Inter Arma Caritas - Magazinműsor a Mária Rádióban 2012. 6-10. adás

 

INTER ARMA CARITAS

FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET

Magazinműsor

honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról.

A Honvédelmi Minisztérium,

a Magyar Honvédség

és a Katolikus Tábori Püspökség

adása a Mária Rádióban.

 

6 - 10. adás

 

 

6. ADÁS

2012. december 12.

Szerkesztett változat 

"Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére! Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat! Segíts engem a helyes időbeosztásban! Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez. Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!" Saint-Exupery, Fohászában fogalmazza meg e gondolatokat, amellyel szép napot, tartalmas időtöltést kívánok ma is önöknek. A mikrofonnál a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják. S talán e gondolat folytatásaképpen az fogalmazódik meg bennem, - járva az adventi kirakatok között, vagy épp a vásárok forgatagában érdeklődőként egy-egy adventhez kötődő eseményen - hogy talán harsányak lettünk. Nem a meghitt elcsendesült önmagunkba forduló Jézuska várás pillanatait éljük. Mintha félnénk az akár egy perces magánytól is. Tartanánk attól, hogy önmagunkba nézhetünk. Mintha félnénk egyedül lenni, szembesülni saját gondolatainkkal. Pedig a várakozás pillanatait eképpen tehetjük majd teljessé, hogy szent karácsony éjjelén a szertevágott pirosan mosolygó almát, szeretteink körében szeleteire osztva, eggyé forrott közösséget alkossunk.

Isten senkire sem tesz nagyobb keresztet annál, mint amit el tud viselni. Fogalmazott Kálinger Roland százados, Rozsé atya, katolikus tábori lelkész, a Szolnoki Helikopter Bázison a második adventi gyertya meggyújtásakor.

Egy lelkész szolgálata mindig az amen után, a szószék után következik igazán. Misszióban különösképp. Vallja ezt már Szabó György alezredes, református tábori lelkész, a Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat lelkész-katonájaként, aki immár negyedik misszióját teljesíti, ezúttal Pristinában.

Legyetek éberek, virrasszatok! A katonák számára ez sokkal természetesebb parancs, mint a civil világnak, hiszen nekik alapvető feladataik közé tartozik, hogy őrizzék a többieket. Adventi gondolatait osztja meg velünk Takács Tamás alezredes, kiemelt vezető katolikus tábori lelkész, az afganisztáni misszióból küldve azt.

A Magyar Honvédség Szolnok Helikopter Bázison is meggyújtották az adventi koszorún a második gyertyát. Kálinger Roland százados, Rozsé atya, katolikus tábori lelkész, katonatársai előtt elmondott gondolatait hallják.

- Most mikor a második gyertyát gyújtjuk meg, emlékezzünk arra, hogy az angyal hírül adta Máriának az örömhírt, hogy gyermeke fog születni, aki Isten Fia lesz, Jézus Krisztus. Az üdvösségtörténet, azaz Jézus életének, tanításának, halálának, feltámadásának az előkészítő szakaszából, a próféciáktól, az angyali üdvözlettel átlépünk a megvalósulási szakaszba. Mária nem kérdőjelezte meg az Úr akaratát, hanem így válaszolt: Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint. Ahogy mi katonák is szoktuk mondani: Hazánkat szolgáljuk.

Két oldalról közelíthetjük meg Mária döntését. Az egyik a dicsőséges oldal: édesanya lesz, sőt Isten fiának lesz az édesanyja. Micsoda magasztos feladat ez. Másik oldal pedig az emberi oldal: a gyanakvás, a hitetlenkedés, a meg nem értés oldala. Hogyan van az, hogy egy fiatal lány nem a férjétől lesz várandós? Nem értik ezt az emberek, elítélik ezért Máriát. Mária vállalta az örömhírrel járó boldogságot, s vállalta a megpróbáltatásokat is. Akik itt ülnek és szülők, esetleg nagyszülők, tudják azt, hogy az öröm, jelen esetben a gyermekáldás, felelősséggel, lemondással, és áldozattal jár. Ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy Isten senkire nem tesz nagyobb keresztet annál, mint amit el tud viselni.

Ha megkaptuk a feladatszabást, biztosak lehetünk benne, hogy a jó parancsnok megad minden eszközt, hogy a parancsot teljesíteni tudjuk. Isten is megadja a kegyelmet és a szükséges feltételeket, hogy aki akarja, hogy aki hajlandó, az teljesíthesse az ő akaratát. Mai gyertyagyújtáskor kérjük Isten áldását családjainkra, hogy a gyermekekben, unokákban örömünk teljen. Ők is, és mi is mindig az Úr szolgálatában állhassunk.

Adásainkban, ahogyan ezt eddig is megtettük, nem csupán a katolikus tábori lelkészi szolgálati ág lelkészeit szólaltatjuk meg. Ezúttal Pristinában, Szabó György alezredes, református tábori lelkész munkájába engedünk bepillantást. Az interjút a helyszínen, a misszióban készítette Szűcs László.

- Számomra ez már a negyedik misszió. 1998-ban Okučaniban kezdtem, még az SFOR-ban, aztán a KFOR 13-ban az ÖBZ-ben, a Szent László táborban. 2009-ben az EUFOR-ban, és most, újra itt Pristinában a KFOR 7-ben.

Tábori lelkész feladata mindig egy kicsit speciális. Nem csak otthon, hanem misszióban is.

- A tábori lelkészi szolgálatot, ha úgy tetszik föl lehetne  bontani két részre. Van a hitéleti, és van úgymond a lelki gondozás része. Én mindig el szoktam mondani, hogy egy lelkésznek a szolgálat mindig az amen után következik, tehát a szószék után. Ez főképpen itt a misszióban tud érvényesülni. Azt kell hogy mondjam, hogy itt misszióban a katonákkal együtt egy közösséget alkotunk. Azt is mondhatom, mintha egy gyülekezetben élne a lelkész. Vasárnapról vasárnapra a rendszeres istentiszteletet tartjuk itt a kápolnában, ahol most is vagyunk. Plusz, emellett még jelentkeztek, akik szeretnének megkeresztelkedni, konfirmálni. Tehát az ő felkészítésük is. Az érem másik oldala úgymond a lelki gondozás, ami nagyon fontos, és azt kell hogy mondjam, hogy talán ebben merül ki leginkább az én szolgálatom és az én feladatom. Nekem mindig van egy vezér igém, hogy egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be Krisztus törvényét. Ezt Pál Apostolnak a Galatákhoz írott levelében olvassuk. Azt a terhet felvállalni, amit maga Krisztus is felvállalt. Ezt a terhet kell a lelkésznek is felvállalni, mert a lelki gondozás erről szól. Az, hogy megtalálni egy olyan személyt magában a lelkészben, akinek elmondhatják a gondjaikat, a problémáikat. Hiszen hat hónapot eltölteni távol az otthontól, a szeretteinktől, nagyon nehéz. Vasárnap, mint mondottam, fél 11-kor tartom az istentiszteletet. Együtt imádkozunk, együtt énekelünk, igét hirdetek, és látom és érzem azt, hogy szükségük van a katonáknak egy meghitt csendre. Egy közösségi életre, ahol valóban kitárulnak a lelkek, a szívek és valóban felismerik azt a helyzetet, hogy távol lenni az otthontól, a szeretteinktől, talán egyedül a Jóisten az, akihez segítséghez fordulhatunk, hogy valóban az a Gondviselő Atya vigyázzon ránk. Vigyázzon ránk, akik itt szolgálunk kint, és vigyázzon szeretteinkre is, akiket otthon hagytunk.

Többször, több helyen elhangzott, hogy egy külföldi misszióban a tábori lelkésznek, nem csak lelkésznek, hanem valamilyen szinten pszichológusnak is kell lennie.

- A katona otthon hagyja a családját. A mai világunkban már nagyon jó a kommunikáció. Minden konténerben ott van az internet, és jönnek otthonról az információk, jönnek otthonról a gondok, a problémák, és nincs otthon az a férj, vagy ugyanúgy az a feleség, és ez az ami megviseli a katonát. Egy tábori lelkésznek a katonák mentális épségének a karbantartása is nagyon fontos, hiszen így tudja hatékonyan elvégezni a feladatát, amiért ide kijött. A tábori lelkész bármilyen felekezethez, vagy ághoz tartozzon is, őneki ökumenikus szellemben kell ezt a szolgálatot, - úgy odahaza, mint itt a misszióban is - végezni. Számomra mindig az, az ember, aki lelki gondozásra szorul, akinek gondja és problémája van. Nem az, hogy ő most melyik felekezethez tartozik. Én mint református tábori lelkész, nős vagyok, nekem is van három gyermekem, feleségem. Az első missziómba amikor kijöttem 1998-ban, akkor hoztam ki a feleségemet a kórházból. Pénteken kihoztam, hétfőn már kint voltam Okučaniban a szentesi műszaki alakulattal, és át tudtam érezni mit jelent az, hogy otthon hagyni egy családot, egy feleséget, gyerekeket, és mindig az a gondolat: de vajon mi történhet velük? Vajon mi lehet a gond, a probléma otthon? Én itt vagyok, és tétlenül nem tudok segíteni. Ezeket, amit nap, mint nap mondhatnám azt, hogy átél az állomány. Ezeket a gondokat, ezeket a problémákat, ezeket lehet kezelni. A lelkigondozás mindig ott kezdődik, hogy van két fél. Az egyik az a bizalmas fél, jelen esetben a tábori lelkész, akihez oda mer menni, akinek el meri mondani az ő gondját, baját, problémáját, és ilyenkor hagyom hadd beszéljen. Hiszen ez a fontos. Az, hogy ki tudja a lelkét üríteni. El tudja mondani mi az ami nyomasztja őt, mi az ami fáj neki, mi az ami bántja őt. Számos esetben volt úgy, hogy megkértek, jöjjünk be a kápolnába, mert otthon beteg az édesanyja, mert beteg a gyermeke, és szeretne imádkozni velem. Közösen imádkozzunk a jó Istenhez, hogy valóban őrizze meg az ő szeretteit, és hogy vigyázzon rájuk. Mert ha hazamegy, ő ugyanolyan épségben szeretné őket átölelni, átkarolni, mint ahogy otthagyta, mielőtt kijött a misszióba.

Legyetek éberek, virrasszatok! Adventi gondolatait osztja meg velünk Takács Tamás alezredes, kiemelt vezető katolikus tábori lelkész, amelyet Afganisztánban rögzítettünk.

- Egykori gimnáziumi osztályfőnököm, ha észrevette, hogy stúdium időben valaki unatkozva bámészkodik, vagy éppen kajla idétlenséggel múlatja a tanulásra szánt drága időt, felszólította az illető nebulót: tervezze meg az érettségi bankett ülés rendjét, de minden variációban ám, mert lehet, hogy éppen ő nem lesz ott. Akkoriban számunkra a vizsgák, és a rájuk való előkészület tűnt a legnagyobb fegyverténynek, de azóta már tudom, hogy minden kor minden emberének megvan a saját, aktuális, és természetesen a többieknél sokkal fontosabb célja, és ehhez kapcsolódó várakozása.

Már az apostolok is azon versengtek, hogy ki üljön a jobb és a baloldalon a mennyek országában. Furcsa módon ők sem arról vitatkoztak, ki milyen feladatokat hajtson végre. A jövendőről szóló viták és elképzelések, sokszor megbénítják azokat a várakozó embereket, akiknek itt és most lenne tennivalójuk. Akarva, akaratlanul az a buta kép jut az eszembe, milyen ostoba lenne az a katona, akire éppen lőnek, és azon töprengene, hol kellene állnia majd otthon, a visszafogadó ünnepségen.

Készítsétek az Úr útját! Elég egyértelmű, és határozott feladat. Nem csupán eget kémlelgető bámészkodás, hanem tettekkel teli várakozás, kapcsolatépítés. Keresztelő János volt az egyik fő útépítő. Miben állt a sikere? Ha mai szemmel nézve sikeresnek lehet nevezni, egy kivégzéssel végződő karriert. Talán a népnek jól esett időnként az ostorozás, talán a hivatalos irányvonallal időnkét szembe forduló, határozott, karizmatikus személyisége vonzotta a bizonytalan, és iránymutatásra váró tömeget? Nehéz egyértelműen választ adni, de az biztos, hogy az embereknek akkor is, most is, szükségük volt, és van, a hiteles, tiszta, és őszinte szóra.

Saint-Exupery az Ember Földje című kötetében ír egy öreg rabszolgáról, aki miután visszanyerte szabadságát, lassan sétálgatott a városka utcáin. Az utcák sok járókelője mind tisztelte benne a szabad embert, megosztotta vele testvérien a napfényt, de senki nem adta a jelét annak, hogy szüksége volna rá. Szabad volt, e végtelenül szabad. Annyira, hogy már szinte nem is érezte, hogy a Földhöz tartozik. Hiányzott neki az emberi kapcsolatoknak az a súlya, Istenhozzádok, szemrehányások és örömök, mindaz, amit az ember minden egyes mozdulatával ápol és széttép. Hiányzott az, az ezernyi szál, amely a többi emberhez köti az embert, és súlyt ad neki. Vannak pillanatai az életnek, amikor az ember meg tanulja értékelni azt, amiről addig úgy gondolta, hogy természetes tartozéka életének. Több ezer kilométer távolságban az otthontól, karácsony tájékán, talán még inkább igaz ez. Aki az ünnepet jelenti itt az otthontól távol is, a Gyermek, nem ír hivatalos meghívó levelet, nem szólítgat protokoll szerint, sőt, egyáltalán nem beszél, mégis mindenkihez eljut üzenete. Van, aki meghallja, van, aki megérti.

Az ünnepre méltóvá kell válnunk, hogy le ne késsük azt. El ne suhanjon felettünk észrevétlenül, ezért is van az adventi készületi időszak: a várakozás, a virrasztás, az őrszolgálat, mert meg kell dolgozni az ünnepért.

Legyetek éberek, virrasszatok! A katonák számára sokkal természetesebb ez a parancs, mint a civil világnak, hiszen nekik az alapvető feladataik közé tartozik, hogy őrizzék a többieket. Nem dermedten, és tanácstalanul, mint az evangéliumi utolsó időket váró tömeg, hanem tettekre készen, hiszen nem csak önmagukért felelősek, virrasztásuk a társaikat is védelmezi. A virrasztó az éjszakában virraszt, az éjfélen már túl, de a hajnalon még innen. Ő az alvók között éber. Értéket őriz, olyan kincset, amiről a többiek csak álmodni mernek. És az álomból felriadva talán arra is rádöbbennek egyszer, hogy nem ők tartják meg az ünnepet, hanem az ünnep tartja meg őket emberségükben.

MÚLTIDÉZŐ KALENDÁRIUM

184 éve 1828. december 10.-én született Korányi Frigyes (Kornfeld) belgyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a magyar orvostudomány egyik korai meghatározó alakja.

Nagykállóban született tehetős izraelita orvos családban, nyolc testvére volt. A középiskolát a szatmárnémeti piaristáknál végezte, a pesti egyetem orvosi karán 1844-ben kezdett tanulni. Orvostanhallgatóként rész vett az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban. Előbb mint nemzetőr, majd mint a Szabolcs vármegyei önkéntes zászlóalj gyógyszertár parancsnoka. Ksőbb a nyíregyházi katonakórház főhadnagya lett, a szabadságharc végén pedig a 104. honvédzászlóalj főorvosa volt. 1848-ban apja kezdeményezésére ő is (teljes családjával együtt) áttért a katolikus hitre és felvette a Korányi nevet. 1849 őszén folytatta tanulmányait Pesten, 1852-ben szerzett diplomát. A szabadságharcban való részvételéért még ebben az évben száműzték Bécsből felségsértés címén (egy magánlevélben tett egy megjegyzést Ferenc Józsefre – „a császár jóképű gyerek” – amit – szándékosan vagy véletlenül – „jóltáplált gyereknek” fordított félre a rendőrségi cenzúra, így az gúnyosnak hatott) illetve Pestről is, Nagykállóba. 1852-ben kezdte meg praxisát Nagykállóban, 1859-ben egyik alapítója volt a helyi kórháznak. 1861. január 30-án Szabolcs vármegye főorvosának nevezték ki. A magyar alkotmány felfüggesztése (provizórium) elleni tiltakozásul 1861. november 4-én a teljes megyei tiszti karral együtt lemondott. (a provizórium egészen a kiegyezésig tartott) 1864-ben amnesztiát kapott és visszatérhetett Pestre, ahol előbb a tífusz-fiókkórház, majd 1865-ben a Rókus Kórház idegbeteg osztályának vezetője lett. 1864-ben a pesti egyetemen magántanári képesítést szerzett idegkórtanból. 1866-ban kinevezték a pesti egyetemen a belgyógyászat tanárává. 1878-ban kezdődött meg az I. belklinika (ma Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet, rövidebb nevén „Korányi Kórház”) építése saját tervei alapján, melynek átadása után egészen haláláig igazgatója lett és maradt. „Klinikáján” – Magyarországon elsőként, de a korban sem túl elterjedt módon – bevezette a laboratóriumi kutatást, a vegyi-, bakteriológiai- és röntgenvizsgálatokat. Előadásaiban, szakirodalmi tevékenységében a kor leghaladóbb, legkorszerűbb tudományos nézeteit propagálta és érvényesítette. Részt vett az 1870-es évek egészségügyi reformjainak előkészítésében és kidolgozásában (1874. évi egyetemi orvosképzési reform, 1876. évi közegészségügyi törvény), mely révén számos korábbi, még tanulmányútjai során megfogalmazódott reformelképzelését keresztül tudta vinni. Munkássága elismeréseként 1884-ben nemesi, 1908-ban bárói rangot kapott, 1891-ben a főrendiház örökös tagja lett. 1884-ben az MTA levelező tagjának választotta. 1886-ban kinevezték egyetemi rektorrá. Kezdeményezésére indult meg az aktív megelőző és gyógyító küzdelem a tuberkulózis (tbc) ellen, melynek keretében aktívan részt vett a tüdővizsgálói rendelő hálózat, a tüdőszűrő állomások kiépítésében, elterjesztésében. Teljes egészében neki köszönhető az Erzsébet királyné Tüdőszanatórium 1905-ös megnyitása, mely a saját tervei alapján az általa gyűjtött adományokból épült fel. 84 éves korában 1913. május 19-én hunyt el Budapesten.

100 éve 1912. december 4.-én hunyt el Számvald Gyula honvéd főhadnagy, később Stahel Gyula, az amerikai polgárháborúban az északiak altábornagya, az Amerikai Egyesült Államok diplomatája.

Az 1848-as forradalom előtt Pesten könyvkereskedése volt. Jó barátságot ápolt Petőfi Sándorral. A költő hozzá írta az „Egy könyvárus emlékkönyvébe” című versét. A szabadságharcban főhadnagyként vett részt Guyon Richárd hadosztályában. A branyiszkói ütközetben megsebesült. A világosi fegyverletétel után Lipcsében újságíróként dolgozott. Rövid időre hazatért, majd 1855-ben újra emigrált, előbb Londonba, majd New Yorkba ment. Amerikában hírlapírással foglalkozott. Angliában vette fel a Stahel nevet. A névváltoztatás oka nem ismert, de az amerikai polgárháborúban részt vevő Julius Stahel és a magyar szabadságharcból ismert Számvald Gyula közötti azonosság kétségtelen. Mikor Lincoln elnök kibocsátotta felhívását önkéntes csapatok felállítására, 1861 májusában Stahel megkezdte a 8. New York-i gyalogezred szervezését. Az első Bull Run-i csatában 1861. július 21-én ennek az ezrednek volt a parancsnoka és rá hárult a feladat, hogy a vesztes csata után biztosítsa az északiak számára a visszavonulást. Stahel Gyula ezután részt vett a polgárháború számos csatájában, különösen kitüntette magát 1862. június 8-án a Cross Keys-i ütközetben, majd 1864. június 5-én a piedmonti ütközetben. Ez utóbbiért 1893-ban megkapta a legnagyobb amerikai katonai kitüntetést a Medal of Honor-t. Hősiességét és katonai vezetői tehetségét már a polgárháború alatt is elismerték, 1861 novemberében dandártábornoki, 1864. március 14-én pedig altábornagyi rendfokozatot viselt. Így ő egyike az amerikai polgárháború hét magyar származású tábornokának. A piedmonti ütközetben bal karját szétroncsolta egy golyó. Sebei begyógyultak, de ez katonai pályafutásának végét jelentette. Ezután haditörvényszéki elnök volt, majd a háború után amerikai főkonzul lett Japánban, majd Sanghajban. 1885-ig állt diplomáciai szolgálatban, ezután visszatért az Amerikai Egyesült Államokba. A nemzeti hősök arlingtoni temetőjében temették el. Koporsóján Wilson elnök koszorúját is elhelyezték.

87 éve 1925. december 5.-én született Toma András az utolsó magyar hadifogoly. 2004-ben hunyt el.

35 éve 1977. december 7.-én halt meg Goldmark Péter Károly magyar származású amerikai mérnök, fizikus.

Dédapja Goldmark József, a zeneszerző Goldmark Károly testvére, jeles kémikus és lánglelkű forradalmár, aki nemcsak 1848 bécsi forradalmi mozgalmaiban vett részt, de - emigránsként - Amerikában is, az Észak-Dél háborúban, az északiak oldalán. Nemcsak szellemével, hanem az újfajta puskagyutacs találmányával is segítette a hadsereget. Goldmark Péter Károly büszkén vállalta őseit. (Nevében a Károly tudatos emlékezés a zeneszerző rokonra.) Maga is vonzódott a zenéhez, késő éveiben szívesen muzsikált a szomszédjában lakó Benny Goodman-nel. Pesti középiskolás korában azonban fizikai ismereteivel és készségével lepte meg tanárát. Nem csoda hát, hogy amikor családjával 1920-ban Bécsbe emigrált, a bécsi műszaki egyetemre jelentkezett. Ezután Berlinben folytatta tanulmányait, a charlottenburgi műszaki főiskolán tanult, és dolgozott Gábor Dénes mellett, aki felismerte a fiatal kutató tehetségét, és további kutatásokra ösztönözte. Goldmark Péter Károly visszatért tehát Bécsbe, s itt Ernst Mach professzor irányításával megírta Egy új eljárás ionok sebességének meghatározására című értekezését, amelyet a bécsi tudományos akadémiának nyújtott be. Már ekkor intenzíven érdeklődött a még gyermekcipőben járó televíziózás iránt. A BBC-ben megindult kísérletek nyomán Goldmark Péter Károly egy olyan berendezést állított össze, amelynek 2,5 x 3,8 cm-es képernyőjén sikerült képet kapnia. Ez 1926-ban történt, Goldmark 20. születésnapján. Sikerei nyomán az angol Pye társaság alkalmazta őt, majd újabb rövid bécsi tartózkodás után 1933-ban New York-ba hajózott. Itt 1935-ben a CBS hírközlési társaság munkatársa - később kutatási laboratóriumának vezetője, majd a társaság igazgatója, utóbb alelnöke - lett. Csakhamar felhagyott a mechanikus televíziós berendezések kísérleteivel, és új útra tért: az elektronikus - képcsöves - televíziós készülékekkel kezdett foglalkozni. 1940. szeptember 4-én mutatta be találmányát: a gyakorlatban használható színes televíziót. A 2. világháború alatt haditechnikai kérdésekkel foglalkozva, megoldotta a német radarkészülékek zavarásának kérdését. A háború után tökéletesítette színes TV eljárását, amelyet már az űrkutatás során is alkalmaztak: ennek révén láthatták szerte a világon a Holdon tett első emberi séta számos mozzanatát. Ő dolgozta ki a televízió orvosi alkalmazásának elméletét és gyakorlatát, és nevéhez fűződik a "hosszan játszó", népszerű nevén: a mikrobarázdás hanglemez kifejlesztése. Zseniális módon oldotta meg a televíziós kép "konzerválását" is: eljárása, az EVR (electro video recording) a képmagnetofon elterjedéséig maradt elismert és közkedvelt módszer. Már 71. évében járt, amikor az Egyesült Államok elnöke, Jimmy Carter - 14 tudóstársával együtt - neki is átnyújtotta a tudományos munka legmagasabb amerikai elismerését jelentős nemzeti tudományos érdemérmet, a National Medal of Science-t.

208 éve 1804. december 8.-án született Damjanich János honvédtábornok, aradi vértanú.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legkiválóbb magyar tábornoka lett a császári és királyi hadsereg e szerb származású katonája. Gyakran a reménytelen helyzetből is tudott fordítani, és ezt alig árnyékolja be, hogy időnként megbetegedett, - a nyári hadjárat előtt balesetet szenvedett -, és szakértelme ilyenkor hiányzott a tisztikarból. Kötél általi halálra ítélték, és az aradi várban 1849. október 6-án kivégezték. Utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra szánt kilenc vértanú közt, legendássá vált végső szavai: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!” Soha nem szenvedett vereséget a harcmezőn, minden ütközetet és csatát megnyert. 1820-tól hadapród, 1848 áprilisától már főszázados a 61. gyalogezredben Temesváron, itt azonban összeveszik felettesével, Haynau altábornaggyal, aki a magyarokat és Kossuthot szidalmazta, ezért Itáliába vezénylik egy gránátosszázad parancsnokaként. Hamarosan azonban visszakérette magát Magyarországra, és június 20-tól már őrnagyi rangban vett részt a híres fehértollas szegedi 3. honvédzászlóalj felállításában és kiképzésében. Kiváló parancsnok volt, katonái rajongva szerették, zászlóalja – a „fehértollasok” – a szabadságharc egyik leghősiesebb egysége lett.

158 éve 1854. december 8.-án hunyt el Mesterházy István honvéd ezredes, 1848-49-es hadosztályparancsnok.

A soproni evangélikus líceumban végezte tanulmányait, majd 1831-ben hadapródként lépett a császári hadsereg 32. (Esterházy) gyalogezredébe. 1832-től 1837-ig a magyar nemesi testőrségben, 1837-től a 6. (Wallmoden-Gimborn) vértes ezredben szolgált. 1848-ig századosi rendfokozatot ért el. 1848 nyarán részt vett a Heves vármegyei nemzetőrség szervezésében. Az év őszén százötven lovas nemzetőrrel csatlakozott az aradi ostromsereghez. 1849 januárjában a tiszai védvonalhoz vezényelték. Január végén és februárban Cibakházánál többször visszaverte az Ottinger Ferenc vezette császári dandár támadását, ezért a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályával tüntették ki. A tavaszi hadjárat ütközeteit a Klapka György parancsnoksága alatt álló I. hadtestben harcolta végig. Márciustól alezredesi rangban az 1. (Császár) huszárezred parancsnoka lett. Május végétől ezredesként az I. hadtest lovashadosztályának parancsnokává nevezték ki. Részt vett a Vág melletti harcokban, a július 11-ei komáromi csatában, a július 15–17-ei váci csatában és az augusztus 2-ai debreceni ütközetben. A világosi fegyverletétel után az aradi hadbíróság golyó általi halálra, majd az ítéletet megváltoztatva tizennyolc évi várfogságra ítélte. Olmützben, Lipótváron és Kufsteinben raboskodott. Röviddel halála előtt, 1853. július 18-án kapott kegyelmet. A mesterházai temetőben nyugszik, sírhelyét a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság „A” kategóriában a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

108 éve 1904. december 9.-én született Horthy István kormányzó-helyettes, gépészmérnök, repülő főhadnagy.

64 éve 1948. december 10.-én az ENSZ közgyűlésén elfogadták az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát.

55 éve 1957. december 10-én halt meg Pálinkás-Pallavicini Antal honvéd őrnagy, az 1956-os forradalom mártírja.

1922. július 30-án született Budapesten, két nagy múltú arisztokrata család gyermekeként. Édesapja az olasz eredetű Pallavicini családból származó Pallavicini György őrgróf volt. Édesanyja Andrássy Borbála grófnő volt. Anyai nagyapja az 1905-ben elhunyt Andrássy Tivadar gróf volt, Andrássy Gyulának, az Osztrák–Magyar Monarchia első miniszterelnökének fia. Pallavicini Antal a gimnáziumi érettségi után a csepeli Weiss Manfréd Gépgyárban kezdett dolgozni. 1940 decemberében önkéntesként bevonult a Magyar Királyi Honvédséghez. 1941-ben felvették a Ludovika Akadémiára. 1943-ban harckocsizó hadnaggyá avatták. Magyarország német megszállása (1944. március 19.) után bekapcsolódott a náciellenes, antifasiszta ellenállási mozgalomba. Részt vett a Magyar Front létrehozásában, a Bajcsy-Zsilinszky Endre és társai által vezetett demokratikus ellenállási mozgalom katonai csoportjának összekötőjeként működött. A szervezkedés vezetőinek letartóztatása után átszökött a frontvonalon, és Temesvár térségében a Szovjet Vörös Hadsereg fogságába esett. Az önként átállt magyar katonákból szervezett hadosztályban zászlóaljparancsnoki beosztásba került. A németek elleni harcra szánt önkéntes hadosztály bevetésére azonban már nem került sor. Pallavicini Antal az NKVD 126. sz. nyikolajevi hadifogolytáborában lett szovhoz-brigádvezető, később a lágerkórház részlegparancsnoka. 1946 februárjában érkezett haza a szovjet hadifogságból. Sikeresen átesett az igazolási eljáráson, így megmaradhatott a katonatiszti pályán. A felszerelési csoportfőnökséghez osztották be. 1947-től Beleznay István vezérőrnagynak, a Honvédség anyagi főcsoportfőnökének segédtisztje lett. Pallavicini Antal 1947-ben belépett az Magyar Kommunista Pártba. 1948-ban kitüntették a Magyar Szabadság Érdemrend bronz fokozatával, a háború alatt végzett antifasiszta tevékenységéért. Tagjelölt lett az 1948-ban megalakult Magyar Dolgozók Pártjában is. 1950-ben a piliscsabai harckocsizó ezredben szolgált, ahol kinevezték zászlóaljparancsnokká. 1951-ben Aszódra helyezték, az ottani ezred törzsfőnöki beosztásába. Ebben az évben történelmi Pallavicini családnevét a plebejus hangzású Pálinkásra változtatta. 1954-ben alezredessé léptették elő, de visszaéléssel vádolták meg. Visszaminősítve Egerbe helyezték, az ottani gépkocsizó lövészezred egyik zászlóaljának parancsnoki beosztásába. Ugyanekkor törölték tagjelöltségét az MDP-ben, nagybirtokos arisztokrata származására való hivatkozással. 1955 júliusában a rétsági Páncélos Tiszthelyettes Kiképző Ezredhez helyezték, beosztott törzstisztként. 1956-ra az itteni harckocsiezred törzsfőnöki beosztásáig emelkedett. Ebben a tisztségben érte az 1956-os forradalom kitörése. 1956. október 30-án a rétsági harckocsiezred Forradalmi Katonatanácsának elnökévé választották. Kapcsolatban állt a helyi civil forradalmi szervezetekkel, a nemzetőrség részére több alkalommal fegyvert és lőszert szolgáltatott ki. Ugyanezen a napon az Újpesti Nemzeti Bizottság fegyveres csoportot küldött Mindszenty József bíboros kiszabadítására, akit Felsőpetényben, az Almássy-kastélyban őriztek. Az ÁVH-s őrség harc nélkül feloszlott, a felkelők a kiszabadított Mindszentyt a rétsági laktanyába vitték. Az akcióban részt vett a rétsági ezred néhány tisztje is (Stift Róbert, Vajtai Gyula, Tóth József főhadnagyok, Galajda Béla hadnagy). Maga Pálinkás őrnagy ekkor még nem vett részt az eseményekben. Tildy Zoltán államminiszter még aznap utasította az ezred parancsnokságát, hogy Mindszentyt szállítsák Budapestre, megfelelő biztosítás mellett. Október 31-én reggel Pálinkás őrnagy, mint ezrede törzsfőnöke és katonatanácsának elnöke, rohamlövegből, harckocsikból, katonai teherautókból, az újpesti felkelők tehergépkocsijaiból és két Pobjedából álló menetoszlopot szervezett, amelyen Budapestre szállította Mindszentyt, A bíboros elismeréssel szólt az őt kísérő katonákról, köztük Pálinkás őrnagyról is. A budai Várban Pálinkás őrnagy különítményének tisztjei látták el az Úri utcai érseki palota őrzését november 4-éig, amikor a szovjet csapatok támadásának hírére Mindszenty bíboros az amerikai nagykövetségre ment. Pálinkás őrnagy, tiszttársaival együtt visszatért rétsági állomáshelyére. Az ezredparancsnok, Garami Lajos utasítására riadót rendelt el, páncélosai védelmi terepszakaszt foglaltak el, a civil felkelőknek nagy mennyiségű fegyvert adtak ki. A Honvédelmi Minisztérium utasítása értelmében azonban – amelyet Váradi Gyula vezérőrnagy továbbított nekik telefonon – nem került sor tűzharcra, letették a fegyvert a bevonuló szovjet csapatok előtt. A Népszabadságban már 1956. november 25-én megjelent egy újságcikk, „Mindszenty bíboros jelentkezése az ellenforradalmi kísérletben” címmel, amely Pálinkást az ellenforradalom egyik vezéralakjaként állította be, és megvádolta a bíboros erőszakos kiszabadításával is. A cikkben céloztak arisztokrata származására, és édesapjának, Pallavicini Györgynek az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság ellen kifejtett tevékenységére is. Pálinkás őrnagyot, több tiszttársával együtt 1956. december 25-én letartóztatták, majd szabadon engedték. Nem akart az új rendszer fegyveres szolgálatába lépni,ezért nem írta alá a tiszti nyilatkozatot, saját maga kérte leszerelését, mely 1957. január 4-én meg is történt. Ezután a Honvédség Mohács utcai garázsában dolgozott, garázsmesterként. 1957. február 6-án éjszaka ismét letartóztatták. Katonai bíróság elé állították. Mindszenty bíboros törvénytelen kiszabadításával, ellenforradalmi röplapok aláírásával, és a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésével vádolták meg. 1957. szeptember 16-án Pálinkás Antalt a Budapesti Katonai Bíróság első fokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Az ügyész fellebbezése nyomán ítéletét a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa 1957. november 11-én kötél által végrehajtandó halálos ítéletre súlyosbította. Kegyelmi kérvényét elutasították. 1957. december 10-én reggel a Budapesti Országos Börtönben kivégezték, testét a budapesti Új köztemető 301-es parcellájában jeltelen sírba vetették. Mindszenty bíborost mélyen megrázta Pálinkás őrnagy kivégzésének híre. „Halála kapcsolódik a velem történt eseményekhez” – írta 1974-ben kiadott Emlékirataiban. A rendszerváltás után rehabilitálták és posztumusz előléptették ezredessé.

A múltidéző kalendáriumot, Berta Tibor ezredes, a Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke állította össze.

Kedves hallgatóink! Adásunkkal kapcsolatban változatlanul várjuk véleményüket az interarma@mariaradio.hu elektronikus postacímre, illetve a Katolikus Tábori Püspökség címére, Budapest, Szabadság tér 3., 1054. Adásunk ezúttal is meghallgatható  a www.honvedelem.hu elektronikus oldalon.

"Ha követed a józan ész szabályait, ha buzgón, határozottan, békés lélekkel azt teszed, amit a pillanat kíván, ha sem jobbra, sem balra nem téved el a tekinteted, ha nem nézel maszkok után, és cselekedeteid összhangban állnak a természettel, ha minden szavad a hősi időben felidéző igazság jegyében születik, ha semmit sem vársz, és semmitől sem remegsz, ha megőrzöd lelked és szellemed tisztaságát akkor biztos lehetsz benne, megtalálod amire annyira áhítottál: a boldogságot." Marcus Aurelius gondolataival kívánok további tartalmas rádiózást. Advent lévén csendes, meghitt elmélyülést. A szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

 

 

7. ADÁS

2012. december 19.

Szerkesztett változat 

"Ismerd meg magad, mondta a régi görög bölcselő is. Az önismeret legegyszerűbb módja a napi lelkiismeret vizsgálat. Ilyenkor nem csak azt kérdezem mit tettem, hanem azt is: miért? A helyes önismeret és önkritika megóv a felfuvalkodástól, de megóv a lelket bénító kisebbrendűségi érzésektől is. Sok ember nagy baja, hogy saját lehetőségein túl akar emelkedni. Vannak, akik hibáinkat erényként állítják be maguk és mások előtt. Minden kívülálló látja ezt, csak ők maguk nem, mert hiányzik belőlük a józan önkritika." - Jakob Koch gondolatait osztottam meg önökkel, a szerkesztőt Fodor Endrét hallják.

Először adásunk tartalmából:

Mai műsorunkat is jelképes adventi gyertyagyújtásunkkal kezdjük, Kálinger Roland százados, Rozsé atya gondolataival. "Mondok egyet pásztortársak, itt fekszik a messiás csak nem messze az istállóban, menjünk el látogatóba."

Sík Sándor Hiszek című versét hallják majd, amelyet a Katolikus Tábori Püspökség szavalóversenyén rögzítettünk.

Ó tudom kinek, ó tudom kinek:

Én az eleven Istennek hiszek.

Élő hitemmel vagyok én szabad.

Mankó helyett kötöttem szárnyakat.

Adásaink közben a Honvéd Együttes Férfikarát hallják majd, de megszólal majd a Székesfehérvár Helyőrségi Zenekar, amikor a két héttel ez előtti adventi koncert pillanatait idézzük fel. "Katonazenekarról van szó, egy kis létszámú fúvós zenekarról. Mégis azért játszunk olyan filmzenéket, vagy esetleg olyan oratorikus műveket, amiket mások nem szoktak."

Adásunk végén, mint advent idején eddig is, Takács Tamás vezető katolikus tábori lelkész Afganisztánban rögzített gondolataival zárjuk. "A lényeges dolgok milyen egyszerűek, az igazi csodák milyen kevés zajt ütnek. Amikor minden változik és rohan, egyre inkább kellenek stabil pontok, ünnepek, amikhez viszonyítani lehet."

És akkor következzenek a részletek.

Jelképesen ismét meggyújtunk egy gyertyát az adventi koszorún, méghozzá Kálinger Roland, Rozsé atya, katolikus tábori lelkész Szolnoki Helikopterbázison elmondott gondolataival.

- Advent harmadik vasárnapja, Gaudete vasárnap, az örvendezés vasárnapja. Amikor meggyújtjuk az adventi koszorún a harmadik gyertyát - a rózsaszínűt -  emlékezzünk a pásztorok örömére, egy erdélyi Betlehemes felidézésével. Ne féljetek pásztorok, pásztorok! Örömet hirdetek, mert ma néktek született ki megjövendöltetett. Egy szűznek méhéből, szűzen szült véréből, megváltó isttennek, Alleluja. Hogyha pedig e csodát, e csodát látni akarjátok, Betlehembe menjetek, és ez lesz a jel nektek: Fogtok ott jászolban, takarva pólyában kisdedet találni, Alleluja! Pásztortársak! Mintha többen lennénk az égen ott fenn. Hej Pásztorok! Ugye szép volt? Szebb, mint a csillagos égbolt. Ilyen hangot, ily éneket, nem hallottam még emberek. Mondok egyet Pásztortársak! Itt fekszik a Messiás csak nem messze az istállóban, menjünk el látogatóba. Pásztorok keljünk fel. Hamar induljunk el. Betlehem városába, rongyos istállócskába. Siessünk, ne késsünk, hogy még ezen éjjel odaérhessünk. S mi urunknak tiszteletet tehessünk.

5. alkalommal rendezett szavaló versenyt a Katolikus Tábori Püspökség a honvédségben szolgáló katonák gyermekeinek. A december 4-ei Budapesti megmérettetésen 20 gyermek szavalt el, egy a püspökség által kijelölt verset, valamint egy szabadon választott költeményt. Választásom Sík Sándor, Hiszek című versére esett, amelyet KÁTAY BEATRIX mondott el, s amely a versenyen a 11-16 évesek között az első helyet jelentette szavalójának.

Sík Sándor: Hiszek

Hallják meg hívők és hitetlenek

Élet-halálra szóló eskümet!

A szív bősége zúg fel ajkamon,

Az kényszerít a Krisztus vallanom.

Hallják meg rokkant, vén aposztaták

S a vétekben vajúdó új-világ,

A forradalom, a vak Leviáthán,

És hallja meg a settenkedő Sátán:

Isten nevében vallomást teszek:

Hiszek.

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.

Nem tünde tan, nem pille vélemény.

Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:

Igen és nem, kereken, magyarán.

Semmi csűrés és semmi csavarás,

Ínyeskedés és köntörfalazás:

Hiszem és vallom, szeretem és élem,

Amit az Egyház hinni ád elébem.

Ebben a hitben élek és halok:

Katolikus vagyok.

Hiszek egy Istent, ki három személy,

Az élő Istent, aki bennem él,

S akiben élek, mozgok és vagyok,

Kinek tenyerén megsimulhatok.

Akinek rám is éber gondja van,

És cselekszik bennem és általam.

Aki mozdítja minden mozdulásom,

S én jóban-rosszban boldogan imádom

Intéző édes mély akaratát.

Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.

Égnek és földnek testté vált frigyét:

Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét.

Akit az Atya örök óta szül,

És akiben szépséggé lesz a zűr.

Kinek emberré tetszett válnia,

Hogy Isten legyen az ember fia.

Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk,

Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát.

Benne az élet és benne az út.

Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.

Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet:

A Szellemet, aki a Szeretet.

Aki Szent Péter ajakán rivall,

Hegyeket bont, szíveket áthidal,

És hét csatornán csorgatja beléd

Az élesztő kegyelem kútfejét.

Ki tüzet gyújt az embergondolatnak,

Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak

És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz.

Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.

Hiszek, és tudom, honnan a hitem.

Házamat én kőszirtre építem.

Négy élőlény az erős alapok:

ember, oroszlán, sas, tulok.

Hallottam a piacon szólni Pált,

Hallottam Ágostont és Ottokárt,

Látom a szirten Péter kulcsait,

S bennem a mélyben, hallom döbbenettel:

Kimondhatatlan gerjedezésekkel

A Szentlélek sóhajtozik.

Ó tudom kinek, ó tudom kinek:

Én az eleven Istennek hiszek.

Élő hitemmel vagyok én szabad.

Mankó helyett kötöttem szárnyakat.

Ami akad a földön emberi,

Gazdag szívem testvérnek ismeri.

És ami túl az emberkörökön,

A végtelenség: ígért örököm.

És mikor üt a boldogságos óra,

Hogy befogadjon koporsóm gubója:

Hitem gyertyája utolsót remeg,

És Istennek ajánlom lelkemet.

Már felidéztük a Honvéd Együttes Férfikarának és a Székesfehérvár Helyőrségi Zenekar adventi koncertjének legszebb pillanatait korábbi adásainkban. Most Ruff Tamás századost, a zenekar vezetőjét hallják.

Szívből gratulálok! Gyönyörű adventi hangversenyt adtak, már nem először – tegyük hozzá – óriási sikerrel. Az viszont nagyon érdekelne, hogy mi alapján választják meg, hogy mi szerepeljen a repertoárban?

- Hála Istennek, karmesterként van annyi szabadságom, hogy összeállíthassam tulajdonképpen a tematikáját minden egyes koncertnek. Az idei, a megváltó születését boncolgatta, kicsit körülírta történetileg, és kicsit zeneileg is. Igyekszünk mindig olyan műsorszámot is műsorra tűzni, ami egy kicsit unikum a maga nemében, hiszen egy katonazenekarról van szó, egy kis létszámú fúvós zenekarról. Mégis azért játszunk olyan filmzenéket, vagy esetleg olyan oratórikus műveket, amiket mások nem szoktak. Saját hangszerelésekről van szó, saját magunknak készítjük magunk részére, természetesen a közönség örömére, és mindig igyekszünk megörvendeztetni az embereket valami olyannal, amit valószínű máshol nem hallhattak.

Arra kérem, hogy nagyon röviden, legyen szíves azért a hallgatóknak mutassa be a zenekart.

- A zenekar virágkora gyakorlatilag a monarchia idejére tehető. Nem más, mint Fricsai Richárd világhírű katona karmesterünk dirigálta a Székesfehérvári Katona Zenekart az 1900-as évek elején. A ma itt székelő zenekarnak a jogelőd zenekarait ha tekintjük, tulajdonképpen 1964 óta folyamatos zenekari munka van Székesfehérváron. Nagyon kis létszámmal dolgozunk. Szerintem mindenki számára ismert, hiszen mint az ország többi vidéki helyőrségi zenekara, mi is egy huszonegynéhány fős csapattal tesszük a dolgunkat.

És hát azt hiszem elmondhatja, hogy Székesfehérvár büszke lehet a katonáira.

- Székesfehérvár biztos vagyok benne, hogy büszke a katonáira. A katonazenekarára is, hiszen Fricsei Richárd díjjal tüntették ki a zenekart. Ez a városban adható legmagasabb zenei díj, és nagy örömmel vettük át gyakorlatilag a zene világnapján, tavaly.

 MÚLTIDÉZŐ KALENDÁRIUM

346 éve 1666. december 19.-én szövetséget köt Bécsben gróf Wesselényi Ferenc nádor, gróf Nádasdy Ferenc országbíró és gróf Zrínyi Péter horvát bán I. Lipót politikája ellen.

309 éve 1703. december 20.-án II. Rákóczi Ferenc a dunántúli kuruc csapatok generálisává nevezi ki Bottyán Jánost.

164 éve 1848. december 18.-án Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke szabadcsapatok alakítására szólította fel az ország népét

164 éve 1848. december 22.-én Kossuth Lajos általános népfelkelésre szólítja föl az ország népét.

145 éve 1867. december 23.-án hunyt el Bethlen Gergely honvéd ezredes, az olasz királyi hadsereg tábornoka.

A világosi fegyverletétel után Aradon hadbíróság, majd sorozóbizottság elé állították. 1849 novemberében szabadon engedték, de utóbb politikai okokból ismét le akarták tartóztatni. Ekkor Szerbián keresztül Franciaországba menekült és kapcsolatba lépett a magyar emigrációval. 1859-ben a Kossuth Lajos vezetésével megalakult Magyar Nemzeti Igazgatóság ezredesi rangban az itáliai magyar légió lovasdandárának parancsnokává nevezte ki. 1860-tól tábornok a szárd (piemonti) királyi hadseregben. 1862-ben nyugdíjazták. 1866-ban a poroszországi magyar légió (Klapka-légió) ban szolgált. A lovasság parancsnokaként részt vett a légió 1866. augusztus 3-ai akciójában, melynek során a Jablonkai-hágón keresztül benyomultak magyar területre. 1867-ben amnesztiát kapott és hazatért. Ezután haláláig visszavonultan élt.

122 éve 1890. december 24.-én született gróf Stomm Marcell, honvéd altábornagy, II. világháborús hadtestparancsnok.

Az ír származású hivatásos katona vezérkari iskolát és hadiakadémiát is végzett. Harcolt az első világháborúban, majd katonai attasé volt Londonban és Washingtonban, később ismét csapatszolgálatot teljesített. Egységeivel részt vett a felvidéki és a délvidéki bevonulásban is. A Don menti harcokban a III. hadtest parancsnoka. A súlyos helyzetben 1943. február 1-én példa nélküli parancsában feloszlatta hadtestét. Röviddel később fogságba esett, mindkét lábát amputálni kellett. Hazatérte után koholt vádak alapján halálra ítélték, de ezt előbb életfogytiglanra, majd 12 évi börtönre enyhítették. 1956-ban szabadult. Halála (1968) után, 1989-ben rehabilitálták. Emlékiratai 1990-ben jelentek meg.

STOMM MARCEL „BÚCSÚPARANCSA”

1943. február 1.

M. kir. III. hadtestparancsnokság Hadtestparancsnoksági parancs

Krasznoje Olim, 1943. február 1-jén

A m. kir. III. honvéd hadtest 1943. január 12-től kezdődőleg a Don állások kézbentartásáért súlyos, veszteségteljes harcot vívott. Az urivi áttörés következményeképpen a 2. hadseregtől elválasztva a Korpsgruppe Siebert alárendeltségébe került. Ebben az alárendeltségben több mint 12 napon át biztosította a német 2. hadsereg tervszerű visszavonulásához szükséges időt. A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hősiességről tettek bizonyságot. A mindinkább fellépő lőszer- és élelemhiány, párosulva a szokatlan nagy hideggel, megtörte a védők ellenálló erejét. E perctől kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk. Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azok kivonását, egy hátsóbb helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos, ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül a puszta havon szenvedtétek az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. A német hadvezetés súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani. A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat törni nyugat felé azon az orosz hadseregen keresztül, amelyet a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek áttörni. E parancsot én nem tudom nektek továbbadni, mert nincsen értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei tíz tölténnyel puskánként, üres gyomorral tehetetlenül pusztuljanak el. A német hadvezetés már a múltban kiadta a parancsot, hogy a harcolni és a német hadseregnek szolgálatot teljesíteni akaró honvédeket átveszi és úgy bánik velük, mint a szolgálatában álló többi nép fiaival. A magyar nép történetében többször előfordult hasonló helyzetben, hogy egyes merész parancsnokok vezetése alatt még hihetetlen távolságokra is áttörtek. Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok. A Magyar Haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni a hős fiaira, akikhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben.

Isten Veletek, Magyar Honvédek!

Gróf Stomm vezérőrnagy, Hadtestparancsnok

68 éve 1944. december 24.-én Megkezdődik Budapest ostroma.

63 éve 1949. december 18.-án megalakult a Budapesti Honvéd Sportegyesület.

 

A múltidéző kalendáriumot Berta Tibor, a Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke állította össze.

Adásunk zárásaként Takács Tamás alezredes, kiemelt vezető katolikus tábori lelkész Afganisztánban rögzített gondolatait hallják.

- Mit tegyünk? Ezt kérdezi a nép Keresztelő Jánostól, ő pedig semmi rendkívülit nem ajánl nekik. Tegyétek azt, ami a feladatotok és éljetek emberségesen! Az ember szeretné, ha időnkét valaki különleges feladatokat adna neki, amiknek végrehajtása után varázsütésre megváltozna az élete. S ha ezek helyett csak egészen hétköznapi elvárásokkal találja szembe magát, úgy érzi, nem foglalkoznak vele kellő módon. Néha a rendkívüli események utáni vágyunk érzéketlenné tesz a mellettünk álldogáló ember iránt. Sokszor saját elképzeléseink szerint próbáljuk a világot alakítani és irányítani, ráerőltetve környezetünkre a mi egyéni elképzeléseinket.

Egy katonai tábornak is mindig megvan a saját életritmusa, akár otthon, akár a világ más pontján építik fel. A kiszámíthatóság és a pontosság olyan fogalmak, amik beleivódnak a szolgálatot teljesítők napjaiba. Természetesen, ahol sokféle ember próbál együtt élni, nem mindig zökkenőmentes az előre kigondolt programok végrehajtása. Nektek órátok van, nekünk időnk. Ezt szokták mondani az afgánok, amikor az európai jól eltervezett, percre pontosan kiszámított napirend, ütközik az ő sajátos időfelfogásukkal. Ramadan-kor, a muszlim böjti időszakban történt. Elég sietős dolgom akadt, de úgy gondoltam még gyorsan elszaladok, és leadom a mosodába a szennyes ruháimat. Jó szervezéssel, sok mindent el tud intézni az ember. A ruhák átvétele és a mosógépek üzemeltetése az egyik helyi alkalmazott feladata volt. Éppen beléptem a mosoda konténerbe, amikor felharsant a távolból mullah, a vallási vezető imára hívó éneke. A mosodás abban a pillanatban hátat fordított nekem, leterítette a kis imaszőnyegét, és leborulva imádkozni kezdett. Megszűnt számára a világ, és nem kis bosszúságomra én is, a kezemben szorongatott mosóhálómmal együtt. Vajon hányan állunk így szennyesünkkel a kezünkben, bosszankodva azon embertársaink miatt, akik megtalálták helyüket a világban és nem hagyják, hogy a mi kicsinyes terveink háttérbe szorítsák az Istennel való találkozásuk pillanatait. A lényeges dolgok milyen egyszerűek, az igazi csodák milyen kevés zajt ütnek.

Amikor minden változik és rohan, egyre inkább kellenek stabil pontok, ünnepek, amikhez viszonyítani lehet. Minden körülmény között megmarad a lényegük, távoli misszióban, a családban, vagy a magányban egyaránt. Az éjszakai tájékozódáskor a csillagokat is figyeli az útonlevő. S ha beborul, a felhők gyülekeznek, akkor is van egy csillag, a Betlehemi, amelyik mutatja a helyes irányt. A vándorok között persze, akik a gyermeket keresik, mindig voltak és lesznek jóakaratúak, de olyanok is, akik a gyermek életére törnek. Van, aki leragad Heródes palotájában, van akit a kíváncsiság kerget. Másokat belső erő hajt, de a missziója végén mindenki visszatér övéihez. Vajon mit visznek? Mit viszünk haza zsákjainkban, és önmagunkban? Egy kicsi gyermeket a szülei karácsony előtt pedagógiai célzattal próbáltak megzsarolni azzal, hogy amennyiben nem viselkedik jól, nem kap ajándékot. Ez az aprócska ember, elkerekedett szemmel megállt, és ellentmondást nem tűrő határozottsággal közölte: karácsonykor mindenki kap ajándékot. Ne felejtsük el ezt mi sem, a nagy ünnepi kapkodásban.

Kedves hallgatóink adásunkkal kapcsolatban várjuk véleményüket az interarma@mariaradio.hu elektronikus postacímre, vagy a Katolikus Tábori Püspökség címére, amely Budapest, Szabadság tér 3., 1054. Adásunk ezúttal is meghallgatható a www.honvedelem.hu elektronikus oldalon.

"A szeretet mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel." - E Bibliai idézettel köszönöm meg mai figyelmüket. Egy hét múlva, ünnepi karácsonyi adásunkkal jelentkezünk majd. További kellemes rádiózást, szép napot kíván önöknek a szerkesztő, Fodor Endre.

 

 

8. ADÁS

 2012. december 26.

Szerkesztett változat 

"Minden reggel egy kissé megszületünk, minden nap egy kissé élünk, minden este egy kissé meghalunk." - Paul Keppler püspök gondolataival kívánok áldott, békés ünnepet valamennyiüknek.
A mai műsorunk is ennek jegyében, az Afganisztánból küldött gondolatokkal indul, majd az azt követő riportban az árvák karácsonyán készített interjúkat hallhatják.

Takács Tamás, vezető katolikus tábori lelkész Afganisztánban rögzített gondolatait hallják.

- Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek – ki tudja hányszor állította Jézus követői elé példaképként a gyermekeket –, akik őszinte kíváncsisággal fordulnak a világ felé, akik bizalommal képesek várakozni a számukra fontos személyre, akik még önfeledten tudnak örülni. 
Amikor egy Fülöp-szigetekről származó kispap életében először vett részt az általunk jól ismert, elfogadott, és talán már túlságosan is megszokottá vált karácsonyi szentmisén, utána így nyilatkozott: - Nálunk egy temetés is vidámabb, mint nálatok a karácsony. Nem volt bántó szándék ebben a kijelentésben, mégis elcsendesedtek a jelen lévők, mert ha igazán belegondoltak, időnként tényleg elhomályosítja a kötelező formák tömkelege, a valamikori gyermekkor örömteli várakozását. A várakozás vége a levegőben lóg. Egybemosódik az ünnepi előkészülettel, és a találkozással. Az evangélium szerint Mária útnak indult, mert hordozta magában a kincset, akit féltett, de aki olyan örömmel töltötte el, hogy azt már nem tudta magában tartani.
Boldog vagy, mert hitted hogy beteljesedik. Mennyi szenvedés kísérte ezt a boldogságot? Mi is tapasztaljuk életünkben, hogy a hitben egyszerre van jelen a kiszolgáltatottság és a biztonság, a titokzatos ismeretlen, és a reményteli találkozás öröme. Ez a boldogság nem pályaudvar, ahová megérkezünk, hanem az utazás egyik módja. Egy afganisztáni advent idején megkérdeztem az egyik társunktól, szerinte itt a misszióban mi a legerősebb érzés a karácsonnyal kapcsolatban? A válasz egyszerű volt, és rövid: a hiány. Akik bármi oknál fogva kizökkennek az előkészületekből, egyrészt jobban értékelik az a keveset, ami még megmaradt nekik a régi idők ünnepléseiből. Másrészt ezt a hiányérzetet egy kicsit közelebb hozzák magukhoz, és ez az érzet közelebb viszi őket is, az ünnep külsőségektől mentes lényegéhez. 
Ha a körülmények mások is voltak, az ünnepet és a vele együtt járó érzéseket 1915-ben egy hadapród, az olasz frontról haza küldött levelében, a következőképpen fogalmazta meg: - Karácsony estéje van. Hazai hangok ütik meg a fülünket. A kürtös kiáll a vár udvarának közepére, és az imához szóló kürtjelet fújja. Csend van. De bármilyen is közöttünk a nyomorúság, a szegénység, bárhogy is fáj a szívünk, a katonák mégis ünnepelnek, mégis belevisznek ebbe a sivár középkori várba valami melegséget, valami megnevezhetetlen szépséget, szívet. A csendes éjszakában idehallik a betlehemesek rekedt éneke. A szobából világosság szűrődik ki, ott mindenki levelet ír. Mindenki egyformát ír. Ez az egyforma érzés kösse össze azokat, akiket a szolgálat amúgy is összefűz azokkal, akik a távolban várnak rájuk. S legalább az elcsendesedés pillanataiban ne felejtsük el azt, aki miatt ünneplünk. Ezért elsősorban nem kellemes, inkább áldott és a körülményekhez képest boldog karácsonyt kívánok nektek, akik itt vagytok körülöttem a táborban, konténereitekben beszélgetve, vagy éppen az őrtoronyban gondolataitokkal összezárva, és mindazoknak, akik a távolból is velünk ünnepelnek, mert hozzánk tartoznak. Úgy legyen.

 

Jó, jó, jó, nem kell tőlem félni, én csak az után érdeklődöm, hogy szokott telni a karácsony nálatok? Te vagy a legkisebb, mutatkozz be légy szíves!
Te vagy a?
- Kitti. 
Te vagy a Kitti.
- Feldíszítjük a fát is, meg a házat. 
A házat is föl szoktátok díszíteni? Hogyan? Égőkkel?
- Meg csillagokkal az ablakot.
És a Jézuskától mit kértél most karácsonyra?
-Hajstúdiót, csak azt nem kaptam meg.
De még kaphatsz, szenteste még odébb van, nem Kitti?
- De.
És nagyon szeretnéd? Mit szeretsz legjobban játszani?
- A barbiekat.
Barbie-kat. Sok barbied van?
- Igen.
És akkor miket játszol vele?
 - Óvónőset..., anyu segít. 
Csak nem óvó néni szeretnél lenni?
- De.
Hát akkor biztos egy nagyon jó óvó néni lesz belőled.

Fiatalembert kérdezem: Téged hogy hívnak?
- Adrián. 
Adrián, te itt most kaptál ajándékot ugye, te is kaptál...mit kaptál?
- Saints Row-t, meg egy legot.
Szeretsz legózni?
- Igen.
Iskolás vagy, ugye?
- Igen. 
Mivel szeretsz leginkább foglalkozni?
- Matek.
A matekot nem sokan szeretik. Mi a jó a matekban, engem hogy tudnál meggyőzni? Mert én nem szeretem a matematikát. Miért jó?
- Könnyűek a kiszámolások. 
Te mit kértél a Jézuskától?
- Kértem két legót, meg egy Xbox-os játékot.

Téged pedig úgy hívnak hogy?
- Dominik.
Dominik, te mint a legnagyobb, neked egy picikét – hogy is mondjam – oda is kell figyelni a tesóidra. Mondjuk anyunak be szoktál segíteni?
- Igen, néha. Rosszalkodnak, akkor rendet teszek köztük.
Hát gondolom olyan sokat nem rosszalkodnak?
- Nem. Meg, takarítom a szobámat.
Te hanyadikos vagy?
- Hatodikos.
Mivel szeretsz leginkább foglalkozni?
- Az autókkal.
Nem gondolkodom rosszul, ha azt gondolom hogy valami autót szeretnél karácsonyra?
- Egy autós játékot.
Hát talán meglesz.

Édesanyjához fordulok. Hogyan telnek általában a karácsonyok?

- Szomorúan általában. De hát megpróbálom ugye a gyerekeket azért úgy nevelni, vagyis hát karácsonykor hogy azért apjuknak a képe az kint van. Ugye azt megpróbáljuk úgy, hogy apa biztos itt van valahol. De hát ugye ő, mint kisebbik ezt nehezen viseli, mert még ő akkor kicsi volt.

Mikor veszítették el?

- 2008 júniusában.

Nagy önnek a felelőssége, mint most családfőként.

- Igen, három gyereket kordában tartani azért nem egyszerű dolog.

Hogyan szervezi az életet? Vagy vannak-e segítségei?

- Nincs, egyedül vagyok velük. Úgyhogy a reggelünk az ilyen rohanós. Akkor utána haza megyek, és utána napi teendők, utána meg megyek értük, sőt még a külön órák is, ugye amik vannak. Megpróbálom egyedül megoldani.

A gyerekek, azért ahogy haladnak előre a korban gondolom csak besegítenek majd…

- Persze………azért rá tudom bízni, ha gyorsan el kell intéznem valami dolgot, akkor a kettő kicsit rá tudom bízni. És akkor mondom, mindjárt jövök: akkor jó anya, siessél! De azért el kell intézni a dolgokat!

Nehéz pillanatok mondjuk a szenteste pillanatai.

- Igen, az nagyon nehéz. Akkor egyedül vagyunk, ugye nem megyünk sehova, meg anyuék sem jönnek. Az nagyon nehéz. Nem mondom, hogy ilyen nagyon vidám lenne. A fát azt együtt feldíszítjük, és utána az ajándékok, a vacsora…de ilyen csendesen.

Vargha Tamás a Honvédelmi Minisztérium Parlamenti Államtitkára.

- A gyermekek, akik ma itt vannak velünk, elvesztettek mindnyájan valakit. Valakit, aki nagyon-nagyon fontos volt számukra az életben. De az ő veszteségük azt gondolom mindannyiunk vesztesége. Hiszen mindannyian elvesztettünk egy embert a mi nagy közösségünkből, a honvédség nagy közösségéből. Még nagyobb szeretettel és odafigyeléssel kell fordulnunk ezek felé a gyerekek felé, hiszen az édesapa természetesen pótolhatatlan, egyszeri és megismételhetetlen. De ugyanolyan széppé, bensőségessé kell hogy varázsoljuk az ő karácsonyukat, mintha itt lenne az édesapa. Aki természetesen lélekben itt van velünk együtt, és fentről figyeli a gyermekét.

Dr. Orosz Zoltán altábornagy a Honvéd Vezérkar főnök helyettese.

- Én úgy gondolom, hogy fontos azt hangsúlyozni, mint ahogy Vezérkar Főnök úrral ezt folyton, és rendszeresen hangsúlyozzuk is, hogy Magyar Honvédség akármilyen irányból közelítem meg, egy nagy család. Hiszen azok, akik esküt tesznek a haza védelmére, legyen szó hivatásos állományról, szerződéses állományról, önkéntes állományról, ahogy mondani szoktuk az eskü egy életre kötelez, és az életünkig szolgálunk. Egy család a hétköznapokban is számon tartja szeretteit, azokat is, akik már nem lehetnek a család körében. Ugyanezt teszi a Magyar Honvédség is. Nem felejti el azokat a katonatársakat, bajtársakat, akik szolgálatteljesítés közben életüket adták a hazáért, a feladatért, feladatteljesítés közben. És kötelességünk a Magyar Honvédség rendelkezésére álló lehetőségek közepette és erejéig, hogy az elhunyt, eltávozott katonatársak hozzátartozóira, szeretteire odafigyeljünk, és a lehetőségeknek megfelelően, jelképesen támogatni tudjuk őket.

Paskai László bíboros, nyugalmazott Esztergom-Budapesti érsek.

Atya, itt most olyan családokat fogadtak vendégül, akik elveszítettek egy nagyon fontos családtagot. Többek között a beszédében azt a karácsonyt idézte, amikor elveszítette ön is az édesapját. Mit mondana azoknak, akik hallgatnak, egy-egy szerettüket elveszítették vagy a régmúltban, vagy a közelmúltban. Hogyan tegyék teljessé a hétköznapokat?

- Meg tudom ismételni azt, amit itt megemlítettem. Bennem is az volt, hogy a jó Istenben kell bízni. Nem azt kell nézni, hogy mi hiányzik, vagy a másiknak mije van, hanem nekem mit kell tenni. S a jó Istenben lehet bizakodni. Jó néhány évet már megéltem, de merem azt mondani: ebbe nem csalatkoztam.

Bíboros úr, jó egészséget kívánok, Isten áldja meg!

Először arra kérlek, hogy mutatkozz be!
- Kiss Luca.
Először is nagyon boldog névnapot szeretnék neked kívánni. Másrészről pedig szeretném rögtön megkérdezni, milyen ajándékot kaptál? 
- Kaptam két társasjátékot, az egyik az Honfoglaló játék, a másik meg lego társasjáték. 
Jó ajándék.
- Igen, nagyon jó.
Mit vársz még különben a Jézuskától odahaza?
- Nem tudom, nekem minden jöhet. 
Hanyadikos vagy?
- Harmadikos.
Kedvenc tantárgy?
- Környezet.
Miért éppen az?
- Mert szeretek a környezetről beszélni, meg érdekel engem.
Az is lehet Luca, hogy valami környezettel kapcsolatos szakmád lesz, hivatásod?
- Nem tudom, szerintem nem. 
Nem? Miért mosolyogsz?
- Mert igazából én divattervező szeretnék lenni.
Divattervező, hoppá. Az is szép szakma.
- Igen. 
Akkor kritikusan nézed a ruhákat, hogy ki hogy van fölöltözve itt is, azt megtekintetted mindenkinél?
- Nem nagyon.
Karácsony az hogyan telik nálatok, meséld?!
- Először is én nagyon szeretem feldíszíteni a karácsonyfát. Aztán mindig én segítek a nagymamámnak főzni a karácsonyi ebédet és a vacsorát. 
Miket? Mi a kedvenc? 
- Én szeretem a lazacot, az nagyon jó. Anyáék szeretik a halászlét, de azt nem nagyon szeretem, úgyhogy azt nem szoktam nagyon enni. 
Jó, akkor most adj egy kis tanácsot, hogyan kell jól elkészíteni a lazacot?
- Én úgy szeretem, hogyha nincs rajta fűszer, csak egy nagyon picike.
Milyen fűszer?
- Én azt nem tudom, hogy mivel szokták.
De hogy fűszer legyen az biztos.
- Igen. 
Meghozza az ajándékokat a Jézuska, akkor a tesóval játszotok gondolom? 
- Igen.
Jól kijöttök egymással?
- Igen. 
Veszekedést, azt úgyse vallanád be? 
- Van veszekedés.
Inkább anyát kérdezhetném erről, ugye?
- Igen. 
Köszönöm szépen.

Édesanyjához fordulok.
- A karácsony a legszomorúbb. Igazából hétközben mindig vannak feladatok, munkák, iskola, lefoglal minket. És ilyen hullámzó a gyerekeknek a, ehhez a, édesapjuk elvesztéséhez a gondolatuk, meg a kis érzéseik, de az karácsonyra sokkal rosszabb, mert akkor azért szomorúan indul. Persze megpróbáljuk vidámmá tenni. Nekem kell most egy személyben lenni a családfőnek is. Apa nem lehetek, de megpróbálok mindenféle dolgot megtenni, hogy a gyerekek ne érezzék a hiányát. 
Érettebbé válnak a gyerekek is? Jól látom ezt?

- Igen, főleg a kisfiam, aki öt éves volt, amikor elvesztette az édesapját. Sokkal-sokkal komolyabban fordul dolgokhoz, meg nem mindig könnyed, hanem vannak rossz időszakai. És most, hogy kamaszodik, 12 éves, azért egyre gyakrabban előfordul ez nála. A kislányom három éves volt, amikor elvesztette az édesapját. Sajnos azokat az emlékképeket, amik ilyen belülről jövő emlékképek, azokat már nem tudja felidézni. Azokat már szépen lassan elveszítette az emlékképeket, és bármit tettünk ezt nem tudtuk megakadályozni. 

Én úgy gondolom, hogy egy katona feleségnek mindig kell ezzel számolni. Most ez lehet, hogy ilyen közhely szerű mondat a számból, de hát azért persze ez nem egy ilyen egyszerű. De azt viszont tudom, hogy az ön férje nagyon jó katona volt, és a tűzszerészek között is egy nagyon jó szakember.

- Igen, gyakorlaton halt meg. Tehát ez a felfoghatatlan és abszurd az egészben, hogy nem volt esélye sem arra, hogy bármilyen döntést meghozhasson. Tehát a sors nem adott arra lehetőséget, hogy döntsön rosszul vagy jól. Hiszen a napi tűzszerész munkája az abból állt, hogy döntéseket hozott. Hanem ez egy olyan élethelyzet volt, hogy nem tudott semmilyen döntést hozni. És azért nagyon nehéz ezt az egészet felfogni és elfogadni, mert ettől nagyon szomorú a története, hogy egy gyakorlaton kellett… egy utolsó ellenőrzés során történt ez a robbanás. Amikor még mielőtt kezdődött volna a gyakorlati oktatása a hallgatóknak, előtte leellenőrizte a pályát ahol már tizenharmadszor csinálta ugyanezt. Tehát előtte tizenkét alkalommal ugyanígy csinálta és a tizenharmadik alkalommal viszont egy olyan eszköz volt beépítve a gyakorlat során, amiben volt éles anyag. Amit ő nem tudhatott. 
Nem szeretném nagyon fölszakítani ezeket a sebeket, de gondolom azok az ön szempontjából azért voltak nehéz pillanatok, mert egyrészt tartást kellett mutatni a gyermekek előtt.

- Igen, így van, és a kisfiam az nagyon érdekes…tehát a halálát követő pár nap múlva oda jött hozzám az Ákos. Édesapja kedden halt meg, és pénteken odajött hozzám, és azt mondta öt évesen: Anya, kérlek soha többet ne sírjál! Ugye én is olyan vagyok mint apa, mosolygós, vidám. Kérlek anya, mindig csak mosolyogjunk és ne sírjunk. Tehát ő már öt évesen ezt kérte tőlem. És akkor a nappalok pedig ilyenek, hogy nem lehet sírni, vidámnak kell lenni. 

Ezt úgy értelmezem, hogy a hétköznapokban azért egymást lendítik át a nehézségeken? Akár épp a gyerekek is?

- Igen, igen. Így van. Tehát sokat segítenek ők is, igen. És vannak nehezebb időszakok, aztán utána túljutunk rajta. Tehát ilyen hullámzó nagyon a gyerekeknek a hangulata ebben a tekintetben. Van, amikor kimondottan rossz nekik, hogyha édesapjukról beszélnek. Nagyon fájdalmas.
Nem tette még túl magát, látom a szeméből. 

- Hát nem, nem könnyű. Nem könnyű ezt megtenni. Illetve nem is, nem tudom, hogy ezt lehet-e egyáltalán. 

Mi a legnehezebb? Akkor, amikor a gyerekek szemébe kell nézni? 

- Én annak nagyon örülök, amikor látom a Lucát és a fiamat is látom, akkor nagyon sok minden, tulajdonságukban, jellemben, viselkedésben látom a Robit. Én ennek nagyon örülök.

Az édesapát.

- Igen, igen. Tehát az egy nagyon boldog dolog, pillanat. Nem, az amikor egyedül maradok a gondolataimmal, az amikor a gyerekek lefekszenek este és akkor utána átgondolom a napot, vagy valami problémát meg kell oldani…

De biztos vagyok benne, hogy ilyenkor beszél Robihoz, a férjéhez.

- Igen, nekem sokszor segít egyébként. Gondolkodom mi legyen, és akkor úgy érzem, hogy segített a döntésben.

Kedves hallgatóink! Hálásan köszönjük, hogy hallgatnak bennünket, tegyék ezt a következő esztendőben is.
"Egyetlen nap lehet drága gyöngy is, és száz esztendő is lehet értéktelen. Ne feledjük, az idő önmagában nem érték. Értékes csak akkor lesz, ha helyesen használjuk fel." A szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

 

 

9. ADÁS

 2013. január 10.

Szerkesztett változat 

Ne adj Uram még egy ilyen évet!

Ne adj kezébe se hurkot, se mérget a kétségbe esettnek.

Ne ejtsd kétségbe az elkeseredettet!

Ne adj szárnyat a halálnak,

ne oldd ki a bombát se odafönt, se idebent;

ne hozz vízözönt nyáron az érett mezőkre

ne hozz téli aszályt fagytól meztelen fákra,

sebet ne ejts szívünkön -

tud behegedni!

Ne húzz báránybundát a farkasokra,

s ne oltsd ki a szegények szomjúságát,

ne sértsd meg az igazak tisztességét,

ne född be városainkat korommal –

mert hová leszünk akkor e pusztaságban?

De add, hogy már semmit se kelljen adnod,

s mindent rendbe tegyünk, felnőtt kezünkkel,

szép tiszta kezünkkel.

S áldásodat se várva rakjuk össze

széttört földrészeidet a tengerek fölött.

Garai Gábor gondolatával kívánok nagyon boldog új évet valamennyi hallgatónknak.

Mai adásunk tartalmából:

„Mi szentségi házasságban élünk, pont most nyáron ünnepeltük a huszadik házassági évfordulónkat és hát egyértelmű, hogy ez valami magasabb rendű dolog, a szentségi házasság. Ez egy olyan kapocs, egy olyan érték, ami föntről jön. Tehát ez egy kegyelem, egy nagyon nagy kegyelem, és talán ezt emelném ki leginkább.”

Katonai zarándoklaton készítettem e gondolatokat egy házaspárral.

„Talán pont ezek a karácsonyok majd megadják otthon az otthoni karácsonyoknak is az értelmét és az értékét. Mert amikor az ember elveszít valamit, valaminek a hiányát érzi, és majd újra visszakapja később, akkor meg tanulja újra értékelni azt, ami otthon teljesen egyértelmű és teljesen megszokott volt.”

Ezt már Takács Tamás alezredes, vezető tábori lelkész mondja, akinek gondolatait advent idején hallhatták.

Adásunk végén kalendárium, fontosabb dátumokkal, személyekre, eseményekre visszaemlékezve.

És a részletek:

Adásról – adásra hallhatták Takács Tamás alezredes, vezető tábori lelkész gondolatait Afganisztánból advent idején.

Mi a legnehezebb amivel megkell küzdenie egy tábori lelkésznek azok közül a kérdések közül, amivel a katonák fordulnak hozzá?

- Én azt hiszem, hogy önmagának is meg kell maradnia valahol embernek, és ha emberszabásúan tud közeledni a többiekhez, akkor igazándiból a válaszok nem okoznak problémát. A probléma inkább az, hogy az igazán nagy gondokra itt helyben választ és megoldást adni nem lehet. Annyit tud tenni az ember, hogy megpróbálja együtt viselni azt, amit viselni kell, a kereszteket. És talán az ott létével megpróbálja egy picit segíteni azt, hogy a másik el tudja mondani a problémáit, s ha néha emberileg megoldani nem is lehet, de talán valami más erő segítségével próbálja ezt megoldatni, vagy egyáltalán segíteni elviselni.

Lehet arról tudni, hogy mik általában azok a legnagyobb keresztek, amiket cipelnie kell itt a katonáknak?

- Én úgy gondolom, hogy a katonák bár elsősorban a magyarokról tudok nyilatkozni, vannak annyira korrektek és erősek, hogy igazándiból a külső kihívások, azok nem okoznak akkora problémát, azokat lehet kezelni. A legnagyobb probléma mindig az, ami otthon van, ami távol van, amit gyakorlatilag kézzel foghatóan nem tud megoldani, érinteni, kezelni, ami tőle gyakorlatilag független probléma, amit igazándiból csak elviselni tud. Ezek azok a helyzetek, amik igazán nehézzé teszik a missziós katonák életét.

Legtöbbször a hétköznapok monotonságát nehéz elviselni. De a legnagyobb hiány mindig akkor jelentkezik, amikor valami ünnepre készül az ember. Egyrészt lehet-e egy katonai táborban megfelelő ünnepet tartani, gondolok itt most különösen a karácsonyra? Van-e lehetőség, hogy az ember tényleg úgy kiszakadjon a hétköznapok közül, mint otthon?

- Jobban bele gondolva, ami a hátránya egy missziós ünnepnek, karácsonynak az, az előnye is. Hátrány az, hogy azok hiányoznak számunkra, akik közel állnak hozzánk, akik otthon az ünnepet sokszor ünneppé varázsolják. Az előnye pedig az, hogy itt lecsupaszított ünnepek vannak. Nincsenek külső sallangok, nincsenek olyan dekorációk, amik elvonnák a figyelmet. Itt az ünnepnek általában a lényege marad meg. Az, hogy összejönnek, az emberek egy kicsit beszélgetnek, néha akár imádkoznak. Néha csak az, hogy együtt vannak, és együtt nézik ugyanazokat a gondokat, örömöket, amiket a másik is ugyanúgy érez. Egy-egy szál gyertya mellett, egy-egy ünnepi gondolat mellet. És talán pont ezek a karácsonyok majd megadják otthon az otthoni karácsonyoknak is az értelmét és az értékét. Mert amikor az ember elveszít valamit, valaminek a hiányát érzi, és majd újra visszakapja később, akkor meg tanulja újra értékelni azt, ami otthon teljesen egyértelmű és teljesen megszokott volt. Itt ebben a táborban nyilván lesznek lehetőségek azoknak, aki éppen nincsenek szolgálatban. Akik szolgálatban vannak, azokhoz talán-talán el fogunk jutni külön is. De én azt hiszem, hogy itt az emberek egymás között is tudnak ünnepelni. Az, az egy, két, három ember, aki egymás közelében él mindent megtesz annak érdekében, hogy legalább azon az estén, azon az ünnepen egy picit más legyen a hangulat, egy picikét talán díszesebb legyen az olyan megszokottnak tűnő hálókörlet. És ezek az apró, pici kis jelek, ezek segítik őket abban, hogy „átvészeljék” az ünnepet, és talán vigyenek is majd haza valamit magukkal az ünnepből.

Van-e valami bejáratott terv arra, hogy a tábori lelkészség hogyan ünnepli a karácsonyt?

- Hála Istennek a december az elég ünneplős hónap, így aztán végig pörögjük ezt a részét. És jó benne az is, hogy nem csak karácsony, van benne egy kis mikulás is, ami a komolyság mellet egy kis „örömködésre” is alkalmat ad. Mert azt hiszem, hogy egy normális lelkületű embernek ugyanúgy szüksége van az örömre, a bolondozásra, mint a komoly, nyugodt, magába forduló ünnepre. És ez a kettő majd talán egy picit kiegyensúlyozza azt, ami hiányzik az ünnepnek az otthoniságából. Nyilván terveket készítünk, nyilván lesz közös összejövetel, közös szentmise. Lesz lehetőség arra, hogy aki akar, együtt ünnepeljen. És nyilván tiszteletben tartjuk az is, hogy vannak emberek, akiknek időnként akár személyes problémáik, otthoni gondjaik miatt szükségük van arra, hogy saját kis szobájukban egy pár percet, pár órát egyedül töltsenek. De biztos vagyok abban, hogy aki itt van, az a másikat, egy picit családjának is érzi. És ha a hétköznapokban néha vannak is összezördülések, hiszen minden családban vannak, az ünnepek tájékán ezek az emberek, akár mennyire is kemény katonák, képesek arra, hogy a másiknak ünnepet varázsoljanak.

Takács Tamás alezredessel, kiemelt vezető tábori lelkésszel Afganisztánban, az ünnepek előtt készített beszélgetésünket hallották. A riporter Iványi Balázs volt.

A Makkosmária-i Katonai Zarándoklatról készített interjút, összeállítást már hallhatták korábbi adásunkban. Azt a beszélgetést viszont nem, amelyet egy házaspárral készítettem, akkor ott, a család fontosságáról gondolkodva.

- Druzsin József százados vagyok, Druzsin Zsóka a feleség.

Akkor család jött el erre a zarándokútra, és a gyerekek is. Hány gyerek van?

-  Hivatalosan kettő, de most hármat hoztunk. Egy baráti házaspár nagyobbik kislányát hoztuk el magunkkal.

Tetten érhető az önök példáján keresztül is, hogy fontos a család.

- Természetesen a katona életében mindenképpen fontos. Hiszen ez a hátország. Ez az a biztos pont, amihez mindig vissza lehet nyúlni, ami mindig alapot ad a mindennapos küzdelmekhez, ez egyértelmű. De nem katona vonatkozásban is, mint ember, a társadalom egy alap építőköve, kell, hogy családban éljen. Nem beszélve hogy a teológiai vonatkozás, hogy ekkleziola ugye a család, kisegyház, tehát mi vagyunk annak az ősmintának az életre váltása, amit ugye Krisztus elénk élt.

Most fordulok a feleséghez. Általában azt szokták mondani, hogy a család, az mindig attól függ, hogy az asszony, a feleség az hogyan fogja össze a családot.

- Mindennapjainkban sokszor felmerül a nők társadalmi szerepvállalásának a kérdése. Ez nálunk is sokszor vita tárgyát képezi. Nem egymás között, hanem ezeket a társadalmi dolgokat próbáljuk otthon megvitatni, és bármennyit feszegetjük ezt a kérdést, az-az igazság, hogy asszony nélkül nincs család. Természetesen kell a férj, az apa is, mint kereső, és példa a gyerekek előtt, és számtalan egyéb vonatkozásban szükség van rá, de anya nélkül nincsen család, és nincs otthon sem, tehát ebből kifolyólag azt lehet azért érezni, hogy egy nőnek elsősorban otthon van szerepe, és otthon van munkája. Természetesen én is dolgozom mellette, és szeretnék többet is dolgozni, de a mindennapi dolgok, az állapotszerű kötelességeim nagy részét lefoglalják az időmnek, tehát e mellett teljes mértékben úgy, mint egy férfinek nem lehet kibontakozni. Én ezt vallom, ezt tudom megvalósítani. Akiken látom, hogy ki tudnak bontakozni, azok mögött nincsen család.

Értsem ezt úgy, hogy akkor valami mindig csorbát szenved? Nem lehet teljes értékű családanya, nem lehet teljes értékűen egy hivatását betöltő személy valaki, nem lehet egy feleség teljes értékben? Vagy pedig nehéz ennek megfelelni?

- Nagyon nehéz ennek megfelelni. Nagyon nagy az elvárás mind a munka szempontjából, mind a családban betöltött többféle szerep szempontjából. Tehát feleségnek is nagyon jó feleségnek kell lenni, ami nem nehézség belülről, de megvalósítani azért a mindennapokban nem egyszerű. És hát családanyának lenni is nehéz, de azt hiszem egy nő számára ez a legfontosabb. tehát kibontakozhatunk mi a munka bármilyen területén, nem okoz akkora örömet, mint egy jó férj, vagy két szerető gyermek, vagy akár több is persze, vagy kevesebb, de mindenképpen a gyermekek.

A szülők, mint példaképek jelen lehetnek a családban a gyerekek szemében?

- Egyértelműen. Hál Istennek már nem ott tartunk, hogy Gagarin a példaképünk, bár semmi bajom az űrhajóssal.

Vagy a celebek?

- Vagy a celebek, igen. De egyértelműen. Tehát az a minta, amit eléjük élünk, azt magukkal viszik, és abból tudnak táplálkozni, ez kétség kívül. Ezért is mondjuk, hogy hivatás, nem csak katonai hivatásról, vagy orvosi hivatásról beszélhetünk, vagy bármi másról, hanem szülői hivatásról is.

Akkor most Önnek szegezem a kérdést, hogy mint családfő mi a legfontosabb szerepe egy családon belül Önnek?

- Én azt hiszem, hogy a nevelés arányainak, helyes arányainak a megtalálása, talán ezt emelném ki. Ezt nem tanítják semmilyen iskolában, hogy hogyan legyek jó szülő, pedig ez lenne talán a legfontosabb tantárgy.

Engedjék meg, hogy azzal zárjam és mind a kettőjükhöz forduljak amit, a mi nap éppen egy beszélgetésben ezen elmélkedtünk, hogy ez a mostani feje tetejére állított világ, ez az embert próbáló világ talán vízválasztó lehet. Magyarán azok a kapcsolatok, amik nem igazán kapcsolatok azok szétbomlanak, amelyek meg igazán kapcsolatot jelentenek azok meg egységesebbé forrnak össze a megpróbáltatásokban.

- Szentségi házasságban élünk, pont most nyáron ünnepeltük a huszadik házassági évfordulónkat..

Szívből gratulálok!

- Köszönjük szépen. És hát egyértelmű, hogy ez valami magasabb rendű dolog, a szentségi házasság. Ez egy olyan kapocs, egy olyan érték, ami föntről jön. Tehát ez egy kegyelem, egy nagyon nagy kegyelem, és talán ezt emelném ki leginkább. Nagyon kevesen élnek így, és ez meg is látszik a katonatársadalmon.

A civil társadalomban is egyre kisebb renoméja van a házasságnak. Még a társadalmi, vagy polgári házasságnak is, az egyházinak még kevésbé. Ha mégis akkor ugye az csak a ceremonális jellegében fullad ki. De ennek ellenére úgy érezzük, hogy feltétlenül apostolkodnunk kell a házasság intézményét erősítendő a többiek körében is. Sok barátunkat sikerült már rávenni arra, hogy igenis ez a helyes út és tessék szépen összeházasodni. Már tíz éve együtt élünk, minek a papír. Nem a papír miatt kell. Az igen kimondása, úgy, hogy nem arról van só, hogy nincs visszaút, de igenis gondolja meg azt, hogy én vállaltam egy életközösséget ezzel a másik emberrel és erre tanúk vannak, hogy mi kimondtuk az igent, és nem kell minden egyes tyúkpör után becsapni az ajtót, és szétválni. Nagyobb a felelősség súlya szerintem azoknál, akik házasságban élnek, komolyabban veszik ezt a kapcsolatot.

Tegyük hozzá, hogy hárítják az emberek a felelősséget manapság.

- Persze hárítják, mindig más a felelős, látszódik a társadalomban. Mindig a másik a hibás, én soha, én csak jól dönthetek. Hát ez nem helyes így. Nem könnyű szerzet a házasság, ez is egyfajta szerzetesi közösség, de érdemes vállalni.

Köszönöm a beszélgetést, örültem, hogy megismerhettem Önöket.

 MÚLTIDÉZŐ KALENDÁRIUM

445 éve 1568. január 6-án volt a tordai országgyűlés, ahol a világon elsőként iktatták törvénybe a vallási toleranciát.

409 éve 1604. január 4-én hunyt el Nádasdy Ferenc hadvezér, magyar főnemes Vasvár megyei főispánja a híres törökverő, az erős fekete bég.

249 éve 1764. január 7-én történt a madéfalvi veszedelem a vérfürdőben a császári katonák 200 székelyt megöltek, további 700 gyermeket, asszonyt és öreget a dermesztő fagyban hajszoltak a halálba.

164 éve 1849. január 8-án kezdődött el a nagyenyedi népirtás.

A várost 1849. január 8-a és 17-e között román felkelők elpusztították. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka kezdődött el a népirtás, mintegy 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a -24 fokos dermesztő hidegben.

120 éve 1893. január 8-án született Hugyecz László Ede építész.

Az első világháború idején, a Monarchia hadnagyaként lábsérülést szenvedett és a kozákok fogságába esett, akik Szibériába vitték és építészként alkalmazták köszönhetően végzettségének és orosz nyelvtudásának. 1918-ban megszökött és sikeresen átjutott Kínába. Még ugyanabban az évben egy amerikai építészeti iroda nemzetközi építész csoportjának egyetlen magyar tagja lett. 1925-től 1941-ig mintegy 37, többségében még ma is álló és funkcionáló nevezetes épületet tervezett Sanghaj városában. 1942-ben a kommunisták elől újra menekülnie kellett, de magával vitte azt a levelet, amit a jezsuitáktól kapott, hogy adja át a Vatikánba. XII. Pius pápa megköszönte az egyháznak tett építészi szolgálatait és felkérte, legyen tagja a Szent Péter sírját feltáró csoportnak. Ez a nemzetközi tekintélyű csoport 4 évi munkával bebizonyította, hogy az az urna, amelyet, mélyen a Szent Péter Bazilika alatt találtak meg valóban Szent Péter csontjait tartalmazza.

98 éve 1915. január 6-án született vitéz Szentgyörgyi Dezső, a Magyar Királyi Honvéd Légierő legeredményesebb vadászpilótája.

35 éve 1978. január 6-án ünnepélyes keretek között adta vissza a Parlamentben Cyrus Vance amerikai külügyminiszter Magyarországnak a Szentkoronát és a koronázási jelvényeket.

A múltidéző kalendáriumot Berta Tibor, a Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke állította össze.

Kedves Hallgatóink egy eseményre hívom fel figyelmüket! A Magyar Királyi 2. Hadsereg doni katasztrófájának 70. évfordulóján január 12-én, szombaton 16 órakor megemlékező szentmise lesz a budavári Mátyás-templomban. A szentmisét Bíró László katolikus tábori püspök mutatja be, a katolikus tábori lelkészi kar tagjaival. Közreműködik a Magyar Honvédség Légierő Zenekara Veszprémből. Vezényel Katona János alezredes, karnagy.

„Az ember mérhetetlen gőgjében és hiúságában hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat, büntetlenül lázadhat ellenük, mintha a vízcsepp azt mondaná, én más vagyok, mint a tenger, vagy a szikra, rajtam nem fog a tűz. De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkotórésze, hanem értelme a világnak. Ez az erő az emberi lélek. Minden más amit a világban jelentünk és mutatunk nevetséges és szánalmas.”

Márai Sándor gondolataival köszönöm meg a figyelmüket és kívánok további tartalmas rádiózást valamennyiüknek. A szerkesztőt Fodor Endrét hallották.

 

 

10. ADÁS

 2013. január 16.

Szerkesztett változat 

Ki hegyre megy, annak

Kardok közt kell járni

S odafönt a csúcson

Keresztnek kell állni.

Az jut csak oda fel,

Kit Isten keresztel,

De nem babér által,

Tövissel, kereszttel.

Százezer kard éle

Fog szívébe vágni,

Mégse engedj Uram

Félúton megállni.

Puszta Sándor, Ki hegyre megy című versének soraival köszönti a hallgatókat a szerkesztő, Fodor Endre.

1943 januárjában megsemmisült a Don-kanyarba küldött több mint 200 ezer fős Magyar Királyi II. Honvéd Hadsereg. Erre emlékeztünk, emlékezünk ezekben a napokban. Számos eseményen gyújtottak gyertyát az áldozatok emlékére. Jelképesen a mai adásban is, most egy szál pislákoló gyertyát jelképezzen műsorunk, az igaz katonák emlékének adózva.

A hősök emlékének felidézése a Mátyás templomban kezdődött január 12-én szombaton, a Budai Várban, ahol az elhunyt katonákért szólt az ima. A szentmisén Bíró László a Katolikus Tábori Püspökség püspöke szent beszédében kiemelte:

- Képzeletben elmegyünk, a Boldirevka-i és a Rudkino-i temetőbe, ahol ezrek nyugszanak. Képzeletben elmegyünk a névtelen sírokhoz, gyertyát gyújtani. Végre emlékezünk méltó módon, valaki szülő édesapjára, nagyapjára, vagy más hozzátartozójára.

Ők megtették a kötelességüket, amit a haza nevében megköveteltek tőlük, és annál sokkal többet is. Mindazt, amit lehetett. Hangsúlyozta Hende Csaba honvédelmi miniszter, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán a doni katasztrófa 70. évfordulóján tartott megemlékezésen.

- Eljöttünk, hogy fejünket tisztelettel hajtsuk meg a hősök és az áldozatok előtt. A mieink, megtették a kötelességüket. Megtették a munkaszolgálatosok, azok, akitől a magyar állam megtagadta azt a jogot, hogy fegyverrel a kézben védhessék a hazánkat. Megtették honvédeink úgy, ahogy az egy katonától elvárható. Megtették a nyári hőségben, és az otthon ismeretlen, valóban csontig hatoló hidegben, hófúvásban. Megtették akkor is, amikor a sikerre semmi esély sem volt. Amikor az erőviszonyok, a körülmények egyáltalában nem kedveztek nekik. Megtették, amikor az éhség és a szomjúság, a hómezőkön megtett elképesztő távolságok, a meg-megújuló keményharcok felemésztették minden erejüket. Megtették a kötelességüket honvédként, bajtársként, mert haza akartak jutni. Sokan ott maradtak a lerohant állásokban, elmerülve a visszavonulás forgatagában, a hadifogságban megbetegedve. Megtört családok, vérző szívű özvegyek, és szomorú árvák várták őket itthon hiába. Sokaknak ott maradt a lelke, s az átélt borzalmak után, nem találták a helyüket otthon. Mindannyiukra emlékeznünk kell. Hozzánk tartoztak. A mi zászlónk alatt, a mi hazánkért álltak a Don mentén.

Január 12.-én este és éjszaka a doni harcokban elhunytak emlékére, kegyeleti virrasztást és gyertyagyújtást tartottak a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban. A múzeum falát beborító 61064 nevet tartalmazó, 16 darabból álló, 1 méter széles és 246 méter hosszú szalagon a hősi halottak és eltűntek neve, rendfokozata, illetve halálozási vagy eltűnési helye állt.

A nemzeti emlékhelyet jelölő Zsigmond Attila tervei alapján készült emlékoszlopot, és nemzeti lobogót avattak a II. Magyar Hadsereg doni katasztrófájának 70. évfordulóján, a pákozdi Katonai Emlékparkban. Avató beszédében Benkő Tibor vezérezredes, a honvéd vezérkar főnöke kiemelte: - Irányt mutat számunkra a nemzeti emlékhely. Jelképezi azt az utat, amelyet a magyar nép és a magyar honvédség az elmúlt, csaknem 165 évben végigjárt.

- A magyar honvéd sereg születése, első győztes csatája ehhez a helyszínhez kapcsolódik. Itt jött létre, most már lassan 165 évvel ezelőtt az igazi magyar honvéd sereg. S az első győztes csatájával hirdette, itt vagyok, megszülettem, értetek vagyok. Érted vagyok Magyarország. Mai napon emlékeznünk kell a 70 évvel ezelőtt bekövetkezett nemzet tragédiájáról. A 165 éves magyar honvédsereg Mohácsáról. A nemzeti emlékhely, és ez az emlékoszlop, ez irányt mutat számunkra. Jelképezi azt az utat, azt a történelmet, amelyet a magyar nép, a magyar honvédség végig járt. És legyen figyelmeztető jel is, ez a nemzeti emlékhelyet jelölő emlékoszlop. Legyen figyelmeztető jel arra, hogy hogyan tudjuk elkerülni mindazokat a sorscsapásokat, tragédiákat, amelyet nemzetünk elszenvedett az elmúlt 165 esztendő alatt.

Szakály Sándor hadtörténész köszöntőjében elmondta: A Kárpát-medencében 1100 éve él egy nemzet, amelynek kötelessége nemzeti múltjára emlékezni, és kötelessége mindazokról megemlékezni, akik tettek arról, hogy a következő 1100 évben is éljen e nemzet a földön.

- Szüksége van a nemzetnek arra, hogy megjelöljék azokat a helyeket, amelyek a határon inneni és a határon túli magyarok számára oly fontosak. Ezek közé tartozik ez a hely, Pákozd is, ahol most megemlékezünk, és elhelyezzük ezt az emléket – pontosabban leleplezzük -, és ismét látható az a nemzeti lobogó, amely valamikor a két háború közti Magyarországon szinte minden településen ott volt. Amelyről tényleg fel lehet hajtani, vagy megemelni a kalapot, hiszen egy nemzeti összetartozást jelentett és az összefogást jelképzete. Jelképezze az összefogást és a nemzeti együvé tartozást ez az emlékhely is. Azét az országét, amely határain belül és határain kívül, különböző gondolkodású embereket mondhat magáénak. De volt, és kell, hogy legyen a magyar nemzet jelenében és jövőjében is valami összeköt bennünket: a nemzeti múltunk iránti tisztelet, a hősökre való emlékezés, és az, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük, és ugyanahhoz a kultúrához tartozunk.

Vargha Tamás a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára, a Don-kanyar emlékkápolnánál tartott megemlékezésen, január 12-én Pákozdon beszédben rámutatott a testben, lélekben megnyomorított túlélőknek legalább annyi kárpótlással tartozunk, hogy tudják, áldozatukkal hazájukat szolgálták.

- 1943 irgalmatlan januárjában a II. Magyar Hadsereg odaveszett. A katasztrófa túlélői, a hazavergődött, életben maradt, de testileg-lelkileg sérült csonka katonák. Minden városban, faluban hadiözvegyek, hadiárvák, hiszen a mozgósítás majd minden családot érintett. A nemzeti tragédiára emlékezni, kötelezi az utódokat a gyász. De nem elég elsiratni halott fiainkat, nem elég felkutatni a távoli tömegsírokat, hogy sok évtizedes késéssel méltó végtisztességben részesüljenek. Ki kell mondani, hogy nem csak idegen érdekekért, hanem hazájuk védelmében harcoltak, haltak hősi halált magyar katonák a távoli orosz harcok között. És ez az áldozat tanulságul is szolgál a nemzetnek. Erős, és idegen hatalmak szorításában éltünk évszázadokon keresztül. Ideje, hogy megtanuljunk kíméletlen őszinteséggel szembe nézni hibáinkkal és mulasztásunkkal. Ideje, hogy nemzeti tragédiáinkból tanulva kezünkbe vegyük népünk, nemzetünk sorsának alakítását. Ideje megvalósítanunk a nemzeti önrendelkezést.

Spányi Antal megyéspüspök emlékező beszédében úgy fogalmazott:

- Az imádság sebeket gyógyít, békét ad, és az ég kapuját nyitja az Isten elé érkezőknek. Imádkozzunk, hogy az áldozat, a hősiesség, a példamutatás soha ne vesszen el, és ennek nyomán magunk is tudjuk, mivel tartozunk e hazának, hogyan vagyunk elköteleződve e nemzetnek.

Mindenható örök Isten, történelem ura, bizalommal fordulunk hozzád imáinkkal, hogy a második világháború Don-kanyarnál elesett hőseiért, és áldozataiért könyörögjünk. Te láttad küzdelmüket, hősiességüket, hazaszeretetüket, és szenvedéseiket. Jutalmazd meg őket, el nem múló országodban az igazak győzelmével. Adj megnyugvást nekik az örök békesség honában. Tekints rájuk kegyesen, és részesítsd őket kereszthalálod titka által, a föltámadás dicsőségében. Nekünk pedig add, hogy a drága vérrel megszerzett és megvédett hazát odaadóan és önfeláldozóan szeressük, érte dolgozni meg ne szűnjünk. Add, hogy a hősök véréből és áldott emlékéből a komoly kötelességteljesítés, a hősies áldozathozatal lelkülete áradjon ránk. Amen.

 

Markovics Milán Mór tábori lelkész, Jány Gusztávra emlékezik.

Jány Gusztáv, Luther reformált egyházának hitét vallotta, vagyis evangélikus keresztény volt. Óriási erőt adott neki hite. 93-ban egy Kelenföldi egyházi összejövetelen Balikó Zoltán, egy evangélikus tábori lelkész, aki Jányval töltötte annak utolsó óráit, mesélte, hogy megkérdezte tőle: - Hogyan tud ilyen erős lenni? Erre Jány azt válaszolta neki: - Nem én vagyok erős, hanem aki mögöttem áll, Krisztus. Ez a mondat Jány Gusztávnak a Farkasréti temetőben található sírján, egy kis márványtáblán is olvasható.

Jány Gusztáv evangélikus családba született. Evangélikus iskoláit Sopronban, majd a fővárosban végezte. Érettségi után a Ludovika Akadémiára került, amelyet négy éven át kiváló eredménnyel abszolvált. Az ekkor még Hautzinger hadnagy, szakaszparancsnokként ismert tiszt, nemcsak hadtudományban jeleskedett, hanem a nyelveket is fontosnak tartotta. Megtanult németül, franciául, majd középszinten románul is. Nem sokkal később kitört az első világháború, melyben a már Hautzinger főhadnagy nem kis bátorsága tetteinek híre terjedt a katonák között. Bátorsága az elkötelezettség, és az engedelmesség gyümölcse lehetett. Mindemellett Hautzinger kiemelkedő eredményessége inkább elméleti képességeiből eredt. Nem csoda hát, hogy később a már Hadi Akadémiának nevezett ex Ludovikában tanári pozíciót kapott. Ezalatt beléphetett a vitézi rendbe is, elsősorban háborús tettei jutalmaként. Nevét magyarosította, ettől kezdve édesanyja nevét, a Jányt viselte. A később újra Ludovikának nevezett tisztképző vezetőjeként, a katonai hivatástudat alapjává a hazaszeretetet, és a vallásos nevelést helyezte. Az intézmény katolikus kápolnája előterébe, egy hősök csarnokához hasonló emlékhelyet hozott létre, a háborúban elesett Ludovikások neveivel vésett táblákra, majd egy protestáns oratóriumot is építtetett.

II. Magyar Hadsereg élére Jány Gusztáv került. Bátor volt, tapasztalt, és művelt katonai vezetőként látta, hogy nagy a baj. Tartotta magát az utolsókig, szava, az engedelmessége kötelezte. Ha így nézzük, Jány Gusztáv nem tudott önmaga ellen parancsot hozni. De hogyan is tehette volna? Hiszen katonai neveltetése, karrierje, vitézi mivolta mindez ellen tiltakozott benne. Talán egyedül vallásos nevelése volt az, ami segíthetett volna meghozni egy ilyen döntést. Mégsem tette. Jány 1943 január 24-én kiadta a II. Magyar Hadsereg elvesztette becsületét kezdetű, hírhedt parancsát, amelyben saját katonáit becsmérelte. Akikről viszont jól tudta, hogy legtöbbjük talán a magyar nemzet legnagyobb áldozatát hozza meg. Jány Gusztáv német-magyar őrlődésben, a magyar katonák kilátástalan helyzetét látván, és talán saját bukását látva elvesztette a fejét. A legrosszabbkor a legrosszabb történt. Mint egy temetésen elhunytat szidalmazni, úgy csapott szét szellemi kardjával a magyar katonák között. Tegyük hozzá azonban, parancsát kiadta, ám anélkül, hogy aláírta volna, ami bizonyítja, hogy zavart volt.

Alig később Jány észhez tér, és újra méltó módon osztotta parancsait, vissza is vonta az említett korábbit, sőt egy ellenkező értelműt adott ki. Sajnos ez már aligha jelenthetett enyhülést a harcoló katonák számára. A doni csatákból visszatért maradvány élén, megtörve tért haza. Jány Gusztáv sok tábornagy társával együtt, nem volt hajlandó Szálasi alatt szolgálni. Tisztánlátása és egyenes jelleme nem törött meg viszont végleg. Amerikai fogságba került, ám ő maga kérte a fogság lejártával, hogy visszatérjen hazájába. Oda, ahol a szinte biztos halál várt rá. Bátor tett volt ez, és igaz, méltó bűnbánat a részéről. Halála, golyó általi volta éppen a szovjeteknek úgymond köszönhető, a magyar ítélet ugyanis akasztással gyilkolta volna meg. Jány Hautzinger Gusztáv egy csodálatos karrier, a hit, az engedelmesség, a katonai jellem és hivatástudat, az egyenesség, a fegyelem mintaképe. Akinek említett döntése katonailag vitatható, erkölcsileg aligha elfogadható, ami jelleme, bűnbánata, a halállal való szembenézése, mégis a legkiválóbb hadvezéreink egyikévé, példaképpé teszi.

 MÚLTIDÉZŐ KALENDÁRIUM

222 éve 1791. január 16.-án született Dembinszky Henrik honvéd altábornagy, a lengyel és a 1848-as magyar szabadságharc tábornoka.

164 éve 1849. január 18.-án Nagyenyedet éjszaka 9000 román és szász felkelő támadja meg. A város magyar lakosságát lemészárolják.

144 éve 1869. január 18.-án hunyt el Szemere Bertalan politikus, 1848-1849-es hadügyminiszer, miniszterelnök, író.

99 éve 1914. január 17.-én az Osztrák–Magyar Monarchia vízre bocsátja a Szent István csatahajót.

94 éve 1919. január 18.-án Ünnepélyesen megnyitják az I. világháborút lezáró békekonferenciát Párizsban.

70 éve 1943. január 12. a Don folyó melletti Urivnál indított szovjet támadás következtében súlyos veszteséget, gyakorlatilag megsemmisülést szenved a Magyar Királyi 2. Honvéd  Hadsereg.

68 éve 1945. január 18.án a szovjet Vörös Hadsereg felszabadítja a pesti gettót.

60 éve 1953. január 20.-án Magyarország teljesíti a Szovjetunióval szembeni háborús jóvátételt, ami a háborús károk mellett még jobban megterhelte az ország gazdaságát.

7 éve 2006. január 19.-én a szlovák légierő AN-24 típusú repülőgépe a koszovói békemisszióból hazatérő katonákkal becsapódott a Borsó-hegy gerincébe, Hejce község külterületén. A tragédiának egyetlen túlélője volt.

A kalendáriumot hallották Berta Tibor ezredesnek, a Katolikus Tábori Püspökség általános helynökének összeállításában.

Abban bízva, hogy tartalmasnak ítélték mai műsorunkat is, köszön el, az adás szerkesztője Fodor Endre. "Szabadíts meg minket Uram a gyűlölködéstől, a kitartás hiányától! Segíts minket Uram, hogy a jó győzzön, és ne a gonosz; az igazság, s ne a hamisság; az erő és ne az erőszak; a szeretet és ne pedig a gyűlölet; a józanság és ne az indulatok; a megfontolás, ne a kapkodás; az okosság, ne az ostobaság; a szorgalom, ne az irigység; a tehetség győzzön és ne a könyöklés! A békesség, és ne az ellenségeskedés. Amen."

 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2020, június 3