Inter Arma Caritas - Magazinműsor a Mária Rádióban 2017. 191-195. adás

 

INTER ARMA CARITAS

FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET

Magazinműsor

honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról.

A Honvédelmi Minisztérium,

a Magyar Honvédség

és a Katolikus Tábori Püspökség

adása a Mária Rádióban.

191-195. adás

 

 

191. ADÁS

2017. január 18.

Szerkesztett változat

Köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják. Mai adásunk rendhagyó lesz, hiszen a doni hősökre emlékeztek a Budavári Mátyás templomban. Ott készítettük a most hallható összeállítást, amelyben hallani fogják majd Bíró László katolikus tábori püspök szentbeszédét. A bevezetőt Berta Tibor, általános helynök mondja.

Berta Tibor ezredes, általános helynök

- A magyar királyi 2. honvéd sereg a Don mentén mélység nélküli gyéren megszállt nagy kiterjedésű védőállásban a januári nagy orosz támadás elleni küzdelemben becsülettel állta a harcot. A hadsereg színe java ott veszett a nagy túlerővel szemben vívott csatáiban. Hódolattal álljunk meg hősi halottaink, sebesültjeink ezre előtt, dicsőség nevüknek, hála és elismerés illesse őket. Jány Gusztáv vezérezredes, 1943. március 12-én kelt, 30. számú hadseregparancsából hallották most ezt a részletet.

Bíró László, katolikus tábori püspök

- Szeretett Testvéreim! Emlékezünk a doni áldozatokra, akikre hosszú évtizedeken keresztül nem emlékezhettünk. Imádkozunk azokért, akikért már a családtagok is elfelejtenek imádkozni, őrizzük az emléket. Ahogyan a bevezetőben is hallhattuk, a feltámadt Krisztus szeretetébe helyezzük az elhunytakat. Ugyanakkor feszült történelmi időket élünk, imádkozunk a békéért.
Tisztelt Miniszterelnök Úr, Államtitkár Úr, Helyettes Vezérkari Főnök Úr, Tábornok Urak, Tisztelt Emlékezők! Talán négy évvel ezelőtt ugyanezen a napon a Don-kanyarban lehettem. Süvített a szél, apró sűrű pelyhekben esett a hó, kemény volt a talpunk alatt. Hálás vagyok ezért az ottani megemlékezésért. Bár némi disszonancia volt a magyar ember érzelme és Voronyezs hangulata között. Voronyezs a győzelmet ünnepelte akkor tűzijátékkal, parádéval, mi meg a veszteséget. Mégis, látva a sík hómezőt, valamit megértettem, megélhettem abból a világból, amit azok, akikre ma emlékezünk, keservesen megéltek. Emlékezünk itt a jelenben, a múltra irányul a figyelmünk, de valójában a jövőt szeretnénk építeni. VI. Pál pápa mondja: Haladásról csak ott beszélhetünk, ahol igazságon, igazságosságon és szereteten épül a béke. XXIII. János pápa a Pacem in terris kezdetű enciklikájában arról szól, hogy a béke, a közjó, minden igaz embernek a feladata. Mindnyájan érezzük, tudjuk ezt. Hol kezdjük, mit tegyünk? 
A XX. század túl van két nagy világégésen, túl van a hidegháborún és most darabokban a terrorizmus és mindenfajta más félelem gyötri az embereket. Az erőszak, mintha nem akarna nyugodni. Valaki azt a kérdést is fölteszi: Vajon régebben volt több az erőszak, vagy pedig ma? Akik az erőszakhoz nyúlnak, annyi biztos, nem tudnak értéket teremteni maradandóan. Akik az erőszakhoz nyúlnak, azok a haduraknak a meggazdagodását szolgálják, nem a jövőt. Ezért mondja Ferenc pápa, az idei béke évét meghirdető levelében: az erőszakmentesség a béke teremtésének stílusa. Akik itt vagyunk, miközben elesetteinkre emlékezünk, értük imádkozunk, az erőszakmentességet szeretnénk képviselni, Jézusra figyelünk. Jézus azt mondja, minden háborúság kezdete az ember szíve. Ott ütközik egymással az erőszak és az erény, a szívünkben kezdődik minden csatatér. A szívből fakad minden gonosz gondolat és cselekvés – mondja az Úr Jézus. Tenni az erőszakmentességért, jelenti a belső megtérést. A szívemben ne legyen csataér, a szívemben ne legyenek kettősségek. A szívemből fakadó szó és gesztus legyen tiszta és egyértelmű. Jézus Urunk az erőszakmentesség híve. Amikor odaviszik eléje a házasságtörésen ért asszonyt, nem az erőszakhoz nyúl. Amikor Péter az olajfák hegyénél kirántja kardját, Jézus leinti: Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Jézus végső óráiban, amikor ütközik a gonoszsággal, amikor a gonoszság keresztre feszíti, az erőszakmentességhez nyúl: Bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek! Azt mondja Ferenc pápa, az mer erőszakmentes lenni, aki hisz az Istenben, hiszi, hogy az ő szeretete hatalmasabb, mint a gonosz. Isten nagyobb a szívünknél. Alig képzelhető el erőszakmentesség istenhit nélkül. 
A szentek alapvető tulajdonsága az erőszak nélküliség. A XX. század etalon embere, Teréz anya azt mondja, a családokban nem kell lőfegyver. Ő tudta egy családnak tekinteni az emberiséget, tudott befogadni, fölemelni, mert hitt Isten szeretetében. Nem keresztény formában, de ugyanúgy hitt Isten szeretetében Gandhi, hitt a szeretet erejében, még ha az erőszak végzett is vele. Ők a szentek, akik mertek szeretni, merték kezdeményezni a gyengédséget, a békét. Tudták, a béke közjó, a békéért tenni kell, kinek-kinek a maga helyén. A béke ott kezdődik, ha az ember kitágítja a másik emberről alkotott képét. A béke ott kezdődik, ahol az ember meglátja a másik emberben az Isten-képmásiságot, azt az alapvető méltóságot, ami a létből fakad, ami Istentől adatott minden embernek, fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül. Az Isten-képmásiságunk az emberiséget leginkább átfogó titok. Nyilván, ha az ember feledi vagy tagadja az Istent, egyre inkább feledésbe merül az embert igazán egyenlővé tevő valóság, az Isten-képmásiság. Ha van Istenünk, akkor a másikat, akármilyen is bőre színe, tudom úgy tekinteni, mint Isten ajándékát és szeretném megismerni, hogy megismerjem, mit üzen benne az Isten. Szeretnék vele párbeszédet kezdeni, hogy ne a távolság, hanem a közelség növekedjék. Jézus Krisztus minden válaszfalat ledöntött önmagában. A béke a szívben kezdődik, ugyanakkor a családban valósul első lépésekben – mondja az Úr Jézus. A családban, ahol lehet megelőzően szeretni házasnak a házastársát, gyermeknek a szüleit, ahol lehet megbocsátani, ahol lehet szolidárisnak lenni, és amikor a másik rosszat szól, akkor nem befelé fordulni, nem elnémulni, bezárkózni, hanem megbocsátani, kiengesztelődni. Európa békéről áhítozik, mi is a doni megemlékezés napján. Nyilvánvaló igazság, hogy csak úgy találjuk meg önmagunk békéjét, ha hűségesek maradunk gyökereinkhez itt Európában. A szélsőséges gondolkodások három alapértéket utasítanak vissza: a nemzetet, a családot és Istent. Ezen három alapérték visszautasításával mindig együtt jár a megsemmisülés. Sose volt másként, sosem lesz másként. 
Ha ez a doni megemlékezés nem csak múltba tekintés akar lenni itt a jelenben, hanem jövőbe irányultság, akkor csendesen szeretnénk megújulni ezen értékek vallásában. Ragaszkodunk önazonosságunkhoz európai és nemzeti szinten, ragaszkodunk az élet és a család értékéhez, ragaszkodunk Isten valóságához, hogy tudjuk egymásban meglátni Isten nekünk ajándékozó szeretetét, az Isten-képmásiságot. Így emlékezünk, így engesztelünk, így imádkozunk. Ámen.

Körömi Ferenc hadiárva versét hallják.

Édesanyám titka

Megkezdte a vén Hold égi vonulását,
Ezüstösre festvén kis falunk határát.
Látni az árnyékát fának és bokornak,
Melyek szegélyezik útját a vándornak.

Poros országúton kiskatona lépdel,
Körötte csend honol ilyen késő éjjel.
Csak távol hallani hangját a kutyáknak,
Kis így tisztelegnek fönn a fényes holdnak.

Régen történt mindez, sok-sok éve elmúlt,
Mikor az a honvéd gyalog hazaindult.
Nem vártam a hajnalt -, mert hogy én voltam az,
Bátor ifjú ember, öregedő kamasz!

Házunk előtt pedig, én a bátor, félek,
Nem tudják, hogy jövök, szívdobogást érzek.
Két nővérem s anyám mindezt mit sem tudva,
Az igazak békés, szép álmát alussza.

Állok néhány percig, s fölemelem kezem,
A kis szülői háznak ablakát megverem.
Bentről mozgást hallok e kései zajra,
Ki van ott? – kérdezi édesanyám hangja.

Én meg nem azt mondtam, ahogyan becéznek,
Ahogy hívni szoktak, Öcsémnek, Ferkének,
Apám nevét mondtam, engem is így hívnak,
Övét, kit nem láttam se élve se holtan.

Vitte a háború nagy hideg országba,
Nagy hömpölygő folyó kanyarulatába.
Onnét aztán nem jött se hamva, se híre,
Sok éve nem tudni, hol van, hal-e, él-e.

Bedörögtem nevem a vékony ablakon,
Apámtól örökölt erős bikahangon.
Anyám felsikoltott: hazajött apátok!
Feltépi az ajtót, s csak a fia állt ott.

Ott állunk az éjben, anya-fia szembe,
Azt hittem apád jött – suttogja rebegve.
Nemis szólunk többet, csendben ágyba fekszünk,
Remélve megnyugszik zavarodott szívünk.

Szerető testvérim mindezt átalusszák,
Egyedül én őrzöm ezen éjnek titkát.
A jótevő álom pedig cserbenhagyott,
Anyám körül forog minden gondolatom.

Ő, aki titkolta vágyát és szerelmét,
Egyszerre kitárta nekem pőre lelkét.
És én szégyenlősen néztem őt az éjben,
Aki férjét várja álmában és ébren.

Kiről éjjelente álmodozni szokott,
Ki bekopog egyszer – Marikám, itt vagyok!
És én durva hangom eltiportam titkát,
Összetörve ezzel ezt a boldog álmát.

És észrevétlenül, mint a hold az égről,
Talán így múlt a szerelem szívéből.
Mikor rágondolok, könnycsepp gyűl szemembe,
A hősök ünnepén ez jutott eszembe.

Köszönöm figyelmüket, a mai adás elkészítésében a Zrínyi Katonai Filmstúdió közreműködött. Elköszön a szerkesztő, Fodor Endrét hallották. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

 

 

192. ADÁS

2017. január 25.

Szerkesztett változat

„Az alkotáshoz kell valami más is... valamilyen erő vagy fegyelem, vagy a kettő együtt, s azt hiszem ez az, amit általában jellemnek neveznek” – Márai Sándor gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

• Mai adásunkban többek között beszámolunk azokról a katonákról, akik nap, mint nap, szükség esetén életük kockáztatása árán is, megfelelő biztonsági előírásokat betartva hatástalanítják a megtalált II. világháború robbanószerkezeteket.
• Adásunk további részében a Magyar Honvédségben történt eseményekről hallanak majd.
• Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.

A Magyar Honvédség 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred katonái számos alkalommal kaptak, kapnak bejelentéseket egykori II. világháborús robbanószerkezetek megtalálásáról. Ilyenkor a katonáink a megfelelő biztonsági előírásokat betartva biztosítják a helyszínt és hatástalanítják a robbanószerkezetet. Csurgó Attila, a Magyar Honvédség 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred parancsnoka az előző esztendő feladatairól, munkájáról szólt, sajnos, egy tragédiát említve először.

- A 2016-os évre, a július 1-én, a Hortobágyi Nemzeti Park mentesítése során bekövetkezett súlyos baleset az, ami rányomja a bélyegét. Egy olyan súlyos eset következett be, amely következményeinek a feldolgozása, az abból eredő különböző módosítások még jelen pillanatban is folyamatban vannak. Hozzá kell tennünk, hogy a tűzszerész tevékenység, az mindenképpen veszélyes marad, és nem lehet minden egyes faktort, minden egyes tényezőt szigorításokkal vagy olyan intézkedésekkel kiküszöbölni, ami nem engedné azt meg, hogy esetlegesen olyan baleset történjen, mint amilyen történt július 1-én is. 
Ami továbbra is jellemző, nagy mennyiségben aknavető gránátok illetve a különböző méretű tüzérségi lövedékek. Talán három-négy esetet ki kell emelnem, ami a korábbi évekre nem volt jellemző. Több helyen, döntő többségében Budapesten és környékén találtunk olyan amerikai légibombákat, amelyek közül az egyik egy tonna súlyú volt, ez egy GP-2000 típusú amerikai légibomba volt, illetve három esetben találtunk különböző kiemelt építkezések során olyan GP-1000 bombákat, melyek közel ötszáz kilósak és sajtó nyilvános megsemmisítésüket végrehajtottuk Táborfalván június hónapban.
Ez a szakasz továbbra is a NATO-nak felajánlott tevékenységet fog folytatni. 2017-ben egy újabb megmérettetés előtt áll, ahol számot kell adni tudásáról, képességeiről, arról, hogy bármilyen hadszíntéren bevethető. Ehhez kapcsolódik az az amerikai kiképzés, ami elindult a tavalyi évben és terveink szerint az idei évben folytatódik, ami lehetőséget biztosít arra, hogy azokon a hadszíntereken, ahol az amerikaiak tűzszerész tevékenységet folytatnak, s azokat a tapasztalatokat, amelyeket ők ott összegyűjtenek, azokat a technikákat, eljárásrendeket át tudják nekünk adni, amelyek ahhoz szükségesek, hogy ez a szakasz minden részben felkészült legyen.

A következőkben a Magyar Honvédségben történt két eseményről hallanak.

Újév alkalmából Dr. Simicskó István honvédelmi miniszter a Budapesten akkreditált katonai attasékat köszöntötte.

- Minden újév tele van újabb és újabb kihívásokkal. Aközben persze rájövünk arra, hogy valahol minden változik, de a lényeg sosem. Katonai körökben talán nem kell mondanom, hogy a biztonság iránti igényünk az sosem változik. Mindig szükségünk van a biztonságos életfeltételekre, körülményekre. Minden közösségnek meg kell becsülnie azokat az embereket, akik hivatásuk választásakor a katonai hivatást választják, hiszen ők a letéteményesei mindannyiunk biztonságának. A Magyar Honvédségnek egy új, fontos feladata lett az elmúlt évben, ez pedig a külső határaink védelme. Ennek a feladatnak kimagasló szinten eleget tett az elmúlt évben. Szeretnénk az elkövetkezendő tíz évben a Magyar Honvédséget méltó módon fejleszteni és erősíteni, a biztonság iránti igény ezt megköveteli. Minden fejlesztésnek a legfontosabb eleme a magyar katonának a megbecsülése. Továbbra is ezt az utat kívánjuk járni együtt szövetségeseinkkel és mindenkivel, aki a békét szolgálja. Ezt szeretnénk tenni 2017-ben is.

17. alkalommal rendezték meg az Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállítást, amelyen ezúttal is bemutatkozott a Magyar Honvédség. Kiállítóhelyein hasznos információkhoz, tájékoztatókhoz jutottak hozzá a fiatalok.

- Igazából egész életemben érdeklődtem a honvédség iránt és úgy gondolom, ha én valahol el fogok helyezkedni, akkor leginkább itt tudom elképzelni a jövőmet.

Bozó Tibor dandártábornok, az MH Altiszti Akadémia parancsnoka

- Nagyon fontos nekünk a jövendő nemzedék megteremtése és ebben a Magyar Honvédség Altiszti Akadémiának kulcsszerepe van. A haza védelme, ez az első, hiszen ez mindenkinek kötelessége, aki a hazáját szereti. 

- Engem azért érdekel, mert igazából itt lehet a közigazgatást legjobban megtanulni, az iskola előzményeiből kiindulva. Nekem édesanyám is ide járt, csak akkor még Államigazgatási Főiskola néven futott. Nagyon tetszik maga a képzés is.

- Felkeltette a figyelmemet a katonaság, mert szerintem érdekes, de nagyon veszélyes. Még nem döntöttem el, hogy hova fogok menni.

 

Bőzsöny Ferenc folytatja Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását. 

július 24.

Gyors összecsomagolás. A sebesülteket azonnal Varsó felé irányítjuk azzal, hogyha bárhol találnak valami kórházfélét, adják le őket, és jöjjenek vissza. Ismét felajánlottam, hogy itt maradok az utolsó sebesültekkel. De nem lett rá szükség, mert valamennyien felfértünk. Az utolsó pillanatban is hoztak egész kocsival, de látva, hogy kibírnak néhány órát kezelés nélkül, magunkkal vittük őket is.
Kivonultunk a barakkokból az országút szélére, ott várakoztunk az indulási parancsra. Közben a sebesültszállító kocsiban a még ellátatlanokat bekötöztük. Apró vágásokat is tudtunk végezni a kényszerszünetben. Minden rendben ment. Aztán tíz óra felé megkaptuk a parancsot, hogy induljunk. De vissza kellett mennünk a tegnapi helyünkre Rogoznicába. Eddig Brjanszk, Bjelszk mellett jöttünk el Topoljánon át a Narewka folyó rozoga hídján. Wolkowysk után értünk Rogoznicába. Innen Dubnóba akartak irányítani. El is kanyarodtunk a Rossa folyóig, de ott megmásították az útvonalat, és visszarendeltek bennünket. Így aztán nehezen, de eljutottunk a végcélhoz.
Egy üres barakkban "települtünk" le, mert a tegnap esti helyünkön már az übermencsék pipáztak.
Hogy a százados mit művelt ezekben az órákban, nem is írom le. Ez már ideggyógyászati eset. Most azzal őrjít mindenkit, hogy teljesen be vagyunk kerítve, és elvágták előlünk a menekülés lehetőségét oszlop formájában. Menjünk tehát egyénenként. Azt hittem, megfordul velem a világ, mikor ezt mondta. Kereken kijelentettem, hogy nem megyek, nem menekülök, nem hagyom itt a sebesültjeimet, akármi lesz is velem. Emelt hangon mondtam neki mindenki előtt. Nem azért küldtek engem ide, hogy a veszély láttán megfutamodjam. Aki ezt teszi, vegye tudomásul a százados úr, az hazaáruló. Menekülni ott lehet és kell, ahol már minden elveszett.
Kiadta a parancsot, hogy mindent el kell égetni. Ismét megkérdeztem, kinek a parancsából rendeli ezt el? Ismét köpködött a szokásos módon, és hazudott. - Sehol sem láttunk még megsemmisítést, és akkor éppen mi kezdjük, akik az emberek segítségére vagyunk itt hivatásunk szerint. Lehet, hogy egy óra múlva rákerül a sor, de addig nem vagyunk hajlandók végrehajtani a parancsot. Megdöbbent, mikor mindenki ezt mondta egy emberként.
Szünet nélkül száguldanak az oszlopok. Mi még itt vagyunk. Minek részletezzem? Sebesült, sebesült után, műtét, műtét után, megállás nélkül.
Este pedig az egyik Sztálin-gyertya a másik után villan felettünk és mellettünk. Hallani a közelünkben a páncélosok harcát. Csak nem tudjuk, mi van körülöttük. Sebesültjeink ismét rettenetesen nyugtalanok. Legényeink nem tudják őket nyugtatni, mert már ők sem bírják idegekkel. Ápolóink keze reszket, mikor gyógyszert nyújtanak nekik. Egyik-másik már alig felel a betegeknek. Nem rosszindulatból, hiszen hősiesen ápoltak virrasztottak eddig. De már nem bírják. Hőt csak letargikusan végzik a munkájukat.
Az egyik sebesül szállítóval kimentem északra. Szeretném látni, mi folyik ott. Hát ez aztán látvány volt! A németek bombázzák az északra húzódó orosz páncélosokat, akik el akarják zárni a Nyugatra vezető utakat, hogy a visszavonuló német és magyar egységeket szétszórják. Mindkét oldalon nagyok a veszteségek. Égő repülőgépek, füstölgő páncélosok mindenfelé.
Viszont megcsodálhattam néhány magyar és német páncélököl kezelő hidegvérét. Reszketett a kezemben a távcső, úgy drukkoltam, mikor feltűnt egy orosz páncélos. De a jó magyar baka bezzeg nem reszketett, kezében az ököllel. Durr! Ahogy gyakorláskor megtanulta. Máris megállt a harckocsi, és égni kezdett. Egy ember kijött a tetején. De azt valamelyik aljas rögtön lelőtte. Pedig már egyik keze a feje fölött volt, jelezve, hogy megadja magát. A másik kezével még nyitotta a fedelet. Ez rettenetes, borzalmas volt!
Rögtön visszafordultam, nem tudtam tovább nézni, annyira elfogott az utálat.
Egész éjjel fenn voltunk. Mindenféle sebesültet hoztak, magyart, németet, katonát, civil lengyelt, ukrán férfit, nőt. Ha nem voltam műtétnél, vagy nem kötöztem önállóan, vigasztaltam magyarul, németül, lengyelül, oroszul, ahogy jött. Milyen kevés szó is elég volt arra, hogy ebben a pokolban is emberek között érezzék a sebesültek magukat.
Reggel hatkor egy pillanatra akartam ledőlni, és abban a pillanatban elaludtam.

A mai adás elkészítésében segítségemre volt a Zrínyi Katonai Filmstúdió. Köszönöm figyelmüket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. Georg Bernard Shaw gondolataival búcsúzom.

„Az ésszerűen élő ember alkalmazkodik a világhoz. Az ésszerűtlenül élő ragaszkodik ahhoz, hogy a világot próbálja magához igazítani. Tehát minden haladás ez utóbbin múlik.”

 

 

193. ADÁS

2017. február 1.

Szerkesztett változat

„Légy hasonló az égen szálló madárhoz..., aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyi erejében.” – Victor Hugo gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

Korábbi adásunkban beszámoltunk már egy szegedi kiállításról, amelyet világháborús tábori levelezőlapokból, levelekből, képeslapokból állítottak össze. Nos, az akkor készített beszélgetésből felidézzük, vajon milyen is lehetett, amikor a lövészárkokban a katonák az otthonmaradt szeretteikre gondoltak, vagy éppen a hátországban, amikor az itthon maradottak gondoltak kedvesükre, gyermekükre vagy éppen édesapjukra. 

Kukkonka Judit a „Család és házasság a nagy háború árnyékában” című kiállítás rendezője

- A Somogyi könyvtár helyismereti gyűjteményében számos tábori levelezőlap, képeslap, fotó található meg, ami az I. világháború idejéből származik és az akkori igazgatónk, Móra Ferenc gyűjtötte össze ezeket. Ezek a bizonyos levelezőlapok családtagokról szólnak, családtagok írják a kint harcoló apához, férjhez.

Marjanucz László, a Szegedi Egyetem tanszékvezetője

- A távolban harcoló katonának az egyetlen egy információja saját szeretteiről, családjáról a levélben öltött testet. Ezért a családok közötti kapcsolattartásnak ez a formája a legáltalánosabb és legfontosabb eszköze volt az I. világháború időszakában. A levelek tartalma attól függően, hogy itthonról küldik, vagy a frontról küldik, változott. Az itthonról levelet küldők aggodalma, félelme elsősorban az, hogy esetleg a szeretett férjük, kedvesük, barátjuk, fiuk elesik. Ilyenkor az asszonyok, a feleségek, a hitvesek – van pár levél, amely ezt támasztja alá -, a maguk halálát is szinte kívánják és lényegében egy dolgot várnak az élettől, egy dolgot kérnek az élettől, hogy az Isten adja vissza szeretteiket. Ehhez a dologhoz képest az otthon esetleg fölmerülő anyagi nehézség vagy bármilyen probléma eltörpül, nem számít. A legfontosabb, hogy az Isten adja vissza azt, akit a kötelesség elszólított. 1914-ben a fronton harcolók pedig vigasztalják a családtagokat és általában a katonai teljesítményükről számolnak be. A frontról küldött levelek tartalma általában a saját sorsának, katonai cselekményeinek a rövid fölvázolása s utána érdeklődő kérdések az otthon maradottakról, rokonok sorsa felől. Ezek adják a levél tartalmának bő kereteit. Társadalmi rétegtől, iskolázottságtól függően változik az érzések kifejezési stílusa. Van egy olyan levél, amely egy nemesi származású főhadnagynak szól Przemyśl-be, és ott a feleség egy iskolázott úriasszony, a betegségéről érdeklődik, hogy reméli, hogy nem újult ki és imádkozik a világbékéért, a békekötésért, amely az egyedüli módja annak, hogy a férjét viszontlássa. A végén nem azzal zár, hogy tárt karokkal várja, hanem azzal, hogy pá, tehát egy ilyen polgári elköszönő formával.

A polgári nemesi családoknak gondolom nem esett nehezükre írni, olvasni. Viszont mi volt a helyzet a paraszti családokból származóakkal?

- Az itteni képeslapok, tábori lapok azok autográf írások, tehát eredeti kézírások. Ez azt mutatja, hogy a nép egyszerű fia, akikből a legtöbb volt a fronton, azok tudtak írni, olvasni. Legalábbis az itt kiállított számos tábori postai levelező lap mind autográf írás. Sok helyesírási hibával, tehát a mai szemnek egészen furcsa módon írják a szavakat, de az érzés kifejezését, az érzés erejét ez nem gyengíti. És ez volt a fontos, hogy üzenjen otthonra, közvetítsen a fronton harcoló felé. Ezek, hogy úgy mondjam az általános írásbeliség és olvasókészség meglétéről tanúskodnak. 

Ismerjük a háborús filmekből azokat a képeket, amikor a katona fotóját veszi elő a sisakjából vagy a zubbonyzsebéből. 

- Boldog békeidők, tehát a polgárosodás időszaka az, amikor megjelenik a pillanat megörökítésének igénye nemcsak a polgári körökben, hanem az alsóbb néposztály körében is. Ezt a műtermi fotózás jelentette elsősorban, tehát ez egy polgárosulási igény. A pillanat, a család megörökítése. Ezt a fotót vitték ki magukkal a frontra, vagy kapták levélben. Erőt merítettek belőle. 

Mit jelentett az akkori embernek egy fotó? Gondolom sokkal többet jelent, mint egy mai embernek. 

- Sokkal többet. Egyrészt a fotózáson kívül, tehát a családok tagjainak látványa és vizuális életszerűsége az más módon nem volt kivitelezhető csak a fotókon keresztül. Ez a fotó olyan érzelmi többlettel bírt, amilyen nehézséget és amilyen veszélyeket a háború rejtett magában. Tehát ez kultikus tárggyá nemesült a fronton harcoló katonák számára. Ezért is írták a fotók hátuljára sok esetben a katonák az utolsó üzeneteiket: „Az utolsó leheletemig szerettelek”. Üzentek más módon is a családnak, írtak rá végrendeleti szándékokat és elképzeléseket is.

Házasság jelentősége az I. világháborúban...

- Két módon mutatkozott meg. Az egyik, hogy sok fiatal pár a háború lehetséges következményeivel szembesülve, a hadüzenet, a behívó és a frontra vonulás közötti időszakban házasságot kötött egymással. Ezt főként azért tették meg, hogy mindkét fél bebiztosítsa magát a háború bizonytalan idejére: családom van, hazavárnak, családalapítói szándékom ezzel demonstratíve, törvényesen is kifejezést nyert. A másik pedig az, hogy a háború alatt nem volt jellemző a házasságkötés, mert nem lehetett a körülmények természete folytán sok házasságot kötni. De mégis a sebesült katonákat, a beteg katonákat, amikor hazaszállították az országba gyógyítani, fölépülni, akkor ezt a békés időszakot arra használták ki, hogy házasságot kössenek. A hadvezetés a sebesült és beteg katonák számára egyszerűsítette, megkönnyítette a házasságkötést. Súlyosabb esetekben, tehát súlyos sérültek és nagyon betegek esetében pedig szinte azonnali engedélyt adtak ki házasságra. Főként ilyen típusú vagy ilyen emberek kötöttek házasságot szeretteikkel a háború évei alatt. Volt, főleg a tisztek körében arra is példa, hogy különböző okok miatt szabadságolt katonák az itthonlétet arra használták ki, hogy házasságot kötöttek. Ilyen házasság volt Heim Géza gyalogsági századosnak a házassága, aki Doberdóban egy nagy hőstettet vitt végbe. Egy ütközet sikeres kimeneteléhez járult hozzá cselekedetével és a jutalomként kapott kitüntetési szabadságolási ideje alatt 1917-ben, fogta magát és megnősült. Az alsóbb társadalmi osztályok leveleiben továbbra is a személyes motívumok, a személyes életérzések dominálnak, ebben pedig a viszontlátásnak az igénylése és hangsúlyozása, az otthoni állapotok többnyire pozitív fölrajzolása van még az 1917-es levelekben is. Nyilván azért, hogy az itthon maradott asszony, házastárs, a fronton harcoló férjében tovább erősítse a kitartást. Nem politizáltak, tehát ezek a levelek a legőszintébb és a legbensőségesebb emberi érzéseket szólaltatják meg, hogy mennyire hiányzol te nekem, mennyire várlak és hogy nyugodt lehetsz az itthoniak felől, mert minden szépen, rendben megy. Esetleg említi, hogy a földbérlettel vagy valamivel kapcsolatosan adódtak gondok, de megoldotta. 

A tartalmas összeállítást Konkoly Dávid készítette. 

 

MÚLTIDÉZŐ KALENDÁRIUM

• Először a 139 évvel ezelőtt, 1878. február 1-én született Hajós Alfréd, úszó, labdarúgó, építészre, az első magyar olimpiai bajnokra emlékezünk. Az 1896-os athéni olimpián szerezte Magyarország első és második olimpiai aranyérmét gyorsúszásban, 100 és 1200 méteren. Labdarúgásban kétszeres magyar bajnok és egyszeres válogatott volt. Az 1924-es olimpián ezüstértem nyert. A debreceni Aranybika szálló valamint a margitszigeti nemzeti sportuszoda az ő műve, utóbbi a nevét viseli. 
• 1020 évvel ezelőtt, 997. február 1-én halt meg Géza fejedelem. 
• Február 2-a Gyertyaszentelő Boldogasszony napja. Gyertyaszentelő nevezetes nap az időjóslásban is. Általában úgy vélik, ha február 2-án jó idő van, akkor későn tavaszodik, ezért gyertyaszentelőkor inkább a farkas ordítson be az ablakon, mint süssön a nap – mondták. A Muravidéken úgy tartották, gyertyaszentelőkor, ha esik a hó, fúj a szél, nem tart sokáig a tél. A Dráva-szögben gyertyát szúrtak a földbe. Ha mélyen le lehetett szúrni a sárba, akkor sokáig fog még tartani a tél, úgy tartották. A Bács megyei Topolyán viszont úgy vélték, hogy minél hosszabb jégcsapok lógnak e napon az ereszről, annál hosszabb kukoricacsövek teremnek majd. Ismert a medvével való jóslás is, hiszen ha ezen a napon kisüt a nap és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy és még negyven napig tart a hideg. 
• 1943. február 2-án Sztálingrádnál a németek letették a fegyvert és a szovjet csapatok győzelmével befejeződött az ostrom. Friedrich Paulus tábornok vezette német hadsereg már szeptember 2-án megkezdte Sztálingrád ostromát. A város nagy részét el is foglalták, de az utcai harcok tovább folytatódtak, viszont a városközpontot nem sikerült elfoglalniuk. November 19-én kezdődött a vörös hadsereg ellentámadása. November 22-én Sztálingrádnál a szovjet túlerő bekerítette a VI. német hadsereget, így megakadályozta az előretörést Leningrád és Kaukázus irányába. Január 23-án a szovjet hadsereg visszafoglalta Voronyezst, január 31-én pedig Sztálingrádnál, Paulus serege a déli csoporttal letette a fegyvert, majd február 2-án az északi csoport is kapitulált. A sztálingrádi csata véget ért és döntő fordulatot hozott a háború menetében.
• Február 3-a balázsáldás, balázsolás napja. Szent Balázs napján, február 3-án a két gyertyával adott áldás, torokbetegség és minden más baj ellen véd. Magyarországon a XVI. századtól ismerjük a gyertyaáldás és a balázsáldás könyörgését.
• 444 évvel ezelőtt, 1573. február 4-én született Káldi György, jezsuita bibliafordító, az első teljes magyar nyelvű római katolikus fordítás készítője. 
• Február 9-e húshagyó kedd, farsang utolsó napja. Elterjedt szokás a telet jelképező szalmabábú elpusztítása, elégetése vagy vízbefojtása. Nálunk egyes vidékeken a bábú neve kice. A mulatságok és a böjti időszak találkozásának jellegzetes népi játéka a Konc vajda és Cibere vajda, a farsang és a böjt tréfás háborúsága volt. A húshagyókeddi játék szereplői szalmabábok, s a legyőzött Ciberét végigvitték a falun, elégették, vízbe vetették vagy keresztüldobták a templom kerítésén, hogy elűzzék a betegséget, az éhínséget.

 

Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását folytatjuk, ezúttal is Bőzsöny Ferenc tolmácsolásában.

július 25.

Két órát aludtam. Akkor felriadtam valami nagy robbanásra. A barakkból kirohantam az országútra, az alig volt innen nyolcvan méterre. Ott látom, hogy egy német ruhába öltözött kozák vagy ukrán ostorral üt egy honvédet. Szegény bakánk már se élő, se holt nem volt. Hirtelen arra gondoltam, hogy ez lehetetlen. Csak nincs olyan magyar baka, aki ezt normális körülményben eltűrné? Mi lehet itt? Csak azt tudtam feltételezni, míg futottam, hogy teljesen kimerült, és azért tűri az ütlegeket.
Odaérve, rákiáltottam németül. Akkor derült ki, mikor oroszul válaszolt vissza, hogy ez azok közül van, akiket a németek beöltöztettek, mert elmenekültek az oroszok elől, és együttesen adták meg magukat azzal a céllal, hogy harcoljanak ukrán hazájukért. Amennyire becsültem őket, mikor lovaikon végigszáguldoztak előttünk, és bekanyarodva az erdőbe, felvették a harcot évszázados ellenségükkel, az orosszal, most annyira elfogott a méreg, mikor ezt láttam. Oroszul kiáltottam rá: Ne üsd! Nem hagyta abba. Hej, az apád tagadóját, még van bennem annyi erő ilyen napok után is, hogy megfékezzelek. Mivel láttam, hogy erős, és hatalmasabb, mint én, odamentem és elgáncsoltam. Mikor eldűlt, villámgyorsan összeszorítottam a nyakát, hogy veszítse el az erejét. Közben rákiáltottam a bajtársamra: Feküdj rá te is! Most aztán, mintha új erő szállta volna meg a jó magyart, akkorát huppant az ukrán hasára, hogy az a kezem szorítása ellenére elkezdett rókázni. De ez nem akadályozott meg abban, hogy néhány ökölcsapást ne mérjek rá. Ezt azért tettem, mert ahogy szánalomból elengedtem a nyakát, azonnal rúgni kezdte újra a bajtársat. Lecsendesítettem őkelmét. Mikor alázattal feltápászkodott, búcsúzóul mindketten jól ülepen rúgtuk, és útjára bocsátottuk. Még csak az hiányzik, hogy már magyar vér se legyen az ereinkben!
Egymás után hozzák a sebesülteket. A németek is ide küldik a saját embereiket, mert látják, hogy mi teljes erővel dolgozunk. Viszont most döbbentem rá, hogy ők az egész egészségügyi szervezetükkel menekülnek. Rögtön szóltam a századosnak, hogy valami általunk nem ismert nagy bajnak kell lennie, ha ezek ilyen orvul menekülnek. Most látom az országúton, hogy valami tíz-tizenkét nagy sebesültszállítójuk is rohan Nyugatra. Hiába érdeklődünk. Telefon nincs, parancs felvilágosítás nincs. A vonulók, illetve menekülők semmit sem tudnak. Mind csak azt mondja: itt az orosz. Nyom, szorít bennünket. Semmi több.
Mikor először láttam ukrán nemzeti öltözetben katonákat, hirtelen ámulatomban azt sem tudtam, hova legyek. Oroszok ezek? Nem oroszok? De ha oroszok, miért nem lőnek ránk? Ha meg nem azok, akkor kik? Pár napon belül többször is láttuk őket, ma fény derült a kilétükre. Kb. 80-100 fős csapat egyforma viseletben vágtat mellettünk. A fáma azt mondja, hogy ezek Vrangel fehér oroszai és ukránjai. De senki sem tudja biztosan. Csak egyet tudunk, hogy utálják Sztálint és remélik hazájuk megmentését. Kettőt is ápoltunk. De érdekes, egyetlen szóra sem válaszoltak. Udvariasan bocsánatot kértek, hogy nem szólhatnak.

 

Köszönöm figyelmüket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. További tartalmas rádiózás, kellemes napot kívánok valamennyiüknek! A Példabeszédek könyvéből vett idézettel zárom mai adásunkat.

„Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma.”

 

 

194. ADÁS

2017. február 08.

Szerkesztett változat

„Ha kiszaggattak: új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk, mit jelent: bal-szél ha fúj.
Nem tagadom: jöhet még zord idő,
Sok mindent nem lehet majd merni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz,
Csak a szívünk fog verni.
De magyarul fog verni!”

Reményik Sándor gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

A seregben betöltött papi hivatásról beszél a következő percekben Bíró László katolikus tábori püspök, Szentesi Csaba görögkatolikus tábori lelkész és Kálinger Roland katolikus tábori lelkész.

A honvédségen belül a Katolikus Tábori Püspökség milyen feladatot lát el elsősorban?

Bíró László katolikus tábori püspök

- Az egyház feladata mindig ugyanaz, Krisztust hirdetni. Ezt teszi egy sajátos formában a tábori lelkész. Jelen van a helyőrségekben és egyszerűen a fölszentelt voltában való jelenlétével, a figyelmet a létnek egy olyan dimenziójára irányítja, amiről az ember gyakran könnyen elfeledkezik: a lelki, szellemi dimenzióra. A fölszentelt pap, akár mundérba öltözött emberek között van, akár kint egy faluban az egyházközösséget vezetve, mindig ugyanaz: Isten jele az emberek között. A katonaság körében is a tábori lelkész, Isten jele. Érdekes ez a jelszerep a katonaságnál. Az egyik Afganisztánban szolgáló pap kollégám szava cseng mindig a fülemben: - Hogyha végigmegyek a táboron, mindenki szeretettel int, és rám mosolyog. Egy pap mellett nem tudnak úgy elmenni az emberek - mondja -, hogy ne mosolyognának rá. Ez egy érdekes pozíciója a papnak, akár külföldi misszióban, akár idehaza. Van egy sajátos jellege a papi létnek a katonák között. A műsor címe Inter arma caritas, ez igazából egy Rómából hazahozott fogalom, azt jeleni: Fegyverek között a szeretet. Az emberek megérzik, bár nem fogalmazzák meg ilyen frappánsan mint ez a szlogen, hogy a pap az „Inter arma caritas” vagyis „Fegyverek között a szeretet”, hanem valamiképpen érzik azt, hogy ő egy más világnak a jele, de ez a másvilágiság nem idegenséget jelent, hanem valami hozzánk tartozót.
Egyre világosabb feladata a papnak a hagyományos szerepek mellett a liturgikus szolgálat. Más hagyományos szerep mellett alapvetően képviselnie kell a szilárd értékrendet, az erkölcsi, etikai elveket a honvédségben. Egyre inkább tudatosul a honvédelem vezetésében is, hogy mennyire fontos a szerepe a papnak, hogy világos etikai elvek mentén szólaljon meg, akár a képzőintézetekben beszél órák keretében, akár liturgikus keretek között. Ebben az értékrendjében elbizonytalanodott világban egy szilárd értékrend az valóban kapaszkodó.

Szentesi Csaba görögkatolikus tábori lelkész

- A tábori lelkész kéznél van, bármilyen probléma adódik a magánéletben, szakmailag vagy az élet bármely területén. Sokan úgy gondolják, hogy eljönnek a tábori lelkészhez és kiöntik a lelküket. Egyszerűen csak megnyugszanak, ha akarják, akkor még tanácsot is kérhetnek tőlünk, bár az ritkábban fordul elő. Egyszerűen a tábori lelkész az, akire mindig lehet számítani.
Sok esetben az élet olyan területéről is beszélgetünk, vagy együtt gondolkodunk, amin még én is csodálkozom, hogy egy lelkészt valaki erről megkérdez. Ezeken a beszélgetéseken akár egyszerű, akár mélyebb dolgokról van szó, mindig ott van az Úristen. Értsük jól, amit mondok, sohasem kettesben beszélgetünk. Mindig, minden egyes alkalommal ott érzem az Úristen jelenlétét, szinte ő vezeti a beszélgetést, és megmondom őszintén, hogy ez nagyon megnyugtat engem, mert a beszélgetés ilyenkor csak jó irányba haladhat. 

Kálinger Roland katolikus tábori lelkész

- A Magyar Honvédség egyenruháját hordjuk, de bajtársaink, katonatársaink is tudják, hogy mi nem katonának születtünk. Éppen ezért ezt a sorrendet állítottam föl, hogy először embernek kell lenni. Ha emberi hangon tudunk beszélni, meg tudjuk szólítani a katonát, emberségesen tudunk vele viselkedni, akkor kíváncsi arra, hogy milyen papnak lenni? Milyen az Istent szolgálni? Milyen a te Istened? Beszéljél róla! Hogyha ez a kettő megvan, emberséges vagyok, és elfogadják azt, hogy pap vagyok, akkor elfogadják azt is, hogy a tábori lelkészek ugyan katonák, de talán mégse annyira értenek a lövészethez, mégse annyira értenek a fegyverekhez, a különböző katonás dolgokhoz. Ebben ők segítenek, és így kölcsönösen segítjük egymást. Én abban, amiben a pap tud egy katonának, ő abban, amiben egy katona tud egy papnak segíteni. 

Bőzsöny Ferenc folytatja Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.

július 25.

Otthagyok mindent és kimegyek a repülőtérre. Igyekszem valami magyar alakulattal közelebbi kapcsolatba kerülni. De alig tudok átvergődni a németeken. Végre felismerek a hadtesttől, aztán a vonattörzstől néhány embert. De mihelyt a közelükbe jutottam volna, észreveszem, hogy a levegőben vijjogó üvöltéssel német vadászok éppen lelőttek egy orosz gépet. Az pedig süvítve zuhan a repülőtér fölé.
De vajon melyik részére esik? Egy pillanatra megbénul a mozgás. Megdermedtek még a lovak is. Csikorognak az autók fékjei. A következő másodpercekben robbanás, tűz, jajgatás, nyögés, egymásnak rohant kocsik, autók tömege.
Ebben a pillanatban kikanyarodik három orosz T 34-es az erdő széléről és géppuskáival, ágyújával lőni kezd bennünket.
Hát erre már nem számítottam. Szégyen a futás, de gyerünk. Akkor veszem észre, hogy egy kisebb magyar alakulat közelébe jutottam. Egyetlen szót sem kérdeztem, csak azt mondtam: Utánam! Akkor ugyanis láttam, hogy a németek azonnal odaállítják néhány páncélöklös emberüket, akik az első percben kettőt felrobbantottak a háromból. Hü, ide hely kell, és nem bámészkodás. Láttam, hogy nincs a magyarjainkkal még tisztes sem, azért engedelmeskedtek olyan könnyen. Pillanat alatt utánam jöttek. Átbujkáltunk a megrekedt kocsik közt. Levittem őket az árkon át a földekre. Agyontaposott rozsban szedtem őket össze. Majd ők, akik ismerték egymást, a német zsivajon és a már megindult géppuska ropogáson át, tovább kiabáltak a társaiknak: Gyertek a tisztelendő úr után!
Akkor látom, hogy a mi kocsioszlopunkból is ott rekedt nagyon sok ember. Nem hagyhatjuk azokat sem! Néhány megriadt pacit igyekezett a kocsisa jobb belátásra bírni. Hiszen a kíméletlen menekülésben nincs irgalom, ha egyszer belekerülünk a németek közé. Ezt a pillanatnyi zavart kell felhasználni.
Mindenki odarohant egy-egy magyar kocsihoz. Közös erővel húztuk, adtunk irányt mindegyiknek az országút felé. Kiizzadtunk, de sikerült. Közben az egyik orosz tank lövedéke belevágódott az egyik kocsinkba. Szerencsére csak a felszerelés sínylette meg. Végre kijutottunk az útra. Ki-ki a kocsik mellett futva tette meg azt a 4-500 métert, ami a barakkunkig volt.
Ott a mieink bevonultak a szomszédos cserjésbe a saját alakulatunk többi kocsijához. Az ismeretlenek /még a nevüket sem kérdeztem meg a nagy izgalomban/ hálával vették, hogy segítettem életük megmentésében. Már rendezettebben mentek. Sőt fel-felkéredzkedtek a kocsikra, autókra.
Bementem a barakkba. Akkor jött ki rajtam a fáradtság. Elkezdett remegni a lábam. Arra riadtam fel, amikor Kálmán azt mondta az egyik operáló asztal mellől: Gyorsan adj injekciót a hordágyon fekvőnek. Értettem is, nem is. Egyszerűen nem fogott az agyam. De jó tíz perc múlva elmúlt az egész. Beálltam újra a munkába. Csak az éppen folyó nehéz műtét után mondtam el az orvosoknak az egészet, hogy közben ne ijesszem meg őket.
Behoztak egy német SS főhadnagyot. Súlyosan megsérült az iménti harcban. Ahogy levették a kocsiból, fertelmesen káromkodott. Ketten fogták le. Folyton a revolverét kérte, hogy agyonlőhesse magát. Csendesen odaszóltam neki: Milyen vallású? Még nagy fájdalmában is gőgösen válaszolt: Nem ismerek más Istent, csak Hitlert. Jó, mondom neki, akkor imádkozzék Hitlerhez, mert súlyos sebe bizony nagy fájdalmat okoz a kezelésnél. Közben beadtam neki egy fájdalomcsillapító injekciót. Hát jól összeroncsolta az orosz tanklövedék. Mikor már szinte a halálveríték ütött ki rajta, lassan lecsendesedett, lekötött kezének csuklójával megszorított, és esengő hangon mondta: Hochwürden, imádkozzék értem. Jaj Istenem! 

 

MÚLTIDÉZŐ KALENDÁRIUM

• Először Lenkey János honvéd tábornokra emlékezünk, aki 1850. február 9-én hunyt el. Ő is az aradi per vádlottja volt, mivel pszichés betegsége elhatalmasodott rajta, nem végezték ki, a kazamatákban halt meg. Petőfi Sándor a Lenkey százada című versében örökítette meg, hogy 1848 tavaszán századával hazaszökött Galíciából.
• 1890. február 9-én hunyt el Erdősi Imre piarista szerzetes, pedagógus, az 1848-49-es szabadságharc tábori lelkésze. A február 5-i branyiszkói ütközet Erdősi Imre nevét is országosan ismertté tette. A 33. zászlóalj élén több rohamot vezetett a hágót védő császári csapatok ellen és a siker, jelentős részben az ő érdeme is volt. Kortársai az ütközet után a „branyiszkói hős pap” vagy a „magyar Kapisztrán” néven is emlegették. 
• 1927. február 10-én hunyt el, Nagy Pál honvéd tábornok, I. világháborús hadosztályparancsnok, 1922-25 között a Magyar Királyi Honvédség főparancsnoka.
• 1942. február 10-én hunyt el Hazai Samu honvéd vezérezredes, aki 1910-1917 között volt honvédelmi miniszter.
• 1945. február 11-én, este 20.00 órakor kezdődött meg a magyar és német katonák kitörési kísérlete a körülzárt Budáról. A Budapestet védőket ekkor mintegy 24 ezer német és 20 ezer magyar katona alkotta. Ebből több mint 10 ezer fő tudott áttörni a szovjet állásokon, ám 785 főnek sikerült csupán átjutnia a saját csapatukhoz.
• 1947. február 10-én Magyarország aláírta a párizsi békeszerződést, amely visszaállította az ország trianoni határait.
• 1949. február 8-án a Magyar Népbíróság életfogytiglani börtönre ítélte Mindszenty József hercegprímást.
• 1994. február 8-án Magyarország csatlakozott a Partnerség a Békéért programhoz. Ezt a programot amerikai kezdeményezésre az 1994 januárjában megrendezett brüsszeli csúcsértekezleten hirdette meg a NATO. A békepartnerségben részt venni szándékozó államoknak először is egy keretegyezményt kellett aláírniuk. Ennek értelmében a csatlakozó ország vezetésének garantálnia kell, hogy megőrzi a demokráciát, betartja a nemzetközi jog alapelveit, tartózkodik attól, hogy megsértse bármely más állam területi integritását, tiszteletben tartja az államhatárokat és a felmerülő vitákat békés eszközök bevonásával rendezi. Az új tag egyben azt is kinyilvánítja, hogy készen áll részt venni az ENSZ és az EBESZ hatáskörébe tartozó műveletekben illetve, hogy katonai vonatkozásokban is együttműködik a NATO-val, első sorban a kiképzés és a hadgyakorlatok terén.

Köszönöm figyelmüket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. Assisi Szent Ferenc gondolataival búcsúzom.

„Te adj erőt, hogy bízni tudjak,
Ha megbántanak, ne zokogjak.
Te add meg, hogy eltűrjenek,
Hogy hibáimmal szeressenek.
Te erősítsd meg erőtlenségem,
Hogy hősként vigyem a keresztem.
Te légy árvaságom erős támasza,
Tudom, Te vagy a gyengék gyámola.
Te őrizd meg gyengülő eszem,
Hogy éltem nagy teher ne legyen.
Ó adj azoknak szeretetet,
Akiknek én adtam életet.
Légy szívünkben jóság, irgalom
Öregségemet értő szánalom.
Áldd, őrizd őket, édes Jézusom,
Hogy találkozzunk Nálad egykoron.
Vezess, erősíts, oltalmazz,
A végső órámon irgalmazz. Ámen”.

 

 

195. ADÁS

2017. február 15.

Szerkesztett változat

„Nem az állandó fogadkozás a hűség bizonyítéka, hanem az egyszer kimondott és megtartott fogadalom.” – William Shakespeare házasságról mondott gondolatával köszöntöm önöket, a felelős szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

• Immár 10. éve, hogy megrendezik hazánkban a Házasság Hetét. Idén február 12-19. között lesznek majd országos központi programok. Adásunkban a Katolikus Tábori Püspökség püspöke, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családbizottságának elnöke, Bíró László püspök gondolatait hallják.
• Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását, amelyet Bőzsöny Ferenc tolmácsol ezúttal is. 

Druzsin József százados és felesége, Druzsin Zsóka

- Napjainkban sokszor felmerül a nők társadalmi szerepvállalásának kérdése. Ez nálunk is sokszor vita tárgyát képezi. Ezeket a társadalmi dolgokat próbáljuk egymás között megvitatni és bármennyit feszegetjük ezt a kérdést, az az igazság, hogy asszony nélkül nincs család. Természetesen kell a férj, az apa is, mint kereső, példa a gyerekek előtt és számtalan egyéb vonatkozásban szükség van rá, de anya nélkül nincsen család és nincs otthon sem. Ebből kifolyólag lehet azt érezni, hogy egy nőnek elsősorban otthon van szerepe és otthon van munkája. Természetesen én is dolgozom mellette és szeretnék is többet dolgozni, de a mindennapi dolgok, az állapotszerű kötelezettségem nagy részét lefoglalják az időmnek. Emellett teljes mértékben, úgy mint egy férfinak, nem lehet kibontakozni. Én ezt vallom, ezt tudom megvalósítani. Akiken látom, hogy ki tudnak bontakozni, azok mögött nincsen család, nem kell gondoskodniuk másokról nap mint nap. Azt hiszem, egy nő számára ez a legfontosabb. Tehát kibontakozhatunk mi a munka bármely területén, mégsem okoz akkora örömet, mint egy jó férj vagy két szerető gyermek.

- Az a minta, amit eléjük élünk, azt magukkal viszik, és abból tudnak táplálkozni. Ezért is mondjuk, hogy hivatás. Nem csak katonai, orvosi vagy bármely más hivatásról beszélhetünk, hanem szülői hivatásról is. Mi szentségi házasságban élünk, egyértelmű, hogy ez egy magasabb rendű dolog. Ez egy olyan kapocs, egy olyan érték, ami föntről jön. Ez egy nagyon nagy kegyelem és talán ezt emelném ki leginkább, hogy nagyon kevesen élnek így.

- A civil társadalomban is egyre kisebb renoméja van a hazásságnak, a polgárinak is, de az egyházinak még kisebb. Ha mégis, akkor az is csak a ceremóniális jellegében fullad ki. Ennek ellenére úgy érezzük, hogy feltétlenül apostolkodnunk kell a házasság intézményét, erősíteni kell a többiek körében is. Sok barátunkat sikerült már rávenni arra, hogy igenis ez a helyes út, és össze kell házasodni. 

Bíró László katolikus tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családügyi Bizottságának elnöke

- Mi ahhoz ragaszkodunk, hogy a házasságon alapszik a család. Számunkra a házasság és a család evangélium, jó hír. Nem beszélünk a házasság és a család válságáról. Miért nem? Azért, mert az ember van válságban. Itt van a probléma. Egyszerűen az ego kultusza olyan naggyá növekszik, hogy fél elköteleződni. Fél, mert úgy érzi, hogy az önkibontásában gátolja. 
Számunkra a házasság az örömhír, mondja Benedek pápa. Az mondja, hogy a hit válsága és a házasság válsága összefügg. Házassághoz tartozó fogalmak: hűség, bizalom, hit. Hiszek neked, hányszor kimondjuk ezt. A latinban ezek a szavak a hit szóra mennek vissza (hit - fides, bizalom - fiducia, hűség – fidelitas). Mindegyik mögött ott van a hit szó. Szóval a hit és a házasság mélyen összefüggnek. Amikor a hitünkben próbálunk mélyülni, akkor a házasságunkban mélyülünk, csak nem rakjuk ezeket a fogalmakat össze, nagyon távolinak tűnnek. Ebben a magyar szóban, hogy hitvesi szeretet, ott van benne a hit. Erre a hitvesi szeretetre épül a házasság. 
Isten mindig szeret bennünket, csak nem vesszük észre. S mert nem vesszük észre Istennek a szeretetét, nem tudunk viszont szeretett lenni, ezért nyögve nyelős az egész. Itt billen meg a házasság, hogy elrohantok egymás mellett. Ez az a bizonyos párhuzamos lét, az egymásért lét, fölemészti a kapcsolatot. 
A szeretet, Istennel való találkozás, nem csak a szívünket, hanem az elménket is belevonja ebbe a válaszadásba. Tehát azt mondja, hogy ha viszont szeretetben élsz, ott nem csak a szíved vonódik ebbe bele, hanem az értelmed is. Tehát azért a házasság, az egy logisztika is. Alapvetően logisztikának tartom. Hogy van-e időnk egymás számára az logisztika, pláne ha már sok gyerek van, akkor ez szervezés kérdése. 
Nagyon szép ez a mondata a pápának. A hit az a szeretet válasza Istenre. A hitvesi szeretet az a szeretetnek a válasza a hitves társam megelőző szeretetére és ez indítja a szívet, de kell hozzá az értelem is. Itt mondja ki a Szentatya, amit az előbb már mondottam: - Ez egy folyamat, állandó úton levés, a szeretet soha nincs készen, a szeretet soha nincs befejezve. Testvéreim, ez egy kegyetlen mondat, amit mindenki kimondd a házasságában, dicsekvően méghozzá, hogy ismerem a másikat, mint a tenyeremet. Egy kortárs gondolkodó azt mondja: Aki azt mondja a párjára, ismerem, azt is kimondja, nem szeretem. Ez teljesen így van. Tehát akit szeretek, az mindig új.

Bőzsöny Ferenc folytatja Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását. 

július 26.

Tegnap délután megjött a parancs, hogy induljunk el Losice felé. Nem lehet kideríteni, hogy valóban megkaptuk-e a parancsot az anyag megsemmisítésére vagy megint a mieink hazudtak. Egyéni holmikból minden feleslegeset elégettünk. Minden zokszó nélkül dobtam a tűzbe a faládámat a feltétlen szükséges téli holmi kivételével. De a könyveimet az utolsóig meghagytam.
Mikor az egészségügyi csapatraktár minden fontos és értékes részét is fel akarta robbantani a főnök, sürgősen elhívattam a tett színhelyéről valami mondva csinált tanácsadás miatt. Ezalatt minden szekérre, minden sebesültszállító kocsiba, sőt minden ember egyéni felszerelésébe is szétosztottunk, amit csak lehetett.
Estig meneteltünk. A sebesülteket leadtuk a kórháznak. Csak véletlen tudtuk meg, hogy hol van. Vaktában indultak útnak, de sikerült megtalálniuk a jelzett vidéken. Azok is éppen szállítottak a sebesültvonathoz, így volt helyük és lehetőségük, hogy a mieinket átvegyék. - Mivel az útba eső falvak zsúfoltak, azt tanácsolták, hogy a mezőn keressünk magunknak helyet. Hát ez nem volt nehéz. Éppen egy hatalmas rozstábla mellett esteledett be. Nem sokat tépelődtünk. Az emberek lekászálódtak a szekerekről, a kocsisok nekieresztették a lovakat a tábláknak, közben hoztak nekik vizet a közeli majorból. Jómagam addig írtam, amíg láttam, aztán fejem alatt a kenyérzsákkal köpenyben ledűltem, és hamar elaludtam. A breviáriumot a zötykölődő szekéren már délután befejeztem. Csak arra emlékeztem, hogy a szokásos esti imámnak alig jutottam el az első mondataiig, mikor már bele is zuhantam az álomba.
Éjjel fél kettőkor arra ébredtem, hogy kiabálják a nevemet. Kiderült, hogy már egy félórája szedelőzködnek körülöttem, és én semmit sem hallottam az egészből.
Parancsot kaptunk, hogy menjünk be a faluba az egészségügyi oszlophoz. A panye-rész tovább vonul, de nélkülünk. Majd mi valahol a sebesültszállítókon vagy külön autón megyünk tovább.
Bementem Losicére. Befeküdtem abba a pajtába, ahol már a doktorok voltak. Alvásról szó sem lehetett. Legfeljebb ha egy órát feküdtem. Egész éjjel tovább folyt a vonulás, visszamenetel illetve az összevisszaság.
Mint kiderült, a legtöbb alakulatot nem engedték a varsói műútra. Innen indítják őket útnak különböző céllal. Mindenki oda tartozik, akivel éppen együtt menetel.
De azért parancs is jött, hogy a főnök lett a hadosztály vezető orvosa.
Már úgy vagyok ezzel, hogy szégyellek írni róla. De néha elkerülhetetlen, mert minden a nagy nyilvánosság előtt folyik, és nem tűrhetem, hogy a jellemtelenség győzzön. A sarzsifölény nem jelenthet bizonyítékként semmit. Az ilyenek pedig csak azzal mérik az igazságot.
Most is hajnalban bejön hozzám, illetve hozzánk.
- Szóval, Alfonzkám, te nem menekülsz?
- Nem!
- Mit csinálsz, ha erre kerül a sor?
- Parancsot várok!
- És ha nem jön?
- Eddig mindenre jött. Remélem erre, is, sőt biztosra veszem. Haromy alezredes úr és Kremniczky Lajkó eddig úgy viselkedett, hogy fel sem tételezem róluk, hogy éppen a legnagyobb veszélyben hagynak cserben bennünket. Sőt azt gondolom, hogy a veszélyben még jobban törődnek velünk, hiszen magyar életről van szó.
A többiek hol vigyorogtak, hol hallgattak, hol már bicskát akartak rántani, ahogy később elmondták. Főnök pedig idegesen köpködött, és némán szívta a cigarettáját. Majd mikor megtalálta a szavait, így folytatta:
- Igen, ti folyton csak kritizálni tudtok mindent, és minden cselekedetben találtok javítani valót.
- Csak abban a cselekedetben, vágtam rá ingerülten, amelyik fejetlen gondolkodást és jellemgyengeséget tételez fel és mutat.
- Szóval, a menekülés is az lenne?
- Nem, csak ha parancs nélkül, fegyelmetlenül teszi valaki, az hazaáruló. Ha pedig valaki a rossz példájával és az erről való hiábavaló beszéddel, mint százados úr is, rontja a hangulatot, s az emberek ellenálló erejét még jobban gyengíti, az még inkább hazaáruló.
- Hadbíróság elé foglak állítani. Mondta és ezzel elrohant.
- Ezt már sokan ígérték, kiáltottam utána.
Embereink még éjjel hívtak, menjek vissza velük Biala-Podlaszkára. Mentsük meg, amit még elhozhatunk, a többit robbantsuk fel. Mentem volna, már csak azért is, mert embereink valami támaszt éreznek bennem, ha velük vagyok. De sajnos a doktoraink lebeszéltek, illetve nem engedtek, mondván, hogy bármikor jöhet újra annyi sebesült, hogy nem bírják egyedül ellátni. Egyébként is ez annyira egyéni vállalkozás, hogy ne tegyem ki az életemet feleslegesen ekkora veszélynek.
Hamar visszajöttek a mieink. Sok holmit elhoztak, a többit felrobbantották. Igazi hősi tett volt, hiszen a muszkák már benn vannak a városban.
Ahogy elkezdem a misét, akkor veszem csak észre, hogy ma Anna-nap van. Kiről is emlékezzem meg ma különös szeretettel? Az amerikai kishúgomról a rokonságból, baráti körömből pedig Violánéról, Mocsonoky Annáról, Arisztidünk húgáról. Érdekes helyzetben vagyok Annival. Arisztidünk nem vitt el olyan gyakran hozzájuk, hogy alaposan megismerhettem volna. Mégis nagyon jól ismerem, mert annyi nemes vonást mutatott már hosszú évekkel ezelőtt, hogy mikor családi körében is megismertem, csak gazdagodott róla az ismeretem. Nagyon megszerettem állandó derűjét, műveltségét, szolgálatkészségét, segíteni akarását. Pedig Arisztid mesélte, mennyit szenvedett már eddig is. Kíváncsi vagyok, mi lesz vele a háború után, ha hazakerülök. Ma még buzgóbban imádkozom érte. Most délután fél három van. Alig tudok körmölni, annyira fáj a két csuklóm. A doktorok be akarják tenni sínbe. Sőt olyan vélemény is alakult ki, hogy bekerülhetnék a hazaszállítandók közé. Hát erről szó sem lehet, mondtam nekik. Ha másért nem, az önérzetem nem engedné, hogy éppen most, az egész haditerületen való tartózkodásom legszörnyűbb napjaiban hagyjam itt az embereket, akiket eddig bátorítottam? Soha le nem mosná rólam senki, hogy gyávaságból menekülök. Nem megyek, akármi lesz is a kezemmel.
Jönnek a hírek mindenfelől. Érthető, hiszen szüntelen kavarog a por a vonulók között és után. Mindenki kíváncsi, és senki sem tud semmit. Csak valami láthatatlan készülődés van mindenütt. Illetve, valami láthatatlan készen állás az indulásra, parancs nélkül is. 

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket, hogy velünk tartottak, tegyék ezt majd egy hét múlva is. A szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. Madách Imre gondolataival búcsúzom.

„Akit párodul melléd rendelt az ég,
Becsüld meg, szorítsd meg a kezét.
És ha minden álmod valósággá válik,
Akkor se feledd el, légy hű mindhalálig.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK,

ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség, 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

Email: berta.tibor@hm.gov.hu  

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2020, június 24