Önismeret, önszeretet, önmegvalósítás

Önismeret

Olyan megismerés, amelyben a megismerő személy és a megismerés tárgya azonos.

Már a természetes erkölcsi élet föltételezi a helyes önismeretet, ezért volt az ókori görögök axiómája: gnóti szeauton ('ismerd meg magadat'). A lelki életben az önismeret a tökéletesedés kiinduló pontja és állandó kísérője. Nem egyszerű ténymegállapítás, hanem erkölcsi ítélet, mely a tapasztalatok alapján a bűnök kerülésére, a víciumok irtására, jótettekre és az erények (alázatosság, türelem, megfontoltság, békesség) megszerzésére és gyakorlására sarkall. A reális önismeret az igazság föltétel nélküli megismerésének vágyából születik, és megkívánja a rendszeres önvizsgálatot, lelkivezetést, szorgalmat, készséget a hibák fölismerésére és belátására. Az igaz önismeretből fakad a helyes önbecsülés és önbizalom.

Az önismeret és istenismeret kölcsönösen föltételezi egymást, a kettő nincs egymás nélkül. Az első fölismerés, melyre az önismeretnek épülnie kell, a teremtett lét esetlegessége, végessége, és az a tény, hogy a teremtmény Istentől kap ajándékba mindent (képességek, tehetségek, kegyelmek). A természetfölötti élet is a valós önismeretre tud igazán épülni.

Az önismeret a felebaráti szeretet mintája (főparancs), mert a másik ember megismerésének, megértésének és elfogadásának alapja. Mivel az igaz önismeretből az ember tudja, hogy minden jó „onnan fölülről való”, ezért az önismeret  az imádságos életnek is állandó gyarapítója. Kibontakozásához nagy segítséget ad a szentgyónás és a lelkivezetés. Jelképe a tükör.

 

Önszeretet

Latinul amor sui.

Az önmegvalósítás erénye, a szeretetnek az a fajtája, melynek azonos az alanya (aki szeret) és a tárgya (akit szeret).

Az erkölcsi rendben a személy sajátos erényeinek és képességeinek kibontakozását, gyarapodását és megőrzését, a tevékenységek e célba állítását, s ezzel magát az üdvösséget  szolgálja. A beszámíthatóság határain belül az ösztönöket is uralja. Mivel a szeretet a tökéletesség köteléke, az önszeretet az önmagunkkal kapcsolatos összes dologban a tökéletesség feltétele. Erkölcsi természetét jelzi, hogy a főparancs második fele: „szeresd felebarátodat mint önmagadat" (Leviták könyve 19,18; Evangélium Máté szerint 22,37-40; Evangélium Márk szerint 12,31; Levél a zsidóknak 13,3) kötelez rá mindenkit és a felebaráttal való kapcsolatnak alapfeltétele és mintája. Mint természetfölötti erény arra tesz képessé, hogy önmagunkat Isten szándéka és törvényei szerint lássuk, akarjuk, védjük és valósítsuk meg.

A helyes önszeretet nem a lelkiismerettől függetlenül ébredt vagy keltett spontán kívánságok gátlástalan kielégítése, hanem már pusztán természetes szinten is megfontolt, távlatokat és másokat (kisebb-nagyobb közösségeket) is figyelembe vevő alapmagatartás és tevékenység (szolidaritás). Az önszeretet ellentétes víciumai az önzés, mellyel az ember kizárólag önmagára és a maga érdekeire figyel, és ebben el tud jutni Isten gyűlöletéig is; és a lustaság, mely mulasztások sorozatával akadályozza meg az emberben Isten szándékainak megvalósulását.  

 

Önmegvalósítás

Tág értelemben egy létező lehetőségeinek aktualizálása.

Személy esetében a tökéletességre hivatott erkölcsi élet megvalósítása (lehetőség, ténylegesség). A felvilágosodás után, egyre inkább szekularizált értelemben, a vallási függéseket elszakító, önmagát a Teremtőtől, annak törvényeitől szabadon és autonóm módon kifejező ember programja lett. A 20. század második felében rendkívüli népszerű lelkiségi jelszó volt. Helyes értelemben az önmegvalósítás az Istentől kapott meghívás és küldetés valóra váltása a helyes önszeretetben.

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 2018, június 28