Inter Arma Caritas - Magazinműsor a Mária Rádióban 2014. 61-65. adás

 

INTER ARMA CARITAS

EGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET

Magazinműsor

honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról.

A Honvédelmi Minisztérium,

a Magyar Honvédség

és a Katolikus Tábori Püspökség

adása a Mária Rádióban.

61 - 65. adás

 

 

61. ADÁS

2014. március 12.

Szerkesztett változat

„Sok ember fog ki- és besétálni az életedbe, de csak az igaz barátok hagynak lábnyomot a szívedben.” Eleanor Roosevelt gondolataival köszöntöm hallgatóinkat, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.
Mai adásunkban a katonai hivatásról, más szempontból, a feleség szemszögéből mondja el majd véleményét interjúalanyunk, akit a Katonaözvegyek Országos Konferenciáján kértük, hogy mondja el gondolatait.
Ha emberségességet tapasztalnak katonatársaink, már elfogadják a tábori lelkészek munkáját. E hivatásról, a lelkészi szolgálatról vall majd egyik tábori lelkészünk. Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását hallják majd adásunk befejező részében.

Egy katonacsalád gyermekeként talán nem volt véletlen, hogy katona férje lett a most megszólaló katonaözvegynek, akit a Katonaözvegyek Országos Találkozóján szólaltattunk meg.

Vargha Tamás parlamenti államtitkár.

- Önök, katonáink özvegyei végezték a példamutató és nélkülözhetetlen szolgálatot a háttérben. Lehetővé tették a magas színvonalú és lelkiismeretes munkát, ami jellemzi a katonai hivatást. Otthont teremtettek, gyerekeket neveltek, dolgozó nők voltak saját hivatással, foglalkozással; határon túli szolgálat idején vállalták a magányt is, míg végül valóban egyedül maradtak.

Major Lászlóné, katonaözvegy.

- Itt laktunk a Szabadság hegyen és itt dolgozott az Országos Légierő Parancsnokságon a férjem. Majd egy hadosztály alakult és ekkor költöztünk Veszprémbe. Veszprémben is klubtag vagyok. A légierősöknél halt meg nyolc éve a férjem, és a Légierő Parancsnokságtól is szép tiszteletadást kapott. A honvédség saját halottjának tekintette. A férjem repülős volt, amikor még menyasszonya voltam ötvenben, akkor még Lulunak hívták azt a repülőgépet, amellyel megsturcolta a házunkat Mindszenten, ahol születtem, mert én alföldi vagyok. A bátyáim is katonák voltak a Horthy rendszerben, tehát katonacsaládból származom. Három testvérem volt, sajnos a legidősebb megjárta Recsket is, mert horthysta tiszt volt. A másik bátyám, aki szintén repülős volt Székesfehérváron van eltemetve.

Konkoly Dávid interjúját hallották.

Ha a katonatársak elfogadják a személyemet, akkor könnyebben elfogadja azt, akit én képviselek, a jó Istent, a hitet, az egyházat. Kálinger Roland századossal, tábori lelkésszel, Rozsé atyával beszélgettem.

- A tábori lelkész legfontosabb feladata, hogy mindig ott legyen a katonával. Ott legyen akkor, amikor a katona sportol, ott legyen akkor, amikor a katona gyakorlatozik, ott legyen, mert bármikor szükség lehet a tábori lelkészre. Ez nem feltétlenül egyházi szolgálat vagy szentségek felvétele. Egy beszélgetés. Egy mély lelki beszélgetés a katona problémájáról.

Ön a hivatásában találkozott nagy kihívásokkal?

- A kihívások száma, a nagy feladatok száma sokkal sűrűbb volt, mint kint a civil életben. Talán azért, mert a feladatok, amiket ezek a katonák elvégeztek illetve amilyen környezetben elvégezték a feladatokat, azok is nagyobb kihívások voltak, mint a civil életben egy általános munkahelyen, gyárban vagy mezőgazdaságban dolgozni. Voltak kihívások és hála Istennek eddig ezek a kihívások mindig úgy oldódtak meg, hogy nagyobb sérülés, lelki törés nem származott belőle.

Miért vágyódik valaki „kintről”, a civil életből a honvédségbe, mondjuk akár éppen azért, hogy katonák lelki életét táplálja?

- A katonaság egy zárt közösség és egy nagycsalád. Egy zárt közösségbe tartozni és egy zárt közösséggel elérni azt, hogy engem befogadjanak az egy komoly feladat. Ebben részben segít az egyenruha, mert rajta is az az egyenruha van, ami rajtam és így már egy kapocs megvan. A kihívás pedig, annak ellenére, hogy az én hivatásom a papság és nem lövész szakon vagy tüzér szakon végeztem, elfogadtatni a katonával azt, aki én vagyok, elfogadtatni azt, amit képviselek. Hogyha a katona elfogadja az én személyemet, akkor könnyebben elfogadja azt, akit én képviselek, a jó Istent, a hitet, az egyházat. Azt hiszem, hogy ez a célja és ez volt az a kihívás, amire amikor beléptem a seregbe, akkor vállalkoztam.

Kit kell, hogy lásson a katona az ön személyében? Az embert, a katonát vagy a lelkipásztort?

- A sorrend az az ember, a pap és végül a katona. Ugyan a Magyar Honvédség egyenruháját hordjuk, de bajtársaim, katonatársaim is tudják, hogy mi nem katonának születtünk. Éppen ezért ezt a sorrendet állítottam föl. Először embernek kell lenni, és hogyha emberi hangon tudunk beszélni, meg tudjuk szólítani a katonát, emberségesen tudunk vele viselkedni, akkor kíváncsi arra, hogy te pap vagy. Milyen papnak lenni? Milyen az Istent szolgálni, milyen a te Istened? Beszéljél róla! Hogyha ez a kettő megvan, emberséges vagyok s elfogadta azt, hogy pap vagyok, akkor elfogadják azt is, hogy a tábori lelkészek ugyan katonák, de talán mégsem annyira értenek a lövészethez, mégse annyira értenek a fegyverekhez, a különböző katonás dolgokhoz, de ebben ők segítenek és így kölcsönösen segítjük egymást. Én abban, amiben egy pap tud a katonának, ő pedig abban, amiben egy katona tud a papnak segíteni.

Ami talán azért nem is lehet egyszerű, mert ez egy nyíltságot feltételez, egy nyitottságot feltételez az ön szavaival élve egy zárt közösségben.

- Igen, és ez a nyíltság és nyitottság ezek leginkább a katonák kérdéseiben nyilvánulnak meg. Ők nem kertelnek, nem olyan tisztelettel fordulnak az emberhez, ahogy egy falusi vallásos templomba járó közösség fordul az emberhez. Ők nyíltan nekiszegezik az embernek a kérdéseiket, legtöbbször nem kertelve a kényes kérdésekre is rákérdeznek. Hogyha egy tábori lelkész nem nyitott ezekre a kérdésekre vagy megpróbál kibújni a kérdések alól, azt megérzik a katonák és úgy katonásan esetleg az lesz az eredménye, hogy a lelkész úr nem egyenes, nem nyitott, nem őszinte, nem hallgatjuk meg, hogy mit mondd. De hogyha a lelkész úr egyenes, őszinte és a kényes kérdésekre is tud válaszolni a katonáknak, akkor egy idő után továbblépnek és meghallgatják azokat a dolgokat is, amik már nem a felszínhez, hanem az élet mély részeihez tartoznak hozzá.

 

 

Nádasi Alfonz, Hadinapló. Folytatjuk a kötet felolvasását, Bőzsöny Ferencet hallják.

- Április 6.

Ma olyan nehéz szívvel álltam a műtőben, mint eddig soha. Most már megszoktam, hogy mindent objektíven tudok nézni és nem a szívemen át. De ma ez lehetetlen volt. A Szpanowicze ulicából, az én kedves cigánylaposomból behoztunk a vonat kocsiján 5 gyermeket. Négy oroszt, és egy lengyelt 5-8 éves korig.
Ahogy megyek az utcán, előttem poroszkál egy magyar szekér. Egyszer csak kézigránátok potyognak ki a szekér aljából. A gyerekek pillanat alatt felkapták és eldobták. Szerencsére nem robbant fel. Ekkor néztem oda az egyik újra eldobta. Mire lengyelül odakiáltottam: Hagyd! De abban a pillanatban felrobbant a kézigránát. A négy fiú sikongatni kezdett, a legtávolabb álló kis szöszi ötéves kisleány a járdán összeesett. Azonnal elsősegélyt kaptak, és behoztuk hozzánk. Odaszaladtam az összeesett kislányhoz, ölbe kaptam és valósággal rohantam a doktorokhoz pihegő kis testével. Csendesen, aléltan sírdogált. Remegett, alig hallhatóan nyögött útközben. Amikor egy kicsit erőre kapott, ki akart jutni a karjaimból. Teljesen magamhoz öleltem, hogy a szilánkok ne mozduljanak el benne. Kimerülten elalélt. Így tettem a kötöző asztalra. Mikor odaértem, észrevettem, hogy több helyen véres vagyok én is. De ki törődik ilyen helyzetben ilyennel! A csizmám szárába kaptam egy miniatűr szilánkot. Pillanatok alatt változott az orvosok viselkedése, mintha mindegyikben előtört volna a rejtett édesapa, a nővérekben pedig a láthatatlan édesanya. - Még sohasem láttam náluk zavartságot. Szinte eltűnt a szakmai gondolkodás egyetlen percre, és mintha a tehetetlennek látszó apai-anyai érzés kezdett volna felülkerekedni. De csak pár perc volt így. Azonnal megindult az orvosi gondolkodás.
A négy fiú elfogadható állapotban volt. A kis Lucia, Luszinka teljesen kivérzetten került a kötöző asztalra. A lába erősen szilánkos. A legveszélyesebb a kis hasikóján két bemeneti nyílás. Vért kapott az édesanyjától. Erre jobban lett, de hányni kezdett. A doktor rögtön meg akarta operálni. Kornél ellenezte, mert még nagyon gyenge, hashártyagyulladástól félt. Hosszú vita fejlődött ki az orvosok között. Szeretem az ilyen vitákat, ha szenvtelenek és logikusak. Először egyoldalú volt a vita, mert az egyik az érzésére, alapította a véleményét. Végül a belgyógyászok engem kértek meg, beszéljem le a doktort, amíg a hashártyagyulladás előjelei ki nem tapinthatók. Kicsit nagyképűen talán úgy mondhatnám, hogy eldöntöttem a vitát. Belementek, hogy félóránként vizsgálják meg a kicsit. Közben Julianna nővér el nem mozdult mellőle. 2-kor hoztuk be őket. Hat lett, mire mindennel végeztünk, 8-kor műtét. Az egyik doktornak lett igaza: egy kis lencsényi szilánk három helyen átfúrta a beleket és megakadt. Vita lett az altatással is. Kornél nem akarta vállalni. Furcsa, de mégis úgy lett, ahogy akartam: Kornél altatott. Annyit imádkoztam operálás alatt. Szegény édesanyját addig kinn vigasztalták ruszin ápolóink. Alig volt benne élet a fájdalomtól. Hangosan imádkozott oroszul: Majá malenykaja Luszinka, bozse moj. Szegény kis Luszinkánk, Istenem! Mikor még a kötözőben ott volt mellette, csak ennyit mondott egyre jobban elhaló hangon: Nye placs, nye placs! Azaz ne sírj, ne sírj! Piszkált, hogy miért nem mondja hozzá a végén az i-t, az imperativusz végződését. Kimentem, megkerestem az orosz nyelvkönyvemben. Akkor láttam, hogy mi az oka. Most hallottam először ezt a szót. És még nem ismerem jól az orosz nyelvtant. Édes kicsi szöszi Luszinka, bocsáss meg, hogy fájdalomtól pihegő kicsi tested mellett feltámadt bennem a nyelvészkedő ember. Istenem, gyógyítsd meg az édes kis Luszinkát. Eszünkbe sem jutott, hogy egy "kis partizán" valójában a beteg. Doktoraink mindent megtesznek érte. Még 11-kor is folyton injekciózták. A nővérek kávét meg teát főztek a virrasztásunkhoz, hogy a "kisleányunk" meggyógyuljon. Édes kicsi Luszinka, ilyen mélyen bejutottál a szívünkbe.

„Életed értelme nem a cél, hanem a vándorlás.” – Márai Sándor gondolataival köszönöm meg figyelmüket és kívánok további tartalmas rádiózást, szép napot. A szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

 

 

62. ADÁS

2014. március 19.

Szerkesztett változat

„Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak.” – Paulo Coelho író gondolataival köszönti önöket a szerkesztő Fodor Endre, és kíván tartalmas időtöltést a mai műsorunkhoz.

A Honvéd Férfikart hallják majd nagyböjt lévén visszafogott dalművekkel. Az a Honvéd Férfikar mutatkozik be, amely Európa egyetlen hivatásos férfikórusa. Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását, amelyet ezúttal is Bőzsöny Ferenc tolmácsol majd önöknek.

Adásunkban már többször hallhatták az interjúink, riportjaink között a Honvéd Férfikart. Ezúttal a német romantika legszebb férfikar műveit hallhatták az érdeklődők a hangversenybérlet sorozat záró koncertjén a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. A Honvéd Férfikart Magyar Örökség díjjal is jutalmazták. A koncertet megelőző pillanatokban az eseményre készülődve készítettem a beszélgetésünket Strausz Kálmánnal, a Honvéd Férfikar Liszt-díjas karnagyával.

A cím, a sok elismerés azért kötelezi önöket arra, hogy mindig nívós produkcióval álljanak elő. Hogyan lehetséges mindig emelni azon a bizonyos lécen?

- A lécen az élet emel szerintem, mert ha most visszaemlékszem, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt mi volt a jó, mi számított magas színvonalnak, az ma körülbelül a középtájat ütné meg. Természetesen kivételek, mint mindig mindenben, akkor is voltak. Ma pedig az általános nívó magas és még egy gond van, hogy az élet olyan mértékig gyorsult, és ez a művészeteknek nem feltétlenül előnyös. Így aztán a felkészülési idők rövidülnek, tehát nagyon észnél kell lenni, hogy az ember mit csinál. Azon kívül pedig figyelni kell mind a hazai, mind a nemzetközi piacot, hogy ott mi számít ma jó értelembe vett, nem bulvár értelembe véve, trendinek. Mi számít igazán színvonalasnak, mert az embereknek a hangzásigénye a hangzásképe örökké változik. Az évtizedenként, de lehet, hogy ötévenként megváltozik.

Mostanság talán éppen a hagyományos, a klasszikus értelemben vett zeneszerzők művei modern felfogásba kerülnek a közönség elé.

- Én remélem, hogy ez valóban idővel csendesedni fog. Szóval a klasszikus zenét, azt olyan jól megírták a szerzők, hogy nem kéne hozzányúlni. Ez egy kicsit önbecsapás, hogyha kicsit jazzesítjük, rockosítjuk, akkor biztos sokkal több embernek fog tetszeni. Ezt egyébként komolyzenész kollegáim is osztják nagyon sokan, hogy: - Ó hát akkor majd sokkal többen jönnek koncertre. Én ebben nem hiszek, nem látom az eredményét. Én nem hiszek abban, hogy ha a komoly „fajsúlyos”, zenéket elkezdünk könnyíteni, akkor azt többen hallgatják, és biztos bejönnek és meghallgatják Wagner Istenek alkonyát. Ez egy tévedés.

Zenét szerető, és mint zenét gyakorló ember is kérdezem, anno amikor kórusban énekeltem, mindig előfordult az, hogy a hölgyek többségben voltak. Szóval nehéz találni ma jó férfihangokat?

- Nem könnyű. Ennek az okát elsősorban az elmúlt évtizedekben elcsekélyesedett iskolai ének oktatásban kell keresni, ma már kórust se lehet könnyen találni. Mondok egy példát. A Honvéd Férfikarral és a Budapesti Stúdió Kórussal énekeljük a Nemzeti Színházban a Jeanne d’Arc sorozatot, amit Vidnyánszky Attila rendezett, és abban van egy gyerekkórus is. Most nem akarok senkit megsérteni, egyetlen egy gyerekkórussal foglalkozó kollegát vagy kolleganőt sem, de meg tudom számolni egy kezemen, hogy az oda szükséges színvonalon, ma Budapesten hány gyerekkar képes teljesíteni. Míg ez azért ezelőtt húsz évvel nem volt kérdés. Csak az volt a kérdés, hogy abból a nyolcvanból istenigazából melyiket érdemes kiválasztani. Ez súlyosan aggasztó. Arra emlékszem, hogy a Budapesti Ifjúság Kórus karnagyaként a 80-as években, akkor még úgy tisztelték leánykori nevén, hogy KISZ Együttes Központi Énekkara, ott 140 gyerek énekelt és ebből 120 borzasztóan jól képzett volt. Ez azt jelentette, hogy akkorra érett be az a vetés, amit az énekzenei általános iskolák jelentettek. Ugye ott minden nap volt énekóra, volt kötelező karének 2-3-szor biztos egy héten, és bizony, ha csak a felső tagozatosokat nézem, akkor négy év alatt elképesztő utánpótlás nevelődött ki. Ez ma már abszolút nincs, és most már ott tartunk, hogy a hivatásos énekkaroknál is egyre szűkebb a felvehetőknek a listája.

Egy férfikar esetében mi adja meg az igazán színvonalas produkciót? Az, hogy jól kijönnek azok az énekhangok vagy pedig az, hogy jó ütemben, jókor lépnek be a kórusnak, a karnak a tagjai, vagy éppen a dinamikáját jól visszaadja a karnagy révén a férfikar? Szóval mi a nyitja?

- Mindez így együtt. Alapként kell egy jól képzett hang. Kell emellé egy komolyzenei jártasság, tehát itt értem alatta a lapról olvasást, összhangzattant, szolfézsképzést, zeneelméleti képzést mögé, e nélkül ez nem megy. Ugye említettem az előbb, hogy mennyire fölgyorsult az élet, hogy ez már olyan lassú, hogy ezzel nem lehet a mai világgal lépést tartani. Aztán amit itt felsorolt, a dinamika, a pontos ritmus, a pontosan intonált hangok, ez mind egyszerre kell és akkor ez még nem minden. Talán a legfontosabb az expresszivitás, a kifejező erőnek a megléte, mert ha ez nincs, akkor mindez a jó tulajdonság gyakorlatként fog csak megvalósulni, amire nem hiszem, hogy a közönség nagyon igényt tartana.

Most itt ülünk a koncert előtti pillanatokban, ilyenkor látom, hogy mindenki öltözik, a próbán már túl vannak, beénekeltek. Mennyire izgalmas az előkészület ön számára?

- Minden alkalommal izgalmas. Én most már ezt több évtizede csinálom, és azt kell mondjam, hogy jobban izgulok egy fellépés előtt most, mint ezelőtt 30 évvel.

De min?

- Azon, hogy az ember azt a felelősséget ma már nagyon jól kiismerte ennyi idő alatt, hogy rajta mi múlik, és hogy mit kell tegyen, hogy ez működjön. Míg 20 évesen az ember ide nekem az oroszlánt is attitűddel él, persze mindent szeretne dirigálni, és hályogkovács módjára csapkod a levegőben. De ma már pontosan tudom, én legalábbis azt gondolom, hogy mennyiféle dolognak az összjátéka kell ahhoz, hogy ez igazán jól működjön. Ferencsik János mondta egyszer, hogy próbálhatok én sokat is meg keveset is, a sok próba se garantálja azt, hogy az előadás nagyon jó lesz. Viszont amikor fölállok a dobogóra és beintek, akkor már tudom milyen lesz a koncert, de akkor már késő. Na, most persze lehetőleg olyan állapotba, olyan kondícióba kell hozni egy énekkart és persze az embernek saját magát is, hogy nagyon kicsi legyen az esély arra, hogy ez na adj Isten hibákkal sikerüljön csak. Szándékosan nem mondtam, hogy ne sikerüljön, mert azért az nem nagyon szokott előfordulni. Bár az is benne van a pakliban. Ez egy roppant izgalmas művészet, rengeteg embernek az összmunkája kell hozzá és bizony az nem egy könnyű feladat. Tehát egyszerre koncentrálni, az hogy a megbeszélt dolgok, a megbeszélt dinamikák eszébe jussanak mindenkinek, aki ott velem szemben énekel. És mondok még valami vicceset: Nekem is eszembe jusson. De ami még érdekesebb, hogy a sok megbeszélt és elpróbált dolgon az embernek támad valami új intuíciója, akkor azt a vele szemben álló társa képes-e lekövetni. Ezt lehet érezni, hogy valamikor az ember úgy dirigál, hogy most nagyon oda kell figyelni a közlekedés rendészeti feladatokra. Tehát kiinteni, beinteni, pontosan jelezni mindent és nincs helye az improvizációnak.

Abszolút nincs?

- Olyankor csak nagyon kicsi az esély rá és a lehetőség. A gyönyörök gyönyöre a zenében, hogyha az ember azt érzi, hogy ma olyan hihetetlen kontaktus van az előadói apparátusban, hogy ma, most lehet. Ez olyan, mint amikor az ember álmában elrugaszkodik a szikláról és repülni tud. Ennél szebb szerintem nincs.

Remélem ez vár ránk, jó hangversenyt kívánok. Köszönöm a beszélgetést.

- Köszönöm szépen.

Német romantikus művekből állította össze repertoárját a Honvéd Férfikar, amelynek hangversenyén rögzítettem az imént hallható interjút. Strausz Kálmánt, a Honvéd Férfikar karnagyát hallották, a beszélgetésünket meg-megszakítva pedig a koncertbe engedtünk bepillantást. Közreműködött Szilasi Alex zongoraművész. A Honvéd Férfikar egyébként a Honvéd Táncházzal és a Színész Szólista Tagozattal 2007 őszétől Honvéd Együttes Művészeti Nonprofit Kft. néven az Emberi Erőforrások Minisztériuma fennhatósága alatt működik, de továbbra is szerződésben rögzített műsorszolgáltatási kapcsolatban a Honvédelmi Minisztériummal.

Nádasi Alfonz, Hadinapló. Bőzsöny Ferenc folytatja a kötet felolvasását.

- Április 7.

Luszinka reggel újra vért kapott. Mikor a végén kardiazolt adtunk neki, epilepsziás rohama lett. Egyik doktor azt hitte, rögtön meghal, de Kornél megnyugtatta. Ki is bírta a kislány, és jól lett utána.
Szegény édesanyja ma már nagyon nyugtalan, ideges. Nem csoda, hiszen egész éjjel fenn volt. Folyton imádkozott, kezét tördelte, zokogott, megnyugodott, majd újra kezdte. Szánalom volt nézni. A végén már félelmében még a nyugtató injekciót sem akarta elfogadni. De aztán amikor látta, hogy mindent megtesznek az érdekükben, ráállt. A ruszin ápolók igazán szívből fordítottak minden szót, amit az édesanyának mondtunk. Majd megszakadt a szívem, mikor a sok kínzásban a kis Luszi egyik kezével az édesanyját kapta el, már amennyire elkapásnak lehet mondani azt a gyenge mozdulatot, amit még tenni tudott, a másikat meg nekem nyújtotta. Úgy vert a szíve, mint valami kis riadt galambé. 12 óra felé már a verejték kezdte ellepni. Folyton rosszabbodott az állapota. A doktorok mindent megpróbáltak. Ennek ellenére három órakor, nagypénteken, meghalt.
Édesanyja és nagynénje ráborult, és zokogva, sikongva siratta el. Hogy mit mondtak, persze nem értettem. De azt láttam és hallottam, hogy tipikus néphagyománynak vagyok első tanúja. Siratták, rituális mozdulatokkal gesztikuláltak, visszatérő recitativóban beszéltek, kitörtek, elpilledtek, újra kezdték, simogatták a kicsi halottat, égre tekintettek, újra ráborultak, behunyt szemmel furcsa torokhangon felcsukló szavakat ismételtek.
Mi pedig ott álltunk. Bizony valamennyien sírtunk. Aztán az édesanyát kellett keltegetni, mert bizony egészen elalélt. Mikor magához tért, tolmács útján megköszönt mindent. Simogatta a kezünket. Alig tudtuk elkapni, hogy ne csókolja meg. Bezzeg a nagynéni nem így! Jó szláv szélsőséges érzelemkitöréssel hála ide, hála oda, olyan szidalmakat zúdított ránk, mint valami gyilkosokra: Elpusztítottuk a Luszinkát. Persze, mert orosz. Ő tudja, hogy meg lehetett volna menteni. Olyan orvosságot adtunk neki, amit nem bírt ki. És hasonlókat mondott még. Kocsin elvittük haza a holttestet. A nagynéni még a kocsin is dohogott. De az édesanya láthatóan szidta és csitította.
Az édesanya meghívott, hogy menjek el, ha fel lesz ravatalozva. Meg is tettem. A szobában semmi más nem volt csak a ravatal. Mindent kihordtak. A fejnél emelkedettebb volt a deszka. Hófehér lepedővel volt letakarva valami láda. Csupa-csupa virág volt az egész. Nem is tudom, honnan szedtek ennyi virágot ilyen időben. És a sok virág között ott feküdt hófehér ruhában, kicsi virágkoszorúval a fején, összetett kézzel a mi édes kis Luszinkánk.
Másnap egy ortodox pappal együtt temettem el. Mennyi-mennyi ember jött el a temetésre. Sírt az egész falu, velük együtt mi magyarok is. Minden sebesültünk, aki csak bírta eljött a temetésre.

„A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér.” - Azt hiszem, méltán igazat adhatunk Claude Achille Debussy zeneszerző gondolatainak, amelyet talán a mai műsorunkat hallgatva is bizonyítva látnak. Megköszönöm az önök figyelmét abban bízva, hogy tartalmasnak ítélték mai műsorunkat és elköszön önöktől a szerkesztő, Fodor Endrét hallották.

 

 

63. ADÁS

2014. március 26.

Szerkesztett változat

„A gyáva ember képtelen a szeretet kimutatására, az a bátrak kiváltsága.” – Mahatma Gandhi jogász, politikus gondolataival köszöntöm az Inter Arma Caritas hallgatóit. A szerkesztőt, Fodor Endrét hallják. 

A hétköznapi, családi ünnepek fontosságáról éppúgy beszélünk a mai műsorban, mint a cserkésztábor által kínált lehetőségekről, lelket, testet erősítő táborozásáról. De visszaidézzük a II. világháború egyik húsvétját, Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének, annak egyik részletének felolvasásával.

A kaposvári 37. számú Magyarok Nagyasszonya cserkészcsapat Simonfa felett a Zselicben töltött három napos tavaszi portyát. Fél napot velük töltött Markovics Milán Mór tábori lelkész is, aki a nagy vihart követően – és a szél egy picit bele is zavart a felvételbe -, készítette el a most következő riportját. 

Zselicben jártunk Simonfához közel, Kaposvártól néhány kilométerre s éppen egy táborban vagyok, ahol Tolnai Balázs, mint a tábor vezetőjével találkozva kérdezném most őt, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk és mi is történik itt körülöttünk? 

- Simonfa a Zselicség északi részén egy kis falu. Mi nem a faluban vagyunk, hanem a falutól följebb a Kása gyermektábor nevezetű helyen. Ez egy nagy faház, ahova a 37. számú Magyarok Nagyasszonya cserkészcsapattal jöttünk ki hétvégére, úgynevezett portyára. 

Azt gondoltam, hogy már egy Inter Arma Caritas műsorba azért is érdekes bekerülnie ennek az eseménynek, mivel hogy itt hitről, fegyelemről és részben katonaságról is szó van. De egy cserkésztábor, amiről talán sokan nem is tudnak sokat, azért a gyerekeknek egy végtelenül jó kikapcsolódás, szabadidős tevékenység.

- Cserkészet alapvetően egy ifjúságnevelő mozgalom, ami hangsúlyosan a természetben való időtöltésre alapul. A cserkészet abszolút politikamentes, és a gyerekeket tulajdonképpen, ahogy annak idején Teleki Pál mondta, emberebb emberré és magyarabb magyarrá neveli. Bővebb kiegészítésül azt lehet még elmondani a cserkészetről, hogy a cserkészetben résztvevő gyermekek, fiatalok olyan ismeretanyagoknak jutnak a birtokába, amit általában az iskolában sem és otthon sem tudnak olyan szinten elsajátítani, mint a cserkészetben. Például térképismeret, elsősegélynyújtás, a magyar történelemnek azok a részei, amiket a tankönyvek nem feltétlenül taglalnak, azt, hogy hogyan kell tüzet gyújtani az erdőben és csomókat kötni. Tehát csupa hasznos ismeret. 

A gyerekek felszabadultan játszanak, mégis fegyelem van, öröm látszik az arcukon, és a mai fiataloknál ez elég fontos, hogy kimozduljanak otthonról a számítógép és a tv elől. Látszik, hogy itt nekik ez nem hiányzik, ami azért nagy szó. Balázs te a tábor vezetője vagy, és te is, mint cserkész fölvállaltad és csinálod. De téged úgy ismernek, mint Tolnai törzsőrmestert, aki a honvédség katonája is. Hogyan lehet ezt a kettőt egyeztetni, van-e valami közös a kettőben?

- Nagyon sok közös vonás van. A cserkészetet egy angol tábornok alapította, ő volt a létrehozója, megálmodója és megvalósítója az 1900-as évek elején. Ennek megfelelően a cserkészet is ezekre az alapokra épül. Túl a fegyelmen, túl az alakiasságon, az egyenruha viseletén kívül, sok más olyan dolog van, ami a katonasághoz köthető. Sok olyan ismeret van, amit az előbb már említettem, például az elsősegélynyújtás vagy a térképészet, ami abszolút közös alapokon nyugszik. Hogyha nem is ugyanazokkal a módszerekkel sajátítják el ezeket a gyerekek természetesen, de ezeken túlmenően is számtalan olyan dolog van, ami közös a kettő között. A cserkészetre gyakorlatilag a katonaságtól, a honvédségtől független találtam rá, vallásos és természetjáró emberként. Amikor a cserkészetet megismertem nem volt számomra kérdőjeles, hogy ezt szeretném-e csinálni, vagy nem. Elkezdtük, és most már oda jutottunk, hogy Kaposváron cserkészcsapat alakult és ennek lehetek a parancsnoka. 

Milyen kapcsolat van a vallás, a hit és a cserkészet között?

- Alapvetően mindenféleképpen a cserkészet vallásos alapokon nyugszik. Tehát aki cserkész szeretne lenni, annak egy úgynevezett újonc próbát kell teljesíteni, ahhoz hogy a cserkészfogadalmat letehesse és megkapja cserkész nyakkendőt, amivel gyakorlatilag cserkésszé válik. Az újonc próba anyagának viszonylag jelentős része a valláson nyugszik. Alapvető imák ismerete, szentmiséken való részvétel, csupa-csupa olyan dolog, ami a cserkészetnek alapvető és szerves része. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak azok a gyerekek jöhetnek közénk, akik vallásosak. Bárkit, bármilyen felekezettől, a cserkészet szívesen vár. Aki még nem vallásos, legfeljebb majd az lesz. 

Balázs, hallom, hogy a gyerekek közben már itt befejezték a játékot és keresnek, úgyhogy nagyon szépen köszönöm ezt az interjút.

Hazaszeretet, gyermeknevelés, a család ünnepe. Ezekről is szól, személyes gondolatokat is megosztva Bíró László katolikus tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferens püspöke, a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke. Mindezekről azon a Családerősítő Hétvégén beszélt a püspök, amelyről már többször említést tettünk adásunkban. 

- Az én szekszárdi őseim, az én nagyanyáim vagy dédanyáim generációja még vasárnap úgy öltöztek föl, hogy követték a pap liturgikus színeit. Tehát évközben zöldes tónusú, sötét ruhába öltöztek, nagypénteken biztos, hogy feketébe mentek, és lilás tónusú ruhát vettek fel adventben és nagyböjtben. Tehát követték az öregek a liturgia színeit, ennyire együtt éltek. S ez fontos, ma minden szürke lett. Echegaray nagy bíboros mondta, hogy a sötétség kívánja a fényt, a ködről nem tudod, hogy sötétségbe vagy világosságba fordul. Tudjátok, ez az ünnep a családban. Ez az ünnep a családban, ez a liturgia. Vannak a személyes ünnepeink és vannak a közösségi ünnepek. A személyes ünnep, amikor a gyermek várja a születésnapi tortát, bár nagyon nincsen kedved, de mégis megcsinálod, hogy legyen meg a torta az x számú gyertyával. Ebből mit él meg a gyerek? Az ő személyi méltóságát. Tehát amikor megünnepeljük egymást, születés és névnapot, akkor az ember személyi voltát ünnepeljük. S a személyi önértékelés kerül helyre. Ezek nem pazarlások. Mikor pici kortól kezdve ünnepli a szülő a gyermeket, akkor az ő személyi méltóságát ünnepli. Ő maga kerül helyre, tudja azt, hogy értékes. Te fontos vagy nekünk. Nem szabad elhanyagolni. Mondják az okosok, hogy az ünnep meg a munka összefügg, korrelációban van. Ha nincs ünnep, ott nem megy a munka, és ha nincs munka, akkor nem lehet ünnepelni. Ez a kettő nagyon szoros kapcsolatban van. 
Egyházi év. Vannak, ahol még a kicsi gyereket nem lehet elvinni a templomba szertartásokra, de este otthon az apuka megmossa a lábát a gyerekeknek. Vagy pénteken otthon is csinál egy kereszthódolatot, keresztcsókolást nagy gyerekekkel. Szóval miért ne lehetne ezeket a kis liturgiákat odahaza elvégezni? Szeretem elmesélni, hogy 16 éves lehettem, amikor életemben – ugye akkor az internacionalizmus volt -, először hallottam a hazaszeretetről. Öreg történelemtanárunk a bencéseknél, egy öreg bencés atya jött be, és következett volna Kossuth. Azt nem nagyon szerette. Nem is beszélt róla, mert újra elkezdte Széchenyit mondani. Az öreg magyarázta ugye Széchenyit és akkor egyszer csak kezdte mondani: „Fiúk, fiúk! A hazaszeretet!” És könnyezett! Ott álltunk bambán mi 16 évesek, mintha kínai beszédet mondott volna. Sírt a Foxi bácsi. Isten nyugtassa!

Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetét folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

- Április 9. Húsvét

Fél hétkor a műhelynek miséztem. A hősiességnek és a hitvallásnak ilyen megnyilatkozása is van, mint náluk. Annyi dolguk van a helytelen beosztás miatt, hogy egyetlen pihenőjük az éjjeli alvás. Tegnap is éjjel kettőig dolgoztak. Most mégis valamennyien itt vannak.
Utána az Elmóban miséztem, persze mindenütt beszéltem is. Aztán a lengyel templomban énekkart vezettem. Asszisztenciás mise. Németh a főcelebráns, Buzássy és a vonatos, a diakónus, egy volt egri kispap, most karpaszományos a cerimonárius. Az éneket jól fújta a 100 híradós. Meg voltam velük elégedve. A vezérőrnagyot is nagyon meglepte. Azt mondta: Hallod-e Alfonz, ez nagyon szép volt. Akik ilyen lélekkel vesznek részt a misén, biztos, hogy nem fognak aljaskodni az ellenséggel sem.
Kocsi várt a templom előtt a vonatosoktól. Onnan rögtön Volinkára mentem. Ott kiderült, hogy a 43. Ezred átvonult, és ők is azoknak a miséjén voltak. A mieink közül az árkászok voltak ott. Gyerünk vissza!
A varsói út kanyarában odacsikorog a hadosztály autója. Oda se figyeltem, tovább breviáriumoztam, mert azt hittem, hogy a kanyar miatt fékez. Megszokott hang szokott ott lenni ebban a kanyarban. De odakiált egy hang: Lelkész úr, azonnal kihallgatásra a hadtesthez. Hát a Németh áll ott az autóban teljes díszben. Átültem az autójába, mert értem jött, és vitt a plébániára ebédre.
Utána vissza Volinkára az árkászokhoz lelkigyakorlatot tartani. De előbb a mieinknek miséztem. Közben hárman megjöttek kérésemre Puhacsevoból, és fél 7-ig gyóntattunk. Otthon 7 órakor miséztem. Ma 5 mise és 6 beszéd.
Itthon a nővérek mindegyikünknek készítettek egy kis fészket vattából, bele tojást szalaggal és Stühmert. Mi pedig bementünk hozzájuk és vittünk nekik mézeskalácsot. Bevallották, hogy azt mondogatták egymásnak: na, az idén senki sem fog ránk gondolni.

Április 10.

Megbeszéltem, hogy ma megyek a vonatosokhoz. Meglepetésemre közbejött valami. Na, mi ez? - gondoltam, ahogy megyek a telefonhoz. Kiderült, hogy az alezredes fogatolást rendelt el a lelkigyakorlat idejére. Előbb aláírta a lelkigyakorlat idejét, aztán saját maga felrúgta úgymond "hadászati szempont" miatt.
Ez a sátánfajzat. Ennél alábbvalóbb embert sem otthon, sem itt nemigen láttam. Irigyelte az embereitől azt az időt is, amíg nem ő parancsolhat, hanem az Úristen. De az Isten keze nem marad el felőle. Úgyis hadbíróság lesz a vége. Annyi disznóságot nem lehet végletekig húzni, amennyit ő csinált az elmúlt hónapokban.
Amikor hazament, rengeteg összelopkodott értékkel, szőnyeggel, szentképekkel utazott haza. Jöttek is hozzám a lengyel és az orosz parasztok: Pán bátyuska, neked az a híred, hogy mindenkin tudsz segíteni. Segíts rajtunk is. Az alezredes úr aranyhoz és gyémánthoz értő zsidó szakemberrel és fegyveres katonával járatja a házakat, és ha valahol valami értéket felismer a szakértő, elviszi tőlünk. Persze mindezt a ruszin tolmács mondta el ilyen szépen.
Azt a szerencsétlen zsidót is azzal csapta be az alezredes, hogy jobb sorsot, beosztást meg hazaküldést ígért neki. Sohasem teljesítette. Ez az erkölcstelen tróger kizsarolta az oroszt, a lengyelt, becsapta a zsidót is, és a saját embereivel sem bánt másképpen.

Kedves hallgatóink! Várjuk gondolataikat, véleményüket, mindezeket a következő elektronikus postacímre: interarma@mariaradio.hu. Megköszönöm megtisztelő figyelmüket és további kellemes, nagyon szép napot kívánok valamennyiüknek! Fodor Endrét hallották. 

Elbúcsúzva önöktől Teréz anya gondolataival zárom a mai adásunkat.

„A legkisebb dolgokhoz való hűség nem azt jelenti, hogy azokat önmagukban célnak tekintjük, hanem azt, hogy a nagy dolgok Isten akarata szerint kicsikben tükröződnek. A legkisebb szabály is ugyanúgy magába foglalja Isten akaratát, mint az élet nagy dolgai.” 

 

 

64. ADÁS

2014. április 9.

Szerkesztett változat

„Amikor nem tartunk bűnbánatot, nagyon gyorsan belénk lopódzik a vágy a gazdagságra és kitalálunk mindenféle mentséget, csakhogy igazolhassuk magunkat. A bűnbánat szellemének gyengülése lelkünk kárára való. Bűnbánattal és elégtétellel engeszteljük ki bűneinket, testünket megzabolázzuk, és így kegyelmek bőségében részesülünk. Nem rendkívüli elégtételeket kell tennünk, csupán apró dolgokról van szó, melyek lelkünket Istenhez és Istent lelkünkhöz közelítik.” – Teréz anya gondolataival köszönti önöket a szerkesztő, Fodor Endre. 

Idén ünnepeljük a Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálat újraindításának 20 éves évfordulóját. Ennek kapcsán egy dvd kiadványt jelentettünk meg „Téged Isten dicsérünk” címmel. A felvételek többek között Veszprémben az Érseki Palota kápolnájában, a Tihanyi Apátságban, a Pannonhalmi Apátságban, a Zirci Apátságban, a jáki Szent György Apátsági templomban valamint Budapesten a Szabadság téri református templomban, a Nagyvárad téri református templomban, a Szent Katalin Domonkos Apácakolostor romjai között, a Margit-romoknál Veszprémben és a Budavári Nagyboldogasszony Plébániatemplomban készültek. A közreműködő az a Veszprémi Légierő Zenekar, amely előadásában a népénekek már itt az Inter Arma Caritas eddigi adásaiban is hallhatóak voltak. Ma bűnbánati és nagyböjti énekeket hallanak, de megszólal majd a zenekar vezetője, Katona János alezredes is. 

A Magyar Honvédség Légierő Zenekar Veszprém 1985-ben alakult meg, az Első Honi Légvédelmi Hadtest kötelékében. A zenekar szellemiségét nagyban meghatározta az 1945-ig működő Magyar Honvéd Légierők zenekarának szakmai múltja és tevékenysége. A Légierő Zenekar működésének elsődleges és meghatározó szakmai munkája fegyvernemi dalok, magyar indulók és a történelmi egyházak zenei kultúrájának terjesztése. 2006-ban Veszprém város Pro Urbe díját, 2007-ben Veszprém megye érdemrendjét kapta. A zenekar karmestere kezdettől fogva Katona János alezredes, aki az együttes irányítása mellett sokat tett és tesz a magyar katonazenei hagyományok ápolásáért. Felkutatott és a mai fúvószenei követelményekhez igazítva átdolgozott számos fegyvernemi indulót, ugyanakkor több fegyvernemi dal szerzőjeként is számon tartják.

A bűnbánati nagyböjti énekek közül a következőket hallják majd:

Áll a gyötrött Istenanyja

A Stabat mater dolorosa szekvencia népének változata Mária fájdalmáról. Dallama német, első feljegyzése Bambergből való (1628), az 1844-es Gimesi gyűjteményben található. Sík Sándor fordítása. A Hozsanna 65. számú éneke.

Keresztények, sírjatok

A szenvedő Krisztus szemléléséről szóló ének. Szerzője az a Faludi Ferenc, aki jezsuita szerzetes, tanár, költő volt. A XVIII. század magyar barokk legjelentékenyebb írója. Verset, prózát és drámát egyaránt írt. Az ő olvasatában közölte Sajnovics János a Halotti Beszédet. Dallama a Katolikus egyházi énektárban található. A Hozsanna 71. számú éneke. 

Bűnbánóknak menedéke

A Hozsanna 58. számú éneke. 

Hogyha hozzád járulunk 

Lányi Ernő karnagy, zenetanár dallama, Geréb Kázmér szövegére. A Hozsanna 60. számú éneke. 

A keresztfához megyek

Bozóky Mihály énekkönyvében található meg először 1797-ben. A Hozsanna 63. számú éneke. 

Jézus, világ Megváltója

Salve mundi salutare... Európában ismert ének magyar változata. Dallama Szegedi Lénárt énekeskönyvéből, szövege a hagyomány szerint Szent Bernáttól származik. A Hozsanna 70. számú éneke. 

A hely ad egyfajta varázst ennek a felvételnek?

- Köszönhetjük elsősorban az Úristennek, másodsorban a Magyar Honvédségnek, hogy ez a dolog így egybe összejött. Nekünk nagyon fontos, hogy szakrális hely legyen, hiszen ez adja meg az éneknek pontosan a bensőségét, és az Isten iránti szeretetet fölmutatja, amit egy fúvószenekarral, katonazenekarral föl lehet mutatni.

Az önök repertoárja borzasztóan széles. Mit tapasztal? Vallási témájú énekekre mennyire befogadó a közönség? 

- Ez egy hosszú munka eredménye. Tehát mi körülbelül 22-23 éve szolgálunk egyházi ünnepeken illetve istentiszteleteken, szentmiséken. Nehezebben kezdtük olyan téren, hogy ennek még nem volt kellő befogadóképessége. Hogyan tudnánk ezt úgy fölmutatni a fiatalok körében, hogy ezek az énekek talán a mai fülnek, a mai hangszerelésben is megjelenjenek? 1992-1993 körül jött az ötlet, hogy az alapvető egyházi énekeket úgy katolikus, mind református énekeket, kicsit modernebb hangszerelésben, talán a mai fülnek kicsit megfelelőbb kíséretben, populárisan, meghangszereltem. Ennek az eredménye az, hogy tulajdonképpen koncerteken, tehát nem szakrális helyeken, hanem mondjuk big band koncerteken a második, a harmadik vagy az ötödik, hatodik szám egy-egy ilyen egyházi ének. Ennek látom most az eredményét. Abban bízom, hogy ha ezek a fiatalok, akik az énekeket hallják és úgy gondolják, hogy Isten közelségét igénylik, akkor ha bemennek a templomba már ismerős lesz nekik például a Boldogasszony anyánk vagy az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga című népének.

A Keresztény Katonák Szövetségének vagyok az elnöke, ez egy nemzetközi szervezet. Nyilván ezen a vonalon keresztül is szeretném fölmutatni, nemcsak a keresztény értékrendet. Ha azt mondjuk, hogy magyarságtudat, honvédzene, ez a két a két szó én azt hiszem, hogy párhuzamosan fut egymással. A magyarságtudat és a honvéd szónak mindenképpen együtt kell működni. Én ezt fölmutatom, nem csak a kereszténység, keresztyénségen belül, mert ugye református testvérekről is beszélhetünk, jómagam is református vagyok. A hazafias daloknak a játszását én párhuzamban folytatom is és nyilván kutatom is, mert rengeteg teendőnk van még ezzel kapcsolatban. 

A felvétel a Pannonhalmi Apátságban, a Boldogasszony kápolnában készült. 

Nádasi Alfonz, Hadinapló. A kötet felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

- Április 11.

Kimentünk a Bug folyó partjára. Megnéztük, hogy éled a természet a tavasz első napjaiban. A fák most dugták ki első rügyeiket. A haragos, piszkos téli vízszínen szelíd zölddé lett. Fodrozódott, és a szél valami eddig ismeretlen illattal tette tele a levegőt. Feltűnő volt, hogy mennyi hal fickándozik a folyóban. A kisebbek fel-felszöktek a víz fölé, a nagyobbak pedig megvillantották a hátukat egy-egy bohókás, hirtelen irányt és gyorsaságot változtató mozdulatuknál.
Úgy látszik, ez a néhány tavaszi nap egészen megkavarta az embereket is. Különösen, mikor a haditerület fogalma egyeseknek a szabadosságot jelenti, vagy még inkább az állati felé süllyedést. Délután itt volt az esperes. Nagy kérése volt. A szentsírnál ötvenezer márkát számláltak össze. Ezt el kellene juttatni a pinszki püspöknek. A küldés mikéntjére mindenki azt ajánlotta neki, hogy jöjjön el hozzám. Majd én megtalálom a módját. Mondtam neki tréfásan, hogy annyi partizánnal találkoztam a sebesültek között, annyival vagyok jóban az alakulatuknál, annyi rejtett utat-módot kitanultam, hogy ez nem is lesz olyan nehéz.
A megbízható emberem másnap már jelentette is, hogy a parancsot hűségesen teljesítette. Pinszk mindössze 150 km ide. Két nap elég volt neki, olyan csendes időt fogott ki.
Ezek a németek mindig nehézséget csinálnak. Gőgjükben már szóba sem akarnak állni az emberrel. Önkényesen intézkednek a mi dolgainkban is. Ha hiányzik valami, az ezredes mindig engem kér meg, hogy menjek hozzájuk elintézni. Nem szívesen teszem, de hát az embereink javát szolgálom. Csak akkor vagyok ott szívesen, ha szakemberrel, nem pedig gőgjében felfuvalkodott aktív tiszttel van dolgom. - Ma estig is kéréseket intéztem a hadtesten. A mieink ott fogtak vacsorára.
Utána rögtön hazamentem, és lementem az alagsorban lakó állatorvosékhoz. Rögtön latinul kezdett velem beszélgetni. Egész jól beszél. Újságolta, hogy Kaunaszban volt egyetemi tanár az ottani állatorvosi karon. Megmutatta a kísérleti egereit, patkányait, nyulait. Panaszkodott, hogy mindig nehezebb őket táplálni. A személyes barátságon kívül annak is örül, hogy magyarok kerültek ide, mert mi szívesen adunk az állatainak is, nemcsak neki és családjának.

 

„A legkisebb dolgokhoz való hűség nem azt jelenti, hogy azokat önmagukban célnak tekintjük, hanem azt, hogy a nagy dolgok Isten akarata szerint kicsikben tükröződnek. A legkisebb szabály is ugyanúgy magába foglalja Isten akaratát, mint az élet nagy dolgai.” – Teréz anya gondolataival búcsúzom önöktől. A szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

 

 

65. ADÁS

2014. április 16.

Szerkesztett változat

Reszkető, enyhe fény sugárzik. Egy felhő lassudan megyen. A lélek fáj, a fény sugárzik. Valaki ballag a hegyen, hűs homlokáról fény sugárzik s szemét lehúnyja - úgy legyen!” - Dsida Jenő, Út a kálváriára című versének első szakaszával köszöntöm a hallgatókat a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

Bíró László a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferens püspöke, a Katolikus Tábori Lelkész Szolgálat püspöke hogyan látja, a hétköznapi ember érzékeli-e még húsvét jelentőségét?

- Sajnos a húsvét lényege elrotálódik bennünk. Egyre kevésbé ismerjük a lényegét, sokak számára szinte már csak a húsvéti sonka maradt a húsvét titkából. Mi ennek az oka, hogy eltűnik a húsvét tartalma? Hosszú évtizedek, vagy talán évszázadokat is lehet mondani, amikor szembe állították a hitet és az értelmet, a hitet és a tudományt, és emberek széles tömege úgy gondolta, hogy a hit az akadályozza a szellem munkáját, a szellem kibontakozását. Ma már minden haladó gondolkodású ember világosan megfogalmazza, hogy a hit nem beszűkíti a tudatot, hanem kitágítja a horizontot, a létnek értelmet ad. Ahhoz, hogy a húsvét titkához eljuthassunk, azt gondolom, hogy le kell vetnünk értelmet korlátozó előítéleteinket. Úgy ébreszthetjük fel érzékünket a húsvét titka iránt, ha belegondolunk a saját életünkben, mitől szép az életünk. Nem pusztán a ráció adja az élet szépségét, hanem az élet szépségét a szeretet ingyenessége adja. A szüleink előbb szerettek bennünket, mint mi őket. Minden szerelemben valami titokzatos dolog történik. Valaki azt adja meg, ami nem jár meg nekem, önmagát. Megajándékoz. Az ajándék teszi széppé a szerelmet, a szülő-gyermek kapcsolatot, az ajándékozó szeretet teszi élhetővé a társadalmat. Ez a Jézus, aki nagyhéten értünk adja az életét, így tanított: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki meri elveszíteni, megtalálja azt. Ha a búzaszem nem hull a földbe és el nem hal, egyedül marad, de ha elhal, bő termést hoz.” Egyre inkább pusztít bennünket az individualizmus fizikailag is, nemzetünket és egész Európát. Nem tudunk fölülemelkedni az önzéseinken, a csak magunk felől való gondolkodáson. A húsvét szeretne kiemelni, a húsvét szeretne távlatot adni. Szeretne meghívni bennünket az ajándékozás kultúrájára. Valaki így fogalmaz: „A szeretet fölülmúlja az igazságosságot, de feltételezi az igazságosságot”. Felülmúlja az igazságosságot, mert az ember olyat ad a másiknak, ami nem jár meg neki, önmagamat. Ugyanakkor feltételezi az igazságosságot, mert mielőtt odaajándékoznám magamat neki, nekem vissza kell adni őt önmagának. Ez a szeretetnek a titka, és a húsvét ezt a szeretetet ünnepli. A szeretetnek az értelmességét hirdeti: hogyha élek másokért, akkor megnyerem az életemet. Azt gondolom, minél idősebb valaki, annál mélyebben megéli ezt, hogy az élet a szétajándékozásból gyarapszik.
Megtaláljuk-e azt az utat, visszatalálunk-e erre a helyes útra? Ma hogyan lehetünk önfeláldozóak?

- Egyik kortársunk így fogalmaz: „Ma már a szeretet is én központúvá lett”. A szeretet minőségét azon mérjük le, engem mennyire tesz boldoggá, és a másik emiatt örök bizonytalanságban él-e mellettünk, kiszolgáltatottságban? Meddig vagyok képes boldoggá tenni őt? Mikor fog elejteni engem? Jézus nem én központú szeretetet hirdet, te központút. Ahogy az előbb is idéztem, nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért. De van Jézusnak egy másik mondása, ahol a húsvét alleluja-ja fakad. Azt mondja: „Életemet magam adom oda, és nem úgy veszik el tőlem”. Boldoggá csak az a szeretet tud tenni, az az önátadás, amit én magamból fakadóan teszek. Ha úgy kell ellopkodnia életem párjának az életemet, akkor ő is boldogtalan lesz, meg én is. Én hiszem azt, hogy az ember értelmével is el tud odáig jutni, hogy az értelmes élet, az te központú élet. Ez a húsvétnak az üzenete. 

Még bennünk él Virágvasárnap eseménye. Az ősegyház az olajfák hegyén kezdte az ünneplést, fölidézte a Jeruzsálemi bevonulást, ahol a nép a győzelem szimbólumát, a pálmaágat lengette Jézus körül. A szentírási olvasmányok érdekesen hullámoznak. Izaiás próféta könyvéből az a mondat hangzott felénk: „Hátamat magam tartottam oda, hogy ütlegeljenek, az arcomat nem rejtettem el azok elől, akik leköpdöstek, arcul vertek”. Jézus önként vonult be a szenvedésbe. Szeretetből, értünk vállalta szenvedését. Nem maga a szenvedés vált meg bennünket, hanem az elfogadott szenvedés. A Filippi levél részlet gyönyörűen beszél együtt a húsvéti misztériumról. Jézus az Istennel való egyenlőségből érkezik közénk. Szolgai alakot öltött, ezért Úrrá, Messiássá lett. Jézus nevére hajoljon meg minden térd a földön, a mennyben az alvilágban, és minden nyelv hirdesse Jézus Krisztus az Úr!

Virágvasárnap Máté passióját olvasta az egyház. Szenvedés történetet olvas, de sajátos ez a szenvedés történet. Amikor Jézus meghal, megnyílnak a sírok, kettéhasad a templom függönye, kárpitja, megmozdul a föld, valahol kitárulkozik az egész kozmosz. Itt nem a legyőzött Krisztus, a megsemmisített Krisztus a főszereplő, hanem a győzedelmes Krisztus. A pogány százados hitvallást tesz - Ő valóban az Isten fia. A Virágvasárnap liturgiája meghív bennünket, hogy helyesen szemléljük Nagyhét titkát. Nagyhéten egyszerre szemléljük Jézus szabad önátadását az Atyának, értünk, és az ő megdicsőülését. Hajlunk arra, hogy ilyenkor csak a szenvedést lássuk, máskor pedig elvonatkoztatunk a szenvedéstől és csak a feltámadási alleluját énekelgetjük. A kettő összetartozik egész életünkben. A legmélyebb szenvedésben is hihetjük Istennek a szeretetét, fölemelő, a halál sötét völgyén is átvezető szeretetét. A Nagyhétben bevonulunk, hogy Jézussal együtt szenvedjünk, és vele együtt eljussunk a dicsőségre is. Az egyes napok, egy-egy mozzanatát jelzik a szenvedésnek és a dicsőülésnek.

Nagycsütörtök délelőttjén a papság az egyes egyházmegyékben összegyűlik, örül az eucharisztia és a papság alapításának, a szentségek létrejöttének. Délután, mint mindig az eucharisztia fölötti örvendezéssel gyűlik össze az egyház, de a szentmisét követően már a szenvedő Krisztus áll előttünk. Megfosztjuk az oltárokat díszeitől, elvisszük egy oldalkápolnába az oltári szentséget, mintegy kikísérjük Jézust az olajfák hegyére. 
Péntek, János passióját olvassuk. Nincs szentmise, szemléljük Jézust, aki fölemeltetett a keresztfán. János passiója helyesen, együtt látja Jézus szenvedését és fölemeltetését, megdicsőülését. Most dicsőül meg az ember fia, most vetik ki a sátánt a világból. Ítélet zajlik ott a kereszten, az élet ítélete a halál, a lehúzó erők fölött. 

Nagyszombat, csend. Jézus virrasztása a sírban. A hívő nép virraszt húsvét vigíliáján, várja a feltámadás örömét. S megszületik az alleluja, az egyház örül. Ahogy szokták mondani a nép nyelvén, a harangok visszajönnek Rómából. Ujjongás, fény, életteli együttlét. A húsvét kivezet bennünket a lét sötétségéből. Megnyit bennünket az életre, a végtelenre, határtalan mélységű az üzenete. Sokaknak csak a húsvéti sonka maradt belőle, még jó, ha az is megmaradt. Felszínes találkozások, külső vidámságok, piros tojás, de a húsvét mélyebb. A húsvét arról szól, hogy az életnek, amely szeretetből szétajándékoztatik, értelme van, nem a sírban végződik, hanem az életben. Maga Jézus fogalmazza meg, a bátorító, reményt adó szavakat. „Ha a búzaszem nem hullik a földbe és ott el nem hal, egyedül marad, de ha elhal, bő termést hoz.” Aki meg akarja menteni életét – mondja másutt -, elveszíti azt, de aki elveszíti, megnyeri azt az örök életre. A húsvét az élet értelmességének az ünneplése, a reménynek az ünneplése. Bátorítás arra, hogy merjünk másokért élni, egymásért élni. Merjük, mint ő, megmosni egymás lábát, odatérdelni egymás elé, szolgálni egymást, ahogyan ő szolgai alakot öltött. A hívő ember szemléli a Nagyhétben Krisztust, a vérrel verejtékezőt, a szolgáló Krisztust, az életét értünk ajándékozó Krisztust, hogy erőt merítsen ahhoz, hogy ezt a Krisztust megjelenítse a hétköznapjaiban. A húsvét nem elvont ünnep, a húsvét nem élettől távoli ünnep, a húsvét nem életidegen mítosz, a húsvét a mi életünk, és ha a mi életünk, akkor valami nagyon nagy szépség származik belőle. Bárcsak valami megragadna bennünket a húsvét titkából, bárcsak valami megváltozna az életünkben, mert húsvétot ünnepeltünk.

„Amint minden rossznak gyökere az önzés, úgy minden jónak gyökere a szeretet. Nélküle a gazdag is szegény, ővele a szegény is gazdag.” – Szent Ágoston gondolataival köszönöm meg a figyelmüket és kívánok áldott ünnepeket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK,

ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2020, június 24