Inter arma caritas - Magazinműsor a Mária Rádióban 2015. 131-135. adás

 

INTER ARMA CARITAS

FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET

Magazinműsor

honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról.

A Honvédelmi Minisztérium,

a Magyar Honvédség

és a Katolikus Tábori Püspökség

adása a Mária Rádióban.

131 - 135.adás

 

 

131. ADÁS

2015. október 14.

Szerkesztett változat

„Te adj erőt, hogy bízni tudjak,
Ha megbántanak, ne zokogjak.
Te add meg, hogy eltűrjenek,
Hogy hibáimmal szeressenek.
Te erősítsd meg erőtlenségem,
Hogy hősként vigyem a keresztem.
Te légy árvaságom erős támasza,
Tudom, Te vagy a gyengék gyámola.
Te őrizd meg gyengülő eszem,
Hogy éltem nagy teher ne legyen.
Ó adj azoknak szeretetet,
Akiknek én adtam életet.
Légy szívükben jóság, irgalom
Öregségemet értő szánalom.
Áldd, őrizd őket, édes Jézusom,
Hogy találkozzunk Nálad egykoron.
Vezess, erősíts, oltalmazz,
A végső órámon irgalmazz."
Ámen

Assisi Szent Ferenc gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

A mai adás rendhagyó lesz. Rendhagyó annyiban, hogy Bíró László katolikus tábori püspökkel, a Katolikus Püspöki Kar családügyi referensével történt beszélgetésemet hallják majd annak apropóján, hogy október 5-én megkezdődött a püspöki szinódus XIV. rendes közgyűlésének ülésszaka. Ennek apropóján többek között a család fontosságáról gondolkodunk Bíró László püspökkel.

Említette azt az egyik előadásában itt a családerősítő hétvégén, lelkigyakorlaton, hogy egyfajta – és ez megkapó volt –, ideológiai gyarmatosítását éljük a családoknak. Mit értünk ezalatt?

- Olyan ideológiák, amelynek semmi köze nincs az emberhez, amely családellenes. Mondja a magáét, hol a nők védelmére hivatkozik, hol a gyermekek jogaira hivatkozik, csak éppen nem tartja be. Tehát vannak olyan ideológiák, amelyek szépnek mutatják be magukat és közben gyarmatosítják a családot, elveszik a család önállóságát, elveszik a család életkedvét és életterét. Rengeteg ilyen törekvés van. Persze senki se úgy áll az emberek elé, hogy én vagyok a családot gyarmatosító ideológia. Ezek mindig szépen csomagoltak, mint ahogyan az első teremtés elbeszélésben is a kígyó valami szépet mond: olyan leszel, mint az Isten. Benedek pápa mondja ezt a szép mondatot, hogy az ideológiák megjelennek, mint egy üstökös, nagyokat ígérnek, semmit nem adnak és aztán eltűnnek egyik pillanatról a másikra. Velem egyidősek és idősebbek megélték már egy pár ideológiának a pusztulását hála Istennek. 

Érdekes, hogy a család válságáról lehet-e beszélni akkor, amikor politológusok vagy éppen szakemberek azt mondják, hogy egyre több házasság születik. Ugyanakkor én megjegyezném, hogyha megnézzük a társadalmi környezetet, azért nem erősödött a család egysége, a család szerepe. Én legalábbis ezt látom. A kettő ellentmondásban van-e egymással illetve a kettő kiegyenlítheti-e egymást? Az egyik következik-e majd a másikból?

- Másként fogalmaznék. Nem szeretem azt mondani, hogy a család válságban van, mert akkor azok malmára hajtjuk a vizet, akik azt akarják, (nem azt akarják, de azon dolgoznak mégis) hogy a család válságba kerüljön.

Mindenesetre ezt a megfogalmazást sokan használják.

- Persze, még talán az egyházban is. Mindig félek tőle, hogyha hallgatom a vasárnapi prédikációkat, hány prédikáció kezdődik ezzel a szörnyűséggel, hogy válságban a család. Akkor magunk kezdünk el dolgozni a család ellen. Nem a család van válságban, ez már egy következmény. A társadalom van válságban, a fogyasztói társadalom, a fogyassz és dobd el féle mentalitás átragad a kapcsolatainkra, barátságra és szerelemre is. Ez sodorja válságba az embert. Tulajdonképpen individualista szemlélet, amely átfordul egoizmusba vagy éppen nárcizmusba. Nem maga a család vagy házasság intézménye van válságban. Az ember erre vágyik, minden ember erre vágyik. Sokszor elmesélem, mikor eskettem egy párt és sírtak az esküvőn az egyetemista társaik. Kérdeztem miért sírtak és a válasz az volt, hogy ők sose fogják hallani ezt a szót, hogy Isten szent színe előtt feleségül veszlek vagy feleségül megyek hozzád. Ez egy szörnyű teher az embereken. Philadelphiában fogalmazta meg az egyik előadó, hogy egy kicsi gyerek, ha megszületik, arra vágyik, hogy anya legyen. Kicsi lányka már babázik, öltözteti, mosdatja, mert ő is édesanya lesz majd egyszer. Ezzel az alapvető vággyal, ösztönnel mennek szembe az ideológiák. Azt mondják neki az nagyon rossz, védekezzél, mert nem szabad, hogy anya legyél még. Örökké ezt sulykolják neki.

Ott a nagy kérdés számomra, hogy akkor, amikor ilyen ideológiai hatásoknak van kitéve a család minden egyes tagja, amikor minden egyes tagja a családnak önmegvalósít – ha lehet így mondani –, akkor mi lesz az a kötelék, ami ezt áttudja hidalni illetve hogyan ismeri föl az a családtag, hogy ő most az önmegvalósítás helyett jobb lenne, ha éppen a közvetlen környezete felé fordulna?

- Azt gondolom, hogy nincsen más védekezés az ilyen ideológiai gyarmatosítással szemben, mint maga a család. Például volt egy ilyen előadás téma Philadelphiában: A család az a hely, ahol begyógyulnak a sebek. Az ideológiák okozta sebeket is legfőképpen a család tudja begyógyítani, vagy még inkább, a család tudja megvédeni a gyerekeket attól, hogy ezek az ideológiai éles tőrök elkerüljék őt. Nagyon sokszor beszélünk a Szent Családról fellengzősen, hogy mennyire példaképe ez a XXI. századnak. Azért tudnunk kell azt, hogy József, amikor tudta, hogy veszélyben van a gyermek, akkor fogta a gyermeket és anyját, és megmentette a külső támadásokkal szemben. A családnak ez a funkciója ma is megvan, hogy megvédje a családtagjait a külső támadásokkal szemben, hogy minél kevésbé kapjon sebet. Ahogyan ez a római dokumentum fogalmazza, segítenünk kell a családtagokat azért, hogy ki-ki a saját életét élhesse és nem egy a vágyaitól idegen, az ideológiáktól diktált szerencsétlenségbe menjen bele. 

Vitatom ezt a megközelítést, mivel azt említette, hogy már csak az egyház őrzi a család identitását. Akkor viszont óriási szerep, óriási feladat hárul az egyházra ebben az identitást megőrző feladatban.

- Talán nagyképűnek hangzik ez a kifejezés, mert sokmindenki más is van, aki őrzi a család identitását, erősíti a családtagok helyes identitását. De tényleg az egyháznak egy nagyon nagy felelősség ez. Philadelphiában az volt egy nagyon új számomra, hogy a konferencia annyi minden értéket tudatosított a résztvevőkben. De nem azt mondta, hogy gyerekek ti micsoda értékeket hordoztok, micsoda klassz nektek és milyen nagy méltóságotok van, hanem azt mondta, hogy mekkora felelősségetek van. Megjeleníteni az istenképmásiságotokon keresztül, Istennek a leglényegesebb vonását, azt, hogy ő kapcsolat. Ebben vagyunk leginkább Isten képmásai. 

Mit értsünk azalatt, hogy a család az egyfajta kapocs lehet az elidegenedés és a személytelenség között?

- A család ezt a védelmet akkor tudja adni, ha a családtagok nem idegenednek el egymástól. Tehát az egész családvédelem tulajdonképpen az a házasságvédelemnél kezdődik (II. János Pál pápa). Nem szabad soha elfelejteni, hogy a család kiindulópontja és célpontja a házasság. Ha a házastársi kapcsolat egészséges, akkor a családi relációk is egészségesek lesznek, az öregeket is beleértve. Akkor az idősebb, beteg embernek is van hova integrálódnia. Nagyon sokszor az a betegségünk és azért nem tudjuk megvédeni a család identitását, mert a házasság nem tudja vigyázni önmagát. Nem tudja vigyázni azt, hogy a család föl ne falja magát a házasságot. Azt gondolom, hogy a házasság vigyázása nagyon odafigyelés egymásra, az idő biztosítása egymás számára, olykor a házasságért tudni kell félretenni mindent a párjáért és azért, hogy így ketten egyként tudják vigyázni a család identitását. 

Ha az ön szavaiból is kiérezhető házastársi kapcsolat minőségéről beszélünk, akkor úgy gondolom, meg kell, hogy előzzék ezt még a családalapítás előtt olyan kapcsolatok, amelyek jó mintát adhatnak majd a jó házastársi kapcsolathoz. Két felvetésem van ezzel kapcsolatban. Az egyik az, hogy mi van akkor, ha nincs meg az a családi, szülői minta, amelyet követhet egy gyermek házastársként? A másik pedig, hogy mi van abban a helyzetben, hogyha nem olyan kapcsolatokat él meg a házasságkötés előtt a fiatalember vagy éppen a hölgy, hogy kamatoztatni tudja majd a tapasztalatait a családi körben?

- A mostani püspöki szinóduson is előkerült Erdő Péter bíboros bevezetőjében, hogy mennyire fontos odafigyelnünk a házasságra való fölkészülésre. Nyilván való, hogy nagyon sok halva született házasság köttetik, ahol alapvetően hiányzik a személyes kapcsolat. Pusztán a testi szimpátiára, vonzalomra épül föl a kapcsolat, és ha csak ezen épül föl egy házasság, akkor nem sok jövőt lehet neki jósolni. Nagyon fontos lenne az, hogy megfelelő fölkészítés legyen a házasságra. Magyarországon is csíráiban már nagyon sok szép kezdeményezés van, ahol osztályfőnöki órákat tartanak. Nem csak a fogamzásgátlásról oktatják az ifjúságot, hanem végre a kapcsolat mélységére, lelki, szellemi szintjére irányítják a figyelmet és segítik megtanítani a fiatalokat a konfliktuskezelésre, ami nélkül nem tud egy kapcsolat tartósan megmaradni. Konfliktusok mindig adódnak. Mindig mondom ezt a közmondást, hogy az angyalok szárnya is összekoccan néha. Pláne az emberé. 

Konfliktus-konfliktus az is egy kapcsolathelyzet. De akkor utalok arra, egy picit talán előre is haladtam, már a kapcsolatról beszéltem, ám ennél van egy sokkal fontosabb dolog, hogy a kapcsolatban lévő fiatalember vagy hölgy tisztában legyen önmagával. Na már most itt én látom a komoly hibát, hogy úgy belemenni egy kapcsolatba, hogy az ember személyiségének jellemzőivel nincs tisztában, úgy igencsak nehéz kapcsolatot építeni. 

- Igen. Azt hiszem, hogy az egészséges testvéri viszony, szülő-gyermek kapcsolat, baráti viszony tudja segíteni az embert, hogy helyes önismeretre tegyen szert. Tulajdonképpen két dologról van szó. Egyrészt ismerjem és fogadjam el önmagamat. Mert ha én magamat nem tudom elfogadni, akkor hogy fogom elfogadni a másikat? Ez az egyik probléma. A másik, amivel nem igen szoktunk törődni az az, hogy milyen mintát hoz magával valaki a kapcsolatba. Szóval a karakter, az önmagunk elfogadása, a mintáknak a tudatosítása, megismerése, ezek mind-mind a házasság boldogságának az elemei közé tartoznak.

Püspök atya, mi az egyház szerepe ebben? Hiszen azért megint csak önt idézem és talán a philadelphiai konferencián hangzott el az, hogy az Istentől való elfordulás az maga után vonzza, hogy az identitásunktól is elfordulunk.

- Azt hiszem az egyház, pontosan mert az Istenkapcsolatot asszisztálja alapvetően, Isten és ember kapcsolatát, ezzel mindig a házasságot is erősítette, védte. Amikor a főparancsolatot hirdetni, akkor a házasságot, a te központúságot tanítja, ami nélkül tulajdonképpen nem működik a házasság. Az egyház, ha nem is direkt módon, de nagyon családbarát és házasságra fölkészítő, ha megfelelő az igehirdetése, ha megfelelő a hitoktatása.

Úgy gondolom, és ezt tapasztalom az életutamon is, hogy a közös élmény az nagyon összekovácsoló lehet és táplálója lehet a továbbiaknak. Fogalmazhatunk úgy, hogy az isteni élmény, a vallásos élmény, a vallás megélése egyfajta alap közös kapcsolat lehet, amin épülhet egy házasság?

- Föltétlenül. Most az irgalmasság éve felé közeledünk, és ha egy ember például megtapasztalja a bűnbánat szentségében Istennek az irgalmát, akkor a párja felé is fogja tudni gyakorolni Istennek az irgalmát. Ösztönösen is szinte arra törekszik, hogy megjelenítse otthonában is az irgalomnak a szépségét, gazdagító voltát. Tehát mindenképpen az istenkapcsolatunk vagy annak a hiánya visszahat az emberi kapcsolatainkra is. 

Kényes kérdést említek. Attól még lehet valaki jó ember, hogy mondjuk meggyőződéssel nem istenfélő ember. Mi van akkor, abban a helyzetben, ha olyan házastársi kapcsolatot látunk magunk előtt, ahol a házaspár egyik tagja vallásos érzelmű, a másik pedig ateista? Mit tanácsolna püspök atya ezeknek a házastársaknak, házaspároknak?

- Azt gondolom, hogy a házasságra készülőknek érdemes erre fölhívni a figyelmet, hogy nem olyan egyszerű egy másik világnézetű emberrel leélni az életet. Amikor a brit együttes népszerű tagja, Cliff Richard a csúcson volt és megtért, akkor megkérdezte tőle egy újságíró, hogy mit tenne, ha találkozna egy hitetlen lánnyal? Feleségül venné? Azt mondta, hogy mindent megtenne azért, hogy hívő legyen, mert ilyen alapvető különbözőség nélkül is eléggé nehéz a házasság. Tehát amikor benne van egy házasságban valaki, akkor a szeretetemmel, a példámmal segíthetem, könnyebbé tehetem neki az Istenhez találást, de semmiképpen nem erőszakolhatom rá a hitet.

Ennek folytatásaként idézem megint az egyik philadelphiai konferencián elhangzó gondolatot, amely hogyha nem is szó szerint, de úgy hangzik, hogy nincs az a mélység egy házastársi kapcsolatban, ahonnan ne lehetne a világosságra emelkedni. 

- Igen, azt gondolom, hogy nagyon erősítő és bátorító tényező, csak sajnos a hívő emberek életében is alig lehet erre apellálni: Krisztus halála és feltámadása. Ugye a halálnál nagyobb sötétség nincsen és Jézus föltámadt a halálból. Ha benne vagyunk Jézusban, akkor remélhetjük bármilyen elesett állapotunkban is, bármilyen sötétségben is vagyunk, remélhetjük, hogy az élet megszületik kettőnk között. Ahogyan a Szentatya megnyitotta a szinódust az mindenképpen bátorító és szép. Én bízom benne, hogy a Szentatyának ez a nagyon elszánt szándéka - hűségesnek maradni Krisztushoz -, ebből fakad egy olyan megújulása a házasság szentségének, ami valóban időtálló. A Szentatya nem akar széltől lengetett nád lenni, nem is akar elmenekülni a realitásokra hivatkozva felelőssége alól. Szeretné azt a küldetést betölteni, amit Krisztus helytartójaként meg kell tennie. 

Idézem Ferenc pápát akkor, amikor azt mondom, hogy egy sötétben pislákoló mécses az egyház. Igen ám püspök atya, de ezt a mécsest az okos, értelmes ember felhasználja, hogy a sötétben láthasson, ráláthasson dolgokra. Az ostoba ember meg lehet, hogy a legkönnyebb megoldást választja, azaz, hogy elfújja. 

- Azért akármilyen erőszakos világ is volt már az egyház történelme során, igazából soha nem sikerült eltaposni azt a fényt, amit Krisztus elhozott közénk. Ha a sötétség nem is fogadta be, a világosság mégis a sötétségben világít és a világosság lesz a győztes. 

Ismét csak idézem Ferenc pápát. Azt mondja, hogy az egyház a jövő őrzésében, a jövő útjának kitaposásában egy nagyon fontos szerepet játszik. Mit értsünk ezalatt?

- Én azt gondolom, amit mindig is mondok, hogy amilyen erős a házasság, olyan erős a társadalom. Amikor az egyház nagy felelősséggel őrzi a családot, óvja a gyarmatosításoktól, akkor hatékony munkát végez a társadalom jövőjéért, hatékony munkát végez az emberiség jövőjéért. 

Püspök atya, nagyon szépen köszönöm a beszélgetést!

 

Október 5-25. között rendezik meg a XIV. rendes püspöki szinódust, amelyről Bíró László katolikus tábori püspökkel, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családügyi referensével beszélgettem, és nem csak erről, hanem ennek kapcsán a család fontosságáról. Köszönöm figyelmüket, további kellemes rádiózást kívánok. A szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

 

 

132. ADÁS

2015. október 21.

Szerkesztett változat

 

„Előbb a te szívedben legyen béke, csak akkor önthetsz békét másokéba.” – Kempis Tamás gondolatával köszöntöm önöket, s szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

Mai adásunkban egy sorozatot kezdünk meg, amelyet részben folytatunk előző adásunkból. Ez pedig Bíró László katolikus tábori püspök gondolatai, amelyet a philadelphiai konferencia és a pápai szinódus kapcsán mondott el azon a lelkigyakorlaton, amelyet Balatonkenesén tartott a magyar Katolikus Tábori Püspökség az elmúlt héten. 
Mai adásunkban bemutatkozik egy tábori lelkész, Takács Tamás. Tartalmas perceket kívánok!

Sorozatot kezdünk a mai adásban. Előző műsorunkban hallhatták már Bíró László katolikus tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családügyi referensének gondolatait a pápai szinódusról, részben folytatva ezt, kapcsolva a philadelphiai konferencián elhangzott gondolatokhoz, az ember vallásosságáról, lelki megerősítéséről, a kapcsolatok, a család fontosságáról beszél. A felvételt Balatonkenesén készítettem.

- Philadelphiában a logója a világkongresszusnak és világtalálkozónak – ezen a kongresszuson 15 ezren vettünk részt, a világtalálkozónk 2 millióan – a Liberty harang, Philadelphia híres harangja. Ennek a harangnak az a története, hogy a pennsylvaniai kormányzóság Angliában öntette, meg is érkezett a harang Amerika partjaira, és amikor kiszedték, elejtették. Azzal kezdte működését a harang, hogy összetört, amit a kormányzóság a gyűlések kezdetének jelzésére rendelt meg. Ekkor újraöntötték, de már Amerikában. A Liberty harang lett a szabadság harangja, ami mai napig is a volt kormányzóság épületében – ma már függetlenség csarnokának nevezik – van fölfüggesztve és használják is. Ezt a harangot meghúzták, amikor fölolvasták a függetlenségi nyilatkozatot, amikor fölolvasták az amerikai alkotmányt. Philadelphia borzasztó büszke város, mert mindez náluk történt és nagyon szeretik ezt elmondani. A harangot a polgárháború után körbehordták Amerikában több évtizedig, hogy gyógyítsák a polgárháború okozta sebeket. Ez a Liberty harang története. A logója a világtalálkozónak ez a repedt harang volt, amelyben egy öttagú család volt ábrázolva. A két szülő és a három gyerek, jelképezve, hogy az egyház próbálja védeni a család szabadságát az ideológiai gyarmatosításokkal szemben. Észre se vesszük az ideológiai gyarmatosítását a családnak. Az egyház próbálja őrizni a család függetlenségét, próbálja gyógyítani, vigyázni a családot. Lassan már csak az egyház teszi. Föl fog ébredni a társadalom is, csak nem tudni mikor. Itt van a kezemben XXIII. János pápának egy Szentlelket hívó imádsága: „Ó Vigasztaló Szentlélek, tökéletesítsd bennünk a Jézus által megkezdett művet, tégy minket erőssé, imádkozz velünk az egész világért. Add, hogy jobban kihasználjuk az időt a belső élet elmélyítésére, adj lendületet apostoli tevékenységünknek, hadd érjünk el vele minden, Krisztus vére által megváltott népet és embert, az Ő örökségét. Törd le bennünk a természetes nagyravágyást, emelj fel a szent alázat régióiba, töltsön el minket az igazi istenfélelem és a nagylelkű bátorság. Semmi földi kötelék ne akadályozza hivatásunk tökéletes teljesítését. Önző érdekek vagy lomhaság ne hallgattassák el bennünk az igazság követelményeit, semmiféle számítgatás, apró önzés ne csökkentse a szeretet mérhetetlen területeit. Legyen bennünk minden nagy: az igazság keresése és tisztelete, az áldozatkészség egészen a kereszt és a halál vállalásáig és végül legyen bennünk minden úgy, amint azt a Fiú Atyjához intézett utolsó imájában kérte, és úgy áradjon ki ránk, az Egyházra, intézményeire, minden egyes hívőre és népre a Szeretet Lelke, amint azt az Atya és a Fiú akarták.” Ugye a szinódus a pápának a szavai. Azt mondja Ferenc pápa, hogy a világ és benne az egyház jelenleg a sötétségben világító kicsi mécseshez hasonlítható. Sötétség az van, azt nem kell ragozni. Vajon képes lesz-e szétoszlatni a sötétséget az egyház? Amikor az egyházra gondolunk vagy az egyházról beszélünk, akkor ne magunkon kívülre gondoljunk, hanem ki-ki ahol van. Képesek vagyunk-e ott ahol vagyunk világosságot árasztani? Képesek vagyunk-e szétoszlatni a sötétséget? Eleget tehetne az egyház a bölcsesség és a realizmus nevében a kísértésnek, hogy vonuljon vissza és meneküljön el saját felelőssége elől. Nagyon lényeges mondat. Tehát az egyháznak most a sajtó által egy erős nyomása van, hogy vegye tudomásul a realitásokat. Látja, hogy nincsen házasság gyakorlatilag, vonuljon vissza, engedje el a küldetését. Magyarul a farok csóválja a kutyát. A gyerekeink is mindig ezt mondják: ti már nem vagytok modernek, ezt nem tudjátok, vonuljatok vissza, ne akarjátok megváltoztatni a világot, mondjatok le a szülői küldetésről. Nagyon sok szülő megteszi ezt, mert elfárad. Azt mondja a Szentatya, hogy a bölcsesség és a realizmus nevében az egyház mondjon le a küldetéséről. Van egy nagy nyomás az egyház felé a sajtón keresztül. Ez egy új jelenség az egyház felé, hogy sokminden butaságot, nagy nyomást preferálnak, eseteket hoznak föl és nyomják az egyházat. Az egyház vonuljon vissza a realizmus és a bölcsesség jegyében? Mondjon le a küldetéséről? Adja föl a házasság valóságát, amit Krisztus így határozott meg, hogy férfinak és nőnek egy életre szóló kapcsolata? Mondta már ezt a gondolatot az előző szinódus bezárásakor. Nagyon drámai beszédet mondott. Azt mondta, hogy a Golgotán ott volt a heverésző tömeg és mondták Jézus Urunknak, hogyha Isten fia vagy, szállj le a keresztről. Milyen sikeres lett volna, ha leszáll a keresztről, milyen látványos cselekedet lett volna. És nincs megváltás. Azt kérdezi a pápa ebben a beszédében, hogy a realizmus nevében szálljunk le a keresztről? Jézus se szállt le a keresztről. Az egyház, mint gondnok, mint sáfár, felelős azért, ami rá van bízva. Az nem alkudozhat Krisztus tanításával. 

Egy tábori lelkészt mutatunk be önöknek Marosi Antal interjújában. Aki bemutatkozik, Takács Tamás.

Este, lefekvés előtt egyedül van, már nincsenek hívek, mindenki hazament. Olyankor mit csinál a magányos lelkész?

- A magányos lelkészről most akkor rögtön elmesélem, hogy mit csinált a mai napon. Egy órakor hajnalban megérkezett, majd fölbontott egy konzervet. Már nem melegítette meg, hogy minél gyorsabban tudjon lefeküdni. Fél ötkor fölkelt és elindult. Eszébe se jutott, hogy magányos. Sőt, lehet, hogy nagyon mérges lett volna, ha ott, akkor még beszélgetni kell valakivel.

Ez egy rendkívüli helyzet, a katonák lent vannak a határ szélén. Kell-e oda lelkész a szögesdrót mellé? 

- A katonák mellé kell, azért mert emberek ők is. Tudják, hogy mit kell megvédeni, nagyjából sejtik, hogy mitől. Nyilván vannak olyan helyzetek, amivel ha szembesül az ember, abban a pillanatban lehet, hogy vannak olyan gondolatai, amiket nem baj, ha kimond és olyan helyen, olyan embernek mondja, aki meg is tudja hallgatni, meg is érti és netalántán válaszolni is tud neki.

Ez most nagyon sejtelmesen hangzott.

- Van egy feladat, amit végre kell hajtani és nyilván minden feladatnak van szubjektív oldala. Én azt hiszem egyébként, hogy a katonák nagyon jól kezelik ezt a helyzetet. Ők elsősorban azt látják, hogy van egy hazájuk, amit valamilyen szinten védeniük kell. Ebben még talán egy picit segítség nekik az is, hogy egyre jobban erősödik a civil lakosságnak a szeretete feléjük. Ennyi szeretet a civil emberektől, a polgáriaktól a katonák felé nagyon régen nem tapasztaltam. A határ mellet akármerre mentünk, integettek, szeretettel fogadták őket és ez valahol visszahat a katonákra is. Megerősíti őket olyan pillanatokban, amikor lehet, hogy egyébként elbizonytalanodnának. 

Amikor legelőször arról volt szó, hogy a katonák mennek a határra, akkor ön már ott volt velük. Milyen problémákkal keresték meg önt? 

- Ez most lehet érdekes kérdés, de nem tudok rá érdekes választ adni, mert hála Istennek nem volt ilyen. Nagyon örülök neki. Igazából nekik a fő problémájuk az volt, hogy mikor láthatják újra az övéiket, akik miatt csinálják az egészet. Ez a fő probléma. Az összes többit, ami esetleg probléma lehet, főleg egy civil számára, katonának talán kevésbé, ami esetleg kényelmetlenségekkel jár, például a lakhatás, az nekik nem okoz akkora problémát. Ami probléma az az, hogy ő is szeretne már néha az övéi között lenni, hiányzik neki a gyereke. De az valahol megnyugtatja, hogyha televízióban, itt-ott látja a katonákról szóló riportokat. Akkor a gyerek egy kicsit büszke is lehet, hogy ugyan nincs itt az édesapám, de ő is egy azok közül, akiket ott szeretnek, és akikre most büszkék vagyunk. 

Beszélgetünk már nem tudom hány perce, de nem lettem még meggyőzve, hogy mi szükség van a lelkészre mostan?

- Jó... tegnap éjszaka szögesdrótot húzogattam. Nem azért, hogy én fogom megvédeni a határt, hanem azért, hogy éjszaka, rossz körülmények között együtt lehetek velük. Megkérdezték, hogy talán mazochista hajlamaim vannak, hogy miért nem otthon alszom a melegben? Mondtam, hogy igen, én ilyen rossz beállítottságú ember vagyok. Ezen mosolyogtak egy kicsit, de aztán lehetett rajtuk látni, hogy tisztelik is ezt a helyzetet. Most ha én azt mondom, hogy ha ennyit elér az ember, hogy egy picit tisztelik az ő „hülyeségéért”, ami mások szemében az lehet, akkor egy lépést tettem feléjük. Lehet, hogy ennek a lépésnek a hozadéka nem most jön el. Lehet, hogy x idő múlva az az ember oda fog jönni hozzám, mert tudja, hogy bizonyos helyzetekben együtt voltunk és ez jogalap arra, hogy közelebb lépjen hozzám. 

Ebben a közös munkában csomó mindent megtanul a lelkész, amit majd tud használni, amikor szükség lesz rá. Ettől lesz együttérző a lelkész, hogy tudja, hogy mit csinált a katona, érti a katona összes lelki ágát-bogát és jobban tud lelkészkedni?

- Ami itt elhangzott most, az önmagában mind igaz, de célom, hogy ő tudja, hogy ott vagyok akkor is, amikor ilyen helyzet van. Nemcsak akkor, amikor zászlókat kell szentelni, nemcsak akkor, amikor ünnepelgetni kell meg díszvacsorán kell ott lenni, hanem akkor is, amikor kicsit mocskos, büdös, éhes az ember. Én azt hiszem, hogy pont ezek a kihívások azok, amik jogot adnak arra, hogy utána a száját is kinyissa az ember és mondjon valamit. 

Ez munka? Tábori lelkész, fizetést kap, mert katona. Akkor munka, de hol itt a teljesítmény?

- Az igazi teljesítmény az nem mérhető. Volt egy öreg tanárom, ő mondta mindig azt, hogy kisfiaim jegyezzék meg azt, hogy hazudni lehet igennel, nemmel és statisztikával. Tehát ha én most órákat írok föl, akkor nagyon jó vagyok, mert sok-sok túlórát lehetne fölírni, de nyilván nem írja az ember. Ugyanakkor pont ezek a holtidők, amik másoknak semmit nem jelentenek, amiért talán hülyének is nézik az embert, megkockáztatom, hogy ezek a legértékesebb órák és percek a munkából még akkor is, hogyha nem nevezhető munkának a szónak abban az értelmében, ahogy az emberek ezt gondolják. Talán, amit később munkának tekintenek az az által lehet értékes, hogy mögötte ott van az a sok-sok nem átmunkálkodott óra, amikor csak úgy volt az ember. 

Most még fiatalember, legalábbis jól tartja karban magát 49 évesen, de mi lesz később? Gondol-e a tábori lelkész arra, hogy mi lesz tíz év múlva?

- Azért csinál az ember sokmindent, hogy tíz év múlva is tudjon valamit produkálni. Arról meg nem is beszélve, hogy egy hatvan éves embertől már a katonák sem várják el azt, amit egy húszévestől. Most, ahogy lent voltunk a határnál, nekem két nagy élményem volt. Egyik a civilek szeretete, a másik pedig az, hogy rájöttem, hogy egy óriási nagy család a honvédség. Olyan emberekkel találkoztam egy csomóban, akit 15 éve nem láttam és olyan örömmel ugrottunk egymás nyakába, mintha legalább unokatestvérek lennénk. Mert valamikor régen, amikor még én is jókat tudtam rohangálni meg több dolgot csinálni, akkor egy nagy közös műveletben együtt voltunk. Amiről megint meg lehetett volna kérdezni, hogy mi a csudát keresett ott a lelkész? Volt-e értelme ennek vagy ez munka volt-e? És lehet, hogy azt mondanám, hogy nem. De az eredménye itt volt, hogy lemegyek a határra egy számomra ismeretlen helyre, ahol sok-sok ismerős arc akad, és sok-sok ember van körülöttem, akivel jó együtt lenni.

Fölfoghatom a lelkészi hivatást úgy is, hogy vannak korszakok? Ha ezt így helyesen gondolom, akkor ön most melyik korszakban van?

- Mindig ott van az ember, ahol lennie kell. Legyen az fiatal, középkorú vagy idős. A puszta lét, az együttlét, az a fontos. Az összes többi az járulékos dolog. Hogy ő most nagyon erős, nagyon okos, nagyon jól tudja csinálni, ezek a korral elmúlnak szépen lassan. Maga a lelkészség az viszonylag korán, tehát már olyan huszonéves korom előtt előbukkant. Ott is olyan motivációkkal, amiben benne van a tábori lelkészség és egy picit a katonaság is, mondhatom úgy is, hogy az emberség. Biztos vagyok benne, hogy ezek mind-mind együttesen adták ki azt, hogy idekeveredtem. Pont abban a korban, amikor talán a legfogékonyabb voltam sokmindenre, elég sok normális fiatal papot ismertem. Normális alatt értem azt, akik a szó jó és nemes értelmében emberszabásúak voltak. Akik nem akartak kegyeskedni fölöslegesen, de ugyanakkor mégis tudta róluk az ember, hogy van egy normális lelki életük, megszólíthatóak voltak és ez szimpatikus volt. Most, hogy ez löket volt, segítség, vagy indíték én már nem tudom megmondani. Az biztos, nem volt ilyen pillanat, hogy most eldöntöttem, hogy most nyakonvágott az angyalka és akkor most indulok el. Valószínű, hogy ez a sok-sok apró részlet egyszer csak összeállt és azt mondta az ember, hogy előre!

Mindenkinek van egy jelmondata. A magáé mi?

- Egy János levélnek a mondata az Újszövetségből. Ne szeressetek se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal. Ez a két szó, a tett és igazság valószínű akkor nekem tetszett fiatalként, mert ez olyan, amit pajzsra lehet írni és mögé lehet állni feszített mellkassal. Aztán ahogy teltek múltak az évek és rájött az ember, hogy milyenek azok a tettek meg mi is az az igazság, akkor se változott meg róla a véleményem. Csak rájöttem, hogy sokmindent már nem úgy kifeszített mellel, fejjel a falnak kell kezelni, hogy az igazság az adott, az megvan, de lehet, hogy időnként beverik az ember fejét érte. Hogy a tetteket meg kell tenni akkor is, hogyha nem simogatják meg az ember buksiját, attól még azok nem lesznek kevésbé értékesek vagy jók. Tett és az igazság az benne van az emberségben, de én azt hiszem, hogy mint szándék, mint cél megmaradt azóta is. 

 

Kempis Tamás gondolataival köszönöm meg a figyelmüket és kívánok további kellemes rádiózást abban bízva, hogy jövő héten is velünk tartanak majd. Fodor Endrét hallották.

„Ha azt akarod, hogy elfogadjanak téged, te is fogadd el a másikat. Aki megtanult szenvedni, abban nagyobb lesz a béke. Legyőzi önmagát, fölébe emelkedik a világnak, Krisztus barátja és a menyország örököse lesz.”

 

133. ADÁS

2015. október 28.

Szerkesztett változat

 

„Segíts Uram, hogy hűséges lehessek Hozzád; házastársi, szülői hivatásomhoz, feladataimhoz! Küldd el Szentlelkedet, hogy fölismerjem, mit, és hogyan kell tennem és erőt is Te adj hozzá. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.” – Szülő önmagáért mondott imájával köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

Folytatjuk sorozatunkat, előző adásban már hallhatták Bíró László katolikus tábori püspököt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családügyi referensét, aki azon a lelkigyakorlaton, szülőknek szóló családerősítő hétvégén beszélt a szinódusról, amely most ért véget október 24-én a záródokumentum megszavazásával Rómában. Folytatva sorozatunkat, a római szinódusról mondja el gondolatait majd püspök úr. 
Adásunkban már bemutatkoztak a tábori lelkészek, talán akkor, amikor az Inter arma caritas első adásai voltak hallhatóak itt a Mária Rádióban. Ezt fel is frissítjük, hiszen azóta nagyon sok idő eltelt. Szentesi Csaba görög katolikus tábori lelkész mutatkozik be ezúttal.

Miközben figyelemmel kísértem a szinódus munkáját, feltettem magamban a kérdést: Mit jelent majd az egyház számára ennek a családról szóló szinódusnak a lezárása? Nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a családdal kapcsolatos összes témát lezártuk, hanem azt, hogy megpróbáltuk megvilágítani ezeket az evangéliumnak, az egyház kétezer éves hagyományának és történelmének fényével, a remény örömét öntve beléjük és igyekeztünk elkerülni azt a könnyű hibát, hogy azt ismételgessük, ami vitathatatlan vagy korábban elmondott. - Ferenc pápa záróbeszédéből idéztem, hiszen október 24-én a záródokumentum megszavazásával véget ért a püspöki szinódus munkája Rómában. Folytatjuk sorozatunkat, amelyet előző héten kezdtünk. Bíró László katolikus tábori püspök mondja el gondolatait a szinódussal kapcsolatban és részben a philadelphiai konferencián elhangzottakat is említi. Gondolatait azon a lelkigyakorlaton, családerősítő hétvégén mondta el, amelyet idén is Balatonkenesén tartott a Katolikus Tábori Püspökség katonacsaládoknak, civil dolgozóknak és házastársuknak.

- Az egyházon belül kétfajta reakció lehetséges. A Szentatya így fogalmaz és ez bennünk is ott van ám mindnyájunkban valamiképpen: Vannak, akik a követ akarják kenyérré változtatni és vannak, akik a kenyeret akarják kővé változtatni csakhogy megdobálhassák a másikat, a realizmus jegyében. Mindegyik a maga végletében járkál. Erre mondja a Szentatya, hogy a realizmus és a bölcsesség nevében az egyház nem mondhat le a küldetéséről, a nyomás hatására nem választhatja azt, ami könnyebbnek tűnik számára. Illés prófétát hozza példának a Szentatya. Azt mondja, az emberi számítás a prófétában félelmet gerjeszt és menekülésre indítja. Negyven nap és negyven éjjel gyalogol, mígnem meghúzza magát egy barlangban. Ott talál rá az Isten, és mert a kegyelem nem emeli fel a hangját, ezért azok hallják csak meg, akik odafigyelnek a szellő susogására, ami arra indítja a prófétát, hogy keljen föl, térjen vissza a világba és ott legyen az Isten szeretetének tanúja, hogy a világ higgyen. Ezelőtt a jelenet előtt, Illés próféta Baál papjaival hadakozott. Ott van háromszáz Baál pap, hajtja a magáét, hogy Baál az igazi Isten, táncolnak, magukat megsebzik, csak hogy gyulladjon meg az áldozat tüze az extázistól, de semmi nem történik. Kimegy Illés, csendesen imádkozik és meggyullad az áldozati oltár tüze. A maga kitalálta ideológia tulajdonképpen megsebzi az embert, ezt akarja ez a kép kifejezni. Ezek az ősi képek igazak ám. Illésben semmi erőlködés nincs, meggyullad az áldozati oltár tüze, de mégis egy depresszióba vonul vissza. Elég volt, vedd el az életemet – ezt akarja Illés. Ahogy kijózanodik ebben a nagy fájdalomban, megfáradottságában, tudniillik az történik, hogy a nép megvadul, mikor látják, hogy 300 Baál pap becsapta őt. Illésnek van igaza, hogy ki az Úr, az igaz Isten és megölik a Baál papokat. Az Úr megjelenik a szellő halk susogásában. Azt mondja a Szentatya, hogy nem az a megoldás az egyháznak, hogy vonuljon vissza, fogja be a száját, vegye tudomásul, hogy a világ elment fölötte, hanem a szellőben, a csendben halljuk meg és tegyük az Úr szavát. Legyünk a csend emberei. A mai kornak a veszélye, hogy zúdulnak ránk az információk és nem tudjuk földolgozni. Amit sokat hallunk, azt elfogadjuk és megyünk utána, mint a vak szamár. Ezért kell a csend. Azt mondja a Szentatya, hogy itt nincs más megoldásunk. Tehát nem lehet, hogy a bölcsességre és a realitásra hivatkozva visszavonuljon az egyház a küldetésétől, hanem figyeljen oda a szellő halk susogására, a Szentlélekre és az Isten lelke szerint cselekedjen. Ez a megoldás. Tudjátok, mindenfajta konfliktushelyzetben, gyereknevelési gondban is, ha igazán benne vagyunk a hitéletben, akkor az imádságunk csendjében megkapjuk a választ. Nem a kiabálásban meg a harsányságban, hanem a csendben. 

Az Inter arma caritas következő adásában folytatjuk majd Bíró László katolikus tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családügyi referensének gondolatait a püspöki szinódusról, a philadelphiai konferenciáról. 

Tábori lelkészeink mutatkoznak be ismét önöknek, ezúttal Marosi Antal interjújában. Szentesi Csaba görögkatolikus tábori lelkészt hallják.

Szentesi Csaba különösen jó helyzetben van, legalább két imahely tartozik hozzá. Ez, ahol most ülünk Debrecen mellett egy külső városrészben, régi parasztházból van kialakítva, ahogy nézem a mennyezetet, meg van a katonaságnál is egy ilyen, hiszen tábori lelkész, görögkatolikus pap.

- Azt lehet mondani, hogy két helyen dolgozom, de ez a két hely azért mégiscsak egy. Ez pedig Debrecen illetve Debrecen környéke. A tábori lelkészi szolgálat azért sokkal tágabb, nem csak a városban vagy a laktanyában vagyok, nem csak betegeket látogatok kórházban vagy az otthonaikban, hanem Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar megye görög és római katolikus katonái tartoznak hozzám. Itt pedig ebben a kis kápolnában, ahol vagyunk, nagyon szerencsések vagyunk ezzel, mert volt rá pénzünk, hogy kialakítsunk egy imahelyet és egy papnak kápolna, imahely nélkül bizony elég sivár az élete. Kell egy központ, egy feltöltekező hely, ahol minden nap az Úr Jézussal megbeszélem a dolgaimat. 

Soha nem fűt be. Én második alkalommal vagyok itt. Úgy találkozik a jó Istennel, hogy ül itt ebben a hideg teremben és köhög. 

- Esténként van egy szentliturgia, előtte egy órával szoktam befűteni. Igazából este vagyok itt, napközben pedig a tábori lelkészi munkáimat végzem. 

Három megyét legalább fölsorolt, ahová tartozó katonák tartoznak önhöz. Ez nyilván egy nem kis létszám. Hogyan lehet ezt a munkát elvégezni?

- Akik a debreceni helyőrségben dolgoznak, nagyjából erről a környékről járnak be vagy itt laknak hétközben és hétvégére mennek haza. A három megye tágabb értelemben értendő, mert mondjuk esküvő, temetés, keresztelés, tehát ilyen szentségszolgáltatás ügyekben keresnek meg illetve lelkigondozói feladatok is vannak. Amikor valaki azt mondja, hogy idefigyelj, nekem a debreceni laktanyában van egy lelkiatya, nekem már olyan sokat segített, gyere, összehozlak vele és beszélgessetek egyet.. Volt már olyan is, hogy a Balaton partján volt az esküvő, a menyasszony és a vőlegény is katona, én felkészítettem őket az esküvőre a jegyesoktatás alkalmával, aztán nyáron a Balaton partján összeeskette őket a helyi plébános atya. Így lehet összedolgozni.

Akkor ezek szerint nem nyomasztó, hogy ez nem egy egyházmegye szintű szerveződés, mint tábori lelkészség, hanem a katonaság köré szerveződő szolgálat?

- Eleinte nagyon furcsa volt. Megmondom őszintén, hogy több évbe telt mire ezt megszoktam. Előfordul az is, hogy az emberek cserélődnek. Vagy külföldre mennek és lehet, hogy egy évig se látom azt az embert, akit azelőtt gondoztam vagy elhagyja a katonai pályát és más munka után néz. Valóban, ez nem klasszikus papi feladat. Engem annak idején a klasszikus papi feladatokra készítettek fel a teológián és még ilyet nem láttam soha életemben, hogy tábori lelkészség. Úgyhogy kollégákat kellett kérdeznem, akik egyébként nagyon jó barátok, és lassan belerázódtam.
A hajdúdorogi érsek úr kérte a debreceni önkormányzatot, hogy adjanak egy telket, amire görögkatolikus templomot építünk. Az önkormányzat nagylelkűen nekünk ajándékozta ezt a két telket, amelyen rajta volt ez az épület igen romos állapotban, meg a lakóépületünk is, ami szintén nagyon rossz állapotban volt. Viszont reményt keltő volt a helyzet és egy óriási felújítás következtében, most már ez egyházi épület. 

Akkor a másik imaszoba az pedig a katonaságnál van. Ugyanilyen szép?

- A laktanyában nem ilyen szép. Természetesen, hogyha lenne rá egy kis pénzünk, akkor alakíthatnánk rajta, de a református kollégámmal közösen használjuk is. Hogyha én most teleteszem ikonokkal, ami nekem teljesen természetes, akkor...

Zavaró lehet a reformátusok szemszögéből.

- Igen, és azért a laktanyában lévő kápolnát vagy imatermet úgy rendeztük be, hogy mindkét vallásnak megfeleljen. 

Most visszatérve az ön küldetésére, ugye két helyen szolgál, a laktanyában is meg itt is. Ugyanazt a munkát kell végezni vagy két külön dolog egy görögkatolikus templomban minden nap ténykedni és külön dolog a laktanyában?

- Igen és nem. Ugyanis ahhoz, hogy lelkileg én feltöltve legyek, ahhoz minden nap szeretnék misét mondani, mert ez egy papnak az életében olyan természetes, minthogy megebédelünk vagy iszunk egy pohár vizet. Elnézést a hasonlatért. Ez a liturgikus tér, amit itt kialakítottunk, ez borzasztóan szükséges. Tehát e nélkül elsorvadok lelkileg és az, hogy én itt esténként misézek, az nem zavarja az én tábori lelkészi munkámat, mert az meg napközben történik. Kivéve persze, hogyha valamilyen más küldetésről van szó. Tehát visszatérve a kérdésre, ugyanaz és mégsem. A mégsem meg azért, mert bent a laktanyában nem végezhetek misét, mert munkaidő van. Az embereket nem tarthatom fel azért egy órán keresztül, viszont hétfőnként az ebédidőben van egy imaóra, amire egyre többen jönnek. Szépen fogom a gitáromat, beviszem, Jézusról szóló énekeket énekelünk, aztán néhány perces elmélkedésben egy egész hétre való útravalót helyezek a szívükre és egy kis csendes imádkozás után mindenki megy a dolgára. Tehát, az időbeosztását úgy csinálja, hogy neki ez beleférjen a munkaidejébe. Ez nagyon sikeres. Egyébként minden novemberben szoktam szervezni egy úgynevezett hegymászós lelkigyakorlatot, ami ebben az évben Bükkszentkereszten lesz. A laktanya dolgozóiból és a civilek közül is sokan jelentkeztek. Már harmincan vagyunk, akik megyünk egy hétvégére Bükkszentkeresztre, és ott lelkizünk. 
Kívülről egy egyszerű kis melléképületet látunk, mert ez egy tűzoltószertár, egy raktár volt. Ebben az épületben nagyon régen még tűzoltóautók is álltak. Aztán, ha belépünk az ajtón, akkor egy meghitt görögkatolikus kápolnát látunk, tehát teljesen szabályos a belső elrendezése. Négy festett alapkép van itt, amely elválasztja a szentélyt a kápolna hajótól, ahol az emberek helyet foglalnak. Ez a négy alapkép kézzel festett, Jézust, az Istenszülő Szűz Máriát ábrázolja valamint Gábriel és Mihály arkangyalt. Ezek a képek Kanadából érkeztek. Kanadában az egyik magyar egyházközség kihalt, a templomot eladták és a négy kép oda volt támasztva a püspökségen a fal mellé. Amikor Fülöp érsek úr ott járt meglátta, hogy magyar felirat van az ikonokon és megkérdezte az ottani püspök urat, hogy elhozhatja-e? Felrakta az internetre, hogy kedves testvéreim, most hoztam négy képet Kanadából és azonnal lecsaptunk rá, hogy a mi kis kápolnánkba ez nagyon jó lenne. Ekkor kölcsönadta. Sajnos, a mester nevét nem tudjuk. Az ottani szokás szerint, akik fizették a mestert, tehát akik adományozták az akkori görögkatolikus egyházközségnek ott Kanadában ezeket a képeket, a nevük egy kis sárgaréz táblácskán szerepel. Szép magyar nevek vannak rajta. Visszakeresték a kollégák, hogy a nyírségből származnak ezek a családok, akik valamikor kivándoroltak. 

Nézek itt egyet, le kell hajolnom. Fehér család adománya. 

- Olvasok egy másikat, ez a Szabó család adománya. Középső ajtó a királyi ajtó, ott csak felszentelt ember mehet be. A két oldalsó ajtón, eredetileg ott sem mehet be más, de ezek a szabályok egy kicsit enyhültek és az oldalsó ajtón akkor mehet be, hogyha valakinek valami dolga van. Például a ministránsok, a gyerekek, akik segítenek nekem. Ez a tűzoltószertár, hagy fogalmazzak így mégegyszer és most egy kicsit magyartalan leszek, már be van imádkozva. Nincs nagy létszáma azoknak, akik ide járnak. Van egy kilencgyermekes család, akik elég gyakran eljönnek hétközben is, hogyha nincs más dolguk, velük szoktuk mondani félig mosolyogva, hogy működik a kápolna. Ez azt jelenti, hogy bármilyen imaszándékot imádkoztunk itt meg, akár vizsgázóért, akár halálos betegért, minden vizsga sikerült és a betegek meggyógyultak. Egyszer bejött ide egy házaspár, ötven valahány évesek lehettek és azt mondta a nő, hogy súlyos, daganatos beteg és ő azt hallotta, hogy ebben a kápolnában mindenki meggyógyul. Mondtam, hogy én még ezt nem hallottam, de nagyon hízelgő. Csak nyugodtan jöjjön, imádkozzon, és ha akarja, a szentliturgiába is belefoglaljuk a szándékát. Most nem azért mondom, de ő is meggyógyult, semmi baj nincs vele. Nem akarom misztifikálni ezt a dolgot, mert bármelyik templomban és kápolnában, ha igaz hittel imádkoznak, akkor az Úr Isten meghallgatja az imádságot. 

Köszönöm, hogy velünk tartottak, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. Többek között a családról volt szó mai adásunkban is, éppen ezért, ahogyan kezdtem egy családokhoz kapcsolódó imával, így azzal zárom. „Áldd meg Atyánk családunkat, hogy örömünket és boldogságunkat szeretetedben és az Irántad való szeretetben találjuk. Istenem óvj meg miket a gonosztól, Krisztus a mi Urunk által. Ámen.

 

134. ADÁS

2015. november 4.

Szerkesztett változat

„Mit mondjunk még a halálról, amikor isteni példa mutatja nekünk, hogy csak a halál szerezte meg a halhatatlanságot, és csak a halál váltott meg minket a haláltól? Nem kell tehát gyászolnunk azt a halált, amely mindnyájunk üdvösségét hozta. Nem kell menekülnünk attól a haláltól, amelyet Isten Fia sem tartott magához méltatlannak, és nem is került el.” – Szent Ambrus püspök könyvéből írt gondolattal köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

Mai adásunkban többek között beszámolunk majd arról a kegyeleti gyertyagyújtásról, amelyet a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban tartottak az elhunyt katonák emlékének tisztelegve. 
Ezen kívül folytatjuk azt a sorozatunkat, amelyben Bíró László katolikus tábori püspök, a Katolikus Püspöki Konferencia családügyi referense mondja el gondolatait a philadelphiai konferenciáról illetve a római szinódusról, természetesen a központba állítva a család fontosságát. 
Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetét is folytatjuk, amelyet ezúttal is Bőzsöny Ferenc olvas majd föl.

 

Kegyeleti gyertyagyújtásról számolunk be a következő hangképes tudósításunkban, amelyet a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban rögzített Marosi Antal.

Berta Tibor ezredes, a Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke

- Néhány perc múlva mécseseket gyújtunk magyar katona halottainkért és mindazokért a külföldi katonákért, akik hazánk földjében várják a boldog föltámadást. 

Az elhunyt katonákra kegyeleti imával emlékezik Máté Sándor alezredes, a Protestáns Tábori Püspökség titkára.

- Örökkévaló Isten! Kegyelmes Mennyi Atyánk az Úr Jézus Krisztus által! Köszönjük, hogy ebben a világban nekünk is helyet és életet adtál, s hogy ezt az életet magyarként élhetjük meg. Áldott legyen az irgalmad, hogy mindeddig megtartottad hazánkat, életünket, otthonunkat! Áldott légy, hogy mindezért adtál a nehéz időkben is hazájukat szerető szíveket és lelkeket, akik tenni is tudtak nemzetünk jobbulásáért. Így köszönjük néked ma hőseinket és az önfeláldozó szeretetnek azt a lelkületét, amely úgy betöltötte katonáink szívét, hogy a legdrágábbat, az életüket áldozták a magyar népért. Ó könyörülj egész népünkön, hogy előtted hódolva, bűneinket megvallva, megtisztulva, a Te szentséges jelenlétedben tudjuk a tőled rendelt feladatot meglátva, élni és szolgálni! Szívünkben Isten és felebaráti szeretettel, népünk iránti hűséggel, országunkban összefogással, hittel és reménységgel áldj meg bennünket, hogy hittel tudjunk szembenézni a halállal is, nemcsak a láthatókra, de a láthatatlanokra is tekintve, s erősíts meg, hogy segítségeddel megharcolhassuk a hit szép harcát a mi üdvösségünkre, népünk, bajtársaink s minden felebarátunk javára, s a Te szent neved dicsőségére! Ámen.

Felkérem Dr. Simicskó István urat, Magyarország honvédelmi miniszterét, emlékbeszéde megtartására.

- Legyenek bármely nemzet fiai is, akik itt estek el a mi hazánkban vagy távol idegenben a magyar katonák, ismerték a legfontosabb parancsot: mindent adj oda a hazádért. Emlékezzünk a hősökre, emlékezzünk az ő áldozatukra ezen a mai napon és kegyelettel őrizzük meg emléküket az idők végezetéig!

Kérem önöket, a kegyelet gyertyalángjaival emlékezzünk együtt az elhunyt katonákra.

Benépesült a Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvara, a Magyarországra akkreditált katonai attasék, a Honvédelmi Minisztérium vezetői, az élet viharaiban megedződött nyugdíjasok állnak mécsesekkel a kezeikben, akik a halottak napi kegyeleti gyertyagyújtás részesei valamennyien.

Elhunyt katonákra kegyeleti imával emlékezik Totha Péter Joel, vezető tábori rabbi.

- Mindenható Mennyi Atyánk! Áldottak legyenek azok, akik a mai napon eljöttek, hogy emlékezzünk, amikor az egymás iránti szeretet, a múltunk iránt érzett felelősség és sorsközösség gyűjti össze az emlékező lelkeket. Megtört szívvel emlékezünk hőseinkre, katonáinkra, civil szeretteinkre, az elhurcolt munkaszolgálatosok ezreire, akik kegyetlen háborúk során vesztették életüket. A hazájuk és szeretteik biztonságába vetett hitükért áldozták fel életüket. Ezért kérjük, hogy az öröklét és az emlékezés angyalai álljanak most őrt és kísérjék imáinkat, amelyek a magasságba szállnak. Most egész szívvel emeljük fel a szívünket az éghez. Fohászkodjunk a mindenség alkotójához! Adjon nekünk továbbra is reménységet, erőt, büszkeséget, méltóságot! Hozzon gyógyulást a betegeknek, vigasztalást a gyászolóknak, segítséget és bíztatást a reménytelenség foglyainak! Adjon nekünk, gyermekeinknek, unokáinknak békés és boldog életet!

Az elhunyt katonákra kegyeleti imával emlékezik Berta Tibor ezredes, a Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke.

- Gyertek majd ki a síromhoz világítani! Nem azért, hogy engem lássatok vagy én lássalak titeket, mivel a föld betömi a szemem, hanem, hogy a saját arcotokra hulljon a gyertya világa. Halottak napjának gyertyái, az egyház hagyományának és történelmének fényei, mint Jézus Krisztusnak, a világ világosságának a jelképei az emlékezés fájdalmas szomorúságában is a remény örömével világítják meg és akarják megvilágítani most is a mi arcunkat is, azzal a reménnyel, ahogyan te Urunk és Örökkévaló Istenünk, nézed ezt a világot és nézed benne az embert. A Te reményed, az evangélium, az örömhír reménye az egyedüli Urunk, mely igazán meg tudja világítani és világosítani a szívünket, a lelkünket, az arcunkat, a szellemünket. Ezt a reményt kell vagy kellene teljesen és bátran átölelnünk, mely nem más, mint a te jóságod és irgalmad megmutatkozása Urunk, mely felülmúlja a mi emberi számításainkat, és semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy minden ember üdvözüljön! Örök reménységet adó szeretetedben Urunk, nem érdemeinket nézed, nem is tetteink szerint bánsz velünk, hanem egyedül irgalmadnak határtalan nagylelkűsége szerint. Minden vétkünk, a Tőled való elfordulásaink és meneküléseink Urunk, még erősebbé változtatják a Te szeretetednek a tüzét, annak a tűznek a fényét és melegségét, mert még erősebb vággyal szeretnéd, hogy újra a tieid legyünk, mint üdvözítő tervednek a részesei. Szent Fiadban, Jézus Krisztusban, a világ világosságában végtelenül jónak tártad föl magadat előttünk. Olyan jóságnak, aki nem csupán önmagában jó, hanem aki értünk, emberekért jó. Aki szeret és keres minket, aki gondol ránk, aki ismer és vár bennünket. Ezzel a reménnyel gyújtsuk majd meg gyertyáinkat katona halottainkért, akiket a Te végtelen jóságod irgalmába ajánlunk Urunk! Úgy legyen! Az Atya, a Fiú és Szentlélek nevében, Ámen.

 

Balatonkenesén, lelkigyakorlaton hallhatták katonacsaládok, katonaházaspárok illetve honvédségben dolgozó civil házaspárok jelenlévő tagjai Bíró László katolikus tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki konferencia családügyi referensének gondolatait a nemrégiben befejeződött római szinódusról illetve a philadelphiai konferenciáról.

- A Szentatya tavaly azt mondta egyik megnyitó beszédében a Szent Péter téren, hogy azt szeretné, ha a szinódus két vágányon haladna. Hangozzék el az igaz szó és hallgattassék meg a másik. Egy házasságban is mindig fontos, hogy hangozzék el a szó, akármilyen fájdalmas is, de hallgattassék meg a másik. Hányszor van az, hogy ott van nálam egy házaspár és nem tudja az egyik végigmondani a mondatát, mert a másik örökké belebeszél, sokszor védekezően, pedig senki nem támadja. Közben Krisztusra figyeljünk, aki az Atya végső szava. Ez is a szinódusnak a dilemmája. Ha egyszer hiszem, hogy Isten sokféle módon szólt a történelme során az emberhez és a végső korszakban fia által szólt hozzá, akkor mégis Jézus szava a döntő. Ezt nem engedheti el az egyház. Itt van a konfliktushelyzet. Kimondani, egymásra figyelni, Jézusra figyelni, aki a végső szava az Atyának. 
Ma este sem más az imádságunk, mint ahogy Athenagorász pátriárka említette: Szentlélek nélkül az isten távol van, Krisztus a múltban marad, az egyház egy közönséges szervezet, a tekintély hatalommá alakul, a misszió propagandát művel, a kultusz csak múltidézés, a keresztény cselekedet pedig rabszolgaerkölcs lesz – fogalmazott a pápa. A lélek az, ami élettel tölti meg Jézus jelenlétét közöttünk, a múltat élőként helyezi a jelenbe és szelídíti meg a hatalmat szeretetté. Tudjátok, erők harcáról van szó a mélyben. Amíg a felszínen és a mélyben ezzel, azzal csatázunk, az istenellenes erők dolgoznak. A mélyben az ördög keveri a kártyát. Nem szabad naivnak lennünk. Tehát az első, amire fölszólít a pápa, az az imádság. Azt mondja, azért imádkozzunk, hogy a szinódus legyen képes az ember teljes képéhez visszavezetni a házastársi és a családi tapasztalatot, hogy elismerje, értékelje és terjessze mindazt, ami benne szép, igaz és szent. 
Azért imádkozzunk, hogy tudjunk visszatérni az emberhez. Benedek pápának volt az a fogalmazása, hogy vissza kell térni az ember igazságához és a szeretet igazságához. Amit ma szavalnak a sajtóban, felelőtlenség, az nem az ember igazságáról szól. Lassan már csak az egyház küzd az ember igazságáért. Mind a szinódusnak a bevezető beszédei, mind a philadelphiai konferencián elhangzottakban, mindig az emberről van szó. Ha igazán az ember igazságát fogalmazzuk meg, mindig eljutunk a Szentírás igazságához. Ez II. János Pálnak a meglátása. Semmi mást nem akar a Szentírás, a hitünk, mint az embert kibontani. Az ideológiák mindig emberellenesek, embert fölfalók és embert pusztítók. Nagyon tisztán kell látnunk. A Szent atya nem kér mást, csak azt szeretné, ha a szinódus visszamenne az ember teljes képéhez, a házastársi és családi tapasztalatot innen merítené. Tehát a jól megélt házasság akkor boldog, ha az egész emberre figyelünk. 

 

Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják. 

Május 24.

Folyton visszatér az én egyéni argumentumom: hány főnemes erkölcstelenkedett zsidó lánnyal. Megszületett a gyerek. De a kedves papa szülei valamilyen módon el akarták tussolni, ezért lelencházba adták, a faluban valakivel elfogadtatták /anélkül persze, hogy a szülőanya származásáról egyetlen szót szóltak volna/, valami pénzt adva az örökbeadónak. Sőt tudjuk, hogy egy-egy zsidótól születettet úgy könyvelt el a család, mintha emberségesen ők fogadták volna örökbe. És a kicsiből méltóságos gróf úr lett, akit most én tiszteljek, mint magasrendű emberi lényt. Hát tisztelje a mendergős menkű.
Egyetlen sóval sem akarom megbántani mindazokat a nagyon derék főúri családokat, akik tisztességesen éltek és élnek. Akik éppen olyan derék magyarok, nemesen gondolkodók, mint bárki más. De nem azért becsülöm, mert a kedves nagypapa pénzen báróságot vett. Vagy a kedves ükpapa a császár melletti nyaloncságával grófságot szerzett. Pfuj! Remélem, hogy a háború a sok cafranggal együtt ezt az őrültséget is elsöpri.
Naponta rosszabbodik a helyzet a zsidaink között. Ég tudja, milyen úton-módon, de több és több hír jön a németországi embertelen és hajmeresztő kínzásokról, zsidóüldözésekről, gázkamrákról, koncentrációs táborokról. A félelem mindig nagyobb lesz köztük, hogy hamarosan hozzánk is eljut ez az őrület. Ezért egyre nagyobb az idegesség köztük. Letargikus állapot kezd eluralkodni olyanok között is, akik eddig egészen jól bírták ezt az életet. Utat építenek, jó levegőn vannak, tisztességes ellátásuk van. Mindenki részvéttel van velük. Igazán nem szólhatnak a környezetre egyetlen rossz szót sem.
Csak egy dolog nagyon aggasztó. Folyton gyakrabban hallom a bosszúállás gondolatának a legkülönbözőbb variációban történő kifejezését. "Majd ha hazakerülünk", "majd a háború után", "majd ha sikerül átszöknünk az oroszokhoz". Ez a sok "majd" valósággal diadalmasan hangzik nagyon soknak a szájában. 
Sokat beszéltünk erről egymás között a józan zsidókkal. Ők is félnek. Ismerik a saját fajtájukat. Ha elvesztik a fejüket, nem nézik a józan ítéletet. Akkor nem kímélik a másik zsidót sem. Érdekes, eddig azt gondoltam, hogy egymás között megférnek, támogatják egymást. Otthon mindig ezt tapasztaltam, és ezt is lehetett róluk mindenütt hallani. Most azonban új oldalról ismertem meg őket. Nem a körülmények különbözősége miatt, hanem mert a hitsorsosaik más oldalt tárnak fel előttem. Kifelé összetartanak /és ez várható a háború után is, ahogy a Klein-féle józanok mondják/, de ha az egyéni érdeke valakinek azt kívánja, nem nézi, hogy zsidó vagy nem zsidó a másik. Akkor fogat fogért!

 

Köszönöm a figyelmüket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. Az Inter arma caritas következő adásával egy hét múlva jelentkezünk. Idézettel kezdtem, természetesen idézettel zárom mai adásunkat, méghozzá ismét Szent Ambrus püspök könyvéből vett gondolatokkal. „A halál nem tartozott hozzá természetünkhöz, hanem a természet ellen van. Isten nem rendelte el kezdettől fogva a halált, hanem gyógyszerül adta. Az embert kötelességszegése miatt sújtotta a mindennapi fáradságos munka büntetése, és a kibírhatatlan fájdalom kezdte szerencsétlenné tenni életét. Úgy kellett véget vetnie e bajoknak, hogy a halál állítsa helyre, amit az élet elveszített. Ha a kegyelem nem segítene, a halhatatlanság inkább teher lenne, mint előny.”

 

 

135. ADÁS

2015. november 11.

Szerkesztett változat

„Adjad, Uram Isten, hogy nem csak jóakaróimat, de teéretted, ellenségeimet is szeressem, és a te szent Fiad példáját követvén, imádkozzam tiszta szűvel gonoszakaróimért. Végy ki, Uram, énbelőlem minden gyűlölséget, irigységet és felebarátom ellen való nehézséget, hogy a tekéletességnek kötele, az igaz szeretet lakozzék bennem: és miképpen te megbocsátod vétkeinket, úgy mi is igazán megbocsássunk ellenünk vétetteknek.” – Pázmány Péter gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

Mai adásunkban folytatjuk immár negyedik alkalommal azt a sorozatot, amelyben Bíró László, a Katolikus Tábori Püspökség püspöke, a Katolikus Püspöki Konferencia családügyi referense a szinódusról illetve a philadelphiai konferenciáról osztotta meg gondolatait azon a családerősítő hétvégén, lelkigyakorlaton, amelyet katonacsaládoknak, a Magyar Honvédségben dolgozó civil családoknak tartott.
Folytatjuk azt a sorozatunkat is, amelyben tábori lelkészeket mutatunk be önöknek. Már korábban hallhatták Szentesi Csabával készült interjúnk első részét, a beszélgetést folytatjuk a mai adásunkban. Tartalmas időtöltést kívánok!

Folytatjuk sorozatunkat, amelyben Bíró László katolikus tábori püspök, a Katolikus Püspöki Konferencia családügyi referense a szinódusról, a philadelphiai konferenciáról mondott gondolatokat azon a lelkigyakorlaton, családerősítő hétvégén, amelyet katonacsaládoknak, a Magyar Honvédségben dolgozó civil családok jelenlévő tagjainak mondott. Bevezetvén az ott hallottakat, amelyet magam is nagy figyelemmel kísértem, idézem a majd elhangzó pápai gondolatokat: „A család a sebek gyógyításának a helye”.

- A philadelphiai világkongresszusnak a mottója ez volt: Küldetésünk a szeretet, élni a házasságot teljességében. Mit jelent az, hogy élni a házasságot teljességében? A házasság, a család rengeteg szegmensből áll össze. Van a szerelem, a házasság, a család, a gyereknevelés, egészen az öregjeinkig és az anyagiaknak előteremtése. Az szokott történni, hogy valamelyik szegmens előretolakszik, a többi elsatnyul és szétcsúszik a házasság észrevétlenül. Azt mondja ez a philadelphiai találkozó, arra figyeljünk, hogy a különböző szegmenseket arányos intenzitással éljük meg, mert ha valamelyik alulmarad, akkor a házasságban egy lyuk, szakadás keletkezik. Tehát ennek a leltárát kell végigvenni, hogy tulajdonképpen a házasságban mi működik jól és mi kevésbé, mert akkor boldog a házasságotok és családotok, hogyha minél több szegmense jól működik a házasságnak. Ez tulajdonképpen a nagy titok. Azt mondja a Szentatya, hogy az ember teljességéhez tudja visszavezetni a házasságot és ebből fakasztani a házasság tapasztalatait. Philadelphiában a Szentatya este egy nagyon spontán beszédet mondott és elmesélte, hogy fiatal pap korában odament hozzá egy kisgyerek és ezt kérdezte: - Atya! Amíg még nem volt meg a világ, addig mit csinált a jó Isten? A pápa megizzadt a gyermek kérdésétől. Azt mondta neki, hogy amíg nem volt a világ, addig a jó Isten szeretett, és míg szeretett, annyi sok szépség, jóság, igazság gyűlt benne össze, hogy nem bírta magában tartani, elkezdett teremteni. Megteremtette a családot, többek között abba tette bele a legtöbb szépet és jót. Ezt tette a jó Isten. A világtalálkozón is ezt említi a pápa, bár nem mondja ilyen szép mesében el: Elismerje, értékelje és terjessze mindazt, ami a családban szép, igaz és szent. Ölelje át a megsebzettség helyzeteit, a szegénységet, a háborút, a betegséget, a gyászt a sérült és szétbomló kapcsolatokat, melyekből problémák, viszályok és szakadások származnak. Ölelje át a megsebzettség helyzeteit: Philadelphiában egy óriási előadás hangzott el erről a témáról „A család, mint a sebek gyógyításának otthona”. A Fülöp-szigeteki érsek tartotta, nagyon nagyszerű előadás volt. Minden házasságban két sebzett ember van együtt, nyugodtak lehettek ebben. Gyerekeiteknek is adtok sebeket, ők is nektek. A legfájóbb seb az, amit egymásnak okoztok, de minden otthon és minden házasság a sebek bekötözésének a helye. Nincsen seb nélküli ember, mindnyájan egy csomó sérültséggel érkezünk meg a saját életünkbe. Ez normális, nem tudunk e nélkül lenni és az otthon a sebek gyógyításának a helye. Ez nagyon szép gondolat, nehéz nekem szenvedély nélkül beszélni róla, mert tudom, miről beszél a pápa. Anélkül, hogy ezt tudnánk konkrétan, mindnyájan megsebzettek vagyunk és az az elsődleges dolga minden párkapcsolatnak, hogy: átölelje a sebzettségeket, szegénységet, a háborút, a betegséget, a gyászt, a sérült és szétbomló kapcsolatokat, melyekből problémák, viszályok és szakadások származnak. Emlékeztesse a családokat, hogy az evangélium továbbra is örömhír marad, amelyből újra lehet indulni. Látszik, hogy a Szentatya önmagát is erősíti. Nem szállhatok le a keresztről, nem vonulhatok vissza, mint Illés, az evangélium igazságában szilárdan hinni tartozunk. Az egyház élő hagyományából merítsék a szinódusi atyák a vigaszt és a reményteli eligazítást azon családok számára, amelyek napjainkban az egyház közösség és az emberi lakóhely építésére hivatottak. Tehát a társadalom olyan erős, amilyen erős a család. Mindig ezen múlik minden.

 

Sorozatot folytatunk akkor is, amikor tábori lelkészeket mutatunk be önöknek. Szentesi Csabával már hallhattak beszélgetést, ezt folytatjuk. A riporter Marosi Antal.

Az életvitel szempontjából, csak másabb egy görögkatolikus tábori lelkész, mint egy római katolikus tábori lelkész. Önnek felesége van, gyerekei vannak. Mennyire irigylik magát? Szoktak erről beszélni?

- Nem tapasztaltam, hogy irigyelnének. Mikor együtt vagyunk, ekkora mélységekben nem szoktunk beszélgetni. Ők nagyon jól elfogadtak engem, az egyetlen görögkatolikus vagyok a szolgálatban, mindenki más római katolikus. Kifejezetten jó barátság van köztünk, nagyokat szoktunk hülyéskedni, nevetni. Komoly dolgokról beszélgetünk, mit és hogyan kéne jobban csinálni? Szerintem remekül beleillek ebbe a képbe és a különbözőség, hogy más a szertartás, másképp öltözök fel papi ruhába, másképp ünnepeljük az ünnepeket, más a böjti fegyelem, ezekkel a különbségekkel szerintem még csak jobban összetartozunk.

Az sem jelent problémát, hogy a görökatolikusok megnősülhetnek, ők pedig nem?

- Nem jelent problémát. Arról szoktunk beszélgetni egyébként, hála Istennek püspök úr ebben nagyon jó fej, hiszen családokkal foglalkozik, hogy ugyanolyan nehéz családos papnak lenni, mint nőtlen papnak. Nem én fogalmaztam ezt meg, hanem pontosan a római katolikus kollégák, és amikor teljesen komolyan tekintve a családokat és a bonyodalmakat, meg a bajokat, amik vannak a hívő katonacsaládokban is, akkor bizony arra a következtetésre juthatunk, hogy egy nőtlen papnak, egy egyedülálló embernek, vagy egy szerzetesnek az életében is megvannak a nehézségek és természetesen a családos papnak az életében is megvannak a nehézségek. Tehát nem sima ügy egyik sem. 

De abban a tekintetben talán nem összehasonlítható, hogy – a jó Isten ott van mellettem, visz a tenyerében, ott van a hátam mögött, nem hagy magamra, van társam, ha lehet így mondani és akkor ilyen értelemben a római katolikus pap sem társtalan - egy görögkatolikus papnak azért csak van egy olyan társa, aki hús vér emberből van, és ott van esténként, amikor ülünk az asztal mellett. Azért csak nem ugyanaz a kettő. 

- Persze, hogy nem ugyanaz. Nálunk előfordul, hogy a feleségemmel és a három lányommal ülünk vasárnap az ebédlőasztalnál és akkor valaki mondja, hogy apa ez a prédikáció felejtős, ez nagyon rossz volt. Erre a másik megszólal, hogy nekem pedig nagyon tetszett és elkezdünk róla beszélgetni. Ilyenkor az anyjuk helyrerakja a dolgokat, de nyilván van mindenkinek önálló véleménye, és akkor megvitatjuk, hogy én mit prédikáltam pár órával ezelőtt. Ez például egy nagyon kellemes dolog, nyilván a görög papnak szerencséje van, mert a felesége és a gyerekei is szólnak, hogy ez most jó volt vagy éppen nem volt jó. 

Önkontroll.

- Igen, így van. A másik meg, belegondoltam, tegyük fel, hogy nőtlen pap vagyok és én egyedül élek egy plébánián. Hát én megőrülnék. Nyilván ilyen típus vagyok és le a kalappal azok előtt a kollégák előtt, akik bírják ezt, csinálják szívvel, lélekkel. El sem tudom képzelni, hogy egyedül vagyok, hogy haza megyek a rengeteg munkám után, ahol van egy tv, van internet és azon kívül nincs ott senki. Úgy tudom elképzelni a nőtlen hivatást, hogy közösségben vagyunk. Tehát én biztos szólnék egy pár pap kollégámnak, hogy lakjunk együtt egy plébánián, beosztjuk, kinek melyik a szobája, és legalább egyszer egy nap találkozzunk, hogy beszélgessek valakivel. Ez biztos, hogy óriási nehézség, szerzetesközösségben talán könnyebb ezt megélni. Nem tudom, mert nincs tapasztalatom, csak úgy elképzeltem.

Azt nem képzelte el, hogy pap lesz, ha jól emlékszem autószerelőnek indult az élete. 

- Villamossági szereléssel foglalkoztunk. Egyszer mondta a mester, hogy kössem be az irányjelző kapcsolót. Fordítva kötöttem be, ha balra akart menni, akkor jobbra indexelt és fordítva, üldöztek is egy fél óráig a műhelyben. Na, szóval voltak ott is vidám dolgok. Egy alkalommal, egy januári napon fölébredtem, hogy én pap leszek. Vizsgálgattam a gondolataimat, hogy gyógyszer hatása alatt nem voltam, nem voltak káros szenvedélyeim, kialudtam magamat. Akkor, hogy lehet ezt így értelmezni, hogy én pap leszek? Dehogy leszek, hát én autószerelőnek tanulok. Naponta mindig erre ébredtem és akkor már nem is tudtam aludni sem rendesen. Elmentem segítséget kérni egy-két pap ismerősömhöz és akkor mindenki megnyugtatott, hogy ez biztosan tévedés. Ahogy ismernek engem, kizárt dolog, hogy itt papi hivatásról legyen szó. Ez csak egy rémálom lehetett. Megnyugodtam, de csak nem hagyott az Úr Jézus békén. Végül is, hosszú vívódás után azt mondtam az Úrnak, hogy elmegyek felvételizni, ha felvesznek pap leszek, ha nem, akkor pedig autószerelő maradok. Mind a ketten megnyugodtunk, Jézus is, meg én is. Nagyon békés volt az egész tavasz. Nyár elején volt a felvételi, felvettek egyből és akkor kezdtem megbarátkozni azzal, hogy én pap leszek: hűség Istenhez, a házastársamhoz, a hivatásomhoz, vannak szabályok, amiket be kell tartani, ez kötelező. Például papszentelés után nem nősülhetek, papszentelés előtt kell. Elvégeztem a teológiát, bemutattam az püspöknek és az elöljáróimnak a jövendőbelimet, megismerkedtek vele és néhány hónapom volt arra, hogy a papszentelés előtt megházasodjak. 

Ez a rend a görögkatolikusoknál. Mit mondott erre a menyasszony? Bevezették, minthogyha egy mustra lenne.

- Mindketten izgultunk, de az én feleségem nem ijedős. Bátran odaálltunk a püspök elé és elbeszélgettünk. Tudtuk, arról van szó, meg kell vizsgálni, hogy az egyházmegye egyik papjának azért legyen már rendes felesége. 

Mondhatták volna azt, hogy nem?

- Mondhatták volna.

És akkor azt elfogadta volna?

- Némely dologban elég makacs vagyok. Mivel nagyon szeretem a feleségemet, ez egy nagy vívódás lett volna, hogyha azt mondják, hogy nem vehetem feleségül. 

Szerencsére nem mondták, megvolt az esküvő. 

- Utána egy hónap múlva pedig papszentelés. Az első állomáshelyem egy kis abaúji falu, Gadna volt, ahol nagyon rendes parasztcsaládok és cigányok éltek fele-fele arányban. Nagyon érdekesen alakult a helyzet, mert még sosem foglalkoztam cigányokkal, de nagyon megkedveltük egymást. A gitár ott is sokat segített hittan órán is meg a templomban is. Így aztán azt éltem meg, hogy azzal tüntettek ki engem az ottani cigányok, hogy egyedül tőlem nem loptak semmit. Egy szilvát sem vittek el a kertből és a gyerekek minden nap jártak misére. Ministráltak, nem tágítottak az oltár mellől. Nagyon örültem neki. 
A papi élet, a görögkatolikus is, azért lemondásokkal jár, ugyanis én például nagyon szerettem koncertekre, színházba járni. Ezek esti programok, de nekem papként ott van este a mise, amit meg kell tartani és akkor nem megyek színházba, koncertre vagy buliba a haverokkal, mert nekem este szolgálat van. Ez egy lemondás, az biztos, de nem vagyok ezzel szegényebb, mert mindent meg lehet oldani, és ha most nem megyek el mind a tíz koncertre, hanem csak egyre vagy kettőre, az akkor úgy teljesen rendben van az életemben. Tudok sportolni, röplabdázom, biciklizem, zarándoklatokat szervezünk, akár a seregben is a srácokkal. Mindig odafigyelnek rám, szólnak, hogy az atya már nagyon el van hízva, így nem lehet katonának lenni! Rendesen odafigyelnek rám. 

Mi lett volna, ha marad a szervizek olajos világában? Most hol tartana?

- Fogalmam sincsen, soha nem gondolkoztam még ezen. Ugyanis attól kezdve, hogy én igent mondtam Jézusnak, nem akartam más lenni, csak pap. Addig nem akartam pap lenni, mert eszembe se jutott. De attól kezdve, hogy tanulni kezdtem és pappá szenteltek, eszem ágában sem volt mást csinálni, és most sem. Én nagyon szeretek pap lenni.

Mindenkinek van jelmondata a római katolikusoknál.

- Papszentelés előtt én is választottam egyet, Máté evangéliuma, 7. fejezet, 12. vers: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük”. Ha ez meglenne minden emberben, akkor sokkal szebb világunk lenne. Nem lenne ennyi gond, az biztos. 

 

Mai adásunk elkészítésében segítőtársam volt Marosi Antal. Nevében is megköszönöm a figyelmet és további kellemes rádiózást kívánok valamennyiüknek, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. Nem búcsúzom anélkül, hogy ne idézettel zárjam a mai adásunkat is. Pázmány Péter gondolataival kezdtem mai adásunkat, így azzal zárom. 

„Megvallom, Uram, hogy az én álnakságimért többet érdemlettem ennél, amit most szenvedek: és hálát adok néked, hogy nem fizetsz érdemem szerént, hanem a büntetésben is megmutatod atyai irgalmasságodat, és mint fiadat, kegyesen dorgálsz és ostorozol, hogy a hízelkedő világnak csalárdságitúl el ne ragadtassam. Légyen áldott, Uram, mindenben a te neved, ki megsebeseítesz, és ismét meggyógyítasz; megostorozol, és ismét megvigasztalsz. Ámen.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK,

ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség, 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail: berta.tibor@hm.gov.hu 

 

 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
kedd, 2020, június 23