Inter Arma Caritas - Magazinműsor a Mária Rádióban 2013. 31- 35. adás

 

INTER ARMA CARITAS

FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET

Magazinműsor

honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról.

A Honvédelmi Minisztérium,

a Magyar Honvédség

és a Katolikus Tábori Püspökség

adása a Mária Rádióban.

31-35. adás

 

 

31. ADÁS

 2013. június 12. 

Szerkesztett változat

"Az akadályok nem törhetnek meg; minden újabb akadály az elszántságomat fokozza." - Leonardo da Vinci gondolataival köszönti a szerkesztő, Fodor Endre a hallgatóit és kíván tartalmas időtöltést az Inter Arma Caritas mai adását ajánlva.
Az árvízi védekezésben a katonák példamutatásról, önzetlen segítségadásról, elszántságról tettek tanúbizonyságot. Nem véletlen tehát, hogy mai adásunkban pillanatképeket, interjú és riport részleteket hallanak majd. Ahogyan a műsorunkat bevezető idézet is említi, az akadályok nem törhetnek meg, hiszen valóban minden újabb akadály az elszántságunkat is fokozza. Így volt ez a katonák esetében is a gátakon, a nem kevésbé fontos háttérmunkában tevékenykedő katonák, munkatársak esetében is. Az összeállítást Ferenczi János és Konkoly Dávid készítette.

Történelmi árhullám vonult végig Európában. Az illetékes hatóságok felkészülten várták a rekordméretű vízhozamot a Duna magyarországi szakaszán. Példaértékű összefogást tanúsított az ország, melyhez a Magyar Honvédség biztosította a szükséges emberi erőforrást, logisztikát és szervezettséget.

- Nagyon sok feladatot jelent a katonák számára.

Dr. Benkő Tibor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke.

- Viszont nagyon jól vizsgázik a katonaállomány, a Magyar Honvédség. Hiszen a törvény értelmében alapfeladataink közé tartozik mindeneken túl, hogy az ország fegyveres védelmére nekünk készen kell állni bármikor. De ha az országban olyan katasztrófa helyzet alakul ki, akkor a Magyar Honvédségnek igenis azonnal reagálnia kell erre. És azt tudom mondani, hogy a Magyar Honvédség állománya, a katonák, rendkívül hatékonyan vettek részt ebben a munkában, és elsősorban azt mondom, hogy ez annak is köszönhető többek között, hogy időben értékeltük, elemeztük a helyzetet, mind személyi állománnyal, mind technikai eszközzel. Bárhol kérték az országban a magyar katonáknak a megjelenését, a részvételét, ott időben ott voltunk és nagyon rugalmasan tudtuk kezelni az újabb és újabb igények megjelenése esetén azt, hogy ott legyenek a katonák, időben végrehajtsák azt a feladatot és mindaddig maradjanak ott, amíg a biztonságot nem tudjuk garantálni. Rendkívül jó együttműködés volt a többi társszervekkel, rendkívül jó volt az együttműködés a helyi lakossággal, polgári személyekkel, civil emberekkel és ez azért nagyon jó érzéssel töltött el minket.
A folyó teljes szakaszán magyar katonák a civil lakossággal védekeztek az áradás ellen. Ez a munka a katonák és civilek szoros együttműködését követelte meg. Hogyan fogadta a lakosság a katonák segítségét?

- A lakosok először vegyes érzelmekkel fogadták a katonák megjelenését.

Mohos Zsolt őrnagy, a Bakony Harckiképző Központ egyik munkacsoportjának parancsnoka.

- Amikor látták a szervezettséget, látták azt, hogy az ő térségükért dolgozunk, azért teszünk, akkor beálltak hozzánk és vállvetve harcoltunk. Gyakorlatilag vállvetve küzdöttünk a gátakon és nagyon-nagyon jó kapcsolat alakult ki a helyi lakosokkal, amit szeretnénk folytatni a jövőben mindenképpen, az árvízvédelmi munkálatok után is. Amikor az emberek összekeverednek a katonákkal és pakolják a homokzsákot, azért elengedhetetlen az, hogy beszélgessenek egymással és találtak közös pontokat. Volt, akinek mondjuk a kutyákban nyilvánult meg, hogy mondjuk mind a kettő kutyát tartott és arról beszélgettek, volt aki a hobbiról, volt aki a munkáról és akarva akaratlanul is szimpatikussá vált egymásnak a mi katona csapatunk és a civil lakosság is. Nagyon jó volt a humor, jó volt végig a hangulat a munkálatok alatt és igazából ebben nyilvánult meg az, hogy a jövőben mindenképpen mi ide visszatérünk.

Azt hallottam, hogy még arra is volt példa, hogy szinte csak önökért mentek ki a gátra. Hogy történt ez?

- Igen, történt egy ilyen eset. Azt azért tudni kell, hogy a második bevetésünk, amikor pénteken kint voltunk a gáton, akkor rengeteg civil volt ott a gátakon és ők nagyon sokat segítettek nekünk. Akkor 130 támasztó bordát tudtunk megépíteni, ami bődületes mennyiség egy 12 órás műszakban. Ez azt jelenti, hogy körülbelül 19 ezer homokzsákot tettünk le abban a műszakban, ez 250 tonna homokot jelent körülbelül, megsaccolva. Ez annyira jó teljesítmény volt, a közös jó munka összehozta az embereket. Következő alkalommal mikor erre jártunk vasárnap, és látták a helyi lakosok, volt egy nagyon aranyos házaspár, akik kint ültek a teraszon és mondták, hogy most már vasárnap van, ők nem pakolnak, nem mennek ki a gátra, hanem készülnek a másnapi munkára, hogy munkába induljanak. Ők látták azt, hogy a mi buszaink mentek el a házaik előtt, hogy megérkezett a mi váltásunk vasárnap ismét a gátra. Akkor beszólt a házaspár egyik tagja a párjának, hogy gyere szívem, mert itt vannak a mieink!  Mind a ketten annak ellenére, hogy nem akartak lejönni a gátra, mind a kettő lejött. Annak ellenére, hogy nem akartak dolgozni aznap, este tízig tervezték, hogy ott maradnak, aztán végül éjjel kettőig voltak velünk és segítették a munkánkat. Ami nekünk akkor nagyon jó volt, hogy akkor ott volt rengeteg civil, aki igazából nem volt egységbe szervezve. Mi meg ott voltunk egységbe szervezve, és ők ezt látták. Nekik csak az kellett, hogy valaki megmondja, megmutassa, hogy mit kell csinálni, és ezek mi voltunk. Igazából ezért is alakult ki szerintem egy jó kapcsolat.

19 ezer homokzsákot említett, hogyha jól hallottam, ugye?

- Igen.

Hát azért ez őrületes munka.

- Ez az volt. Egy normál műszakban ennek körülbelül a harmadára képes a csapat, de együtt valahogy megsokszorozta az erőnket az, hogy ők ott voltak. Mikor láttuk és lefényképeztük, hogy méterben is ez mennyit jelent, elképesztő volt. Én sem akartam hinni a szememnek.

A katonák a gátakon megfeszített tempóban dolgoztak, hogy az árvíz minél kisebb károkat okozzon Magyarországnak. Az egyik legveszélyesebb védekezési terület a Duna-kanyar volt, melynek bázislaktanyája, a szentendrei MH Altiszti Akadémia.

- Én úgy gondolom, hogy minden magyar katona büszke lehet arra, amit eddig végrehajtottunk.

Horváth Gábor dandártábornok, helyőrségi parancsnok.

- Azt elmondhatom, hogy akivel találkoztunk akár a gátakon, akár a nehéz szerelvényeken, akár a harcjárműveken, akár a gépjárműveken, de mondhatnám a konyhát is, vagy akármelyik más kiszolgáló létesítményt, mindenki örömmel, lelkesedéssel dolgozott és mindenki igyekezett azon, hogy minél többet kivegye a részét ebből a feladatból.

Az árvízi védekezésben a részvevőkkel együttműködésben a Magyar Honvédség sikeresen teljesítette a rábízott feladatokat.

- Én büszke vagyok a katonákra.

Dr. Benkő Tibor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke.

- Én ezt mindig el szoktam mondani, hogy én biztos vagyok abban, hogy katonáinkra bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között számíthatunk. És én úgy gondolom, hogy ezt láthatták azok az emberek is, akikkel együtt dolgoztak a gátakon és a médiának köszönhetően pedig láthatta az egész ország, sőt a világ is, hogy igenis a magyar katona felkészült, elszánt, és minden feladatra maximálisan igénybe vehető.

Az árvízi katasztrófa helyzet sokaknak beárnyékolta az elmúlt napjait. Azonban vannak, akiknek céljaik megvalósításában még egy ilyen esemény sem lehet akadály.

Füsi Csaba zászlóst, a MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred első rakétaosztály kiképző ütegének vezénylő zászlósát köszöntöm, aki azt hiszem, hogy talán élete egyik legszebb napját élte meg most az elmúlt hétvégén.

- Mondhatjuk így is, hogy igen. Kicsit azért beárnyékolta ezt az örömünnepet az egy hete tartó árvíz. Most már körülbelül egy hete a laktanyában élünk és csak a teherautó platón az ártérbe és a gátakra tudunk eltávozni. Éppen ezért kicsit árnyoldala is van a dolognak, mert június 8-án 11.30-ra volt kitűzve az esküvőnk napja.

Mondhatjuk, hogy majdnem keresztülhúzta az árvíz.

-  Majdnem keresztülhúzta. Sőt a hivatalos részét azt teljesen keresztülhúzta, mert ami történt szombaton 11.30-kor a győrújfalui töltés tövében, ugye az nem hivatalos volt. De ez a szívünknek, lelkünknek nagyon kellett, hogy ha lehetőségünk adódik és márpedig volt ilyen szerencsénk, hogy mind a ketten egy helyszínen teljesíthettünk aznap szolgálatot, így megvalósulhatott az, hogy az előre tervezett időpontban, nem hivatalos személy kérdésére felelve, és füle hallatára, azért a boldogító igenünket ki tudtuk egymásnak mondani.

Tehát történt egy nem hivatalos házasságkötés a gátakon.

- Pontosan így van. A párom Andrea lent a mentőnél az ár tövében teljesített szolgálatot. Az egészségügyi biztosítását adta a csoportnak, a több száz katonának, társszerveknek és civileknek. Én pedig a gáton raktam a homokzsákot, de azt mondtam reggel magamban, hogyha már ez a sors így adta, hogy együtt tudunk lenni egy helyszínen, akkor megpróbálok 11.30-ra leérkezni őhozzá – ugyanis ők a gátra nem mehettek fel -, ezt a parancsnokom engedélyezte. Lementem és próbáltunk keresni olyan személyt, aki nem hivatalosan, de a helyzethez illően áldását tudja adni ránk. Egy katasztrófavédelmis tiszt személyében találtuk meg az urat, aki kicsit először furcsán nézett a kérésünk hallatán, de aztán beadta a derekát, és feltette az ilyenkor szokásos kérdést, amire megadtuk az igenlő választ mind a ketten. Ez a történet úgy kerekebb, hogyha azt is elmondom, hogy a közvetlen mellettem álló bajtársaknak elmondtam, hogy hova készülök, hova megyek a jelzett időpontban. Erre az egyik katona kolléga körülnézett a gátról, és azt mondta: - Úgy szednék egy csokor virágot, de itt nincs egy szál se. Várj egy picit! Belenyúlt a zsebébe, elővette a tárcáját, abból elővett egy lapot, egy üdvözlő kártyát, amin egy rózsa van és ezt a kezembe nyomta, és azt mondta: - Akkor legyen ez a menyasszonyi csokor és vidd le az Andinak! Fantasztikus érzés volt.

Ez a bajtársiasság is hozzájárult akkor ehhez a szép naphoz.

- Így van, így van.

Zászlós úr, önök sok-sok bajtársával együtt teljesítették azt a feladatot, ami nagyon nehéz volt az elmúlt napokban, hiszen helytálltak a gátakon. Ön ugye Győrújfalun volt a gát mellett folyamatosan.

- Nem folyamatosan. Én megjártam Gönyüt, megjártam két alkalommal éjszaka Ásványráró környékét, szombaton Győrújfalut. Aztán tegnap pedig Győr és Győrújfalu közötti körtöltés erősítésén vettem részt. Úgyhogy több helyszínen megfordultam, de Andi ugyanúgy több csoporttal ment ki a napok során a mentővel, és látta el a sérülteket, betegeket.

Jó napot kívánok! Miletics Andrea, ugye?

- Igen.

És ön az ifjú pár egyik fele.

- Így van.

Önnek milyen érzés volt ez?

- Ez fantasztikus érzés volt. Mondta nekem a délelőtt folyamán – telefonon ugye azért kapcsolatba tudtunk lépni egymással -, hogy nagyon szeretne lejönni a gátról és ott lenni mellettem 11.30-kor, amikorra megvolt egy időpontunk az anyakönyvi hivatalba. Én nagyon bíztam abban, hogy valóban le tud jönni. Figyeltem folyamatosan a gátat, hogy látom-e őt, hogy le tud-e jönni? Lejött és ott volt mellettem, és hogy együtt lehettünk ott, és kimondhattuk, ha nem is hivatalosan, de a boldogító igeneket, ez valami fantasztikus volt számomra is. Az a kis üdvözlő kártya, ami a virágcsokrot jelképezte a kezemben, ez el van téve, és egy örök emlékként el is lesz téve.

Amikor az ember az esküvőjére készül, nyilván már jó előre felkészül erre a dologra. Mit érzett, amikor látható volt már az, hogy bizony-bizony erre az időpontra egy nagyon komoly árvíz lesz Magyarországon?

- Ez igazán akkor tudatosult bennünk, hogy meg fog hiúsulni ez a hivatalos esküvő, amikor kedden már nem mehettünk haza és láttuk azt, hogy mennyi embert bevonnak ebbe a munkába, milyen összefogásnak kell lenni. S akkor szerda reggel döntöttünk úgy, hogy ténylegesen még időben vagyunk ahhoz, hogy lemondjuk a megrendeléseket, lemondjuk az anyakönyvi hivatalba az időpontot. Illetve a bátyám lesz a tanúm, ő Nagybajcson él. Az ő házuk van legközelebb ott a Mosoni-Dunához, a nagy Dunához, és ő polgárőrként is szolgálatot teljesített ott. Tehát nem tehettem meg vele sem azt, hogy lejön a gátról, eljön az anyakönyvi hivatalba és visszamegy a gátra dolgozni. Hiszen ennek a napnak neki sem erről szabad szólni.

De a vége azért csak öröm lett.

- Így van. A vége egy hatalmas nagy öröm, és akkor majd szépen, nyugodt körülmények között majd a hivatalos része is meglesz ennek az eseménynek.

Nem sokan mondhatják el, hogy ilyen extrém körülmények között mentek férjhez.

- Hát nem sokan. Én sem gondoltam volna, hogy valaha egy katonai mentőautó mellett fogom én ezt megélni, úgy hogy a helikopterek zúgtak a fejünk fölött, a teherautók, markolók és nagygépek zúgása bezengte ott az egész környéket.

Akkor ennek az esküvőnek azért furcsa romantikája volt, fogalmazzunk így, de mégiscsak boldogságba torkollott.

- Igen, nagyon furcsa romantikája volt. Hihetetlen volt, hogy valóban ugyanazon a napon, ugyanazon a helyszínen teljesítettünk szolgálatot, mert én is volt, hogy úgy indultam el a laktanyából, hogy nem tudtam mindig pontosan, hogy melyik helyszínen leszek, és nem tudtam, hogy a párom azon a helyszínen lesz-e, és ott fog-e szolgálatot teljesíteni.

Miletics Andrea és Füsi Csaba zászlós úr! Én sok boldogságot kívánok önöknek, és köszönöm szépen, hogy a rendelkezésünkre álltak!

- Mi is köszönjük szépen.

Ferenczi János és Konkoly Dávid összeállítását hallották. Most pedig a Honvéd Férfikart hallják.

 

 

33. ADÁS

 2013. június 26. 

Szerkesztett változat

„Az igaz ember helyesen használja fel ajkát, ha szól, értelmesen szól, ha kérdez, nem keres viszályt, ha válaszol, nem nagyképűsködik. Más szavába nem vág bele, nem akarja saját nézetét rákényszeríteni a másikra, és bölcsességét nem fitogtatja a piacokon. Mértéket tart a beszédben is, a hallgatásban is. Tanít, és nem szégyelli, amit mond. Tanít, de nem kérkedik, és örömmel megmondja, hogy mit tanult másoktól. Még beszédének hangját is jól választja meg. Mérlegre tesz mindent, mielőtt nyilatkozik.” - Nagy Szent Vazul gondolataival köszöntöm a hallgatóinkat. A szerkesztőt Fodor Endrét hallják.
A mai műsorban az 55. Nemzetközi Katonai Zarándoklatról készített riportunk II. részét hallják.

„Lourdes a hit egy kapuja” hirdette a zarándoklat jelmondata.

Nagyon sokan elmondták már nekem, hogy azért a hadseregben is jelen kell, hogy legyen és helye is van a lelkiéletnek, hogy az nagyon fontos. Az Ön esetében ezt hogyan fogalmazzuk meg?

- Mindenféleképpen nagyon fontos …

Kocsik Bernadett főtörzsőrmester a 25/88 Könnyű Vegyes Zászlóaljtól, Szolnokról.

Hanyadik alkalommal van itt?

- Én harmadik alkalommal veszek részt ezen a zarándoklaton. 2010-ben voltam először. 2011-ben kimaradt egy alkalom, mert misszióban voltunk. És most 2012-ben voltunk és 2013-ban most.

Mi az a motivációs tényező, ami miatt újra és újra itt van?

- Mindenképpen az a plusz, amit itt kapok lelkileg mindenféleképpen nagyon, nagyon sokat jelent. Tulajdonképpen számomra ez megfogalmazhatatlan, amit itt átélek Lourdes-ban. Tehát nem is igazán tudom ezt szavakba foglalni azt a pluszt, amit itt kapok. Tulajdonképpen sok újat nem tudok elmondani, mert itt a lányok már mindent elmondtak előttem. Tehát én is, mikor lementem a barlanghoz, és megérintettem a falat, tehát ott amit érez az ember azt nem lehet elmondani, azt át kell élni, át kell élni és át kell érezni.

S akkor, amikor odahaza visszanézi, mondjuk az itt készült fotókat és visszaemlékezik az itteni történésekre, mi az ami legmegkapóbb pillanat volt?

- Nem tudnék kiemelni. Tulajdonképpen minden, minden. Bármire visszaemlékezem minden olyan csodálattal tölt el, minden.

Akik otthon maradnak, és mondjuk nem voltak még itt, ön hogyan csábítaná el őket ide?

- Hát ez érdekes dolog. Mert én mielőtt kijöttem pont beszélgettem a kolleganőimmel és meséltem Lourdes-ról és végig futott rajtam a hideg. Tehát csak arról, hogy beszélek róla egyszerűen olyan érzéseket hozz elő az emberből, hogy az elmondhatatlan.

Eleredt az eső Lourdes-ban. A magyar nyelvű Keresztúton, a Lourdes-i Kálvárián természetesen ez senkit sem zavart.

Berta Tibor ezredes, a Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke:

- VIII. állomás: Jézus találkozik és beszél Jeruzsálem asszonyaival. Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Szentkereszted által megváltottad a világot. Uram, Jézus add, hogy az emberek szóbeszédével nem törődve alázatos tettekkel kövesselek Téged. Ne engedd, hogy a kishitűség és a csüggedés erőt vegyen rajtam, ha lanyhul bennem a lelkesedés lendülete. Sőt éppen ilyenkor szeretnék Neked tettekkel, különösen kötelességeim teljesítésével szolgálni. Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk!

Ezt nem igazán lehet megélni csak ketten.

- Az ikrem adott nagy erőt ahhoz, hogy bevállaljam ezt az utat, mert köszönetet szeretettem volna mondani az Úrnak, hogy segített felnevelni a gyerekeket.

Monzáre Judit zászlós Honvédkórház.

- Adott erőt ahhoz, hogy feltudjam nevelni a két gyermekemet.

Nagyok már?

- 27 éves a fiam.

Akkor már elindultak az úton, az élet útján...

- Most kezdenek a lányom 21 éves csak meghalt az édesapjuk, amikor kicsik voltak. És azt szerettem volna megköszönni az Úrnak, hogy adott erőt.

Egyedül maradt a gyereknevelésre. Hogyan lehet erőt, vagy miből lehet erőt meríteni?

- Segítség Istenben. Sokszor nem tudtam, hogy holnap hogy lesz, de a hitem soha nem hagyott el. És a testvéreim, a nagycsalád mindig mellettem volt. És ott volt az a két gyermek, akinek én voltam egy személyben az apja, meg az anyja. A biztonságot én jelentettem nekik.

Amikor legelőször itt volt, és egy picit elmélyedt, és önmagába nézett. Emlékszik azokra a pillanatokra, hogy mik fogalmazódtak meg

- Csak az, hogy köszönöm Uram, csak az, köszönöm, hogy idáig eljöhettem. Köszönöm, hogy ezt az utat megtettük. Nagyon nehezen viseltem a hosszú utat, De mindez eltörpül a hosszú út, az itteni, ez katarzis érzés.

Lehet, hogy ez a megpróbáltatás, mármint az útra gondolok, az hozzátartozik ehhez.

- Igen, valószínű, valószínű.

- Első alkalommal érkeztünk a misszióba. 10 éve készülünk az ikertestvéremmel.

Szilvás Györgyné, Erika.

Ez egy hosszú idő!

- Édesanyánk 70 évesen bevállalta, és mi úgy döntöttünk az ikremmel, hogy na akkor most jött el az ideje, hogy 48 évesen bevállaljuk.

Végső soron ez nem életkorhoz kötött, meg nem időszakhoz. Az a lényeg, hogy itt vannak.

- Így van.

Mi a leginkább az, ami megfogta itt?

- Mindennek a varázsa megfogott. Az utazás az nagyon hosszú volt és fárasztó. De az egész légkörnek, az egyenruha viselésétől kezdve, minden, minden szervezés tökéletes.

Nem is tudom melyikőjük mondta azt, amikor itt jöttünk, hogy sok szép egyenruhás?

- Varázsa van.

Melyik tetszik legjobban? Melyik nemzet egyenruhája?

- Magyaroké.

Jó, jogos. Egyébként?

- Egyéként a tegnap esti szertartáson, a megnyitó ünnepségen nagyon sok szép egyenruhát láttunk. Nem tudom megmondani melyik tetszik legjobban, mindegyik.

Útban a gyertyás körmenetre állítottam meg két fiatalembert. Palásti Krisztiánt és Bebesi Lászlót hallják.

Hanyadik alkalommal vannak itt?

- Én először.

- Tízedik alakalommal.

Két véglet mondhatni. Milyennek találja?

- Ez egy csodálatos dolog szerintem.

Mi volt az a pillanat, ami legelőszőr megfogta?

- A megnyitó. A megnyitó, és ott a rengeteg nemzetnek a bevonulásai, a különböző egyenruhák és az, az egység, ami sugárzott az egészből.

Vallásos?

- Igen.

Mennyire tartja fontosnak a vallásosságot a hadseregen belül?

- Szerintem fontos lenne. Sokkal fontosabb, mint amennyire most a hadsereg a vallással összefügg jelen pillanatban. Szerintem sokkal fontosabb lenne.

Mi az, amit elsősorban önnek, személy szerint mint katonaembernek ad?

- Legfőképpen kitartást.

Tízedik alkalom. Ez alatt az időszak alatt gondolom az egyik különbözött a másiktól? Mely volt az a leginkább megragadó élmény, amely felidéződhet most Önben, amikor erre rákérdezek?

- Az az igazság, hogy amikor 2003-ban először sikerült kijutnom, mindig az első alkalom, amelyik annyira megfogja az embert, hogy utána szinte annyira visszavágyik, mint ahogy említették „ki megfogja Péter lábát az visszatér Rómába”. Nem tudom, hogy nekem sikerült megfogni egy olyan dolgot itt a Massabielle-ben, ahol megjelent a Szűzanya Bernadettnek, hogy azóta is visszavágyok és sikerül visszatérnem ide.

Látom, hogy kapcsolatokat is ápol, mert útközben itt, ahogy jöttünk a keresztút után lefelé, ill. föl az imaterembe azért nagyon sok mindenkivel találkozott és üdvözölték egymást régi ismerősként.

- Igen. Annak idején 2004.-ben volt egy táborépítő brigád, amelyik 5 éven keresztül itt tevékenykedett a sátrak építésében, és ennek szerves résztvevője voltam. Kapcsolatok innen adódnak a horvátokkal legfőképpen, az osztrákokkal, a németekkel, ill. a helyi franciákkal, akikkel együtt dolgoztunk.

Jelképes értelemben, de hogyan lobog ez a magyar zászló a többi nemzet lobogója között?

- Igen fényesen.

Te hanyadik alkalommal vagy itt?

- Én második. alkalommal vagyok itt.

Kónyáné, Valéria Budapest Honvéd Kórház

- Én gyermekkoromban megvettem a Szent Bernadett élete című könyvet és engem is Bernadettnek hívnak. És már akkor gondoltam, hogy valami közös lehet bennünk. És akkor azt mondtam gyermekkoromban, hogy talán egyszer, majd hogyha lesz rá lehetőségem, akkor én ide elszeretnék jönni. És most megadatott, most már másodjára is. Ami nekem itt nagyon sokat adott, az ugye maga a hit és ill. egy számvetést hoz az ember ide, hogy mi az amit megtudtam valósítani és mi az amit nem esetleg. Kérem az Urat, hogy adjon erre nekem erőt és lehetőséget. Ill. azért hálát adni, amit eddig elértem mind lelkiekben, mind pedig anyagiakban, ill. a munkám során, a hivatásom által. Hogy lehetőségeket kaptam, azokat úgy érzem, hogy abszolút maradéktalanul mindeddig megtudtam valósítani. Betartani a szabályokat, dolgozni más országokban, missziókban. Jöttem megköszönni.

Tudja ez azért fontos, mert általában ezt a lelkiéletet másféleképpen élik meg sokan. Tehát úgy, hogy elsőféleképpen ha baj van, akkor fordulnak mondjuk a jó Istenhez. Az a kettőség viszont bennem van, hogy részben egy közösségi élet hiszen más nemzettel is találkozik az ember, részben meg szükség lenne elmélyülésre.

- Az elmélyülésre én úgy gondolom, hogy mindenképpen önmagában kell, hogy legyen az ember valamilyen szinten. A közösség is nagyon fontos. Azt láttuk tegnap az ünnepségen, hogy ez a sok ember, ez a sok katona a világ minden országából egy egység. Egy olyan cél érdekében jött ide, ami mindenkinek ez a célja, a hit. És az, hogy köszönetet mondjon, ill. hálát. Az, hogy most ki milyen, hogy a nemzetiség abszolút nem számít, nem számít ki honnan érkezett, milyen múlttal, esetleg miket tett eddig. Hanem az a lényeg, hogy egy egységben vagyunk itt.

Kerekítsük le a beszélgetést. Azzal kezdte, hogy elolvasta ezt a történetet, ezt a látomást. Amikor itt volt a helyszínen és megtapasztalta ennek a környezetét, akkor az adott-e valami pluszt ehhez az olvasnivalóhoz, vagy kiegészítette-e az ön viszonyát ehhez az egész látomáshoz?

- Amikor ide megérkeztem és odamentem a barlanghoz, és én megérintettem én elkezdtem sírni. De ez a sírás ez a boldogságtól volt, hogy megköszönjem azt, ill. átéljem azt, hogy Úristen valóban létezik ez. Szóval én felnőtt koromban keresztelkedtem meg, egy misszió alkalmával. Nekem az édesanyám azt mondta, hogy nem fog rám erőltetni semmilyen vallást, hogyha én úgy gondolom és a hitem szerint úgy érzem bármilyen vallást felvehetek. Egy külföldi misszióban keresztelkedtem meg. Ott éreztem azt, hogy akkor most eljött az időm. Illetve amikor ideértem, akkor megint csak azt tudom mondani, hogy hálát éreztem, hálát.

 

Államtitkár Úr! Milyen személyes élményeket szerzett ezen a zarándokúton és mint a Minisztérium egyik vezetőjének milyen jelentőséget tulajdonít ennek?

- Meglehetősen nehéz összefoglalni az élményeket, amik itt értek.

Dr. Dankó István a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára.

- Talán a legfontosabb az, ami a mindennapi életünkben hiányzik, és egy ilyen rendezvény alkalmával előjön, ez a bizonyos együvé tartozás. Itt ez hangsúlyozottabban is érvényesül. Amiről beszélek azt talán a katonák érzik át a legjobban. Amikor valamilyen kényes, veszélyes helyzetben együtt kell működniük, menteniük kell egymás életét, vigyázniuk kell egymásra. Itt nemzetközi szinten, amikor nagyon sokféle nyelven beszélő, nagyon sokféle kulturából érkező katonák találkoznak, egyfajta célért jönnek ide, mindannyian ugyanarra gondolnak, függetlenül attól, hogy nem értik egymás nyelvét. És az az üzenet, amit egy ilyen zarándoklat mindannyiunk számára hordozz, az teljesen ugyanaz, függetlenül attól, hogy honnan jönnek és miként vélekednek az élet nagy dolgairól. És azért is érdekes az az érzés, ami az embert a hatalmába keríti, mert olyan emberek beszélnek itt a békéről vallási köntösbe öltöztetve, amelyek egyébként egy adott furcsa politikai szituációban harcolnak talán egymás ellen is. Itt most teljesen az ellenkezőjét lehet tapasztalni. És ez a kettőség, ez a nagyon furcsa kettőség az, ami ennek az egész rendezvénynek a hangulatát és a szellemiségét meghatározza. Számomra talán ez volt a legfontosabb az elmúlt két és fél nap során.

 

Atya mi a jelentősége a Lourdes-i zarándoklatnak a katonák szempontjából?

- Azt gondolom, mindannyiunk számára ugyanazt jelenti. Valahol az irracionálé van jelen, de ez nem az ésszel szembeni, hanem az észt meghaladó valóság.

Bíró László katolikus tábori püspök.

- A prédikációban is idéztem, hogy Lourdes, a Lourdes-i barlang az a pár négyzetméternyi sötét lyuk az valahol ablak a végtelenre. Annyira megszoktuk, hogy a hitről azt mondják, hogy beszűkíti a tudatot, és zavarja az embert a gondolkodásában. Itt azt hiszem megtapasztalhattuk azt, hogy a hit az kitágítja a tudatot, a horizontunk a végtelenbe tágul és valahol ez a varázsa ennek a Lourdes-nak. Végigcsináltuk a gyertyás körmenetet, van ebben valami misztikus, hogy vonul annyi sok ezer ember és nem lehet megmagyarázni értelemmel, hogy mi is történik, de valami történik az emberek szívében, szembesülnek önmagukkal és valahol a végtelenben jár a gondolat. Lourdes-nak ez a nagy titka, hogy az embert fölemeli a végtelenbe.

„Ha Isten bezár egy ajtót, helyette mindig kinyit egy másikat.” - Christian Pesch gondolataival kívánok további tartalmas rádiózást és köszönöm meg a figyelműket. A szerkesztőt Fodor Endrét hallották.

 

 

33. ADÁS

2013. június 26. 

Szerkesztett változat

„Az igaz ember helyesen használja fel ajkát, ha szól, értelmesen szól, ha kérdez, nem keres viszályt, ha válaszol, nem nagyképűsködik. Más szavába nem vág bele, nem akarja saját nézetét rákényszeríteni a másikra, és bölcsességét nem fitogtatja a piacokon. Mértéket tart a beszédben is, a hallgatásban is. Tanít, és nem szégyelli, amit mond. Tanít, de nem kérkedik, és örömmel megmondja, hogy mit tanult másoktól. Még beszédének hangját is jól választja meg. Mérlegre tesz mindent, mielőtt nyilatkozik.” - Nagy Szent Vazul gondolataival köszöntöm a hallgatóinkat. A szerkesztőt Fodor Endrét hallják.
A mai műsorban az 55. Nemzetközi Katonai Zarándoklatról készített riportunk II. részét hallják.

„Lourdes a hit egy kapuja” hirdette a zarándoklat jelmondata.

Nagyon sokan elmondták már nekem, hogy azért a hadseregben is jelen kell, hogy legyen és helye is van a lelkiéletnek, hogy az nagyon fontos. Az Ön esetében ezt hogyan fogalmazzuk meg?

- Mindenféleképpen nagyon fontos …

Kocsik Bernadett főtörzsőrmester a 25/88 Könnyű Vegyes Zászlóaljtól, Szolnokról.

Hanyadik alkalommal van itt?

- Én harmadik alkalommal veszek részt ezen a zarándoklaton. 2010-ben voltam először. 2011-ben kimaradt egy alkalom, mert misszióban voltunk. És most 2012-ben voltunk és 2013-ban most.

Mi az a motivációs tényező, ami miatt újra és újra itt van?

- Mindenképpen az a plusz, amit itt kapok lelkileg mindenféleképpen nagyon, nagyon sokat jelent. Tulajdonképpen számomra ez megfogalmazhatatlan, amit itt átélek Lourdes-ban. Tehát nem is igazán tudom ezt szavakba foglalni azt a pluszt, amit itt kapok. Tulajdonképpen sok újat nem tudok elmondani, mert itt a lányok már mindent elmondtak előttem. Tehát én is, mikor lementem a barlanghoz, és megérintettem a falat, tehát ott amit érez az ember azt nem lehet elmondani, azt át kell élni, át kell élni és át kell érezni.

S akkor, amikor odahaza visszanézi, mondjuk az itt készült fotókat és visszaemlékezik az itteni történésekre, mi az ami legmegkapóbb pillanat volt?

- Nem tudnék kiemelni. Tulajdonképpen minden, minden. Bármire visszaemlékezem minden olyan csodálattal tölt el, minden.

Akik otthon maradnak, és mondjuk nem voltak még itt, ön hogyan csábítaná el őket ide?

- Hát ez érdekes dolog. Mert én mielőtt kijöttem pont beszélgettem a kolleganőimmel és meséltem Lourdes-ról és végig futott rajtam a hideg. Tehát csak arról, hogy beszélek róla egyszerűen olyan érzéseket hozz elő az emberből, hogy az elmondhatatlan.

Eleredt az eső Lourdes-ban. A magyar nyelvű Keresztúton, a Lourdes-i Kálvárián természetesen ez senkit sem zavart.

Berta Tibor ezredes, a Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke:

- VIII. állomás: Jézus találkozik és beszél Jeruzsálem asszonyaival. Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Szentkereszted által megváltottad a világot. Uram, Jézus add, hogy az emberek szóbeszédével nem törődve alázatos tettekkel kövesselek Téged. Ne engedd, hogy a kishitűség és a csüggedés erőt vegyen rajtam, ha lanyhul bennem a lelkesedés lendülete. Sőt éppen ilyenkor szeretnék Neked tettekkel, különösen kötelességeim teljesítésével szolgálni. Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk!

Ezt nem igazán lehet megélni csak ketten.

- Az ikrem adott nagy erőt ahhoz, hogy bevállaljam ezt az utat, mert köszönetet szeretettem volna mondani az Úrnak, hogy segített felnevelni a gyerekeket.

Monzáre Judit zászlós Honvédkórház.

- Adott erőt ahhoz, hogy feltudjam nevelni a két gyermekemet.

Nagyok már?

- 27 éves a fiam.

Akkor már elindultak az úton, az élet útján...

- Most kezdenek a lányom 21 éves csak meghalt az édesapjuk, amikor kicsik voltak. És azt szerettem volna megköszönni az Úrnak, hogy adott erőt.

Egyedül maradt a gyereknevelésre. Hogyan lehet erőt, vagy miből lehet erőt meríteni?

- Segítség Istenben. Sokszor nem tudtam, hogy holnap hogy lesz, de a hitem soha nem hagyott el. És a testvéreim, a nagycsalád mindig mellettem volt. És ott volt az a két gyermek, akinek én voltam egy személyben az apja, meg az anyja. A biztonságot én jelentettem nekik.

Amikor legelőször itt volt, és egy picit elmélyedt, és önmagába nézett. Emlékszik azokra a pillanatokra, hogy mik fogalmazódtak meg

- Csak az, hogy köszönöm Uram, csak az, köszönöm, hogy idáig eljöhettem. Köszönöm, hogy ezt az utat megtettük. Nagyon nehezen viseltem a hosszú utat, De mindez eltörpül a hosszú út, az itteni, ez katarzis érzés.

Lehet, hogy ez a megpróbáltatás, mármint az útra gondolok, az hozzátartozik ehhez.

- Igen, valószínű, valószínű.

- Első alkalommal érkeztünk a misszióba. 10 éve készülünk az ikertestvéremmel.

Szilvás Györgyné, Erika.

Ez egy hosszú idő!

- Édesanyánk 70 évesen bevállalta, és mi úgy döntöttünk az ikremmel, hogy na akkor most jött el az ideje, hogy 48 évesen bevállaljuk.

Végső soron ez nem életkorhoz kötött, meg nem időszakhoz. Az a lényeg, hogy itt vannak.

- Így van.

Mi a leginkább az, ami megfogta itt?

- Mindennek a varázsa megfogott. Az utazás az nagyon hosszú volt és fárasztó. De az egész légkörnek, az egyenruha viselésétől kezdve, minden, minden szervezés tökéletes.

Nem is tudom melyikőjük mondta azt, amikor itt jöttünk, hogy sok szép egyenruhás?

- Varázsa van.

Melyik tetszik legjobban? Melyik nemzet egyenruhája?

- Magyaroké.

Jó, jogos. Egyébként?

- Egyéként a tegnap esti szertartáson, a megnyitó ünnepségen nagyon sok szép egyenruhát láttunk. Nem tudom megmondani melyik tetszik legjobban, mindegyik.

Útban a gyertyás körmenetre állítottam meg két fiatalembert. Palásti Krisztiánt és Bebesi Lászlót hallják.

Hanyadik alkalommal vannak itt?

- Én először.

- Tízedik alakalommal.

Két véglet mondhatni. Milyennek találja?

- Ez egy csodálatos dolog szerintem.

Mi volt az a pillanat, ami legelőszőr megfogta?

- A megnyitó. A megnyitó, és ott a rengeteg nemzetnek a bevonulásai, a különböző egyenruhák és az, az egység, ami sugárzott az egészből.

Vallásos?

- Igen.

Mennyire tartja fontosnak a vallásosságot a hadseregen belül?

- Szerintem fontos lenne. Sokkal fontosabb, mint amennyire most a hadsereg a vallással összefügg jelen pillanatban. Szerintem sokkal fontosabb lenne.

Mi az, amit elsősorban önnek, személy szerint mint katonaembernek ad?

- Legfőképpen kitartást.

Tízedik alkalom. Ez alatt az időszak alatt gondolom az egyik különbözött a másiktól? Mely volt az a leginkább megragadó élmény, amely felidéződhet most Önben, amikor erre rákérdezek?

- Az az igazság, hogy amikor 2003-ban először sikerült kijutnom, mindig az első alkalom, amelyik annyira megfogja az embert, hogy utána szinte annyira visszavágyik, mint ahogy említették „ki megfogja Péter lábát az visszatér Rómába”. Nem tudom, hogy nekem sikerült megfogni egy olyan dolgot itt a Massabielle-ben, ahol megjelent a Szűzanya Bernadettnek, hogy azóta is visszavágyok és sikerül visszatérnem ide.

Látom, hogy kapcsolatokat is ápol, mert útközben itt, ahogy jöttünk a keresztút után lefelé, ill. föl az imaterembe azért nagyon sok mindenkivel találkozott és üdvözölték egymást régi ismerősként.

- Igen. Annak idején 2004.-ben volt egy táborépítő brigád, amelyik 5 éven keresztül itt tevékenykedett a sátrak építésében, és ennek szerves résztvevője voltam. Kapcsolatok innen adódnak a horvátokkal legfőképpen, az osztrákokkal, a németekkel, ill. a helyi franciákkal, akikkel együtt dolgoztunk.

Jelképes értelemben, de hogyan lobog ez a magyar zászló a többi nemzet lobogója között?

- Igen fényesen.

Te hanyadik alkalommal vagy itt?

- Én második alkalommal vagyok itt.

Kónyáné, Valéria Budapest Honvéd Kórház

- Én gyermekkoromban megvettem a Szent Bernadett élete című könyvet és engem is Bernadettnek hívnak. És már akkor gondoltam, hogy valami közös lehet bennünk. És akkor azt mondtam gyermekkoromban, hogy talán egyszer, majd hogyha lesz rá lehetőségem, akkor én ide elszeretnék jönni. És most megadatott, most már másodjára is. Ami nekem itt nagyon sokat adott, az ugye maga a hit és ill. egy számvetést hoz az ember ide, hogy mi az amit megtudtam valósítani és mi az amit nem esetleg. Kérem az Urat, hogy adjon erre nekem erőt és lehetőséget. Ill. azért hálát adni, amit eddig elértem mind lelkiekben, mind pedig anyagiakban, ill. a munkám során, a hivatásom által. Hogy lehetőségeket kaptam, azokat úgy érzem, hogy abszolút maradéktalanul mindeddig megtudtam valósítani. Betartani a szabályokat, dolgozni más országokban, missziókban. Jöttem megköszönni.

Tudja ez azért fontos, mert általában ezt a lelkiéletet másféleképpen élik meg sokan. Tehát úgy, hogy elsőféleképpen ha baj van, akkor fordulnak mondjuk a jó Istenhez. Az a kettőség viszont bennem van, hogy részben egy közösségi élet hiszen más nemzettel is találkozik az ember, részben meg szükség lenne elmélyülésre.

- Az elmélyülésre én úgy gondolom, hogy mindenképpen önmagában kell, hogy legyen az ember valamilyen szinten. A közösség is nagyon fontos. Azt láttuk tegnap az ünnepségen, hogy ez a sok ember, ez a sok katona a világ minden országából egy egység. Egy olyan cél érdekében jött ide, ami mindenkinek ez a célja, a hit. És az, hogy köszönetet mondjon, ill. hálát. Az, hogy most ki milyen, hogy a nemzetiség abszolút nem számít, nem számít ki honnan érkezett, milyen múlttal, esetleg miket tett eddig. Hanem az a lényeg, hogy egy egységben vagyunk itt.

Kerekítsük le a beszélgetést. Azzal kezdte, hogy elolvasta ezt a történetet, ezt a látomást. Amikor itt volt a helyszínen és megtapasztalta ennek a környezetét, akkor az adott-e valami pluszt ehhez az olvasnivalóhoz, vagy kiegészítette-e az ön viszonyát ehhez az egész látomáshoz?

- Amikor ide megérkeztem és odamentem a barlanghoz, és én megérintettem én elkezdtem sírni. De ez a sírás ez a boldogságtól volt, hogy megköszönjem azt, ill. átéljem azt, hogy Úristen valóban létezik ez. Szóval én felnőtt koromban keresztelkedtem meg, egy misszió alkalmával. Nekem az édesanyám azt mondta, hogy nem fog rám erőltetni semmilyen vallást, hogyha én úgy gondolom és a hitem szerint úgy érzem bármilyen vallást felvehetek. Egy külföldi misszióban keresztelkedtem meg. Ott éreztem azt, hogy akkor most eljött az időm. Illetve amikor ideértem, akkor megint csak azt tudom mondani, hogy hálát éreztem, hálát.

Államtitkár Úr! Milyen személyes élményeket szerzett ezen a zarándokúton és mint a Minisztérium egyik vezetőjének milyen jelentőséget tulajdonít ennek?

- Meglehetősen nehéz összefoglalni az élményeket, amik itt értek.

Dr. Dankó István a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára.

- Talán a legfontosabb az, ami a mindennapi életünkben hiányzik, és egy ilyen rendezvény alkalmával előjön, ez a bizonyos együvé tartozás. Itt ez hangsúlyozottabban is érvényesül. Amiről beszélek azt talán a katonák érzik át a legjobban. Amikor valamilyen kényes, veszélyes helyzetben együtt kell működniük, menteniük kell egymás életét, vigyázniuk kell egymásra. Itt nemzetközi szinten, amikor nagyon sokféle nyelven beszélő, nagyon sokféle kulturából érkező katonák találkoznak, egyfajta célért jönnek ide, mindannyian ugyanarra gondolnak, függetlenül attól, hogy nem értik egymás nyelvét. És az az üzenet, amit egy ilyen zarándoklat mindannyiunk számára hordozz, az teljesen ugyanaz, függetlenül attól, hogy honnan jönnek és miként vélekednek az élet nagy dolgairól. És azért is érdekes az az érzés, ami az embert a hatalmába keríti, mert olyan emberek beszélnek itt a békéről vallási köntösbe öltöztetve, amelyek egyébként egy adott furcsa politikai szituációban harcolnak talán egymás ellen is. Itt most teljesen az ellenkezőjét lehet tapasztalni. És ez a kettőség, ez a nagyon furcsa kettőség az, ami ennek az egész rendezvénynek a hangulatát és a szellemiségét meghatározza. Számomra talán ez volt a legfontosabb az elmúlt két és fél nap során.

Atya mi a jelentősége a Lourdes-i zarándoklatnak a katonák szempontjából?

- Azt gondolom, mindannyiunk számára ugyanazt jelenti. Valahol az irracionálé van jelen, de ez nem az ésszel szembeni, hanem az észt meghaladó valóság.

Bíró László katolikus tábori püspök.

- A prédikációban is idéztem, hogy Lourdes, a Lourdes-i barlang az a pár négyzetméternyi sötét lyuk az valahol ablak a végtelenre. Annyira megszoktuk, hogy a hitről azt mondják, hogy beszűkíti a tudatot, és zavarja az embert a gondolkodásában. Itt azt hiszem megtapasztalhattuk azt, hogy a hit az kitágítja a tudatot, a horizontunk a végtelenbe tágul és valahol ez a varázsa ennek a Lourdes-nak. Végigcsináltuk a gyertyás körmenetet, van ebben valami misztikus, hogy vonul annyi sok ezer ember és nem lehet megmagyarázni értelemmel, hogy mi is történik, de valami történik az emberek szívében, szembesülnek önmagukkal és valahol a végtelenben jár a gondolat. Lourdes-nak ez a nagy titka, hogy az embert fölemeli a végtelenbe.

„Ha Isten bezár egy ajtót, helyette mindig kinyit egy másikat.” - Christian Pesch gondolataival kívánok további tartalmas rádiózást és köszönöm meg a figyelműket. A szerkesztőt Fodor Endrét hallották.

 

 

34. ADÁS

 2013. június 3. 

Szerkesztett változat

"A hegycsúcsra felvezető út mindig hosszabb, mint amire számít az ember. Ne hagyd magad megtéveszteni, biztosan eljön az a pillanat, amikor kiderül, hogy ami közelinek tűnt, még nagyon messze van." - Paulo Coelho idézetével köszöntöm hallgatóinkat.
Mai műsorunk tartalmáról:

Az esztergomi keresztény múzeumba kalauzoljuk el önöket.

- Az úrkoporsó a legtöbb katolikus templomban, a nagyheti szertartások része, hogy megnyitják a szent sírt Nagypénteken. De a középkorban tudunk arról, hogy használtak mozgatható szent sírokat is, és ebből a műfajból egy ismert darab, ami viszonylag ép állapotban fennmaradt az esztergomi keresztény múzeumban található. Ezt sem használjuk már, mint szent sírt, de a maga tárgyi formájában szerencsére megőrizte nekünk ezt a régi hagyományt.

A tábori lelkészek napját ünnepelték a katonák.

- A tábori lelkészek védőszentje Kapisztrán Szent János. A Tábori Lelkészek Napját, az ő születéséhez kötjük. Különösen is példa lehet számunkra Kapisztrán Szent János. Hunyadiban a világi ember, Kapisztrán Szent Jánosban a szerzetes papnak az összefogása. Annak idején a két ember összefogásából jött ki Nándorfehérvár diadala.

Szentesen az EUFOR kontingens katonáit búcsúztatták.

- De ne felejtsétek, hogy embernek lenni azt is jelenti, felelősnek lenni valakiért, szolgálni, megtartani, megoltalmazni. Szolgálni, ez szerénységet feltételez. Ezt csakis a tett, nem a csillogás, amely esetleg körülveheti. Megtartani, ez nem gondolható el az értékek ismerete nélkül. És megoltalmazni, csak az tudja mi az, aki tud szeretni, akinek őszinte érzései is vannak még.

 

Kapisztrán Szent János a tábori lelkészek védőszentje, rá emlékeztek a katonák.

- Évről-évre megtartjuk a tábori lelkészek napját. Ugye a tábori lelkészek védőszentje Kapisztrán Szent János. A szenteknek a halálnapján szoktuk emlegetni és ünnepelni. Kapisztrán Szent János halála napja október 23-ára esik, ami a forradalomnak az ünnepe. Így az az ünnep elhomályosult, és ezért a katolikus tábori lelkészek napját az ő születéséhez kötjük. Úgy tudjuk, hogy június 23-án született, Szent Iván nap előtti napon, és ehhez kötjük a tábori lelkészek napját. Ugye a honvédségen belül minden alakulat megtartja a maga ünnepét. Nekünk Kapisztrán Szent János a védőszentünk, az ő ünnepét tartjuk meg évről-évre. Amiben különösen is példa lehet számunkra Kapisztrán Szent János, az Hunyadiban a világi ember, Kapisztrán Szent Jánosban a szerzetes papnak az összefogása. Annak idején a két ember összefogásából jött ki Nándorfehérvár diadala. Azt gondolom, hogyha meg akarjuk szilárdítani az emberi értékeket társadalmunkban, a honvédségen belül is, egy széteső társadalomban, ahol a család kikezdett, ahol az élet tisztelete kikezdett, akkor nagyon-nagyon együtt kell dolgoznunk a honvédségen belül különböző szolgálatokat ellátóknak. A honvédségnél olyan gyakori szó ez: A hazámat szolgálom. A tábori lelkész a katonával együtt valóban a hazát szolgálja, és ez a mai összünnepünk is az összefogásnak az ünnepe. Amikor tényleg a katonaság képviselői is itt vannak, a vezetők is itt vannak, és itt vannak a tábori lelkészek. Együtt ünnepelünk, egymásnak örülünk, és ezen alkalommal kettőnknek az egysége erősödik, és ebből az egységből így szépen munkálkodás tud fakadni az év során is. Az idei találkozónkban két témát vettünk elő. Egyrészt Szent Lászlóra emlékeztünk, ugye ő a tüzérségnek a védőszentje, a keleti végeknek az őrzője a különböző betörésekkel szemben. Szent László egy ember, aki lát, gondolkodik, ítél, dönt, cselekszik. Én azt gondolom, hogy a mai világunkban nagyon oda kell figyelni az ő alakjára. Erre az egyéniségére, hogy látta a veszélyt, döntött és tudta mit kell tenni. Szóval ma is olyan tettre kész emberekre van szükség, akik látják a veszélyt és cselekszenek. Erről a Szent Lászlóról volt a megemlékezés a középkori énekeken keresztül, énekszövegeken keresztül. Ugye egy nemrégiben megjelent kiadvány ismertetése is volt ez egyben. A második előadás a Doni hadsereg áldozataira emlékezett, Szmetana György úr személyében, aki bemutatta a Doni áldozatoknak a jelenlétét, összefogását az orosz társadalommal. Nagyon sok mindent mondanak a magyar katonáról, hogy ilyen volt, meg úgy viselkedett biztos, hogy ilyen is volt a háború, nagyon el tudja vadítani az embert. Tény az, hogy a fotók amelyeket láttunk, azok iskolaépítésről szóltak, egészségház építésről szóltak, sőt egy fürdő építéséről szóltak. Tehát egy magyar katona, amikor nem kellett direkt módon a fronton harcolnia, az orosz lakosság életébe bekapcsolódott. Részt vett az aratás munkájában, együtt szórakoztak, ugye az orosz lányok gitároztak éppen a magyar katonáknak a fényképen, amit láttunk. Tehát van egy ilyen oldala is a második világháborúnak, ahol az orosz ember a tulajdonképpen őt támadó magyar katonában nem az ellenséget látta, hanem az embert látta. Tudjuk jól azt, amikor leverték a magyar hadsereget, ha az orosz lakosság a falvakban nem segíti élelemmel, sok minden más módon a magyar katonát, még ez a kevés sem tért volna haza, akik hazatértek. Tehát kell, hogy reálisan emlékezzünk a háborúnak erre a szörnyű szakaszára, a magyar katonának a helytállására, az orosz lakosságnak is a segítőkészségére. Biztos, hogy mind a két oldalon lehet mondani negatív példákat, de azért a pozitív történetek mégis csak többségében vannak.

Nyár lévén nagyon sokan kirándulnak, pihennek. Nem csak a hegyekben, nem csak a vízpartok mellett, hanem éppen múzeumokat felkeresve. Hallgatóinkkal most az esztergomi keresztény múzeumban teszünk látogatást.

A Bazilika lábánál a prímási palotában található az esztergomi Keresztény Múzeum. Magyarország leggazdagabb, a világon a harmadik legnagyobb egyházi gyűjtemény, mely több évszázad európai és magyarországi emlékeit őrzi.   Képtárának magyar, olasz, németalföldi, német és osztrák anyaga lévén az ország harmadik legjelentősebb festészeti gyűjteményeként is ismert. A rendkívül gazdag iparművészeti és grafikai gyűjtemény között található pár igazán különleges alkotás is, mint például Kolozsvári Tamás Kálvária-oltára, illetve a garamszentbenedeki Úrkoporsó. Az egyedülálló egyháztörténeti alkotásokat Koncsek Ildikó művészettörténész, múzeumigazgató mutatja be.

Itt állunk a Kolozsvári Tamás Kálvária képe előtt, ez a leghíresebb kép, ami a múzeumban van. Beszélne róla?

- A kép 1427-ben készült. Egy szerencsés eset előtt állunk, mert az oltár középső képe alatti predella táblán - ez egy hosszúkás tábla -, ami latin nyelvű feliratban közli az alkotó nevét, Kolozsvári Tamás. A készülés dátumát,1427, és a megrendelő nevét is, aki szintén az oltáron ábrázolásra kerül Petősfia Miklós győri olvasó kanonok. A kép különleges helyet foglal el a magyarországi művészettörténet szempontjából, mert egy olyan kép előtt állunk, ami elpusztult emlékeket pótol, hiszen Budáról táblakép festészeti emlék ebből a korból egyáltalán nem maradt fenn. Ez a kép is csak azért élhette túl a török hódoltságot, mert Garamszentbenedekre kerül feltehetőleg a készülés helyéről, a Budai királyi udvarból. Így túlélte a nehéz időket, s ezért ma is megcsodálhatjuk azt a művészi színvonalat, melyet ez az oltár képvisel.

Látható Luxemburgi Zsigmond is a képen.

- Ebben az időben uralkodó magyar király, aki egyben német-római császár volt Luxemburgi Zsigmond, és más ábrázolások alapján egyértelmű, hogy a megtérő római százados arcvonásai, azok megegyeznek Luxemburgi Zsigmondéval. Ez egy nagyon izgalmas részlet a képen, mert ugye felmerül a kérdés, hogy miért is kerülhet rá egy uralkodó az ábrázolásra. Ennek nyilván még akár aktuálpolitikai vonatkozása is lehetett. Ez az uralkodó, mint valamiféle hitvédő jelenik meg, a kereszténységnek egy erőteljes képviselőjeként jelenik meg a képen, aki ugye maga is megvallja, Jézus keresztje alatt állva, ünnepi díszbe öltözve, hogy valóban Isten fia előtt állunk.

Itt van például Mária, ő a szomorúságot ábrázolja a képen, lefele tekintő arc.

- Igen, a kereszt alatt jobbra láthatjuk Máriát. Kíséretében néhány asszony és egy fiatalembert, akiről ugye tudjuk a szentírás szövegéből, hogy a kedves tanítvány, János apostol. Mária teste szinte összeroskadni készül, a kép nagyon érzékletesen ábrázolja az ő törékeny testét. Nagyon lágy vonalvezetéssel látjuk a leomló karjait, a ruházata alatt szinte nem is érezzük a testét. A fájdalmat nagyon szépen megjeleníti a kép. Máriát egyébként a szokásos kék köpenyben ábrázolja, ahogy általában Máriát szokták. Hiszen Mária, mint a mennybe fölvett királynő, Istenanya legtöbbször kék ruhában jelenik meg a képzőművészetben. Az arany háttér az gyakran szerepel a korai középkortól kezdve egészen a gótika korszakának végéig. Az arany háttér az ünnepélyességet jelenti, az örökkévalóságra, a mennyre utal. A táj háttér ezzel szemben határozottan földi helyszínre helyezi az ábrázolást.

Található a múzeumban egy páratlan ritkaság, amiből összesen három darab van a világon, és egy, ami működőképes itt van Esztergomban. Ez az Úrkoporsó.

- Az Úrkoporsó a szent sír műfajába tartozik. Ezt manapság is ismerjük, hiszen a legtöbb katolikus templomban nagyheti szertartások része, hogy megnyitják a szent sírt Nagypénteken. De a középkorban tudunk arról, hogy használtak mozgatható szent sírokat is, és ebből a műfajból egy ismert darab, ami viszonylag ép állapotban fennmaradt az esztergomi Keresztény Múzeumban található. Ezt sem használjuk már, mint szent sír, de a maga tárgyi formájában szerencsére megőrizte nekünk ezt a régi hagyományt. A mozgathatóság abban nyilvánul meg, hogy évközben feltehetőleg egy oldalkápolnában tartották, és csak Nagypénteken húzták elő. Akkor beletemették Jézus egy szobrát, ami talán év közben kint függött a templomban. Ez egy mozgatható karú corpus, Jézus test, amit levesznek a keresztről és a Nagypénteki szomorú szertartás közben, ugye passió eléneklése, előadása közben a garamszentbenedeki bencés szerzetesek belehelyezték ezt a szobrot az Úrkoporsóba. Ez nagyon szemléletessé tette a Nagypénteki történet elmesélését. Ezzel mindenkinek nyilvánvalóvá válhatott, hogy miről is szól a történet, amit ugye ma nagyon sokszor hallottak, de ezzel az Úrkoporsóval ez további megerősítést nyert. Ez azért lehetett érdekes a híveknek, mert egy évben csak egyszer látták ezt az eseménysort így elénekelve, előadva, megmutatva. A halott Jézust ábrázoló szobrot a feltámadás megünneplése előtt eltávolították az Úrkoporsóból, és az Úrkoporsót aztán a feltámadási körmenetben feltehetőleg körbehúzták a templomban, esetleg a körmenet előtti téren a körmenet keretében. Akkor már egy feltámadt Jézust ábrázoló szobrot, aztán később a barokk időben egy monstanciát használhattak a Feltámadott jelképes megjelenítésére. Az Úrkoporsó kompozíció egyébként két részből áll. Az alsó része egy jelképes szarkofág, a felső része pedig egy kápolna.

Egy nagyon szépen megmunkált kápolna.

- Igen, mint egy egyterű gótikus kápolna, tipikus gótikus építészeti motívumokkal, mérműves ablaknyílásokkal, apró keresztvirág faragványokkal, kúszó levélmotívumokkal. Az oszlop közeiben szobrokat is látunk, a 12 apostolt ábrázolják ezek a szobrok. Így összességében ezek a szobrok a kápolnával együtt az egyházat, a papságot, vagy akár a mennyei Jeruzsálemet is megjeleníti.

Itt a szarkofág részénél katonák vannak ábrázolva.

- Igen, a két hosszanti oldalon Jézus őrzőit látjuk. Az alsó rész azt az eseménysort adja elő, amit ugye a Szentírásból ismerünk, hogyan is temetik el Jézust, illetve hogyan támad fel. A két hosszanti oldalon 3-3 katonát láthatunk. Egyesek török ruhát viselnek. Ugye 1480 körül keletkezik az Úrkoporsó, abban az időben nem tudják, hogy hogyan is öltöztek Jézus korában a pogány, nem keresztény katonák. Keleti típusokból, ugye a törököket ismerjük ebben az időszakban Magyarországon, és nyilván törökös ruhába öltöztetik a keleti katonákat. A hivatalos római katonákat pedig a korból vett példával szemléltetik ugyancsak, Mátyás kora és a fekete sereg vértezetét viselik egyes katonák az ábrázoláson.

Megfigyelhető a képeken – már említette ön is -, hogy aktuális korból ábrázolják a katonákat, szereplőket, felszerelést rajta. Ez miért így történt?

- A középkorban nincsenek információik a festőknek arról pontosan, hogy hogyan is néztek ki Jézus korában a katonák. Ezek az emlékek évszázadok alatt elvesztek, nem volt közvetlen kapcsolata a Szentfölddel és nem is voltak történeti kutatások. A tudományos történelmi érdeklődés majd a 19. században jelenik meg. Viselettörténettel, hagyománytörténettel akkor kezd el foglalkozni a történettudomány, vagy akár a teológia és ezzel együtt természetesen a művészi ábrázolások is követik ezeket az eseményeket. Abból a korból már ismerünk hitelesnek tekinthető ábrázolásokat, ilyen megfontolások akkor 19. században merülnek csak fel. Az előtt meghatározó az, hogy hagyományosan hogyan ábrázolják a keleti embereket, hogyan ábrázolják a rómaiakat. Egymást másolják igazából a festők a műhelyben, a hagyományokat követik. Ha valami aktualitás van benne, az viszont a saját korukból jelenik meg. Ilyen aktualitások igazából a 15. században kerülnek elő először. Aztán később egyre több egyébként, amikor mondjuk számszeríjat ábrázolnak, olyan fegyvereket amik csak a 15. századra jellemzőek. Ezek fegyvertörténészeknek nagyon fontos forrást jelentenek, ezek az ábrázolások, mert ha nem maradtak fenn ilyen fegyverek, nem találkozunk velük múzeumokban, vagy régészeti leletekben sem maradt meg éppen az a típus, de az ábrázolásokon rá lehet mutatni, hogy nyilván ezt használhatták abban az időszakban.

 

Magyar békefenntartó katonákat búcsúztattak Szentesen nemrégiben.

- Jó napot honvédek!

- Erőt, egészséget!

Felkérem Takács Tamás alezredes urat, áldja meg a kontingenst!

- Visztek magatokkal dolgokat, s egy időre elszakadtok. De ne felejtsétek, hogy embernek lenni azt is jelenti: felelősnek lenni valakiért, szolgálni, megtartani, megoltalmazni. Szolgálni, ez szerénységet feltételez. Ez csakis a tett, nem a csillogás, amely esetleg körülveheti. Megtartani, ez nem gondolható el az értékek ismerete nélkül. Megoltalmazni, csak az tudja mi az, aki tud szeretni, akinek őszinte érzései is vannak még. Szent Benedek annak idején azt tanította övéinek, hogy idegen kolostorba ne menj a saját reguláddal. Ti idegen földre mentek, idegen országba. Vigyázzatok a saját regulátokra, de tartsátok tiszteletben az ottaniakét. Tamási Áron azt mondja, hogy, aki meg akar élni ezen a földön, annak szükséges, hogy tartalék esze és duplán mért szíve legyen. A küldetésben, amikor idegen földön éltek vigyázzatok arra, hogy legyen meg ez a tartalék ész, és ami talán még fontosabb, a duplán mért szív. Minden út, amelyet nem indokol valamely határozott cél, álcázott semmit tevés csupán. Legyen igazi célotok és járható utatok oda és vissza is. Oda vagyunk kötözve a többiek életéhez, néha miattuk vagyunk erősek, máskor miattuk válunk gyengévé. Erősítsétek egymást. Ami értéktelen, az menekül a fénytől. Tudjatok egymásra büszkén nézni, és egymás fényében állni most is és majd a visszaérkezéskor is. Isten segítsen benneteket, ti pedig hívjátok egymást emberi módon! Áldjon meg és őrizzen benneteket a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek!

Kedves hallgatóink! A mai adás elkészítésében segítőtársam volt Ferenczi János, Konkoly Dávid és Kálinger Roland százados, tábori lelkész. Nevükben is kívánok tartalmas további napot és nagyon jó pihenést azoknak, akik a nyaralásukat töltik. Bibliai idézettel kívánok útravalót a következő napokra. „Aki a szelet nézi, nem vet az, és ki sűrű fellegekre néz, nem arat.” Viszonthallásra a jövő héten, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

 

 

35. ADÁS

2013. augusztus 28. 

Szerkesztett változat

„A kereszt útján, gyermekeim, csak az első lépés nehéz. Legnagyobb keresztünk nem maga a kereszt, hanem az, hogy félünk tőle. Nincs meg a bátorságunk, hogy hordozzuk, jóllehet, tudjuk, s tapasztaljuk, hogy kikerülni nem lehetséges, utolér bennünket.” - Vianney Szent János a Kereszt útján című versének soraival köszönti a hallgatókat a szerkesztő, Fodor Endre.

A nyári ismétlő válogatások után szeptembertől már új műsorral jelentkezünk. A mai adásunkban, lezárva ezt a pihenő időszakot, a főcímünket is kezdő Bőzsöny Ferenc, Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének eddig elhangzott részeit olvassa föl, amelyet szeptembertől természetesen folytatunk majd. Tartalmas, kellemes rádiózást kívánok valamennyiüknek.

Nádasi Alfonz Hadinapló, I. rész.

- 1944. február 11.

Megkaptam a SAS behívót. Jelentkeznem kell a III. hadtest területén fekvő 3. sz. hadikórházban Szombathelyen.

Nagy meglepetéssel láttam, hogy Domonkos Géza, egykori osztálytársam a hadikórházban teljesít szolgálatot. Mikor a sor rám került, az orvos feltette a szokásos kérdést: van valami baja? Szemrebbenés nélkül rávágtam: semmi. Pedig évtizedig gyomorfekélyem volt. De valami olyan kielemezhetetlen hivatástudat, hazafias kötelességtudás, másokon segíteni akarás, az áldozat magamra vállalása mondatta velem a semmi szót. - Utána Géza is megkérdezte, hogy nem lehetne-e valamiben a segítségemre. Megköszöntem, és nem kértem semmit.  Talán ostobaságnak látszik. De most, amikor a naplómból kimásolom ezt a szöveget, újra is ezt válaszolnám. Bármennyit szenvedtem, mert szenvedtem, megérte.  Bármennyit vesztettem, mert sokat vesztettem, de megérte. Mert az emberi életnek ezt a megnyilatkozását soha semmilyen körülmények között meg nem ismertem volna. Soha ilyen módon nem tudtam volna segíteni. Soha a sátán módszereit ennyire meg nem ismertem volna. Örök elégedetlenségem, örök ellenzékieskedésem, a segíteni nem tudás tehetetlen állapota, talán még meg is tántorított volna, hogy hátha mégis van valami igazság abban a másikban.

Szeptembertől februárig tollászkodott a parancsnokság indulásunkról vagy maradásunkról. Már az első hetekben fogalmat alkottam az esztelen katonai vezetésről. Hangyaboly volt a város, mert a behívottak éppen olyan dühösek voltak, mint én. Nekik még rosszabb volt, mert soknak nem volt igazi szállása, én pedig a szombathelyi premontreiek vendége voltam. Hálás vagyok, mert igazi testvérszeretettel tartottak maguknál ebben a megyünk, nem megyünk összevisszaságban. - Néhány tiszt, persze csak a tartalékos, merte hangoztatni az ostoba intézkedéseket. De ha aktív meghallotta, rögtön leintette mindenféle katonai büntetéssel fenyegetőzve. Már ezekben a hetekben véglegesen megutáltam a háborút, melyet eddig is elítéltem.

Bizony, ha nem Isten ujjának tekintettem volna a behívásomat, /melyet Tiborcz Nándor intézett. Egykori rendtársunk Ottó néven/, amelyet azért ajánlottam fel, mert talán segíthetek embereken a legembertelenebb körülmények között, kísértésem volt, hogy elfogadjam osztálytársam, a katonai kórház főorvosának, Domonkos Gézának felajánlását, hogy fölmentet. Kifejezetten mondtam neki, hogy nem fogadom el.

Az első szabadság alatt, mikor visszaengedtek Budapestre, elmentem búcsúzni Kodályékhoz. A Völgy utcai családi házban voltak. Előzőleg is elbúcsúztam, mikor megkaptam a SAS-t. Akkor Emma néni útravalóul rózsafüzérét adta nekem, amelyet annak idején a pápától kapott. /el is zabrálták tőlem. Olyan hirtelen törtek rám a pribékek, hogy nem tudtam idejében elrejteni. Mint a dúvad, rántotta el, és dobta ki a vagonból, mikor vittek bennünket a fogságba./

Kodály még a szokottnál is hangtalanabb volt. Maga készített teát és apró süteményt. Persze, nem lett volna Kodály, ha rögtön nem a testvérnépek közti kutatásról mondott volna néhány szót. Újra a lelkemre kötötte /tipikus zseni, akinek nincs fogalma a reális élet bizonyos arculatáról/, hogy azt a könyvet, amelyet első búcsúzásunkkor felírt a testvérnépek gyűjtéséről, feltétlen hozzam haza.

Aztán minden átmenet nélkül, mintegy belső felforrósodással, azt mondja: ha tudsz szerezni revolvert, hozd el, mert ha ránk törnek, nem adom ingyen Emma életét.

- Egyszerűen nem ismertem rá. Ilyen szavakat és lángoló szemet még sohasem hallottam és láttam nála.

Meghatottan átölelt, megcsókolt /azelőtt soha/, Emma néni is. Kikísértek a kapuig, néma kézfogás. Akkor a szemébe néztem, könnyes volt. Magam is megrendültem.

Többször írtam neki, de válaszát sohasem kaptam meg a tábori postán, sem a fogságban. Teljesen érthetetlen volt. Ugyanígy voltam Bárdos Lajossal is.

Mikor az orvosi vizsgálattal végeztek, vagyis semmit sem vizsgáltak, csak egyszerűen elfogadták, hogy nem vagyok beteg, visszamentem a premontreiekhez, akik az ebédlő mellett kedves vendégszobát adtak. - Elmentem az Ellátó oszlophoz /micsoda neveket kell megtanulnom! = Elló/ Megkaptam a felszerelésemet. Két pár téli kesztyűm is lett, mert Vitál a búcsúzáskor odaadta új bundás bőrkesztyűjét. Meghatott ez a kedvessége.

Senki sem tudta, mikor indulunk. Akkor még nem tudtam, hogy a katonaságnál mit jelent a fejetlenség. Napról-napra halogatták az időpontot. Közben többször kértem eltávozási engedélyt, de nem adták meg.

Berczell Tiborral kimentem a Keletire. Este 8 órakor indul a katonavonatunk. Az "A" kocsi 5. fülkéjében kaptam helyet. Tibi az utolsó percig kinn maradt. Elindulunk. Isten legyen velem. Tisztult lélekkel, minden munkára, áldozatra elszántan, de nagyon nehéz szívvel indulok az ismeretlenbe. Felettem a fekhelyen Kiss Jenő evangélikus lelkész van. Még Sopronból ismerem, mint cserkészt.

Február 12.

Délelőtt 11-kor értünk Lawoczneba. Vámvizsgálat. Mindent átengedett a csendőrfő-hadnagy, de a 2000 cigarettát kifogásolta. Hiába mondtam, hogy a növendékeim szülei küldik azoknak a sebesülteknek, akikhez megyek. Többet csak azért nem hoztam, mert nem tudtam volna hova tenni. Nem használt semmi, lefoglalta, mondván, bizonyára üzérkedni akarok vele. Ez volt az első benyomásom ilyen helyzetben a magyar királyi hadsereg szelleméről.

Mikor orrlekókadva megyek vissza a vonat "A" kocsijának 5. Fülkéjébe, a folyosón elkap egy ismeretlen főhadnagy, aki éppen szabadságról ment vissza:

- Péter, min búsulsz ennyire?

- Mert a nyomorultak elvették a cigarettákat.

- Kinek viszed?

- A sebesülteknek.

- Gyere velem!

Leugrottunk a vonatról, be a PUP irodájába. A főhadnagy erélyes hangon követelte a csomagom visszaadását. Be kell vallanom, hogy zöldfülű katona lévén, nem igen avatkoztam bele a párbeszédbe, csak magamban szurkoltam az újdonsült pártfogómnak. De mikor láttam, hogy egy nagyképű szakállas tiszt /a rangját észre sem vettem a torzonborz szőrmóknak/ folyton kötekedik, a pártfogóm pedig ezt a kijelentést tette: Csak Körösztös alezredes úrnak szabad fél vagon zabrált holmit hazavinni? Akkor láttam, hogy most kell nekem is kinyitnom a számat. Csak ennyit mondtam: Szégyelljétek magatokat! - Hü, lett erre ribillió. Majdhogy nem a fejemhez vágták a cigarettás csomagomat, miközben hadbíróságot emlegettek, és kirúgtak. Erre megint feltámadt bennem a félsz: mi lesz ebből? De a következő percben megint elfogott az undor a katonákkal és a háborúval szemben. Azt hiszem, ezekben a percekben határoztam el magamban végleg, hogy mindenütt kinyitom a számat, és nem engedem a rám bízottak érdekeit. Eddig csak olyan homályos képzeteim voltak a katonai fegyelemről, ahol nekem a tart. Tábori lelkész úrnak, más néven főhadnagy úrnak /mert 2-2 pántlika van a karomon/ csak vigyázzban szabad tűrnöm a disznóságokat, amelynek részese voltam. De erről még nagyon sokat írok. Akkor még nem tudtam, hogy hány tucatszor kapom a képembe: Lelkész úr, hadbíróság elé állítom.

Ahogy visszamegyek, hozzák az ebédet: lencseleves, valami gyanús húsféle, fekete. Szokjál hozzá, Alfonz, kellett neked rohamsisak? /Mikor elmentem búcsúzni Kaposy Ferenchez, pesti rendházunk orvosához, azt mondta: Professzor úr, ha nem lövik agyon, jót fog tenni a háború, mert biztosan meggyógyul a gyomorfekély.

Február 13. vasárnap:

Mivel a katonavonat csak holnap megy tovább, meglepetésként átmentem a 40 km-re fekvő Skoléba, ahol Poroszlai Valérián, alias Vöcsök a tábori lelkész. Ez volt a beceneve. Vittem neki szalonnát, kolbászt, és egy skatulya száraz tésztát. Nagyon megörültünk egymásnak. Az ügyeletes orvos ágyát kaptam fekvőhelynek, jól esett a könnyű koszt is. Reggel ötkor Valérián kikísért a vonathoz. Mikor elbúcsúztunk, nem kezdtem naplóírásba, a tájat figyeltem. Akármerre néztem, mindenütt ismerős vidék, hiszen 6-7 évvel ezelőtt az egész területet bejártam, mint cserkész.

Annyira hatalmába kerített a visszaemlékezés, hogy észre sem vettem, mennyi idő múlt el. A fenyőóriások, a közöttük kígyózó utak zeg-zugja, az erdei tisztások, ahol a reggeli gyenge nap felvillant valami állatkát, a gyengén termő földek, rosszul öltözött gyerekek és öregek, leányok és asszonyok, mind-mind összekuszálódott bennem. Láttam őket, de mégsem ezeket, hanem nélkülük a vidám cserkészeket. Láttam a téli napot, de mégsem ezt, hanem a nyári sugáráradatot, amely mégsem sütött, mert enyhítette az állandó szellő. Ahogy mentem a hegyek között, még lassítottam is képzeletben. Akkor döbbentem rá, hogy a szokatlan csizmám nyomja éktelenül a lábamat.

Két világ! Ha abban részt vettem lelkesítően, úgy érzem, ebben is részt kell vennem szenvedésvállalóan.

Az első háborús hangulatot akkor éreztem, mikor tegnap a hazafelé menők vonatát a partizánok megtámadták. /Ahogy már megtanultam a szabadságról visszatérőktől: a partik./ Utána láttam, hogy a sínektől jobbra-balra 10-15 méterre ki vannak vágva a fák. Strijben kaptunk a vonatunkhoz elől hátul légvédelmi ágyúval felszerelt kocsit. /Légfúrót/

Azon kaptam magamat rajta, hogy a sok félős ember között én is elkezdtem félni. De néhány óra alatt legyőztem magamat, és belülről is rendeződött az érzésem. Nem akarok félni, mert tudom, milyen sorvasztóan hat másokra is. Feltűnt, és nagyon csodálkoztam, hogy felnőtt emberek, és állítólag aszketikus műveltségű tábori lelkészek, annyira félnek, hogy /sajnos leginkább a világi papok/ még a robbanás lehetőségének a hírétől is.

Szörnyű! Ezek akarnak ott kinn lelket verni a csüggedőkbe, mikor az erősen fűtött Pulmann-kocsikban is így félnek a hazai töltött csirkecombokkal való viaskodás közben?

Valerián mesélte: A mieink és a partizánok össze-vissza lövöldözték egymást. Utána szépen bekötözték egymás sebeit, és közösen mentek be a skolei kórházba. Beértünk Lembergbe. De szép napokat töltöttem itt mint cserkész. Szinte már zavarban vagyok, mikor ezt az állandó kettős érzést és látványt kell tapasztalnom magamban és körülöttem. A boldog fiatalságot, a gond nélküli örömet, a rendben tartott városokat és falvakat akkor, most pedig a szörnyű rombolást, pusztulást. Minél északabbra megyünk, annál inkább látszik a Sátán munkája. Lawoczne körül még csak lerongyolódott gyerekeket láttunk a vonat mellett szaladva /mikor egészen lassan mentünk az előző robbanások miatt/ és azt kiabálva: Hleba, hleba. De itt már maga a Vész, a Halál jár körülöttünk. A pályaudvar környéke teljesen kihalt. Csupa katona, katona mindenütt.

Most kaptuk a hírt, hogy Északra megyünk, hanem Psemyszl felé, onnan Lublinba, mert a tegnapelőtti robbantást még nem tudták helyrehozni a síneken, illetve magán a pályán. Mindenki kapkod, mindenki ideges. Én csak azért nem, mert nem ismerem az ő idegeskedésük okát. Ezek ugyanis jórészt szabadságból visszatértek. Még akkor sem voltam ideges, mikor Lawoczne előtt hirtelen rosszul lettem. Arra tértem magamhoz, hogy valaki egy rummal teli literes üveget nyom a számhoz. Erre olyan rosszul lettem, hogy alig tudtam eltámolyogni a WC-ig. Később mondták meg, hogy azért néztek rám olyan riadtan, mert azt hitték, hogy valami fertőző betegséget kaptam. /Olyan sápadt lettem./ Ma sem tudom megmagyarázni az okát. Azelőtt sohasem ájultam el.

 

Köszönöm, hogy megtiszteltek a figyelmükkel. Adásunk végén jövő heti műsorunk tartalmából, amikor is a Kecskeméti Repülőnapra kalauzoljuk el önöket, ahol jelenlegi és egykori pilótákat szólaltattunk meg.

- 18-20 éves korunkban egy cél lebegett a szemünk előtt, hogy tegyük a kötelességünket. Egy repülő ember, az a repülés szeretetétől meg van bolydulva hogy úgy mondjam, és úgy érzi, hogy erre a pályára született. Katonaként híven a katonai esküjéhez teszi a dolgát, ami a kötelessége, akkor nem számít az, hogy tízszeres, húszszoros ellenséggel szemben kell helytállnia, mert tulajdonképpen a hazáját, a magyar embereket védelmezi, és híven szolgáljuk a hazánkat, a magyar nemzetet.

Tartsanak a jövő héten is velünk. További kellemes rádiózást kíván a szerkesztő, Fodor Endre.

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK,

ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu

 

 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2020, június 22