Inter arma caritas - Magazinműsor a Márai Rádióban 2015. 136-140. adás

 

INTER ARMA CARITAS

FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET

Magazinműsor

honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról.

A Honvédelmi Minisztérium,

a Magyar Honvédség

és a Katolikus Tábori Püspökség

adása a Mária Rádióban.

136 - 140. adás

 

136. ADÁS

2015. november 18.

Szerkesztett változat

„A szinódus megélése azt is jobban megértette velünk, hogy a tan igazi védelmezői nem azok, akik a tanítás betűjét, hanem akik a szellemét, akik nem az eszméket, hanem az embert, akik nem a formulákat, megfogalmazásokat, hanem Isten szeretettének és megbocsátásának ingyenességét védelmezik.” – Ferenc pápa családszinódust záró beszédének gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

Mai adásunkban ismét megismerik a Katolikus Tábori Püspökség egy lelkigondózóját. Ezen kívül folytatjuk Bíró László püspök atya gondolatait, amelyet a családerősítő lelkigyakorlaton mondott el. 

Bíró László katolikus tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családügyi referensének gondolatait folytatjuk, amelyet a családerősítő lelkigyakorlaton osztott meg katonacsaládokkal, a Magyar Honvédségben dolgozó civil családok jelenlévő tagjaival.

- Az Istenszeretet parancsa az két részből áll, szoktuk mondani, de az emberszeretet valójában csak egyből. Az Istent nem tudod másképp szeretni, csak a házastársadon keresztül. Egymáson keresztül tudjátok Istent szeretni. Nagyon-nagyon fontos. Nem szabad, hogy valami skizofrénia beférkőzzön az életünkbe. Egy szíve van az embernek, az vagy nyitva van vagy nincs nyitva. Szóval tessék szíves újra meg újra egymás felé elindulni, akármilyen nehéz is sokszor. A család titkának megértéséhez lépjünk mi is a Szent Család titkába, rejtett életébe. A Szent Családról nem tudom, kinek milyen képe van. Ha messziről jövő újságírók jönnek hozzám, akkor majdnem mindig azt kérdezik, hogy a XXI. század családjának eszményképe lehet-e a Szent Család, aki egy furcsa család? Egy szem gyerek van, nem is élnek házaséletet, ilyen beteg családot, hogy lehet mintának tenni? Ugyanakkor egy csomó dolog van, amiben a béka feneke alatt vagyunk a Szent Családhoz képest. Amit én szeretek kiemelni, az például József személye. Álmában intést kap: Ne féld feleségül venni Máriát, a lélektől van áldott állapotban! Szóval József nem kevésbé dönt a gyermek léte fölött, mint Mária. Hányszor megéltem azt, hogy egy apa ott bőgött a szobámban, mert a feleség elvetette gyerekét, anélkül, hogy tudta volna, hogy gyereket vár. Egy apának már nincs annyi joga a gyermek fölött, mint Józsefnek volt. Nagyon sokat tudnék beszélni a Szent Családról, de most itt csak azért hoztam szóba, mert a Szentatya utal rá. Szóval a Szent Családot lehet így is nézni, ahogyan az újságírók általában fölteszik a kérdést, hogy egy különös házasság tulajdonképpen, de lehet úgy is nézni, hogy messze meghalad bennünket. Amikor József kapja az intést, hogy vigye el gyermekét és anyját, mert Heródes életére tör a gyermeknek, ekkor József átlátja a helyzetet, dönt, cselekszik és megmenti a gyermeket Heródestől. Ma nem tudjuk így megmenteni a gyereket az ideológiáktól. Azt mondja ez a Katekizmus, amit idézek (római kiadás), hogy József így főszereplője lett saját életének. Az a bajunk, hogy alig tudunk főszereplője lenni a saját életünknek. Csak azért említem ezt, mert a Szentatya is mondja, hogy menjünk vissza a Szent Családhoz. Amíg az ember nem érti a szavakat, addig üres beszédnek gondolja. Rengeteget tudnék erről beszélni, hogy mit jelent visszatérni a Szent Családhoz. Ahogyan megtartották saját hagyományaikat, mi azokat engedtük el. Erről sokat beszéltem korábban. Elengedjük a saját múltunkat, saját gyökereinket. Ők teszik a saját hagyományaikat, bemutatják a tisztulásért járó áldozatot, élik a nemzeti és vallási hagyományaikat. Mi ezeket engedtük el. Tudjátok, most voltam a zsidó újév ünnepén, ahol részt vettem a liturgián is. Aztán leültünk az asztalhoz, ahol megvacsoráztunk. Egy rituális vacsora volt. Nagyon szép, ahogyan a hagyományaikat őrzik, és próbálják újratanulni. Velem szemben ült egy nagyon kedves, negyven körüli fiatalasszony, és láttam, hogy próbálta motyogni a héber imádságokat. Mondom, ne haragudjon, de hadd kérdezzem meg: Maga rabbi gyerek? Azt válaszolta, hogy nem, de meg akarja tanulni a saját hagyományait. Tudjátok, mi is ezt tesszük ám most is. Csak beszélek egy nyelvet, kínai nyelvet tulajdonképpen és ezt tanulgatjuk, mint ahogyan a kedves fiatalasszony motyogta ott a héber imádságot a rituális vacsoránál. Nem egy giccsre tekintünk rá, amikor Szent Családra gondolunk, nagyon sok mozzanat van benne, ami igazán tiszteletre méltó. Oltárképeken szokták ábrázolni, hogy Jézus és Mária között hogyan hal meg József. Lépjünk mi is be a Szent Család titkába, rejtett életébe. Mert a család az evangéliumi szentség helye, rendes körülmények között. Itt jut levegőhöz a nemzedékek emlékezete és ereszt gyökeret a továbbhaladáshoz. Valószínűnek tartom, hogy akik itt vagyunk, valahol a szüleink, nagyszüleink, az emlékezet által valami romokat átadtak még nekünk is. S lehet, hogy mi már azokat se tudjuk továbbadni. Azért vagyunk most is együtt, annak az erejében, tehát az emlékezet a levegője szóhoz jut. Ezt vették és veszik el folyamatosan tőlünk, az emlékezet levegőjét – ahogy mondja a pápa. A család a megkülönböztetés helye, ahol az ember ránevelődik arra, hogy felismerje Isten szándékát a saját életében. Arra utal, hogy megtanuljuk mi a jó és mi a rossz. Nektek, szegény szülőknek milyen nehéz ezt beidomítani a gyerekbe: ez nem jó, ez csúnya, mondogatjuk nekik hányszor, sokszor csak a fizikai csúnyára gondolva. Éppen Philadelphiában mondta az egyik előadó, hogy sokkal többet beszélünk a gyerekeknek a pénzkezelésről, a gazdasági kérdésekről, mint arról, hogy mi a házasság, hogy mi a házasság szentsége. Honnan tudná a gyerek, hogy meg kéne házasodni, pláne szentségi házasságba, amikor sose beszéltünk neki róla? Itt van a bajunk. Beszéltem erről korábban, hogy fontos a helyes döntésre elvinni a gyereket, a döntésképességet átadni, nem dönteni helyette, a kritikus gondolkodást kialakítani. A család a megkülönböztetés helye, ahol az ember ránevelődik arra, hogy felismerje Isten szándékát a saját életében. De az ingyenesség, a tapintatos, testvéri és szolidáris jelenlét helye is, mely arra indít, hogy kilépjünk magunkból a másik befogadására. Az ingyenesség helyéről is beszéltem a korábbi években. A család az utolsó hely, különösen az édesanyák jelenléte miatt, amely továbbszármaztatja az ingyenességet. Már csak az anyák jelentik az ingyenességet a társadalomban. Ettől válik rideggé a társadalom. Az ingyenesség, a megkülönböztetés, a hagyományok továbbadása, a tapintatos testvéri szeretet, a szolidaritás jelenlétének helye a család, mely arra indít, hogy kilépjünk magunkból a másik befogadására. Így beszélt a Szentatya a Szent Péter téren. Látjuk azt a nyomást, ami rajta van és látjuk a menekülésnek az irányát: Nem megfutni a prófétaság alól, hanem a népek Galileájában a családnak ezt az eszményét próbálni élni. Azt hiszem, egy csomó olyan szó elhangzott ebben a beszédben, amely mindegyikőnknek eligazítást ad.

 

Folytatva tábori lelkészeket bemutató sorozatunkat, ezúttal Szalay Györgyöt ismerhetik meg. A Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálata lelkipásztori munkatársként, lelkigondozót küldött a Honvédkórházba. A feladatáról beszél Marosi Antal mikrofonja előtt.

Esküszöm, hogy jó bejönni ide, ebbe a kápolnába. Nem annyira katonás, tehát nem a panelfalak néznek szembe velünk, hanem üvegfal, felirat „Bízzatok az Úrban örökkön-örökké”, hangulata van ennek az imaszobának. 

- A betegek is szívesen térnek be ide, lelnek itt egy kis megnyugvást. Nem csak a betegek részére áll nyitva, hanem a dolgozók részére is. Örömmel mondhatom, hogy összeállítottam egy imasort, déli imát szerveztem, amelyen túlnyomórészt a dolgozók vesznek részt, lecsípve az ebédidejükből.

Tehát lenéz a főorvos a belgyógyászatról?

- Ha nem is a főorvos a belgyógyászatról, de az ápoló nővérek és az asszisztensek közül nagyon sokan jönnek. Sőt, van egy nagyon kedves dolgozónk, akinek az édesanyja is bekapcsolódik az imába délben telefonon keresztül, és egy tized rózsafüzért ő is mond.

Innen fölhívják a nénit?

- Igen. Jön a lánya is imádkozni, fölhívja telefonon, ekkor Rózsika néni bekapcsolódik a misébe és egy tized rózsafüzért ő is elmond. Úgyhogy ketten mindig vannak itt, akik imádkoznak, egész biztosan. A létszám az teljesen változó, kettőtől akár tizenkettőig is terjedhet. Volt ilyenre is példa.

Önnek mire van jogosítványa?

- Tulajdonképpen lelkipásztori munkatárs, beteglátogató vagyok. A pasztorálpszichológiát elvégeztem, ahol az abszolutóriumot is megszereztem. Arra van jogosítványom, hogy a betegeket valamint a dolgozókat és hozzátartozókat kísérhessem, emellett nyilvánvalóan, ennek a pár perces imának a levezetésében kell részt vennem. Ezt igyekeztem úgy kialakítani, hogyha én valami oknál fogva nem tudok itt lenni, akkor a dolgozók jönnek, ők maguk elkezdik az imádságot és elvégzik.

Ezt a célt szolgálja ez a doboz, amit itt szorongatott az előbb?

- Igen, ebben a kis dobozban helyeztem el a rózsafüzéreket és hozom kinyomtatott lapokon az imákat. Néha vannak olyan betérők, akik nem rendszeresen jönnek, így nem tudják, hogyan következnek az imák egymás után. Ezért fontos a kinyomtatott ima, hogy ők is be tudjanak kapcsolódni. Bárkit szívesen fogadunk, eszerint tudják mondani velünk az imát. Van még egy olyan lehetőség, hogy ki van helyezve a kis asztalra egy lap, amin a heti imaszándékok találhatók. Bárki, bármilyen időpontban betér ide a kápolnába, felírhatja a hozzátartozóját vagy azt a szándékát, amire szeretné, hogy imádkozzunk, és imádkozunk értük. Természetesen a betegeinkért, a dolgozóinkért, a katonáinkért, a tábori lelkészeinkért minden nap mondunk imát.

Az az érzésem, hogy önnek a legkevésbé fontos az, hogy mi van magával. Tehát ez nem egy olyan munka, amiről most beszélgetünk akár itt a kápolnában, akár itt a kórtermekben, ahol azt lehet mondani, hogy nyolcra bementem, négykor pedig hazamentem. Hol van ebben az egész történetben maga és a családja?

- A feleségem és a gyerekek támogatása nélkül, azt hiszem, hogy egy ilyen szolgálat nehezen lenne végezhető. Úgyhogy köszönöm nekik, hogy ezt a hátteret biztosítják számomra. Hogy én hol vagyok ebben? Hát itt vagyok, és hogyha valamilyen értelemben lejött most az ön számára így, akkor ez jó. Nem én vagyok a központban és nem is szeretnék központban lenni, hanem azok a betegek, dolgozók és azok a munkatársak, akiknek bajaik vagy örömeik vannak és megosztják velem. Ez a legfontosabb. Természetesen a központ az mindig Jézus Krisztus, még akkor is, ha nem mondjuk ki, de éreznünk és éreztetnünk kell, hogy ő áll ott.

Hogy jött az imahelység gondolata, egy ilyen szigorú, egyenruhás környezetben?

- Az Egészségügyi Központ is sok-sok változáson ment keresztül, halad a korral. Ezt bizonyítja az is, hogy én most itt lehetek. A csinosításban és az építésben nem vettem részt, ez a három évvel ezelőtti vezetésnek volt az elgondolása, hogy szükség lenne egy ilyen helyre. Ne felejtsük el, hogy a honvédségnek három fontos szolgálati ága van ebben a kérdésben, a Katolikus Tábori Püspökség, a Protestáns Tábori Püspökség és a Tábori Rabbinátus. Tehát ilyen értelemben a vallás megjelenik a honvédség életében. A lelki terhek is megviselik az embert a testi terhek mellett, és hát arról nem beszélve, hogy a hozzátartozók és kísérők, akik betegeiket látogatják, meg vannak terhelve. Talán nekik is jól esik a látogatási idő előtt vagy után egy kicsit betérni ide. Vannak szentmisék is, az elmúlt években ez is fejlődött. Kezdeti időszakban még csak bizonyos ünnepnapokat megelőzően volt szentmise. Természetesen protestáns testvéreink is meg voltak erre hívva, hogy ők is tartsanak áhítatot. Nálunk Horváth Kornél atya tartja a szentmiséket javarészt, de görögkatolikus szentmise is van, az adventi időszakban pedig minden héten egyszer, reggel van mise. Az elmúlt évben már jóval több misealkalom volt. Biztosítottunk a betegek és dolgozók részére is szentgyónási lehetőséget. Ezen felül a Béke téri plébános jár betegeket látogatni minden kedden, valamint önkéntes beteglátogatói szolgálat is van kórházunkban.

Akkor van konkurencia? Nem fél, hogy kiesik majd ebből a körből? 

- Nem félek, és ők nem konkurenciák, hanem segítők. Ugyanazt a küldetést, feladatot végzik, ami számomra is a legfontosabb: Eljuttatni Krisztushoz azokat az embereket, akik szeretnék őt megtalálni. 

Mesélt nekem egyszer egy betegről, aki kilencven éves volt és istentagadó volt egész életében. Jól emlékszem? 

- Igen. Ez a bácsi a baleseti sebészeten feküdt, görögkatolikus szabó ember volt. Beszélgettem vele, kísértem őt, majd aztán átkerült rehabilitációra, Újpestre, és még ott is látogattam őt. Próbáltam rávezetni arra, hogy a lelki életét, s a jó Istennel való dolgait tegye rendbe, de makacsul ellenállt és azt mondta, hogy én bármikor mehetek hozzá, de papot ne vigyek neki. A történet vége sajnos úgy alakult, hogy egyik alkalommal mikor mentem, már üres volt az ágya. Csak remélni tudom, hogy magában mégis azt az utat választotta, amely a jó Istenhez egyenesen vezetett. 

Ez a történet hova került? A kudarcok fiókjába, a kérdőjeles fiókba, vagy hova került?

- Joggal a kudarcok fiókjába került volna, ha én, akkor erőltetem ezt a dolgot. Miután úgy kísértem, hogy addig mentem, amíg ő szerette volna, így nem élem meg kudarcnak. Ő a saját, szabad akaratával élt, ahogy ez adva van számunkra. Ő ezt szerette volna, eddig ment. Én nem erőltethetem és nem is erőltetem rá senkire, amit ő nem akar. 

Ha már itt a kényszernél tartunk, mondja, hogy jönnek ide kórházi dolgozók, őket se lehet kényszeríteni. Hogy nő a létszámuk, az minek köszönhető?

- Annak, hogy azok a kórházi dolgozók, akik ide járnak, belekóstolnak ebbe és átszellemülnek. Észreveszik azokat a munkatársakat is, akik hasonlóképpen éreznek, ezért ide hívják őket. Változó az összetétel, nem mindig ugyanazok vannak. Amikor kollégáért imádkozunk, aki esetleg betegségben vagy bajban van, akkor többször előfordult már, hogy egy komoly kis csapat levonult és együtt imádkoztunk érte. 

 

Köszönöm, hogy ismét megtiszteltek bennünket, adásunkat hallgatták. Egy hét múlva jelentkezünk majd legújabb adásunkkal, aktuális interjúkkal, riportokkal. Elköszönök önöktől, az adás szerkesztőjét, Fodor Endrét hallották. Benedek pápa gondolataival köszönöm meg figyelmüket. 

„Az irgalmasság voltaképpen az evangélium üzenetének központi magja, magának Istennek a neve. Mindazt, amit az egyház mond és tesz, azt az irgalmasságot nyilvánítja ki, amelyet Isten érez az ember iránt. Amikor az egyháznak egy félreértett igazságot vagy egy elárult értéket kell hangsúlyoznia, mindig az irgalmas szeretettől ösztönözve teszi ezt, annak érdekében, hogy az embereknek életük és bőséges életük legyen.” 

 

 

137. ADÁS

2015. november 25.

Szerkesztett változat

„A szeretet a szíved megújulása” – mondja Luther Márton. Köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

• Az Inter arma caritas mai adásában, ahogyan ígértem, folytatjuk Bíró László katolikus tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családügyi referensének gondolatait, amelyet a lelkigyakorlaton mondott el katonacsaládoknak, a honvédségben dolgozó civil családok jelenlévő tagjainak. A gondolatok a család köré épültek, részben a philadelphiai konferenciára visszautalva, részben pedig a pápai szinódusra. Ezúttal is majd Benedek pápa egyik homíliájából idéz gondolatokat és azt magyarázva elmélkedik Bíró László püspök. 
• Folytatjuk azt a sorozatunkat is, amelyben katolikus tábori lelkészeket mutatunk be, illetve a Katolikus Tábori Püspökséghez kapcsolódóan, jelen esetben Szalay György személyében, egy olyan embert ismerhetnek meg és ismerhettek meg már az előző adásban is, aki lelkigondozóként a Honvédkórházban teszi dolgát, hittel, meggyőződéssel.
• Nem maradhat el Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasása sem, amelyet ezúttal is majd Bőzsöny Ferenctől hallanak. Tartalmas perceket kívánok!

 

„Mert a hitetlen férjet megszenteli felesége, és a hitetlen asszonyt megszenteli férje” – mondja a Korintusiaknak írt levél. Bíró László katolikus tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családügyi referensének gondolatait folytatjuk a lelkigyakorlathoz kapcsolódva, amelyet Balatonkenesén tartott a Katolikus Tábori Püspökség. 

- A Szentírási olvasmányok, amiket hallottunk: az Ádám-Éva história, tehát Éva teremtése az oldalbordából, mivel Ádám nem talál magának segítőtársat az állatok közül; az evangélium pedig az volt, amikor a farizeusok odamennek Jézushoz, hogy Mózes miért engedi meg a válást. Ezek a Szentírási részek voltak az evangéliumban azok a szakaszok, amire utal a Szentatya. Homíliájában a következő három témát említi: az emberi magány drámáját, a férfi és a nő szeretetét, tehát a házassági kapcsolatot, és harmadikként a család témáját. 
Magány: Nem jó az embernek egyedül lennie. Hogy jobban értsük, arról van szó az Ádám-Éva históriában a magány drámájával kapcsolatosan, hogy megteremti az Úristen Ádámot, aki szép, csinos, és beleleheli az életet. A lehelet az ember legmélyéről jön, és a lehelet a szeretetet jelenti tulajdonképpen. Beleleheli a szeretni tudás képességét, tehát Isten a szeretet. Megalkotja Ádámot és a jó Isten látja, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, ezért odavezeti hozzá az állatokat, válasszon magához illő segítőket. Benne van ez a gyönyörű mondat a Szentírásban, hogy Ádám megismerte az állatokat és mindnek nevet adott, de nem talált magához illő segítőt. Mi ez? Miről szól a történet? A mai embernek az ellenkezője. Először megismerte őket és így adott nekik nevet. Az ókorban a névadás nem úgy történt, hogy kiválasztottak egy nevet a névtárból, hanem előtte megismerték azt, amit elneveztek. Falvainkban találkozhattunk ilyennel, amikor régen fele falu egy néven szerepelt, tulajdonképpen a ragadványneveink ilyenek. Valamilyen jellegzetes vonását emelték ki annak, amit elneveztek. Nagyon sok ilyen ragadványnév volt, ami a család ismeretéből fakadt. Megismerte őket és nevet adott nekik, mégsem talált magához illő segítséget. Itt a házasságnak egy nagyon lényeges vonása van kiemelve tulajdonképpen, csak mi nem foglalkozunk vele, hanem viccet csinálunk ezekből. Miért nem talált segítséget? Ádám sokkal erősebb társat találhatott volna, mint egy gyönge asszonyt. Miért nem tudott Ádám mit kezdeni az állatokkal? Nem talált az állatokban szeretet és nem tudott velük kommunikálni. Azokat a dolgokat nem találta meg benne, amelyen egy házasság is nyugszik. Egy társ nem attól társ, hogy mellém szegődik valaki, hanem attól társ, hogy kommunikálunk. Ezt nem tudta Ádám megtalálni az állatokban, a kommunikációt és a szeretetet. 
Az Úr mély álmot bocsát Ádámra és kiveszi az oldalbordáját, ezzel megalkotja az asszonyt. Nagyon lényegesnek tartom kiemelni, hogy amikor mély álmot bocsát Ádámra az Úr Isten, ezalatt alkotja Évát. Tehát Éva éppúgy teljesen Istentől való, mint Ádám. Ezt fejezi ki ez a kép. Ez az emancipációnak a legősibb megfogalmazása. 

 

Előző héten már megismerhették Szalay György személyében azt a lelkigondozót, aki a Katolikus Tábori Püspökséghez kapcsolódóan a Honvédkórházban teljesíti feladatát. Szalay Györggyel ezúttal is Marosi Antal beszélgetett. 

Mi a legnehezebb ennél a szolgálatnál? 

- Kísérni az embereket nem egyszerű: nem előtte, nem mögötte, hanem mellette járni, csak addig a pontig menni, ameddig ő engedi, nem kíváncsiskodni. A betegség mint olyan, nyilván nem az én területem, de az, hogy milyen érzések vannak abban az elesett beteg emberben, vallásától, nemétől, hovatartozásától, korától teljesen függetlenül megszólítom őt, mellette állok, kísérem, és ez sokban segíti őt akár a gyógyulás folyamatában is. A holisztikus szemlélet nem idegen manapság tőlünk és az ember gyógyulása érdekében az egész embert vesszük figyelembe testesttől, lelkestől, nem csak a biológiáját.

Nehéz lehet ez egy kórteremben. Nem tudom, hányan vannak, de a beteg nem tud fölkelni, ott ül az ágya mellett, fogja a kezét és hagyja, hogy gyónjon tulajdonképpen. Közben bejön a takarítónő, fölmos, jön a nővér hőmérővel, hozzák az ebédet, zörög a kerekeskocsi...

- Még hozzájöhet az is, hogy például nagyothall a beteg, tehát erősebben kell hozzászólni, legalábbis a hangerőt tekintve. Ezek valóban nehezítő tényezők, de a lehetőségekhez képest meg kell próbálni úgy alkalmazkodni - amennyiben ágyban fekvő, akkor természetesen nincs lehetőség rá, hogy kijöjjön -, hogy a legkevésbé sérüljön az ő emberi mivolta és az a fajta szuverenitása, ami egy embernek van, a személyisége. 

Elég nehéz lehet. Mi az, amit ön elvár saját magától mindeközben? 

- Empatikusnak kell lenni, mellette kell tudnom lenni és csak rá kell tudnom figyelni. Ami ebben a szituációban és ebben a helyzetben bizony sokszor nehézségeket okoz. Azt kell, hogy érezze, hogy őt most figyeli valaki, odafigyel rá, ő van a központban, és most ez az együttlét, ez a beszélgetés róla szól. 

Honnan hova jut el a beteg mindeközben?

- Egy beszélgetés elindul, ahonnan a beteg szeretné. Lehet, hogy éppen aznap arról beszélünk, ami a legjobban foglalkoztatja, akár a betegsége, vagy éppen, hogy mi lesz a betegség után. Ez nem feltétlen függ össze ebben a pillanatban a vallással. A kórházi nehéz keretek közé még az is hozzátartozik, hogy a betegek nem egyforma hosszúságú időt vannak itt bent. Van, akivel egy alkalommal tudok beszélgetni, mert áthelyezik, máshová viszi az élete vagy hazaengedik esetleg, de van, aki hónapokig itt fekszik és akkor őt rendszeresen látogatom. Egy ilyen rendszeres látogatás esetén már el lehet jutni egy olyan állapotba, amelyben az ő problémáinak a kibontásával saját magának kell megtalálnia a kivezető utat és ebben próbálok segítségére lenni azzal, hogy meghallgatom. A Sapientia Főiskola pasztorális tanácsadás szakát végeztem el. Két éven keresztül a segítői beszélgetésekkel foglalkoztunk.

Nyilván ennek a munkának a sikerét méri, hogy vannak-e visszatérő szereplői itt a kórházban ennek a szolgálatnak? Tehát van-e olyan, aki ha bejön, keresi magát, vagy újból meg kell, hogy találják egymást? 

- Van, hogy újból megtaláljuk egymást, de van olyan is, hogy keresnek. Az egyik beteg, aki nagyon-nagyon rossz állapotban volt, talán mondhatom, hogy kétséges volt a kimenetele, de látogattam, némán mellett voltam. Nem esett jól neki sem a beszéd, így csak mellette voltam. Eltelt két év, felépült, jól volt, de sajnos újra megjelentek a betegség jelei és elmondta, hogy nem is gondolta volna, de szüksége van rám, a támogatásomra. Azóta, amikor vissza kell jönnie kezelésre a kórházba, mindig megkeres. Sokfélék az emberek, a betegségek is, minden történet más. Ezeket a történeteket hallani, feldolgozni, olykor cipelni, bizony nem könnyű. Vannak erre is technikák, hogyha lehet ilyen csúnya szóval kifejezni, hogy ezektől hogy próbáljam magam mentesíteni, de sokszor nem igazán sikerül. Az ima nagyon sokban segít a munka illetve a szolgálat kezdetekor, aztán egy-egy esetnek a letételekor vagy a szolgálat végeztekor. A jó Isten elé vinni, és ezeket az eseteket felajánlani az ő számára fontos, hiszen az igazi kulcs az ő kezében van. 

Amit itt látok, millió szentkép vagy templomot ábrázoló kép, különböző helyekről: Alázatos szívvel köszöntelek téged Jézus, aki itt jelen vagy a kenyér színe alatt, áldassék és vég nélkül magasztaltassék a legméltóságosabb oltári szentség, édes Jézusom én nagyon szeretlek téged. Ámen. Ez található a falon.

- Innen indulok a kórház területén lévő betegeket látogatni. A kórházi lelkigondozás az egy sokkal nagyobb falat, mint csak a betegek, természetesen a dolgozók és hozzátartozók is beletartoznak ebbe a körbe. Ez a kezdeményezés a honvédkórházban nem olyan régi, mintegy három éves múltra tekint vissza. A kápolna szentelésével egyetemben jött létre ez az intézmény illetve ez a szolgálat. Bizonyos értelemben új terep, új helyzet volt, előtte nem volt még itt ilyen. Nyilván orvosilag megtámogatott segélyszolgálat az jelen volt pszichológusokkal és pszichiáterekkel, de a pasztorál pszichológia illetve a lelkigondozás azért egy kicsit más.

Gondolom, hogy nem csak a kórház életében volt újdonság ez a szolgálat, hanem az ön életében is. Vagy tévedek?

- Nem, nem téved. Az én életemben is ez egy új szolgálat. Korábban már én a Honvédkórháznál dolgoztam, tehát a kórházban nem vagyok új fiú. Több, mint 25 éve itt dolgoztam fogtechnikusként. A labort felszámolták legnagyobb bánatunkra. Nem ezzel egy időben, egy későbbi felnőtt tanulási szakaszban a Sapientia Főiskola BA kurzusát elvégeztem. Nem állt távol tőlem a segítői szolgálat, és amikor a kápolna létrejött a Katolikus Tábori Püspökség segítségével, megbíztak, hogy a kápolna körüli feladatokat lássam el. Mivel ez egy parányi kápolna, Bíró László püspök úr kérésére, a betegekhez is kezdtem feljárni. 

Nem volt zavaró, hogy ön korábban fogtechnikus volt? Mit keres itt imakönyvvel a kezében?

- Talán egyes személyek számára zavaró lehetett, akik korábban ismertek. Esetleg egy kicsit furcsállhatták is. 

Hogy működik ez a szolgálat? Elindul, fölmegy a belgyógyászatra, benyit minden szobába és megkérdezi, hogy szükség van-e önre?

- A betegek segítése egy team munkának a része. Ebben a team munkába nyilván orvosok, ápolók tartoznak elsősorban, valamint a szociális munkások is beletartoznak. Úgyhogy a kezdeti időszakban a szociális munkás segítségével jártuk az osztályokat, bejelentkeztem a pultoknál és megkérdeztem, hogy az ápolók vagy az orvosok gondolnak-e valakire, akinek lelki támogatásra, kísérésre lenne szüksége? Ha nem is pontosan a legelső találkozásra, de az elsők egyikére mindenképpen emlékszem. Egy mozgássérült hölgy volt, akivel találkoztam, aki nem is igazán akart beszédbe elegyedni, de a későbbiekben megoldódott a szíve és a lelke, ezzel együtt egy hosszas beszélgetésbe kezdtünk és ennek folytatása is lett. Többször vissza kellett jönnie a kórházba és azóta is kísérem őt. 

Magában a vallásosság akkor ébredt föl, amikor megszűnt a munkahelye és kereste az utat, vagy már korábban találkozott Istennel?

- Nem felnőtt megtérő vagyok, hanem gyermekkorom óta vallásos vagyok. Valószínűleg az iskolának az igénye és elvégzése, amikor az alapkurzust, a BA kurzust végeztem, az ebből fakadt. Sokan úgy vagyunk vele életünk során, és a magyar szóhasználat sokszor is használja, hogy kikereszteltük, kibérmáltuk a gyereket, és ott mintha nagyjából meg is szűnne a vallási élet. Pedig ez nem így van. Ahogy idősödünk, ahogy az életszakaszaink is megvannak, és minden életszakaszban megvan a feladatunk, ugyanúgy a vallás területén is és a hitünkben is fejleszteni kellene magunkat. Valószínűleg ez a természetes igény is így alakult nálam, hogy amikor az életkor közepén voltam, akkor igényem volt arra, hogy ebben elmélyüljek. 

 

Bőzsöny Ferenc folytatja Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását. 

Május 25.
 
Nem tetszik Szabó Kálmán szabadsága. Olyan zavaros volt az eltávozásakor, mint azelőtt soha. Ahogy kivettem a szavaiból, attól fél, hogy a Borókával való tervezett házasságáról otthon lebeszélik. Sajnos, magamnak is az a véleményem, hogy nem lesz belőle semmi. Drohicsinbe akar elmenni az ottani egészségiekhez, mert ott van a menyasszonya. Ez sem lesz jó, ismerve kapkodó és meggondolatlan természetét. Neki mindig kell valaki, hogy időnként fejbekólintsa. Ha elveszti a józanságát, kibírhatatlan bosszúálló. Erre felhívtam Borika figyelmét is. Kálmánt pedig sokszor lekaptam emiatt. No, nemcsak én, hanem a kollégái is még többször.

Május 26.

Ilyen mozgalmas nap még nem volt Gornikiben. Este fél 12-ig dolgoztunk. Sok sebesültünk volt, sok műtét, hosszú kezelés.
Már megszoktam, hogy a vér látása nem riaszt meg, és nem hozom összefüggésbe a súlyossággal. Behoznak olyan valakit szörnyű külsővel, hogy először kétségbe estem, hogy perceken belül meghal. Aztán kimosdattuk, és egy óra múlva már vidáman mesélte a partizánokkal való harcukat. Máskor pedig alig valamicske látható a testén. És kiderül a megnyitáskor, hogy egy szilánk belül agyon roncsolt mindent.
Ma is ilyesféle variációink voltak. Igazán nagyszerűen dolgozott mindenki. Minden műszerünk elfogyott. Alig győztük a főzésüket, máris jöttek újabb sebesültek.
Telefonáltam a kórháznak, hogy minél előbb fogadjanak minél többet, mert a mi szutyorék helyiségeink dugig vannak.
Éjfélre lefeküdtünk, de fél kettőkor már jött Hajdú Laci. Azzal a hírrel vert lelket belénk, hogy a 101-es utászoktól két autó sebesültet kapunk. 

 

Köszönöm, hogy velünk tartottak. Hétvégén advent első vasárnapja, így mi mással is, milyen idézettel búcsúzhatnék, mint a nem ehhez kapcsolódó gondolatokkal és a rómaiaknak írt levélből a következő gondolatokat osztom meg hallgatóimmal. Abban bízva, hogy minél többen eljutunk majd a kegyelmi állapothoz advent végén, s jutunk el karácsonyhoz, kívánok további tartalmas rádiózást!

„A kegyelemmel tehát másképpen van, mint az egy ember bűnével. Az ítélet ugyanis egynek bűnéért rótt ki büntetést, a kegyelem pedig sok vétekből megigazuslára vezet.”

 

 

138. ADÁS

2015. december 2.

Szerkesztett változat

„Megkértem Istent, hogy vegye el a büszkeségemet, de Ő azt mondta: Nem. 
Azt mondta, hogy a büszkeségemet nem ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt. 
Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt felelte: Nem. 
Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke. 
Nem kapni, megszerezni kell.” – Henri Viscandi gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják. 

• Az Inter arma caritas mai adásában folytatjuk majd Bíró László katolikus tábori püspök gondolatait, Ferenc pápa egyik homíliáját elemezve.
• Folytatjuk a katolikus tábori lelkészeket bemutató riportunkat, interjúsorozatunkat, ezúttal Horváth Kornélt mutatjuk be önöknek.
• Az adventi gondolatokat Kálinger Roland, Rozsé atyától hallják majd.

 

Bíró László katolikus tábori püspök, az MKPK családügyi referensének gondolatai.

- A Szentatya homíliájában a következőket mondja: Ádám, minként az olvasmányban hallottuk, a paradicsomban élt, nevet adott minden teremtménynek, s ezáltal uralmat gyakorolt felettük, ami megmutatja az ő vitathatatlan és páratlan felsőbbrendűségét, de ennek ellenére egyedül érzi magát, mert „ nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá”, és megtapasztalta a magányt. A magány az inkommunikációból fakad mindig. Ádám nem talált társat igazán, mert az állatokkal nem tudott kommunikálni. A házasságban is így alakul ki a páros magány. A magány, a magány drámája ma is sok férfit és nőt sújt. Gondolok azokra az öregekre, akiket még szeretteik és saját gyermekeik is magukra hagytak. Gondolok az özvegyekre, azokra a férfiakra és nőkre, akiket elhagyott a feleségük vagy a férjük, arra a sok-sok emberre, akik tényleges úgy érzik, hogy egyedül vannak, hogy nem érti és nem hallgatja meg őket senki. Gondolok az elvándorlókra és menekültekre, akik háborúk és üldöztetések elől menekülnek; azután a megszámlálhatatlan fiatalra, akik a fogyasztás, a „használd és dobd el”, a kiselejtezés kultúrájának áldozatai. Mi is ez a használd és dobd el a mai társadalomban? Ma a globalizált világ ellentmondásosságában élünk, ahol sok luxuslakást, felhőkarcolót látunk, de egyre kevésbé látjuk az otthon és a család melegét; rengeteg ambiciózus tervünk van, de kevés az időnk, hogy éljünk azzal, amit már megvalósítottunk. Tehát mindig habzsolunk. Mindig többet akarunk és még azt sem emésztettük meg, ami már mögöttünk van. Ez a csapda. A szórakozás számtalan kifinomult formája mellett egyre üresebb az ember szíve; millió élvezet, de kevés szeretet; rengeteg szabadság, de kevés önállóság... Erre mondja a pápa, amit tavaly talán már idéztem, hogy ahol nincsen belső öröm, ott külső vidámság után mennek az emberek, de a külső vidámság nagy örömtelenséget hagy maga után. Mindig belül kell megtalálni az örömet. Az egész vallásosság a belső örömnek egy mélyebb szféráját akarja mutatni nekünk, csak alig kóstolunk bele. Egyre nő azok száma, akik egyedül érzik magukat, azoké is, akik önzésbe, búskomorságba, romboló erőszakba, a gyönyör és a pénzisten rabszolgaságába zárkóznak. A magány tulajdonképpen legmélyebben mindig az Istenkapcsolat megszakadása. Ma bizonyos értelemben Ádám tapasztalatát éljük át: az óriási hatalmat nagy magány és sebezhetőség kíséri; és a család ennek a tükörképe. Tehát látszólag egyre több tudásunk van, de egyre nagyobb a sivárság. Ez az életünk. Az emberek egyre kevesebb komolysággal törekednek arra, hogy szilárd és szeretetben termékeny kapcsolatot létesítsenek, olyat, amely kitart egészségben és betegségben, jólétben és szegénységben, jó- és balsorsban. Ez hiányzik ma. Tulajdonképpen a fogyasztói mentalitás „Használd és dobd el”, átmegy a kapcsolatainkra, barátságra, szerelemre, házasságra. Használjuk egymást és ez ellen küzdeni kell, mert észre se vesszük és átmegyünk egymás használatába. Tehát tudjuk, hogy egymást mire használjuk, nagyon megalázó ez. A tartós, hűséges, lelkiismeretes, stabil és termékeny szeretetet egyre jobban kigúnyolják és elavult dolognak tartják. A kérdés, hogy mi konzervatívak vagyunk, vagy egyedül mi vagyunk a jövő őrzői? Ha te a katolikus házasságot akarod követni, akkor te maradi vagy, még ott tartasz. Ez ma a közhangulat. Szegény katolikusok... még sajnálnak is bennünket. Csakhogy ki építi a jövőt? Hol van a jövő? Ebben a sehonnai, gyér világban, sivatagban, vagy ott, amit ti is próbáltok itt tenni? Ez a kérdés. Úgy tűnhet, hogy éppen a legfejlettebb társadalmak azok, ahol a legkisebb a születési arányszám, és a legmagasabb az abortusz, a válás, az öngyilkosság, a környezeti és társadalmi szennyezés aránya. Így ecseteli a Szentatya korunk magányát. Tehát a magány drámája már ott van a bibliai elbeszélésben, az Ádám-Éva históriában. Ez ma is éppúgy jelen van. 

 

Kálinger Roland, Rozsé atya gondolatait hallják advent első vasárnapján.

Tisztelt Parancsnoki Állomány!

Az adventi készülődés két jellegzetes eleme a Rorate szentmise, amit a közkedvelt adventi énekből kapott, illetve az adventi gyertyagyújtás. Mind a két elem a sötétség és a világosság párharcára épül. Hajnali szentmisében a sötétségből lépünk ki a fényre a szentmise végén, mivel a szentmise kezdetén még téli sötétség van, a szentmise végére kivilágosodik. Az adventi koszorún is szombat este gyújtják meg a gyertyát, amikor a sötétséget azzal a parányi gyertyalánggal próbáljuk megtörni. Isten választott népének a prófétákon keresztül megígérte a szabadítót, a Messiást, és a zsidó nép történetét ez a Messiásvárás határozta és határozza meg mind a mai napig. Mi keresztények, Jézus Krisztus személyében megkaptuk és felismertük a Messiást. Minden adventben az ő eljövetelére emlékezünk s egyben második eljövetelét várjuk. Könnyű dolgom van, mert katonáknak kell beszélnem a várakozásról és a készületről. Mi is hányszor várjuk az elöljárót és készülünk a fogadására. Az Istenre való várakozás, az ő eljövetelére való készület, nagyon hasonló az elöljáró fogadására: rendbe tesszük környezetünket, összeszedjük gondolatainkat, felöltjük az ünneplő ruhát és nagy türelemmel várakozunk, hiszen ahogy az elöljáró érkezését, úgy Krisztus eljövetelét sem siettethetjük. Egy feladatunk van, hogy éberen várakozzunk. Ezért kelünk fel a hajnali misére, ezért gyújtjuk meg az adventi gyertyát. Más párhuzamot is vonhatunk az Úr eljövetele és egy elöljáró érkezése között. A feladatszabás fontos része a találkozásnak. Advent első vasárnapján a Szentleckében ezt a feladatszabást kapjuk Szent Páltól: Gyarapodjunk és gazdagodjunk a szeretetben egymás és mindenki iránt. Advent első hetének üzenete, hogy a rosszat csak jóval, a gyűlöletet csak szeretettel lehet legyőzni. Ezzel a feladatszabással kívánok mindenkinek áldott adventi várakozást, hogy követve égi elöljárónkat, Krisztust, általa eljuthassunk az örök hazába!

 

Vajon miért választja valaki a papi hivatást? Kísértésnek van-e kitéve és egyáltalán felkészült-e hivatására az, aki papnak áll? Horváth Kornélt mutatja be Marosi Antal. 

Mire emlékszem Horváth Kornél szobájából? Fradi zászlóra, aztán olyan mintha Vietnámban lennék, fonatos székre, katonaládára. Pipafüst már nincs, leszokott a dohányzásról, azt mondja. Most mindebből, amit én elmondtam, akkor is meg most is az jut eszembe, hogy egy olyan fiatalember, aki éppen a saját útját keresi, és ami a hangulatához, a misszióhoz, ahova ment vagy jött vagy szeretne eljutni azt összegyűjtötte, de még nincs letisztulva. 

- Egyetértek ezzel, mert 11 éves korom óta kollégiumban élek, ahol nem lehetett a szobát a saját ízlésemre formálni, ezért most kihasználom ezt a lehetőséget és valóban ahol járok, akár külszolgálaton, akár külföldön egy-egy nyaralás vagy munka miatt, hozok haza olyan emléket, amit kirakok a falra vagy bármi mást, ami nekem megtetszik. Másnak ez semmit nem jelent, nem értékeli, de nekem az egy jó emlék.

Ha már itt tartunk, akkor érdekes lehet, hogy mi fontos a maga életében? Hagyjuk a használati tárgyakat, a ládát meg a Fradi zászlót. Mi az, ami fontos egy fiatal lelkész életében?

- Nekem nagyon fontos az, hogy szeretem, amit csinálok. Emiatt roppant szerencsésnek érzem magam. A családom is nagyon fontos.

A család is szereti, amit csinál? Vagy azt mondják, hogy hú fiam, nem erre gondoltunk.

- Amikor itthon vagyok Magyarországon nagyon szeretik amit csinálok, amikor külszolgálaton vagyok, akkor azért féltenek. 

Mennyire került távol a civil élettől, ha lehet így mondani? Ugye most lelkész, szigorú szabályok vannak. Nem tudom mennyire, de ez egyfajta távolságot jelent a civil élettől, a bulitól, a kluboktól, stb.

- Azokat a kötelező fogadalmakat, amiket le kellett tenni, azon kívül semmi hátrányát nem érzem a papi életnek. Nekem nagyon sok civil ismerősöm van. Én a mai napig eljárok futballmeccsekre, nem élek remete életet, hanem igyekszek akár katonákkal, akár civilekkel, de köztük lenni, mint pap. 30 évesen lettem pap, a szeminárium után, nem kértem rögtön a szentelésemet, hanem hat évet dolgoztam úgymond a civil életben. Már akkor is egyenruhás voltam, csak a büntetés végrehajtás szolgálatában. Szóval én már felnőtt fejjel mértem fel, hogy mi az, amiről le kell mondanom, mi az, amit be kell vállalnom ahhoz, hogy pap lehessek. Nem mondom, hogy nincsenek nehéz pillanatok, de mindenhol, mindenben vannak nehéz pillanatok, amik jelentkeznek.

Mi az, ami átsegíti az embert a nehéz pillanatokon? Az, hogy megfogadtam az adott szavam vagy a hitem? 

- Minden benne van, az adott szavam, a hit is, a jókedv is, az, hogy az ember tudja, hogy miért mondd le dolgokról. Egy házas embernek is le kell mondania az életben dolgokról, tehát nincs olyan ember, aki úgy tudna élni a földön, hogy nincsen lemondása. A kérdés, hogy ki hogyan éli ezeket meg? Én erre készültem, én ezt tudtam, engem ez nem ért meglepetésként. Nagyon sok olyan helyzet van, amikor a jókedv segít: Istenem hát ez van, megfogtam az eke szarvát. Nem nézek vissza: felszálltam erre a hajóra, lehetek én akármilyen rosszul, amíg a hajó partot nem ér, az óceán közepén nem léphetek ki belőle. 

Mondja, hogy hat éven keresztül készült erre a hivatásra. Mi történt, miután teltek az évek, egyik a másik után? Egyszer csak eldöntötte, hogy megérkezett, ezt szeretné csinálni? Vagy mi történt?

- Ez hosszú lesz. Gimnazista koromban egy katolikus gimnáziumba jártam Győrbe. Harmadévben kaptunk egy fiatal papot osztályfőnöknek. Én addig is jártam már misére, addig is tagja voltam Ráckevén a plébániai közösségnek, az IFI csoportnak. Nem állt ez tőlem távol. Kálmán Imre atyának hívják a volt osztályfőnökömet, fiatal volt, vagány volt, nagyon jókedvűen csinálta az ő papi életét és elkezdtem azon gondolkodni, hogyha ezt lehet így is, akkor nekem is az egyházon belül kéne a jövőmet elképzelni. Jött az érettségi, jelentkeztem Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karára nappali tagozatra, ahova felvettek. Szimpatikus volt a reverenda látványa, elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen jó lenne, ha én is viselhetném, szolgálhatnám Istent papként. Teltek az évek, hol jobban éreztem Isten hívását, hol kevésbé, de mindig benne volt ez az agyam leghátsó rejtekében. Jött az ötödév, a diplomázás ideje, nem dőlt még el bennem ez a kérdés, de tudtam azt, hogyha most nem megyek el szemináriumba papnövendéknek, nem próbálok meg ennek a kérdésnek utána járni, akkor talán soha nem fogok. Ezért jelentkeztem az egyházmegyémben papnövendéknek. Mivel civilként én már a tanulmányokat elvégeztem, ezért nekem rövidebb ideig kellett volna bent lennem a szemináriumban, de szentelés előtt eljöttem, mert ott voltam 26 évesen és nem éreztem magam elég elhivatottnak és elég idősnek egy egész életre szóló döntésnek a meghozatalára. Ekkor otthagytam a Szemináriumot, el kellett kezdenem valamit dolgozni, mert a szüleim már nem támogattak, teljesen jogosan. Ezután, adódott egy lehetőség, hogy menjek el a Tököli Büntetés-végrehajtási Intézetbe dolgozni. Ez az érzés, hogy egyház, Isten, papság, nem hagyott békén. Elkerültem Sopronkőhidára a fegyházba, aztán Sopronba. Az az atya volt az egyik plébános, aki nekem osztályfőnököm volt Győrben. Elkezdtem hétköznaponként is járni misére, majd egyre többet ott voltam a plébánián, beszélgettünk, segítettem neki, elkezdtem ministrálni és elkezdtem újra azon gondolkodni, hogy vissza kéne jönni az egyházba, vissza kéne jönni papnak. Igen ám, de milyen papnak? Tudtam, hogy annál nyughatatlanabb természetű vagyok, hogy egy plébánosi élet kielégítő legyen számomra. Mindenféleképpen valami extrémebbre vágytam, s akkor gondolkodtam azon, hogy elmegyek egy olyan szerzetesrendhez, akik világvégi tájakra mennek a dzsungelbe, meg esőerdőkbe, ott fölépítenek egy kunyhót és ott térítik az őslakosokat. Gondoltam, hogy ez nekem tetszene, de a szüleim nem díjaznák. Egy szerencsés véletlen folytán láttam egy tábori lelkészt, akin egyenruha volt és azt mondtam, hogy nekem ez kell. Rá két hét múlva már jelentkeztem Budapesten Berta Tibor ezredes, általános helynök úrnál és Bíró László püspök úrnál, hogy szeretnék az ő csapatukhoz tartozni. Így elindult a pappá szentelésem, 2011. június 11-én szenteltek föl papnak és a büntetés-végrehajtástól 2012. szeptember 1-vel vett át a Magyar Honvédség. 

Akkor egy évig még börtönőr-pap volt?

- Fél évet dolgoztam úgy, hogy nappal börtönőr voltam, este miséztem és utána el is költöztem már ide Budapestre. 

Mikor lesz kész egy pap? Amikor tud esketni, temetni, keresztelni? Szóval mikor lesz kész egy pap?

- Soha. A magyar nyelv szépen mondja, hogy a jó pap holtig tanul, és amikor meghal egy pap a sírkövére azt írják, hogy tanulmányait befejezte. Én a mai napig könyvből és papírból dolgozok, mert a liturgiát és a szentségeket olyan komolyan kell venni, hogy akinek tényleg nincs olyan erős magabiztossága, az jobb, ha nézi. Minden nap hozhat olyan helyzeteket, amiről az ember nem is hallott még. Az élet a legjobb forgatókönyv író. Olyan sztorik vannak, a szentgyónásokban olyan dolgokkal fordulnak hozzám is fiatal papként, hogy idős atyáktól nem lehet ilyeneket hallani, mikor tanítanak minket. Pedig ők is nagyon sok mindent tapasztaltak már. Szerintem egy pap az nincs kész soha. 

Jézust is megkísértette az ördög. A papot is biztos megkísérti. 

- Minden egyes nap. Emberek vagyunk. A pap is megbotolhat, de föl kell állni. A jó Isten nem tesz több terhet az ember vállára, mint amit el tud viselni. Ha megbotlik mégis, mert nehéz az a teher, akkor küld neki segítőt, mint Jézusnak Cirenei Simont, amikor a keresztet cipelte. Én nagyon aggályos lelkiismeretű ember voltam. Örök dilemma volt az, hogyha az ember követ el bűnt, akkor hogyan lehet menni áldozni, hogyan lehet misézni. Papként különösen kell figyelni arra, hogy az ember tiszta legyen és nekem a ráckevei plébános, Brezina Károly mondta, hogy vannak szent kötelességek és hogyha az ember felszáll egyszer egy hajóra, ami átviszi őt Amerikába, akkor lehet akármilyen tengeribeteg, lehet akármennyire rosszul, lehet akármilyen zöld a feje, nem szállhat ki az óceán közepén, hanem végig kell azt az utat csinálnia. Ez egy olyan mondat volt számomra, amikor azt éreztem, hogy ebből lehet erőt meríteni a jövőre nézve. 

Ezek szerint Brezina Károly, ha jól emlékszem a névre, volt az, akit küldött a jó Isten, úgy, hogy egy életre ott maradt...

- Remélem, hogy igen. Én bízom benne, hogy egy életre. 

 

Henri Viscandi gondolataival kezdtem mai adásunkat, ezzel zárom és köszöni meg a szerkesztő, Fodor Endre az önök figyelmét. Meghitt adventi készülődést kívánok!

„Kértem erőt... 
És adott Isten nehézségeket, melyek erőssé tesznek. 
Kértem bölcsességet... 
És adott problémákat, hogy megoldjam azokat. 
Kértem bátorságot...
És adott veszélyeket, hogy legyőzzem őket. 
Kértem, adjon szeretetet...
És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.
Kértem kegyelmeket...
És adott Isten lehetőségeket, kapcsolódni a kegyelemhez.

Semmit sem kaptam, amit akartam.
Megkaptam mindent, amire szükségem volt.
És imáim meghallgatásra leltek.”

 

 

139. ADÁS

2015. december 9.

Szerkesztett változat

„Te adj erőt, hogy bízni tudjak,
Ha megbántanak, ne zokogjak.
Te add meg, hogy eltűrjenek,
Hogy hibáimmal szeressenek.
Te erősítsd meg erőtlenségem,
Hogy hősként vigyem a keresztem.
Te légy árvaságom erős támasza,
Tudom, Te vagy a gyengék gyámola.
Te őrizd meg gyengülő eszem,
Hogy éltem nagy teher ne legyen.
Ó adj azoknak szeretetet,
Akiknek én adtam életet.
Légy szívükben jóság, irgalom
Öregségemet értő szánalom.
Áldd, őrizd őket, édes Jézusom,
Hogy találkozzunk Nálad egykoron.
Vezess, erősíts, oltalmazz,
A végső órámon irgalmazz.”

Köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják. Mai adásunkban folytatjuk Bíró László katolikus tábori püspök gondolatait, majd ezt követően Berta Tibor ezredessel, a Katolikus Tábori Püspökség általános helynökével történt beszélgetést hallhatják. Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását is.

 

Bíró László katolikus tábori püspököt hallják, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családügyi referensét. A felvételt azon a családi hétvégén, lelkigyakorlaton rögzítettem, amelyet a Katolikus Tábori Püspökség Balatonkenesén tartott katonacsaládoknak, honvédségben dolgozó civil családoknak.

A Szentírási olvasmányok, amiket hallottunk: az Ádám-Éva história, tehát Éva teremtése az oldalbordából, mivel Ádám nem talál magának segítőtársat az állatok közül; az evangélium pedig az volt, amikor a farizeusok odamennek Jézushoz, hogy Mózes miért engedi meg a válást. Ezek a Szentírási részek voltak az evangéliumban azok a szakaszok, amire utal a Szentatya. Homíliájában a következő három témát említi: az emberi magány drámáját, a férfi és a nő szeretetét, tehát a házassági kapcsolatot, és harmadikként a család témáját. 
Az olvasmányban még azt is hallottuk, hogy fájdalom járja át Isten szívét, amikor látja Ádám magányát és azt mondja: „nem jó az embernek egyedül lennie: alkotok neki segítőtársat, aki hozzá hasonló”. Ezek a szavak rámutatnak arra, hogy az ember szívét semmi más nem teszi boldoggá, csak egy olyan szív, amely hozzá hasonló, amely megfelel neki, szereti, és kiemeli magányából s egyedüllétéből. Hadd álljak itt meg. A Szentatya csak egyik oldalára utal a valóságnak. Isten látja az ember szomorúságát, ő mondja ki: nem jó az embernek egyedül lennie. Vegyük észre az istenképet. Nem tudom kiben milyen istenkép él. Azt tanultuk a hitoktatásban, akik régebben jártunk hittanra, hogy Isten mindenható, mindentudó, tökéletes, mindig volt, mindig van, mindig lesz, jól megvan nélküled, nem szorul rád. Ez igaz, de még sincs meg jól nélküled, mert szeret. Minden szeretett kiszolgáltatottja annak, akit szeret. Ezért az Isten szíve fáj az ember magányán. Szóval itt egy istenkép is van, és látja az embernek a magányát. A magány az nem jó. Rengeteg fiatallal találkozom. Az ember próbálja nekik átadni, és meggyőzni őket arról, hogy a párkapcsolatban azt próbálják kiépíteni, hogy ne legyenek magányosak, mert magányosnak lenni egy kapcsolatban borzasztó. Sokszor nem veszik észre, hogy most alakul, most születik az a magány, ami végigkíséri az életüket, ha egyáltalán vállalják. 
Arra is rámutatnak, hogy Isten nem szomorúságra vagy egyedüllétre, hanem boldogságra teremtette az embert, arra, hogy megossza életét egy másik személlyel, aki kiegészíti őt, hogy megélje a szeretet csodálatos tapasztalatát: vagyis azt, hogy szeret és őt is szeretik, hogy meglássa termékeny szeretetét gyermekiben, ahogyan a ma hallott zsoltár is mondja. Mindegyik szó mögött egy hatalmas világ rejtőzik. Itt van ez a szókapcsolat, hogy szüksége van az embernek arra a személyre, aki kiegészíti őt, hogy megélje a szeretet csodálatos tapasztalatát. Ez a férfi és nő valósága, az egymást kiegészítő valóság, Philadelphiában hosszan beszéltek erről. A mai szerencsétlen ideológiával, az emancipáció, a feminista buta gondolkodással szemben, a két nem egymást kiegészítő valóság, nem rivális. A kettő együtt képes tulajdonképpen a földön a legteljesebb egységre. Azonos nemű kapcsolat nem képes olyan egységre, mint amire a férfi és nő kapcsolata képes. A férfi és nő kapcsolata egy termékeny egység. Ezért küzdünk a házasságért. Egymást kiegészítő egységben gondolkodunk. Nem alá és fölérendeltségbe, hanem ez a mi férfi-nő képünk. Ezért fontos az, hogy az Úr Isten álmot bocsát Ádámra és úgy veszi ki oldalbordáját. Mind a kettő Isten kezéből kerül ki, mindkettőnek egyenlő a méltósága, de más a szerepe. Philadelphiában egy hosszú vetített képes előadás volt arról, hogy a férfi és a női agy hogyan működik. Teljesen más területek vannak kiépülve a nő agyában, mint a férfinak. A férfinál egész pici pont némely terület az agyban, a nőnél hatalmas. Ezért idegeskedtek, ezért mentek egymás idegeire, ez normális.
Megélje a szeretet csodálatos tapasztalatát: vagyis azt, hogy szeret és őt is szeretik, hogy meglássa termékeny szeretetét gyermekiben, ahogyan a ma hallott zsoltár is mondja. Ez Isten álma szeretett teremtményéről: hogy lássa kibontakozását a féri és nő közötti szeretet egyesülésében, hogy boldognak lássa őket közös életükben, termékenynek a kölcsönös odaadásban. Megint minden szónak súlya van. Mindig ez az izgalmas kérdés egy-egy házasságban, hogy mennyire van meg még a kölcsönös önátadás, hogy mennyire csak az egyik húzza az igát? Melyik ad bele többet, és melyik nincs ott? Persze női és férfi módon.

 

Marosi Antal a Katolikus Tábori Püspökség általános helynökével, Berta Tibor ezredessel beszélgetett. 

"Néhány perc múlva mécseseket gyújtunk magyar katona halottainkért és mindazokért a külföldi katonákért, akik hazánk földjében várják a boldog föltámadást." 

Mérhetetlenül nyugodtnak tűnik, amikor így megnyilvánul. A mai rohanó élet tempójához képest kínosan lelassítva, minden egyes szavát kihangsúlyozva. 

- Amikor teológiára jártam, akkor az egyik tanárunk azt mondta, hogy az az anyag, amit ő lead nekünk előadásképpen, mint tantárgyat, azt meg kell tanulni természetesen, de hogyha valaki azt igazán érteni és hinni akarja, akkor menjen be a szeminárium kápolnájába és ott azt imádkozza is meg. Tehát nem elég megtanulni a dogmatikát, azt meg is kell imádkozni és nem elég megtanulni az egyháztörténelmet, azt is meg kell imádkozni. Vagy, hogy még szárazabbat mondjak, nem elég az egyházjogot megtanulni, azt is meg kell imádkozni. Nagyon sokáig érlelem ezeket a beszédeket, meg szoktam imádkozni előtte. Ennyit tudok erről mondani, nincs ebben semmi titok.

"Gyertek majd ki a síromhoz világítani, nem azért hogy engem lássatok vagy én lássalak titeket, vagy valamit, mivel a föld betömi a szemem, hanem hogy a saját arcotokra hulljon a gyertya világa. Egyház hagyományának és történelmének fényei, mint Jézus Krisztusnak, a világ világosságának a jelképei, az emlékezés fájdalmas szomorúságában is a remény örömével világítják meg és akarják megvilágítani most is a mi arcunkat is. A tőled való elfordulásaink és meneküléseink Urunk, még erősebbé változtatják a te szeretetednek a tüzét, ennek a tűznek a fényét és melegségét, mert még erősebb vággyal szeretnéd, hogy újra a tieid legyünk, mint üdvözítő tervednek a részesei." 

Most a hallgatók hallottak egy rövid részletet abból a gyertyagyújtásos beszédből, amit a Hadtörténeti Múzeum udvarán mondott. Például egy ilyen beszédre hogy lehet fölkészülni?

- Nem tudom megmondani. Mikor megkapjuk azt, hogy el kell mennünk egy-egy ünnepségre, megemlékezésre, áhítatra, akkor az ember belegondol abba, hogy ott minek kell elhangzani. Halottak napján a halottakról való megemlékezés, a kegyeleti gyertyagyújtáskor, az a legfontosabb és talán a legnehezebb is, hogy ez az imádság rövid legyen. Hogy abban az imádságban legyen konkrétum, legyen benne minden, ugyanakkor az Istenhez vezessen el minket. Olyan szavakat kell mondani egy imádságban, amit megértünk. Persze az Úristen minden imádságunkat meghallgatja és megérti, de azt gondolom, hogy egy imádságnak Istenhez kell vezetni bennünket, mégpedig úgy, ahogy azt a mindennapokban meg kell, hogy éljük. Olyat kérjünk az Istentől, ami a mi javunkra válik, de azért válik a mi javunkra, mert azzal egymásnak tudunk, szeretnénk vagy akarunk segíteni. 

"Szent Fiadban, Jézus Krisztusban, a világ világosságában végtelenül jónak tártad föl magadat előttünk. Olyan jóságnak, aki nem csupán önmagában jó, hanem aki értünk, emberekért jó, aki szeret és keres minket, aki gondol ránk, aki ismer és vár bennünket. Ezzel a reménnyel gyújtsuk majd meg gyertyáinkat katona halottainkért, akiket a te végtelen jóságod irgalmába ajánlunk Urunk, az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében."

Hagyjuk magunk mögött a Hadtörténeti Múzeum udvarát, hiszen jóval később térben és időben, máshol beszélgetünk. Ez a Katolikus Tábori Püspökség kis kápolnája, itt a Szabadság téren. Tessék nekem bemutatni! Egy részéről majd konkrétabban beszélünk, a pásztorbotról, Szűz Máriáról, az oltalmába menekülő katonákról.

- Ez a kápolna 1995 októbere óta létezik, akkor lett megáldva. Ezt a kápolnát Bernardin Gantin bíboros, a Püspöki Kongregáció akkori vezetője áldotta meg, ezért utazott ide Rómából. A mindenkori Püspöki Kongregáció vezetője egyfajta szakmai elöljárója az összes katolikus tábori püspökségnek a világon. Mivel a Katolikus Tábori Püspökség Magyarországon előző évben lett megalapítva, ezért a bíboros úr úgy gondolta, hogy amikor ezt az épületet átadják, fölszenteli és megáldja az épületet, ide el kell jönni. A mindennapos imádságnak, a mindennapos istentiszteletnek, a mindennapos szentmisének a helye ez. Itt Bíró püspök úr misézik reggelenként, amikor idehaza van, vagy én napközben, amikor éppen olyan időm van, akkor följövök és misézek, mert nem mindig reggel szoktam, hanem amikor elcsípek a munkaidőmből valamennyit. Általánosságban ennyit tudok mondani róla. Mindaz, aki itt a püspökségen dolgozik, aki hívő, az ide be-be tér.

Itt nincsenek kötöttségek, hogy hányak kell, hogy együtt legyenek?

- Itt nincs kötöttség, tehát egy szentmisét egy pap egyedül is bemutathat, tehát nem kell hozzá hívő. Ha valaki felüti a hivatalos római misekönyvet, akkor ott van egy olyan formula, hogy a nép részvétele nélkül bemutatott szentmise. Minden egyes szentmise Jézus Krisztus keresztáldozatának a megújítása, ugyanolyan érvénnyel bír, hogyha egy ember van jelen, mintha három millió. Ez a kápolna azért barátságos, mert egy olyan épületben van, ahova jól be lehetett illeszteni egy kápolnát, tehát az épületnek a stílusa adja azt, hogy ebben jól megfér egy kápolna, hiszen mégiscsak egy XIX. század végi, XX. század eleji épületről beszélünk. Itt az adottságok minden bizonnyal sokkal jobbak, mint egy panelépületben. 

Van valami előírás, ami külön, a katolikus tábori lelkészekre vonatkozik?

- Az, hogy mi kötelező egy tábori lelkésznek és mi elhagyható, azt legjobban a háborúk mutatták meg, amikor a tábori lelkészeknek különböző engedményeket adtak, hogy egy-egy szentmisét vagy istentiszteletet, azt hogyan lehet bemutatni. Vannak képek tábori lelkészekről, I. és II. világháborúból származó fölvételek, amikor a semmiben, a pusztaság vagy a frontvonal mögött a pap teljes papi miséhez való fölszerelésében ott volt, főleg az I. világháborúban. A II. világháborúban azért már vannak olyan képek, amikor ebből például engedtek, amikor olyan volt a helyzet. 

Igen, mert az I. világháborúban inkább a gépek harcoltak egymással, a II. világháborúban inkább az emberek. 

- Igen, más volt a háborús helyzet. Amit aztán most már látunk például a külszolgálatokban, akár nálunk, akár más országok tábori lelkészeinél, hogy ott van a katonai egyenruha és azon ott van a stóla. Nincsen semmi más. Ez egyfajta engedmény, ugyanakkor nem ez az általános. Tehát valójában mindennek meg kell lenni most is egy-egy istentiszteleten. 

De ha nincs, akkor se kéri számon a jó Isten.

- Minden bizonnyal nem kéri számon a jó Isten. Azok a szabályok, vagy azok a liturgikus előírások, amelyek a katolikus egyházban vannak, azok mind azt szolgálják, hogy Isten dicsőségét a legjobban ki tudjuk fejezni. Ezért vannak a különböző liturgikus öltözeteink, azoknak ilyen vagy olyan színük van az egyházi ünnepekhez igazodva. A szertartásoknak megvan egyfajta egyházi, de mondhatnám azt is, hogy katonás rendje, attól nem lehet eltérni. Ez mind az egyetemességet és azt a bizonyos katolicitást szolgálja. Teljesen mindegy, hogy az északi vagy a déli-sarkon, keleten vagy nyugaton, egyik kontinensen vagy a másikon vagyunk, a szentmise mindig ugyanaz, annak a menete mindig ugyanaz, annak a kifejezései mindig ugyanazok, a papnak a gesztusai Dél-Amerikában is ugyanazok, mint Indonéziában, Franciaországban vagy Ausztráliában. Csak a nyelv más, de valójában mindent ugyanúgy tartunk a temetési szertartástól a keresztelés szentségének kiszolgáltatásán át. Valójában minden ugyanaz, minden katolikus és egyetemes.

 

Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

Éjfélre lefeküdtünk, de fél kettőkor már jött Hajdú Laci. Azzal a hírrel vert lelket belénk, hogy a 101-es utászoktól két autó sebesültet kapunk. Még egy hősi halottat is hoznak. Annyira nem öntudatosítottuk a hírt, hogy valamennyien elszunyókáltunk. Azt hittem, hogy néhány percig aludtam, mikor arra riadtam, hogy a bunker előtt megáll a két sebesültszállító autó. Bizony már négy óra volt.
Azonnal nekiláttunk a műtőben. Az első, a legsúlyosabb, egy kivérzett utász. Alig szippantott néhányat a klóretilből, utána meghalt. Előtte az öntudatnak valami kis meglétét feltételezve, hangosan mondtam a feloldozást, és vele elimádkoztam egy mondatnyi imádságot: Jézusom, szeretlek!

 

Köszönöm, hogy velünk tartottak, hogy meghallgatták műsorunkat, tegyék ezt majd jövő héten is. Megköszönöm a figyelmüket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. Imával zárom mai adásunkat a békéért.

„Urunk Jézus Krisztus, Te azt ígérted nekünk, hogy a Te békédet adod nekünk, de nem úgy, mint ahogy a világ adja. Kérünk, adj szívünkbe igazi békét, hogy önmagunkkal, életünkkel, sorsunkkal megbékéljünk, s így másokkal is békességben élhessünk Krisztus a mi Urunk által! Ámen!”

 

 

140. ADÁS

2015. december 16.

Szerkesztett változat

„Mi az élet? Élvezet? Bizonnyal nem. Azt jelenti, fáradozni és hűségben megtenni, ami a kötelességed. Mi a szeretet? Édes érzés? Bizonnyal nem,- hanem szolgálat. Többet adni, mint kapni.” – Jakob Koch gondolatával köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

• Az Inter arma caritas mai adásában többek között egy imatermet mutatunk be önöknek majd. 
• Advent harmadik gyertyáját gyújtottuk meg, egyik tábori lelkészünk gondolatait osztja meg önökkel is. 
• Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.
• Bíró László katolikus tábori püspök gondolatait hallhatják, a pápai szinóduson elhangzottakkal kapcsolatban.

 

Bíró László, katolikus tábori püspök

- Szoktam mesélni, hogy van egy szerelmes hittan csoportom, ahol szerelmespárokkal vagyok minden hónapban kétszer. A szerelmespárok annyiszor kikényszerítik belőlem ezt a mondatot: - Ti mindent tudtok, amit a házasságban majd el fogtok felejteni. Döbbenetes, hogy milyen tisztánlátása van a szerelmespároknak. Olyan felnőttek tudnak lenni, de egyszer csak eltűnik belőlük ez a gondolkodás. Olyan, mikor egy pici gyerek idegen nyelvterületen van, majd mikor hazajön, két hónapig tudja a nyelvet, utána elfelejti az egészet. Ilyenek vagyunk mi felnőttek is. Úgy látom, a szerelem állapotában az emberek mindent pontosan tudnak, amit később elfelejtenek. Ti is így vagytok, ez az életünk. Hogyha besötétedik az életetek, akkor vegyétek elő a fényképalbumot és lapozzátok végig. Sötétben nem lehet fényképet csinálni és kivilágítani a kapcsolatot. Van ebben igazság. Tehát mindig a kezdethez kell visszamenni. 
Jézus a neki feltett költői kérdésre – amelyet valószínűleg csapdának szántak, hogy hirtelen ellenszenvessé tegyék az emberek szemében, akik követték őt, és akik a válást megszokott és érinthetetlen valóságként gyakorolták, - egyenesen és nem várt módon válaszol: mindent a kezdethez vezet vissza, a teremtés kezdetéhez, hogy megtanítsa nekünk: Isten megáldja az emberi szeretet-szerelmet, ő az, aki egyesíti az egymást szerető férfi és nő szívét, és egyesíti őket egységben és felbonthatatlanságban. Ez azt jelenti, hogy a házasélet célja nemcsak az, hogy mindig együtt éljenek, hanem hogy mindig szeressék egymást! Jézus így helyreállítja az eredeti és eredetet adó rendet. Fiataloknak szoktam mondani, hogy nem az a lényege a nászútnak, hogy a világ végére menjenek el, hanem legyen egy kis oázis az életükben, amivel az ideális körülményeket megteremtik. A kezdeti rendre kell mindig figyelni, másként félremegyünk. A párkapcsolat lényege a kezdeten nyugszik, a kezdeti renden. 
„Amit tehát Isten egybekötött, azt az ember ne válassza szét” (Mk 10,9) Ez buzdítás a hívőknek arra, hogy győzzék le az individualizmus és legalizmus minden formáját, amelyek szűkkeblű önzést és attól való félelmet lepleznek, hogy elfogadják a házasság és az emberi szexualitás igazi jelentését Isten tervében. Tehát az individualizmus mindig ellenkezik azzal, hogy a kezdethez visszatérjünk. Tudjátok, nagyon sok szerencsétlen dolgot láttam és szépet is az eddigi életemben. Mikor szerelmi háromszögben leledzik két ember, mindig úgy kezdődik a mese nálam, hogy vannak a kötelező mondatok, amit mindig elmond mindenki: Nem azért válok, mert szerelmes lettem másba, hanem azért válok, mert sose illettünk össze. Ezek nem hazugságok a szónak a közönséges értelmében, hanem menekülések. Az önzés diktálja azt, hogy menekülni kell, és amikor visszatalálnak egymáshoz, akkor semmi menekülhetnék nincs már.
A házasságnak a természete tulajdonképpen Krisztus áldozatának fényében válik érthetővé. Jézus erről így beszél: Ha a búzaszem nem hullik a földbe és el nem hal, egyedül marad, de ha elhal, bő termést hoz; Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért; Aki elveszíti életét az megtalálja azt, aki meg akarja menteni életét, az elveszíti. 

 

Marosi Antal interjújában ezúttal egy imatermet mutatunk be önöknek. 

Ez a Katolikus Tábori Püspökség székházában az imaszoba.

- Kápolna. Ez fel lett szentelve, nem pusztán meg lett áldva. Ebben a kápolnában van oltári szentség, ebben a kápolnában van minden nap szentmise, istentisztelet, imádság. Tehát ez egy rendes, hivatalos kápolna, még akkor is, ha úgymond nem nyilvános kápolna, de végső soron mindenki bejöhet ide. Mindennap itt van szentmise. Vagy püspök úr misézik, és aki akar, az bejöhet, de például én is szoktam itt magánmiséket mondani és szerintem a lelkészek is. Tábori lelkészek havi találkozói alkalmával is van itt közös szentmisénk. Én azt gondolom, hogy a laktanyában is úgy vannak használva az imatermek, hogy nem csak különleges alkalmakkor vagy ünnepnapokkor, hanem találkoztam én Szombathelyen annak idején vagy Fehérváron is úgy ott katonával, hogy ő beült csak oda és imádkozott. Ez a kápolna mindenképpen egy olyan hely, ahol élő és eleven kapcsolat van minden nap az Úristennel. 
Az itt látható padok a Fő utcai Kapucinus templomból származnak, onnan kapta az első tábori püspök a kápolna fölszentelése előtt. Ennek a mintájára lett megalkotva szemben a miséző oltár. Különlegessége az, hogyha valaki jobban megnézi őket, akkor nagyjából az a motívumvilág látható ezeken a padokon, mint ami a parlamentben is van az üléstermekben, akár a felső vagy az alsóházban. Valószínűleg egy időben készülhettek és a motívumvilág az nagyjából ugyanaz. Ami talán még kiemelendő, hogy itt van egy pásztorbot a püspöki székhez odaillesztve, ami Haász István tábori püspöknek a botja volt. Ez is a püspökség megalapítása után került hozzánk. Én azt gondolom, hogy az egész kápolnának a berendezése egyfajta egyszerűségről, ugyanakkor mégis a katonasághoz való kötődésről szól, hiszen a püspök széke fölött egy olyan szárnyas oltárra emlékeztető kép van - melynek jobb és bal oldalát be is lehet zárni -, ahol a Budavári helyőrségi templom tornya látható, előtte egy katona a családjával (feleségével, két gyermekével). Középen Szűz Mária látható, és ott is középen szintén katonák vannak a palástja alatt, mintegy oltalmazva őket. Ez a kápolna Fogolykiváltó Boldogasszony tiszteletére lett fölszentelve annak idején. A harmadikon pedig egy háborús kép látható, amelyen egy katona áll egy másik katona sírjánál. 

Nagyobb helységre gondoltam az épülethez képest. Ez egy gyönyörű épület itt a Szabadság téren, lenne benne hely, még sincs ezek szerint.

- Mikor mi ezt az épületet használatra megkaptuk, akkor ezt adta ki a tér. Valójában, mi tábori lelkészek elférünk itt. 

Nincsenek is többen, mint ahány hely van.

- Nagyjából ennyien vagyunk, hogyha mondjuk kétszeresére emelkedne a létszám, akkor lehet, hogy tényleg gondolkodni kéne egy nagyobb kápolnában, de ez a jövő titka. 

 

Kálinger Roland, Rozsé atya advent harmadik vasárnapjához kapcsolódóan, a gyertyagyújtás alkalmával osztja meg gondolatait önökkel.

Tábornok Úr! Tisztelt Parancsnoki Állomány!

Az első gyertya meggyújtásakor is egy latin mondással kezdtem, most is egy latin idézetet szeretnék mondani: „Puer natus est nobis”, azaz gyermek született nékünk. Ha jóbarát érkezik hozzánk, nincs olyan kicsi lakás, apró szoba, hogy össze ne tudnánk magunkat húzni, hogy befogadjuk és szállást adjunk neki egy éjszakára. Amikor újszülött érkezik a családba, még a bútorokat is megmozgatják, a szobát is kimeszelik, a zongorát is odébb tolják, hogy a csöppség kiságya elférjen. Bizony akkora öröm egy gyermek születése, hogy az addigi megszokott, jól bevált életünket is örömmel felforgatjuk az ő kedvéért. Tervet készítünk: nagymama biedermeier szekrénye marad, anyós csőbútora megy a kukába, nagypapa Kékes tévéje megy a kukába, apu led tévéje fölkerül a falra, apu garázsából a sok lim-lom nem megy sehova, mert a gyereket mégsem a garázsban helyezzük el. Ha kidobtunk minden fölöslegeset és a megfelelő helyre tettük a szükséges dolgokat, akkor lesz helye a csecsemőnek. Ma az önök gyertyáját, a rózsaszínt fogjuk meggyújtani. A vasárnapi evangélium felszólít minket, hogy csináljunk tervet, mert a gyermek születése, a gyermek érkezése várható. Rendet kell tenni az életünkben, hogy legyen hová születni a betlehemi kisdednek. Mit tegyünk? – kérdezték a régi emberek Keresztelő Szent Jánostól. Ő ezt felelte: Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs, akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen. Jöttek a vámosok is, hogy megkeresztelje őket és azok is megkérdezték: Mester, mit tegyünk? Ezt felelte nekik: Ne szedjetek be többet, mint amennyi meg van szabva! Megkérdezték a katonák is: Hát mi mit tegyünk? Nekik így felelt: Ne zsaroljatok, ne bántsatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal! A nép feszülten várakozott. Nekünk már nem feszülten, hanem örömmel és reménykedve kell várakozni, mert higgyék el, sok felesleges dolgot, terhet cipelünk magunkkal, halmozunk fel életünk során. Pedig csak az a fontos, hogy az örömet és a békét, azaz Istent beengedjük az életünkbe. Kívánom mindenkinek, hogy a kisded Jézus öröme költözzön be mindenki szívébe, házába és családjába!

 

Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

Azt hittem, hogy néhány percig aludtam, mikor arra riadtam, hogy a bunker előtt megáll a két sebesültszállító autó. Bizony már négy óra volt.
Azonnal nekiláttunk a műtőben. Az első, a legsúlyosabb, egy kivérzett utász. Alig szippantott néhányat a klóretilből, utána meghalt. Előtte az öntudatnak valami kis meglétét feltételezve, hangosan mondtam a feloldozást, és vele elimádkoztam egy mondatnyi imádságot: Jézusom, szeretlek!
Jött a következő. Hátul hatolt be a lövedék a medencecsont felett. Sehol sem volt kijárat. Ahogy kinyitjuk a hasüreget, tucatnyi lyuk a beleken. A főnök rettentő ideges volt, általában, ha hirtelen látvány tárul eléje, mindig kibírhatatlan vele dolgozni. Aztán megszokta, hogy odaszólok neki: Százados úr, mi az ott a máj mellett? Akkor örül, hogy magyarázhat, és kezd megnyugodni.
Más esetben a hólyagról vagy a vastagbélről érdeklődöm. Aszerint, hogy hol látok valami gyanúst, amit ő még nem vett észre.
Most még az a baj is megtörtént, hogy elaludt a gázlámpánk. A klóretil ismételten okozott már bajt ilyen alacsony, levegőtlen helyen. Ha hazakerülök, megkérdezem a fizikusainkat, miféle fizikai jelenség ez. Az egyik doktor arra is emlékezett, hogy náluk egyik egészségügyi oszlopnál robbanás is történt. Emiatt mi sohasem gyújtjuk meg újra a lámpát, hanem én kezelem a villanylámpát, ami közönséges zseblámpa. Nem akartunk sokat szellőztetni, mert akkor millió bogár jön be a fényre. Inkább kivártuk a hajnalt. Akkor szellőztettünk, hogy újra meggyújthassuk a gázlámpát. Délelőtt 11-ig egyfolytában dolgoztunk.
Akkor áttettük a magukkal hozott hősi halottat koporsóba. Fáradságomban nem is nagyon néztem az eltorzult, sáros arcát. Csak mikor kiveszem a nyakából az alumíniumlapocskát, látom, hogy Lugossi János zászlós. Ő az, aki Volinkán mindig nagyon szívesen fogadott. Annyira élvezte a prédikációimat, hogy utána mindig elmondta azoknak az embereinek, akik nem vehettek részt a misén. Szegény Jancsi. Nagyon megszerettem derűs, tisztalelkű viselkedése miatt.

 

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket, Salkaházi Sára gondolataival búcsúzom. 

„Gyermekké lenni! – Nem szabad semmiből nagy problémát, nagy tragédiát csinálni, hanem minden bajjal, nehézséggel egyszerűen, gyermeki módon az Úristenhez menni, Neki megmutatni. Biztosan lecsókolja a fájást, mint szülő a gyermek kezéről.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK,

ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu  

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
kedd, 2020, június 23