Inter Arma Caritas - Magazinműsor a Mária Rádióban 2013. 51-55. adás

 

INTER ARMA CARITAS

FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET

Magazinműsor

honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról.

A Honvédelmi Minisztérium,

a Magyar Honvédség

és a Katolikus Tábori Püspökség

adása a Mária Rádióban.

51-55. adás

 

51. ADÁS

2013. december 18.

Szerkesztett változat

„A karácsony misztériumában van az emberiség ereje. Az az erő, amely kiárad mindarra, ami emberi. Ne nehezítsétek meg ezt a kiáradást! Ne romboljátok le! Mindaz, ami igazán emberi, ebből az erőből növekszik. Nélküle elvész, tönkremegy!” - II. János Pál 1978-ban elmondott karácsonyi üzenetéből idéztem, amellyel áldott, békés ünnepet kívánok valamennyi hallgatónknak.

51. ünnepi adásunkban a Katolikus és a Protestáns Tábori Püspökség karácsonyi gondolatait hallják majd. Ezt követően a család, a házastársi szeretet fontosságáról vall az a katona illetve civil házaspár, akik a családerősítő lelkigyakorlaton vettek részt még októberben. Tábori lelkészünk szavai adásunk befejező részében azokhoz a katonákhoz s családtagjaihoz szólnak, akik e szép ünnepet egymástól távol, külhonban illetve idehaza élik meg. Zenei válogatásunkban a Honvéd Együttes férfikara, a Veszprém Légierő Zenekar, és Székesfehérvár Helyőrség Zenekar egy-egy felvétele szerepel. Kívánom, hogy mai adásunk egy gyertyaláng legyen az ön karácsonyfáján, amely talán gondolatébresztő, másnak meghitt elcsendesülés az ünnepi pillanatokban. Ehhez kíván tartalmas perceket a szerkesztő, Fodor Endre.

Bíró László ordinárius, katolikus tábori püspök, valamint Jákob János dandártábornok, protestáns tábori püspök karácsonyt köszöntő gondolatait hallják.

- Karácsony Isten közelségének az ünnepe. Isten már nem tud mélyebbre ereszkedni az ember előtt. Szinte karácsony éjszakáján térdet hajt az ember előtt. Apró, kiszolgáltatott gyermekként jön közénk, egészen közel. Pilinszky János azt mondja, hogy nem egyszerűen belépett a mi világunkba karácsonykor, hanem közénk született, közénk szervesült. Egész valónkat magára vette, így fejezte ki, hogy ő közel akar lenni hozzánk. És mi annyira távol tudunk kerülni tőle, pedig értünk emberekért jött közel. Vajon nem tudnánk-e közel lépni hozzá? Nem lenne-e szebb az életünk, ha közel lépünk hozzá? Karácsony Isten közelségének az ünnepe. Az egész kozmosznak az ünnepe, a megtestesülés ünnepe. Azt ünnepeljük, hogy az örök ige megjelent a mi emberi testünkben, megtestesült. József és Mária házasságának ölén jött közénk. Mind a kettő igenje ott volt az ő születése mögött. Ilyenkor megtestesül a szeretet a családokban, ilyenkor próbálunk közel lenni egymáshoz, családban ünnepelni és valahogy megvan bennünk a nyitottság is az igaz, a jó a szépen át a végtelen a kozmosz fele. Külön is ott vagyok azokkal a testvéreimmel, akik messze szolgálnak most Afganisztánban, Szarajevóban, Koszovóban, Cipruson vagy ki tudja hol távol a családtól. Nehéz ilyenkor a szenteste, bár az igazság az, hogy a szeretet mindig le tudja győzni a távolságot. Ez a mostani, magányos karácsony ott a misszióban - ami azért nem egészen magányos - emlékeztessen bennünket a valamikori karácsonyainkra a szülői házban, saját otthonunkban és hozza meg bennünk azt a mély döntést, hogy amikor családom közelében lehetek, akkor nagyon ott akarok lenni. Szeretném akkor különös módon is megjeleníteni a szeretetet, megtestesíteni a közelséget, átélni, a család egységét. Akik itthon vannak és megadatott az a lehetőség, hogy fizikailag közel legyenek szeretteikhez, kívánom, hogy karácsony titkából valami valósuljon meg otthonaikba. Így kívánok áldott karácsonyt minden kedves testvéremnek, akár minisztériumi dolgozónak, akár katonának!

- Bármennyire is idill a szent karácsonyi éj a játékszerré szellemült betlehemi istállóban, a megszületett Isten fia azért érkezett közénk, hogy a bűnben és félelemben élő elbukott embert megmentse. A rendezetlen, tékozló életeket, kapcsolatokat jött rendbe hozni, gazdasági, erkölcsi, szociális, generációs problémák között útmutatást adni. Teszi mindezt azért, hogy a hozzá és a törvényeihez igazodó vágyainkkal, akaratunkkal a Szentlélek segítsége által másképp, jobban éljünk. Mert szeretné tudatosítani a mai emberben is, hogy merjük elhinni a Golgotai kereszten elvégzett áldozata árán örök életünk van. Ez a karácsony mindenkori titka és a jövőbe mutató örök értékű ajándéka. Nincs és nem is lehet másik alternatívája ma az emberiségnek. Akár hisszük, akár nem, csak az ami eképpen íratott meg az Evangéliumban, mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Én a Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat vezetőjeként azért imádkozom, hogy 2013 karácsonyán bárcsak minél többen megfejtenék ezt az óriási titkot s egyben kérem a mi mennyei Atyánkat, hogy töltsék magyar katonáink az ünnepeket családi körben szeretteikkel otthon, vagy szolgálatban, esetleg misszióban, átélhessék az idei karácsony csodáját, s az Isten áldása kiáradhasson rájuk. Térjen be hozzájuk Ő, ahogy énekeljük, s áldja meg az ő életüket békességgel, örömmel, lelki gazdagsággal.

A Honvéd Együttes Férfikara énekel.

Már korábbi adásunkban, talán egy hónappal ezelőtt beszámoltunk arról, hogy a Katolikus Tábori Püspökség Családerősítő lelkigyakorlatot tartott katonák s a honvédségnél dolgozó civilek, illetve családtagjaik számára. Ott készítettem azokat az interjúkat, amelyeket már akkor a karácsonyi műsorunkba szántam. Bíró László katolikus tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke mellett megszólal majd Albert Dezső, a Magyar Honvédség Pápa Bázisrepülőtér, repülőműszaki gépjárművezetője és felesége Zsuzsa, illetve Varga Krisztián kormánytisztviselő és felesége Veronika.

- Albert Dezső vagyok a Pápa Bázisrepülőtér repülőműszaki gépkocsivezetője.
- Albert Dezsőné Zsuzsa. Mindig szükséges, hogy a házasságot építsük, naponta meg kell erősödnünk, egymásra figyelni és jó elmélyíteni mindig, folyamatosan.

Nehéz helyzetben vannak ma a házaspárok akkor, amikor a család válságáról beszélnek, amikor a házasság válságáról beszélnek.

- A sátán nagyon erősen tud támadni és egy ilyen fogyasztói társadalom lila ködöt varázsol az emberekbe.

Mi jelenti az önök számára azt, hogy a családi kötelék az erős maradjon?

- Én úgy érzem, hogy a kettőnk kapcsolata. Tehát ez alapoz meg a mi családunkban mindent.

Meg kell felelni mint feleség, meg kell felelni mint családanya, meg kell felelni mint egy dolgozó nő. Hogyan lehet ezt egyensúlyban tartani?

- Nagyon nehéz ez a feladat a mai világban és szerintem nagyon fontos, hogy a feleségnek az istenkapcsolata meglegyen. A személyes istenkapcsolatból táplálkozzon, tudjon önzetlen lenni, a családjáért éljen.

Nézzük az ön esetében, mondjuk a férje, a dolgozó embernek a szerepét. Jut-e elég idő a családra, amikor a hivatásában is az embernek száz százalékosan kell teljesíteni? Ez sem egy egyszerű dolog.

- Felállítok magamban mindig egy lényegi sorrendet. Mindig a legfontosabb, ami aznapra szükséges. Mindig azokat a feladatokat próbálom végrehajtani, hogy az meglegyen.

- Varga Veronika.
- Varga Krisztián.

Számomra fölvetődik az a kérdés, amikor egy fiatal házaspárral találkozom itt a lelkigyakorlaton a Családerősítő Hétvégén, szentmise után itt leülve szűk körben, hogy egy fiatal, az életben most induló házaspárnak szüksége van-e és ha igen akkor miért, egy ilyen családerősítő hétvégére? Fordulok először a férjhez.

- Én azt gondolom, hogy szükség van rá, hiszen mindennapi rohanó világunkban nincsen elég idő arra, hogy elcsendesedjünk, akár egyénileg, akár a házastársunkkal. Közösen vezetve püspök atyával egy témakörben átbeszélve például a családon belüli kommunikációnak a szükségességét, ezt megtegyük. Egy kicsit elcsendesedhettünk, egy kicsit magunk lehettünk mind a házastársunkkal, mind pedig a közösséggel.

- Tavaly májusban volt az esküvőnk, tehát végülis másfél éve vagyunk házasok. Folyamatosan alakul a kapcsolatunk és mindig megbeszéljük a következő kérdéseket, teendőket.

- Én azt gondolom, hogy a házasság az egy döntés, egy tudatosság és nagyon sokan a korosztályunkból megpróbálják elodázni a döntést, hiszen nap nap után élnek és a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Hogyha nem hozzuk meg azt a döntést, amit szüleink, nagyszüleink meghoztak, akkor lehet, hogy tudunk alakítani sokkal könnyebben azon a helyzeten, hogyha valami nem tetszik számunkra. Nagyon nehéz meghozni a döntést én azt gondolom, de hogyha meghozta a férfiember vagy a felesége a döntést, hogy igen, ő az a személy, akivel nekiindul a közös életnek, a családalapításnak, akkor utána sokkal könnyebb, bizonyos mederben zajlik az élet. Meg vannak határozva azok a keretek, amiket közösen határoznak meg és ez lényegében azt gondolom, hogy könnyebben viszi az embert az élete útján.

- A mai életben nem vállalunk felelősséget. Kevésbé vállalunk, félünk. Valahol tényleg bizonytalanság, mert ugye csak a szüleink házasságát ismerjük, és amibe belépünk az a saját házasságunk. Nyilván saját magunk alakítjuk az életet közösen, és ez egy teljesen új dolog számunkra. De az elköteleződés valahol egy biztonságot is nyúlt, és ezt ne felejtsük el.

- A jó kapcsolat fogalma azt jelenti számunkra, hogy mi egy család vagyunk, ahol én számíthatok a feleségemre, a feleségem számíthat rám. Közösen hozzuk a döntéseket és közösen haladunk az úton, ami az életünk.

- Számíthatok a másikra, tehát mellettem áll jóban és rosszban egyaránt.

- A jó Isten megadta nekem ajándékul, hogy nagyon sok ember tud nyitott lenni felém, de a nagyobb öröm az, hogy azt látom az emberben alapvetően megvan az igény arra, hogy kitárulkozhasson a párja fele, hogy megoszthassa a belső világát. Ami mégis elnémítja, lenémítja ezt a vágyat az emberekben az az örökös rohanás. Tehát nagyon-nagyon oda kell figyelni ma arra, hogy teremtsünk időt egymás számára, ahol a megnyílásnak a vágya beteljesedhet, ahol ki-ki megoszthatja önmaga belsejét, belső rezdüléseit. E nélkül nem működik a házasság. Ugye én ezt nevezem Bibliai nyelven önkiüresítésnek, tehát a házasságba szükséges, hogy ki-ki kiüresítse önmagát a párja fele. Egy másik személy olyan mélységben tud jelen lenni bennem, amilyen mélységben én kitárulkozom feléje. Azt gondolom, hogy amikor az ember ezt erősítgeti az embertársaiban, akkor a házasság megújul és ennek a házasságerősítő hétvégének is a nagy ajándékát ebben látom, hogy az emberek egyértelműen, mosolyogva mennek most haza és egy újrakezdésnek a vágyával mennek most haza.

Sokan meghitt családi körben töltik a karácsonyt, de katonáink közül sokan szeretteiktől távol, külhonban, misszióban teljesítenek szolgálatot. Nem megfeledkezve róluk ez ünnepi pillanatokban, adásunk most következő részében Takács Tamás alezredes kiemelt vezető tábori lelkész még Afganisztánban elmondott gondolatait közöljük, ami hozzájuk, nekik szólnak.

- Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek – ki tudja hányszor állította Jézus követői elé példaképként a gyermekeket –, akik őszinte kíváncsisággal fordulnak a világ felé, akik bizalommal képesek várakozni a számukra fontos személyre, akik még önfeledten tudnak örülni. 
Amikor egy Fülöp-szegetekről származó kispap életében először vett részt az általunk jól ismert, elfogadott, és talán már túlságosan is megszokottá vált karácsonyi szentmisén, utána így nyilatkozott: - Nálunk egy temetés is vidámabb, mint nálatok a karácsony. Nem volt bántó szándék ebben a kijelentésben, mégis elcsendesedtek a jelen lévők, mert ha igazán belegondoltak, időnként tényleg elhomályosítja a kötelező formák tömkelege, a valamikori gyermekkor örömteli várakozását. A várakozás vége a levegőben lóg. Egybemosódik az ünnepi előkészülettel, és a találkozással. Az evangélium szerint Mária útnak indult, mert hordozta magában a kincset, akit féltett, de aki olyan örömmel töltötte el, hogy azt már nem tudta magában tartani. 
Boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesedik. Mennyi szenvedés kísérte ezt a boldogságot? Mi is tapasztaljuk életünkben, hogy a hitben egyszerre van jelen a kiszolgáltatottság és a biztonság, a titokzatos ismeretlen, és a reményteli találkozás öröme. Ez a boldogság nem pályaudvar, ahová megérkezünk, hanem az utazás egyik módja. Egy afganisztáni advent idején megkérdeztem az egyik társunktól, szerinte itt a misszióban mi a legerősebb érzés a karácsonnyal kapcsolatban? A válasz egyszerű volt, és rövid: a hiány. Akik bármi oknál fogva kizökkennek az előkészületekből, egyrészt jobban értékelik az a keveset, ami még megmaradt nekik a régi idők ünnepléseiből. Másrészt ezt a hiányérzetet egy kicsit közelebb hozzák magukhoz, és ez az érzet közelebb viszi őket is, az ünnep külsőségektől mentes lényegéhez. 
Ha a körülmények mások is voltak, az ünnepet és a vele együtt járó érzéseket 1915-ben egy hadapród, az olasz frontról haza küldött levelében, a következőképpen fogalmazta meg: - Karácsony estéje van. Hazai hangok ütik meg a fülünket. A kürtös kiáll a vár udvarának közepére, és az imához szóló kürtjelet fújja. Csend van. De bármilyen is közöttünk a nyomorúság, a szegénység, bárhogy is fáj a szívünk, a katonák mégis ünnepelnek, mégis belevisznek ebbe a sivár középkori várba valami melegséget, valami megnevezhetetlen szépséget, szívet. A csendes éjszakában idehallik a betlehemesek rekedt éneke. A szobából világosság szűrődik ki, ott mindenki levelet ír. Mindenki egyformát ír. Ez az egyforma érzés kösse össze azokat, akiket a szolgálat amúgy is összefűz azokkal, akik a távolban várnak rájuk. S legalább az elcsendesedés pillanataiban ne felejtsük el azt, aki miatt ünneplünk. Ezért elsősorban nem kellemes, inkább áldott és a körülményekhez képest boldog karácsonyt kívánok nektek, akik itt vagytok körülöttem a táborban, konténereitekben beszélgetve, vagy éppen az őrtoronyban gondolataitokkal összezárva, és mindazoknak, akik a távolból is velünk ünnepelnek, mert hozzánk tartoznak. Úgy legyen.

Kedves hallgatóink! Szeretetben megáldott békés karácsonyt, meghitt pillanatokat kívánok az ünnepi együttlétben, s abban a reményben, hogy mai adásunk is ezt az érzést erősítette köszönök el, Jacob Koch gondolataival:

„Mi az élet? Élvezet? Bizonnyal nem. Azt jelenti: fáradozni és hűségben megtenni, ami a kötelességed.
Mi a szeretet? Édes érzés? Bizonnyal nem: - hanem szolgálat. Többet adni mint kapni.”

További jó rádiózást, Fodor Endrét hallották.

 

52. ADÁS

2013. december 25. 

Szerkesztett változat

"Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben. Hogy az éjszaka csendjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Add meg előlegként azt a csendet, azt az asztalt, ahol minden civódás, félreértés, megkülönböztetés megszűnik végre. Ahol mindenki helyet kap, a maga helyét, s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát, s színét vesztve elpárolog." – Pilinszky János Imádságért gondolataiból idéztem, s ezzel köszönti a hallgatóit a szerkesztő, Fodor Endre.

A mai adásunkban a Veszprém Légierő Zenekart valamint Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének egy részletét hallják.

Nádasi Alfonz, Hadinapló. A kötet felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

- Március 19.

Hatkor keltettem magamat. Frissen ugrottam ki, mert tudom, ha maradok, újra elalszom. Ma öt misét mondtam: Elmó, vonattörzs, itthon, kórházvonat, volinkai hiradószázad./ ez utóbbi hadtest közvetlen/. 
Éppen ebédeltünk. Bejön egy főhadnagy, és jelentkezik az alezredesnél /az megpróbál velem mindig gúnyolódni, míg nyíltan meg nem szégyenítettem a többiek előtt. Attól kezdve viszont ádáz ellenségem volt, és mindenki előtt a hadbíróságot emlegette velem kapcsolatosan, hogy majd elintézi az én civil gondolkodásmódomat/. Megkérdezi itt van-e Nádasi Alfonz tábori lelkész úr. Mondja, hogy ő is bencés diák és hallott rólam. Kéri, hogy misézzem nekik, mert azonnal tovább kell menniök. Ők is aknaszedők, és most életveszélyes feladatot kaptak. Hat hete nem voltak szentmisén. Szeretnének gyónni, áldozni. - Már megszoktam a Szentlélek sugallatát. Ezúttal is letettem a kést és villát és mondtam, gyertek. Hoztam a kegyszereket és miséztem nekik, hiszen halálveszélyben vannak. Új parancsot kaptak a partizánok ellen ezért általános feloldozást is adtam nekik. Előkészítettem őket, hogy aki hisz és fölkelti a tökéletes bánatot ezzel a szívből jövő mondattal: Jézusom, nagyon hiszek benned és nagyon szeretlek, azt feloldozom. Valamennyien megáldoztak, föloldozást adtam nekik. Valamennyien mély meghatódottsággal megáldoztak. A protestáns testvéreink is meghallgatták a misét. az egyik megkérdezte, hogy nekik is érvényes-e a feloldozás? Azt feleltem, hogy az irgalmas Isten egészen bizonyosan éppen úgy meghallgatja rájuk vonatkozóan is az imámat. Néhány nap múlva visszakerültek. Ketten hősi halottak lettek.
A vonaton az történt velem, ami még soha. Olyan sokan áldoztak, hogy elfogyott az Oltáriszentség. A súlyos sebesültek könyörögtek, hogy áldoztassam meg őket, miután minden vagonban a mise előtt általános feloldozást adtam. Mintha érezték volna, hogy már út közben sokan meghalnak közülük. A protestáns testvérek is kérték áldásomat, és nem egyszer maradék erejükkel kezet akartak csókolni, mikor homlokukra keresztet rajzoltam. Megint az a jelenet volt, amelyet többször tapasztaltam, hogy a halál előtt mindig kiviláglik az mondás, hogy „anima naturaliter christiana”, vagyis a lélek természeténél fogva keresztény. Visszamentem abba a kocsiba, ahol a hevenyészett oltár volt, és egyéb részek elhagyásával felajánlottam, átváltoztattam és áldoztattam. Egyik valamikor tanárom említette annak idején az ilyen esetet az egyik órán. Sohasem gondoltam, hogy valaha ez velem is megtörténhet. De hálás vagyok, mert sok bajtárs lélekben megnyugodva várta a halált. 
Ma éreztem először, hogy fáradt vagyok. Nem baj! Az erős összpontosítást bírom, ha fáraszt is. De hála Istennek, örömmel hívnak az alakulatok. Csak ez a tegnap este ne ismétlődnék meg, ezért korán lefekszem.

Március 20.

Kiderült, miért vagyok olyan fáradt. Nem a napi munka okozza, hanem a három hete tartó hasmenés vesz le ennyire a lábamról. Még a gyaloglás is nehezemre esik. Mi lesz, ha jön a sok gyalogmenet? No, de ezzel minek törődnöm előre? Délelőtt a hadosztályon jártam, aztán a lengyel templomban, délután temetés, műtét, feltárás, transzfúzió.
Temetés alatt kaptuk az első légitámadást. Miatyánk alatt kezdtek rá a légvédő ütegek. Olyan zajt csaptak, hogy nem értettem meg a saját szavamat sem. Néhány búcsúztató mondatot mondtam, de mind elveszett az ágyúk hangjában. Néztem a legényeket, és abba is hagytam a beszédet, mert láttam, hogy azt nézik, hova ugorhatnak, ha közeledik fölénk a ruszki.
Ma másodszor történt meg, hogy nem küldtek értem járművet. Biztos, valamelyik intézkedő tiszt megint be volt rúgva.
Este bejött az 5. egészségügyi oszlop lelkésze a szállásra. Kissé csodálkozott, hogy nem estem hasra előtte a nagy örömtől, hogy megtisztelt magas megjelenésével. Aztán még jobban elcsodálkozott, hogy nincs helyünk, és az egyik tiszti betegszobában kapott helyet. Finnyásan érdeklődött.
Vacsora után visszamentem az ebédlőbe dolgozni, mert nálunk megint kártyázás volt, a fogászaton pedig takarítottak. Bejött Júlia nővér is. Kiderült, hogy nálunk keresett. Diétás vacsorát ajánlott fel, mert látta, hogy nem tudom megenni a mienket. Lassan megindult a beszélgetés őróla. Eddig is különös leánynak ismertem meg. Most bebizonyosodott, hogy mennyire jól megismertem ezalatt a rövid idő alatt. Sajnálom, mert intelligens, sokat szenvedő valaki, aki igen nagy terhe lesz még ezentúl is önmagának. Látta, hogy meglepte, hogyan lehet őt ennyire jól ismerni. Pedig alig mondtam néhány mondatot.

Március 21.

Az egész délelőtt a látszólagos semmiségek elintézésével telt el. Mégis fontosak, mert vagy magatehetetlenségük miatt kérnek meg rá, vagy az egészségesek látják, hogy szívesen segítek nekik is.
Délután megkezdtem a 109-es kórházvonatnál a lelkigyakorlatot. Mindenki meggyónt. A közben beszállított sebesültek is, akiket most láttam először. Persze, a tisztek, az más. Ők tökéletesek, bűntelenek, példaadók! Ők csak nem alázkodhatnak le az alacsonyabb műveltségű emberek közé azzal, hogy megvallják bűneiket és megáldoznak. Ha hallanák azoknak az általuk megvetett „művetleneknek” a gyónását, azt a magas szellemi színvonalat, azt az Istenbe merülést, azt a családhoz való hűséget, rajongó szeretetet még a távolból is, hát lesülne a bőr a képükről. Ha egyáltalán még van rajta. Néhány tiszt szerencsére kivétel. De azokat már szinte egyenként előre megismerem, hogy a mi hitvallóink közé tartoznak. Abban remélem, hogy még lesz rá reggel lehetőség. Talán megmozdul bennük valami ennyi buzgóság láttán. Sok érmet kaptam közben, minden gyónónak adtam. – Hóviharban mentem ki a vonathoz. Közben, ha elállt, próbáltam a kocsin breviáriumozni, imádkozni. Az eredmény az lett, hogy egy hirtelen hópehelytömeg eláztatott jónéhány lapot. Szent Atyánk, Szent Benedek napján így még úgysem végeztem breviáriumot. Itthon is megkezdtem a lelkigyakorlatot az egyik sebészeti teremben. Mintha nem tudtam volna itthon olyan lelkesen beszélni. Így talán tanítóbb volt a mondanivalóm. Reggel a másik lelkész 70 percig végezte az istentiszteletet. Rossz nyelvek szerint azért, mert látja, hogy én dolgozom: és a protestáns testvérek állandóan tőlem is kérdezik, hogy ők miért nem juthatnak istentisztelethez, lelki vigaszhoz. Szegény Tóni, ma aztán bele adott mindent. Senkinek nem szólt és feltartotta az orvosokat. Délben figyelmeztetett, hogy panasz van ellenem: zavart okozok a misézéssel. Végigkérdezem az orvosokat, hogy igaz ez? Mind tagadta. Erre megmondtam nekik, hogy vagy ő hazudik (mármint a másik lelkész), vagy az orvosok. Ezt kikérte magának. Mondtam neki: hívja ide a doktorokat és én a nagy nyilvánosság előtt megismétlem a mondatomat. Erre persze nem volt hajlandó. A doktorok azonban akarták. Ebből nem volt nehéz kitalálni, hogy kinek van igaza.
Szent Atyám, ma 35 éves vagyok! Istenem, hadd legyek jobb fiad, mint eddig!

A csodálatos dallamokat a mai adásban a Magyar Honvédség Légierő Zenekar Veszprémnek köszönhetjük. Karnagyuk Katona János alezredes.

Pilinszky János Imádságért című versének gondolataival vezettem be a mai adásunkat és ezzel zárom.

„Mint a vándornak megérkeznie a tengerpartra, szívem és értelmem elhallgat már a távoli közelségedtől is, meghallva a végtelen intelligencia hullámverését…
Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.”

Pilinszky János gondolatai után munkatársaink nevében kívánok valamennyi hallgatónknak és szeretteinek áldott, békés, eredményekben és sikerekben gazdag boldog újesztendőt! A szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

 

 

53. ADÁS

2014. január 15. 

Szerkesztett változat

„E szóban - haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált.” – Kölcsey Ferenc gondolataival köszönti önöket a műsor szerkesztője Fodor Endre, és kívánok tartalmas időtöltést az Inter Arma Caritas mai adását hallgatva. Amelyben többek között majd beszámolunk arról a szentmiséről, amelyet a Don-kanyarnál megsemmisítő vereséget szenvedett magyar királyi II. honvéd hadsereg hősi katonáinak tiszteletére tartottak a Mátyás-templomban. Adásunkban szó lesz majd a hadisír gondozásról, és folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.

A Honvédelmi Minisztérium a doni katasztrófa 71. évfordulója alkalmából a Mátyás-templomban egy szentmisével, majd egy ünnepséggel a Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszudvarán emlékezett meg a hősökről. Minden háborús megemlékezés alkalom arra, hogy imádkozzunk a békéért, a ma feszültségben élő nemzetek kiengesztelődéséért. Mondta Bíró László katolikus tábori püspök, aki a szentmisét celebrálta a Mátyás-templomban.

- Ebben az órában, gondolatban visszamegyünk 71 esztendőt. Megállunk Rudkinoban és a többi magyar hősi temetőben, megállunk a névtelen síroknál, megállunk azoknál, akik a lövészárokban maradtak, az enyészet takarta be őket. Megállunk azoknál a síroknál, amelyeket fel nem tártak és már nem tudjuk, hol vannak. De aki örök szeretettel szereti övéit, az számon tartja mindegyiket. Hozzá imádkozunk, az örök szeretethez, akik fázva, távol övéiktől vettek búcsút a földi élettől és az örök szeretetben most már szeretteikkel együtt lehessenek. Ugyanakkor minden háborús megemlékezés alkalom arra, hogy imádkozzunk a békéért, a ma feszültségben élő nemzetek kiengesztelődéséért.

Testvéreim! A boldog föltámadás reményében imádkozzunk a doni katasztrófa 71. évfordulóján a mindenható Istenhez, hogy hallgassa meg kéréseinket.

Seregeknek szent Istene! Végtelen irgalmadba ajánljuk a magyar nemzet minden katonáját, akik a Don melletti harcokban estek el és nem térhettek haza szeretteik körébe. Dicsőséged országában hagyd, hogy találkozzanak családjukkal és mindazokkal, akiktől elbúcsúzni nem tudtak. Hallgass meg Urunk! - Kérünk téged hallgass meg minket. Történelem Kormányzója! Légy irgalmas a hősi áldozat tanúságtételét felmutató halott katonákhoz és add meg nekik az örök élet elmaradhatatlan koszorúját. Hallgass meg Urunk! – Kérünk téged hallgass meg minket. Igaz élet Ura! Légy irgalmas bírája az áldozattá válásba beletörődött halott katonáinknak, a hadifogságban és a kényszermunkatáborokban elhunytaknak. Emeld magadhoz meggyötört lelküket és megkínzott testüket. Hallgass meg Urunk! – Kérünk téged hallgass meg minket. 
Megváltó Istenünk! Szerető irgalmadat ne vond meg azon halott katonáinktól, akiknél a borzalmak viharának óráiban ellobbant a hit és az örök reménység lángja. A te fényed fényeskedjék nekik örökkön örökké világ világossága. Hallgass meg Urunk! – Kérünk téged hallgass meg minket.
Halhatatlan Bíránk! Irgalmas jóságodat ne vond meg azon halott katonáinktól se, akik emberi roncsként, elborult elmével már nem kiálthattak könyörületért, vagy embertelen kínjaik közepette káromolták nevedet. Bűnbocsátó szereteteddel kötözd be e világon nem gyógyítható sebeiket és újítsd meg életüket. Hallgass meg Urunk! – Kérünk téged hallgass meg minket.
Teremtő Atyánk! Hisszük, te nem feledkezel meg azokról sem, akik elhunyt katonáink ártatlan áldozatai voltak. Hitünkből indíttatva kérjük, részesítsd őket is megnyugvásban és vágyaikat is felülmúló boldogságban. Hallgass meg Urunk! – Kérünk téged hallgass meg minket. 
Béke Fejedelme! Adj otthont országodban azoknak a katonáknak, akik az emberi gonoszság ármányos cselekedetei miatt vesztették el életüket. Dicsőséged honában add meg nekik a te békédet, melyre mindannyian vágyódunk. Hallgass meg Urunk! – Kérünk téged hallgass meg minket.

Urunk és Istenünk! Fogadd el könyörgésünket és engesztelő áldozatunkat azokért a lelkekért, akikről ma megemlékezünk. Részesítsd őket abban a dicsőségben, amelyet egykor választottaidnak ígértél. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Amen.

Hende Csaba honvédelmi miniszter az előző évet summázva kiemelte a hadisír gondozást, hiszen számos egyezményt írt alá országunk - Lengyelországgal, Bulgáriával és Ukrajnával például -, utóbbival abban, hogy a Beregszászi járásban, egy többségében magyarok lakta falu, Zápszoly határában központi katonai temetőt alakítanak ki az I. és II. világháborúban elhunyt magyar katonák tiszteletére. Centenáriumi ünnepségsorozatra készül az ország ebben az esztendőben, az I. világháborúra, az I. világháború magyar áldozataira emlékezve. A hadisír gondozásról hallják a Honvédelmi Minisztérium, Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztály főosztályvezetőjét, Töll László ezredest.

Hol vannak jelenleg olyan emlékművek, temetők, ahol kimondottan magyar katonák lelhetők fel, I. világháborúban elhunyt magyar katonák?

- Az, ami tiszta magyar katonatemető, ilyenről gyakorlatilag az I. világháború viszonylatában szinte nem beszélhetünk. Azért nem, mert egyszerű a kérdés, ugye egy közös hadseregről van szó. Nem is tartották így őket nyilván. Osztrák-magyar katonai temető minden frontvonalon nagy tömegben található. Az kimutatható, hogy valamilyen temetőben – például olasz frontos is – vannak olyan temetők ahol döntő többségében magyar katonák voltak. Hiszen például Doberdó mentén, ott magyar ezredek tartották a frontnak azt a vonalát. Emlékművek is minden helyen találhatóak. Itt nem az a kérdés, hogy hol vannak, hiszen mindenütt vannak. Vannak egyes sírok is, amit például egy ukrajnai faluban csak nyilvántartanak - tudják, hogy ott egy magyar katona nyugszik, vagy egy osztrák-magyar katona -, és vannak hatalmas temetők is, akár a mai Románia területén vagy Olaszországban. Itt az a kérdés, hogy milyen állapotban vannak ezek, és hogy milyen lehetőségek vannak a felújításra? Én úgy vélem, hogy főként egy olyan katona nemzetnek, mint a miénk, annak szent kötelessége, hogy ezeket a temetőket rendbe tartsa. Merthogy a halottak tartják az élőket. Az ő emlékeikből és az ő hőstetteikből táplálkozunk mi, azok mutatnak nekünk irányt. Tehát az, hogy az emlékeiket megőrizzük, az egész egyszerűen a kötelességünk. Ugyanúgy, ahogy a család is gondoskodik a halottairól a temetőben, ugyanúgy a magyarságnak is gondoskodnia kell az érte meghalt katonáiról. Úgy vélem, hogy nem is elsősorban a gyásznak kell ezt motiválni, hanem egyrészt a tiszteletnek és a dicsőségnek. Hiszen egy elesett katonának első sorban dicsőség jár és a gyász az inkább a család részéről. Itt az a nagy kérdés, hogy hány temető van, és megdöbbentő számot tudok mondani. Csak most a felmérés kezdetén a hivatal látóterében 118 katonai temető van, amit föl kéne újítani. Ahogy megyünk tovább majd az időben, ahogy a centenárium halad, biztos, hogy ez felkúszik kb. 180-ra. Ukrajnában is meg fogjuk találni az idáig be nem jegyzett eldugott temetkezési helyeket, kisebb temetőket, nagyobb temetőket. Tehát egy hatalmas mennyiségről van szó. Nyilvánvaló, ahogy mondtam tehát, kb. 350.000 katonánk esett el ebben a háborúban. Egy jelentős részük soha nem lesz meg nyilvánvalóan, de aki megvan, annak meg kell őrizni az emlékét. Másrészt pedig ugye az emlékművek. Azokon a területeken ahol – mondjuk úgy, hogy a Trianon utáni Magyarországon -, nem voltak ellenségesek a viszonyok, mint például Lengyelországban, az akkor emelt emlékművek megvannak. Például a későbbi Szovjetunió területén emelt emlékműveket döntő többségében lerombolták, a temetőket hagyták elenyészni, rosszabb esetben meg is semmisítették. Tehát ezeket is kötelességünk valamilyen módon felkutatni. Vagy például ahol tudjuk, hogy van egy megsemmisített temető, annak a helyén akkor mindenképpen egy kisebb emlékművet kell állítani. Mi így tudunk hozzájárulni ahhoz, hogy ezeknek az I. világháborúban meghalt magyar katonáknak az emléke fennmaradjon, és ami nagyon fontos, hogy a nemzet tudatrésze legyen ismét. A két háború között ezeknek az elesett katonáknak az emlékét osztatlan tisztelet övezte. Akkoriban még ott élt az emberekben ez és tudták, hogy milyen teljesítményt nyújtottak. Ez a hőskultusz mára teljesen elveszett és ez nagyon nagy baj. Mikor járom a világot a hivatalomnál fogva, hiszen a magyar katonák döntő többsége külföldön nyugszik, én úgy látom, hogy minden nagy hadviselő államban ez a hőskultusz megmaradt. Főleg a győztes hatalmakra jellemző inkább, de azért a veszteseknél is. Németországban, Angliában, Franciaországban, Olaszországban az I. világháborús katonák hőskultusza az osztatlan és döbbenetesen erős a mai napig. Megkérdőjelezhetetlen. Tehát ott teljesen tisztában vannak vele, hogy milyen teljesítményt nyújtottak a katonák. Ez nekünk is egy követendő példa lenne. Nem az a meghatározó, hogy ki győzött ebben a háborúban nekünk, az már a politikusok és a történészek dolga azt bármilyen módon megítélni, arról értekezni. Mi a halottakért vagyunk felelősek. Az I. világháborús hősi halottak ugyanazt a tiszteletet megérdemlik, mint bármelyik más korábbi háborúnak a hősei. Akár a 48-as háborúnak, ugye az 1848-1849-es szabadságharc hősi katonái körül milyen kultusz van a mai napig. Ugyanezt megérdemlik az I. világháborúnak a halottai. Én úgy vélem, hogy a magyar hadtörténelem során kegyetlenebb háború nem volt a katonák részére, mint az I. világháború. Éppen ezért, ezt a helytállást nekünk azzal kell elismerni, hogy megőrizzük ezeket a katonákat az emlékezetünkben.

Az interjút Antal Ferenc készítette.

 

Nádasi Alfonz, Hadinapló. A kötet felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

- Március 22.

Reggel a kórházvonaton megáldoztattam az embereket, harmincan voltak. Egy tiszt nem gyónt meg. Utána itthon a II. sebészeti szobában hatot, az I.-ben ugyancsak hatot áldoztattam.
Este hétkor mondja a rádió Budapestről: fontos hírt közlünk. Erre körülültük a gépet valamennyien. Egyenként mentünk vacsorázni. Izgatottan vártuk a közleményt. Most 8 óra lesz öt perc múlva. Még mindig szól a rádió, de ebben a pillanatban mondja: az adást bizonytalan időre megszakítjuk. Tehát megint berepülés. Már mondja is: Pécs, Kanizsa, Veszprém, Zala. Tehát alulról jönnek az angolok. Istenem, mi lehet otthon? Most mondja: Győr, Sopron.
Egész nap vadabbnál vadabb híreket hallunk. Teljes a káosz, mert nem tudunk semmi bizonyosat. Egy biztos, hogy ezek a szemét németek még jobban ránehezednek a hazánkra. Azt hiszem igaza lesz annak a ma reggeli moszkvai hírnek, hogy a németek teljesen megszállnak bennünket. Teljes mozgósítás lesz otthon, és a románok két hadosztállyal szintén ellenünk jönnek.
Itt is nagyon erős a nyomás. A 34-esek tegnap nagy támadásban voltak. Sok sebesültet hoztak be. Szegény 
Uram, Istenem, mi lesz a szegény hazámmal? Úgy fáj, reszket a lelkem. Itt kinn még inkább érzem az aggódó szeretetet a hazámért. Pedig otthon is mindig pozitív, áldozatot hozó magyarságra tanítottam a gyerekeimet, a tanítványaimat. 
Hát mi is eljutottunk azok sorsára, akiket a német csizma tapos? Most kell igaz magyarnak lennünk. Legyen is mindegyikünk, ha kell vadállat, és marcangolja szét a támadót akár a fogával is. /Most látom, milyen bombasztikus mondat került ki a tollam alól. De bánom is én! A tehetetlenség ezt hozza ki belőlem. De a szívem sugallja./
Engedd, Uram, hogy magyarok maradhassunk. Ezzel abba is hagyom.

„Erőslelkűségről akkor beszélhetünk, ha valaki uralkodni tud saját magán, haragját fékezi, semmiféle csábítással nem puhítható és nem hajlítható. Erőslelkű, aki a balsorsban nem veszíti el lelki békéjét, a jósorban nem bízza el magát. Erőslelkű, aki a dolgok forgandósága közepette nem forog maga is szélkakas módjára.” - Szent Ambrus gondolataival köszönöm meg a figyelmüket és kívánok további tartalmas rádiózást. Újabb adással egy hét múlva jelentkezünk. Addig is elköszön a szerkesztő, Fodor Endre.

 

 

54. ADÁS

2014. január 22. 

Szerkesztett változat

„A kalendáriumod azt mutatja, hogyan múlik az idő. Arcod viszont azt mutatja, hogyan használtad fel.” - E német mondással köszönti a hallgatókat a szerkesztő Fodor Endre, és ajánlom a mai műsorunkat, amelyben Bíró Lászlóval a Katolikus Tábori Püspökség püspökével, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferens püspökével, a Magyar Katolikus Családegyesület elnökével hallhatnak beszélgetést. Apropója az új esztendő és a Honvédelmi Minisztérium Tábori Püspökségeinek, azok megújításának jubileuma, amelyet ebben az esztendőben ünnepelnek.

Püspök Úr! A Szentatya karácsonyi újévi üzenetében a testvériség és a béke alapja és útja címmel megjelentette azokat a fontosabb gondolatokat, amelyek vezérelvként kell, hogy szerepeljenek ebben az esztendőben a hívők és bízzunk benne, hogy a nem hívők számára is. Az ön számára ez az üzenet milyen jelentéstartalmat hordozott?

- Nagyon nagy élmény volt nekem ez az újévi körlevél. A Szentatya abból indul el, hogy a globalizáció, az elektromos média nagyon közel hozta az embereket egymáshoz, de ez a fizikai közelség semmit nem adott hozzá a testvériséghez. A testvériség valahol máshol rejlik. Már Benedek pápa is említi a Ferenc pápával megjelentetett közös Enciklikájában azt, hogy lehet-e egyetemes testvériségről beszélni, ha tagadjuk a testvériségnek a legmélyebb forrását, az atyaságot? Egy meddő próbálkozás testvériségről beszélni atyaság nélkül. Ferenc pápa ezt az alap tézist boncolgatja a körlevelében és nagyon-nagyon mélyre vezet bennünket. Az első megállapítása a körlevélben Káin és Ábel történetére utalva az, hogy a testvériség ontológiai valóság, az ember létéhez hozzátartozik, viszont megvan a szabadsága az embernek, hogy megtagadhatja ezt a legalapvetőbb relációját a másik emberhez, a testvériséget. Ugyanakkor kifejti az egyház hagyományos tanítását a testvériségről. Ennek forrása az atyaság - mint már előbb említettem-, aztán Krisztus megváltása, a kereszt által. Leomlott minden válaszfal ember és ember között – nincs többé görög vagy zsidó, ha idézzük Pál apostolt. Ferenc pápának ez eleve egy érdekes gondolata: - a falak húzása. Azt mondja, hogy a világ húz felénk pl. keresztények felé egy falat, aztán mi húzunk még egy falat a világ felé és már két fal választ el bennünket a másiktól. Ez a falkérdés egy probléma, pedig megvan a megváltás és a válaszfalak leomlottak. Ferenc pápa nem hagyja egy ilyen eszmeiségben lengeni a testvériségnek a fogalmát. Azt mondja: - Igen, a testvériség ontológiailag adott, hisz van atyaság, leomlottak a falak ember és ember között a kereszt által. De azt mondja: - Ha nem közelítünk az atya fele, ha nem adjuk át magunkat az atyának, akkor a testvériségből édeskevés fog megvalósulni. Tehát hiába tetszelgünk a szép gondolatokban, ha nincs egy közös irány, ami fele megyünk, pontosabban aki fele megyünk. A Szentatyának az alapüzenete amennyire leginkább megmaradt bennem, az az, hogy a kapcsolatok szegénységéből fakad tulajdonképpen minden egyéb szegénység. Tehát a vertikális és a horizontális kapcsolatok hiánya nélkül a testvériség pusztán formalitás. Nagyon hangsúlyos, mindjárt a körlevélnek a legelején beszél arról, hogy a testvériséget az ember a családban tanulja meg és mélyíti el. Az biztos, hogy a családot csak a falak tartják össze, ha nincsen meg a belső kommunikáció. Ma a családnak a legnagyobb hiánycikke az, hogy nem talál időt arra, hogy beszélgessen egymással, házas a házastársával, szülő a gyerekével, hogy a felnőtt gyermeknek legyen ideje a nagyszülőre, az öregszülőre. Tehát visszatalálni a kapcsolatokhoz, mert a kapcsolatok szegénységéből fakad, - tulajdonképpen a Szentatya fölfűzi az egész történelmi, társadalmi jelenséget amiben élünk -, erre az egyetlen gondolatra, hogy a kapcsolatok szegénységéből fakad az objektív szegénység, a relatív szegénység, a háború, a környezetszennyezés, a korrupció, a kábítószer fogyasztás. Mind-mind a kapcsolatok szegénységéből fakad. Tehát amit vigyáznunk kell családi szinten is, de magasabb szinten is az a párbeszéd. Ez a végső kicsengése a körlevélnek. Nagyon-nagyon szép az, hogy egy eszmei gondolatot ragad meg a Szentatya, amit mindnyájan tudunk, szeretünk is emlegetni, hogy a béke és testvériség. Annyira konkrétan fogja meg ezt a kérdést, hogy mindenkinek elevenjébe vág. A családos embernek éppúgy, mint a katona embernek, hogy párbeszéd nélkül a kapcsolatok szegénysége csak félre viszi az embert.

Ezt az ellentmondást hogyan lehet feloldani? Ugye a Szentatya azt mondja, hogy ez a globalizáció közelebb hozza az embereket egymáshoz. Ugyanakkor mégis eltávolítja, mert hiszen a környezet, az, ami bennünket, embereket körbevesz, amilyen hatásoknak ki vagyunk téve, mégis valahogy ezt az individualizált ember képét erősíti. Magyarán akkor, amikor a munkahelyen, azért hogy megtartsák az állásukat az emberek, a családban, amikor olyan hatásoknak vannak kitéve a gyerekek vagy éppen a szülők, hogy a televízióból jönnek azok a negédes műsorok, amelyek elterelik a figyelmet arról, hogy inkább egymással törődjenek a családtagok, vagy éppen a személyes baráti kapcsolatokat felváltja az sms-ben, e-mailben megélt baráti kapcsolat. Szóval ezeket az ellentmondásokat, a környezetnek a hatását hogyan lehet kivédeni? Gondolom, osztja ezt a véleményt, hogy teljesen kizárni ezeket nem lehet, ezekkel meg kell tudni tanulni együtt élni.

- Igen. Én azt gondolom, hogy elveszett a csend. Elveszett a megállás képessége belőlünk. Már Exupéry mondotta, hogy az idő, amit a rózsádra vesztegetsz teszi értékessé a rózsát. Tehát ha mindig csak technikai eszközön keresztül érintkezünk egymással az nem szerencsés. Ugye régiek mondták azt, hogy lehet útközben is imádkozni, de ha mindig útközben imádkozunk, akkor előbb-utóbb hitetlenné válunk. Mint ahogy lehet útközben is étkezni, de ha mindig útközben étkezem előbb-utóbb kilyukad a gyomrom. Szóval nem lehet kommunikálni személytelenül, kell a személyes találkozás a másikkal. Hallottam olyan házaspárról, akik egymással szemben ültek az irodában és e-mailen keresztül közlekedtek egymáshoz. Biztos, hogy szerencsés az, hogyha levelet ír egymásnak egy házaspár és néha többet ki tud mondani írásban, mint szóban, mikor nem látja a másiknak az arcát, de azért mindig e-mailen keresztül közlekedni egymáshoz mikor ott ülünk egymással szemben, ez a mai technikai torzulás. Én azt gondolom, hogy nem lehet megspórolni az időt. Ugyancsak Exupéryt hadd idézzem. Azt mondja Exupéry: - Mert barátságokat nem lehet a boltban vásárolni, ezért az embereknek nincsenek barátaik. Nem lehet technikai eszközökkel pótolni a személyes kézfogást, a személyes ölelést. Nem lehet. Kell a személyes találkozásra időt szánni.

Kapcsolódva az ön gondolatmenetéhez, az időt említette, hát ebben a felgyorsult időben említenék egy nagyon fontos szempontot a felületesség eluralkodását manapság az embereken. Mert valahogy mintha nem lenne idő, vagy nem hagynának időt arra, hogy elcsendesedjen az ember vagy éppen elmélyedjen, akár a gondolataiban, akár a kapcsolataiban, akár a munkájában, akár a feladataiban.

- A felületességünkre jellemző, valaki így fogalmazta meg, hogy pontosan az sms világában ötszáz szóval meg lehet élni egy életen keresztül. De micsoda szegényes kommunikáció az, amelyhez elegendő ötszáz szó. Büszkék vagyunk arra, hogy a magyar nyelv milyen gazdag és mennyi szavunk van egy-egy fogalomnak a kifejezésére, de ha egyszer elfelejtjük a szavainkat és csak azzal a pár száz szóval kommunikálunk, a kapcsolat lesz szegény. És ha a kapcsolat szegény, akkor minden elszegényedik körülöttünk.

Személyes kapcsolat alapja a család, mint legkisebb egység. Lát valamelyest előremozdulást abban, hogy a családtagok egymás felé fordulnak?

- Azt látom, hogy hála Istennek vannak házaspárok, akik fölismerik ezt a mizériát és éberen vigyáznak arra, hogy találkozzanak egymással. Nagyon tisztelem a fiatal házasaimat. Kialakult köztük egy fogalom - amit még felém is használnak, hogy ma „randi esténk” van, ma „randi napunk” van, ma semmi mással nem foglalkozunk, úgyhogy hagyjatok bennünket békén. Ez a fogalom, hogy „randi este” és „randi nap”, olyan tiszteletre méltó kötelezettséggé válik az idegen számára, hogy hagyd őket békén, mert ma „randi estjük” és „randi napjuk” van. Csodálom, hogy kezd terjedni ez a fogalom és a fiatal házasaim rendre élik a randi estét és a randi napot. Én nagyon sokszor elmondom ezt az alapmondatot, hogy hetente egy este, havonta egy nap, évente egy hét, - amikor egy egész futballcsapat gyerek is van a családban -, kettesben kell tölteni. E nélkül nincs boldog család.

A Katolikus Tábori Püspökségen belül ez az esztendő mennyire hozza el azt, hogy önök is itt a Tábori Püspökségen belül, a lelkészek, ön, az itt dolgozók, a katonák egymás felé jobban odafordulnak akkor, amikor jubileumát ünnepli a szervezet?

- Paptestvérekkel egyetértésben próbálunk kialakítani olyan alkalmakat, amikor nem csak egy pár órára vagyunk együtt a megszokott rekollekciós keretek közepette, hanem már előtte este is együtt vagyunk és egyszerűen csak együtt vagyunk. Amit a Szentatya is szorgalmaz, hogy a kapcsolatok szegénységéből kilépjünk. A tábori lelkészeknek az élet állapotából fakadó vonása, hogy egymástól távol élnek tulajdonképpen, ki-ki a maga helyőrségében vagy éppen külföldi misszióban és nagyon nehéz a találkozás. Telefonon, e-mailen vagy sms-en keresztül tudnak érintkezni egymással, de a személyes találkozásra még nagyobb szükség van, mint az egyházmegyés papnak, hiszen nagyon távol élnek egymástól fizikailag. Ezt próbáljuk beiktatni az idei évben talán kétszer vagy háromszor is, amikor este is együtt tudunk lenni, vagy éppen egy picikét csapatépítő módon tudunk együtt lenni. A másik pedig, hogy az ünnepségek is összehoznak bennünket. Kevesen vagyunk tulajdonképpen. Tehát maga a rendezvénynek a megszervezése, lebonyolítása egységet épít közöttünk. Tehát az ünnepségünk a 20 éves jubileuma a Tábori Püspökség újrakezdésének, ami tényleg sok-sok tervezéssel és együttmunkálkodással jár.

Hoz ez az esztendő közeledést, kapcsolat erősítést a tábori lelkészek és a honvédek, a katonák között?

- Hála Istennek azt élem meg, hogy folyamatos közeledésben vagyunk egymáshoz. Egyre inkább leomlanak azok a válaszfalak, amik ideológiai előítéletből nagyon mélyen beivódtak az emberekbe. Egyre inkább érzi az ember azt, hogy nem vagyunk csodabogarak, mumusok a honvéd szemében, hanem tényleg bajtársak, testvérek vagyunk egymás számára. Úgy gondolom, hogy sokan fölismerik azt az értéket, amit a tábori lelkész hordoz magában.

Püspök atya, lesznek-e ennek a jubileumi évnek olyan eseményei, amelyre már most fel tudod hívni a hallgatóink figyelmét?

- Legjelentősebb eseményünk a jubileumi év kapcsán a közös ünneplése a három szolgálati ágnak február 19-én, ami egy ilyen családi ünnepe a minisztériummal együtt a Tábori Lelkészi Szolgálatnak. Aztán lesz egy intimebb ünnepe a jubileumunknak a szeptemberi Máriaremetei Katonai Zarándoklat, ami bízom benne, hogy szépen kiforrja most már magát a külsőségeiben is. Sőt van egy ilyen álmunk, hogy esetleg gyalog indulnak el különböző pontokról a katonai alakulatok és érkeznek meg Máriaremetére. Reméljük, hogy sikerül megszervezni ezt, a kollégáim nagyon-nagyon lelkesen állnak mellette. Ez a kettő nagy eseményünk lesz az ünnepség jegyében. Aztán a február 19-ei délelőtti ünnepséget a Mátyás-templomban követné egy hálaadó szentmise és a hálaadó szentmisét egy kedves lemezbemutató is kísérné, ahol fúvós zenekarra átírt népénekeket adna elő a katonai zenekar. Azt gondolom, hogy ez is egy sajátos élmény lehet a résztvevők számára. Aztán Kapisztrán Szent János ünnepe is, amit az ő születésnapjához kötünk, hiszen a halála napja az október 23-hoz kötődik - ugye akkor más jellegű a megemlékezés -, ezért mi júniusban tartjuk a Katolikus Tábori Lelkészek Napját. Ez is ilyen házi ünnepség jellegű, amire különböző alakulatoknak a vezetői szoktak eljönni. Ez is egy nagyon szép alkalom arra, hogy ünnepeljünk. Az egész ünneplésnek a lényege nem az, hogy magunkat ünnepeljük, hanem a párbeszédnek egy formája az ünnep. A találkozásnak egy formája az ünnep, amely megint azt szolgálná, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz a lelkipásztori szolgálatot végző, és azok akik felé a lelkipásztori szolgálatunk irányul. Nagyon remélem, hogy a különböző kiadványainkon keresztül a közös ünneplésen át még közelebb fogunk kerülni egymáshoz, a lelkipásztor és akihez küldetése szól, a minisztériumi munkatárs vagy éppen a katona lelkéhez.

Püspök atya végezetül számodra az új esztendő hoz-e újabb célokat, terveket?

- Bennem azért nagyon elevenen él, mint családpüspökben az, hogy az ENSZ család évet hirdetett. Aztán az egyházunkban idén is és jövőre is a rendkívüli, illetve a rendes püspöki szinódusnak a témája a család. Nagyon sok kérdést vet föl ez a szinódus és nagyon szeretne odafigyelni a családokra. Bízom benne, hogy egy pozitív hang születik meg a családok mellett egy olyan világban, amely kikezdte az emberiségnek a jövőjét tulajdonképpen. Mert amikor a családot építjük, akkor az egész társadalomnak és az egész egyháznak a jövője épül. Amikor a család ellen dolgozik bármilyen kis erő is, az emberiség jövőjét tépázza meg. Én hiszem azt, hogy ez a sokrétű család körüli mozgás a család melletti pozitív hangokat fogja előhozni, és ebben szeretnék én is munkatárs lenni.

Áldott, eredményes, sikerekben gazdag békés új esztendőt hozzon számodra, a tábori lelkészek számára.

- Én is köszönöm a rádióhallgatóknak azt, hogy figyelemmel kísérik az Inter Arma Caritas, Fegyverek között a szeretet című műsorunkat. Köszönöm mindazoknak, akik közreműködnek ennek a műsornak az összeállításában, sugárzásában, mert úgy érzem, hogy tényleg a Tábori Lelkészi Szolgálat és maga a honvédség is közelebb kerül ahhoz a nemzethez, ahhoz a társadalomhoz, amelynek szolgálatára rendeltetett.

Bíró László a Katolikus Tábori Püspökség püspökével a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferens püspökével, a Magyar Katolikus Családegyesület elnökével hallhattak beszélgetést.

„Gyermekké lenni. Nem szabad semmiből nagy problémát, nagy tragédiát csinálni, - hanem minden bajjal, nehézséggel egyszerűen gyermeki módon az Úr Istenhez menni, neki megmutatni. Biztosan lecsókolja a fájást, mint szülő a gyermek kezéről.” - Salkaházi Sára gondolataival köszöni meg a mai figyelmet a szerkesztő, Fodor Endre.

 

 

55. ADÁS

2014. január 29. 

Szerkesztett változat

„Az isteni szolgálatra bármilyen idő alkalmas, és mindaz, amit a haza érdekében tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata.” – Hunyadi Mátyás gondolataival köszönti önöket a szerkesztő Fodor Endre, és kíván tartalmas időtöltést az Inter Arma Caritas adását hallgatva.

Mai adásunkban szó lesz majd többek között a hagyományőrzésről. Az I. világháborúra, az I. világháború áldozataira emlékezünk a centenárium évében, egy korábbi beszélgetésünket folytatjuk, mint ahogyan ismét hallják Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.

A katonai hagyományok tisztelete, ismerete nagyon fontos. Nem véletlen tehát, hogy Zamárdiban, az általános iskolában a doni emlékcsatára emlékeztek. Snoj Péter riportjában Tar Péter iskolaigazgatót valamint Tóth Dávid katonai hagyományőrzőt hallják.

- Az első emlékcsata, ha jól emlékszem, akkor 2002-ben volt, tehát több mint 10 évvel ezelőtt. Hogy mi volt az ötlet? Talán úgy a Pál utcai fiúk adta az ihletet, hogy jó lenne egy katonás játék, ami azért egy kicsit más, mint a hagyományos iskolai akadályversenyek. Ebből az ötletből kiindulva, illetőleg hogy megemlékezzünk valamire (adta magát a doni tragédia, II. magyar hadsereg megsemmisülése), úgy gondoltuk, hogy télen játsszuk el a katonai hagyományőrző játékot. Azért télen, merthogy az akadályversenyek általában mindig jó időben vannak, és úgy gondoltuk, hogy legyen egy a rossz időben is.

- Gyerekek szempontjából fontos, mert közelebbről megismerhetik a történelmet. A történelmi könyvekből általában csak fakó képeket látnak. Tehát nem tudják konkrétan elképzelni, hogy konkrétan egy egyenruha hogyan is nézhetett ki, milyen is lehetett egy katonának az öltözéke, fegyverzete. Mi ha elmegyünk egy ilyen rendezvényre, akkor általában többféle felszerelésben, egyenruhában vagyunk. Így közelről megnézhetik a sisakot, a fegyvereket, igazából testközelbe hozzuk a történelmet nekik. Látom rajtuk, hogy csillogó szemmel szeretnének kérdezni, de mindig kell nekik egy kis bíztatás. Ilyenkor odamegyünk hozzájuk és mondjuk: - Kérdezz nyugodtan, bátran! Fogd meg és próbáld fel ezt a sisakot, ezt a fegyvert! Nem csak a szürke tankönyvekből látják a történelmet, hanem a való életben is.

A gyerekek érdeklődnek a történelem iránt?

- Én azt vettem észre, hogy változó. Tehát ez szerintem függ attól is, hogy milyen tanárt kapnak ki, hogy milyen filmet láttak, milyen játékprogramot próbáltak. Azt tudom mondani, hogy egyre jobban érdeklődnek iránta. Főleg, hogyha látják azt, hogy mondjuk, egy alakulat be van öltözve vagy esetleg egy hadijátékot is lejátszanak. Láthatják, hogy hogyan éltek a korabeli katonák. Azt mondom, talán mintha picit most már egyre jobban érdeklődnének iránta.

- A legelső az a 7. és 8. osztály között volt. Az egyik osztályt én vezettem a másikat pedig a testnevelő kolléga. Akkor még inkább stratégiai jellegű volt a játék. Az első csapatnak zárnia kellett a területet, a másiknak pedig egy kerekes géppuska makettet vagy egy elég nehéz katonai rádiót kellett eljuttatni A pontból B pontba. Nyilván itt harcérintkezésre is sor került, találkoztak a csapatok. Kezdetben féltünk attól, hogy ez durvaságokra ad okot, de az idő bebizonyította, mivel már több mint 10 éve csináljuk, (volt hogy 150 gyerek vett részt egyszerre egy ilyen játékon), és soha nem történt baleset. A gyerekek ezt igényelték és szerették. Később egyre többen jöttek más iskolákból is erre a rendezvényre és volt egy olyan időszak, amikor elértünk egy olyan létszámot, ami már nem volt annyira élvezhető. Tehát amikor túl sokan játszották az sem volt szerencsés illetve panaszkodtak, hogy a csata lényegében 5-10 perc alatt lejátszódott, utána meg nem történt semmi. Meg volt a varázsa, mert órákig várni feszülten az ellenséget, mozogni a terepen, kémlelni a vidéket, azért ez is egy izgalmas dolog. A gyerekek egy idő után ennél többet szerettek volna, akkor visszatértünk részben a hagyományos akadályversenyek metodikájához. Vannak állomások, az állomásokon vannak feladatok. Az emlékcsata sikeresnek mondható a gyerekek körében. Lányok is szép számmal jönnek, illetőleg vannak olyan tanulóink, akik már 3 sőt 4 éve elballagtak és keresnek minket, keresnek engem hogy: - Péter bácsi mikor lesz a doni csata, és jöhetünk-e? Mondom persze, hogy jöhettek. Ők így hűségesen visszajárnak, ami azt bizonyítja, hogy ez egy sikeres dolog.

A történelem szeretetére is megtanítja ez az emlékcsata, emléknap őket?

- Az akadályverseny során azért vannak olyan feladatok, amelyek ebbe az irányba próbálják terelgetni őket. A kísérő pedagógusok mindig szóba hozzák azt: Gondoljatok arra gyerekek, hogy heteken keresztül kellett így menetelni és még 10 fokkal hidegebb volt, nem ettél otthon meleg reggelit, nem az anyuka várt otthon délután a meleg ágyikóval és a meleg levessel, meleg teával. Igen, a gyerekek ilyenkor szembesülnek vele, hogy ez nem csak annyi, hogy kinyitom a történelemkönyvet és olvasok valamit egy olyan elképzelhetetlen dologról, amibe jobb bele sem gondolni és ugye nem is azonosulnak vele, hanem egy kicsit kipróbálják magukat ebben a témában. Ez biztos, hogy a nemzettudat formálása szempontjából is fontos.

Kedves hallgatóink! A Magyar Tartalékosok Szövetsége hagyományőrzői idén 14. alkalommal rendezték meg a doni hősök emléktúráját, amely január 23-26. között volt. A résztvevők Balogunyomból indultak és közel 50 km megtétele után érkeztek Szombathelyre. A hagyományőrzőkön kívül a Magyar Honvédség aktív és tartalékos katonái valamint az ország egyetlen katonai középiskolája, a debreceni Gábor Dénes Elektronikai Szakközépiskola és Gimnázium hallgatói vettek részt ezen az emléktúrán. Maradva a hagyományok tiszteleténél, korábbi adásunkban már szóltunk az I. világháborús centenárium kapcsán a katonai temetőkről, emlékhelyekről. Ezt a beszélgetésünket folytatjuk most Dr. Töll László ezredessel, a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztály vezetőjével.

1914. egy olyan eseménynek a kezdete, amelyet az öregek úgy emlegettek, hogy a nagy háború. Miért volt jelentős 1914?

- Ha a háborúk történetét nézzük Európában, akkor azért, mert a Napóleoni háborúk óta ilyen méretű csapatmozgások és összecsapások nem borították föl az európai békét. Ez milliókat érintett, mint azt jól tudjuk. A háború végén Európa térképét teljesen átformálta ennek a háborúnak az eredménye. Ha a háború mikéntjét nézzük, hogy az miért volt annyira jelentős az embereknek az életében, vagy miként formálta át a tudatunkat, akkor meglepő következtetésre juthatunk. Ilyen háborút addig nem látott az emberiség, ez a gépeknek volt a háborúja. A gépeknek a térnyerése a harcmezőn előrevetítette azt már az Amerikai polgárháborúban és a későbbekben is, hogy az emberveszteség iszonyú nagy lehet ezeken az összecsapásokon. A géppuska, a harci gázoknak a bevetése, a tüzérségi tűz olyan mértékű ereje, amit addig soha nem látott a világ, a távbeszélő eszközöknek a megjelenése lehetővé tette a nagy távolságról vezetett tüzet stb. Ezt még sorolhatnám, de általában él a köztudatban ezeknek a haditechnikai eszközöknek a jelentősége. Természetesen még lehetne sorolni akár a haditengerészetnek a jelentőségét, megjelennek a harci repülőgépek, a korlátlan búvárhajó-háború. Tehát mindenféle olyan dolog jelent meg az embereknek az életében, amit odáig még soha nem tapasztaltak, illetve csak sejtésük lehetett arról, hogy ez létezik és ez az emberi tudatot is teljesen átformálta. Mivel, hogy egy joviális társadalom volt addig az európai társadalom, jóindulatú békés országok éltek egymás mellett. Kisebb háborúk ugyan megszakították ezeket az együttéléseket, de ezek nem voltak olyan jelentőségűek, amelyek alapvetően befolyásolhatták volna az emberi tudatot. Ez az új háború teljesen megváltoztatta ezt. Ez azért történt, mert egy olyan típusú életformát kényszerített a katonákra, amelyeket addig soha nem láttak. Ez pedig a lövészárok háború volt, amely föld alá kényszerítette az embereket. Olyan életformát hozott el, ami gyakorlatilag teljesen idegen volt addig. A lövészárok háború az a típusú hadviselés, ami a leggyötrőbb egy katona számára, embertelen körülmények közé kényszeríti őket. Szinte elviselhetetlen hosszú távon és ez a végletekig igénybe veszi mind a fizikumát, mind a lelkét az embernek. Egész egyszerűen a körülmények, amik között harcolnak az nem emberhez méltó és ebben éveket töltöttek el a katonák mindegyik oldalon. Ez a háború nekünk, magyaroknak azért keserű és rendkívül tragikus, mert a magyar katona, magyar baka rendkívül kiválóan helyt állt ebben a háborúban, és cserébe Trianont kapta meg a hátország is. Nekünk ezért, egy olthatatlan keserűség van az I. világháború után, de mint a magyar hősi halottakért felelős adminisztrátor meg történész is, ezt el kell mondani, hogy azért meg kell emlékezni a magyar hősi halottakról mindenképpen. Hiszen egy vesztes háborúnak is vannak hősei és a magyarok igen számosan voltak ebben. Nagyon érdekes a történelmi tudatunk is nekünk, magyaroknak erről a háborúról. Egyrészt úgy értékeljük, mint egy elveszített háborút és ugyanakkor egy sajátos kettős szemlélettel értékeljük. Ez egy sajátos magyar szemléletmód, nem nagyon találkoztam külföldi útjaim során máshol ezzel a nézettel. Egyrészt úgy emlékezünk rá, hogy harcoltunk úgymond a semmiért, hatalmas veszteségeket szenvedtünk, és tudatában vagyunk annak, hogy ez egy borzalmas összecsapás volt. Ugyanakkor a másik oldalról az emlékeinkben néha ilyen keserédes cukormázzal bevont kép van róla. Tehát megjelennek a régi képeslapok, kitüntetések, fényképen pózoló nagyapák, dédapák hegyesre pödört bajusszal, nekünk szokatlan szuronyos puskával. Egy ilyen kettős látásmód van, mindegyik egy végletet tükröz. Magyar katona emlékét megörökítő sírkereszt az mindenhol lehet a világon, ahol harcok folytak. A magyar katonasors különlegességét jelzi, hogy például Jokohamában is van eltemetve magyar katona. Ott internált magyar tengerészek vannak. Amiről már sokkal kevésbé szoktunk megemlékezni, de rendkívül fontos, hogy sajnos nagyon sok magyar hadifogoly is került az ellenség kezére. Ők hadifogoly táborokban vészelték, vagy próbálták túlélni a háborút. Rendkívül sok hadifogoly került orosz földre, olasz földre és az ő névtelen sírjaik is elborítják ezeket a területeket. Róluk is szükséges megemlékezni. Azt lehet mondani, hogy az I. világháború folyományaként gyakorlatilag Európa és Ázsia egész területén lehet magyar katonasírokat föllelni. A Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztály az kifejezetten a Bécsben található úgynevezett temető katasztereket dolgozza föl. Az osztrák-magyar monarchia hadserege, miután rádöbbent arra a vezetőség, hogy micsoda veszteséggel kell számolni, fölállított egy külön főosztályt erre a célra. Gyakorlatilag összegezte a veszteségüket és a katonákat ahova eltemették őket. Ezeket a temetőket nyilvántartották, nagyon pontosan lerajzolták és föltüntették az elesetteknek a nevét illetve, hogy a temető melyik részében nyugszik. Helyszínrajzok is vannak az esetek többségében és ezeket dolgozzuk föl. Szó szerint a legapróbb munkával – természetesen ez évekig fog tartani -, kiválogatjuk a magyar illetőségű személyeket belőle. Ez tulajdonképpen egy adatbázisnak lesz az alapja. Vannak más veszteségi listák is és ezekkel összevetjük őket. Gyakorlatilag egy elképesztő adattári munkát végzünk, hogy a magyar lakosság megismerhesse, hogy az ősei hol nyugszanak és melyik fronton veszítették el életüket.

 

Nádasi Alfonz, Hadinapló. A kötet felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

- Március 23.

Tegnap este váratlanul megjött Malorytából Szkladányi Ákos főlelkész. A partizánok ott támadták őket a falu közelében. A hadosztálytörzs ide vonult. Elmentünk együtt Német Jóskához. Micsoda különbség a két lelkész között. Mind jobban látom, hogy Szkladányi a legkiválóbbak között van. Németh itt él, de soha még csak fel sem kínálta a segítségét. Egész nap a hasát vakarja, mert megszokta a munkátlanságot. Szkladányi azonnal érdeklődött, hogy miben lehet a segítségemre. El is hívtam több helyre gyóntatni. Készségesen jött. Végre egy hivatásos lelkész, aki pap is! - Zsellér Gábor is odajött. Mennyi szörnyűséget meséltek a vezetésről.
Hivatalosan tudtomra adták a beszélgetés végén, hogy ha valamelyikükkel valami történik, vagy kinevezést kap, én megyek hadosztály vezetőlelkésznek. El is mentünk rögtön az I. Hadosztály tábornokához.
Valami nagy esemény előtt állunk: ma megjött egy német hadosztály. Nagy a forgalom a Breszt-koveli vonalon és úton. Mikor kimentem, láttam, hogy tüzérségi lövedékeinket is csak a legnagyobb nehézségek között csak terepen tudják hozni. Hát megátkoztam ezeket a németeket. Még csak eszükbe sem jutott, hogy a mieinknek helyet adjanak a keskeny úton. Egyszerűen lekergették őket a tábori csendőreikkel a terepre. Sok sebesültünk van a 34-esek vállalkozásából.
Eddig is sok különös esetet meséltek el a sebesültek. Sok furcsa jelenséget mutattak. Ma is. Egyik golyót az imakönyv fogta fel. Amikor segítettem levetkőztetni a fiút, szakadt volt a bal felső zsebe. Kiveszem az imakönyvét. Kinyitom. Egy ép golyó van venne a karácsonyi énekeknél. Ott állt meg: Fel nagy örömre, ma született. - Egy görögkatolikus ostyakapszula teljesen eltéritette a golyót a gyomortól. - Az egyiknél a felesége lapjait vettem ki a zsebéből. Éppen a szive felett abban állt meg a golyó. A nagyteremben tartottam lelkigyakorlatot. Szkladányi itt is segített gyóntatni.

Kedves hallgatóink! Véleményeiket, gondolataikat ezúttal is várjuk az interarma@mariaradio.hu elektronikus postacímen, vagy a Márai Rádió címén. Kölcsey Ferenc gondolataival köszönöm meg azt, hogy ismét velünk tartottak.

„Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekinti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”

További szép napot, kellemes rádiózást kíván a szerkesztő, Fodor Endre.

 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szombat, 2020, június 27