Inter Arma Caritas - Magazinműsor a Mária Rádióban 2017. 231-235. adás

 

INTER ARMA CARITAS

FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET

Magazinműsor

honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról.

A Honvédelmi Minisztérium,

a Magyar Honvédség

és a Katolikus Tábori Püspökség

adása a Mária Rádióban.

231 - 235. adás

 

 

231. ADÁS

2017. október 25.

Szerkesztett változat

„Bízzál Krisztusban őszintén. Akkor hiába tombol a vihar: Te állni fogsz.” – Stephan Neill gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

• Mai adásunkban hallják majd Bíró László katolikus tábori püspököt, aki a család fontosságáról beszélt előző adásunkban is, felidéztük a családerősítő lelkigyakorlaton mondott gondolatait. A vele készített interjúból idézek, azt követően pedig a lelkigyakorlat egyik foglalkozásának részletét hallják. Felhívom hallgatóink figyelmét, hogy karácsonyig valamennyi adásban hallanak majd részleteket ebből a lelkigyakorlatból és talán hozzájárulunk ahhoz, hogy hallgatva az Inter arma caritas adását, Bíró László katolikus tábori püspök gondolatait, lelkileg megerősödve érkezzünk karácsony szent ünnepéhez.
• Kálinger Roland, Rozsé atya, a misszióban betöltött lelkészi hivatásról, lelkészek szerepéről beszél majd Takács Vivien interjújában.
• Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását, ezúttal is Bőzsöny Ferenc tolmácsolásában.

Adásunk tartalmából először röviden:

- A Szentlélekhez való viszonyunk tulajdonképpen ez a várakozás. A szeretetnek a tulajdonsága ez, hogy aki szeret, az mindig várja azt, akit szeret. Az egész házasságnak is ez a titka. Mert külső gesztusaiban mit tud változni? Mindig nem tud új lenni. De mégis új tud lenni, mert két személyről van szó és ezért mindig új lesz minden a házasságban is. 

- A katonával könnyű, hiszen ott élünk kint együtt. Viszont, hogy a katonán keresztül elérjem a családot, megkérdezem, hogy hogy van a családod, miről szoktál beszélgetni a feleségeddel, mikor beszéltél utoljára Skypeon a gyerekeddel? Fontos, hogy fönntartsa a tábori lelkész azt a tudatot a katonában, hogy szeretik őt és várják haza.

- A vezérőrnagy ma este körülbelül másfél órát beszélt velem. Szegény ember, ő sem tudja kiönteni a panaszát másnak, mint a szürke bencés papnak. Állandóan ellentétben él a hivatásával, a kötelező fegyelemmel és a józan eszével.

 

Bíró László katolikus tábori püspök

- Amikor a lélek ott van a mindenség fölött, az amorf, a cél nélküli anyag fölött lebeg, akkor az irány nélküli, a forma nélküli megváltozik. Az irány nélküli irányt lel, a forma nélküli alakot vesz föl. Ez a teremtő lélek, a kreátor. Amikor a keresztény ember a Szentlelket hívja segítségül, akkor ezt kéri, hogy teremtsen bennünket meg a Szentlélek. Amikor az apostolok együtt vannak első pünkösdkor abban a bizonyos emeleti teremben, ami valószínűleg egyezik az utolsó vacsora termével, akkor csupa olyan ember várja ott a Szentlelket az első pünkösdkor, akik már megkapták a Szentlelket. Mária és az apostolok is megkapták, belépett hozzájuk, Jézus rájuk lehelt: „Vegyétek a Szentlelket” , és mégis várják. Az igazi élő kapcsolat az mindig várakozás. Szülők vagytok mindnyájan, ti mindig a gyerekeiteket várjátok, különösen, ha felnőtté válik. Pedig a tiétek, mégis mindig várjátok. A Szentlélekhez való viszonyunk tulajdonképpen ez a várakozás. A szeretetnek a tulajdonsága ez, hogy aki szeret, az mindig várja azt, akit szeret. Az egész házasságnak is ez a titka. Mert külső gesztusaiban mit tud változni? Mindig nem tud új lenni. De mégis új tud lenni, mert két személyről van szó és ezért mindig új lesz minden a házasságban is. 
Nagyon fontos az, hogy az emberek gondolkodjanak és imádkozzanak, mert a hit alapja az a személyes kapcsolat Istennel. Azt nem lehet senkinek beletölteni az agyába vagy a szívébe, azt mindenkinek magának kell megtennie.
Nagyon nagy reményem van ezzel a lelkigyakorlattal kapcsolatosan. Az Úrjézus mindig kicsiben gondolkodott, azt mondta: Ti vagytok a föld sója, a hegyre épült város, a tartóra helyezett mécses. Mintha ez az evangéliumi igazság valósulna itt a honvédség ölén, hogy van néhány ember, aki ezt a meghívást számon tartja, akinek ez fontos, itt van, és olyan is van, akit már ők hívnak meg. Remélem, hogy valami kovászosodási folyamat elindul lassacskán a honvédség ölén, akik nem csak reprezentálnak, hanem őszinte szívvel keresik az Istent.
Nem tudom, hogy a jó Isten mit kezd velünk, de annyit tudok, hogy szívesen jönnek el az emberek erre a lelkigyakorlatra. Én magam is szívesen szólok hozzájuk és bízom benne, hogy jövőt építünk.
Lassan talán a helyőrségekben is kialakul egyfajta bizalom Isten iránt, a lelkész iránt. Akkor fog megvalósulni az, amiről álmodok, hogy minden helyőrségben legyen egy kis hordozó mag, mint ahogy ennek a lelkigyakorlatnak is lett egy kis magja.
Azt látom, hogy a katonaság körében - mert emberek -, egyfajta transzcendencia iránti éhség jelenik meg. Azt élem meg személy szerint, hogy én bárhol vagyok, valamiféle pozitív hozzáállás van a tábori lelkészhez vagy tábori püspökhöz. Soha nem éltem meg azt, hogy minek ide ez a csuhás, mit akar itt közöttünk, hanem inkább, mert az ember, ember, eredendően van benne egy vágy az isteni világ felé, a más dimenzió irányába, amit egy pap megjelenít. Ez a vágy megjelenik. Nem gondolnám, hogy erőlködni kell, de hitelesen jelen lenni igen.
Bennem János levelének szava az, ami nagyon eligazító. Azt mondja: Legyetek követőim, mint ahogy mi Krisztus követői vagyunk. Legyetek közösségben velünk, mert mi közösségben vagyunk vele. Olyan lelkipásztorkodásról álmodok, ahol a lelkipásztor élő közösségben van az Istennel, és aki hozzáfordul, az az Istennel kerül közösségbe őmiatta is. 
Azt gondolom, az igazi Istennel való találkozás az mindig kivetkőzteti az embert az én-központúságból. Mindig a táborhegyi jelenet jut eszembe ilyenkor, amikor Péter apostol megtapasztalja Jézusban az istenséget és fölkiált: Építsünk itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet! Önmagáról megfeledkezik. Többes szám első személyben beszél, és magát elfelejti. Azt gondolom, hogy az igazi vertikális élmény mindig kiléptet az individualizmusból, s mindig közösségivé formál bennünket. Ezt kéne megértenie a honvédségnek és a társadalomnak is, hogy az Istenre találás az mindig közösséget teremt a másik emberrel is.
Azt gondolom, hogy nagy vágyódás kell Isten iránt. Nekünk, a felnőtt társadalomnak kell nagyon hitelesnek lenni. Engednünk kell, hogy az Isten megtaláljon, és ha ő megtalál bennünket, akkor az emberek is megtalálnak bennünket. 

A példamutatás elég szülői részről?

- Nem tudunk többet tenni. Ha ez megvan, akkor megvan a reményünk, hogy meg tudjuk tartani a gyermekeinket. Tehát lehet, hogy növekszik egy következő generáció, akik már Istenben tartoznak össze. Abban reménykedek, hogy kovászként, sóként, világosságként itt tudunk lenni a társadalom egy szűk szegmensében és ez a só, kovász lét, ez hat valahol. Elfeledjük, amiről Benedek pápa mindig elmélkedik, az egyik könyvének a címe is erről szól: a mustármag reménye. Bennem a mustármag reménye él. A fa öreg, kiszáradhat, de apró hajtás jelenik meg és talán épp ez az apró hajtás éled az öreg törzsön.

 

Megszólalt már több alkalommal itt az Inter arma caritas adásában Kálinger Roland, Rozsé atya, aki ezúttal a misszióban betöltött lelkészi hivatásról, a katolikus tábori lelkészek munkájáról mesél Takács Vivien mikrofonja előtt. 

- Nagy szeretettel köszöntök mindenkit, s köszöntöm azokat a bajtársakat is, akikkel voltam együtt misszióban. Ugyanis itt ülnek olyan emberek, akikkel bizony fél évet lehúztunk külszolgálatban. Egy tábori lelkész élete a misszióban. Ez a kép Vietnámban készült, amerikai tábori lelkész félig-meddig látszik a képen, akinek a parancsnokai megparancsolták, hogy hagyja el a helyszínt, hagyja el a sebesült katonákat. Nem hagyta el a helyszínt a parancs ellenére, ott maradt a sebesült katonákkal és őt is megölte az ellenség. Az ő boldoggá avatása most folyik, tehát nemsokára lesz olyan tábori lelkész, akit a szentek között tisztelhetünk.

Kaptam egy remek előadás címet, aminek nagyon örültem: Egy tábori lelkész élete a misszióban. A misszió a tábori lelkész munkájában a habos torta. Ott mindent kipróbálhat, ott mindenre lehetőség van, mindenki keresi, mindenki vele akar beszélgetni, mindenkinek segítségre van szüksége, s a tábori lelkész feladata igazából az, hogy rendelkezésére álljon mindenkinek, mindenben. Amilyen segítségre szüksége van az embereknek, arra a tábori lelkésznek készen kell állni.

Mi okozza a legnagyobb kihívást?

- A misszió parancsnokának, a Magyar Honvédség vezetőségének, a tábori lelkésznek és minden katonának az az elsődleges és legfontosabb egy misszióban, hogy annyian jöjjünk haza, ahányan kimegyünk, veszteség nélkül teljesítsük a missziót. A második legfontosabb dolog, hogy sérülés nélkül teljesítsük a missziót és elsősorban nem a kéztörésekre, vagy a lábtörésekre gondolok, hanem arra, hogy az ember lelkileg épen jöjjön haza. Úgy, ahogy a családja kiengedte, hogy ne sérüljön az ember lelke, a gondolkodásmódja, ne sérüljön a családi egysége a katonának. Talán az a legfontosabb, hogy misszió alatt nem csak a katonával, hanem a katona családjával is foglalkoznia kell a tábori lelkésznek. A katonával könnyű, hiszen ott élünk kint együtt. Viszont, hogy a katonán keresztül elérjem a családot, megkérdezem, hogy hogy van a családod, miről szoktál beszélgetni a feleségeddel, mikor beszéltél utoljára Skypeon a gyerekeddel? Fontos, hogy fönntartsa a tábori lelkész azt a tudatot a katonában, hogy szeretik őt és várják haza.

Milyen szerepet tölt be a vallás egy katona életében egy misszió folyamán?

- Van az a mondás, hogy zuhanó repülőgépen nincsen hitetlen, ateista ember. Azt hiszem, hogy a misszió, mint minősített helyszín, minősített környezet, az emberből sokkal inkább a felszínre hozza a lelki értékeket, a hit iránti vágyat és ragaszkodást. Jobban megnyílnak a katonák. Igaz, bezártságban élünk egy katonai táboron belül, de ez a bezártság hozzásegíti őket ahhoz, hogy a mindennapi pörgésbe, rutinba ne vesszenek el, hanem tudjanak egy kicsit befelé fordulni és magukra figyelni. Ilyenkor jönnek elő a régi vágyak: Atya, engem nem kereszteltek meg, szeretnék megkeresztelkedni; Otthon szeretnék egyházi házasságot kötni, elvállalod-e, felkészítesz-e engem erre?; Azt hiszem, ha nem is a legelső helyen szerepel a katonák életében a hit, de missziók során mindig előbbre helyeződik egy picivel, vagy kinél-kinél sokkal.

Említette, hogy három misszióban volt. 

- Azt mondta Berta Tibor ezredes úr, hogy a fokozatosság elvét tartsuk be. Amikor tábori lelkész lettem, rögtön következő évben, Szarajevóban voltam kint misszióban, ahol elsőre nagyon érdekes tapasztalataim voltak. Egy kicsit idegenvezetőnek, kultúrprogram felelősnek, tábori lelkésznek és szórakoztató központnak kellett lennem. Amit a parancsnok rám bízott, vetélkedők megtartása, kirándulások megszervezése, egyházi liturgiák, szentmisék, keresztelők, felkészítések működtetése, minden hozzám tartozott. A következő misszióm az már a mélyvíz volt, Afganisztán. Nagyon érdekes volt a kontraszt a két misszió között. Szarajevóban elvittem szabad hétvégéken a katonákat kirándulni, aztán Afganisztánban belecsöppentünk egy hadszíntérbe, ahol szigorú szabályok szerint lehetett elhagyni a tábort és szinte az egész missziót a tábor falain belül kellett tölteni. Utána jött megint egy kis Balkán, Koszovó, ami szintén más volt, mint az előző kettő. Nincs két egyforma misszió, nincs két egyforma helyszín. Még akkor se, ha esetleg ugyanoda megy vissza az ember. Kollégák mesélik, hogy két koszovói misszió is ég és föld volt. Arra kérem a kedves híveket, testvéreket, hogy imádkozzanak a katonáinkért, hiszen Istent és a hazát szolgálják ezek a fiatalemberek, fiatalasszonyok, fiúk, lányok. Imádkozzanak a katonákért, mert ha a katonának van egy biztos háttere, érzi, hogy szeretik, elismerik őt, akkor könnyebben végzi itthon vagy külszolgálatban a munkáját.

Kálinger Roland, Rozsé atyát hallották. Felhívom figyelmüket arra, hogy következő műsorunkban foglalkozunk majd ezzel az előadással. Hallják majd Rozsé atya gondolatait, amelyet a katonákkal osztott meg a lelkészek szerepéről a misszióban.

 

Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását, amelyet ezúttal is Bőzsöny Ferenctől hallanak. 

augusztus 16.

- Meggondolatlanul adják ki a parancsot, lelkiismeretelenül hajtják végre, és megoldatlanul hagynak sok körülményt. Tehát senki semmit sem lát, és így nem is tud kiigazodni. Csak annyi a biztos, hogy indulunk. Hogy hova, azt majd útközben meglátjuk, mint eddig is többször.
A vezérőrnagy ma este kb. másfél órát beszélt velem. Szegény ember, ő sem tudja kiönteni a panaszát másnak, mint a szürke bencés papnak. Mind jobban becsülöm ezért Németh Bélát. Állandóan ellentétben él a hivatásával, a kötelező fegyelemmel és a józan eszével. Ez a józan ész nehezíti meg neki a legkisebb parancs végrehajtását is, amelyik felülről jön. Mert valahogy úgy vagyunk, mint mi a gimnáziumban a tankönyvekkel. Hiába tudtuk, hogy van jobb tankönyv is, de nekünk a Szent István Társulat könyveit kellett tanítanunk. Hát Béla bácsi is így van ezzel. Telefonál, egy kicsit elfordítja a parancsokat, lassan hajtja végre, nem jelenti azonnal vissza. Mind-mind alkalmas arra, hogy időt és embert nyerjünk. Elgondolható, ha én, a senki, szinte cimborasággal azt mondom a legfőbb parancsnokomnak: Vezérőrnagy úr, legyen szabad tisztelettel megjegyeznem, hogy nagy marha lehet, aki ilyen parancsot ad ki. 
Szegény Béla bácsit nem terhelem a piszkos ügyekkel. Pedig az egyiknek hányszor előhozta a nevét, és az ostoba tetteit. De nem akarok visszaélni a helyzetemmel, hogy ezt a jellemtelen embert méltón befeketítsem. Kirúgatni úgy sem tudnám.

 

Köszönöm, hogy ismét megtiszteltek figyelmükkel. Egy hét múlva jelentkezünk majd, akkor is legyenek hallgatóink. Felhívom figyelmüket, hogy az interarma@mariaradio.hu elektronikus postacímen várom hallgatóink véleményét, gondolatait adásunkkal kapcsolatban. Lukács evangéliumából vett idézettel búcsúzom önöktől, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek.”

 

 

232. ADÁS

2017. november 1.

Szerkesztett változat

 

„Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az 
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!”

Pilinszky János Halak a hálóban című versének néhány sorával köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják. Mai adásunkhoz is tartalmas perceket kívánok!

Mai adásunkban hallanak majd egy imát az elhunyt katonákért.
Egy már bemutatott interjúban arra a fiatal hölgyre emlékezünk, aki önszorgalomból katonasírokat, emlékoszlopokat ápolt és tett rendbe.
Folytatjuk a családerősítő lelkigyakorlaton Bíró László katolikus tábori püspök által elmondott gondolatokat. 
Hallanak majd a tábori lelkészi hivatásról is. 

Egy tavalyi eseményen, kegyeleti gyertyagyújtáson elmondott imát hallanak Berta Tibor ezredes, általános helynöktől, amelyet az elhunyt katonákért mondott.

- Gyertek majd ki a síromhoz világítani! Nem azért, hogy engem lássatok vagy én lássalak titeket, mivel a föld betömi a szemem, hanem, hogy a saját arcotokra hulljon a gyertya világa. Halottak napjának gyertyái, az egyház hagyományának és történelmének fényei, mint Jézus Krisztusnak, a világ világosságának a jelképei az emlékezés fájdalmas szomorúságában is a remény örömével világítják meg és akarják megvilágítani most is a mi arcunkat is, azzal a reménnyel, ahogyan te Urunk és Örökkévaló Istenünk, nézed ezt a világot és nézed benne az embert. A Te reményed, az evangélium, az örömhír reménye az egyedüli Urunk, mely igazán meg tudja világítani és világosítani a szívünket, a lelkünket, az arcunkat, a szellemünket. Ezt a reményt kell vagy kellene teljesen és bátran átölelnünk, mely nem más, mint a te jóságod és irgalmad megmutatkozása Urunk, mely felülmúlja a mi emberi számításainkat, és semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy minden ember üdvözüljön! Örök reménységet adó szeretetedben Urunk, nem érdemeinket nézed, nem is tetteink szerint bánsz velünk, hanem egyedül irgalmadnak határtalan nagylelkűsége szerint. Minden vétkünk, a Tőled való elfordulásaink és meneküléseink Urunk, még erősebbé változtatják a Te szeretetednek a tüzét, ennek a tűznek a fényét és melegségét, mert még erősebb vággyal szeretnéd, hogy újra a tieid legyünk, mint üdvözítő tervednek a részesei. Szent Fiadban, Jézus Krisztusban, a világ világosságában végtelenül jónak tártad föl magadat előttünk. Olyan jóságnak, aki nem csupán önmagában jó, hanem aki értünk, emberekért jó. Aki szeret és keres minket, aki gondol ránk, aki ismer és vár bennünket. Ezzel a reménnyel gyújtsuk majd meg gyertyáinkat katona halottainkért, akiket a Te végtelen jóságod irgalmába ajánlunk Urunk! Úgy legyen! Az Atya, a Fiú és Szentlélek nevében, Ámen.

 

Pár évvel ezelőtt hallhatták már azt az interjút, amelyben bemutattuk azt a középiskolás hölgyet, aki önszorgalomból I. világháborús katonai emlékoszlopokat tett rendbe. 

Fazekas Alexandra kaposvári tanuló gondolt egyet, és egymaga rendbe tette egy Tolna megyei község I. világháborús emlékoszlopait. Talán egyetértenek velem, hogy nem mindennapi vállalkozás, nem mindennapi történet az övé. Amikor a fiatalok többsége a sorozatokat nézi a televízióban, vagy a tehetségkutató vetélkedőket, vagy éppen a számítógép előtt ülnek, akkor egy fiatal hölgy a történelmi hagyományokat ápolva nem mindennapi feladatra vállalkozik. Teszi ezt önzetlenül, nem kérésre, nem a jutalom reményében. Fazekas Alexandrával beszélgettem.

- Nekem nagyon sokat jelent maga Nagyszékely, ahol ezt a munkát elvégeztem és az is, hogy az ott levőkért tehetek valamit illetve nem csak az ott levőkért, hanem az emlékművön szereplőkért. Nagyapám unokaöccse az ipolyszalkai csatában hősi halált halt, ez volt az egyik kiváltó oka annak, hogy belekezdtem a munkába.

Tehát közvetlenül hatott a döntésére.

- Igen.

Tulajdonképpen magyarázzuk el a hallgatóknak azt, hogy milyen tevékenységet végzett.

- Nagyszékelyben, Tolna megyében 47 hadiemlékművet pucoltam meg.

Voltak segítő társai?

- Nem.

Azért én úgy gondolom, hogy miközben megtakarítja, rendbe teszi ezeket a sírokat, azért valamiféleképpen – most nem akarok nagy szavakat használni –, de egy kicsit átszellemül az ember. Például folytatott-e ezzel kapcsolatosan kutatást?

- Olyan szempontból tájékozódtam, hogy elmentem és beszélgettem a faluban lakó egyik nénivel, aki nagyon ismeri ennek a falunak a történetét.

Ön szerint miért hanyagolják el ezeket a síremlékeket? Miért vannak ilyen állapotban, ez törvényszerű?

- Nem. Én úgy gondolom, hogy nagyon nagy hanyagság. Fontosnak tartom, hogy a szeretteinket, vagy a hőseinket tiszteletben tartsuk. 

Valamilyen furcsaságra fölkapta-e a fejét?

- Igazság szerint nem, mert ezek betonoszlopok és a legtöbben még a név sincs rajta sajnos. 

Lesznek-e követői? Ez itt a nagy kérdés. 

- Nagyon remélem, hogy lesznek.

Számomra is és úgy gondolom, hogy nagyon sok rádióhallgató számára is egyfajta példaértékű cselekedet ez. Általában a mai világban ugye sírrongálásról beszélhetünk. Mit szólt ehhez a környezete?

- A környezetem dicsért, hogy ezt megtettem, de én úgy gondolom, hogy egy ember ehhez nem elég. Az, hogy én itt ezt megtettem ez nagyon jó és szép dolog, de még sokkal több ilyen van, amit meg kell tenni.

Kicsit magáról. Mi szeretne lenni?

- Mindenképpen katona szeretnék lenni, máshogy nem tudnám elképzelni az életem.

Miért éppen katona?

- Igazából családi kötelékek szempontjából, de egyébként is nagyon érdekelnek a fegyverek, a múltbéli háborúk és nagyon szeretem a hazámat. 

Ez szép gondolat és a maga módján, talán amit tett az is haza szolgálata nem?

- Igen, én annak gondolom.

Fiatalok tekintetében különben mit vesz észre? Megnyilvánul-e ez a hazaszeretet valamiféleképpen a kortársai körében?

- Két véglet van. Az egyik az, aki tényleg minden nap, ha katona, ha nem, bakancsban, surranóban jár és rajta van a zubbony, bő nadrág. Másik véglet pedig az, akinek fogalma sincs az egészről és ez kicsit elkeserítő. 

Talán majd ön...

- Igen, remélem, hogy ez azért meg fog változni.

Bízom benne, egyszer majd úgy találkozunk önnel, hogy ön már katona lesz. Egy pár év és itt lesz ez.

- Igen, én is nagyon remélem.

 

Idén is megtartotta a Katolikus Tábori Püspökség a családerősítő lelkigyakorlatot. Ahogyan ígértük, egészen karácsonyig minden műsorunkban hallanak majd egy-egy részletet a lelkigyakorlat gondolataiból, amelyet ezúttal is Bíró László katolikus tábori püspöktől hallanak.

- Van egy ilyen című írás előttem: Hogyan tesz egészségesebbé, ha valaki megölel valakit? Ha nem szokásod megölelni másokat, fontolóra veheted, változtass ezen. Apák nagyon sokat ölelgessétek a lányotokat, ha engedi. A lányokat az apák teszik nőkké, nem az anyukák. Ettől lesz majd képes arra, hogy tudjon elfogadni, észrevenni közeledéseket. Ha nem szokásod megölelni másokat, fontolóra veheted, hogy változtass ezen. Számos vizsgálat bizonyította, hogy a fizikai kontaktus nem csupán a korai életszakaszokban fontos, fizikai és érzelmi jólétünk szempontjából, hanem egész életünkön át. A gyermekek számára a testi kontaktus az első nyelv. Számukra különösen fontos a folyamatos fizikai, érzelmi figyelem. Akik ezt nélkülözik kora gyermekkorukban, felnövekedvén nagyobb eséllyel küszködnek viselkedésbeli, érzelmi problémákkal illetve a társadalomba való beilleszkedés is gondot okozhat számukra. A jó Isten jutalmazza meg a szüleinket, akik szerettek, megöleltek bennünket. Óriási ajándék az élet indulásánál. Az idősekről szóló 2015. március 11-i katekézisét Ferenc pápa így zárta: - De szeretnék egy olyan egyházat, amely szembeszáll a kiselejtezés kultúrájával, a fiatalok és az öregek közötti új ölelés túláradó örömével. Két történet jut eszembe. Az egyik egy anyósról szól, a másik egy édesanyáról, aki nem szerette a lányát, s mindkettő halálos ágyánál megtörtént ugyanaz lényegében. Egy második házasságnál az anyós szüntelenül az új meny ellen dolgozott. Sokszor megtörténik ez az eset. A nagymama mindig uszította a gyerekeket a nevelő anyjuk ellen, ami nem nehéz, hiszen egészen más az érzelmi viszony ilyenkor. A halálos ágyán látogatta az anyóst a meny, aki a végén bocsánatot kért tőle és megköszönt neki mindent. A másik egy anyuka volt, aki nem szerette a lányát és pontosan ugyanez történt meg. Azt mondja a pápa ebben a szép mondatában: - A kiselejtezés kultúrájával a fiatalok és az öregek között új ölelés túláradó örömével kell küzdeni. Ez az, amit ma az Úrtól kérek, ezt az ölelést. Az Evangelii Gaudiumban ez az első hivatalos megnyilatkozása a pápának, amikor az új evangelizációról beszél. Azt mondja: - Az új evangelizáció útja a felebarát. A másokkal való találkozás elsajátítására az egyetlen út, ha megtanuljuk felfedezni Jézust mások arcán, hangjában, igényeiben. Felfedezni Jézust nem csak a személyes kapcsolatokban, hanem a közösségi találkozásban illetve a közösségi megnyilvánulásokban is. Így valósul meg az együttélés misztikája, az elvegyülés, a találkozás, az ölelés, az egymásra támaszkodás, a részesedés misztikája. Szóval az ölelés az a találkozás misztikája két ember között. Picikét gondoljuk meg, hogy egymás között a gyengédség megvan-e vagy nincs meg? Most nem azt mondom, hogy essetek egymásnak, lehet, hogy elég egy beszélgetés, mert az maradt el. Annyiszor megélem ezt is. Igazából hiányzik az ölelés, mégis eltaszítja, mert nincs kapcsolat, nincs kommunikáció. 

 

Kálinger Roland, Rozsé atya előző adásunkban egy interjúban beszélt már a tábori lelkészi hivatásról. Akkor említettük, hogy egy előadást tartott katonáknak erről. Ennek egy részletét hallják most. 

- A misszió az a hely, ahol a lelkésznek minden tudását, lelkierejét, leleményességét be kell vetnie, össze kell szednie, mert szükség van rá. Nem a leleményességre, tudásra, hanem szükség van a tábori lelkészre. Az az érdekes, lehet, hogy csak egy katonának van rá szüksége, de az Úrjézus azt mondja, hogy a jó pásztor otthagyja a 99 bárányt és elmegy azért az egyért, aki bajban van, aki elveszett. Hála Istennek azt tapasztaltam meg a három misszió alatt, amit eddig leküzdöttem, hogy nem csak egy katonának van szüksége a tábori lelkészre, hanem sokaknak. Említettem, hogy három misszióban jártam, Szarajevóban, Afganisztánban és Koszovóban. Igazából, hogy a tábori lelkész milyen eredményesen tud dolgozni, az parancsnok függő. Ha a parancsnok ad lehetőséget, sőt igényli a tábori lelkésztől, hogy dolgozzon, akkor a tábori lelkésznek hatalmas lehetőségei vannak. Azt tudni kell, hogy egy ilyen missziós csapat, az mindig egy ideiglenesen összerakott csapat. A legritkább esetben sikerülnek ezek a barátságok vagy kapcsolatok hosszú távúra, mert ott kint máshogy gondolkodik az ember, más érzések vannak az emberben, és nem az ember, nem a katona természetes környezete a külszolgálat. A misszióba kimegy x ember és a parancsnok feladata, hogy ezt az x embert élve hazahozza. Ez egy nagyon-nagyon fontos feladat és ebben a feladatban segítsége, támogatója a parancsnoknak a tábori lelkész, mert nem csak a testet kell épségben hazahozni, hanem a szellemet és a lelket is. Örülnek a katonának, ha hazajön, de ha egy szellemi-lelki roncs jön haza, az nagyon nehéz a családnak. Mi a lelkész feladata? Az egyéni morál és a közösségi morál fenntartása. Mert ha a padlón van a morál, akkor a parancsnok nem tud dolgozni az állománnyal. Az egyéni és a közösségi lelki töltődés is fontos. Kinek nagyobb, kinek kevesebb igénye van, de a tábori lelkésznek elsősorban lelki feltöltődést kell biztosítania. Meg kell hallgatni a katonát, hagyni kell, hogy kisírja, kipanaszkodja magát és úgy kell mindig a katonát kiengedni a szobából, hogy valami pozitívat, valami előbbre mutatót vigyen haza. 

 

Köszönöm figyelmüket, búcsúzom, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

„Te a helyes úton fogsz vezetni.
Még akkor is, ha talán semmit sem tudok róla.
Azért mindig bízni akarok Benned,
mégha úgy is látszik, hogy eltévedtem
és a halál árnyékában járok.
Nem akarok félni, mert Te mindig velem vagy.
Sohasem fogod hagyni, hogy egyedül szálljak szembe
a rám leselkedő veszedelmekkel.”

 

233. ADÁS

2017. november 8.

Szerkesztett változat

„Uram Istenem adj nekem erőt, hogy az ember legnehezebb feladatát, önmaga fegyelmezését jól elvégezhessem, s ura lehessek érzelmeimnek, indulataimnak, ösztöneimnek és vágyaimnak. Add, hogy bízzam benned, aki megparancsoltál nekem mindent, ami a javamra van és csak azt tiltottad meg, ami járt. Tégy engem engedelmessé és így formálj engem alkalmas eszközöddé. Ámen.” - Az önfegyelemért mondott imával köszöntöm önöket.

• Mai adásunkban majd hallják Bíró László katolikus tábori püspök gondolatait, amelyet a családerősítő lelkigyakorlaton osztott meg a jelenlévő férjekkel, feleségekkel, családtagokkal. 
• Szó lesz ismét a tábori lelkészi hivatásról, annak misszióban betöltött szerepéről. Erről majd Kálinger Roland, Rozsé atya beszél hallgatóinknak, amelyet egy előadás kapcsán rögzítettünk.
• Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.

 

Folytatjuk sorozatunkat, amelyben felidézzük a Katolikus Tábori Püspökség családerősítő lelkigyakorlatán elhangzott gondolatokat. Bíró László katolikus tábori püspök rendszeresen oszt meg olyan írásokat, amelyeket kiegészítve tartalmas gondolatokat hallunk és jó tanácsokat az élet további részére, a családi kapcsolatokra vonatkozóan. Mai adásunkban folytatjuk sorozatunkat tehát, Bíró László katolikus tábori püspököt hallják.

- Egy plébános tanácsai a csüggedőknek: A csüggedés olyan betegség, ami előbb-utóbb mindenkit utolér, azokat is, akik az egyházban szolgálnak. Bizonyára ön is átélte már talán többször is; talán éppen most van elcsüggedve. Tudja, hányszor gondoltam magam is, hogy legszívesebben abbahagynám a plébánoskodást? Minden hétfő reggel! Íme néhány szempont amire rájöttem: Mi okozza a csüggedést? 
Első a kimerültség. A testi vagy lelki kimerültség különösen hajlamossá tesz a csüggedésre. Meggyengül a védekező rendszer, és a dolgok kilátástalanabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában. Azért mondom, mert ez is közös vonásunk, házasság ide, cölibátus oda, a kimerültség az mindenkinél egyaránt megjelenik. Mindnyájan ismerjük ezt a depresszív állapotot, amikor semmi bajunk nincsen, csak fáradtak vagyunk. Olyankor szokott ez előfordulni, amikor az ember eljut egy nagyobb vállalkozás feléig, és belefárad.
Második a sikertelenség. Természetes, hogy nyomaszt, ha felhalmozódnak a megoldatlan tennivalóink. S ha a hétköznapi teendők vagy valami váratlan esemény miatt nem tudjuk elvégezni fontos feladatainkat, a sikertelenség könnyen csüggedéshez vezet. Annyira tisztelem szegény szülőket, mikor százszor elmondják ugyanazt a gyereknek, amikor belekönyörgik az ágyba a gyereket, vagy amikor kikönyörgik onnan. 
Harmadik a kudarc. Megdőlhetnek a legnagyszerűbb terveink, becsődölhetnek a vállalkozásaink, megeshet, hogy senki nem jön el a megszervezett eseményre. Hogyan reagálunk? Önsajnálattal? Vagy másokat hibáztatunk? Valaki így fogalmazott: amikor már éppen úgy tűnik, hogy célba érnék, valaki mindig elmozdítja a célt... Ez valóban csüggesztő! Ismerős ugye?
Negyedik a félelem. Nem szeretjük bevallani, milyen nagymértékben felelős a csüggedésért a félelem. Félünk a kritikától (mit szólnak majd hozzá?), a felelősségtől (Mi lesz, ha nem tudom megoldani?) és a kudarctól (Mi lesz, ha elrontom?). Mindez könnyen csüggedéshez vezet.
Mi orvosolhatja a csüggedést? Van egy csodálatos történet a Szentírásban, amely elbeszéli, hogy Nehemiás falat építetett Jeruzsálem lakóival a város körül. Amikor a fele elkészült, a népnek elege lett: abba akarták hagyni a munkát - a felsorolt négy ok miatt. Nehemiás a következőket tanácsolta: 
1. A pihenés. Ha pihenésre van szükség, pihenjünk! Utána, kipihenten, hatékonyabban tudunk dolgozni. Aki mindkét végén égeti a gyertyát, nem olyan bölcs, mint gondolja! Esti veszekedés hallatán szoktam mondani azt a pároknak, hogy feküdjenek le és holnap kitisztázzák az ügyet vagy lehet, már nem is kell kitisztázni semmit se. Ha mind a két fél fáradt, mondanak tücsköt, bogarat egymásra.
2. Az élet átszervezése. A csüggedés nem feltétlenül annak a jele, hogy nem jó, amit teszünk. Lehet, hogy jót teszünk, csak éppen nem megfelelő módon. Próbáljuk másképp! Szervezzük át kissé a dolgokat! Valahol voltam egyszer, és nagyon remegett az illető hangja, akivel találkoztam. Kérdeztem, mi van vele? Azt válaszolta, stresszelt, hogy jövünk. Fölhívtam egy pszichiáter-pszichológust, mert láttam, nagyon ki van merülve az illető. Elmondtam neki az esetet. Mikor ott voltam, akkor már föloldódott, semmi baj nem látszódott rajta, olyan volt, mint régen. A doktornő azt tanácsolta, hogy életmód váltásra van szükség, tehát az élet átszervezésére.
3. Ne feledjük: Isten megsegít. Csak kérnünk kell. Új erőt tud adni. A hitben hihetetlen hajtóerő van.
4. Küzdjünk a csüggedés ellen! Vegyük fel a harcot! A csüggedés valahol döntés. Aki csüggedt, maga adta át magát a csüggedésnek. Senki sem kényszerít, hogy kedvetlenek legyünk. Kitartás! Tegyük a jót, akárhogyan érezzük is magunkat! A hangulatok nem tartanak örökké.
Nehemiás szavával fejezi be a plébános: „Így szóltam az előkelőkhöz, az elöljárókhoz és a néphez: ’Az építkezés nagy és kiterjedt, mi pedig szétszórtan vagyunk a falon, egymástól távol: gyűljetek körénk arra a helyre, ahonnan a kürtszót halljátok, és Istenünk harcol majd értünk. ’Így dolgoztunk az építkezésen hajnal hasadtától a csillagok feljöttéig.” (Neh 4,13-15)

 

Ismét egy sorozat, amelyet folytatunk a mai adásban, ebben pedig a tábori lelkészekről, a lelkészi hivatásról esik szó. Kálinger Roland, Rozsé atya rendszeresen ellátogat katonákhoz és tart előadást a lelkészi hivatásról. Ezt kezdtük el pár adással előbb, sőt ezt bevezettük a vele készült interjúval. Ma pedig folytatjuk, és a tábori lelkész misszióban betöltött szerepéről hallják Rozsé atyát.

- A misszióban egy tábori lelkész van, az hol protestáns, hol katolikus. Ezt csak olyan szemlélettel lehet csinálni, hogy „mindenki az én bárányom”, nem nézem, hogy milyen vallású. Általában az állomány se nézi, hogy katolikus vagy református atya van kint. Mi atyák vagyunk, mindenki jöhet hozzánk, senkit nem küldünk el. Nagyon sokan ilyenkor jönnek rá, hogy nincsenek megkeresztelve, vagy éppen szeretnének elsőáldozók lenni. A tábori lelkésznek semmi privilégiuma nincsen misszióban. Egy dolgot szoktunk mindig kérni, hogy hadd legyünk egyedül egy szobában. Ez a misszióban elég luxus. Azért fontos ez, hogy a tábori lelkész szobájának ajtaja a nap 24 órájában legyen nyitva, hogy oda be lehessen menni, ha akarja, akkor le tudja ültetni a vendégeit és beszélgethessenek, a beszélgetés bizalmi helyszínét meg tudjuk adni a katonáknak. Beszélni kell a hitről, hiszen azért van kint a tábori lelkész, hogy a katonák hitét egy picit egyengesse. Ki merem mondani, hogy hitetlen katonával nem találkoztam eddig. Szokták mondani, hogy zuhanó repülőgépen nincsen ateista ember. Egy kicsit ehhez hasonlít a misszió is. A bajban, a szükségben az ember egy kicsit befelé fordul és elgondolkodik. Elgondolkodik azon, hogy miért is van az ember a világon, mi értelme is van az életnek, főleg akkor, amikor tudjuk, hogy a missziókban hunytak el bajtársaink. Voltak nekem is tapasztalataim. Szarajevóban voltunk éppen, amikor Afganisztánban történt egy haláleset, s bár több mint négyezer kilométer választott el minket, a saját bőrünkön éreztük a bajtársunk veszteségét, hogy ő elment. Hitetlen katona nincs. Mindenki azt szokta mondani: hát én a magam módján hiszek. Aztán szoktam hallgatni a történeteket, hogy például gyerekkorában ministrált, volt elsőáldozó, bérmálkozó vagy éppen a plébános úrral milyen jóban volt. Tehát mindenki próbálja egy kicsit a misszióban felszínre hozni a régi, jobbik énjét, próbálja egy kicsit a hitben megtalálni azt a kapaszkodót, ami őt képessé teszi arra, hogy kibírja azt a fél évet. Ha a tábori lelkész leleményes, akkor erre a vágyra alapozva újabb bárányokat lehet az akolhoz csatlakoztatni, hála Istennek minden misszióban volt szép számmal keresztelés és elsőáldozás is. Szeretnék egy missziós történetet elmondani. Elhatározták a fiúk, hogy az egyik magyar táborban a domb tetejére állítunk egy keresztet. Azt tudni kell, hogy Koszovónak ez a területe muszlim lakosságú. Ez a keresztállítás olyan őserővel bírt, olyan lelkesedés és lendület volt mögötte, hogy megmutatjuk ezeknek és akkor is fölállítjuk a keresztet. Odaállítunk egy keresztet, mert magyarok vagyunk, Szent István népe vagyunk és a kereszt az a jel, amiben hiszünk. Felállítottuk a keresztet, természetesen a domb tetején más katonák is állítottak már keresztet, volt egy olasz és egy lengyel kereszt. A lengyelnél magasabbat, az olasznál pedig erősebbet csináltunk. Jól lebetonoztuk és elkészült a kereszt, amit egy szentmise keretében lelepleztünk és azóta is ott áll.

A felvételt Takács Vivien készítette.

 

A háború viszontagságairól szól egy tábori lelkész szemszögéből Nádasi Alfonz Hadinaplója, a kötet felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

augusztus 17.

Reggel hétkor elindultunk Dzbaniceből. Végre kiderült a félmondatokból, hogy még mindig a tegnapi események hatása alatt vannak. Tegnap tudniillik délután Hornowek községben, ahova mennünk kell, partizánok megtámadták őket. Géppuska, géppisztoly, sőt aknavető birtokában nagy csetepatét csináltak. A mieink körülbelül harmincan voltak, a partizánok százan. Egy emberünk ott maradt. Nem tudják, mi lett vele. Mikor indulni akartak, lemaradt az autóról. Szorgos kérdezősködésemre sem tudtak megnyugtató feleletet adni, hogy betojtak-e, és dicstelenül otthagyták a bajtársat, vagy a valóban szerencsétlen kapkodás miatt nem vették észre, hogy valaki hiányzik.
Mint a villám, ment végig az egész oszlopon ez a hír. Előre-hátra száguldoztam, mikor láttam a kapkodást, a félelem szinte kiült az emberekre. Mivel ilyen helyzetben még meg sem mondhattam, miért járkálok köztük, nehogy növeljem a zavart, a félelmet, a lazaságot, azért mindig kitaláltam valamit. Legtöbb helyen azt, hogy megbeszélem a szakasszal, mikor mehetek hozzájuk. Ezt persze, senki sem hitte el. De míg azzal voltak elfoglalva, hogy ennek a páternek megint mi fő a fejében, eltereltem a figyelmüket a lényegről. Minden szakasznál egy-egy megbízható bajtársnak megsúgtam az igazságot, felhívva a figyelmét arra, hogy a legkisebb további fegyelmetlenség milyen tragédiát okozhat.
Közben a fejünk fölött állandóan húznak a repülők. A német Stukák gyakran kerülnek harcba a Stormovikokkal. Nem is tudom, miért érezzük magunkat ezektől biztonságban. Mintha valami előzetes szerződés birtokában lennénk, hogy sem egyik, sem a másik nem törődik velünk. Csak egymást marják, lövik, kergetik, gyilkolják. - Közben jönnek a szörnyű hírek Varsóból. A németek minden gyűlöletüket ráöntik a fővárosra. Mikor egy kicsit lecsendesednek az egységeink, nézzük ezt a szörnyű légi öldöklést. Nehéz tüzérség is működik állandóan. Robbanás, dübörgés, kondenzcsík mindenütt.
Kétségbeesett lengyelek jönnek. Vaktában megszólítom az egyiket. Nem akar válaszolni. Szinte eszelősen megy tovább. Kis motyót szorongatva jönnek emberek. Bundát cipelve asszonyok. Sírnak a gyerekek, mert az út véresre törte a lábukat.
Alig tudok szóra bírni egyet-egyet. Mind ingerült, mindenkiben ellenséget lát, aki egyenruhát hord, és ebben igaza van. A látszat teljesen mellettük van. A németek nekik ellenségük. Mi a németek mellett harcolunk, illetve statisztálunk. Bármennyire is éppen úgy gyűlöljük a félistennek gőgösült germánokat, bármennyire is az embermentés a főfeladatunk, mégiscsak itt vagyunk.
Uram, bocsásd meg ezt a tévedésünket. Talán majd valamikor mód lesz megmagyarázni ezt a megmagyarázhatatlant.

Köszönöm a figyelmüket, hogy velünk tartottak, tegyék ezt majd egy hét múlva is.  Idézettel kezdtem mai adásunkat és azzal is zárom, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. Ima a hit kegyelméért „Hiszek Uram, segíts az én hitetlenségemen. Növeld bennem Uram, a beléd vetett bizalmat, hiszen Te mondtad: aki hisz, üdvözül.” Ámen.

 

 

234. ADÁS

2017. november 15.

Szerkesztett változat

„Hinni akarok az Atya Istenben, aki gyermekeként szeret engem, és Jézusban, az Úrban, aki kiárasztotta lelkét életemre, hogy felvidítson és elvezessen az élet örök országába.” – Ferenc pápa gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

Folytatjuk majd a családerősítő lelkigyakorlaton Bíró László katolikus tábori püspök által elmondott gondolatok sorát. Ebben az adásban egy írást idéz majd.
- Az első, amit mond Isten nekünk: 1. Értékes vagy. Ez egy nagyon komoly dolog. Ott kezdődik minden szeretet, hogy elfogadom magamat. Én vagyok a teremtő, én alkottalak, és orrodba leheltem az élet leheletét. A rálehelés, egy bibliai kép, amellyel a létnek a legmélyét osztja meg az Isten velünk. 
Szó lesz a katolikus tábori lelkészek misszióban betöltött szerepéről, folytatjuk Rozsé atya előadását, amelyben missziós történeteket osztott meg katonatársaival illetve immáron harmadik adásunkban a hallgatókkal.
- A műhelyesek csináltak egy zarándok keresztet is, ami raklapból készült el. Ez egyáltalán nem látszik rajta, szép magyar szalagot is kötöttek rá. Ez volt a KFOR 12 keresztje, amit mindenhova, ahova mentünk templomot látogatni, zarándokolni vagy keresztútra, oda vittük magunkkal és ez volt a csapat keresztje. Tehát volt három kereszt, ami elkísérte a katonákat a misszióba.
Nádasi Alfonz hadiélményeiről mesél, amelyet ezúttal is Bőzsöny Ferenc tolmácsol önöknek.
- Ahogy elmentem a kis tér Szűz Mária szobra előtt, ahogy nézem az apró, jó módot mutató házsorokat, a csendet, amely közben-közben körülölel bennünket, mintha nem is háborúban lennénk. De aztán a következő másodpercekben újra és századszor kezdődik a haláltánc. Ilyenkor ösztönszerűen behúzódunk a fenyők alá.

 

Idén is megtartotta családerősítő lelkigyakorlatát a Katolikus Tábori Püspökség, amelyről felvételt készítettem és ezúttal is megosztok immár negyedik alkalommal hallgatóinkkal. Ebben Bíró László katolikus tábori püspök egy korábban megjelent írást idéz.

- Mit gondol rólad az Isten? Istennek rengeteg mondanivalója van arról, hogy mit gondol rólunk. Egész szentírásnyi. Így foglalhatnánk össze:
1. Értékes vagy.
Ez egy nagyon komoly dolog. Ott kezdődik minden szeretet, hogy elfogadom magamat. Én vagyok a teremtő, én alkottalak, és orrodba leheltem az élet leheletét. A rálehelés, egy bibliai kép, amellyel a létnek a legmélyét osztja meg az Isten velünk. Attól vagy értékes, hogy rád lehelte önmagát, önmagává tett téged. Senki se mondja magát értéktelennek. Saját képmásomra teremtettelek és megáldottalak. Léted soha nem volt rejtve előttem. Amikor a homályban keletkeztél, szemem már látta tetteidet. Anyád méhében én szőttem a tested. Minden szál hajadat számon tartom; a szó még nincs nyelveden, s már tudok mindent. Drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek. Ezek mind szentírási szavak. Így tekint az Isten ránk, ezt higgyük el. 
Dicsőségemre teremtettelek, én formáltalak és én alkottalak. Hatalmat adtam neked kezem műve fölött, mindent lábad alá vetettem: minden juhot és barmot, a mezők vadjait, az ég madarait s a tenger halait. Dicsőséggel és fönséggel koronáztalak 
Ám te igazságomat kezdettől fogva hamissággal cserélted fel, s inkább a teremtmény előtt hódoltál, mint előttem, a Teremtő előtt. Vétkeztél, és nélkülözöd dicsőségemet. Nem hívtál segítségül és nem törődtél velem. Elfordultál tőlem, megromlottál. Ahogy Ádámnak és Évának mondtam a Paradicsomban: a bűn zsoldja a halál. Bűneid következtében te is halott voltál.

Én azonban nem feledkeztem el rólad. Úgy szerettelek, hogy egyszülött Fiamat adtam oda, hogy örökké élj. Krisztus meghalt érted, amikor még bűnös voltál. Vére minden bűnt lemos rólad és minden igazságtalanságtól megtisztít. Elsöpörtem gonoszságaidat, mint a felhőt, és vétkeidet, mint a ködöt. Térj vissza hozzám: megváltottalak.
2. Új teremtmény vagy. Krisztusban új teremtmény vagy; a régi megszűnt, valami új valósult meg. Meghaltál a bűnnek, és nekem élsz. Nem vagy többé árva, gyermekem és örökösöm vagy, hozzám tartozol. Senki sem ragadhat ki kezemből; semmi sem szakíthat el szeretetemtől. Nem távozom el tőled s nem hagylak magadra.
Immár testvérid, mind, akik hallgatják és tetté is váltják szavamat. Választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok. Krisztus él bennetek.
Nektek ajándékozom a Szentlelket. Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad. Az Igazság Lelke elvezet benneteket a teljes igazságra. Ő maga fog tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni.

3. Követem vagy, magamhoz teszlek hasonlóvá. Miközben szemléled dicsőségemet, Fiam képmására formállak Lelkem által. Világosság vagy Krisztusban; élj hát úgy, mint a világosság fia. Hegyre épült város vagy, és a világ világossága. Meghívtalak, kiválasztottalak. Szentem, szolgám, közvetítőm, katonám, tanúm vagy. A mennyben van a hazád, és Fiam követségében jársz.
Végül... eljövök, és magamhoz veszlek titeket. Veletek fogok lakni, s ti az én népem lesztek. Letörlök majd a szemeitekről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom. Beléptek nyugalmam országába, és birtokba veszitek a világ kezdetétől nektek készített országot. Megismeritek az élet útját, az öröm teljességét és a gyönyörűséget mindörökké. Mert látni fogjátok arcomat, homlokotokon lesz a nevem, és ott lesztek, ahol én vagyok.

 

Milyen feladata, szerepe van a lelkészeknek a missziókban? Előző adásunkban is erről hallották Kálinger Rolandot, Rozsé atyát, annak az előadásnak a részleteit, melyet katonatársainak tartott a tábori lelkészek misszióban betöltött hivatásáról. Oltári szentségtartó készítés, keresztállítás, hogy csak két fontos dolgot említsek a most hallható előadás részletből.

- Mivel az előadás címe a missziós történetek, ezért szeretnék egy missziós történetet elmondani egy szentségtartóról. Latinul monstranciának hívják. Megkérem önöket, hogy adják körbe, menjen kéz a kézbe ez a szentségtartó. Úrnapi körmenet ideje volt Koszovóban. Mindennel készültem, de szentségtartót nem vittem magammal. Viszont voltak katonabarátaim, voltak jó műhelyes kollégák, akiknek mondtam, hogy csináljunk egy tartót. Azt válaszolták: Atya, a biztonsági előírásokat be kell tartani! Kezembe adták a flexet, a szememre helyezték a napszemüveget és csak így csinálhattam a keresztet, mert első a biztonság. Elkezdtük gyártani a szentségtartót. A legnagyobb probléma az volt, hogy honnan vegyünk szép üveget, ami takarja a szent ostyát? Egy selejtes, használt Ural kilométer óra erre tökéletesen megfelelt. Ha megnézik a szentségtartót, úgy nézzék meg, hogy az bizony egy Ural kilométer órából van. Szépen megrajzolgattam a tüskéket, flexel kivágtam és elkészült ez a szentségtartó, amivel meg tudtuk csinálni a körmenetet. Ez nem az első és utolsó műhelylátogatásom volt, ugyanis elhatározták a fiúk, hogy az egyik magyar táborban a domb tetejére állítunk egy keresztet. Azt tudni kell, hogy Koszovónak ez a területe muszlim lakosságú. Ez a keresztállítás olyan őserővel bírt, olyan lelkesedés és lendület volt mögötte, hogy megmutatjuk ezeknek és akkor is fölállítjuk a keresztet. Odaállítunk egy keresztet, mert magyarok vagyunk, Szent István népe vagyunk és a kereszt az a jel, amiben hiszünk. Felállítottuk a keresztet, természetesen a domb tetején más katonák is állítottak már keresztet, volt egy olasz és egy lengyel kereszt. A lengyelnél magasabbat, az olasznál pedig erősebbet csináltunk. Jól lebetonoztuk és elkészült a kereszt, amit egy szentmise keretében lelepleztünk. Reméljük, hogy azóta is ott áll. A műhelyesek csináltak nekem egy kis keresztet annak emlékére, hogy mennyit fúrtunk, faragtunk, hegesztettünk és a kereszt kicsinyített másolata, azóta is az irodámat díszíti. Nem ez volt az egyetlen kereszt, amiért meg kellett harcolni. A másik kép egy afganisztáni kopjafáról készült, amit az elhunyt két tűzszerész bajtárs emlékére faragtak a fiúk és állítottak föl. Ment a beszélgetés és vitatkozás, hogy lehet-e rajta kereszt vagy nem? Mondtam, nem az a kérdés, hogy lehet-e, hanem hogy mekkora kereszt lesz rajta? Ez a kopjafa, azóta hazakerült Magyarországra és a tűzszerész laktanyában van kint, de ott is állítottunk keresztet. A műhelyesek csináltak egy zarándok keresztet is, ami raklapból készült el. Ez egyáltalán nem látszik rajta, szép magyar szalagot is kötöttek rá. Ez volt a KFOR 12 keresztje, amit mindenhova, ahova mentünk templomot látogatni, zarándokolni vagy keresztútra, oda vittük magunkkal és ez volt a csapat keresztje. Tehát volt három kereszt, ami elkísérte a katonákat a misszióba.

 

Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását folytatjuk, amelyben az író tábori lelkész hadiélményeit osztja meg olvasóival. A kötet folytatását hallják, ezúttal is Bőzsöny Ferenc előadásában.

augusztus 17.

Aztán jön egy kis csapat. Láthatóan zsidók. Megszólítom az első férfit. Riadtan szorítja kis motyóját a melléhez. Azzal a pszihologikus védelmi gesztussal, amelyik minden riadt embernél először jelentkezik. Szinte belegémberedik, mikor menet közben megfogom a karját. Húz magával, mert nem akar elmaradni a többitől. Németül szólok hozzá. De rögtön azzal kezdem, hogy magyar vagyok és katolikus pap. Velünk is voltak és vannak magyar zsidók. Ne féljenek tőlünk.
Megtudom tőlük, hogy minden varsói zsidót kiirtanak a germánok. Házról-házra járnak, óvóhelyről-óvóhelyre, és ha másképpen nem megy, lángszóróval dolgoznak. Szörnyű dolgokat mondanak. De máris mennek. Azt hiszem, a következő napokban nekünk is részünk lesz ebből a világból.
Délután fél kettőig vártunk az úton. Ahogy nézem a térképen, ez az út Varsóba vezet. Attól nyugatra van. A várostól tíz kilométerre vagyunk. Itt kuksolunk, parancsot várunk. Végre jön Lorx Vidor, a vezérkari főnök. Ridegen fogadta a jelentést, illetve annak a felét. "Nem érdekel, siess, mert dolgom van"-jeligével elhajtott. Gyönyörű jelenet volt!
Kedves vezérkari főnök úr, máris be kell tojni, ha egy kicsit melegszik a levegő? Hát miért lett ez a sok léhűtő aktív tiszt? Csak arra, hogy végigudvarolja a magyar vidéki városokat? Csak arra, hogy kineveljék a tudás és tanulás nélkül szamárlétrára kapaszkodókat? Szégyellem, mikor ilyen naiv gondolatok jutnak eszembe naponta. Sokkal különbek is végigszáguldanak az agyamban, de nincs időm leírni. Ez nem a logikus okfejtés helye és ideje. Csak az érzelmi kitörésnek van helye ilyenkor, amely valahogy levezeti a tehetetlenségemet. Lorx úr kocsijába is nyugodt lélekkel beleeresztettem volna egy páncéltörőt.
Próbáltam szót érteni vele. De pökhendien lerázott. Nem tudok semmit", ez volt a válasza. Pedig csak valami megnyugtatót akartam tőle, hogy végigrohanhassak az emberek között, és ha pihekönnyűségűt is, de valami kapaszkodhatót mondhattam volna. De nem! Százados úr sejehaj, elvágtatott a semmibe.
Jött egy parancs. Németh Béla nem is kérdezte honnan, csak húzott egyet a köpenyén, és nekivágott. Szintén a semminek. Tudniillik, ahogy nehezen ki lehetett húzni belőle, előre küldték, hogy szinte szálláscsinálónak felhasználva, próbáljon tájékozódni hadosztálya számára, Varsó külvárosainak egyikében.
Öt óráig csellengtünk. Végre a Bernerowo nevű külvárosban megtelepültünk. Csupa kertes ház, csupa virág, csupa zöld mindenütt. Olyan, mintha Budapest valamelyik külső kertvárosát betolták volna Óbudára. Hirtelen Göd jutott eszembe. Ahogy elmentem a kis tér Szűz Mária szobra előtt, ahogy nézem az apró, jó módot mutató házsorokat, a csendet, amely közben-közben körülölel bennünket, mintha nem is háborúban lennénk. De aztán a következő másodpercekben újra és századszor kezdődik a haláltánc. Ilyenkor ösztönszerűen behúzódunk a fenyők alá.
Elosztottak bennünket a kis villákban. Engem a századossal tettek ismét egy szobába. Uram, újra lenyelem ezt az őstök, műveletlen embert. De már egy kicsit sok az önmegtagadásból. A haszontalan bajtársak egyike sem akar ezzel a majommal együtt lakni. Mindig azzal húznak, hogy nekem úgyis túlságosan jó dolgom van. 

 

Köszönöm a figyelmüket, hogy megtiszteltek ismét bennünket, tegyék ezt majd egy hét múlva is. További kellemes rádiózást kívánok, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. A bibliai idézet, amellyel zárom mai adásunkat az állhatatosságról szól. „Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket. Tudjátok, hogy hitetek próbájának állhatatosság a gyümölcse.”

 

 

235. ADÁS

2017. november 29.

Szerkesztett változat

„Tégy engem, Uram, engedelmessé minden ellentmondás nélkül; tedd, hogy szegény legyek minden levertség nélkül; tiszta legyek sérelem nélkül, türelmes zúgolódás nélkül; alázatos színlelés nélkül, vidám pajkosság nélkül, megfontolt nehézség nélkül; féljek tőled kétségbeesés nélkül; igazmondó legyek kétszínűség nélkül; jót cselekvő elbizakodás nélkül; felebarátomat megintsem büszkeség nélkül; épülésre szolgáljak szóval és példával képmutatás nélkül.” – Aquinói Szent Tamás gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

• Advent első vasárnapja előtt vagyunk. Talán aktuális az a rész, amelyet a családerősítő lelkigyakorlat felvételéből ma közlünk. Bíró László katolikus tábori püspök a lelkigyakorlaton arról beszélt nekünk, hogy a szeretet türelmes. Ezen gondolatait osztom meg önökkel is.
• Folytatjuk sorozatunkat, amelyben Kálinger Roland, Rozsé atya a tábori lelkészek misszióban betöltött szerepéről beszél. Felelősségteljes a tábori lelkészek feladata, hivatása akkor, amikor sebesült bajtársakon kell segíteni vagy éppen elhunyt bajtársakat búcsúztatnak, és a társaknak nyújtanak lelki segítséget.

 

Évről-évre tartalmas gondolatokat hallunk Bíró László katolikus tábori püspöktől azon a családerősítő lelkigyakorlaton, amelyet a Katolikus Tábori Lelkészi Szolgálat szervez. Folytatva az ott készült felvétel közreadását, ma egy igen fontos, talán advent első vasárnapja előtt éppen aktuális gondolatokat hallanak majd.

- A szeretet himnusza a negyedik fejezet. Mikor először megkaptam ezt a dokumentumot, akkor átlapoztam a negyedik fejezetet, mert annyiszor prédikáltam már a szeretethimnuszról, hogy úgy gondoltam, ez nekem újat úgyse mond már. Sokkal izgalmasabbnak gondoltam a többi fejezetet. Végül rá kellett jönnöm, hogy rengeteg újat és konkrétumot mond a pápa ebben a fejezetben. Azt gondolom, hogy két ember között az egymáshoz való viszonyt nagyon meg tudja újítani. Az I. Korintusi levél 13. fejezet 4-7. verse szól a szeretethimnuszról.
Az első rész arról szól, hogy a szeretet türelmes. Azt mondja a Szentatya: ez a türelem nem azt jelenti, hogy mindent elvisel, az majd később jön. A kifejezés értelmét tulajdonképpen Istenből érthetjük meg. Azt mondja az Ószövetségi szentírás, hogy Isten lassú a haragra. Ezt jelenti a türelmes szó. Ez a tulajdonság akkor mutatkozik meg, amikor valaki nem engedi, hogy az indulatok vezéreljék, és nem támad. Tehát nem zsigerből reagál a párja szavára, nem az indulatok vezérelik, és nem támad. Ez a türelem. A szövetség Istenének ez a jellemző tulajdonsága, aki a családi életben is ennek követésére hív. Isten önmérsékletét dicséri a szentírás, hogy ezzel teret adjon a megbánásnak; s ami egyszersmind hangsúlyozza hatalmát is, amely akkor mutatkozik meg, amikor irgalmasságot gyakorol. Úgy emlékszem, tavaly beszéltem Isten irgalmáról, Szent Ágostont idézi az Irgalmasság arca kezdetű apostoli buzdítás. Azt mondja Szent Ágoston: Isten képes megfékezni a haragját, de nem képes megfékezni az irgalmát. Gondolom, nagyon nehéz néha, hogy ne zsigerből reagáljunk a gyerekre vagy házastársunkra. Legtöbbször a feleségeknél találkoztam azzal, hogy tudják csavarni a citromot. Nem szabad gyötörni a másikat, nem szabad zsigerből cselekedni és beszélni. Isten nagy irgalmú és hosszan tűrő. Azt jelenti a türelem, hogy nem az ösztönösség cselekszik bennem. Ez nem gyengeség. Az erőt jelenti, amikor el tudom harapni a szót és nem gyötröm a másikat, még ha igazam is van. A türelem igazi hatalom. Tehát nem arról az attitűdről van szó, amikor a szülő vitatkozik a kamaszkorú gyerekével és azt mondja, csinálj, amit akarsz, nem érdekelsz. Nem ez a türelem és nem ez az irgalom. Ez gyengeség. Az igazi irgalom és türelem az hatalom, erő. A türelem nem azt jeleni, hogy hagyjuk, hogy állandóan rosszul bánjanak velünk, eltűrjük a fizikai erőszakot, vagy engedjük, hogy tárgyként kezeljenek. Minden egyes szónál meg lehetne állni: nincs benne erőszak, nem kezelem tárgyként a másikat. Nehéz a házasságban, hogy ne tegyem az ösztöneim tárgyává a másikat. A probléma akkor jelentkezik, amikor azt szeretnénk, hogy kapcsolataink idilliek, a személyek tökéletesek legyenek, avagy amikor önmagunkat helyezzük középpontba, és csak azt várjuk, hogy a mi akaratunkat teljesítsék. Két dologról beszél a pápa. Tulajdonképpen így is fogalmazhatnám: mi tesz képtelenné a szeretetre? Az egyik az ideálhoz való ragaszkodás, a másik, amikor magam vagyok a középpontban. Talán meséltem nektek, hogy mikor 1974-ben pap lettem, semmiféle katolikus könyvkiadás nem volt. Egyetlen könyvem volt a házasságról és sose felejtem el, hogy a hűségről volt benne egy tíz oldalas rész. Olvastam mohón, fiatalként, a hűségről szóló részt, hátha tudom használni egy esküvői beszéden vagy akármin. Arról szólt, hogy a hűség nem jelenti a szexuális hűséget, csak az anyagi hűséget a családhoz és milyen jót tesz a házasságnak, ha szexuálisan megszellőztetjük. Hát láttam egy pár ilyet, hogy milyen jót tesz a házasságnak. Szörnyű. 
Megkaptam egy öreg pap bácsitól Dr. Kausz József Esküvői beszédek című gyűjteményét. Az Esküvői beszédek gyűjteményben majdnem minden prédikáció ezzel fejeződött be: azzal köss házasságot, akivel az oltár elé állsz. Tudjátok, az emberben él egy ellenkező nemű kép, egy fantom férfi és női kép. Úgy látom, az embernek nagyon nagy kísértése, hogy ehhez a fantom képhez hasonlítsa a párját, ehhez az ideálhoz mérje. Pedig ez a fantom kép nem létezik, ezért sose éri el szerencsétlen párotok, amit a fantomképbe beleálmodtatok kamaszkorotokban. Amikor ahhoz méred a párodat, akkor igazságtalan vagy. Azt mondja a pápa, hogy mikor azt szeretnénk, hogy a kapcsolatunk idilli legyen, rá kell jönnünk, hogy nincs idilli. Most már 22 év óta vagyok Budapesten és rengeteg házasság volt a kezem alatt, voltak, akik a hittan csoportjaimban ismerkedtek össze. Ismerem az udvarlási idő elejétől kezdve őket és látom azt, hogy hogyan érkezik meg két ember egymáshoz a realitásba. Milyen traumát okoz, mikor megtapasztalják szegénykéim, hogy a másik épp olyan korlátolt, mint ő. Az okos ember megtapasztalja ezt, és megállapítja, hogy a másik is korlátolt és én is buta tudok lenni, és nem kérik számon egymáson. Ezen kell elgondolkodni, hogy mikor ideges vagyok a páromra, nem mérem-e ahhoz az ideálhoz, ahhoz a fantom féri és női képhez, ami nincsen? A házasság hozott anyagból dolgozik, szóval azzal köss házasságot, akivel az oltár elé állsz. 

 

Kálinger Roland, Rozsé atya a tábori lelkészek misszióban betöltött hivatásáról beszélt katonatársainak. Folytatjuk sorozatunkat, melyben hallgatóinknak is mesél majd a missziós élményeiről, missziós tapasztalatairól. Ma egy nem könnyű témáról, a megsebesült katonákról illetve az elhunyt bajtársak halálának feldolgozásáról mesél.

- Szomorú történetek következnek. A pap nem tud hozzászokni a temetésekhez és a halálhoz, de a pap hivatásához szorosan hozzátartozik az elmúlás, s az, hogy az életben maradottakon segítsen. Talán az egyik legnehezebb missziós feladat, mikor a halállal kell találkozni és halálról illetve az életről kell beszélni a katonáknak. Alapesetben a tábor nyüzsög, sportolnak, futnak, beszélgetnek, zenét hallgatnak a katonák, de ilyenkor a tábor ki van ürülve, néma csend uralkodik, mindenki magába fordul. Nem lehet elmondani azt a hangulatot, ami olyankor vesz erőt a táboron, ha a halál szele megcsapja a katonákat. Nem dramatizálva a helyzetet, Robi atya elmesélte – és egy kicsit őt szeretném megidézni, hiszen ez az ő missziós története –, hogy nem volt annyi orvos, ahány sebesült, s az egyik katonát neki kellett újraélesztenie. Azt mondta, hogy könyékig véresen, ő akkor került legközelebb a halálhoz, de a tábori lelkész nem zuhanhat össze. Nekünk nem lehet rossz kedvünk, nem lehet nehéz napunk. Nekünk kell tartani a lelket a többiekben. Azt hiszem, nekünk, barátoknak és bajtársaknak kötelező megadni a végtisztességet és foglalkozni az élőkkel, családtagokkal. 
...Igen, főtörzsőrmester urat ki is tettem, ezt a kocsit ő vezette. Egy öngyilkos merénylő autóval odaállt mellé, felrobbantotta magát és mivel páncélozott volt a jármű, ezért a benne ülőknek nem lett baja. A fotó két misszióval ezután készült el. Életben maradt, és azóta már másodszor volt kint Afganisztánban. Ahogy mesélték a srácok, volt olyan katona, akit még a PRT missziók elején több ilyen incidens is ért és ez sem vette kedvét attól, hogy kimenjen újra és kint szolgálja a hazáját. Ő katona, ő a feladatra összpontosít. A srácok kint tudják, hogy benne van a hibázás lehetősége, benne van az, hogy nem jönnek haza. Akik ezt igazából nem tudják, azok az itthon lévők. Nem találkoztam olyan emberrel, aki misszióban félt volna. Olyannal, aki úgy jött oda hozzám, hogy Atya, már megint ki kell menni a tábor kerítésén kívülre és fáradt vagyok, ilyennel már találkoztam. Az én missziómban is volt egy haláleset. Természetes halál volt, szívinfarktust kapott az egyik bajtárs. Nem magyar volt, hanem egy montenegrói katona, s az is nagyon megviselte a társaságot. Akkor kaptam észbe, akkor gondolkodtam el, amikor hűtőkonténert kellett keresni, koporsót kellett rendelni, meg kellett szervezni a búcsúztatási szertartást, hogy bizony a Tábori Lelkészi Szolgálatnak egy nagyon nehéz, de nagyon szükséges része ez a gyászmunka is. 

Köszönöm, hogy megtiszteltek ismét figyelmükkel, búcsúzom, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. Aquino Szent Tamás gondolataival kezdtük a mai adást, azzal is zárom mai műsorunkat. 

„Add, Uram, hogy szívemet Hozzád irányítsam, és ha lankadnék és botlanék, a javulás szent föltételével állandóan tápláljam.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK,

ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség, 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail: berta.tibor@hm.gov.hu  

 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
kedd, 2020, június 23