Versmondó verseny

2019, szeptember 14
Versmondó verseny

 

A HM KATOLIKUS TÁBORI PÜSPÖKSÉG

12. VERSMONDÓ VERSENYE

 

A HM Katolikus Tábori Püspökség

12. alkalommal hirdet versmondó versenyt

a HM-MH-ban szolgálatot teljesítő

katonák, honvédelmi alkalmazottak, kormánytisztviselők 

11-15 éves (2004-2008-ban született) gyermekeinek.

 

IDEJE:

2019. december 03. kedd, 17 óra 30 perc

 

HELYE:

Katolikus Tábori Püspökség

Budapest V. kerület Szabadság tér 3.

 

A VERSENY DÍJAI:

 

I. helyezett:

40000 Ft értékű könyvutalvány, valamint meghívást nyer (a honvédségnél szolgáló szülővel együtt) a 2020. évi 62. Nemzetközi Katonai Zarándoklatra Lourdes-ba (2020. május 14-17.).

 

II. helyezett:

30000 Ft értékű könyvutalvány, valamint térítésmentes részvétel a 2020. évi Környezet- és természetvédelmi gyermektáborunkban (2020. július 04.-10.) Karmacson.

 

III. helyezett:

25000 Ft értékű könyvutalvány, valamint térítésmentes részvétel a 2020. évi Környezet- és természetvédelmi gyermektáborunkban (2020. július 04.-10.) Karmacson.

 

valamint

Magyarország Honvédelmi Miniszterének különdíja

A Honvédelmi Minisztérium Parlamenti Államtitkárának különdíja

A Magyar Honvédség Parancsnokának különdíja

A Katolikus Tábori Püspökség különdíja

A Zsűri különdíja

 

A VERSENY MENETE ÉS RENDJE:

A verseny két fordulóban történik, befejezése kb. 19.30 - 20.00 óra között várható.

Az 1. fordulóban a felhívásban szereplő kötelező verset kell elszavalni, a 2. fordulóban a felhívásban megadott versek egyikét kell elmondani.

A versek elszavalásának sorrendjét a verseny előtt sorszámok húzásával döntjük el: a versenyző gyermek az általa kihúzott sorszám alapján szerepel az 1. és a 2. fordulóban.

A verseny megkezdése előtt Kovács Gábor Dénes színészpedagógus szól néhány szót a gyerekekhez szakmai tanácsot adva. 

A zsűri rövid bemutatása után kezdődik el a verseny. A sorszám alapján szólítják majd ki az egyes versenyzőket, elmondva röviden azokat az információkat, amelyeket megadtak a jelentkezési adatlapon.

A versmondó gyermek a közönségnek háttal állva, a szemben ülő zsűrinek mondja el a verset mindkét fordulóban.

A két forduló között rövid szünetet tartunk, ez alatt a zsűri értékeli az elhangzottakat.

A második forduló utáni szünetben dönt a zsűri az eredményről, majd ezt követi az eredmény hirdetés.

 

A verseny első fordulójában

kötelező szavalatként

az alábbi verset kell elmondani:

 

Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

 

A verseny második fordulójában

az alábbi költemények egyikét kell elszavalni:

 

Ady Endre: A nagy Hitető

Ady Endre: A pócsi Mária

Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz

Aquinói Szent Tamás: Himnusz az Oltáriszentségről

Aquinói Szent Tamás: Úrnapi ének

Aquinói Szent Tamás: Ének Krisztus Testéről

Babits Mihály: Eucharistia

Mécs László: Vád- és védőbeszéd

Mécs László: A királyfi három bánata

Reményik Sándor: Kicsi menyasszonyok

Reményik Sándor: Csendes csodák

Sík Sándor: Csendes mise

Sík Sándor: Úrfelmutatás előtt

Szabó Lőrinc: Párbeszéd

Túrmezei Erzsébet: A könyvek könyvének csodálata

Wass Albert: Őszi dal

 

 

A költemények

honlapunk Letöltések menüpontjában 

http://www.ktp.hu/letoltesek 

találhatók és letölthetők valamint a felhívás utáni részben is olvashatók.

 

 

A jelentkezés módja:

a kitöltött jelentkezési adatlap megküldésével a püspökség elérhetőségeinek egyikére:

E-mail: ktp@hm.gov.hu

Telefax: Városi (1) 354-16-25; HM fax (2) 22-696;

Levélcím: Katolikus Tábori Püspökség 1054 Budapest Szabadság tér 3.

 

 

A jelentkezési adatlap honlapunkról letölthető:

http://www.ktp.hu/letoltesek

 

 

JELENTKEZÉSI HATÁRIDŐ:

2019. november 27. szerda, 17.00 óra

 

 

A zsűri tagjai:

Erdélyi Lajos a HM humánpolitikai helyettes államtitkára, a zsűri elnöke 

Kovács Gábor Dénes színészpedagógus, színház- és drámaelmélet tanár,

Körtvélyessy Zsolt Jászai Mari-díjas, érdemes színművész,

Bozó Tibor dandártábornok, MH AA parancsnok,

Takács Tamás ezredes, lelkészi kar vezető.

 

A ZSŰRI AZ ALÁBBI SZEMPONTOK FIGYELEMBEVÉTELÉVEL ÉRTÉKEL:

Hibátlan szövegismeret.

Tiszta, helyes beszéd.

Az előadásmód és arcjáték összhangja.

Kapcsolat a hallgatósággal.

Megfelelő hanghordozás és hangerő.

A vers hangulatának, zeneiségének érzékeltetése.

A szöveg logikai szüneteinek betartása.

A szavaló magatartása, viselkedése, öltözete.

 

********************

 

1. FORDULÓ - KÖTELEZŐVERS

 

Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

János a Mester nagy szívén pihen,

E tiszta szíven, e csöndes sziven

Pihen, de lelke a holnapra gondol

S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

 

Mély hallgatás virraszt az asztalon.

Az olajfák felől a fuvalom

Hűsen, szomorún a szobába téved,

Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

 

Tamás révedve néz a mécsvilágra,

Péter zokog és árvább, mint az árva,

Judás se szól, csak apró szeme villan,

Remegve érzi: az ő órája itt van!

 

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében

Mély tengerek derűs békéje él benn.

Az ajka asztali áldást rebeg

S megszegi az utolsó kenyeret!

 

 

2. FORDULÓ - VÁLASZTHATÓ VERSEK

 

Ady Endre: A nagy Hitető

(Elolvasandó Máté apostol evangéliuma)

Költők költője, gyermek halálig,

Ha körülfogtak bitóbánatok,

Drága, isteni Együgyűséged

Csak ennyit szólalt fojtott sírással:

Harmadnap föltámadok.

 

Néped nem volt s papi-fejedelmek

Mégis aggódtak, hogy majd mit mível

Egy zavaros beszéded visszhangja

Már gyülő seregével Igédnek

S nagyra nőtt sziveivel.

 

Megint a jó Pilátust keresték

Sápadtan minden farizeusok:

Adjon a sírhoz több katonát még,

Mert bolondok, csalók és varázslók

Az eféle krisztusok.

 

És pénzt vevének a katonák föl,

Koporsód száját akik őrizék,

Mert hátha mégiscsak föltámadnál

S amit vértajtékos, szép szád mondott:

Égi s ezernyi igék.

 

Minden költők közül te kaptad

Keresztek és bitók legjobbikát,

Mert minden költők költője voltál,

Kiben istenien oldódtak meg

Legemberibb, legalázóbb igák.

 

Óh, be szép a te neved, szép Krisztus

S így árulkodtak: »a nagy Hitető«,

Így árulkodták Pilátusnak

Ma is nagyszerü példaságod:

Isten, Torony és Tető.

 

Nagy Hitető, sokan veled tartunk,

Nagy Elárult, úgy fáj, hogy itt vagyunk,

Úgy vágyjuk jég-ajkunkra az ajkad

S mondani te Együgyűségeddel:

Harmadnap föltámadunk.

 

Ady Endre: A pócsi Mária

Ma Máriától jönnek a szivek,

Ma Mária-kép minden durva lábnyom.

Szivemben sír a pócsi Mária

Egy őszies, emlékes délutánon.

 

»Óh, Mária« - mindig új-új csapat

Énekel a poros, tarlott mezőkön,

Ezek hozzák magukkal a hitet

S porfelhőben fölöttük ez a nő jön.

 

Óh, Mária, Pócson is lakozó

Regina Vitae és maga az Élet,

Itt, Érmindszenten, útra készülőn,

Ma, csúf napomon, Veled hadd beszélek.

 

Egy idő óta megnőtt a szivem

S a szép bűnöktől keservesen tiszta

S most hirtelen csak Tégedet keres

Egy szűzetlen és bűnös kálvinista.

 

Tegnap volt az oláh Mária-nap,

Tegnap temettem minden élet-rangot

S ma jönnek meg a pócsi búcsusok

S ma táncolnak a kicsi, móc harangok.

 

Hogy ki vagyok, ma kezdem sejteni:

Rossz ébredő és sokat próbált fekvő,

Az Életnek rosszul nősült veje,

Vallástalan és nőtelen, öreg vő.

 

Ma kell kihúzni a szomorú tőrt,

Melyet az Élet szívembe belévert,

Ma felejtek el minden igazat

S ma bocsátok el minden régi némbert.

 

Ma tudom, hogy csak Mária maradt,

Szivemet most már csak Mária lássa

S e Mária nem régi fancsali,

De midennek egyesítő, nagy mása.

 

Mária a nagy, fehér jégtorony,

Mária a zászlóknak szent zászlója,

Mária a mennyei paripa,

Ha vágtatván visszaköszönök róla.

 

»Óh, Mária« - hallga - giling-galang,

»Óh, Mária« - és mégis ez a minden:

Ma érkeznek Pócsról a búcsusok

S processziók én rossz idegeimben.

 

Óh, Mária, ma már azt üzenem

Azoknak, akik halálomra lesnek:

Úgy kivánja a pócsi Mária,

Maradjak meg magamhoz érdemesnek.

 

Ma egyszerűbb, emberibb a dolog,

Ma már tudom, hogy nem nagy csoda élni:

Egy Mária, még hogyha pócsi is,

Pogányokkal is tudhat jól beszélni.

 

Mikor már minden hit-húr elszakadt

S az emberben a barátja se hisz már,

Jön Mária s Pócsról a búcsusok,

Jön a szivünk, multunk és játszva visz már.

 

Ma már hiszem: nagy döntés vár reám,

Legyőzni mindent, mi ellenem támadt,

Mutatni egy példátlan életet

S nem bocsátni el az én Máriámat.

 

Óh, Mária, ma úgy zeng a szivem

Mint szűz-nyövő, bátor diák-koromban:

Akkor lehet akárki is vitéz,

Ha a hite és már mindene romban.

 

Most érkeznek a pócsi búcsusok,

Szivem s őszi, száz diák-lelki emlék,

Giling-galang, ének, Ősz, Mária:

Lesz Mária és életem is lesz még.

 

»Óh, Mária« - jön a te életed,

Hozzák messze, szilágyfalvi oláhok,

Most jönnek már az édes babonák,

Most jönnek az igazándi morálok.

 

Óh, Mária, most jön a hazudó,

Igazi és Halált-incselő Élet,

Óh, Mária, Élet, giling-galang,

Áldassál, hogy ma találkoztam véled.

 

Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz

Mindenható, fölséges és jóságos Úr,

Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás,

És minden áldás.

Minden egyedül téged illet, Fölség,

És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

Áldott légy, Uram, s minden alkotásod,

Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,

Aki a nappalt adja

és aki reánk deríti a te világosságod.

És szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes:

A te képed, Fölséges.

Áldjon, Uram téged Hold nénénk

és minden csillaga az égnek;

Őket az égen alkotta kezed fényesnek, drága szépnek!

Áldjon, Uram, tégedet Szél öcsénk,

Levegő, felhő, jó és rút idő,

kik által élteted minden te alkotásodat.

Áldjon, Uram, tégedet Víz húgunk,

oly nagyon hasznos ő,

oly drága, tiszta és alázatos.

Áldjon, Uram, Tűz bátyánk;

Vele gyújtasz világot éjszakán.

És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,

Ki minket hord és enni ad.

És mindennemű gyümölcsöt terem,

füveket és színes virágokat.

Áldjon, Uram téged minden ember,

ki szerelmedért másnak megbocsát.

És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.

Boldogok, kik tűrnek békességgel,

Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

Áldjon, Uram, nővérünk, a testi halál,

Aki elől élő ember el nem futhat.

Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,

És boldogok, akik magukat megadták

te szent akaratodnak,

Második halál nem fog fájni azoknak.

Dicsérjétek Uramat és áldjátok,

És mondjatok hálát neki,

és nagy alázatosan szolgáljátok.

 

Aquinói Szent Tamás: Himnusz az Oltáriszentségről

(Babits Mihály fordítása)

Zengjed, nyelv, a dicsőséges

test titkát s a drága vért

melyet hullatván értékes

váltságúl az emberért

a föld úra, a felséges

méh gyümölcse nem kimélt.

 

Egünk küldte, s nekünk szülte

tiszta szűz, szeplőtelen.

Köztünk élt és hinté földre

az Igét, mely jót terem;

s csodás szertartással ülte

bucsuestjét idelenn.

 

Mert a végső estebédet

tartván ő és társai,

együtt a törvényes étket

jámborul fogyasztani:

étkül a tucatnyi népnek

önmagát osztotta ki.

 

És a kenyeret testévé

igézte az Ige-test

s a bor lett Krisztus vérévé:

magyarázni ne keresd!

Hit dolga és igaz szívé,

hogy erősen tartsa ezt.

 

Azért kell e nagy szentséget

leborulva áldani

és a régi Szövetséget

uj ritussal váltani:

pótolják a rest érzéket

a merész hit szárnyai!

 

Az Atyának és Fiának

legyen áldás, dicsőség,

üdv, hozsanna és imádat,

ujjongások hirdessék!

S aki kettejükből árad,

a Lélek is áldassék!

 

Aquinói Szent Tamás: Úrnapi ének

(Babits Mihály fordítása)

Dicsérd, Sión, a Megváltót,
dicsérd a vezért, a pásztort,
   zengj himnuszt, zengj éneket!
Ahogy bírod, akként merjed:
nagyobb Ő mint a dicséret,
   méltón nem dicsérheted.

 

S a dicséret külön tárgya
ma hogy a Kenyeret áldja,
   mely éltet és eleven,
s hogy végvacsoráján kapta
a Tizenkettők csapatja,
   nem kétséges semmiben.

 

Legyen teljes, legyen zengő,
legyen vidám és illendő
   szivünk ujjongása ma:
mert azt a napot jelzi ünnepünk,
melyen először adatott nekünk
   ez a lelki lakoma

Új királynak asztalára
új törvénynek szállt páskája:
   elavult a régi már.
Fut az újtól ami agg,
igazságtól ami vak;
   fut a fénytől a homály.

 

Amit Krisztus tett ez estén,
hagyta hogy rá emlékezvén
   cselekedjük mi is azt.
Okultunk szent törvényéből:
így lesz borból és kenyérből
   üdvösséges áldozat.

 

Más és más - de nem lényegben,
csak jel szerint más - szinekben
   égi jók lappanganak.
A vér ital, a hús étel:
mégis Krisztus, lényegével,
   teljes mindkét szín alatt.

 

Oly kenyér, melyet meg nem tör,
aki vesz miként étekből,
   s el se vág, és meg se szel.
Veszi egy és veszik ezren:
annyit egy, amennyit ezren;
   fogyasztják és nem fogy el.

 

Veszik jók és veszik rosszak:
csakhogy különböző sorsnak
   részesei ők vele,
Rossznak halál, jónak élet:
ilyen az egyforma étek
   különböző ereje.

 

Im az angyalok kenyere,
utonjárók eledele,
édesfiaknak étele,
   nem ebek számára szánt,
melynek előképe már a
húsvéti bárány halála,
valamint Izsák oltára,
   s hogy az égből manna szállt.

 

Óh igaz Kenyér, jó Pásztor,
Jézus, óvj az elbukástól,
te táplálj és te palástolj
s add hogy a feltámadáskor
   üdvnek látói legyünk.
Te, ki mindent bírsz és értesz,
s e földön táplálsz és éltetsz,
tedd, hogy szent népeddel, ékes
asztalodnál majd az édes
   örökségben résztvegyünk!

 

Aquinói Szent Tamás: Ének Krisztus Testéről

(Babits Mihály fordítása)

Imádlak áhitattal, Isten: rejtelem,

aki e jelekben titkon vagy jelen.

Néked egész szívem átadja magát,

mert Téged szemlélve elveszti magát.

 

Szem, ízlés, tapintás megcsalódhatik:

de a hallás Rólad hittel biztosit.

Hiszem, amit hinni Isten fia szab:

igédnél, Igazság, mi van igazabb?

 

Isten-volta rejtve volt a keresztfán;

itt ember-arcát is rejti e talány.

De én mindakettőt hiszem, s vallhatom,

kérve amit kért a bűnbánó lator.

 

Sebeid Tamásként látnom nem lehet,

mégis Istenemnek vallak Tégedet.

Hadd hogy egyre jobban hinni tudjalak,

Tebenned reméljek, Téged vágyjalak.

 

Isten halálára emlékeztető

eleven kenyér és embert éltető,

add hogy éljen lelkem Belőled csupán

s jóizét Tebenned ne veszítse szám.

 

Kegyes pelikánom, uram Jézusom,

szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom,

melyből elég volna egy csepp hullni rá

világ minden bűnét meggyógyítaná.

 

Jézus, kit titokba fedve látlak itt,

mikor lesz, hogy szomjas vágyam jóllakik,

hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat

leljem szent fényedben boldogságomat?

 

Babits Mihály: Eucharistia

Az Úr nem ment el, itt maradt.

Őbelőle táplálkozunk.

Óh különös, szent, nagy titok!

Az Istent esszük, mint az ős

 

törzsek borzongó lagzikon

ették-itták királyaik

húsát-vérét, hogy óriás

halott királyok ereje

 

szállna mellükbe - de a mi

királyunk, Krisztus, nem halott!

A mi királyunk eleven!

A gyenge bárány nem totem.

 

A Megváltó nem törzsvezér.

Ereje több, ereje más:

ő óriásabb óriás!

ki két karjával általér

 

minden családot s törzseket.

Egyik karja az igazság,

másik karja a Szeretet...

Mit ér nekünk a Test, a Vér,

 

ha szellemében szellemünk

nem részes és úgy vesszük Őt

magunkhoz, mint ama vadak

a tetemet vagy totemet?

 

Áradj belénk hát, óh örök

igazság és szent szeretet!

Oldozd meg a bilincseket

amikkel törzs és vér leköt,

 

hogy szellem és ne hús tegyen

magyarrá, s nőjünk ég felé,

testvér-népek közt, mint a fák,

kiket mennyből táplál a Nap.

 

Mécs László: Vád- és védőbeszéd

Én, Mécs, Isten szavának trombitája

s mint költő, élő lelkiismeret:

szétkürtölöm most minden égi tájra,

hogy vannak züllött ifjú emberek,

kikből nem lesz se szent, se honfi hős!

S e fiúkért valaki felelős!

 

A kis királyfit rajongástul égve

nagy mesterek védték a bűn elől,

grófok, bárók s a pápa őszentsége

is érdeklődött hogyléte felől

- s ezekre nem vigyázott lelki csősz!

E fiúkért valaki felelős!

 

E fiúknak nem volt gyerekszobájuk,

hol mese-forrást rejtnek a zsaluk,

lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk,

hol több család csókolt, pörölt, aludt!

Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz.

E fiúkért valaki felelős!

 

Vagy műhelyekben, forgáccsal, csirizzel

kavart habarcs volt álom-malterük.

Az ételükben ember-jóság-ízzel

nem találkoztak, bár az ég derűt

szült, mert Istennel viselős!

E fiúkért valaki felelős!

 

Pofozta őket mester, gazda, béres

s rugdalta a kikent, kifent segéd:

sokszor volt lelkük s hátuk alja véres,

bőrük tetveknek vacsora s ebéd.

A csontjuk vitriolos s nem velős.

E fiúkért valaki felelős!

 

Csak ezt hallották mindég: ,,te gazember",

s ha többen voltak, akkor: ,,csőcselék",

irigy ebek a dús koncokkal szemben

s a háborúban ágyútöltelék!

Üvöltni kell, bár közhely, ismerős:

e fiúkért valaki felelős!

 

Nem tudnak semmit ők a Bibliáról

s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok!

S csak annyit tudnak az Isten fiáról,

hogy elítélt minden gaz gazdagot!

Kinél szurony s arany van: az erős!

E fiúkért valaki felelős!

 

Rothasztó testi-lelki rossz koszokból

nem hámozta ki senki kincsüket

s zenghet a jóság száz angyal-torokból,

fülük az ég szavára már süket.

Szívük gennyes, szemük nézése bősz.

E fiúkért valaki felelős!

 

Ezeknek az lesz majd a messiásuk,

ki forradalmat, pénzt és nőt ígér,

a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk

világ-lángok között a Holdig ér.

Jön a Halál, a mindent elnyelős:

ítélet lesz s valaki felelős!

 

Mécs László: A királyfi három bánata
Amikor születtem, nem jeleztek nagyot

messiás-mutató különös csillagok,

csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy siró porontyot,

de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,

mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,

úgy ajándékozta anyasága tejét,

hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot keritett,

aranyos palástot vállamra teritett,

fejem fölé égszin mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,

ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,

mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,

mert az édesanyám izent a köveknek,

szive ment előttem előre követnek.

Amig ő van, vigan élném a világom,

nem hiányzik nekem semmi a világon,

három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni

egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,

úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan

fekszik a föld alatt virággá foszoltan,

senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,

minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:

kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna

s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,

az én köszönetem igy is kevés volna.

Hogyha a föld minden szinmézét átadom,

az ő édességét meg nem hálálhatom,

ez az én bánatom, harmadik bánatom.

 

 

Reményik Sándor: Kicsi menyasszonyok

Kicsi lányok: kicsi menyasszonyok

Jöttek ma itt is, ott is szembe vélem,

Fátylasan, koszorúsan, nagyosan,

Tiszta fehérben.

Csupa-csupa kicsi fehér menyasszony...

Jártak az utcákon, a tereken,

Fehér volt tőlük város és világ, -

De valamennyi: vőlegénytelen.

Vagy talán mégsem... mert a vőlegény

Láthatatlanul köztük lebegett,

Mint egy májusi mély lélekzetvétel,

Mint egy pünkösd előtti lehelet.

A templom előtt áhítattal álltak,

S oly furcsa áhítattal néztem én:

Bérmáló lánykák, első áldozók,

Mennyi menyasszony, - s csak egy vőlegény.

Ezen az egyen nem lehet vitázni,

Ez az egy mindíg, mindenkire vár,

A Tavasz ő, a Szentlélek maga,

Örök ifjúság, mennyből jött sugár.

Zenghet aztán Énekek éneke:

Valódi nászok bíbor kardala,

Ily üveg-hangon nem zeng semmi már,

Mint ez a májusi litánia.

És jöhet aztán a tündérkirályfi,

Akkor sem lesztek ilyen boldogok,

Fehér virágok, első áldozók,

Vőlegénytelen kis menyasszonyok.

 

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

 

Tedd a kezed a szívedre,

Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?

 

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a szürke kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

 

Nézd, árnyékod, hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? S hogy tükröződni

Látod a vízben az eget.

 

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák:

Rajtuk át Isten szól: jövök.

 

Sík Sándor: Csendes mise

Viszem az Ostyát és a Kelyhet,

De ma egyedül ünnepellek,

Ó Közibénk Kívánkozó!

A hívek kint az aratáson,

Kis mezitlábas ministránsom

Van itt csak s egy avitt anyó.

 

Mint egy sziget az óceánban,

Embertelen korall magányban

A Serleg az oltáron áll.

Vágynám hangosan énekelni,

De a fiú nem tud felelni,

A nénikém meg szundikál.

 

Magam vagyok. De mint a fáklya,

Gyúl ki bennem az Ige lángja

S a lelkem tűzzel eltelik:

"Hol ketten-hárman én nevemben..."

Hárman vagyunk itt! - Isten engem,

Te vagy, Uram, a negyedik!

 

Kifordulok, karom kitárva

Minden-lélek-átkarolásra,

S Az Úr veletek! mondanám,

De valami különöst látok,

Egy nem ismert világosságot

A kisfiún s a vén anyán.

 

És hallok is: valami halkan

Felém szüröngő titkos dallam

Küld odaátról kóstolót?

Vagy csak a fiú szorgos ajka,

Amint nagy boldogan hadarja

Az Et cum spiritu tuó-t?

 

Vagy álmából a néni tért meg,

S most a meghitt rózsafüzérnek

Gyöngyein ringatózik el?

És a Jelenvaló elébe

Az ártatlanság és a béke

Iker imája énekel?

 

Mindegy: az én halló fülemnek

Végtelen világok üzennek

A néma templom-űrön át,

S míg rámtapad e tiszta négy szem;

Bensőmben tornyosodni érzem

Az Örök Halmok sóhaját.

 

Sík Sándor: Úrfelmutatás előtt

Misémben Úrfelmutatás előtt

Az élőkről való emlékezés

Mindennap rövidebb.

Misémben Úrfelmutatás után

A holtakról való emlékezés

Mindegyre hosszabb.

 

Fogynak, fogynak az énvelemvalók,

Szaporodnak, mindegyre szaporodnak

Akik előre mentek.

 

Életem miséjében

Közeledik az Úrfelmutatás.

Amerre járok,

Pirosinges kisfiúk lóbálnak csengettyűket.

Amerre nézek,

Fejeket hajlani látok.

 

Hányszor hallottam ezt a csengettyűt!

Hányszor hajlott szavára homlokom!

Hányszor láttam az Istent!

Hányszor tartottam kezemen!

Fogom-e látni Úrfelmutatás után?

Lesz-e helyem az Ő kezén?

 

Lassabban, kisfiúk,

Egy percig még ne csendítsétek a csengőt,

Hadd sóhajtom el újra meg újra

A Felajánlás szavait,

Aztán hadd jöjjön az Átváltozás.

 

Szabó Lőrinc: Párbeszéd

Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!

fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…

Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,

te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

 

Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,

és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…

Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,

s karommal égig emeled azt a kardot.

 

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,

mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…

Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád

téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

 

Túrmezei Erzsébet: A könyvek könyvének csodálata

Legyőzhetetlen!

Égi dimenziók, örök arányok

Isten diktálta, ember-írta Könyve!

Küzdünk ellened porszemek, parányok...

taposunk vérbe, sárba, könnybe,

és nem bírunk veled.

Te élsz korok felett és föld felett.

Tavaszból őszbe fordul a világ.

Lombjuk hullatják óriási fák.

Az emberiség évezredes tölgye

lassan libegve ejteget a földre

életeket és népeket.

te élsz népek felett és lét felett.

Kezembe veszlek,

és álmélkodva csuda-áhítat

száll a szívemre.

Így olvasta fakó irásaidat

Ágoston egyszer... így a reformátor...

S hol egy ezüstszem századok porából? 

Eleven-új vagy, s diadalmas-frissen

Szólsz a szívemhez, mintha énnekem

Íratott volna mai nap az Isten.

Úgy változunk mi emberek.

Az apák mások és a fiak mások.

Ma nagyok vagyunk, holnap porszemek,

ma törpe senkik, holnap óriások.

Azt hisszük, még a kelő napba nézünk,

De orvul, észrevétlen este lett.

Te élsz múlás és változás felett.

Hol, aki téged legyőzött,

tér, idő, ember - akárki?...

Hát azok ezreit,

lehet-e megszámlálni, belátni,

akiken te vettél diadalt? 

Legyőzött lelkemen

győztesen Te zendíted ezt a dalt.

A Te győzelmed a békém.

A Te diadalod az életem.

Kezembe veszlek hívő áhítattal,

s hatalmad hirdetem.

 

Te élsz korok felett és föld felett

Te élsz népek felett és lét felett.

Mindenre, amit kérdezve kerestem,

Te legyőzhetetlen,

Te vagy a diadalmas felelet.

 

Wass Albert: Őszi dal

Elmentek már a madarak, a fecskék

Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.

Szép álmomat a lelkemből kilesték

Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

De elmentél, veled a nyár, az álmok.

Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.

A hervadásban elmerülve állok,

És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.

Neked nagyon hideg volt itt az élet,

Nem jött bíborral már az alkonyat.

S megsemmisült sok délibáb-reményed

Csillagtalan nagy éjszakák alatt.

De érzem már: te vagy lelkemnek minden,

S nem kérek tőled semmi, semmi mást,

Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem

Körülötted az őszi hervadást.