A HM Katolikus Tábori Püspökség márciusi hírlevele

NAGYHETI ÖKUMENIKUS ÁHÍTAT

A húsvétra való lelki előkészület jegyében – a nagyhét keddjén – a Protestáns és Katolikus Tábori Püspökség ökumenikus áhítatot tart a Honvédelmi Minisztérium Balaton utcai épületében.

Időpontja: 2024. március 26. kedd, 11.00 óra
Helye: HM-I. VI. emeleti tanácsterem



MÁRCIUS HÓNAP FEGYVERNEMI VÉDŐSZENTJE
SZENT GÁBRIEL FŐANGYAL
A híradó katonák pártfogója
Március 24.

A Biblia tanúsága szerint az Úristen előtt álló hét főangyal egyike, neve azt jelenti: Isten győzedelmes. A babiloni fogság (Kr. e. 597–536) idején Dániel prófétának jelent meg, ahol megmutatta neki a nagy birodalmak harcait és pusztulását, Izráel szabadulását és a Messiás eljövendő országát, s megmagyarázta látomásai értelmét.

A zsidó hagyomány szerint ő jelent meg Sámson (Kr. e. 1220-1030) édesanyjának, hogy hírt adjon a hős születéséről. Egyes apokrif iratok szerint a Szodomát és Gomorát elpusztító angyalok között is ott volt.

Ő adta hírül Zakariásnak Keresztelő Szent János születését, amikor ezt mondta magáról: „Én Gábriel vagyok, aki az Isten színe előtt állok, és azért küldtek, hogy szóljak hozzád, és ezt az örömhírt meghozzam neked.” (Evangélium Lukács szerint 1. fejezet 19. vers). Názáretben szintén ő jelent meg a Máriának hírül adva Jézus Krisztus születését. Ő az az égi hírnök, aki meghirdeti Jézus születését a pásztoroknak, és Jézus üres sírjánál az odaérkező asszonyoknak ő adja hírül Krisztus föltámadását.

Az iszlám is tiszteli (arab neve Dzsibráil), hitük szerint ő az, aki a Hira hegyen megjelent Mohamednek, hogy 20 éven keresztül ismertesse vele Isten szavait.

Leggyakrabban az ún. angyali üdvözlet jelenetben ábrázolják. Attribútumai: a hírnöki bot, kereszt, jogar, glóbusz, liliom, olajág, pálmaág, könyvtekercs, füstölő és kard.



BŰNBÁNAT

A bűnbánat abból a sajátságos bűntudatból születik meg, mely azt mondja: változz meg, mert nem az vagy akinek lenned kellene, vagyis akinek Isten elgondolt!

Az Egyház hite és tanítása szerint az emberi létet az Isten teremtő és üdvözítő elhatározása fogja át, ezért az ember önmaga és mások iránti kötelességeinek mértéke az Isten akarata. Mivel az ember képes fölismerni kötelességét és szabadságát, ezért át tudja élni gyengeségét és tettének bűnös voltát is.

Jézus Krisztus fölhívása: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Evangélium Márk szerint 1,15) az Egyház feladata is, hogy az ő nevében „megtérést és bűnbocsánatot hirdessen minden népnek” (Evangélium Lukács szerint 24,47).

A bűnbánat a bűnök és vétkek megbánásának a folyamata, amikor az ember az Isten előtt azt fájlalja, hogy vétkezett, ugyanakkor a bűnt valóban rossznak ítéli, és fölébreszti magában azt a szándékot, hogy azt el akarja kerülni. Az igazi bűnbánatban az ember fölismeri az Isten irgalmát, ami arra készteti, hogy megváltoztassa a magatartását. A hívő ember minden gyengesége ellenére tudja, hogy Isten részvéttel van iránta, segíti és újra visszafogadja, ezért mindent meg akar tenni, amit Isten kíván tőle. Az az emberi szándék, hogy Istent mindenek fölött szeretni kell, a szellemi akarat állásfoglalása, mely beláttatja az emberrel, hogy a bűn az Istentől elfordult lelkület megnyilvánulása, amelytől szabadulni kell. Ezért a bűnbánat lényeges velejárója egy alapvető döntés, amely azt a törekvést segíti, hogy a bűnbánat át legyen itatva szeretettel, s így ki tudjon alakulni a bűnnel ellentétes lelkület.



KERESZTÉNY BÖJT

„Amikor böjtöltök, ne legyetek mogorvák, mint a képmutatók! (…) Amikor te böjtölsz, illatosítsd be hajadat és mosd meg arcodat, hogy az emberek ne vegyék észre böjtölésedet, csak Atyád, aki a rejtekben jelen van!” (Evangélium Máté szerint 6,16-18)

A böjtölés az ember bűnbánatának sajátságos kísérője és Isten előtti megalázkodásának a kifejezése, mely a buzgó imádsággal együtt alkalmasabbá tudja tenni az embert, hogy Isten szavát befogadva meg tudjon újulni. Az Ószövetségi Szentírásban a próféták különösképpen hangsúlyozták, hogy a fizikai böjtnek a belső megújulást szolgálva a felebaráti szeretet cselekedeteiben kell meg nyilvánulnia („ez az a böjt, amely tetszik nekem: oldd le a jogtalan bilincseket, oldozd meg az iga kötelékeit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, és minden igát törj össze! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől ne zárkózz el! Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a hamis beszédet, ha lelkedet adod az éhezőért, és a meggyötört lelket jóllakatod, akkor felragyog a sötétségben világosságod... Ha visszatartod lábadat szombaton, hogy ne járj kedvteléseid után…”) (Izajás 58,3 kk).

A nagyböjti előírások a kereszténység első évezredében nagy változatosságot mutattak, ugyanakkor az Egyház mindig hármas egységben gondolkodott: 1. böjt, lemondás, önmegtartóztatás, 2. több és buzgóbb imádság, 3. alamizsna, jótékonykodás.

Egyes IV. századi források szerint mindenki maga szabta meg magának a böjtöt, így sokan egyáltalán nem ettek nagycsütörtök estétől a feltámadási szertartás végéig, mások egész nagyböjtben különféle fogadalmak szerint böjtöltek, voltak, akik csak kenyeret és vizet, esetleg nyers zöldségeket fogyasztottak, vagy csak naponta egyszer étkeztek.

A későbbiekben az Egyház többször is szabályozta a böjti napokat és a böjtölés milyenségét, majd az előírások az újkorban enyhültek. Eredetileg az egész nagyböjt során csak egyszer, este lehetett enni. Idővel egy kisebb étkezés, majd még egy engedélyezetté vált.

Az egyéni bűnbánati böjtnek számos formája ismert ma is, így az nemcsak a hústól, hanem sok más élvezeti cikktől való tartózkodást, kényelembeli vagy káros szokástól és ragaszkodástól való elszakadást is jelenthet.

A böjt megannyi gyakorlata ugyanakkor azzal válik teljessebbé, ha belső megújulással, egyfajta „lelki méregtelenítéssel” ötvöződik, ahol a testi visszafogottság tágasabb teret enged a léleknek. A böjt egyik célja a test „megfegyelmezése”, amikor – visszanyerve a lélek és a szellem uralmát – az értelem adja ki a parancsokat legyőzve a test kényelmességre és önzésre való hajlamát, hogy az ember ura tudjon lenni önmagának és visszakaphassa emberségét. Mindazonáltal a józan észre is hallgatni kell, így mindenki életkorának, testi adottságainak, egészségügyi állapotának, munkájának, idegrendszerének megfelelő böjtöt, önmegtagadást és testhez álló erénygyakorlatot szabad vállalnia.

A keresztény ember egész életét át kell járnia a bűnbánat szellemének és gyakorlatának, ugyanakkor az Egyház kijelöl kötelező bűnbánati napokat, hogy a hívek egymást támogatva a közösség egységében hozzák meg az egyes liturgikus naphoz tartozó áldozatot. A bűnbánati napokon különösen is törődni kell az imádsággal, gyakorolni kell a segítő szeretet cselekedeteit, valamint önmegtagadásokkal kell a sajátos kötelezettségeket egyre hűségesebben teljesíteni.

A Katolikus Egyházban bűnbánati nap az év valamennyi péntekje, valamint a nagyböjti időszak napjai – a vasárnapok és kiemelkedő egyházi ünnepek kivételével – melyeken a hívő keresztény megrendüléssel, a vezeklés és hálaadás szellemében emlékezik meg Jézus Krisztus kínhaláláról és különféle önmegtagadásokkal, imádsággal, jócselekedetekkel hozza meg a saját áldozatát, amelyek közül kiemelkedik a böjtölés és a hústilalom betartása. Ezeken a napokon – a bűnbánat más gyakorlatait megtartva – mentesülnek a böjtölés alól a nehéz testi munkát végzők és a közétkeztetésben részesülők. A nagyböjt péntekjein a hívők 14 éves kortól tartózkodnak a húsételektől. Szigorú böjti nap a hamvazószerda és nagypéntek, mikor az Egyház 18 és 60 év közötti tagjai legfeljebb háromszor étkezhetnek, melyek közül csak az egyiken lehet teljesebb az étkezés, a másik kettőnél megengedett némi étel fogyasztása. Az, hogy mikor van a teljesebb étkezés, szabadon eldönthető.



NAGYHÉT
SEPTIMANA MAIOR

A nagyhét a nagyböjti időszak utolsó hete, mely virágvasárnaptól nagyszombatig tart. Napjai: nagyhétfő, nagykedd, nagyszerda és a húsvéti szent háromnap: nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat.
A nagyhét első napjai – hétfő, kedd, szerda – sokáig aliturgikus (szentmise nélküli) napok voltak. A Kr. utáni harmadik század végén II. Valentinianus császár (371–392) a közhivatalokban munkaszünetet rendelt el a nagyhétre és a rabszolgákat is mentesítette a munkától. A nagyheti munkaszünet bizonyos formában a középkorban végig érvényesült.
A természet tavaszi újjászületése az embert is analógiás jellegű megújulásra, cselekvésre és tisztálkodásra indítja. Ezek az ősi tavaszi lusztrációs (a bűntől, bűnösségtől vagy tisztátalanságtól való megszabadulással összefüggő ceremónia) szokások az egészség és jólét biztosítására, a betegségek távoltartására, a háztájék és jószágok megoltalmazására irányultak. A falusi nép még a 20. sz. közepén is egész portáját megtisztította, kijavította a melléképületeket, söpört, meszelt. A legkisebb dolognak is ragyognia kellett a tisztaságtól, így a szerszámokat is rendbehozták. Mikor a ház és környezete rendbe jött, a hozzátartozók sírját és a temetőt frissítették föl; azok sírját is rendbe hozták, akiknek már nem volt családbeli gondozójuk. Több helyen felkoszorúzták a sírokat, mint halottak napján, vagy barkacsokrot raktak rá. Az általános rendteremtésben rejtetten benne volt az ember uralma a rábízottak fölött. Az „annyit birtokolj, amennyit a rendben meg tudsz tartani” ősi szabályát követve valamilyen módon mindent megmozgattak, azaz elválasztották attól, ami rendeltetése szerint nem tartozott hozzá (por, piszok, rovarok, moly stb.).

Az évi gyónásra, szentáldozásra igen komolyan készültek. Maga a családfő vagy az édesanya szigorúan gondoskodott arról, hogy minden arravaló gyermek, de a szolgáló és béres is elvégezze. A nagyhét utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra az új tűzről.



A HÚSVÉTI SZENT HÁROM NAP
SACRUM TRIDUUM PASCHALE

Az üdvtörténet liturgikus ünneplésének évenként ismétlődő egysége, az egyházi liturgikus év csúcspontja, az „ünnepek ünnepét” Jézus Krisztus föltámadását, a húsvétvasárnapot megelőző 3 nap: nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat.

A nagycsütörtök délelőtt bemutatott szentmise vezet be a húsvéti szentháromnap ünneplésébe, amikor a székesegyházban a püspök együtt végzi a szentmisét a papjaival, akik megújítják papszentelésükkor tett ígéreteiket. E szentmisében a püspök megszenteli a keresztelendők és a betegek olaját és a keresztség, a bérmálás és az egyházi rend kiszolgáltatásakor, valamint a templomszenteléskor használatos illatosított szentolajat a krizmát.

Nagycsütörtök este az Oltáriszentség, az Eucharisztia alapítására emlékezik az Anyaszentegyház. Az esti szentmisében a nagyböjt elején elhagyott Gloria (Dicsőség a magasságban Istennek) éneklésekor még egyszer megszólalnak a harangok, a templom csengői és az orgona, majd valamennyi elnémul egészen a húsvéti (föltámadási) vigília mise Gloriájáig. A harang – mely a hithirdetést is szimbolizálja – elnémulása itt az apostolokra emlékeztet, akik Krisztus kínszenvedése alatt félelmükben elnémultak.
A szentmise olvasmánya fölidézi a zsidók egyiptomi kivonulásának éjszakáját, amikor az angyal megkímélte az izraeliták házait, mert a leölt bárány vérével megjelölték az ajtófélfáikat. A húsvéti lakoma áldozati báránya Krisztus előképe: saját testét adja értünk, vére pedig megszabadít a bűntől, az örök haláltól. A szentmise evangéliuma fölidézi, hogy a Jézus hogyan mosta meg apostolai lábát.

A keleti ember mezítláb vagy saruban járta a poros utakat, így megérkeztekor elengedhetetlen volt a lábmosás, vendégségben ugyanakkor hozzátartozott az udvariassághoz. Az izraelita papoknak szolgálatuk előtt kezet és lábat kellett mosniuk. Az asszony köteles volt a férje lábát megmosni, a gyerekeknek is meg kellett apjuk lábát mosniuk; a nem zsidó rabszolgának és talán a zsidó rabszolganőnek is kötelessége volt ura lábának megmosása. Ha valaki önként vállalta ezt az egészen alacsonyrendű szolgálatot, az a lehető legnagyobb szolgálatkészség, a legteljesebb odaadás jelének számított. Az utolsó vacsorán Jézus a lábmosással fejezte ki szeretetét, melyet példaként állított a tanítványok elé. A latin liturgiában a 4. századtól élt a lábmosás szertartása, amelyet elsősorban a szerzetesközösségekben gyakoroltak. Később egyes uralkodók is megmosták nagycsütörtökön 12 idős férfi lábát. Manapság a székesegyházakban, szerzetesi közösségekben, de a plébániatemplomokban is lábmosás történik, amikor a püspök, a szerzetesi elöljáró, vagy a plébános megmossa az erre kiválasztott tizenkét pap, szerzetes, vagy hívő lábát. A nagycsütörtöki szentmise evangéliumában elhangzó új parancs (mandatum novum) alapján e szertartást mandatumnak nevezik, mert a lábmosás szimbolikusan beteljesíti a krisztusi szeretet parancsát.

A szentmise után – emlékeztetve Krisztus ruhától való megfosztására – az oltárfosztás szertartásában eltávolítanak az oltárról minden gyertyát, feszületet, terítőt és díszítő tárgyat.

Nagypéntek (Feria sexta in passione et morte Domini - az Úr kínszenvedésének és halálának péntekje) az evangéliumi hagyomány szerint Jézus Krisztus kínszenvedésének, kereszthalálának és sírba helyezésének napja.
Ez a nap ún. aliturgikus nap (szentmise nélküli nap). Jézus kereszthalálának vagy sírba helyezésének órájában kezdődik az ún. csonka mise, melyet a szertartást vezető püspök/pap néma földreborulása vezet be. Az ószövetségi olvasmány és az újszövetségi szentlecke után a Szent Jánostól vett passiót éneklik.
Ezt követi a hívők nagy közös könyörgése, ahol az Anyaszentegyház az egész emberiségért imádkozik: először a katolikus Anyaszentegyházért, majd a pápáért, ezután a klérusért és az egész hívő népért, az államok vezetőiért, a keresztelendőkért, hittanulókért, a keresztények egységéért, a zsidókért, azokért, akik nem hisznek Krisztusban, azokért, akik nem hisznek Istenben, az államfőkért és a hatóságokért, valamint szükségben szenvedőkért.
A könyörgések után a liturgiát vezető püspök/pap a letakart feszületet a nép felé fordítva fokozatosan három lépcsőben leoldja az azt eltakaró leplet, majd háromszoros térdhajtással és csókkal üdvözli a keresztrefeszített Megváltót.

A katolikus néphagyományban ez a nap a mély gyász és a szigorú böjt napja. Régebben hozzátartozott a hallgatás, a csönd, melyben a tüzet is hagyták kialudni, a tükröt fekete kendővel takarták le, az órát megállították, illetve nem húzták föl.

Nagyszombat (sabbatum sanctum) Jézus sírban nyugvásának ideje, szintén aliturgikus nap. Ősi hagyomány szerint ezt a napot az Anyaszentegyház böjtben és gyászban tölti, csöndes imádságos virrasztással és lelki készülődéssel a föltámadásra.

Húsvét vigíliája (vigilia paschalis) a húsvéti szentháromnap kicsúcsosodása, amikor az Anyaszentegyház megünnepli, hogy Jézus Krisztus halottaiból dicsőségesen föltámadt, a világosság győzött a sötétség, az irgalom a bűn, az élet pedig a halál fölött. Ez a győzelem a kereszten született meg, ezért a kereszthalál és a föltámadás egymásba fonódik az ünneplésben. Az ősegyházban ekkor volt a hittanulók megkeresztelésének éjszakája.
A húsvéti vigília főbb részei: tűzszentelés és a húsvéti gyertya megáldása (1), húsvéti örömhirdetés (2), ószövetségi olvasmányok, próféciák (3), a szentmise igeliturgiája (4), keresztvíz-szentelés és keresztségi szertartás (5), szentmiseáldozat bemutatása (6), föltámadási körmenet (7).

HÚSVÉTVASÁRNAP (Dominica Paschalis, Dominica Resurrectionis, Dominica Sancta) a föltámadás vasárnapja, a liturgikus év legnagyobb ünnepe, az „ünnepek ünnepe”. Szentmiséje a föltámadt Krisztust ünnepli és a keresztényeket arra figyelmezteti, hogy a világosság gyermekeiként új életre kelve az odafönt valókat keressék.



HÚSVÉTI NÉPHAGYOMÁNYOK
Húsvéti ételszentelés, húsvéti tojás, húsvéti locsolkodás

Húsvéti ételszentelés, ételmegáldás

Számos helyen húsvétvasárnap reggel történik a templomban vagy a templom körüli térben, amikor a szertartást vezető pap megáldja a hívők által odavitt sonkát, tojást, kalácsot, tormát, bort, túrót, kolbászt stb.). Az étel megáldás a böjti időszak végét jelzi, fölruházva a passiójelenetek szimbolikájával, így több helyen a kalács Krisztus testét jelképezi, az egymásra kerülő tésztafonatok a töviskoszorúra utalnak. A tojások az új életre emlékeztetnek, számuk egyes helyeken az apostolokra utal. A bor Krisztus vérét, a torma a keresztrefeszített Krisztusnak kínált ecet keserűségét idézi.

Húsvéti tojás, piros tojás

Az egyik legelterjedtebb húsvéti szimbólum, a föltámadás jelképe: amint a csibe áttöri a tojás falát, úgy támad föl Jézus is a lepecsételt sírból. Más fölfogás szerint a tojáshéj az Ószövetséget, a belseje az Újszövetséget jelképezi. A tojás piros színe Krisztusnak az emberiségért kiontott vérére emlékeztet. Liturgikus-szimbolikus jelentése az idők folyamán elhalványult, és ünnepi, szinte már profán ajándékozás lett belőle. A húsvéti tojásból alakult ki a hímestojás, melynek formavilágában vallási, liturgikus eredetű elemet ma már alig találunk.

Húsvéti locsolkodás

Lányok, asszonyok húsvéthétfői – régebben – vízzel, újabban illatos anyaggal, kölnivel való leöntése, meghintése jókívánságok kíséretében. A locsolkodást a keresztény hagyomány a keresztségre vezeti vissza, mely hajdan vízbemerítéssel, leöntéssel történt. Más magyarázat szerint az az öröm és a vidámság túlcsordulásának jele.