Inter Arma Caritas - Magazinműsor a Mária Rádióban 2015. 96-100. adás

 

INTER ARMA CARITAS

FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET

Magazinműsor

honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról.

A Honvédelmi Minisztérium,

a Magyar Honvédség

és a Katolikus Tábori Püspökség

adása a Mária Rádióban.

 

96 - 100. adás

 

 

96. ADÁS

2014. január 14.

Szerkesztett változat

„Hiszen ha egymagam a világ minden vígságát a magaménak tudhatnám is, ha minden benne kínálkozó gyönyörűséget élvezhetnénk is, bizonyos, hogy sokáig nem tarthatna. Ezért hát, én lelkem, teljes vigasztalásod és tökéletes fölüdülésed nem lehet egyebütt, hanem csak Istenben, aki a szegényeket vigasztalja és a kicsinyeket magához fogadja.” – Kempis Tamás gondolataival köszönti önöket a szerkesztő, Fodor Endre.

 

Az Inter arma caritas mai adásában arról az emlékmiséről hallhatnak hangösszeállítást, amelyet a doni áldozatok emlékére tartott a Katolikus Tábori Püspökség a Mátyás templomban. A szentmisét Bíró László celebrálta, jelen volt többek között Orosz Zoltán altábornagy, honvéd vezérkar főnök helyettes, Boros Péter volt miniszterelnök.

   Főtisztelendő Atyák, Miniszterelnök Úr, Államtitkár Úr, Altábornagy Úr, Tábornoki Kar Jelenlévő Tagjai, Honvédség Képviselői, Társadalmi Szervezetek Képviselői, Tisztelt Emlékezők!

   Arra a tragikus eseményre emlékezünk, ami 72 évvel ezelőtt történt és annyi fájdalmat okozott családoknak, élőknek, szenvedőknek, sebesülteknek. Amint a bevezetőben is mondottam, szeretnénk a jövőre figyelni. Ferenc pápánk, amikor Doberdónál misézett szeptemberben, szomorúan, drámaian hangzóan mondta ki a mondatot: Részleteiben a harmadik világháború zajlik, mert nem tanultunk a múltunkból. Nem tanultunk az I. világháborúból, nem tanultunk a másodikból sem, és most részleteiben zajlik a harmadik világháború. Szépen fogalmazva mondják, hogy történelmi átrendeződés van. Mit lehet tenni? Az eseményeket ismerjük, a fájdalmakat nem hiszem, hogy van értelme ecsetelni. Ebben a kis igehirdetésben szeretném ide idézni Ferenc pápának néhány gondolatát, amit a béke világnapjára, január elsején küldött szét a világegyháznak. 
   Ennek a körlevélnek az alapmondata ez: Nem rabszolgák vagyunk, hanem testvérek. A tavalyi körlevelét folytatja Ferenc pápa, ahol arról szólt, hogy a teljes életre vágyó ember keresi a testvért, rászorul a testvérre. Az ember közösségi lény, keresi a másikhoz tartozást. És a másikhoz való tartozás mindig föltételezi az igazságosságot, a szabadságot, az ember személyi méltóságának tiszteletben tartását. Amikor az egyik ember kizsákmányolja a másikat, akkor ezt a másikhoz való tartozás vágyát töri meg az emberben: a testvériséget. Konkrétan fogalmaz a Szentatya, nem mond nagy szavakat a békéről. Nagyon konkrétan fogalmazza meg, hol veszik el a testvériség napjainkban... a szörnyű múlt heti tragédiában is. Azt mondja, ha nem a rabszolgaságot akarjuk folytatni, hanem a testvériség építői szeretnénk lenni, akkor figyeljünk először oda, Isten milyennek is álmodta meg az embert. Visszanyúl az ősi archaikus elbeszélésekhez, Ádámhoz és Évához, Noéhoz és még tovább. Ádámot és Évát az Úr megáldja: Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a Földet! A Biblia szerinti első emberpár, Isten áldását teljesíti. Gyermekeik születnek, és ezzel elkezdődik a földkerekségen a testvériség hálózatának építése. 
   Ezek a testvérek, Káin és Ábel, ugyanazon szülőktől származtak, egyenlő méltóságuk volt, egyenlő rendeltetésük volt. A Biblia finoman kifejezi, hogy különbözőségen alapult az ő testvériségük. A hagyomány így mondja, az egyik a földművelés kultúráját, a másik az állattenyésztés kultúráját képviselte. Szépen haladt a testvériség, a szülő-gyermek viszony, a testvér-testvér viszony. A testvériség első megrontója az emberi önzés, a bűn, amikor Káin megveti ezt az alapvető értéket és megöli Ábelt. Ettől kezdve a testvérek meghasonlása végig jelen van a történelemben. A következő hasonló történet Noé gyermekeiről szól. Kám, az idősebb fiú meggyalázza az apját. Noé a kisebb gyermekeket megáldja, Kámot pedig megátkozza és gyűrűzik tovább a testvérek meghasonlása a bűn következtében. Isten nem adja föl tervét, ő testvérnek akarja látni az embert. Eljön közénk Krisztus a második isteni személy, testvérünkként. Meghirdeti keresztségét gyakorolva a bűnbánatot, és megszületik az ősegyház. Amikor kérdezik Pétertől predikációjakor „Mondd, mit tegyünk?”, akkor azt mondja: „Térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, keresztelkedjetek meg és megkapjátok a Szentlelket.” A megbomlott testvériség ott az ősegyházban helyre áll. Újra fölragyog az ember a maga méltóságában, testvéri összetartozásában. Megtértek Istenhez, megtértek egymáshoz is. 
   Szentatyánk történelmi áttekintést ad arról, hogy hogy is volt a rabszolgaság az emberiség történelmében. Bevett gyakorlat, beszabályozta a rabszolgatartó társadalom a jogokat és kötelességeket mindkét oldalról. Egyszer csak egy szép napon fölvirradt az ember szabadsága, megszűnt a rabszolgaság formailag. Ki hitte volna, hogy éppen a XX. és XXI. század fordulóján jelenik meg újra erőteljesen a rabszolgaság? Bérkoldusság, szexualitás kiszolgáltatottjai, a munkáltatóknak kiszolgáltatott munkások hada, a terrorcselekmények áldozatai, túszai. Megszűnt a rabszolgaság intézménye, de sajnos az ember újra meg újra rabszolgasorsba tereli a másikat. Ez alapvetően minden háborúskodás mélye, mikor egy nemzet a másik nemzetet akarja leigázni, egy népcsoport egy másik népcsoportot, lehetne folytatni a sort. Szentatyánk fölteszi a kérdést: - Mi táplálja ezt az újkori rabszolgaságot, a háború gyökereit? Újra elmondja azt az alapgondolatot, ami egészen végigvonul a körlevélben, hogy az ember ha eltávolodik Istentől a testvériesség ősforrásától, az Atyaságtól, akkor szükségszerűen megjelenik a másik embertől való elidegenedés, a testvériség megvetése, megjelenik az egyik ember alárendeltsége a másiknak, a rasszizmus és minden más kizsákmányoló forma. Csonkul az emberben az az ősi vágy: valakihez tartozni, testvére lenni a másik embernek. 
   Másik szociális jelenség, hogy a gazdagok felelősek azért, hogy, sokszor nem engedik iskolába egy-egy társadalom széles rétegét, nem jutnak el a műveltség minimál fokára sem, újra meg újra föllázadnak a másik ellen. Aztán ott van a morál elvesztése, korruptság, amikor az ember egyre inkább eszközzé válik és már nem személy, csupán megvásárolt munkaerő. A pénz foglalja el a személy helyét és semmisíti meg az emberi méltóságot. A Szentatya hálával emlékezik azokra a szerzetesekre és nem szerzetesekre, akik tesznek az emberiség testvéri valóságának megjelenítéséért, akik odaállnak az elesett ember mellé, a becsapottak mellé, akik segítik feldolgozni a nyomort azoknak, akik hamis munkaközvetítők segítségével idegen országban rabszolgasorsban sínylődnek kegyetlen tömegszállásokon éhbérért és segítik őket a talpra állásban. Kéri a nemzeteket a nemzetközi összefogásra, a koordinált cselekvésre, hogy az ember ne lehessen farkasa a másik embernek. A Szentatya hosszan beszél ezekről a problémákról és arról, amit tehetünk.
   A végén nagyon szépen földet ér, egy szudáni apácát, Szent Jozefinát idézi, aki a XIX. század végén, 19 éves korában emberrablók kezébe kerül és rabszolgasorsba adják el. Egyik rabszolgatartó kegyetlenebbül bánt vele, mint a másik. Végre megvásárolta egy olasz tábornok, aki elvitte Itáliába a szudáni lányt. A lánynak már minden mindegy volt, tudta, hogy egyik rabszolgatartó is verte, a másik is verni fogja, így már várta, hogy a tábornok mikor fogja ütlegelni. Nem ütlegelte. Amikor rájött arra, hogy a tábornok nem bántja, hanem véglegesen szereti, akkor eljut az Isten hithez. Fölismeri gazdájának jóságában, hogy Isten véglegesen szereti, keresztény lesz, szerzetes nővér válik belőle. Így hal meg. Az tábornok szeretettel viszonyult a lányhoz, aki tele volt fizikai és lelki sérüléssel is, de fölemelkedett a sérülések fölé, ember lett, megélhette emberi méltóságát. 
   A Szentatya azt mondja, hogy mindenki nézzen körül, mit tehet a másikért és a békéért közvetlen környezetében. Legyünk békét sugárzó emberek, éljük meg azok között a testvériséget, akikhez küldve vagyunk ki-ki a maga szintjén, az egyszerű ember és a politikus is a maga helyén. Mindnyájan tehetünk azért, hogy egymásnak ne a rabszolgái, hanem testvérei legyünk. Így emlékezünk meg a doni áldozatokra.

Köszönöm, hogy megtiszteltek figyelmükkel, az adás végét is Kempis Tamástól vett gondolatokkal zárom. Köszönöm figyelmüket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

„Légy velem, Uram Jézus, mindenütt és mindenkor. Ez legyen az én vigasztalásom, hogy szívesen megmaradjak minden emberi vigasztalás nélkül. És ha a te vigasztalásod sem vesz körül, akaratok és megérdemelt megpróbáltatásod legyen a legnagyobb vigasztalásom. Mert te nem haragszol örökké, és fenyegetésed sem tart sokáig.”

 

 

97. ADÁS

2015. január 21.

Szerkesztett változat

„Istenem légy irgalmas hozzám, hogy én is irgalmas lehessek azokkal, akik szemben állnak velem. Te azt mondtad, hogy imádkozzunk ellenségeinkért, most engedelmeskedem neked. Arra kérlek, tégy velük úgy, mint ahogy szeretném, hogy velem cselekedjél. Add meg nekik mindazt, amit magamnak szeretnék és adj nekem erőt, hogy meg tudjam tenni mindazt, amit meg kell tennem, amit az eskü és az igazság megkíván. Ámen.”

Katonáknak az ellenségért szóló imájával köszönti önöket a szerkesztő, Fodor Endre. Mai adásunkban is a doni hős magyar katonákra emlékezünk, méghozzá arról az eseményről hallhatnak összefoglalót, amelyet a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban tartottak a Budai várban. Imát mondott Jákob János dandártábornok, protestáns tábori püspök. Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.

Köszöntöm önöket a rendező Honvédelmi Minisztérium valamint a Honvéd Hagyományőrző Egyesület nevében a Magyar Királyi II. Honvéd Hadsereg 1943. évi doni hadműveletei során elhunyt katonáira emlékező rendezvény hagyományos helyszínén, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeumban.

Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
nem, évszázadok és évezredek óta én vonulok,
én, a katona a hóban.
Ajkam, torkom kiáltásra nyílik,
széthasad, mint a seb, kiáltok, miként a gyermek,
aki először riad a magány iszonyatára.
Hozzád, hozzátok szólok a száguldó fergeteg
és az idők ködbevont messziségéből.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka...
Rám ismertek-e? Arcom vonásait
még össze tudjátok-e rakni
az emlékek szövevényéből?
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka jöttünk visszafelé,
futva, bolyongva, menekülve,
az égrekelt tenger porhanyos örvényében.
A tél kivonta jégszablyáját és a világ 
négy tája felé suhintott,
és orrlikain orkánt okádó sörényes paripán
száguldott körbe, körbe.
Tizenhét nap és tizenhét éjjel
őrjöngve hullott a hó,
visított a szél, az elemek dobpergésével,
hószárnyú démonok suhogásával.
Hangok, sivítások karéneke robogott fülem mögött
az ősfélelem rejtélyes mondataival.
Már csak egyedül voltam az antarktiszi magány gyűrűjében,
zsákcsomóba burkolózva, két birkózó láb, bal, jobb, jobb, bal...
S akkor engem is szolitott a Hang, mint hajdan a sellők
Odüsszeuszt, a harcokból hazatérőt...
Egy este a hóhalomra kuporodtam és néztem
a lángoló csillagképek ünnepi szertartását,
szomjúhozva az elkerülhetetlent,
a kegyetlen megváltás pillanatát.
Már én is meg akartam halni.
Tagjaim mintha elvesztettem volna, és helyükön furcsa semmi támadt.
Talán meg is haltam. De zsibbadó öntudatomat
anyám sikolya hasította át. Megrezzentem.
Fiam! Fiam! Már nem sokáig leszek gyermeked, mama.
Anya: Kapaszkodj meg szeretetemben.
Ő: Messze vagy. Nem érlek el, anyám.
Anya: De én elérlek téged. Én tanítottalak meg járni, s most
ismét erre tanítalak. Parancsolom: ha csúszva is, ha 
véres tenyérrel is, indulj el fától fáig, bokortól
bokorig, ároktól árokig: kelj fel, én foglak, kelj fel, fiam.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
és tízszer tizenhét nap és éjszaka.
Eközben ezer kilométernyi utat raktam össze.
Ezer kilométert tíz és tíz lépések sorából.
Az első tizet anyámért, hogy kezére roskadhassak egy napon.
A párolgó tálért, amelyben megmeríti a kanalat,
levest oszt, s vele önmagát is nekünk adja.
A lámpafényért, ami homlokunkra hull,
a tiszta pohárért, amelyben felgyöngyözik az ital,
amidőn átszeli a fény ezüstkése.
Anyámért, hogy játszott velem,
hogy dalolt az alkonyatban, ha féltem,
hogy karjába emelt, amikor elfáradtam.
Ám utamba állt a pusztítás rettenete,
húzott, húzott a mélybe, de én tíz lépések seregével küzdöttem le őt.
Tíz lépés, ezer kilométerek tíz lépése...
Így építettem utat a reményekből hazafelé.
A szélben, a fergetegben
a magasba emeltem fejem,
s megáldottam tíz lépések hóba vájt jeleivel
azt a napot, amely felkel majd a béke ragyogásával,
s végre jó lesz embernek lenni.
Fúj a szél, suhog a fergeteg,
a távolban piros nyilaló sebhelyek, falvak hamvadoznak,
egy kigyulladt gép tüzes testtel, égő keresztként
megfordul a csillingelő, ezüstfehér erdők felett.
Fúj a szél, suhog a fergeteg: vajon hazatalálok-e?
Vagy évszázadokról évszázadokra
megyek, csak megyek, egy katona a hóban,
és előttem és mögöttem lábak, hátak,
katonák vonulnak az idő peremén,
egyre távolodva.
Ajkam még mozdul: süllyedünk, kiáltunk, süllyedünk, kiáltunk.
De már senki nem felel, csak a szél, csak a hó
Halljátok?

Kedves megjelentek! Felkérem Jákob János dandártábornokot, protestáns tábori püspököt a kegyeleti ima megtartására.

Tisztelt jelenlévők! A megemlékezés csendjében hajtsuk meg a szívünket és a fejünket egy rövid imádságra.

Ó seregeknek Istene, történelem szent Ura! Ahogy a beszédből hallottuk, gyászolni, emlékezni, méltóképpen fejet hajtani gyülekeztünk össze a 72 évvel ezelőtti doni áttörés emléknapján. Urunk Istenünk te látod, el nem múló fájdalommal tódul fel szívünkben a II. világháború végzetes sorsú áldozatainak emléke, akiket a mai napig gyászolunk. A kontinentális határokat nem ismerő mészárlás, szinte minden magyar családot megcsonkító, megnyomorító családtagjaiért imádkozunk. A csataterek, gázkamrák, hadifoglyok és koncentrációs táborok kegyetlen valósága mindmáig borzalommal tölti el lényünket. Katonákat, munkaszolgálatosokat, malenki robotosokat, mészárszékre terelt ártatlan civileket, ami apáinkat, nagyapáinkat, dédapáinkat, szeretteinket siratjuk. Mennyei Atyánk! Ma elsősorban azokért a hősökért emeljük föl szavunkat, hangos jajszóval, akik a második magyar hadsereg katonáiként gyenge fegyverzettel, leromlott egészségi állapotban, áldatlan időjárási viszonyok között felsorakoztak a Don partján, egy reménytelen, kilátástalan helyzetben. Azokért, akik becsületes, bátor, erőfeletti küzdelemben, hősies helytállásuk ellenére vesztek oda a harcokban, a haláltáborokban, vagy a fagy és az éhség ölelésében, azokért, akik soha nem tértek onnét vissza, akiket nem feledhet el a nemzet lelkiismerete. Hamvaik nyugodjanak ismeretlen, jeltelen, azonosítatlan vagy nevesített helyen, lelküknek hisszük, te adtál bűnbocsánatot, békességet és te fogadtad magadhoz őket. Könyörgést meghallgató Istenünk! Emlékezni vagyunk itt, múltba révedő tekintettel a családtagok, a megnyomorított, megbélyegzett túlélő bajtársak és az utódok képviseletében a gyászt képviseljük. A sírok domborulata helyett, a hadifogoly szobra előtt szíveinket megalázva, áldó imádság mellett emlegetjük fel szeretteinket. Kifejezzük egy nemzet fájdalmát, hogy szeretteink emlékét ne moshassa el sem az idő múlása, sem a közömbösség feledékenysége. Most, amikor majd elhelyezzük a kegyelet virágait, segíts mindnyájunknak erőt meríteni a halál közeli állapotban tanúsított vitézségükből, beléd vetett bizodalmukból, mint egyedüli reménységből. Kérünk, hallgasd meg a mi könyörgésünket, a te szent Fiad, Jézus Krisztus érdeméért! Ámen.

Összefoglalót hallottak a doni megemlékezésről, amelyet a Budai várban a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban tartottak.

Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

Április 21.

Az utóbbi napokban sokszor elgondolkodtam: miért vagyunk itt? Sebesültjeink legnagyobb része az emberi butaság áldozata. Betegeink kivétel nélkül a rossz egészségügyi viszonyok miatt lettek betegek. A háborút utálja mindenki. Kivéve azt a néhány címeres gazembert, aki vagy harácsolásra használja a lehetőséget, vagy erkölcstelenkedik a kiéhezett könnyűvérű szláv nőkkel. Eredmény? Kezelhetjük őket nemi bajjal.
A partizánok azt tesznek, amit akarnak. Tiszteletet parancsol az a titoktartás, ami a lakossággal együtt megvan bennük. Mi pedig mindent kifecsegünk. Különösen, ha valamelyik magyar tiszt belehabarodik egy orosz leányba. Minden hadititkunkat megtudják. Kémeikkel, lehallgatással, és főként az ilyen személyes közléssel.
Ma is bejött egy lengyel férfi. Elmondta, hogy hetek óta figyelnek engem. Mindenkitől hallják a környéken, hogy mennyit dolgozom, és mennyi embernek hallgatom meg a panaszát, és mennyi embernek tudok segíteni. Kérdezem: kitől tudják. Csak mosolygott, és azt mondta: Ja kérem, háború van. Mindenkinek még jobban ismernie kell a barátait és ellenségeit. Most is azért jöttem, folytatta, mert szeretnénk megkérni a pátert, mondja meg a magyar barátainak, hallgassanak, hallgassanak. Az oroszok minden legkisebb titkukat is tudják. Ha többet akar tudni, jöjjön velem a szomszéd utcába, a 16-os házba. Ott van két barátom, azok mindent elmondanak részletesen.
Feltámadt bennem a veszély gondolata is, a tudni akarás is, a félelem is. A következőt határoztam:
Szólok Piniel Pepinek, a gh. zászlósnak. Derék fiú, bátor, vagány is. Elmondtam neki néhány szóval az ügyet. Ez a lengyel menjen el az ellenkező irányban, mint ahova el akar engem vezetni. Mikor visszatér a házunk elé, én közömbösen utána megyek jó néhány lépéssel. Addig az emeleti ablak sarkából lesem. Piniel tíz perc múlva benéz a szomszéd utcába. Kijövök a házból, és intek neki, hogy nincs baj. Ha egy óra múlva nem vagyok itthon, két felfegyverzett emberével utánam jön.
így is tettünk. Bementem a jelzett házba. Kihalt utca. Lélek sem volt éppen. Egyébként is, nem feltűnő, ha egy magyar katona bemegy valamelyik házba. De még nem tudom, ez a ház miféle.
A barátunk két barátja már várt rám. Első pillanatra látni lehetett, hogy ezek lengyelek, tehát tisztességes járatban vannak. Első szavam az volt, hogy ne is mutatkozzanak be. Igy tárgyilagosabb lesz a helyzet. Az első negyedórában annyi mindent mondtak el rólunk, hogy majdnem elfelejtettem kimenni Pepihez. Az bizony már azon a ponton volt, hogy ha nem jövök még egy percig, bejön az embereivel. De nem kellett hazamennie, mosolyogva intettem neki az utca sarkára. Így is tettünk.
Itthon Kálmán elpanaszolta problémáját. Mi lesz velük? Sajnos, megmondtam neki is, hogy még mindig nem bízom a házasságukban. Pedig örülök, hogy végre olyan férfi-nő közeledést látok, ami nem kaland. Kálmán kaphatna műveltebbet, de tisztességesebbet, tisztábbat, hűségesebbet nemigen. Jót mulattak, mikor egymás előtt elújságolták, hogy mindkettőnek én voltam eddig is a bizalmasa. Kálmánt most is gyakran lehűtöm, mert dühében túlszalad a célon. Végtelen becsületes, de nagyon naiv. Igen erős jóbarát kellene melléje. Közben Júlia is bejött. Kért, hogy most utoljára mondjam el a véleményemet róla. A végén azt kérdezte, miért nem mondtam meg neki már eddig is. Egyszerű: elvem az, hogy senkinek a bizalmát nem erőszakolom, különösen nem nőkét.

„Miatyánk, ki vagy a mennyekben, 
harcokban, bűnökben, szennyekben
rád tekint árva világod:
a te neved megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a te országod.”

Babits Mihály Miatyánk című versének kezdősoraival köszönöm meg a figyelmüket és kívánok további tartalmas rádióhallgatást! További szép napot, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

 

 

98. ADÁS

2015. január 28.

Szerkesztett változat

„Tegnap este egy gránáttölcsérből néztem föl a csillagos égboltra. S abból következtettem arra, hogy hazudtak nekem. Ha szakítottam volna időt arra, hogy megnézzem műveidet, magamtól rájöttem volna arra, hogy a bolondját járatták velem. Szeretném tudni Istenem, hogy idenyújtanád-e nekem a kezedet. Az érzésem azt súgja, hogy te megértesz. Különös, ide kellett jönnöm ebbe a földi pokolba, hogy legyen időm belenézni az arcodba. Úgy gondolom, most nem kell sokat beszélnem; de örülök, hogy rád találtam. Azt hiszem, hamarosan üt a támadás órája, de amióta tudom, hogy közel vagy hozzám, nem félek. Hallom a jelet, Istenem, mennem kell.” – Egy ismeretlen katona imájának soraival, gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják. Ezt az imádságot 1945-ben, egy Olaszországban elesett amerikai katonánál találták meg.

 

Mai adásunkban többek között beszámolunk majd arról a kiadványról, amelyet a Katolikus Tábori Püspökség jelentetett meg újjászületésének 20. évfordulója alkalmából. Ezt még decemberben mutatták be. A mai műsorban Hende Csaba honvédelmi miniszter és Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát gondolatait hallják majd e kötetről, a Katolikus Tábori Püspökségről.

Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását. 

Hende Csaba, honvédelmi miniszter

- Valójában a kezdeményező, a Tábori Lelkészi Szolgálat gondolatának a megfogalmazója az a Lőrincz Kálmán vezérezredes volt, aki ebben az időben a Magyar Honvédség parancsnokaként szolgált. Az ő édesapja a II. világháborút hivatásos tisztként szolgálta végig és itt zárójelben megjegyzem, hogy Lőrincz tábornok úrnak a fia, tehát az említett hivatásos tiszt unokája immár a honvéd vezérkar ezredeseként szintén az egyik legkiválóbb emberünk. Lőrincz Kálmán az édesapjától hallotta, hogy volt velük a fronton egy tábori lelkész, aki a nehezebb órákban is támaszt és segítséget nyújtott a katonáknak. Ő találkozott később ezzel a tábori lelkésszel egy vonat tetején 1945-ben, a legnagyobb ínség idején, amikor mindenki csencselt, batyuzott, próbált élelmiszerhez jutni. 
Ott ismerkedett össze ezzel a nagyon megviselt küllemű katolikus tábori lelkésszel, akitől megtudta, hogy ő most látogatja sorba azokat a családokat, akiknek az édesapjuk, férjük az ő bajtársaként elesett a fronton. Személyes tárgyakat, leveleket, lelki vigaszt próbált eljuttatni szerte a szétbombázott országban családról családra. Ha van mit enni, akkor eszik, ha nincs akkor nem, ha a kutyák megkergetik, akkor megkergetik, de ő teljesíti akkor is a kötelességét. Ez a Lőrincz Kálmán édesapjától sokszor hallott történet indította őt arra, hogy egy történelmi korszakkal később, az 1990-es évek elején kezdeményezze Für Lajosnál, hogy próbáljuk meg fölvenni ezt a fonalat és újra létrehozni a Tábori Lelkészi Szolgálatot. Én csak ez után kapcsolódtam be ebbe a történetbe és ezzel tartozom az igazságnak, hogy ők ketten ezt egymással megbeszélték. Nagyon sok minden történt azóta és azt kell mondjam, csupa jó dolog, csupa olyasmi amire büszkék lehetnek az érintettek, a Tábori Lelkészi Szolgálat minden tagja és a Magyar Honvédség minden katonája is. Kicsit úgy vagyunk ezzel, mint a katolikus iskolával. Szülőként sok mindenben bizonytalanok lehetünk, de abban biztosak vagyunk, hogy ott rosszat nem tanulnak. Mindig csak pozitív dolgok fűződnek ehhez a szolgálathoz. Nem akarom hosszan nyújtani, a könyvben önök is elolvashatják. 
Rengeteg helyen találkoztam magam is tábori lelkészekkel, láttam azt, hogy a Balkánon, Afganisztánban, Cipruson és másutt hogyan illeszkednek be a katonák közösségébe, hogy milyen nagymértékben elfogadottak. Láttam őket ünnepségeken, természetesen láttam pasztorális szolgálatok közben és nagyon büszke vagyok arra, hogy itt lehetünk, megéltük ezt a 20 évet. Kicsit öregebbek lettünk talán, kicsit tapasztaltabbak, de úgy gondolom a lelkesedésünk nem kopott meg. A katonáinknak elengedhetetlen ez a szolgálat, amit a lelkészektől kapnak, a fizikai állóképesség mellett a lelki állóképesség legalább olyan fontos a katonának is. Ennek a megerősítése köszönhető nagymértékben a tábori lelkészeinknek. 

Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát

- Az eredeti dilemma, a rendszerváltás idején fölmerülő gondolat és kérdés az volt, hogy kell-e tábori püspökség? És ha kell, akkor olyan formában kell-e, ahogy korábban volt vagy keressenek ennek valami más formát? Azt gondolom, az az elv győzött, ami az egyháznak vágya és praxisa: ahol emberek vannak, az egyháznak ott a helye és ott kell teljesíteni a küldetését. Ha a kórházban, a kórházban, ha a börtönben, a börtönben, és a honvédségnél a katonák között. 
Egy felvágott nyelvű negyedikes érettségiző osztályunk van, ma reggel én még két egyháztörténelem órát tartottam. Számukra is azt mondtam: Fiúk! Egyháztörténeti és valahol magyar történeti esemény is, 20 éves az újjászervezett Tábori Püspökség. Mire kell egy Tábori Lelkészség vagy Püspökség, ti hogy mondanátok? Az első válasz az volt, hogy a katonai élet olyan gyötrelmes, annyi baj leselkedik rá, hogy jó, hogyha van velük olyan, akihez fordulnak, akitől lelki támaszt, bátorítást és vigasztalást kaphatnak, és itt kapcsolódok ahhoz, amit miniszter úr az imént elmondott. Bármilyen is az életük, emberekről van szó, kapcsolatokról van szó, egy országról, a hazáról van szó, szolgáló testületről van szó és sokféle igénye van az embernek, de az egyik alapvető egzisztenciális igénye az, hogy védjék, őrizzék és hogy azokat, akik ezt a szolgálatot teljesítik, ők is megkapják azt a tiszteletet, segítséget, amire az embernek szüksége van.
Kedves Barátaim! Kedves Hallgatóim! Hogy kerülök én ide ennek a könyvnek a bemutatására? Már kezdő esztergomi segédpüspökként azt mondta Paskai bíboros úr, hogy a teológus katonák ügyét le kellene rendezni. Kérem, hogy vedd fel az Állami Egyházügyi Hivatalnál az elnökhelyettessel a kapcsolatot, aztán ha kell, menj el a minisztériumba és beszéld meg az illetékes magas rangú tisztekkel azt, hogy hogyan legyenek elhelyezve a behívót kapott katonák. Aztán gondoltam merészet és nagyot, szóltam hűséges katona és rendtársamnak Kiss Domonkos atyának. Mind a ketten bajai bakák voltunk és elmentünk a Honvédelmi Minisztériumba. Nagyon kedvesen fogadtak bennünket, megtörtént a protokolláris fogadás. Úgy mondhatni körbeszaglásztuk egymást, ők még nem láttak püspököt és mi sem láttunk ilyen magas rangú katonatiszteket. Elkezdődött a megbeszélés, és amikor konkrétumra fordult a sor, hogy hol kellene elhelyezni a teológus katonákat, akkor, ha jól emlékezem Kovács Lajos - aki azóta már elhunyt, de nagyon szerettem őt - azt mondta: Püspök úr, akkor a teológusok a Zách utcába kerüljenek. Én nagyon kegyelmes voltam, akkor mindent elfelejtettem és azt mondtam: Jézus Mária! Erre ő kérdezte, hogy a püspök úr tudja mit jelent az, hogy Zách utca? Mondtam: Jelentem ott voltam vagonrakodó munkás és „konyhalány” két hónapig. Erre kitört a nevetés és akkor el kellett magyarázni, hogy valóban Bajáról ide vezényeltek 1968 őszén és aztán itt dolgoztunk ilyen minőségben, „konyhalányként” szolgáltam a tiszti konyhán. Ez annyira megoldotta az emberi légkört, az emberi kapcsolatot, hogy utána nagyon hamar, kölcsönösen kielégítő módon meg tudtuk oldani ezt a kérdést. Úgyhogy a teológus katonák elhelyezése megoldódott, még a Központi Szemináriumba is került néhány, mert oltalmunkba vettük.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket és még egyszer gratulálok mindazoknak, akik közreműködtek a könyvnél, nagyon jó szívvel ajánlom, olvassák, élvezetes, életszagú olvasmány. Köszönöm szépen!

Nádasi Alfonz, Hadinapló. Bőzsöny Ferenc olvassa fel a kötet újabb részét.

- Április 22.

Na, mi ez megint. Jön a híradós, a 106-osoktól. A vezetőnővér kéri, menjek át sürgősen. Erzsébet nővérrel hosszan beszéltünk a nálunk operált Máriáról. Megint tőlem kérnek tanácsot, mit tegyünk abban a lehetetlen hisztériás összevisszaságban, amit ez a nő mindenkinél okozott. Hát miért küldtek ide engem is? Azért, hogy a sebesültjeinket vigasztaljam, a vonalbelieket bátorítsam, vagy azért, hogy hisztis nők elrontott életét toldozzam össze?
Tegnap becsomagoltunk, mindenkit vonatra tettünk vagy elszállítottunk más oszlopokhoz. Csak sürgős eseteket vállalunk, ahol életről van szó. Mikor már azt hittük, hogy minden rendben van, jön az újabb parancs, hogy maradunk. Azt a káromkodást, amit ezek a vasi és veszprémi legények csináltak! De nem is csodálom. Ennek az idióta parancsnoknak végre annyit be tudtunk beszélni, hogy egyetlen csipeszt se rakasson ki, mert biztos jön újabb parancs. Ma meg is jött. Mégis megyünk Gornikibe. Állítólag kedden indulunk.
Ha végiglapozgatom a naplómat, derül ki, hogy milyen más világ ez, mint a normális élet. Kis dolgok vihart korbácsolnak. Egyéni panaszok a közösségé lesznek, mert lehetetlen titokban hagyni őket. Ugyanakkor nagy dolgok mellett elmegyünk, mert kiderül, hogy lényegtelenek az egész hadszíntér sorsához mérve. Egészen mások lettek az arányok. Az emberek nem nagyon tudnak új szemmértéket venni az eddigi beidegzettségük mellé, akkor ki kellene bújniuk a jó polgári gúnyájukból. Ez pedig nagyon nehezen megy. Pedig már a háború eddigi évei elég figyelmeztetést adtak arra, hogy nem lehet folytatni a múltat. Mégsem tanulunk. Ezért állandó összeütközésbe kerülnek a saját kényelmes világuk és a ránk kényszerített világ között. Ebből bizony kiemelkedni nagyon nehéz. Nekem a sok gyötrődésen kívül nyolc kilómba került, de megérte. Úgy érzem, hogy éppen ezért jönnek mindennel hozzám, a "civilhez". Mert utálják a háborút, utálják az aktív tisztikart, utálják a németeket, az oroszokat, és nem utolsó sorban ezt a cigányéletet. És mivel látják, hogy mindezekben szóról-szóra így gondolkodom én is, megpróbálnak segítőt keresni bennem.
Már olyanokkal jönnek hozzám, hogy eleve nem vállalkozom a megoldásukra, teljesen reménytelen. Mikor elmondják, hogy miért próbálkoznak, akkor derül ki, hogy felnagyítják szegények a hallott híreket, hogy miket merek mondani a legnagyobb rangúaknak is. Különösen a ezredessel történt esetem hozott hozzám sok kérő-kereső embert. Mikor megkérdezem, hogyan tudják egy-egy esetemet, kiderül, hogy csak a magja igaz. A többi hozzáköltött, és jóindulattal felnagyított siker.

Köszönöm, hogy megtiszteltek ismét a figyelmükkel, hogy hallgatták az Inter arma caritas mai adását. Tegyék ezt majd jövő héten is, akkor jelentkezünk újabb interjúkkal. Addig is Pázmány Péter gondolataival köszöni meg a figyelmüket a szerkesztő, Fodor Endre, amely a szeretetről szól.

„Adjad, Uram Isten, hogy nemcsak jóakaróimat, de teéretted, ellenségimet is szeressem, és a te szent Fiad példáját követvén, imádkozzam tiszta szűvel gonoszakaróimért. Végy ki, Uram, énbelőlem minden gyűlölséget, irigységet és felebarátom ellen való nehézséget, hogy a tekéletességnek kötele, az igaz szeretet lakozzék bennem: és miképpen te megbocsátod vétkeinket, úgy mi is igazán megbocsássunk ellenünk vétetteknek.”

 

 

99. ADÁS

2015. február 4.

Szerkesztett változat

„Tartsd szemed előtt folyton, hova tartasz, s hogy az elveszett idő nem tér vissza soha. Törekedés és szorgalom nélkül sohasem válhatsz erényes emberré. Amint lankadni kezdesz, kezdesz romlani. Ha pedig egészen áttüzesít a jóakarat, békét találsz, és munkádat is könnyebben végzed Isten kegyelme és a jónak szeretete miatt.” – Kempis Tamás gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják. 

A Katolikus Tábori Lelkészi Szolgálat az előző esztendőben újjáalakulásának huszadik évfordulóját ünnepelte. Többek között előző adásunkban beszámoltunk arról a kiadványról, amelyet ennek tiszteletére adott ki a Zrínyi Könyvkiadó. Egy sorozatot indítunk, amelyben megszólítjuk a Tábori Lelkészi Szolgálat újjáalakulásában jelentős szerepet játszó egyházi és politikai személyiségeket. A mai adásunkban Erdő Péter bíborost hallják majd, de beszámolunk a még decemberben megtartott abaligeti harangszentelésről is. Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását. Abban bízom, hogy kellemesen töltik az időt az Inter arma caritas mai adását hallgatva, a zenét a Honvéd Férfikar és a Veszprém Légierő Zenekar szolgáltatja.

 

Erdő Péter bíboros

- Azt hiszem, hogy mindenütt ahol hívő emberek vannak a honvédség keretében, ott helye lehet a lelkészi szolgálatnak. Már csak azért is, mert a vallásszabadság jogát az ember katonaként is gyakorolhatja. Amikor 25 évvel ezelőtt elkezdtek gondolkodni több oldalról is azon, hogy hogyan lehet ezt megszervezni, milyen alakot lehet adni ennek a tevékenységnek.  Akkor merült föl az, hogyha be vannak zárva a katonák a laktanyába, nem mehetnek ki az utcára, akkor szükség van rá, hogy bemehessenek hozzájuk, vagy akár tartósan bent lehessenek a lelkészek. Azóta változott a világ és nem annyira ez az életforma jellemzője, hanem inkább az, ami egyébként a katonáskodásban régen is benne volt, hogy bizony távolra is el kell menni, olyan küldetést, szolgálatot kell vállalni, amely adott esetben veszélyes, távol a családtól. Ha az ember szélsőséges helyzetekbe kerül, amikor a hívő embernek nagy szüksége van arra, hogy a hitnek a fényével világítsa meg a saját körülményeit, azt hiszem, hogy ez rendkívül fontos dolog és újra és újra igazolódik most a Tábori Lelkészi Szolgálat története során.

Emlékszik még azokra a pillanatokra, amikor ennek a jogi körvonalazódásáról volt szó, amikor jogilag meg kellett mindezt támasztani?

- Természetesen. Az elején voltak ugye a lelkes emberek, akik nem annyira a szervezeti formával törődtek, hanem azzal hogy eddig ez nem volt lehetséges és most valaki megengedte, akkor csináljuk. Lipp László atya egyike volt ezeknek a lelkes kezdeményezőknek. Azonban hamarosan eljutottunk odáig, hogy a szomszédos országokban is lassanként beszélni kezdtek erről a témáról és a honvédség részéről is fölmerültek ilyen gondolatok. Egyházi részről pedig azt mondtuk, hogy van egy történelmi tapasztalat és van nekünk egy nemzetközi sztenderdünk. Ez úgy fest, hogy II. János Pál pápa a katonai lelkipásztori ellátásról egy apostoli rendelkezést adott ki, a Spirituali Militum Curae-t, ami akkor még viszonylag új dokumentum volt és ennek a fényében, ennek az elvei mentén kezdték el szervezni másutt is a tábori lelkészséget. Többnyire az volt a nemzetközi tapasztalat, hogy püspöki rangú saját vezetőre van szükség, mert több lelkésznek utasításokat kell adni, szervezetten kell az egész hadseregre kiterjedően végezni a munkát. Tehát nem elég az, hogy ahol éppen állomásoznak a környékbeli plébános bemehessen hozzájuk vagy őket kiengedjék, hogy elmenjenek a szentmisére. Ez is probléma volt azelőtt. Akik voltunk több-kevesebb ideig katonák, találkoztunk ezzel a nehézséggel annak idején. De ez nem elég, tehát ennél szorosabb kapcsolat kell, ennél intézményesebb formára van szükség. Így aztán mindkét résznek az egyetértésével nemzetközi tárgyalások kezdődtek meg. Ez még az Antal kormány idején indult, de igazán lendületet Boros Péter miniszterelnöksége alatt vett. Für Lajos volt a honvédelmi miniszter, a delegációban pedig többen részt vettek, régi és új típusú szemlélettel és fogalomvilággal. Természetesen a honvédség részéről kezdettől több egyházat vagy felekezetet tartottak szem előtt, ezért szinte párhuzamos munka is folyt. Egyrészt a nemzetközi tárgyalás, amelynek az eredménye egy egyezmény lett, amiben tulajdonképpen az Ordinariátusnak az alapítása, tehát a Katolikus Tábori Püspökség alapítása is benne rejlik, de ugyanígy néhány működési alapelv is.  A többire nézve viszont az egyházi sztenderd az volt, hogy azt egy külön dokumentumban majd később kell kiadni azt is az Egyházi Hatóságnak, de már nem feltétlenül az Apostoli Szentszéknek és nyilván ezt a szabályzatot le kell egyeztetni az állami hatóságokkal, mert csak úgy működőképes, hogy ha az illetékes állami illetve katonai szervek is hozzájárulnak ehhez. Közben azonban párhuzamosan készítették a katonai lelkészi szolgálatnak az SZMSZ-ét állami illetve katonai oldalról. Ebben egyszerre akartak tárgyalni a különböző felekezetekről, ami aztán meg is jelent, mint jogszabály. Közben létrejött a Szentszékkel is az egyezmény és ezt a kettőt kellett valamilyen formában összeegyeztetni. Többféle történelmi emléknek is éreztük a hatását, akkor jelentek meg az első összefoglaló könyvek a magyar tábori lelkészség történetéről és fölmerült az, ha már püspöki rangú vezetője van ennek a szolgálatnak katolikus részről, akkor nyilván kell egy székesegyház, kell egy templom, ami a sajátja. Itt volt Budán a helyőrségi templom, csak ugye a háború után megsérült, bombatalálatot is kapott és nem felújították, hanem lebontották. Egyedül Magdolna-torony őrzi az emlékét. Benne is van az egyezményben, hogy a Tábori Püspökségnek a széktemploma az itt a Budavárban a helyőrségi templom, csak aztán ott van megjegyzésképpen, hogy ameddig az föl nem épül, addig a Mátyás templomban gyakorolja ezeket a funkciókat. Fontos kérdés volt persze az is, hogy katonai rangban, katonai állományban lesznek-e a tábori lelkészek és maga a Katonai Ordinárius. Erre nézve a Szentszéki egyezmény nem rögzített semmit, tehát nekünk nem ez volt a fő törekvésünk, de nem is volt ellene elvi kifogásunk. Úgy hallottuk, hogy más egyházak erősebben hangsúlyozták ezt, inkább szükségesnek tartották, talán akkoriban a honvédség is így tudta jobban kezelni a témát. Éppen ezért az egyezményen kívüli szabályokban volt szó arról, hogy akkor rangot kapjanak és a vezető pedig tábornok legyen. Ennek aztán később persze lettek következményei, mert a tényleges tiszti, tábornoki szolgálat katonai oldalról támasztott feltételeinek is meg kellett felelnie annak, akit ordináriusnak nevezett ki az egyház. Egyébként az egyetlen olyan püspöki kinevezés, amiben ma Magyarországon az államnak is van valamilyen szerepe, ez éppen a Katonai Ordinariátus lett az 1994-es megegyezés szerint. Tudjuk, hogy az 1964-es megállapodás többek közt a püspöki kinevezésekkel foglalkozott, de nem nagyon barátságos, inkább feszült légkörben, inkább a bizalmatlanság légkörében, amikor is az volt a végső irányelv, hogy közös megegyezéssel választják ki a püspök jelölteket úgy, hogy előzetes állami beleegyezésnek meg kell lenni, mielőtt a Szentszék valakit kinevez. Az 1964-es megállapodást 1990 elején, pontosan február 8-án felmondásra került és ekkor vette fel újra a diplomáciai kapcsolatot Magyarország és a Szentszék. Ezek után nem volt olyan állami igény állam és egyház elválasztása alapján, hogy beleszóljanak abba, hogy kik legyenek a püspökök. Kivéve a Katonai Ordinariátus esetén, ahol a nemzetközi gyakorlatban szokásos formula került az egyezmény szövegébe, hogy tudniillik a jelölt személyét előre közli az egyház az állami illetékesekkel, akik általános politikai kifogást tehetnek a személy ellen.

Adásunkat az abaligeti harangszentelés alkalmával készült interjúnkkal folytatjuk.

- Most, húsz év múltán, a villamosítását követően szeretnénk fölszentelni, azt szeretnénk, ha megszólalna minden meghalt katona, minden megholt abaligeti lelki üdvéért. 

- Ez a harang, mely a lélekharang, mindig elmúlásokra figyelmeztet bennünket. Ezen túl, amikor szétterül, falu fölött bejárja a völgyet hangjával, ettől kezdve nem csak az elmúlásra figyelmeztet bennünket, hanem az Istenbe való kiengesztelődésre is. Imádkozzunk ezért. 

Istenünk! Szavad a világ hajnalán megcsendült az ember fülében, amikor őt Isteni közösségre hívta, kimondhatatlan dolgokra oktatta, üdvösségre intette. Istenünk te Mózesnek, szolgádnak meghagytad, hogy a nép összegyűjtésére ezüst kürtöt használjon, hogy az szólítsa imára a népet. Fogadd el ezzel az áldással a neked szentelt harangot. Add, hogy minden híved, aki hangját meghallja, szívét hozzád irányítsa és osztozva a testvérek örömében vagy gyászában siessen az egyház otthonába, ahol érezze meg Krisztus jelenlétét, hallja meg szavát és tárja föl előtte minden kívánságát Krisztus a mi Urunk által.

Nádasi Alfonz, Hadinapló. Bőzsöny Ferenc folytatja a kötet felolvasását.  

- Április 24.
Az egész vöröskeresztes gárdát kikísértük a vonathoz. Egy nagyot nyeltem, és meggyőződésem ellenére, megköszöntem a főnöknőnek a munkáját. Ő meg nem mert a szemembe nézni.
Egész nap újra csomagoltunk. Mentünk a vonalakig Gornikibe, a Pripety partjára. - Délután az alesperes jött megnézni, "megszemlélni" a munkát.
Megkaptuk az indulási parancsot: holnap reggel hét órakor indulás. Persze, ez azt jelenti, hogy még valamit kitalálnak az indulás előtt, tehát jó késő lesz, mire kijutunk a városból.
Újra elgondolkodtam, miközben néztem ezt a méhkast. Ilyen kis semmiségek is hogyan kihozzák az emberekből az igazi énjüket. Milyen kíméletlenség, szeretetlenség, durva önzés tódul elő. És ezek a jó tiszturak élet-halál urai néhány kilométerrel előbbre a frontvonalban. Ítélnek, hogy hazaáruló az, aki próbál megszökni. De hogy ők mekkora hazaárulók azzal, hogy kiveszik az emberekből a maradék idegerőt, és még jobban tönkretesznek mindenkit, az nekik nem számit.
 
 Április 25.

Reggel kiszaladtam a temetőbe, mert Marsalik Lajos hősi halott bajtársunk felesége megkért, hogy küldjem el az ura sírjának fényképét.
Ahogy gondoltam: megjött a parancs, hogy nyolckor szemle lesz. Megjött egy vezérkari százados meg egy másik százados. Ez a Dréher söröskocsisait megszégyenítő káromkodással tolta le a népet. Itt hangosan közbeszóltam: ejha!
Abban a pillanatban elhatároztam, ha szól, az egész társaság előtt kikérem a nevükben. De csak dühödten rám vetette a tekintetét, és tovább ment. /Utána Czebe százados olyan lekezelő felvilágosítással mondta, mintha valami naiv hadfi tojást oktatna: Tudod Páter, azért ilyent nem lehet, mert hadbíróság elé kerülhetsz. Na, ez újra fellobbantotta bennem a kedvenc témámat: az elnémítás egyetlen eszköze, a hadbírósággal való fenyegetőzés. Megmondtam Czebe századosnak, hogy nagyon szépen köszönöm a kedves figyelmeztetést, de valami okosabbat mondjon. Tőle, mint intelligens vezérkaritól nem ezt várom, hanem az ilyen jellemtelen embereknek, mint Körösztös, a leváltását. Csak hümmögött-hümmögött, aztán egyet csapott a levegőbe, kezet nyújtott és elment.
Végre 9-kor elindultunk. Már tegnap kijelentettem, hogy a kocsioszloppal megyek, nem pedig a teherautókkal vagy a sebesültszállítókkal. Ma aztán az alezredes megüzente, mert nem merte a szemembe mondani, hogy egy orvos, két zászlós és a két lelkész gyalog megy. Na ezért még számolok vele.
Elhatároztam, hogy végig gyalog megyek. Ma 35 kilométert tettünk meg. Most itt vagyok Wielkoritán, egy magyar támponton. Gyertya mellett írok. Fél hatkor értünk ide. 7-kor miséztem. Megkértem a zászlóst, hogy a katolikusokat küldje be, ha van kedvük, megbeszélem velük esetleges gyónásukat, áldozásukat. Olyan örömmel jöttek, hogy magam is felbuzdultam, és kérésükre még prédikáltam is.
Nem mondom, fáradt vagy 35 kilométer után. De csak azért, mert szokatlan volt egyszerre ez a hosszú út. Hiszen két hónap alatt nyolc kilót adtam le. Pedig eddig sem voltam valami pocakos papbácsi.
Ma van drága jó Édesanyám halálának az évfordulója. Emiatt semmiképpen sem akartam elhagyni a misét. Broki mama édesapjáért is miséztem. A lapján kért, hogy emlékezzem meg róla.

Köszönöm a figyelmüket, egy hét múlva jelentkezünk majd újabb interjúkkal, riportokkal, beszámolókkal. Addig is további kellemes rádiózást, szép napokat kíván a szerkesztő, Fodor Endre, Kempis Tamás gondolataival.

„A lelkes és szorgalmas ember kész mindenre. Nagyobb fáradtság a vétkek és a gonosz indulatok ellen tusakodni, mint testi munkában verítékezni. Aki nem kerüli a kis vétkeket, lassan-lassan nagyobbakba botlik. Esténként mindig örülni fogsz, ha a napot hasznosan töltötted. Vigyázz magadra, serkentsd magadat, korholgasd magadat, s akárhogy van is mások dolga, te ne hanyagold el önmagadat. Annyi előmeneteled lesz, amennyi erőt magad formálására szánsz."

 

 

100. ADÁS

2015. február 11.

Szerkesztett változat

„Halandó csak halandót szerethet halhatatlanul”. – József Attila gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.  Az ember olyan lény, aki a természeténél fogva Istenre nyitott. Hallják majd Erdő Péter bíborostól, folytatjuk vele készített interjúnkat.  A hit válsága és a házasság válsága összefügg egymással, ezt már Bíró László katolikus tábori püspök mondja Benedek pápa gondolatait idézve. Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.

Erdő Péter bíborost, prímást, Esztergom-Budapest érsekét a Katolikus Tábori Püspökség újjáalapításának 20. évfordulója alkalmából kértük mikrofon elé és kértük, hogy mondja el gondolatait a Tábori Püspökségről, s eközben az egyházról, a hitről, a hit gyakorlásáról beszélgettünk.

Nemrégiben egy szinóduson ön is részt vett, igen komoly témákról esett szó. Vannak továbbra is olyan témák, amelyek még elvarratlanok, amelyek folytatásra várnak. Hová növi ki magát, hova fejlődik, beszélhetünk-e fejlődésről? Milyen utat lát ön a vallás, a valláshoz való viszonyulás útján?

- Én azt hiszem, hogy az ember olyan lény, aki teremtett mivoltánál fogva Istenre nyitott. Olyan lény, aki vágyik a személyes kapcsolatra, vágyik a közösségre, vágyik arra, hogy szeressék és ez az ember-ember közti kapcsolatban nem merül ki, mert ez a szeretet összefüggés adja meg a létünknek az értelmét, az emberiségnek az értelmét. Eleve az értelmesség és az értékesség az mindig valamilyen viszony, valamihez képest értelmes vagy értékes valami. A hétköznapi életben pénzösszegeket nevezünk meg, de ez a felszín. Ennél sokkal tovább kell mennünk, és ha azt mondjuk, hogy az egyénnek az élete vagy a tevékenysége, mondjuk a családja, vagy a nép szempontjából fontos, akkor a népnek az egész emberiségnek a léte kinek fontos? Tehát ha ott a végén nincsen alapja az értelmességnek és az értékességnek, akkor bizony nagyon könnyen a nihilizmusba csúszik le az emberi társadalom. Akkor valóban nem marad más csak a pillanat, de akkor az értékeknek vagy az erkölcsös magatartásnak is megszűnnek az indokai. Szóval én azt gondolom, hogy nem csupán a veszélyek miatt, hanem azért mert az embernek a lelke szomjazik erre. „Nyugtalan a mi szívünk, amíg benned meg nem nyugszik Istenem” – mondja Szent Ágoston. Én azt tapasztalom, nem csak hiszem, tapasztalom, hogy az ember olyan lény, aki képes az ilyen kapcsolatra Istennel és vágyik erre. Aki nem hívő, az is sokszor viaskodik vele és hangsúlyozza, hogy ő bizony Istenben nem hisz. Tudniillik ki mondta egyáltalán, hogy ez kérdés? A szíve mélyéről úgy látszik ő is hallja ezt a problémát. 

A tábori lelkészeket nézem és beszélgetek katonákkal, egyre inkább hallom, hogy milyen jó is az, és ön is említette, hogy akkoriban még kérdés volt, hogy ők is katonai rangban legyenek-e vagy nem. A vallás tanításának közvetítésében mennyire fontos az, hogy akár tábori lelkészek, akár éppen más papok kint az egyházközségekben, hogyan, milyen személyiségként, milyen attitűddel próbálnak közeledni és tolmácsolni Jézus Krisztus tanításait? Ez már nem mindegy ugye?

- Abszolút nem mindegy és ebben a tekintetben a katonai lelkészség különösen igényes, különösen nehéz feladat, mert egy bizonyos embercsoportnak, a katonáknak a problémáit kell azonnal fölismerni és úgy reagálni rá, hogy ők azt szimpatikusnak és elfogadhatónak találják. Ezzel nem mindenki születik, ezt nagyon komolyan meg kell tanulni. Tehát azt hiszem, hogy az általános papképzésen túl különleges ismeretekre is szükségük van azoknak, akik vállalkoznak erre a szolgálatra. 

Megfogalmazható az, hogy milyen egy jó pap?

- Hosszú évtizedek után először adta meg a gondviselés és a történelem, hogy személyes főpásztori látogatás formájában végigjárhattam ennek az egyházmegyének a plébániáit. Mindegyikre több napot szántam, találkoztunk a papokkal, munkatársaikkal, hitoktatókkal, kántorokkal, találkoztunk a különböző közösségekkel, társulatokkal, egyházi közösségekkel, intézményekkel, szerzetesekkel és a területen élő világi társadalomnak a képviselőivel, tehát polgármesterrel, önkormányzattal, civil, szociális otthonok és iskolák vezetőivel. Rendkívül tanúságos volt az egész és azt szűrtem le belőle, hogy nagyon sokféleképpen lehet például egy plébániát jól vezetni, sokféle jó plébános van. Két dolog az, amit a hívek mindenütt megéreznek, és ha ezt a kettőt megtalálják, akkor pozitívan reagálnak, megszeretik az illetőt és bizonyos értelemben hallgatnak is rá. Ez a két dolog pedig a következő: először is higgyen abban, amit tanít és képvisel, másodszor pedig akarjon a rá bízott emberekért élni. Akkor lehet fiatal, kezdő és ügyetlen vagy akár idős és beteg, de ha ez a két szempont megvan, ezt az emberek fölismerik és erre reagálnak. 

Milyen példát kell, hogy mutassanak a katonáknak a tábori lelkészek vagy pedig kint az egyházközségben a plébánosok?

- Szerintem az első maga a hit. Például a katolikus papnak pontosan, szépen, tisztelettel kell végeznie a szertartásokat, mert ez fejezi ki azt, hogy ő hisz abban, hogy ott isteni dolgok történnek és nem egyszerűen egy emberi rendezvényről van szó. Ez akkor is igaz, ha tábori körülmények között kell végezni a szertartást, tehát a megfelelő komolysággal és súllyal. Aztán egy másik dolog, hogy nyilván kell érezni azt, hogy az ember figyel a rábízottakra, hogy értük van ott. Ennek nem csak a prédikációból kell kiderülnie, az kevés, hanem a hétköznapi élet síkján is beszélő viszonyban kell lenni, kell, hogy érdekeljen minket a másik embernek a sorsa, helyzete, problémája. Ez azt hiszem nélkülözhetetlen. És persze a pap álljon ellent maximálisan a depresszió és kiszáradás minden kísértésének, mert alapvetően a mi hitünk az Evangéliumon alapul, az Evangélium pedig örömhírt jelent. Olyan örömhírt, ami a földi élet határain túlra is szól.

Erdő Péter bíborost, prímást, Esztergom-Budapest érseket hallották.

A házasság hete zárult, nem véletlen, hogy adásunkban Bíró László katolikus tábori püspököt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családügyi referensét a hitről és a házastársi szeretetről hallják. 

- Számunkra a házasság az örömhír, mondja Benedek pápa. A másik, amit mond az az, hogy a hit válsága és a házasság válsága összefügg. Házassághoz tartozó fogalmak: hűség, bizalom, hit. Hiszek neked, hányszor kimondjuk ezt. A latinban ezek a szavak a hit szóra mennek vissza (hit - fides, bizalom - fiducia, hűség – fidelitas). Mindegyik mögött ott van a hit szó. Szóval a hit és a házasság mélyen összefüggnek. Amikor a hitünkben próbálunk mélyülni, akkor a házasságunkban mélyülünk, csak nem rakjuk ezeket a fogalmakat össze, nagyon távolinak tűnnek. Ebben a magyar szóban, hogy hitvesi szeretet, ott van benne a hit. Erre a hitvesi szeretetre épül a házasság. 
Beszéltem fiatalabb házasoknak és mondtam a házaspároknak, fiúknak különösebben: - Minden nap vegyetek észre valamit a párotoknál, tegyetek szóvá egy eseményt! A fiatal fiúk elkezdték mondani: - Atya, elmegyünk reggel hétkor és este hétkor hazaesünk, már nem veszünk észre semmit se! Én tudom, hogy így megy az élet, de azért ez nem ment föl bennünket, mert akkor taposómalom lesz az egész élet. Emberileg ti vagytok egymásnak a jutalma. A gyerek hosszú ideig csak követelt, tudja mi a jussa, elmondja, közli, minél kamaszabb, annál gátlástalanabbul. Ti vagytok egymásnak a jutalma. Az egész hit az érkező Istenről szól. Pár héttel ezelőtt egy fiatal párt eskettem és ők a vízen járás elbeszélés evangéliumi részletét választották. Ez egy fantasztikus elbeszélés. Arról van szó, hogy Jézus a vízen jár, így fejezi ki az Evangélium, hogy Jézus fölötte áll a lehúzó erőknek hogy megy a víztükrén (a víz Jézus korában a lehúzó erőknek a lakhelye). Ekkor Péter megijed: - Uram, ha te vagy add, hogy feléd menjek a vízen! S Jézus mondja neki: - Jöjj! Péter kilép a csónakból az elbeszélés szerint és megy a víz tükrén. Egyszer csak hullámokat lát, szélzúgást hall és merülni kezd. Hullám előtte is volt, szél is volt, de olyan intenzív volt a Jézusra irányulása, hogy ebből semmit nem látott és hallott, ezért ment a víz tükrén. Amikor Jézusra irányultsága meglazul, akkor merülni kezd. Erről prédikáltam a fiatal párnak: elindultok a víz tükrén egymás felé, még intenzív az egymáshoz való irányultságotok, de hogy mi lesz ebből a kapcsolatból azon múlik, hogy mennyire marad intenzív az egymáshoz irányultságotok. Amint lecsúszik a tekintetetek egymásról, abban a pillanatban süllyedni kezdtek és elmerültök. Ez a házasságnak a tragédiája.
Mindig az érkezőhöz tartozol, nem a megérkezetthez. Az esküvő az nem megérkezés, az indulás. Most már ti tudjátok biztosan, de a fiatal szerelmesek nem mindig tudják. Az hiszik „enyém a kedvesem, én az övé vagyok” mondja az énekek éneke. Nem erről szól a házasság, hanem arról, hogy elindul két ember egymás felé, érkezik egymás felé szüntelenül. Ez a hitünk és ez a hitvesi szeretet is.

Bőzsöny Ferenc folytatja Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.

- Április 26.

A támpontnak azok a tagjai, akik tegnap este szolgálatban voltak, ma reggel eljöttek misére a zászlóssal együtt. Olyan buzgón imádkoztak és énekeltek, hogy mélyen meghatódtam. - Bezzeg elmúlt a meghatódottságom, és robbanó düh váltotta fel, mikor megdicsértem őket, és azt válaszolták: ne csodálja tisztelendő úr, hogy majdnem szétvetettük a támpontot a hangunkkal, hiszen karácsony óta nem volt misénk.
Hű, a kutya mindenét annak a csirkefogó papnak, akihez ezek tartoznak. Mit csinált ez karácsony óta?
Nyolckor elindultunk. Nagyszerű menetben jöttünk 18 km-t. Nagyon sok lövészgödröt, becsapódást, lóbőrtanyát láttunk. Az utat igen sok helyen átvágták. Mindenfelé rengeteg jó és ellőtt hüvely, puskáé, gépfegyveré, ágyúé. Fél kettőre értünk Mokrányba. Itt volt az utolsó orosz betörés egyik legnagyobb csatája.
Most látok először igazi csatateret. Az eddigiek legfeljebb bombázásban tönkrement házak, kiégett, üszkös épületek, elhagyott városok vagy falvak voltak. De itt?!
Végigjártam a falu mellett az egész csatateret. Gödör gödör mellett, holttest holttest mellett. Telitalálatot kapott orosz ágyú, egyik kereke 15, a másik 6 méterre. Az egyik tüzér holtan bukott az álcázott gödörbe a tarack mögött. A holtak csupa kaukázusi típus. Ha nem lennének orosz ruhában, valamennyit magyarnak hinném. Olyan becsületes arcuk van még így is. Csupa magyar kesztyűt és gyalogsági ásót hordtak. Úgy látszik, még a doni visszavonulás zsákmányából származnak. Rengeteg veszteségük volt az oroszoknak, ahogy az itt hagyott holttestek százai mutatják. Erős harcnak kellett lenni, mert több száz lövészteknőt látok magam körül. - Meg akartam szervezni az eltemetésüket, de lehetetlen volt. Mi nem tudjuk elvégezni ilyen rövid idő alatt, a faluban pedig a kórságos öregeken és a surbankó fiúkon, csitri leányokon kívül nincs más. Még néhány napig kellene itt maradnom, akkor megtehetnénk. A körülöttünk levő erdőben sokan vannak, de azokat nem lehet csakúgy előrángatni. Próbáltam a holtak zsebéből valami személyazonosságot megtudni. De abba kellett hagynom, mert alig volt, akiből ne folyt volna a hullalé. A nyűvek már kikezdték a legtöbbet. Döglegyek milliói keringtek felettük, és lakmároztak belőlük. Olyan dögletes volt a levegő, hogy meg kellett keresnem a szélirányt és úgy menni be közéjük. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet az a papír, amit majdnem minden zsebben megtaláltam. De éppen a hullalé miatt nem tudtam tüzetesen elolvasni. Csak a címét jegyeztem meg: Zsgyi menya /ez egy háborús versnek a címe.

 

"Tedd lelkemet megigazulttá, ó Istenem, de akaratomat is töltsd meg tűzzel a Te forrásaidból! Ragyogj föl értelmemben, még ha ez talán "sötétség is tapasztalatomnak"! Töltsd be szívemet a Te roppant életeddel! Szemem ne lásson semmi mást a világon, mint a Te dicsőségedet, kezem ne érintsen semmi olyat, ami nem a Te szolgálatodra van! Foglald el egész létemet a szeretet gondolatával és vágyával: hadd szerethessek, nem azért mert ez érdemszerző, tökéletes, erényes, szent, hanem egyedül Istenért. Mert egyetlen egy tudja kielégíteni és megjutalmazni a szeretetet: egyedül Isten.”

Thomas Merton imádságának soraival köszönöm meg a figyelmüket és kívánok további tartalmas rádiózást. A szerkesztőt, Fodor Endrét hallották az Inter arma caritas századik adásában.

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK,

ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség, 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail: berta.tibor@hm.gov.hu  

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 2020, június 25