STENCINGER NORBERT:

HONVÉD TÁBORI LELKÉSZEK

SZOLGÁLATA

AZ I. VILÁGHÁBORÚ

FRONTVONALAIBAN

 

Az 1914-ben kitört I. világháború döntő változást hozott az emberiség életében. Elmúltak a boldog békeidők, és a világ teljesen megváltozott. A háború kitörésekor mindenki lelkesen ünnepelt és a szemben álló szövetségi rendszerek optimistán várták a harcok kezdetét. Mindenki gyors villámháborúra számított. A tömeghadseregekben a sorozott katonák, már nem önkéntesként harcoltak, hanem a behívó parancsnak engedelmeskedtek. Az emberek életében nagy változást hozott a frontszolgálat és az elhúzódó háborúval járó nélkülözést és megpróbáltatásokat nehéz volt elviselni.

A XX. század elejének emberének az életét sokkal jobban meghatározta a vallás, mint napjainkban. Alapvető dolog volt, hogy a vallási előírásoknak a frontvonalban is megakartak felelni a hívő katonák. Ez azonban nem volt egyszerű feladat, ott ahol a harc határozta meg a mindennapokat. Ennek a paradoxonnak az elviselésében nyújtottak nagy szerepet a tábori lelkészek, akik lehetőség szerint igyekeztek biztosítani a lehetőséget arra, hogy a harcolók vallási kötelmeiknek is megtudjanak felelni. A következőkben szeretném röviden ismertetni, hogy milyen feladatik voltak a honvéd tábori lelkész békeidőben és hogyan változott meg ez a háború alatt.

Tábori lelkészek általános feladatai békeidőben

A honvéd lelkészek hatáskörét és szolgálati kötelezettségeit pontosan meghatározta a Szervi Határozvány és a Szolgálati Utasítás. Az első Szervi Határozványt, honvéd- lelkészek számára 1874-ben adták ki.1 A következő, 1898-as 6600. számú elnöki körrendelet ezt hatályon kívül helyezte.2 Ebben pontosan meghatározták a honvéd tábori lelkészet felépítését békeidőben és mozgósítás esetében. Ennek értelmében a honvéd lelkészek állománya tényleges- és tartalék állományra oszlik. A tényleges állomány békében öt, a római katolikus egyházhoz tartozó lelkészből áll.

A határozvány szövegét a hatálybalépés előtt a honvédelmi miniszter kiadta véleményezésre a Magyar Királyi Honvéd Főparancsnokságnak, a következő levél kíséretében: „A »Szervi határozványok a m. kir. honvéd lelkészek számára« tervezetét van szerencsém azon megkereséssel átszármaztatni, hogy a tervezetre vonatkozólag netán felmerülő észrevételeket mielőbb velem közölni méltóztassék. Budapest, 1898.évi junius 13-án.”3 A hivatalos felkérésre rövidesen válasz érkezett, amelyben a főparancsnok közli a miniszterrel, hogy a tervezetre „észrevtételei nincsenek.”4

A Szolgálati Utasítást az 1899. évi 2127. eln. számú körrendelet értelmében adták ki. A nyomatásban is megjelent szabályok és utasítások részletesen szabályozzák a honvéd tábori lelkészek feladatait, a lelkészség szervezeti felépítését, a különleges kötelezettségeket, előjogokat; valamint részletesen szabályozzák a hatáskört békében és háborúban egyaránt.

A feladatkörük vallásuknak, felekezetüknek szabályaihoz, reguláihoz kapcsolódott. Anhitéletével kapcsolatos egyházi kötelezettségekért teljes mértékig ő volt a felelős, és parancsnokának javaslatot tehetett ezek megtartásának módjáról és lehetőségeiről.5 Az adott intézményhez, alakulathoz beosztott lelkésznek kell gondoskodni a kápolna felszereléséről és a tárgyak megőrzéséről. Szolgálati tevékenységéről minden évben jelentésben kell beszámolnia a honvédelmi miniszternek. Ezeket a beszámolókat szolgálati úton terjesztik elő és eljuttatják az egyházi vezetőknek is, elsősorban a megyéspüspöknek, aki a joghatóságot gyakorolja.6

Honvéd tábori lelkészek békeidőben tehát csak a honvéd helyőrségi kórházban, és az oktatási intézményekben szolgáltak. A honvédkórházi lelkész a lelkészetet és az egyházi tevékenységet, mint helyettesítő lelkész gyakorolja a fővárosi helyőrségi kórházban.7 A kórházban szolgáló lelkész joghatósága a budapesti helyőrségben tartózkodó honvédekre a kórházon kívül is kiterjedt, de nem vonatkozott a házassági ügyeikre, mivel az a polgári lelkészséghez tartozott.8 A lelkész a honvéd állomásparancsnoksághoz volt utalva.

A honvéd helyőrségi kórház lelkészének kötelességei közé tartozott az intézet kápolnáját rendben tartani. Ehhez tartozott, hogy a kiutalt oltárszerekkel az oltárt fel kellett állítani, a rendelkezésre álló egyházi tárgyakat és az oltári szentséget rendben megőrizni. A fő tevékenysége azonban a honvédek lelki életének gondozása volt. Ennek egyik fő megjelenési formája az istentiszteletek megtartása volt. A szentmisék időpontját minden esetben egyeztetni kellett a kórház parancsnokával. Azt, hogy az istentiszteleten minden beteg részt vehessen, biztosítani szintén a lelkész feladata volt, amely nem minden esetben volt megoldható. Azok a betegek, akiknek egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy részt vegyenek a szertartáson, a betegágyukban is követhették annak lefolyását. Az istentisztelet fő részeit csengőhanggal választották el egymástól azért, hogy az ágyban fekvő betegek is pontosan tudják, hogy hol tart a szertartás. 9

Mivel a kórházi lelkész vasárnaponként a helyőrségi csapatok számára is tartott istentiszteletet, időhiány miatt külön szervezést igényelt a kórházban tartandó misék időpontja. Ebben az esetben a helyőrségek előnyt élveztek, így a kórházban tartott miséket más időpontra tették.

A kórházban szolgáló lelkész fő feladata volt a betegek lelki életének gondozása, lelki problémájukban segítség nyújtása. Az, hogy ez minél gyorsabban megtörténjen, minden beteg érkezéséről tájékoztatták a lelkészt. Ha a szolgáló lelkész valakit ellátott a halotti szentségekkel, azt fel kellett tüntetni az ápolt fejcéduláján.10 A szentség kiszolgáltatásán kívül a lelkészeknek kötelességük volt, hogy a végső pillanatokban biztassák, és lelki támaszt nyújtsanak a haldoklóknak. Ahhoz, hogy minden esetben jelen tudjon lenni, tájékoztatták a súlyos betegek állapotáról és ilyenkor megkívánták a lelkésztől, hogy több figyelmet fordítson azon betegszobákra, ahol súlyos beteg feküdt.

Abban az esetben, ha a sebesült vagy beteg katona műtét előtt állt, a lelkészek feladata volt, hogy ehhez lelki támaszt nyújtsanak. Akkor, ha a sebesült vonakodott alávetni magát az orvosi beavatkozásnak, a lelkész feladata volt, hogy rábeszélje arra. Ha az ápolt állapota súlyosabbra fordult, a helyőrségi kórház lelkészének kellett finoman figyelmeztetnie arra, hogy a családi viszályok elkerülése érdekében rendelkezzenek utolsó akaratukról.11 Ennek szerkesztésében részt vettek, sőt kötelességük volt segíteni, de tanúként nem szerepelhettek benne.

A lelkészeknek más felekezetű betegek és sebesültek vallási szükségleteit is teljesíteniük kellett. Ha egy más felekezetű beteg lelki gondozása során kéri, a katolikus tábori lelkésznek a kórház parancsnokát kellett értesítenie, hogy a felekezete szerinti lelki gondozásban részesülhessen. Ha ez nem volt lehetséges, akkor a honvéd tábori lelkésznek felekezeti hovatartozás nélkül kellett lelki támaszt nyújtani.

Ha valamely ápolt sebesülése vagy betegsége folytán életét vesztette, a lelkész kötelessége volt nevét a halotti anyakönyvbe bejegyezni. Ehhez az ügyletes orvos, aki a halál beálltát megállapította, a rendelkezésére bocsájtotta az elhunyt fejcéduláját, amelyen már a temetés várható időpontja is fel volt jegyezve.12

Amennyiben a halálesetet a halotti anyakönyvbe a lelkész bevezette, a fejcédula hátlapjára felírták az anyakönyv kötet- és oldalszámát, amelyet a lelkész saját kezével hitelesített, majd átadta a kórház irodájának. Itt bejegyezték a betegállomány-naplóba, és a fejcédulát, mint számadási okmányt megőrizték.

A kórházi lelkészek kötelessége volt minden halálesetet a kórház halotti anyakönyvébe feljegyezni, még abban az esetben is, ha a polgári lelkész személyesen temette el a joghatósága alá tartozó személyt. Ebben az esetben a temetést végző lelkész nevét és állását is fel kellett jegyezni.

A kórházi lelkészeknek minden hó végén össze kellett hasonlítania halotti anyakönyvét a kórházi betegnövedéki jegyzőkönyvvel. Amennyiben valamilyen eltérés mutatkozott, azt kötelessége volt kijavítani.13

Abban az esetben, ha a kórházon kívül elhalt honvéd temetéséről kell az egészségügyi intézmény keretein belül intézkedni, akkor a végső nyughelyre való helyezés előtt a tábori lelkésznek meg kell ismernie a „halottkémlő” jelentését. A kórházi lelkész köteles valamennyi általa elvégzett temetésről az illetékes polgári lelkésszel konzultálni. Ezen belül köteles az elhunytak halotti anyakönyvi kivonatáról másolatot átadni kollégájának. Abban az esetben, ha olyan holttest került a kórházba, akinek halála kivizsgálásra okot adó körülmények között történt, a lelkészek jogosultak a vizsgálatok során keletkezett iratanyagokba betekinteni. A boncolási jegyzőkönyv és vizsgálati anyagok megtekintése nem kötelező, de ha a lelkész úgy kívánja, a rendelkezésére kell bocsájtani.

A temetéseknél a m. kir. honvédség szolgálati szabályzatában megállapított temetésrend szerint kellett eljárni.14 Ezen kívül a kórházi lelkésznek még számos különleges körülményre kell figyelnie, amelyet a Szolgálati Utasítás szabályoz. Temetkezésnél a holttest beszentelése után a holttest utolsó útjára való kísérésében a helyi szokásokat a lelkésznek figyelembe kell vennie. Erről a helyi polgári lelkészeknél tájékozódni köteles. Ha az elhunytat „egészségi vagy más egyéb szempontból csendben temettetnek el”,15 a kórházi lelkész csupán az egészségügyi intézményben köteles az egyházi szertartások szerint végső nyugalomra helyezni.

A katonai rendelkezések nem érintik, hogyan köteles a kórházi lelkész az öngyilkosok temetésénél eljárni. Arra, hogy a holttestet beszentelje és az utolsó útjára elkísérje, nem kötelezték, a saját lelkiismeretére bízták a döntést. Ha más felekezetű honvédet kellett temetni, abban az esetben a temetést köteles volt elvégezni, de csak korlátozott keretek között.

A szolgálati utasítás vonatkozó passzusa értelmében talárban köteles részt venni, de „e mellett azonban tartózkodjék minden vallási ténykedéstől”.16

Abban az esetben, ha az elhunyt honvéd zsidó vallású, akkor a helyi hitközség részére kérés esetén a holttestet temetésre a kórházból kiadták. Zsidó vallású honvéd estében fel kellett jegyezni azt is, hogy a holttestet melyik hitközségnek adták át a végső nyughelyre való elhelyezésére.

A kórházban szolgáló tábori lelkésznek azonban nem csak a honvédek számára kellett lelki támaszt nyújtaniuk, hanem az ápolószemélyzetnek is. Elsősorban arra terjedt ki a figyelmük, hogy a betegápolókat, nővéreket a gondozásukra bízott betegek „gyöngéd, résztvevő, szeretetteljes és készséges ápolására serkentsék.”17

A budapesti helyőrségi kórházban szolgáló lelkésznek gyakran más jellegű feladatai is voltak, amelyek nem tartoztak az egészségügyi intézményhez. Ennek fő részét képezte a különböző alkalmakkor megrendezett ünnepi szertartások megszervezése és lebonyolítása. Ilyen alkalom volt az ünnepélyes eskütételt megelőző istentiszteletek tartása, amelyen mindenki felekezetének megfelelően vett részt. Egy 1909-ben kiadott intézkedés értelmében a „…1, református vallásúak részére folyó hó 31-én reggel 7. 30 kor a Kálvin –téri református templomban. 2, az ágostai evangélikus vallásúak részére folyó hó 30-án délelőtt 10 órakor a Deák téri ágostai evangélikus templomban, végre 3, az izraelita vallásúak részére folyó hó 31-én délelőtt 8.30 kor a Dohány utcai templomban.18

A Magyar Királyi Honvéd Állomásparancsnokság által kiadott 296-os számú parancs 2. pontjához tartozó melléklet továbbá rendelkezik arról, hogy a legénységet a fővárosi 1-es honvéd gyalogezred és az 1-es huszárezred parancsnokságai által kijelölt tisztek vezessék a kijelölt templomba. Az intézkedés részletesen rendelkezik a megjelenéskor viselendő öltözetről is. Ennek értelmében az újoncok és egyéves önkéntesek, zubbonyban és mentében, oldalfegyverükkel jelentek meg.19 Valamennyiüknek tábori jelvényt (fenyőgallyat) kellett viselniük. A katolikus vallású újoncok és önkéntesek számára Bartal Szilárd, a budapesti helyőrségi kórházhoz beosztott honvédlelkész tartott misét. Az egyházi szertetartáson az említett alakulatok tisztikara is részt vett és a kivonult csapatok vezetésére a rangidős zászlóaljparancsnok kapott parancsot.

A tábori mise alatt adandó kürtjelek használatára, a budapesti 1-es honvéd gyalogezred kürtösét rendelték ki, aki a szabályzatban meghatározott kürtjeleket alkalmazhatta. Nagy szerepe volt az egész rendezvényen, hiszen az ő jelzései segítségével irányították a honvédeket.20 A nevelő- és képző intézetekben szolgáló honvédlelkészek nem csupán a lelkészi szolgálatot teljesítik, hanem hitoktatóként is szolgálnak. Szolgálatuk három fő feladatkörre terjed ki, az istentiszteletek tartására, szentségek kiszolgáltatására, és egyéb lelkészi tevékenységgel kapcsolatos feladatokra. Az istentiszteletek megtartása a nevelőintézet házirendje szerint vasárnap és ünnepnapokon, a szolgálati rendnek megfelelő órában, valamint az iskolai tanév kezdetén történt. Ünnepélyes szentmisét tartottak az uralkodó név- és születésnapján, amelyen a honvédlelkésznek kellett az alkalomnak és a hallgatóság korának megfelelő hitszónoklatot tartani.

A katolikus növendékek egyházi ünnepekre való lelki felkészülését biztosítani kellett az intézmény keretein belül. Lehetőséget kellett adni a gyónás és szentáldozás elvégzésére, amely megszervezése a honvédlelkész feladata volt. A bérmálkozás szentségével nem rendelkező növendékeknek lehetőségük volt hitük megerősítésre. Az erre való felkészülés és felkészítés szintén az oktatási intézményben szolgáló honvédlelkész feladata volt.21 A bérmálás szentségének kiszolgáltatása már nem a lelkész hatáskörébe, hanem a növendék megyéspüspökének vagy az iskola területileg illetékes megyéspüspökének a hatáskörébe tartozott.

Az intézetben előforduló megbetegedés, esetleg haláleset előfordulása esetén a nevelő- és képző intézetben szolgáló honvédlelkészek feladatai megegyeztek a honvéd helyőrségi kórházban szolgáló lelkészével.

Az egyházi tanár, lelkész kötelezettségei közé tartozott az intézmény kápolnájának és kápolnai szereinek védelme. Ennek biztosítására segítségül egy templomi szolgát biztosítanak, akit más szolgálatra is felhasználhat.22

A nevelési és oktatási intézményekben szolgáló honvédlelkészeknek az intézmény parancsnokával együtt kell működnie és felettese munkáját minden esetben támogatnia kell, elsősorban a növendékek erkölcsi nevelésében. Ha a tanári kar illetve az oktatási intézmény vezetősége úgy látja, egyes növendékkel külön is foglalkoznia kell elsősorban az erkölcsi nevelés terén.

Ha a nevelőintézetben szolgáló honvédlelkész a pasztorizáció mellett a hittanoktatásban is részt vesz, akkor a tanár-kollégáira vonatkozó előírások és utasítások rá is kötelezőek.23 Gyakran előfordult, hogy esetleg egyéb feladatot kaptak a lelkészek, mint könyvtárkezelés. Ilyen esetekben a könyvtárosra vonatkozó házi- és szolgálati rend is vonatkozott rá. A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián szolgáló honvédlelkésznek, az oktatási intézményekben előforduló feladatok mellett a budapesti honvédkerületi fogházban el kellett látnia a szolgálatot. Erről a feladatról külön a szolgálati könyv rendelkezett.24 A fogházban a nem katolikus foglyok számára az istentiszteletek és imádságok megtartásáról a honvédkerületi bíróság rendelkezett. A feladatkört egy 1902-ben kiadott körrendelet módosította és pontosította.25 Ennek értelmében a szolgálati utasítás passzusát, az első és két utolsó bekezdés kivételével, törölte és a D-4 jelzetű szolgálati könyvet tette meg irányadónak. Ha az szükséges volt, az oktató- és nevelőintézetekben szolgáló tábori lelkészek közvetlen érintkezésbe léphettek az elöljáró megyéspüspökkel, akitől kétes esetekben állásfoglalást kérhettek, illetve az elöljáró utasításának meg kellett felelniük. Katonai szolgálat tekintetében a honvéd katonai lelkészeknek az ügyrendre vonatkozó határozványoknak meg kellett felelniük csakúgy, mint a többi tiszttársuknak.

Ha az oktatási- és nevelőintézetben szolgáló honvédlelkész bármi módon akadályoztatva van a szolgálatának ellátásában, abban az estben a polgári lelkész helyettesítheti. A kisegítő polgári lelkész ebben az esetben ugyanazon hatáskörökkel rendelkezik, mint a honvédlelkész.26

A békeidőben szolgálatot teljesítő lelkészek illetményéről a Honvédelmi Minisztérium gondoskodott az 1898-ban kiadott rendelkezés alapján.27 Ennek értelmében a békeidőben szolgálatot teljesítő öt honvédlelkész közül egy a VIII. rangosztályba, négy pedig a IX. rangosztályba volt sorolva. Az utóbbiak fele részben az első, fele részben a második fizetési fokozatba volt sorolva. A rangosztályok és fizetési osztályok közötti változásokat, előléptetéseket a honvédelmi miniszter rendelheti el.

A tényleges szolgálatot teljesítő honvédlelkészek plébánossá történő kinevezése a honvédelmi miniszter felterjesztése alapján történik, aki előzetes egyeztetést folytat az illető atya megyéspüspökével. Ezt követően terjeszti föl az uralkodónak a javaslatot, aki véglegesen dönt a kinevezésről.28 Csak olyan honvédlelkészt terjeszthetnek elő a plébánosi címre, aki előzőleg az előírt egyházi vizsgát a kirendelt egyházi bizottság, és a honvédelmi miniszter által összehívott testület előtt jó eredménnyel letette. Békeidőben a honvédlelkészek tényleges állománya kiegészítéséről is a Szervi Határozvány 7. pontja rendelkezett. Ennek értelmében a kiegészítés megtörténhetett a közös hadseregből áthelyezett tényleges lelkészek által vagy esetlegesen polgári lelkészek kinevezése által. A közös hadsereg tényleges állományából vagy a tartalékból a honvédség tényleges állományába való áthelyezés illetőleg kinevezés esetről esetre a honvédelmi és a közös hadügyminiszter kölcsönös megegyezése alapján történik.29 Mozgósítás esetén a békeállományon felül beálló többletszükségletet a tartalék állományhoz tartozó segédlelkészek beidézése útján fedezik.

Összességében elmondható, hogy békeidőben a tényleges honvédlelkészek, akik a helyőrségi kórházban és az oktatási intézményekben szolgáltak, szerteágazó feladatot végeztek. Az egészségügyi intézményben a betegek lelki életének ápolása mellett, temetniük és anyakönyvet vezetniük is kellett. Az ápolt honvédeken kívül, az ő pasztoriziójuk alá tartozott a kórház személyzete is.

Az oktatási intézményekben szolgáló lelkészek nemcsak az intézmény hallgatóinak és oktatóinak lelki életéért volt felelős, hanem emellett gyakran oktató, nevelő szolgálattal is tartoztak. A feladataikhoz tartozott a honvéd fogház rabjainak lelkiéletének gondozása is.

A tábori lelkészek feladatai mozgósítás után

Az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének mozgósítása után a Magyar Királyi Honvédségnél szolgáló tábori lelkészek szervezete nagymértékben átalakult, amelyet a Szolgálati Utasítás és a Szervi Határozvány pontosan meghatározott. Mozgósítás és háború esetén a Magyar Királyi Honvédség és az Osztrák Császári Honvédség (k. k. Landwehr) katonailag a közös hadsereggel alkotott egy egységet és együttes működésre volt hivatva. Ez azt is jelentette, hogy a közös hadsereg (k. u. k. Heer) katonai lelkészetének szervezete, az Apostoli Tábori Helynökség joghatósága a Monarchia mindkét államalkotó nemzetének nemzeti seregére kiterjedt. Ennek értelmében az Apostoli Tábori Helynökség mozgósítás vagy háború esetén köteles volt külön honvédlelkészetet és külön osztrák tábori lelkészetet szervezni. A mozgósítás időszakára megszervezett és annak végéig működő honvédlelkészetet kivonták az eddigi rendes püspöki joghatóságuk alól és a hadseregparancsnokságok mellé beosztott tábori főlelkészeknek alárendelve az Apostoli Tábori Helynök joghatósága alá tartoztak.30 Ennek a rendelkezésnek az egyházi alapja a már idézett, VI. Pius pápa által 1778-ban kibocsájtott rendelkezés volt, amely értelmében hadra kelt sereg esetében az Apostoli Helynök joghatósága kiterjed a nemzeti segédcsapatokra is. Amennyiben a mozgósítás vagy a háború megszűnik, abban az esetben a honvédlelkészek visszakerülnek a megyéspüspökük joghatósága alá.31

A hadra kelt sereghez beosztott és a közös hadsereggel együttműködő honvédcsapatok a magasabbegységet képező közös hadseregbeli parancsnokságoknak voltak alárendelve. Ehhez a közjogi alapot, az 1889. évi véderőtörvény 4. és 57. §-ai és az 1890. évi Honvédségi Törvény 21. és 23. §-ai kimondják, hogy a Magyar Királyi Honvédség a háborúban a közös hadsereg segédcsapata és katonai tekintetben a közös hadvezetésnek volt alárendelve. Ennek megfelelően a honvédhadosztályokhoz beosztott honvédlelkészek szintén a hadseregparancsnokság mellett szervezett tábori főpapnak voltak alárendelve. Más felekezethez tartozó lelkészek - evangélikus, református valamint a tábori rabbik- a hadra kelt seregnél levő ugyanazon hitfelekezetbeli legmagasabb rangú katonai lelkész alárendeltségéhez tartoztak.32

A mozgósítás után tehát minden mozgósított hadsereghez egy-egy tábori főpapot33 vezényeltek. A tábori főpap a mozgósított seregnél ugyanazt a hatáskört töltötte be, mint béke idején a katonai plébános a hadtestparancsnokságoknál. Ő egyházi ügyekben a tábori püspöknek, katonai ügyekben a hadseregparancsnoknak volt alárendelve. A tábori főpapnak voltak alárendelve a római katolikus lelkészek, amíg az egyéb felekezetek lelkészei katonailag a hadsereg-parancsnokságnak, egyházi szempontból az őket küldő egyház vezetőjének. A kettős alárendeltség, amely békeidőben jellemző volt, megmaradt a hadra kelt sereg esetében is. Ennek megfelelően a tábori lelkészek katonailag a parancsnokuk, míg egyházilag a tábori püspöknek illetve felekezetük vezetőjének tartoztak fegyelmi felelősséggel. Vitéz Váradi Géza így emlékezett erre: „Plébánosom Szarajevóban való rövid tartózkodásom alatt lelkemre kötötte, hogy legelső kötelességemnek tartsam a katonai előírások tanulmányozását, azok pontos betartását, mert csak ezek ismerete által válhat belőlem kötelességtudó tábori pap.”34

Minden hadsereg, hadosztály-parancsnokságon, főhadiszálláson a tábori és tartalék kórházakban és erődökben külön katonai lelkészetet kellett szervezni. A katonai lelkészet a hadsereg-parancsnokságnál egy katolikus tábori főpapból, egy protestáns tábori lelkészből és egy tábori rabbiból állt. A hadosztályokhoz két, míg az ennél alacsonyabb beosztású alakulatoknál egy lelkész szolgált.35

A hadra kelt seregben szolgáló katonák fölött az egyházi joghatóságot a tábori püspökség végezte. A Bécsben székelő szervezet biztosította a tartalékos illetve póttartalékos lelkészek behívását is, valamint határozta meg a feladatukat illetve látta el őket imakönyvvel és rózsafüzérrel.36

A tábori lelkészek szolgálatának beosztása körültekintően, az atyák létszámának figyelembevételével történt. A hadra kelt seregben a katonalelkészek a következő helyekre nyertek beosztást: hadosztályparancsnokságra, tábori és tartalék kórházba, megerődített helyeken és vártörzsekben, és az ezredeknél. A hadosztályoknál általában két lelkész teljesített szolgálatot, akik közül az egyik minden esetben katolikus lelkész volt tábori káplán hatáskörben.37 A másik lelkészt a hadosztály felekezeti összetétele alapján választották. A katonák vallásának megfelelően lehetett görög katolikus, evangélikus, görögkeleti és református is a hadosztálynál szolgáló másik lelkész.

A hadosztályoknál beosztott honvéd lelkészek jurisdictiójába tartozik a hadosztály kötelékében szolgáló összes honvéd. Ha esetleg valamely hadosztálynál két katolikus tábori lelkész van beosztva, úgy a rangidős feladata a lelkészi szolgálat vezetése mellett a hadosztálylelkészet irányítása és az anyakönyvek vezetése is.38 Abban az esetben, ha a hadosztálynál szolgáló tábori lelkészek közül az egyikük hivatásszerű, míg a másik tartalékos, akkor a rangviszonyra tekintet nélkül a hivatásszerű lelkész a hadosztálylelkészet vezetője. Kivételt képez az az eset, ha a rangidős lelkész a tartalékba helyezése előtt tényleges állományban szolgált.39 Ha valamely honvédhadosztálynál egy katolikus és vagy görög keleti vagy evangélikus egyházi személy van beosztva, akkor mindegyikük önállóan vezeti felekezetének lelkészi hivatalát és szolgálatát.40

Ha a hadosztály kötelékébe tartozó dandárt nagyobb távolságra vagy hosszabb időre szólítja a szolgálat, egy erre a feladatra kijelölt lelkész követi az alakulatot: „Ha egy dandár nagyobb távolságra és hosszabb időre kikülöníttetik (nevezetesen hegyes vidékeken működő hadosztályoknál), úgy a hadosztályparancsnokság által erre kijelölt honvéd lelkész a dandárt követni s a hadosztály lelkészettől a szükséges mennyiségű anyakönyvi ívet igényelni tartozik”41

A tábori és tartalék kórházakban minden esetben szolgált tábori lelkész, csak úgy, mint a megerődített helyeken vagy vártörzsekben. Elsősorban azért volt szükség arra, hogy az ezeken a helyeken szolgáló honvédeknek saját tábori lelkészük legyen, mivel ők saját hadosztályuktól elkülönítve harcolnak. Az egészségügyi intézményekben különösen fontos volt a lelkészek jelenléte. Az ezredeknek is saját tábori lelkészük volt, szerteágazó feladattal a frontvonalon.

A Monarchia haderejének és ezzel együtt a tábori lelkészet szervezetének mozgósítás utáni és háborúban való megmérettetésére Bosznia–Hercegovina okkupációja után került sor.42 A tábori lelkészeknek egy katonailag megszállt területen kellett szolgálataikat folytatniuk, ahol az állomásozó katonáknak a rend fenntartása volt a tényleges feladata. Az igazi nagy feladatot az I. világháborúban végezték.

„… a mi katonáink jámborak és istenfélők, még azok is megtanulnak ott újra imádkozni, akik már elfelejtettek.”43- számolt be harctéren tett látogatásáról Bjelik Imre tábori püspök az I. világháború első esztendejében, 1915-ben. A tábori püspök gondolatait támasztják alá Zelényi Menyhért44 katolikus tábori lelkész szavai is, aki mind a tisztikar, mind a legénység hitéletéről: ”…nagy megnyugvással jegyzem meg, hogy tisztjeink a vallásos élet terén kifogástalan magaviseletet tanúsítanak. Az istentiszteletekre nemcsak a legénységet küldték, de maguk személyesen jelentek meg azokon.…”45 A tábori lelkészek tiszti beosztásban voltak, érthető, hogy a tisztekkel szorosabb kapcsolatot tudtak kialakítani az egyéni pasztoráció során. Volt idő a személyes beszélgetésekre, hosszabb lelki vigaszra, szentgyónásra, ami a legénység esetében a nagyobb létszám miatt nem valósulhatott meg. Zelényi Menyhért így emlékezett a tisztikarral kialakított kapcsolatára: „Szívük lelkük örömét nem titkolták, szeretteik fényképét is szívesen megmutatták….viszontlátás epedése ,a hazatérés reménye szinte sugárzott az arcukról. Búcsúzáskor rendesen azzal váltunk el egymástól,hogy odahaza is meglátogatjuk egymást.”46

A legénységgel kapcsolatban is hasonlóan vélekedik a tábori lelkész, kiemeli, hogy viselkedésük, magatartásuk és istentiszteleteken való részvételük, mind azt bizonyították, hogy „erősen hisznek Istenben, imádják őt és remélnek segítségében.”47 A vallás terjedésével, a hit megélésével kapcsolatban az ezrednél szolgáló lelkész szavai egybecsengenek az egyházi felettese szavaival: „…azt szokták mondani, aki imádkozni akar tanulni, menjen a tengerre. Mi is mondhatjuk, hogy a lövészárok az isteni félelem erős felgerjesztője.”48 A két visszaemlékezésből hiba lenne általánosítani, de a kor gondolkodásmódjának és hitéletének ismeretében levonhatjuk azt a következtetést, hogy az I. világháborúban harcoló katonák nagyobb százalékban istenfélő emberek voltak, mint istentagadók.

A kitört háborúban rendkívüli körülmények között kellett helytállniuk a katonáknak és problémát jelentett az is, hogy az eltúlzott optimista hangulatot követően, váratlanul érte őket a hadiállapottal járó sok viszontagság. A technikai fejlődés a korábbiaknál pusztítóbb fegyvereket eredményezett és egy új, eddig ismeretlen háború alakult ki, amely hatalmas veszteségeket és rendkívül sok sebesülést okozott a szembenálló feleknek. A korban a lakosság nagy része vallásos volt és aktív hitéletet élt, ami nagymértékben meghatározta a gondolkodásukat és viselkedésüket. A szokatlan körülmények nagy mértékben befolyásolták a katonák teljesítményét és viselkedését.49 Az embertelen körülmények között harcoló katonáknak nagy támogatást jelentett a páterek jelenléte, akik a mindennapokban és a nehéz pillanatokban is segítették őket.

A mozgósított haderőben a hadsereg-parancsnokságon teljesített szolgálatot a római katolikus tábori főpap, az evangélikus lelkész és a zsidó rabbi. Ők rendelkeztek a hadosztályokhoz beosztott egyházi személyek felett, akik már mindennapi kapcsolatban voltak a katonákkal, és az ezredeknél szolgáló atyákkal.

Az Monarchia hadvezetése mindent megtett azért, hogy a különböző vallású katonák hitüket tudják gyakorolni a hadseregben is. Ez nem volt könnyű feladat és nem is mindig sikerült ezt biztosítani, mint arról, az 1917. március 1-én kelt 40663-8 számú H.M. rendelet első szakasza beszámol:” Több izraelita hitközség újból panasszal élt, hogy az izraelita legénység nem részesül szertartásuknak megfelelő étkezésben és egyesek nem tudják túl tenni magukat, hogy vallásuk étkezési törvényeit megszegjék.”50 A panaszra gyors döntés született, azoknál az alakulatoknál, ahol 100 főnél több zsidó katona szolgált ott a tábori rabbi ellenőrzése mellett kellett a kóser ételeket elkészíteni. Az ételeket olyan ételhordókban szállították át más alakulatokhoz, melyben egyszerre legalább tíz adagot tudtak elszállítani. Ezeket az edényeket a hitközségeknek kellett biztosítani, nem lehetett közpénzen vásárolni ilyeneket.51

Egy esetből nem lehet általánosítani, de jól szemlélteti a problémákat, amelyekkel a hadvezetőségnek fel kellett készülni. A problémák a háború előrehaladtával növekedtek. A legnagyobb gondot az okozta, hogy nem minden esetben tudtak minden felekezetnek lelkipásztort biztosítani. Ennek sajátos következménye volt a „lélekhalászás”, amikor a hazatért katona szakított hitével, mert az első vonalban nem találkozott saját felekezet lelkészével, és így hálából azon vallást választotta, mely lelkésze segített neki a fronton. A hadvezetés törekedett arra, hogy a soknemzetiségű haderőnél olyan lelkészek teljesítsenek szolgálatot, akik nyelvismeretüknek köszönhetően jól megértetik magukat a legénységgel. Békeidőben a tábori lelkészek önkéntes alapon vállalták a szolgálatot, mivel az egyházi személyeknek törvény tiltotta katonai szolgálatot. A háborút megelőzően kiadott rendelkezésben szabályozták a tartalékos viszonyt is. Az 1914. február 28-án, a honvédelmi miniszter által kiadott rendelkezés értelmében a nyilvántartásba áthelyezett hadköteleseknek jogában áll kinevezésüket kérni.52 Az A-19. jelzésű szolgálati könyv 3. §-a értelmében a kérelmezőnek egyértelműen meg kell neveznie, hogy a cs. és kir. közös haderőben vagy a m. kir. honvédségben akarja a szolgálatot letölteni.

Csatolni kellett a kérelemhez továbbá „az utolsó alkalmazási okiratot (katolikus lelkészek által a felszentelési okmányt is), kötelező azelőirt eskünek letételére a tényleges szolgálatra való bevonulásnál és az előirt szolgálati könyvek beszerzésére – a két kötelezőt czélszerű egy okmányban összefoglalni- valamint az illetékes honvéd kiegészítő parancsnokság által az anyakönyvi lapnak egy hitelesített másolata.”53 A kinevezés napjától a kérelmezők a póttartalékos nyilvántartásból töröltettek és a magyar királyi honvédség állományába kerültek.

A kérelmeket a honvédelmi miniszternek címezték: „…Nagyméltoságú Honvédelmi Miniszter Úr! Alulírott azzal az alázatos kérelemmel fordulok a Nagyméltoságú Honvédelmi Miniszter Úrhoz, hogy alulírottat tábori lelkésszé a magyar királyi honvédség tartalékába kinevezni méltoztassék. Maradok Nagyméltoságú Miniszter Úrnak alázatos szolgája Muha Béla római katolikus lelkész…”54 A kérelem mellé, a kérelmezőnek csatolnia kellett egy kötelezvényt, amelyben nyilatkozik arról, hogy beszerzi a tábori lelkészi kinevezéshez szükséges iratokat és a szolgálathoz szükséges esküt leteszi.55

A kérelemhez csatolni kellett egy igazolást arról, hogy a beadvány időpontjában milyen egyházi szolgálatot lát el. A fent nevezett lelkész esetében így szólt: „…Igazolvány. Alulírott ezennel hivatalosan bizonyítom, hogy Muha Béla György mint fölszentelt áldozópap jelenleg a Máriaradnai zárdában tartózkodik P. Prieszter Ágoston zárdafőnök”.56

A háború előrehaladtával azonban megnövekedett azoknak az iratoknak a száma, amelyek a katonai szolgálat alóli felmentést kérték. Dr. Csernoch János esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása hivatalos levélben fordult a hadügyminiszterhez, amelyben a teológushallgatók felmentését kéri a katonai szolgálat alól. A véderőtörvény 29.§-a értelmében a papok és teológushallgatók is mentességet élveztek a katonai szolgálat alól.57 A hercegprímás úr azonban ezt kiterjesztette volna az egyházi gimnáziumok végzős diákjaira is, mint jövendő teológus hallgatókra. A hadügyminisztérium azonban ezt a kérelmet elutasította.58 Amennyiben egy egyházi személy kilépett a szolgálatból, azonnal hadköteles lett. Előfordult olyan eset is, amikor a hercegprímás hivatala hívta fel a figyelmet egykori papjára, aki kilépett az egyházi kötelékből és hitoktatóból testnevelő tanár lett.59

A honvéd tábori lelkészek öltözete a honvédség számára kiadott szabályzathoz igazodott. A Magyar Királyi Honvédségnél szolgáló tábori lelkészek öltözetét csakúgy, mint honvédtársaikét, az Öltözeti és fölszerelési szabályzat a magyar királyi honvédség részére hatályos kiadványa határozta meg.60 A honvéd tábori lelkészeknek a katonai- illetve az egyházi szabályoknak is meg kellett felelniük, ezért felekezetenként különböző volt. A katolikus lelkészek és segédlelkészek a papi öltönyt viselték, mely a fekete reverendából, papi gyöngyös nyakkötőből és fekete selyem papi palástból állt. Abban az esetben, amikor egyházi szertartáson vettek részt, „illető egyházi szabályokhoz kell alkalmazkodnia.”61 Természetesen megkülönböztettek ünnepi és hétköznapi viseletet. Díszben, különös bemutatásoknál és ünnepléseknél reverendában, gyöngyös nyakkötővel, fekete palásttal, lelkészi övvel és díszkalappal vonult ki. Jelentkezésnél és katonai ünnepélyeknél papi atillát, gyöngyös nyakkendőt, a csizmába húzott fekete nadrágot és díszkalapot viselt. Szolgálaton kívül, papi atillát, vagy sötét polgári kabátot, nyakig bezárt fekete mellényt, gyöngyös nyakkötőt, csizmába húzott fekete nadrágot és polgári kalapot viselt. A térdig érő papi atilla finom, meghatározott minőségű posztból készült, és álló gallérral van ellátva. A honvéd gyalogtiszti atillához hasonló, fekete selyem-mellzsinórokkal és fekete selyemgombokkal ellátva.

Az öltözetben különös és fontos szerepe volt a díszkalapnak. Ennek méreteit és kinézetét pontosan rögzítették a szabályzatban: „a kerülékalakú fej magassága: hátsó és arczoldal középvonalán a karimától a kissé domború födél tengelyéig 20 cm, jobb és bal oldali középvonalon pedig az említett tengelyig 19 cm. A födél széleinél körös-körül mérsékelten el van gömbölyítve és ürege selyemmel bélelve. A hátsó és arczoldalon kissé lefelé irányzott, 6.5 cm. széles karima jobb és bal oldalai széleinek 0.7 cm-nyi széles része mérsékelten fel van hajlítva, és mindenütt halvány fekete selyem –szalaggal szegélyezve, a karima alsó felülete pedig körös-körül tibettel van borítékolva. […] A fej karima fölött, 2 cm. széles, közepén 2 mm. széles, meggyszínű selyem csíkkal átszőtt aranyszalaggal van övezve, mely a karima hátsó szélén egymásra fektetve s itt egy kéregpapír aljzatú, aranysárga kis fémpillangokból készült 3 cm. átmérőjű és középen aranyfonál hímzésű csillaggal díszített rózsácskával egymáshoz erősítve. E szalagnak a karima szélétől 4cm-re lelógó végeire, egy vörös selyem belső rétegű 5. cm hosszú, 3 cm. széles lapos bojt, sodrott aranyrojtokból van alkalmazva s e bojt külső felülette 10 darab aranyhuzalból dudorosan összetekert 5 cm. hosszú és 0.5 cm. vastag csigázatos rovatkájú rojttal díszítve.”62

A hétköznapokon viselt tábori sapka és honvédlelkészi köpeny megegyezett illetve hasonlított a tiszteknél használatoséhoz. A köpenyben annyi volt az eltérés, hogy bár a szabása megegyezett a kékszürke köpenyével, de hajtókák és szegélyek nélkül készítették. Az öltözetnek fontos eleme volt az öv. Ez a 10,5 cm széles, a derék méretéhez igazodó, hosszú, fekete selyemszalagból van készítve, és mindkét végén 8 cm hosszú aranyrojtokkal volt díszítve. Meghatározták azt is, hogy a rojtos végeknek milyen mértekben kell lelógniuk viselés közben.

A görögkeleti vallású honvédlelkész tábori köpenye és sapkája megegyezett a katolikus társáéval, még reverendája és fövege a saját egyházának az előírásához igazodott. A reformált vallású lelkészek öltözete annyiban különbözött a katolikus tábori lelkészekétől, hogy gyöngyös nyakkendő helyett fehéret hordtak.63 A honvéd tábori rabbik tábori sapkája és köpenye ugyan az volt, mint katolikus, görög-keleti és reformált vallású kollégáié, de a vallásának megfelelő papruhát és föveget hordta.

Általában honvédlelkészek, ha szolgálatban nem álltak, akkor az egyházukban bevett szokás szerint viselhettek papi illetve civil ruhát. Az egyházi személyek, az esetleges kitüntetéseiket, a reverendán vagy papi atillán a hatályos rendelkezések értelmében viselhettek.64

Egy 1911. április 1-én kiadott miniszteri körrendelet szabályozta az egyenruházati járulékot.65 Ennek értelmében a tényleges állományú békében kinevezett vagy a tartalék állományból áthelyezett honvédlelkészeknek 240 korona egyenruházati járulékot rendszeresítettek.

A harcok megkezdése után, egy miniszteri körrendeletben szabályozták ismét a hadba vonult tábori lelkészek ruházatát.66 Ennek értelmében, a beosztott honvéd lelkészeknek külön tábori ruházat viselését engedélyezik. A fent említett Öltözeti és fölszerelési szabályzat VII. részében feltüntetett egyenruházatihoz képest a következő változások léptek érvénybe: a táboriszürke köpeny, hajtókáját ezt követően bársonyból készítik. A békeidőben szegély nélküli fekete pantalló, „háborúban tábori szürke, fekete posztó szegélyzettel.”-re változott.67

Ezen kívül változás volt még a papi atilla megjelenésében is. Az eredetileg békeidőben fekete ruhadarab színét a háborúban táboriszürkére módosították és engedélyezték zsebek és lehajtható gallér alkalmazását.

A ruházat viselését kiegészítette még a szolgálati utasítás, mely így rendelkezett: „a honvéd lelkészek az ellenség előtti minden alkalommal az alább megnevezett tárgyakat kötelesek egy bőrtáskában magukkal hordani:

a, a stólát,

b, egy keresztet

c, egy szelencét a szent kenettel való ellátásra

d, egyházi szertartások könyvét.

A hadra kelt sereghez beosztott minden honvédlelkésznek egy vörös keresztel ellátott fehér karszalagot is be kell szereznie.”68

A katonák lelki életének gondozása a frontvonalban

„Az istentisztelet tartására és egyéb lelkészi teendőkre nézve a hadra kelt sereghez beosztott honvéd lelkészeknek általában a honvéd lelkészek számára béke idején előírt határozmányok szerint kell viselkedniök, a mi mellett azonban a háború különleges viszonyai mindig tekintetbe veendők.69 – rendelkezik a szolgálati utasítás 27. §-a. Ennek értelmében a katonáknak olyan körülményeket kellett biztosítani a frontvonalban, mintha béke idején szolgálnának.

A legfontosabb az volt, hogy a harcok alatt is eleget tudjanak tenni felekezetük vallási előírásainak. Ezek közül kiemelkedő jelentőségű a szentmisehallgatás volt, amely megtartására a javaslatot katonai felettesének minden esetben a tábori lelkésznek kellett tenni. A szolgálati utasítás így rendelkezik erről: „A honvéd lelkész különös kötelességei közé tartozik, hogy minden vasárnap és ünnepnapon az istentiszteleteket, valamint általában az összes előforduló lelkészi teendőket méltósággal, illendően épületesen végezze.”70

A csapatokhoz beosztott tábori lelkészek minden esetben az alakulat parancsnokával egyeztettek arról, hogy mikor és milyen körülmények között tudják megtartani a szentmisét. „…Az istentisztelettartás említésénél örvendetesen kijelentem, hogy ezredparancsnokaink különös gondot fordítottak az istentisztelet tartásra. Nemes gondolkodásukból azt vettem ki, hogy ezredparancsnokaink meg voltak győződve arról, hogy katonáink kötelességüket csak úgy tudják teljesíteni s a háborúval járó nehézségeket csak úgy tudják elviselni, ha folytonos szellemi, lelki, erkölcsi hitbeli buzdításban részesülnek…”71 Természetesen a legfontosabb tényező, amit figyelembe vettek, a harci helyzet illetve az alakulat szolgálati beosztása volt. Ennek értelmében előfordult, hogy nem mindig a vallás által előírt időpontban tudták megrendezni a tábori miséket, de természetesen igyekeztek lehetőséget biztosítani rá. A császári és királyi 26-os közös gyalogezred kötelékében szolgáló tábori lelkész, Zelényi Menyhért így emlékezik a frontvonalban tartott istentiszteletekre: „…Vasárnap és ünnepnapokon rendesen két helyütt tartottunk istentiszteletet, felváltva más és más tartalékban levő vagy a lövészárokból összegyűjtött csapatoknál. Az istentisztelet rendesen szentmiséből és szentbeszédből állt…”72

Ha az alakulatot a szolgálati beosztás tartalékba vagy pihenőre osztotta be, egyszerűbb volt a helyzet. Az istentiszteletek időpontját minden esetben igyekeztek minél előbb a katonák tudomására hozni. A magyar királyi 29. népfölkelő gyalogezred 2. zászlóaljának az iratanyagában található a következő foglalkozási jegy, az alábbi szöveggel: „Foglalkozási jegy Kostanjevica, 1916. máj. hó 28-ra Del. 10h órakor reform. istentiszteletet a 17. nfk. gy.e. parancsnokság mögött levő dolinában.”73

Ami a foglalkozási jegyből kiderül, hogy állandó problémát okozott a szentmisék, istentiszteletek helyszíne. A frontvonalak közelében levő települések épen maradt templomait lehetőség szerint felhasználták erre a célra. Ez elsősorban a frontvonaltól távolabbi településeken volt lehetséges, minél jobban elhúzódtak a harcok és minél közelebb volt az arcvonal, annál kisebb esély volt arra, hogy épségben levő épületet, templomot találjanak.

Előfordult olyan eset is, hogy bár a templomot épségben találták, a szentmisén a hallgatóság nagy száma miatt kicsinek bizonyult: „Mordwai templom északi fala mellett felállított tábori oltáron Nagy Pál tábornok és a 6 .gyalogezred tisztikara és 650 főnyi legénysége előtt mutattam be a szentmisét.”74

Abban az esetben, ha a szabad ég alatt kellett az istentiszteletet megtartani, mozgókápolnát használtak erre a célra: „Korán keltem. 8 órakor kocsiztam a kórházhoz, hol Szász dr. szép kápolna sátort emelt, melyet zöld gallyakkal és mezei virágokkal díszített föl.”75 Egy fontos kritériumnak kellett megfelelnie a helyszínnek, hogy a megszentelt területnek kellett lennie. Ezt úgy oldották meg, hogy a katolikus tábori lelkészek egy megszentelt követ hordtak magukkal és a mise előtt felszentelték a helyszínt.

Zelényi Menyhért visszaemlékezésében szintén ezeket a problémákat és ezen megoldásokat említi. Alakulatánál, a császári és királyi 26-os közös gyalogezrednél is felhasználták a kínálkozó lehetőségeket arra, hogy tábori oltárokat állítsanak föl, amelynél a szentmiséket és a különböző egyházi ünnepeket tartották. Alakítottak át csűrt egyházi célra, de számos esetben állítottak oltárokat a szabad ég alatt.76

A harcok elhúzódásával, az állóháború kialakulásával, az első vonalak közelében nagy barakk táborokat építettek a tisztek és legénység számára, hogy a pihenést biztosítsák. A Doberdofennsíktól keletre található Vallone völgyben építették föl a Segeti tábort. A frontvonaltól pár kilométerre elterülő létesítményben nyugodtabb körülmények között tudtak a katonák pihenni. A tábor területén négy kápolnát építettek. Olyan helyen emelték az épületeket, hogy lehetőség szerint előtte nagy üres tér legyen, mivel a lelkész a kápolnában tartotta a misét, a legénység pedig az előtte lévő téren hallgatta: „Ma nincsen sok újság. Reggel több száz 46-os a Segeti táborban a szabad ég alatt, ágyúdörgés mellett végezte a szentáldozást velem együtt.”77- számol be egy különleges, de nem szokatlan tábori miséről József királyi herceg.78

A 81. honvéd gyalogdandár iratanyagából érdekes utasítás került elő. Ebben utasítja a dandárparancsnokság az ezredeket a következőkről: „Az ezredeket holnap megszemlélem, minden állomáson holnap hálaadó Istentisztelet tartandó idejük ide lejegyezendő.”79 A parancs értelmében tehát, ha lehetősége volt a hadvezetésnek elrendelhette az eddigi harcok túléléséért hálaadó mise megtartását, amelyen az alakulat honvédei részt vettek.

A szentmisék hallgatása nem csak vallási szempontból volt fontos. A szertartás alatt elmondott szentbeszédekben gyakran kitértek a rendkívüli körülményekre a harcok okozta traumákra, főleg ha újoncok is voltak a hallgatóság sorai között. Egy ilyen esetet említ meg Mándoki József naplójában: „mutattam be szentmisét, amelynek befejeztével lelkesítő beszédet intéztem a tűzkeresztségen még át nem esett legénységhez, miután a régi harcosok java részben már Szerbiában és oroszországi ütközetekben pusztult el.80

Ahhoz, hogy a katonák lelki életét gondozni tudják, a honvéd lelkészeknek beszélniük kellett a legénység nyelvét, ami nem mindig volt egyszerű feladat: „Az Isonzó tájáról egy katonatiszt a következőket írja: - A századom fele magyar, másik fele román.”81 Ez nem volt ritkaság, ezért a tábori lelkészeknél alapkövetelménynek számított, hogy a magyar nyelv mellett rendelkezzenek más nyelv ismeretével is, ami a legénységgel való közvetlen kapcsolttartásban elengedhetetlen volt.

A háború okozta traumák feldolgozásában a lelkészeknek nagy szerepük volt. Igyekeztek a lelki problémákat személyes beszélgetésekkel orvosolni. Ha olyan bajtársról tudtak, a katonák is jelentették parancsnokuknak illetve a lelkésznek, hogy fokozott figyelemre van szükség. A katonák lelki gondozásának szerves része volt a személyes beszélgetések mellett, hogy különböző vallásos tárgyú olvasmányokkal látták el őket. Ezeket a kiadványokat a hadsereg bocsájtotta rendelkezésükre, vagy a különböző civil szervezetek gyűjtették a számukra a hátországban. Az imakönyveket és bibliákat örömmel forgatták a honvédek szabadidejükben. Az előbbi kiadványokban nem csak imákat találtak különböző alkalmakra, hanem vallásos tárgyú leírásokat harci helyzetben felmerülő problémák megoldására.82

A fentiekből kiderül, hogy nagy problémát okozott, ha nem állt rendelkezésre templom a szentmisék megtartására a frontvonalban, ezért a szabad ég alatt felállított oltárnál végezték a szertartásokat. Damó Elemér83 visszaemlékezéséből azonban egy olyan esetet ismerhetünk meg, amikor a kőből épült templomot nem rendeltetésszerűen használták: „1915. február 8. Az ezredparancsnokság nappali álláspontját a jobbosi templom mögé helyezte. Sőt később a templom belsejébe is bementünk. Furcsa volt a templomot lakhelyül, fedezékül használni. Azonban a falukban sok helyen a kőből készült épültek nyújtottak egyedüli védelmet.”84 A harcálláspontot elnevezték a tisztek istenháza-harcálláspontnak. Később így ír a különös parancsnokságról: „Az ezredparancsnokság a templomba telepedett, illetőleg a sekrestyébe, ami jó nagy kényelmes helyiség volt, még külön fűthető is volt. A templomot tiszti étkezőhelynek rendeztette be Márky [1915 telén az ezred parancsnoka]rajkályhát is állítottunk be és fűtöttük a templomot is.”85

Összefoglalva: azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a hadra kelt seregben szolgáló honvéd tábori lelkészek legfőbb feladata a katonák lelki életének a gondozása volt. Ennek keretében a legfontosabb dolog az volt, hogy a honvédek hitéletüket úgy tudják élni, mintha béke lenne. Ez a frontvonalban nem volt egyszerű feladat. Már a mindennapokban is jelentkeztek olyangondok, amelyek békeidőben fel sem merültek. Az egyik leggyakoribb az volt, hogy hol tartsák meg a szentmiséket? Felmerültek olyan problémák is, amelyek a békeidőben nem jelentkeztek a pasztorizációs tevékenység során, mint a háború okozta traumák feldolgozása illetve az ebben való segítség a honvédeknek.

Ünnepek a frontvonalban

Egyházi ünnepek

Az I. világháború és az azt megelőző években élő emberek vallásosabbak voltak a XIX. század emberénél. A mindennapi életük minden mozzanatát áthatotta a vallásos világnézetük. Ennek megfelelően fontosak és meghatározóak voltak életükben az egyházi ünnepek, amelyeket katonai szolgálatuk, majd később frontszolgálatuk alatt is fontosnak tartottak. A hadvezetőség a Rendeleti Közlönyben meghirdette a különböző felekezetekre lebontva, hogy az adott esztendőben melyek az érvényes és elfogadott egyházi ünnepek.86 Ennek ismeretében a katonai vezetés az adott időszakra tudta, hogy ezekre a napokra a szolgálatmentesség engedélyezendő.87

„A Húsvéti ájtatosságot kellő időben és módon tartsa meg”88- rendelkezik a honvéd-lelkészek számára kiadott Szolgálati Utasítás a húsvét megünnepléséről. Ez azonban nem csak a húsvétra vonatkozott, a gyakorlatban ugyanolyan jelentőséggel bírt, a további egyházi ünnepek megtartása. Ekkor a honvéd tábori lelkészeknek fontos feladatuk volt. A parancsnokkal egyeztetve ők dolgozták ki az ünnepre való lelki felkészülésnek menetrendjét és magának az ünnepnek a megtartását.

A katonai szolgálatukat töltő honvédeknek békeidőben is biztosították, hogy vallásuk előírásainak megfelelően felkészülhessenek a közelgő ünnepre. Az 1909. március 7-én Magyar Királyi honvéd állomásparancsnokság által kiadott 66. parancs szabályozta illetve előírta a szentgyónás és szentáldozás rendjét a közelgő húsvét alkalmából.89 A gyónást és szentáldozást a honvéd helyőrségi kórház lelkészének közreműködésével végezhették el a honvédek, akiknek előre kellett jelezni szándékukat. A jelentkezések alapján napra beosztották a honvédeket, hogy ki, mikor mehet elvégezni a szentgyónást és áldozást.

A nagyszombati feltámadási ünnepséget a várbeli helyőrségi templomban tartották a fővárosban. Ezen a „…római katholikus vallású tábornokok, törzs és főtisztek, honvéd tisztviselők, és a csapatokból, intézetekből megfelelő számban kikerülendő római katholikus legénység is részt venni tartoznak…”90 Az ünnepséghez a fővárosban tartózkodó közös alakulat egy zászlóalja is kivonult, és a helyőrségi templommal szemben, a Nádor téren felsorakozott. A feltámadási körmenetet a téren tartották meg, ahol meghatározott sorrendben vettek részt az alakulatok képviselői.

A részt vevő tiszteknek előírták, hogy díszegyenruhában kell megjelenni a szertartáson.91 A fellelhető parancsok különböző részletességgel szabályozzák az ünnepet. Az 1914. április 5- én kiadott 94. számú utasítás részletesen közli a nagyhét miserendjét és a szertatások időpontjait.92 Részletesen ismerteti a parancs a feltámadási körmenetben részt vevő katonák vonulásának sorrendjét: „…a feltámadási ünnepélykor a körmenet a helyőrségi templomból indul ki és a Nádor téren levő kút körül a következő sorrendben halad:

Katonai Ordinariátus © Minden jog fenntartva