IMA- ÉS OLVASÓKÖNYV

A MAGYAR HONVÉDSÉG SZÁMÁRA

 

Szerkesztette: dr. Hankovszky Béla őrnagy, kiemelt tábori lelkész

Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálat

Katolikus Tábori Püspökség, Budapest, 2009

Nihil obstat. Berta Tibor ezredes, általános helynök 

Imprimatur. Nr. E-5/1/2010. Bíró László püspök, katonai ordinárius

 

 

3. rész  ISTENKERESŐ IMÁK

Tartalomjegyzék

József Attila: Istenem

József Attila: Keresek valakit

József Attila: Csöndes estéli zsoltár

Pilinszky János: Késő kegyelem

Áprily Lajos: Csiga-nyom

63. Zsoltár (62)

József Attila: Nem emel föl

Nemes Nagy Ágnes: Kiáltva

Ady Endre: Menekülés az Úrhoz

Ady Endre: Adja az Isten

Ady Endre: Álmom az Isten

József Attila: Az Isten itt állt a hátam mögött…

Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

Ady Endre: Könyörgés egy kacagásért

Áprily Lajos: Imádkozom: legyek vidám

Ady Endre: Szeress engem, Istenem

Babits Mihály: Az elbocsátott vad

Ady Endre: Az Isten-kereső lámpa

Babits Mihály: Októberi ájtatosság

Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol

Babits Mihály: Isten gyertyája

Willibald Kammermeier: A „nem imádkozó” imája

Csorba Győző: Szólalj meg bennem

Ady Endre: Volt egy Jézus

Németh László: Én az Istent sosem kerestem

Juhász Gyula: De profundis

József Attila: Isten

Keresztury Dezső: Esti imádság

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

Kassák Lajos: Harangszó

Reményik Sándor: Reinkarnáció

Kosztolányi Dezső: Ordítás az erdőben…

Váci Mihály: Haza Hozzád, hét hídon át

Szabó Lőrinc: Szédület

Rainer Maria Rilke: Ha meghalok mit teszel?

Csukás István: És az Isten szívét ki húzta fel

Csukás István: Kinek számolunk el a végén

Pilinszky János: Panasz

Szilágyi Domokos: Meštrovic´ – Jób

Szergej Jeszenyin: Lelkem, az égből száműzött

Paul Celan: Tenebræ

Károlyi Amy: Hit

Tudor Arghezi: Zsoltár

Ady Endre: Láttam rejtett törvényed

Else Lasker-Schüler: Hallgass meg, Uram

Jules Supervielle: Imádság az ismeretlenhez

Szent-Györgyi Albert zsoltáraiból

Babits Mihály: Daniel éneke

Széchenyi István imája

Babits Mihály: Csak a tilos szabad már…

Pierre Emmanuel: Nada

Pierre Jean Jouve: Járj át engem Uram

Rainer Maria Rilke: Az áhítat könyve (részletek)

Rainer Maria Rilke: Áhítat könyve (részlet)

Kassák Lajos: Holló kiált fölöttem

Kassák Lajos: Elbujdosott fényesség

Pierre Jean Jouve: Nem beszélek neked

Kassák Lajos: Bajlódás az apával

Czesław Miłosz: Veni Creator

József Attila: Ha nem szorítasz…

József Attila: Modern szonett

Csorba Győző: Esti ima

Füst Milán: Magyar Könyörgés

Albert Camus: Ne haladj előttem…

Babits Mihály: Aki a kékes égbe néz…

A fejezetben található szerzők életrajza

 

ISTENKERESŐ IMÁK

„Számíthatok rád Istenem?” (Pilinszky János: Panasz)

 

József Attila: Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,

Istenem, én nagyon szeretlek.

Ha rikkancs volna mesterséged,

segítnék kiabálni néked.

 

Hogyha meg szántóvető lennél,

segítnék akkor is mindennél.

A lovaidat is szeretném

és szépen, okosan vezetném.

 

Vagy inkább ekeszarvat fogva

szántanék én is a nyomodba,

a szikre figyelnék, hogy ottan

a vasat még mélyebbre nyomjam.

 

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,

én zavarnám a fele varjat.

S barmi efféle volna munkád,

velem azt soha meg nem unnád.

 

Ha nevetnél, én is örülnék,

vacsora után melléd ülnék,

pipámat egy kicsit elkérnéd

s én hosszan, mindent elbeszélnék

 

József Attila: Keresek valakit

Tele vágyakkal zokog a lelkem

Szerető szívre sohase leltem,

Zokog a lelkem.

 

Keresek Valakit s nem tudom, ki az?

A percek robognak, tűnik a Tavasz

S nem tudom, ki az.

 

Csüggedő szívvel loholok egyre,

Keresek valakit a Végtelenbe,

Loholok egyre.

 

Könnyim csorognak - majd kiapadnak:

Vágyak magukkal messzebb ragadnak -

Majd kiapadnak!

 

Búsan magamnak akkor megállok,

Szemem csukódik, semmitse látok -

Akkor megállok.

 

Lelkem elröppen a Végtelenbe,

Tovább nem vágyom arra az egyre,

A Végtelenbe.

 

József Attila: Csöndes estéli zsoltár

Ó, Uram, nem bírom rímbe kovácsolni dicsőségedet.

Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

 

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,

meg kinek zöldel.

Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja

megégetni a szám.

Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én

szomorú vagyok.

De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

 

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked

elmondani,

hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.

Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra,

meg zsoltárolásunkra.

Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.

Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg

kérni.

 

Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz

a Pokolnak is.

Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős,

meg örök.

Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

 

Pilinszky János: Késő kegyelem

Mit kezdjen, akit elítélt,

de fölmentett később az ég,

megvonva tőle a halált,

mikor már megadta magát?

 

Kit mindenétől üresen

talált a szörnyű kegyelem,

megsemmisülten, mielőtt

a semmi habjaiba dőlt!

 

Mit kezdjen itt! Közületek

talányait ki fejti meg?

Szorongva anyját kémleli:

ha elzokoghatná neki!

 

Fogódzanék akárkibe,

de nem lesz soha senkije;

szeméből, mint gazdátlan ág,

kicsüng a pusztuló világ.

 

Áprily Lajos: Csiga-nyom

Néhány nap óta beton-terraszom

lapján ezüstös ábrákat lelek.

Esős idő járt. Nézem: csiga-nyom,

kacskaringózó, különös jelek.

Ezüstjük sokszor estig megmarad.

Mi bíztatgatja ezt a hű csigát,

mely minden éjjel házunkig halad

s betonra írja ákombákomat?

A rajz: íves vonal, másutt hurok,

s a hurkot többször ismételgeti.

Én csiga-ábécéről nem tudok,

de azt kell gondolnom, hogy van neki.

S ha holnap is rámnéz a furcsa jel?

Csoda-hívő vagy babonás legyek?

Mi lesz a terraszon: Mene tekel?

 

Vagy sorsomat jelentő más jegyek?

 

63. Zsoltár (62)

Isten, Te vagy az én Istenem, virrasztva kereslek.

Terád szomjas a lelkem, testem Utánad eped.

mint a puszta kiaszott földje.

Szentélyedben hadd jelenjek meg Előtted,

hogy lássam hatalmad és dicsőséged.

Mert irgalmad többet ér, mint az élet,

hadd magasztaljon ezét ajkam.

Neked mondok áldást, amíg csak élek,

a Te nevedben tárom imára kezemet.

Mint dús lakomával, teljék be lelkem,

ajkam ujjong, szám dicsőítsen Téged.

Meg fekvőhelyemen is Rád gondolok,

hajnalig Rólad elmélkedem,

mivel védelmezőm lettél és szárnyaid oltalmában örvendezem.

Lelkem szorosan átölel Téged,

és a jobbod szilárdan tart engem.

 

József Attila: Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem,

belenehezültem a sárba.

Fogadj fiadnak, Istenem,

hogy ne legyek kegyetlen árva.

 

Fogj össze, formáló alak,

s amire kényszerítnek engem,

hogy valljalak, tagadjalak,

segíts meg mindkét szükségemben.

 

Tudod, szívem mily kisgyerek -

ne viszonozd a tagadásom;

ne vakítsd meg a lelkemet,

néha engedd, hogy mennybe lásson.

 

Kinek mindegy volt már a kín,

hisz gondjaid magamra vettem,

az árnyékvilág árkain

most már te őrködj énfelettem.

 

Intsd meg mind, kiket szeretek,

hogy legyenek jobb szívvel hozzám.

Vizsgáld meg az én ügyemet,

mielőtt magam feláldoznám.

 

Nemes Nagy Ágnes: Kiáltva

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,

Csak nincs kivel szót váltanom.

S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,

Hogy legalább imádkozom.

 

Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak.

És most porig aláztatom.

Hörgök, vonagolok, mint egy nyomorú állat,

Kínomban a port harapom.

 

Életem vékonyul, gyökere félbemetszve,

Virága tán nem nyílt soha.

Irgalmazz, Istenem, húsvétvasárnap este,

Hisz él az Embernek Fia.

 

Itt megaláztatás, ott szorongattatások,

Kín és életveszedelem.

Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját,

Ne hagyd el nyomorult fejem!

 

Ady Endre: Menekülés az Úrhoz

Be szép a régi kép, a tiszta,

Be szép volt a világon élni,

Be szép volt az a lázadó,

Mégis uras, szent Össze-Vissza.

 

Imádkozni is tudtunk néha,

De mindenképp Istené voltunk,

Nem-akartan és nem-tudón

Legbőszebb óránk se volt léha.

 

Be szépeket elhittünk akkor

És a Poklot hogy elfeledtük

És most a Pokol muzsikál:

Fülünkben száz és szörnyű akkord.

 

Megszakadt szép imádkozásunk,

Pedig valahogyan: van Isten,

Nem nagyon törődik velünk,

De betakar, ha nagyon fázunk.

 

Imádkozzunk, hogy higyve higyjünk:

Van Isten, de vigyáz Magára,

Van Isten s tán éppen olyas,

Kilyenekben valaha hittünk.

 

Adjuk Neki hittel magunkat,

Ő mégiscsak legjobb Kisértet,

Nincs már semmi hinnivaló,

Higyjünk hát a van-vagy-nincs Urnak.

 

Mert ő mégis legjobb Kisértet

S mert szörnyűséges, lehetetlen,

Hogy senkié vagy emberé

Az Élet, az Élet, az Élet.

 

Ady Endre: Adja az Isten

Adja meg az Isten,

Mit adni nem szokott,

Száz bús vasárnap helyett

Sok, víg hétköznapot,

Adja meg az Isten.

 

Adja meg az Isten

Sírásaink végét,

Lelkünknek teljességes

S vágyott békességét,

Adja meg az Isten.

 

Adja meg az Isten,

Bár furcsa a világ,

Ne játsszak ölő, gyilkos,

Cudar komédiát,

Adja meg az Isten.

 

Adja meg az Isten,

Mit adni nem szokott,

Száz bús vasárnap helyett

Sok, víg hétköznapot,

Adja meg az Isten.

 

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.

Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam

a munkát.

Le is feküdtem. Ám a gép az agyban

zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,

csak forgolódtam dühösen az ágyon,

nem jött az álom.

Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,

százig olvasva, s mérges altatókkal.

Az, amit írtam, lázasan meredt rám.

Izgatta szívem negyven cigarettám.

Meg más egyéb is. A fekete. Minden.

Hát fölkelek, nem bánom az egészet,

sétálgatok szobámba le-föl, ingben,

köröttem a családi fészek,

a szájakon lágy, álombeli mézek,

s amint botorkálok itt, mint a részeg,

az ablakon kinézek.

 

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

Te ismered a hazám,

s ha emlékezni tudsz a

hálószobámra, azt is tudhatod,

milyen szegényes, elhagyott

ilyenkor innen a Logodi-utca,

ahol lakom.

Tárt otthonokba láthatsz az ablakon.

 

Az emberek feldöntve és vakon,

vízszintesen feküsznek,

s megforduló szemük kacsintva néz szét

ködébe csalfán csillogó eszüknek,

mert a mindennapos agyvérszegénység

borult reájuk.

Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,

s ők a szobába zárva, mint dobozba,

melyet ébren szépítnek álmodozva,

de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,

minden lakás olyan, akar egy ketrec.

Egy keltőóra átketyeg a csöndből,

sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,

és az alvóra szól a

harsány riasztó: „ébredj a valóra.”

A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd száz év után,

ha összeomlik, gyom virít róla,

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom. ott fönn a derűs ég,

valami tiszta, fényes nagyszerűség,

reszketve es szilárdul, mint a hűség.

Az égbolt,

egészen úgy, mint hajdanába rég volt,

mint az anyám paplanja, az a kék folt,

mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,

s a csillagok

lélekző lelke csöndesen ragyog

a langyos őszi

éjjelbe, mely a hideget előzi,

kimondhatatlan messze s odaát,

ők, nézték Hannibál hadát

s most néznek engem, aki ide estem

és álok egy ablakba, Budapesten.

 

Én nem tudom, mi történt velem akkor,

de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,

s felém hajolt az, amit eltemettem

rég, a gyerekkor.

 

Olyan sokáig

bámultam az égbolt gazdag csodáit,

hogy már pirkadt is keleten, s a szélben

a csillanok szikrázva, észrevétlen

meg-meglibegtek, és távolba roppant

fénycsóva lobbant,

egy mennyei kastély kapuja tárult,

körötte láng gyúlt,

valami rebbent,

oszolni kezdett a vendégsereg fent,

a hajnali homály mely

árnyékai közé lengett a báléj,

künn az előcsarnok fényárban úszott,

a házigazda a lépcsőn búcsúzott,

előkelő úr, az ég óriása,

a bálterem hatalmas glóriása,

s mozgás, riadt csilingelés, csodás,

halk női suttogás,

mint amikor már vége van a bálnak,

s a kapusok kocsikért kiabálnak.

 

Egy csipkefátyol

látszott, amint a távol

homályból

gyémántosan aláfoly,

egy messze kéklő,

pazar belépő,

melyet magára olt egy drága, szép nő,

és rajt egy ékkő

behintve fénnyel ezt a tiszta békét,

a halovány ég túlvilági kékét,

vagy tán egy angyal, aki szűzi

szép mozdulattal csillogó fejéket

hajába tűzi,

és az álomnál csendesebben

egy arra ringó

könnyűcske hintó

mélyébe lebben,

s tovább robog kacér mosollyal ebben,

aztán amíg vad paripái futnak

a farsangosan lángoló Tejútnak,

arany konfetti-záporába sok száz

batár között, patkójuk fölsziporkáz.

 

Szájtátva álltam,

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van,

és most világolt föl értelme ennek

a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek

tündérei hajnalban hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.

 

Virradtig

maradtam így és csak bámultam addig.

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél

ezen a földön, mily kopott regéket,

miféle ringyók rabságába estél,

mily kézirat volt fontosabb tenéked,

hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél

és annyi rest éj,

s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,

jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -

halottjaim is itt-ott, egyre többen -

már ötven éve tündököl fölöttem

ez a sok élő, fényes égi szomszéd,

ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.

Szóval bevallom neked, megtörötten

földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

 

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,

de pattanó szívem feszítve húrnak

dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,

annak, kiről nem tudja senki, hol van,

annak, kit nem lelek se most, se holtan.

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy ismeretlen Úrnak

vendége voltam.

 

Ady Endre: Álmom az Isten

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,

Utam: a nagy Nihil, a Semmi,

A sorsom: menni, menni, menni

S az álmom: az Isten.

Vele szeretnek találkozni,

Az álmommal, nagy, bolond hitben

S csak ennyit szólni: Isten, Isten

S újból imádkozni.

 

Nem bírom már harcom vitézül,

Megtelek Isten-szerelemmel:

Szeret kibékülni az ember,

Mikor halni készül.

 

József Attila: Az Isten itt állt a hátam mögött…

Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot

 

Négykézláb másztam. Álló Istenem

lenézett rám és nem emelt föl engem.

Ez a szabadság adta értenem,

hogy lesz meg erő, lábraállni, bennem.

Úgy segített, hogy nem segíthetett.

Lehetett láng, de nem lehetett hamva.

Ahány igazság, annyi szeretet.

Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.

 

Gyönge a testem: óvja félelem!

De én a párom mosolyogva várom,

mert énvelem a hűség van jelen

az üres űrben tántorgó világon.

 

Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

Hiszek hitetlenül Istenben,

Mert hinni akarok,

Mert sohse volt úgy rászorulva

Sem élő, sem halott.

 

Szinte ömölnek tort szívemből

A keserű igék,

Melyek tavaly meg holtak voltak,

Cifrázott semmiség.

 

Most minden-minden imává vált,

Most minden egy husáng,

Mely veri szívem, testem, lelkem

S mely kegyes szomjúság.

 

Szépség, tisztaság es igazság,

Lekacagott szavak,

Oh, bár haltam volna meg akkor,

Ha lekacagtalak.

 

Szüzesség, jóság, bölcs derékség,

Oh, jaj, be kellettek.

Hiszek Krisztusban, Krisztust várok.

Beteg vagyok, beteg.

 

Meg-megállok, mint alvajáró

S eszmélni akarok

S szent káprázatokban előttem

Száz titok kavarog.

 

Minden titok e nagy világon

S az Isten is, ha van

És én vagyok a titkok titka,

Szegény hajszolt magam.

 

Isten, Krisztus, Erény, és sorban

Minden, mit áhítok

S miért áhítok? – ez magamnál is,

Oh, jaj, nagyobb titok.

 

Ady Endre: Könyörgés egy kacagásért

(Lukács Hugónak küldöm)

Arcod haragos fellegekből

Ismerős nekem, Isten,

Villámok hoztak el szememig

S fürdettem gyakran könnyeimben.

 

Nem láttam még sugaras arcod,

Melyet, hajh, sokan látnak,

Hol vagy, hol vagy es miért kerülsz,

Szent Istene a kacagásnak?

 

Éhezem, Uram, a jókedvet,

Szomjazom nevetésed,

Ilyen hálás, pojácás híved

Soha tán nem is volna Neked.

 

Egy gyönyörű, nagy kacagásban

Harsogjon föl a múltam,

Lássam egyszer vidám arcodat

Kacagó, szent sírásba fultan.

 

Áprily Lajos: Imádkozom: legyek vidám

Én Istenem, legyek vidám,

hogy hazámat vidítni tudjam.

Mosolyogjak, ha bántanak

és senkire se haragudjam.

 

Arcom ne lássa senki sem

bánkódni gondon és hiányon.

Legyen szelíd vasárnapom,

ha mosolyog a kisleányom.

 

Én Istenem, legyek vidám,

ma minden gondot tűzre vessek.

Nyújtsam ki kincstelen kezem

s szegényen is nagyon szeressek.

 

Tudom, sokat bűvölt a gyász,

a hollós téli bút daloltam.

A bátrakkal hadd mondom el:

panaszkodtam, mert balga voltam.

 

Én Istenem, legyek vidám,

ujjongjon újra puszta lelkem,

mint rég, mikor falum felett

az első forrásvízre leltem.

 

Ködökbe csillanó sugár,

víg fecskeszó bolond viharban,

tudatlan gyermekhang legyek

a jajgató világzavarban.

 

Ady Endre: Szeress engem, Istenem

Istenem földben, fűben, kőben,

Ne bántsuk egymást mostanában:

Sokat járok a temetőben.

 

Sokat emlegetlek, citállak:

Te vagy ma a legvalóbb Nem-Vagy,

Ős magyar névvel: az ős-Állat.

 

Szeress engem, ha tudsz szeretni,

Szeress engem, mert, jaj, utálnak

S olyan jó szeretettnek lenni.

 

Szeress engem s ölelj át szépen,

Mi, hajh, cudar világot élünk

S kenyértől függ az üdvösségem.

 

Úgy szeretnék szabad úr lenni,

De éltem, sorsom ki van mérve:

Így kell születni, így kell enni.

 

Így kell csókolni s megmaradni

És így kell nagyokat tervelni,

Kérni és mindig adni, adni.

 

Babits Mihály: Az elbocsátott vad

Nem hiszek az Elrendelésben,

mert van szívemben akarat,

s tán ha kezem máskép legyintem,

a világ másfelé halad.

Mégis érzem, valaki néz rám,

visz, őriz, ezer baj között,

de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,

mihelyt gőgömben renyhülök.

 

Ez a valaki tán az Isten

akitől bújni hasztalan.

Nem hiszek az Elrendelésben,

de van egy erős, ős uram.

Már gyermekül vermébe ejtett

s mint bölcs vadász gyenge vadat,

elbocsátott, de nem felejtett:

szabadon sem vagyok szabad.

 

Ily vadra, régi hercegeknek

szokásuk volt, mondják, jelet,

aranyos nyakörvet verettek,

hogy mindég ráismerjenek.

Így hordom én is titkos örvét

annak aki e rengeteg

ölében elfogott, de önkényt

újból elveszni engedett.

 

Azóta bolygok a viharban

vadmódra de az ő jele,

erejének bélyege rajtam

hogy ne nyughassam nélküle

s mint szélcibált bogáncs amelyen

a szivárvány lába pihen,

illattal tellik: úgy betelljen

sóvárgással bogáncs-szívem.

 

Nem hiszek az Elrendelésben,

mert szabad vagyok: oly szabad,

mint a bolond bogáncs a szélben

vagy vad bozót között a vad.

 Vezessen Hozzád a szabadság!

így kérem olykor aki vár,

mert nem annak kell az imádság,

ki Istent megtalálta már.

 

Ady Endre: Az Isten-kereső lámpa

Neved sem értem, Istenem,

De van két árva nagy szemem

S annyi bolondot látok,

Hogy e sok bolondságból

Nagy ijedelmemben,

Uram, hozzád kiáltok.

 

Próbáltam sokféle mesét,

De, hajh, egyik se volt elég:

Szívemben, idegimben

Kiabáló, nagy lárma

Téged keres, Fölség,

Isten, a tied minden.

 

Babits Mihály: Októberi ájtatosság

Távozzál el Uram én tőlem – Job Könyve

 

A kórus padján, honnan a rácson át

látni a templom sok kicsi villanyát

mert az imát villany kiséri

s új tüze régi Urunk dicséri:

 

a kórus padján egymagam ülök én,

mint egy kárvallott, elkeserült legény,

bárány-e, bárány-e vagy farkas?

Szól a litánia: lelkem, hallgass!

 

Uram, ki úr vagy száz seregek fölött,

teremtesz és ki ellened, eltöröd,

világokat vegyítesz, sújtasz,

s lelket a lomha rögökben gyújtasz,

 

te, kit magasztal a zenit és nadir

a jármod édes és a csapásod ír:

jármodba fogj be, csapj meg engem,

mert nem örök diadalmad zengem?

 

Mert zengem a csúf, kór kicsinyek hadát,

a földi szégyent, béka-egércsatát,

a halni születőknek éltét,

unt bajok ujszerü visszatértét?

 

Tán azt hiszem, hogy sok kicsi sokra megy?

Pedig a soknál mennyire több az egy,

az Egy, aki Valaki, mégis,

akire hallgat a föld is, ég is.

 

Egész világunk mind csupa látomás,

folytatott álom, lassú lidércnyomás,

de legcsodásabb látomásunk

te vagy, Urunk, te vagy, égi másunk!

 

Te a nagy Álom, te vagy a fő Lidérc:

a tested lélek, hanem a lelked érc,

érclelkeddel lelkünkre fekszel,

századok ülnek el és növekszel.

 

Kórus padjáról, halld, sürü rácson át

küldöm tehozzád, Isten, ez új imát:

hatalmas vagy földön és égen:

adj, magad ellen, erőt énnekem!

 

Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol

Uram, a tél bevert a templomodba.

Álltam vaspántos portádon belül

s ámulva néztem botra-font kezemre

sugárban omló fényességedet.

Térdelt a nép, én álltam egyedül,

úgy hallgattam, amit beszélt papod:

“Ez világot szívedben megutáljad

és úgy menj ki belőle meztelen -”

 

Uram, te ezt így nem akarhatod.

 

Tudom, hogy földed nagy területéből

egyetlen barlangod jutott nekem,

s megreng az is, ha viharod zenéje

végigrobajlik fenn a tölgyeken.

De ha tavaszod jő, enyém az erdő,

és jó hozzám az erdő: ennem ad,

rigószavaddal kelt a kora-reggel

s odvamba surran este sűnfiad.

Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel

új őszig minden gondot eltemet:

mezítláb járom harmatos meződet

s verőfényed füröszti mellemet.

S ha kóborolni küld a nyugtalanság

s nótázva fut mellettem patakod,

kurjantással köszöntöm kék lakásod,

s fütyörészem s Uram, te hallgatod.

Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,

otthon-kínáló tűz nem int felém,

de mondd, volt-e valaha szép világod

valakié úgy, ahogy az enyém?

Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat

egy rándítással elhullathatom,

saruim szíja sem marad velem.

Uram, utálni nem tudom világod,

de indulhatok, amikor kivánod,

igéd szerint: egészen meztelen.

 

Babits Mihály: Isten gyertyája

Engem nem tudtak eloltani:

élek és itt vagyok, itten!

Pedig nagy világ-szelek elé

emelted hős, vak, kicsi gyertyád -

mit akarsz velem, Isten?

 

Inog a láng már és tövig ég

Bölcs, szent, konok kezeidben. -

S új szelek jönnek, fattyú-vihar,

vakarcs poklok szégyen-fuvalma -

mit akarsz velem, Isten?

 

Szégyen-szél, fattyú-lehellet is

zord annak, aki mezítelen:

gyötörni tud, eloltani nem,

míg viaszom csöppig kisírom -

mit akarsz velem, Isten?

 

Mért tart magasra nagy tenyered?

és milyen éj vize zug lenn,

hol sisteregve kiszenvedek

ha majd kegyetlen beledobsz, hogy

körmödre ne égjek, Isten?

 

Willibald Kammermeier: A „nem imádkozó” imája

Nem tudok imádkozni, Uram… és nem is igen akarok. Szerintem az ima menekülés a valóság elöl. Józan és szigorú a kor, amely ránk nyomja bélyegét, s az ima, úgy tűnik nekem, a fantaszták és álmodozók ügye, a nem életrevalók menekülnek csak az imamorzsolgatásba. Hát ezért nem akarok imádkozni, Uram. Időveszteségnek érzem, és hogy egész őszinte legyek: valótlan dolgokkal való incselkedő enyelgésnek. Aki biztosan akar állni mindkét lábával a földön, annak a valóságban létező dolgok fele kell fordulnia. De te, Uram, azt akarod, hogy ne legyek szűk látókörű, ne csak a felületi, az első pillantásra fogható jelenségekre figyeljek. Ha ugyanis a világot, az életet alaposabban szemügyre veszem, számomra megmagyarázhatatlan jelenségekbe ütközöm. Hiányérzetem támad. Igaz, csak egy-két órára, de mégis érzem olykor, hogy nem elégít ki a munka, a hivatás, a szabadidő. Meg a barátság, s a lelkemet-testemet boldogítón elárasztó szerelem sem, s a család békessége sem, mert amikor valaki eltávozik szeretteim közül, kínzóan faggatni kezdem magam: ugyan mi értelme is volt mindennek? Az életnek és a halálnak. Látod, Uram, ezek az emberszív elemei! A maró hiányérzés, a gyötrődés, hogy nem értem az okát a körülöttem s bennem történteknek, a hirtelen belém költöző szomorúság vagy öröm, s főleg az örökös sóvárgás valami ismeretlen után. Ezek a valós érzések kényszerítenek aztán arra, hogy beszéljek valakihez. De amikor megpróbálom elmondani érzéseimet, csak töredékeket közvetíthetek. Szavaim elakadnak, szívem elszorul. Átélem, hogy a valóban létezők kimondhatatlanok. S akkor érkezem tehozzád, Uram. Szükségem van rád, valakire, aki megért, aki teljességemben felismer. Az egyetlenhez megyek, aki megválthat a kimondhatatlanság kínjától.

 

Csorba Győző: Szólalj meg bennem

Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,

nem hajtogatsz, mint friss kezű szellő a nádat,

nem törődsz velem, Istenem,

sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant

bomba aluvó vizek mélyein.

 

Tornyosodik a bűn szívemen,

és mar csak tompán érzem: mi bűn, mi nem bűn,

normáim elmentek veled,

nincs már külön a sáros és a tiszta –

elkeveredtek bús hiányodon.

 

Szorongok, mint vihar előtt a föld:

lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe –

minden dörgésnél rémesebb,

ijesztőbb minden cifra átkozásnál,

– a halott anyák hallgatnak csak így.

 

Szólalj meg bennem, régen-hallgató!

mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál egyszer,

törődjél velem, Istenem!

mindegy: veréssel vagy simogatással,

csak érezzem, hogy van hozzám közöd.

 

Hermann Hesse: Elmélkedés

Isteni és örök a szellem.

 

Feléje tartunk, képei s eszközei,

s lelkünk legmélyebb vágyai: lenni,

mint ő, fényében világítani.

 

De halandónak s földinek születtünk;

élőket, lomha nehézkedés nyomaszt.

Nyájas anyameleggel vesz körül a természet,

emtet a föld, bölcső és sír vet ágyat.

Ám a természet nyugtot mégsem ad,

anya-varázsán atyai tűzzel

áttör a halhatatlan szellem

intő szikrája, gyermeket férfivá edz,

az ártatlanságot kioltja, s harcra, tudatra ébreszt.

Így tétovázik anya és atya,

test és szellem között

 

a teremtés legtörékenyebb gyermeke,

a remegő ember-lélek, szenvedésre

minden lénynél alkalmasabban s a legnagyobbra hivatottan:

hívő, reményfő szeretet.

Útja nehéz, étele bűn s halál,

olykor sötétbe téved, olykor

jobb lenne neki nem lennie;

de örökké fölötte ragyog rendeltetése;

vágya: a szellem és a fény,

s veszélyei közt - érezzük - különös

szeretettel szereti őt az Örökkévaló.

Ezért, bolyongó testvérek, minden

megoszlás közt mégis szerethetünk,

és nem gyűlölet és ítélkezés,

hanem türelmes szeretet

és szerető tűrés visz a szent

célhoz mind közelébb.

(Rónay György fordítása)

 

Ady Endre: Volt egy Jézus

Szent elgondolás: volt egy Jézus,

Ki Krisztus volt és lehetett

És szerette az embereket.

 

Ő mondta: fegyvert a fegyverrel

Győzni s legyőzni nem szabad:

Jézus volt, Krisztus: legigazabb.

 

Az emberek úgy elrosszultak

(Hiszen nem voltak soha jók):

Most Krisztus-hitünket csufolók.

 

Pedig ma is élhet. Föltámadt,

Ki Krisztus és nagyon nagy úr,

De él másképpen és igazul.

 

Járj köztünk, drága Isten-Ember,

Tavasz van, nőnek a gazok

S kevesek az igaz igazok.

 

Ugy látlak, ahogy kigondoltak:

Egy kicsit veres a szíved,

De én-szívem egészen tied.

 

Németh László: Én az Istent sosem kerestem

Én az Istent sosem kerestem

De az életem egyre gyúrták

örömeim és keresztem

S egyszer csak: bennem lakott az Úr.

 

Azt se mondtam: jó volna hinni

Vagy: hogy ő az a nagy zsibbasztó,

Vagy - nem akarok már vívni

Sosem hívtam s ő rámtalált.

 

Mint a nap jött és fölkelt bennem,

Nem rekedtem meg hajnalomban,

S nem álltam meg reggelemben.

Egyre föllebb hágott az Úr.

A piros mező rég kisárgult

 

S mint a sütkérező gyíkocskák

Én sem tudtam, hogy mi rámhullt,

Nap volt s hogy általa vagyok.

 

Készen állott az Úr világa

Türelem és a felelősség,

Mely a szív Isten-kocsánya

S még nem mondtam ki a nevét.

 

És ma is csak a költő tudja,

Költőfelem, ki szókra váltott,

Hogy hitem lassan épült útja

Isteni Via Appia.

 

Juhász Gyula: De profundis

A legsötétebb ég alatt,

Isten, Téged találtalak.

A legmélyebb örvény felett

Uram, én Téged leltelek.

 

A csillagtalan éjjelen

Egy láng lobog a lelkemen,

Mint reves fában gyönge fény,

De mégis élet és remény.

 

Isten némán hozzám hajol

S engem idéznek valahol.

 

József Attila: Isten

1.

Mikor a villamos csilingel,

Vagy ha a kedves kenyeret szel

S elvál a kenyér a karajtól,

Az Isten megjelenik akkor.

 

Őt én már igen sokszor láttam,

Fáradtan feküdtem az ágyban,

Ő jött s megláttam szemlehunytan,

Éppen amikor elaludtam.

 

Egyszer borotvát vizsgálgatva

Ujjamat végighúztam rajta.

Nagy hideg támadt, nehéz, fojtott,

Még a csontom is megborzongott.

 

Gondolatban tán nem is hittem;

De amikor egy nagy zsákot vittem,

S ledobva ráültem a zsákra,

A testem akkor is őt látta.

 

Most már tudom őt mindenképpen,

Minden dolgában tettenértem.

S tudom is, miért szeret engem,

Tettenértem az én szívemben.

2.

Hogyha golyóznak a gyerekek,

Az Isten köztük ott ténfereg.

S ha egy a szemét nagyra nyitja,

Golyóját ő lyukba gurítja.

 

Ha hideg a föld leheverni,

A Napot nagy felhőkbe rejti

És meg-megráncigálja fürtünk,

Úgy mondja meg, hogy le ne üljünk.

 

Ő sohase gondol magára,

De nagyon ügyel a világra,

 

A lányokat ő csinosítja,

Friss széllel arcuk pirosítja.

 

Ő vigyáz a tiszta cipőre,

Az utcán is kitér előre,

Nem tolakszik és nem verekszik,

Ha alszunk csöndesen lefekszik.

 

Hogyha a jóság csak bút hozhat,

Akkor megenged minden rosszat.

S ha velünk mégis találkozik,

Isten sohasem csodálkozik.

3.

Istenem, én nagyon szeretlek,

Én szíve lennék a szívednek.

Ha rikkancs volna mesterséged,

Segítnék kiabálni néked.

 

Hogyha meg szántóvető lennél,

Segítnék akkor is mindennél.

A lovaidat is szeretném,

Szépen, okosan vezetném.

 

Vagy inkább ekeszarvat fogva

Szántanék én is a nyomodba.

A szikre figyelnék, hogy ottan

A vasat még mélyebbre nyomjam.

 

Ha tanár lennél én ügyelnék,

Hogy megtanulják jól a leckét.

S odahaza a sok tanítvány

Dolgozatát kijavítnám.

 

Nem zavarnálak ennél, annál,

Tudnám én jól, mire mit adnál.

S barmi efféle volna munkád,

Velem azt soha meg nem unnád.

 

Ha nevetnél én is örülnék,

Vacsora után melléd ülnék.

Te az én szívemet elkérnéd,

S én hosszan sok szépet mesélnék.

 

4.

Én már fiatalember lettem,

A boltba gyerek megy helyettem.

De ha Néki valami kéne,

A boltba én futnék el érte.

 

Fütyörészve a szép időben,

Esernyő nélkül az esőben,

A kocsiúton lenn szaladnék,

Magamra kabátot sem kapnék.

 

De az autót frissen, fürgén,

Ha nem is töfföl, kikerülném.

 

Hisz ha valahogy elgázolna,

Hiába mentem én a boltba.

 

Megválogatnám én a portékát,

Ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád.

S mielőtt akármit elhoznék,

Hosszan, sokáig alkudoznék.

 

Aztán, hogy Néki odaadnám,

Jó kedvét meglátnám az arcán.

Szeme csillogna, megköszönné,

Mást nem is küldne boltba többé.

 

Keresztury Dezső: Esti imádság

Ó, milyen vak homályba futnak

kik nélküled indulnak útnak.

A kezemet nézem: leszárad;

szívem sívó homokkal árad.

 

Valamikor kézen vezettél;

szokni akartam, nem engedtél,

csend volt szívemben és a csendben

szavad szólt csak, mindennél szebben.

 

Én Istenem, hívj vissza engem!

Magam maradtam, eltévedtem.

Légy bátorságom, bizodalmam;

ó, légy úrrá megint Te rajtam!

 

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

 

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselő félelem

kísért eddigi utamon

 

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

 

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

 

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

 

Weöres Sándor: Nem nyúlsz le értem

Nem nyúlsz le értem, Istenem,

kezem hiába tartom.

De én mindig szólítalak,

Mint gerle, hívó hangon.

 

Remény híján is várlak én,

mint a keserű tenger

csapkodva kopár partomat

nem földi gyötrelemmel.

 

Csak hívjalak, csak várjalak,

Te nem fogadsz el engem,

és nélküled por és penész

gazdálkodik szívemben.

 

Lennék rettentő fegyvered,

vagy szelíd esti lángod,

de látom, nem kellek neked.

Nincs számomra, csak átkod.

 

Csak hívjalak, csak várjalak,

tudom, nem jössz el értem,

míg holtig érted zúgok én

a hasztalan sötétben.

 

Kassák Lajos: Harangszó

Feltámadott, mondjak a népek és

Megsüvegelik,

Nevét a názáretinek, ki az ács fia volt

s megenyhült már a szél is s a rügyek

kisarjadtak.

Kétezer éve látják őt a vének és a gyerekek

Amint hosszú, fehér ingecskéjében lépeget

S alszik a tengerre szállt halászok bárkájában.

 

Én is emlékszem rá, mint az egykori

Játszótársra

S ti is útszéli csavargok es mesteremberek

Akik hű követői vagytok valamennyien

A nincstelenségben, az útban és az igazságban

Igen, igen, az ő árnya is viszhangja vagyunk

mi

s bár nem ízlelgetjük a húsvéti bárány húsát

mindennapi kenyerünkben s vizünkben

dicsérjük,

hogy vérünkből való s meghalt értünk

a kereszten.

 

Reményik Sándor: Reinkarnáció

Ha adsz nekem részt a feltámadásban;

Ó add Uram, támadjak fel virágban,

Harangvirágban örvények felett,

Himbálják viharok a kelyhemet,

Vagy örökkévaló csend simogasson,

Csengjek misére sziklatemplomokban,

Bazalt-tornyokon hajnali misére,

És ne kérdezzem: mért élek, mi végre,

Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban,

Hadd lássam kissé szebbnek az eget,

Figyeljek jobban mélységek szavára,

A csengetyűmmel dicsérjem neved:

Harang a harangozót, Istenem.

 

Kosztolányi Dezső: Ordítás az erdőben…

Uram, irgalmazz! Add nekem kegyed!

Elmúlt megint egy év a régi csendben!

De most fölordítok egyszerre! Negyven!

Eszembe jut minden! Hová megyek?

 

Hová viszel? Tán pihenek egyet?

E kőre itt! Hagyj kissé megpihennem!

Vagy mint a vásott gyermek bőgni: nem! nem!

Nem akarom! De hogy? De mit tegyek?

Én mentem eddig, nem gondolva, merre,

beléfogózva atyai kezedbe,

de most velőm es vérem összefagy.

 

Amint vezetsz itt e homályos erdőn

és nem látlak, én Alkotom! Teremtőm!

Én Rombolóm! Félek veled! Ki vagy?

 

Váci Mihály: Haza Hozzád, hét hídon át

Haza, Hozzád, hét hídon át!

Sietni síró síneken!

Utánad, ezer út után!

Fergetegek, fordulatok

forgatagából csak Feléd!

Tévelygésekből Rádtalálni;

roskadásban Téged remélni;

törtetésekből törekedni,

törötten is törődni Véled!

Kötöttségekből szabadulva

ragaszkodni megkötözötten!

Terméketlen gondok után

termő gondodról gondoskodni!

Hitegetések hálójából

kivetődni a hit partjára!

Küzdelmek gólyalábairól

leszállni és mellette járni;

keserű szájjal kedveskedni;

ökleimet kinyitni ölben,

bujkálás után Hozzád bújni;

és örök-éber életünkből

életre ébredni, éledni!

Roskadásban Téged remélni!

 

Tévelygésekből Rádtalálni!

Forgatagok, fordulatok

fergetegéből csak Feléd!

Utánad ezer út után!

Sietni síró síneken

haza, Hozzád, hét hídon át!

 

Szabó Lőrinc: Szédület

Nem kell nekem a ti istenetek!

Okos a világ, gyáva, beteg.

Lapos mocsárban lapos az ég:

„Csak felszínt, emberit: ez is elég!”

 

Hegytetőn állok - Oh, fellegek,

hogy hív a ti rohanó lelketek!

Én emberentúlit akarok -

Óh ormok, rémek, erők, viharok!

Óh, ormok, álmaim ormai!

Óh, szédület iszonyú tornyai!

Föl! Föl! Hunyt szemmel! Kicsi a lét,

de megnő, aki szakadékba lép.

 

Föl! Át! Le! - Szétcsap az egy irány -

Oldj ki magamból, emelj, Apám!

Tépj ki - végy vissza, Istenem:

ölj meg, ölelj meg, Végtelen.

 

Rainer Maria Rilke: Ha meghalok mit teszel?

Ha meghalok, mit teszel, Isten?

Kancsód vagyok (ha összetörtem?)

És italod (ha ízem vesztem?)

Művedtől fosztva, öltözetlen,

nem lesz értelmed nélkülem.

 

Otthonod nem lesz: odabenn

meleg köszöntés szava nem vár,

és én, bársonyszandálod, immár

fáradt lábad nem ölelem.

 

A palást rólad lekerül.

Tekinteted, mely puha párnán:

az arcomon pihent el, árván

jön és keres, napestig járván

utánam, míg az éj leszálltán

rideg kövek ölébe ül.

 

Mit teszel, mondd? Szorongás száll rám...

(Farkasfalvy Dénes O. Cist. fordítása)

 

Csukás István: És az Isten szívét ki húzta fel

És az Isten szívét ki húzta fel,

s mi lesz, ha egyszer az övé is lejár?

Hogyan is kezdődött: a Végtelen a Semmivel?

És hogyan végződik, hol rejtőzködik az a határ?

 

Es hol múlik el igazan: kívül-e

vagy belül a világ, a bőröm mögött?

Mitől estünk teherbe és Kitől estünk teherbe,

hogy öröklétre vágyva megszüljük az Idő-dögöt?

 

Csukás István: Kinek számolunk el a végén

Kinek számolunk el a végén,

letéve testünket, mint egy batyut?

Ki veszi kezébe tűnődve

és szánakozva kihült agyunk?

 

Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel?

A végtelen türelem, mely összerakta,

miért volt s miért van, hogy ugyanúgy

szétszedi sejtjeinket darabokra?

 

Pilinszky János: Panasz

Elevenen a csillagok alá,

az éjszakák sarában eltemetve,

hallod a némaságomat?

Mintha egy égbolt madár közeledne.

 

Így hívogatlak szótalan:

az örök hallgatásból,

idegen egeid alól

valaha is kiásol?

 

Eljut hozzád a panaszom?

Hiába ostromollak?

Köröskörűl a félelem

zátonyai ragyognak.

 

Számíthatok rád istenem?

Úgy vágyom közeledre,

dideregve csak hevesebb

a szerelmek szerelme!

 

Temess a karjaid közé,

ne adj oda a fagynak,

ha elfogy is a levegőm,

hívásom sose lankad.

 

Légy reszketésem öröme,

mint lombjai a fának:

adj nevet, gyönyörű nevet,

párnát a pusztulásnak.

 

Szilágyi Domokos: Meštrovic´ – Jób

Egy csont-bőr, vén zsidó üvölt föl

egekre a szemétdomb földről,

az Úristen kedve szerint

bánt s bánt el vele: néha mint

jó atya vagy csibész kölyök:

ahogyan éppen kedve jött.

Egy csont-bőr, vén zsidó üvölt föl

az égre a szemétdomb földről:

– Csupasz, szegény, árva maradtam,

hogy el ne veszítsed miattam

a fogadást, Uram, s a Sátán

elzöldüljön hűségem láttán;

mit csak szeszélyed elkívánt:

hét fiat es három leányt,

barmot, birkát, öszvért, tevét,

mindent leraktam teeléd,

nekem mindez: levegő, semmi,

– csak méltóztass koldussá tenni,

testem lakja százszámra féreg,

zabáljanak szorgos fekélyek,

ez Tenéked mind jobb a jobbnál,

s majd szólsz a végén: – jól van, Jób, már

elég volt, nincs megbízhatóbb,

mint az Isten szolgája, Jób,

szétszéledt, elhullott a nyája,

szemétrakás a háza tája,

a szegénység beköltözött

hozzája, koldusok között

legkoldusabbá téve - - szolgám,

most hát fordítsunk Jóbnak dolgán,

kit elvesztett az Úr miatt:

kap három lányt és hét fiat,

dús aratást, csordányi barmot,

hosszú életet és hatalmat.

 

És szóla Jób: – Uram, örülnöd

lehetett, de nem eltörülnöd

azt, mi volt. Ha ki szenvedett,

hogy semmi volt? – az nem lehet!

Mit számít, hogy, imádva Téged,

megérhetek négy nemzedéket,

és kegyelmedet tudva tudván,

nem kell tengődnöm ganén, dudván,

de bármint tisztelnek s szeretnek

az emberek: nem, nem parancsolsz,

nem, nem, nem az emlékezetnek!

Álmatlanságok éjszakáin

emlékeznek majd unokáim,

s az iszonyat lázában égve

föl- s fölüvöltenek az égre!

Ivan Meštrović horvát szobrászművész 1941-ben készítette Jób című szobrát. (a szerk.)

 

Szergej Jeszenyin: Lelkem, az égből száműzött

Lelkem, az égből száműzött

repülne földöntúli tájra...

De szép, ha pöre fák között

kicsap a zöld levélke lángja,

 

s a röpködő kis tűz alatt

ágak gyertyái olvadoznak,

közöttük suttogás szalad –

szava támadt a csillagoknak…

 

Elolvastam kuszált jegyed,

világ, és így jelöltél kínra,

mint üstökös, ha szánt eget

s tűzmását víztükörre írja.

 

A ló is mindhiába csapja

hátáról hold ezüstporát...

Ó, szemem, ha gyökér itatna

téged is, mélyről, mint a fát!

(Rab Zsuzsa fordítása)

 

Oszip Mandelstam: Köd takarja

Köd takarja már megfoghatatlan,

elmosódó, gyötrő arcodat.

Istenem! mondtam, bár nem akartam,

véletlenül számon kiszaladt.

 

Kirepült a mellemből az Isten

neve, mint egy óriás madár.

Ködgomolyba vesz előtte minden,

s fészke-háza most lakatlan áll.

(Lator László fordítása)

 

Paul Celan: Tenebræ

Közel vagyunk, Uram,

foghatón közel.

 

Már fogva, Uram,

egymásba marva, mintha

mindőnk teste a te

tested volna, Uram.

Imádkozz, Uram,

imádkozz hozzánk,

közel vagyunk.

 

Kajlán mentünk oda,

mentünk oda, ráhajolni

katlanra, vályúra.

 

Az itatóra, Uram.

 

Vér volt, a vért

te ontottad, Uram.

 

Csillogott.

 

A te képedet verte a szemünkbe, Uram.

Nyitva s üres a szem, a száj, Uram.

Ittunk, Uram.

A vért és a képet a vérben, Uram.

 

Imádkozz, Uram.

Közel vagyunk.

(Lator László fordítása)

 

Károlyi Amy: Hit

Bizonyosabb nekem a repülő koffer

mint a fizika tételei

valóságosabb Mária mennybemenetele

mint a nők egyenjogúsága

az én hitem ott végződik

ahol a brosúrák elkezdődnek

az én hitem ott kezdődik

ahol Lázár felkel és jár

 

Tudor Arghezi: Zsoltár

Űzlek zajban s csendesen, hogy latra vessem

Léted, vadász módjára rád lesek:

Te vagy vitézem, akit keresek?

Megöljelek, vagy esdve térdre essem?

 

Tagadásnak s hívésnek vágya eget,

De egyik sem nyugtatja lelkemet,

Álmom maradsz, melynél szebb nem lehet,

S egedből nem merlek levetni téged.

 

Mint vízben tükröző út lenge árnya,

Vagy — s már eltűntél, míg kerestelek.

Csillagokban s halak közt sejtelek,

Szomjú bölényt űz inni így a vágya.

 

Ketten maradva mérkőzöm erősen,

Míg nagy mesédben nyugtot nem lelek.

Nem akarom, hogy legyőződ legyek.

Csak ezt: tapintsalak, s hogy „Van!” üvöltsem.

(Áprily Lajos fordítása)

 

Ady Endre: Láttam rejtett törvényed

Rejtett törvényed, Uram, akkor láttam,

Mikor megint vígan szedtem a lábam

S megint nevetett a szemem

S az Élet teljes kórusa

Megint csak énbennem dalolt

S úgy buktam föl, mint buta holt,

Megfagyottan a teljességes nyárban

S fölöttem minden kórusok kórusa:

A Tied, a kegyetlen, zúgva zengett.

 

Kis Földeden, Uram, úgy dermedett meg

A Nyár s kivált az én nyaram,

Miként Könyvedben írva van,

Szíve te sok nazareus szentednek.

Engem rohanó gőz-szekér

Vitt halottan holt reményhez Keletnek:

Megfagytam s lángolt a világ,

Megfagyott az én új ajándék-nyaram

S egy vad zápor a gőzösünkre paskolt.

 

Szép volt, Uram, szörnyű és tán igaz volt,

Dörögtek a fellegeid

S menny-köved százszor is üzent

Útszéli, tünő fáknak a magasból.

Egy-egy köved nagyon talált

És sohasem válogatott,

Melyik fa pusztul, melyik marad épnek.

Láttam, Uram, akkor rejtett törvényed:

Hogy mit csinálsz: azt Te tudod.

 

Else Lasker-Schüler: Hallgass meg, Uram

Mint gyűrű húzódik össze szemem

körül az éjjel.

Bár ereimben lánggá forrt a vér fel,

minden üres és szürke volt körülem.

 

Ó, Uram, én halálom képét

álmodom élő nappalon.

A vízben azt iszom, kenyérben azt falom.

Mérlegeden nincs szomorúságomra mertek.

 

Hallgass meg, Uram... Kedvelt kék színeiden

daloltam dalt mennyed mennyezetéről –

örök leheletedben a nappalt mégsem ébresztettem én

föl.

Szégyelli szinte előtted süket sebét a szívem.

 

Mi lesz velem? - Uram! Csillagaid nyomoztam,

vizsgáltam holdad is, és gyümölcstermő völgyeid.

A vörösbor elveszti már a szőlőszemben ízeit...

És mindenütt - csak keserűség - a magokban.

(Rónay György fordítása)

 

Jules Supervielle: Imádság az ismeretlenhez

Lám, azon kapom magamat, hogy Hozzád intézem szavam, én, Istenem, aki azt sem tudom még, hogy vagy-e, és suttogó templomaid nyelvét nem értem, nézem az oltárokat, házad boltíveit, mint aki egyszerűn: „Íme, fa - mondja -,íme, kő, ezek itt román oszlopok, annak a szentnek hiányzik az orra, s idebent is, mint odakint, csupa emberi nyomorúság.” Mise alatt lesütöm a szemem, de letérdelni nem tudok. Mintha hagynám, hogy a vihar elhúzzon a fejem fölött, s hogy másra ne gondoljak, meg nem állom. Bár úgy töltöttem volna életem, hogy mindig másra gondolok, ez a más, ez is én vagyok, talán ez az igazi lényem. Ide menekülök, s itt vagy talán te is, mindig e vonzó messzeségben vágytam élni, a jelen pillanat ajándék s hasznomra fordítani sose tudtam, nyitját nem ismerem, forgatom erre-arra, bonyolult szerkezetet járásra bírnom sose sikerült. Nem hiszek benned, Istenem, mégis szeretnék beszélni veled; a csillagokkal is beszéltem, pedig tudom, hogy élettelenek, s a legszerényebb állatokkal is, pedig tudtam, hogy nem felelnek, s a fákkal is, bár ha nem járna a szél, némák volnának, mint a sír. Magammal is beszéltem, pedig nem tudom biztosan, hogy vagyok-e. Nem is tudom, hogy meghallod-e imánkat, a miénket, emberekét, és hogy szívesen hallod-e, ha hallod, hogy van-e, mint nekünk, szíved, mely mindig retteg, mindig résen áll, s van-e éber füled a különféle híreket figyelni. Nem tudom, szeretsz-e ide lenézni, mégis szeretném eszedbe idézni ezt a bolygót, a Földet virágaival, kavicsaival, kertjeivel, házaival. Mind a többiekkel s velünk, akik tudjuk, hogy szenvedünk. Szeretnék késedelem nélkül szólni hozzád alázatos emberi szavaimmal, mert most mindegyikünk meg kell hogy kísértse a teljes lehetetlent, még ha egyéb se vagy, tízezer év előtti fuvalom csak, sodró kezdősebesség, vagy maradandó szomorúság, mely a szférákat dallamukra máig forgatja még. Szeretnem, orca nélkül létező és talán reménytelen Istenem, figyelmed, annyi kóbor ég között, az emberekre vonni, kiknek nincs mar nyugalmuk e planétán. Figyelj rám, sürgős a dolog, elcsüggednek lassan mindannyian, s a vének közt az ifjakat már nem ismerni meg maholnap. Minden reggel azt kérdezik szorongva, nem az öldöklés kezdetére keltek-e, a vérnek, a kínnak, a könnynek furcsa osztogatóit készítik mindenütt, azt kérdezik, nem rejtenek-e már fegyvereket a búzatáblák. Elmúlott volna az az idő, mikor még törődtél az emberekkel, más világokba hívnak talán, tanácskozásra orvost, ki azt se tudja, hova kapjon, s betegei sorra kihalnak? Figyelj ram, egy ember vagyok a többi sok közt, testünkben jól érzi magát a lélek, nem akar megszökni belőle valami bombarobbanásban, szelíd cirógatás, titkos hízelkedés nekünk ő. Engedj meg úgy lélegzenünk, hogy ne kelljen új mérgeken tűnődnünk, engedd úgy néznünk a gyermekeinket, hogy ne gondoljunk folyton a halálra. A mi szívünk nem a csatáké és nem a tábornokoké. Hadd kóboroljunk erre-arra, mint kolompszavával a nyáj, és nyomában a tej szaga a kövér fű szagával elvegyül. Ó ha vagy, Istenem, tekints le ránk, pihenj meg köztünk, jöjj, a Föld olyan szép fáival, folyóival, tavaival, hogy azt hinné az ember, hogy egy kicsit sajnálod is. Uram, ne engedd el füled mellett továbbra is szavunkat, s ne haragudj reám, amiért így tegeződöm veled s ily kurtán-furcsán egyszerűen beszélek, de semmiben sem hinnék oly kevéssé, mint egy olyan Istenben, aki zsarnok; s jobban ki tudod fejezni magad villámodnál a hajlékony füvekkel, patakok tárt szemével s a kisgyerekek játékaival, amitől bízvást téged vallanak meg a tengerek és a hegyláncok is. Nem haragudhatsz meg reám, mert ami a szívemen, az / a számon, és eltűnődöm, ahogy telik tőlem, az emberen és létén, oly nyíltan, mint amilyen nyílt a Föld s a forgó évszakok (s te magad is talán; bár leckéid nem ismerem). Vannak mentségeim, tűrd el gyarló fondorkodásaim, olyan sok minden készül alattomban ellenünk, bármit tegyünk is, egyre rettegünk, hogy így lepnek meg, készületlenül, mint a bikát: mi történik, nem érti, a vágóhídra vezetik, nem tudja, hova baktat, s épp mielőtt a halálos csapás a homlokara sújt, éhét bőgi szegény, konokul legelni szeretne, de mi történt velük ma reggel, hogy vértől lucskos kötényeikben mind vele akarnak törődni?

(Rónay György fordítása)

 

Szent-Györgyi Albert zsoltáraiból

Uram! Nagyobb vagy, mint alkotásod!

A Te hazád a Világmindenség!

És én magamhoz hasonlónak véltelek?

Gonosznak, kapzsinak és hiúnak?

Ki dicséretemre és áldozataimra vágyik,

Megbosszulja csekély vétségeim,

Kinek én kell, hogy házat építsek,

Míg embertársaimat hajléktalan hagyom.

Isten! Hadd dicsőítselek azzal,

Hogy teremtésednek rámbízott parányi pontját

Szebbé teszem,

Elárasztom a földi létet fénnyel, melegséggel,

Jóakarattal és boldogsággal.

 

Babits Mihály: Daniel éneke

Mégis megemlékeztél rólam, Isten

és azokat, akik téged kerestek,

akik téged szeretnek, megtaláltad.

 

Ifjú proféták üstökét ragadva

elhoztad babilóni ketrecemhez

a fügét és a datolyát kezökben.

 

Hirdesd ezért, világosság, sötétség,

az Urat! Hirdesd, pusztaság, folyóvíz

s bölcs cethalak es minden vízben-úszók!

 

Adjatok nékem szurkot, faggyat és szőrt:

fegyver nélkül megölöm én a sárkányt,

a cifra szörnyet, aki nektek isten.

 

De az oroszlánt nem bántom, ki engem

nem bánt. Estére visszatérek hozzá

s vad teste bundás melegében alszom.

 

Hallom majd nagy szivét dobogni; a föld

vele dobog, s az ég is; - én meg alszom

ringatva, mint az Isten csecsemője.

 

Széchenyi István imája

Uram! Világosíts fel egy kerub lángszellemével!

Engedd megkülönböztetnem a jó magvat a gonosz

magvától!

Add tudtomra - mit tegyek,

Hogy egykor arról a tőkéről, amit rám bíztál, elszámolhassak!

Segítsd bennem sikerre, ami jó,

Tipord el csírájában, aminek rossz gyümölcse lehet!

Töltsd el szívemet tiszta szeretettel

Embertársaim iránt!

Engedd, hogy igaz lelki alázattal

Tekintsek mindenre a világon

És fogjak hozza bármihez!

Ezen imám ne szóval legyen elmondva,

Hanem tetteimben szüntelenül égnek bocsátva!

 

Babits Mihály: Csak a tilos szabad már…

Átfontak a mindennap ólmos

istrángjai.

Oh jaj! e sok muszáj közt rángani,

mint a gép karja kerekek között ráng!

Más az én dolgom! Jere, szökjünk

aranykopár

csillag alá, a messze hegyre - bár

százegy szakadt szíj fáj és visszacsap ránk!

 

Tilosokba kell menni, édes!

Hajts, életem!

Mert a ≫szabad≪ már nem szabad nekem.

Különös böjt! csak a tilos szabad már.

 

Nekem züllés e jámbor-élet

s korrupció:

akkor kezdek majd lenni újra jó,

amikor a Törvény ujjal mutat rám.

Mindig azt tettem, ami kellett

s valami vár,

csöpp muszájoknál égetőbb muszáj,

amit feledtem, mint az álmok rosszát.

Oldd meg, Atyám, ereszd el ördögkopóidat!

Ördög, eb, vagy, bűn, riadó szimat:

csak ilyen falka vihet már Tehozzád!

 

Pierre Emmanuel: Nada

Uram ki távol vagy végtelenül

A hegyektől a folyóktól a fáktól

A tengertől az égtől s szülőjüktől szemünktől

S a gondolat-dajkáló csillagoktól

Élettől haláltól és távolléttől

 

Uram ki másutt vagy végtelenül

Nem-látó vak szemekben nem-tapintó kezekben

És mindöröktől lakatlan szívekben

Üres és csendtől zöldes ragyogásban

Hova sem születés nem juttat sem halál

 

Uram fogoly vidámságom sejtelme

Gyönyör és tiszta szabadság a semmiségben

Soha soha rabságom nem elég szigorú benned

Szemhéjam nem elég kemény fal soha soha

Hogy Semmid árnyékát bezárja

Uram

(Rónay György fordítása)

 

Pierre Jean Jouve: Járj át engem Uram

Járj át engem Uram tulajdon kínjaimmal

Adj munkát könnyeim gépezetének

Távoztasd el végső nyugalmamat

Űzz ki ismeretemből o Kegyetlen

 

Lélek! telve zenével rútságaim körül

Mindegyre körülöttem mint erotikus árnyék

Gyötrelmeim kormányosa!

 

Isten tűnődő lelke

Néma ha kiáltottam éhen vagy a gyönyörtől

Te legszebb (s majd halálomat hozó)

 

Étek vértelen szám ajkainak

Édes Oltáriszentség

Bár nem látlak tudod hogy esdek hozzád

Vérző lágyék amit a halál se rohaszt meg.

 

Minél mélyebb a bűn annál fénylőbb a fény

S zászlóként annál magasabban

Leng a csodálatos és megtört ismeret

A rokkant zászlórúdon mely feketén hanyatlik.

(Rónay György fordítása)

 

Rainer Maria Rilke: Az áhítat könyve (részletek)

Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,

tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,

lábatlanul is elkúszom utánad,

és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.

Törd le karom és megragadlak én,

szívemmel, mint egy kézzel tartalak,

fogd le szívem, agyam dobog hibátlan,

s ha lángod agyvelőmbe csap,

viszlek tovább, vérem zuhatagában.

(Nemes Nagy Ágnes forditása)

 

Uram, a nagyváros oly rémítő,

itt minden szétzüll, szerteszéjjel;

a legnagyobb is menedékhely –

nincsen vigasz, csak kin és kétely

s úgy elröpül fölötte az idő.

 

Az emberek itt búsan tengenek

a mély szobákba bágyatag mozogva,

félénkebben, mint a fiatal csorda,

míg künn a föld piheg nagy darabokba,

de ők nem tudják s élnek csüggeteg.

 

A gyermekek itt ablaklépcsőn nőnek

s egyhangú árnytól bús pici szívök

és nem tudjak, hogy künn az ébredő rég

dallal, virággal köszön a mezőnek –

s oly szomorú gyereknek lenniök.

 

Szüzek serdülnek itt föl ismeretlen

s álmodnak a gyerekkor hajnalárul;

nem ez a vágy volt a gyerek-szívekben

és késő álmuk reszketeg bezárul.

És függönyös hátsó szobákba ásva,

bús anyaságuk is olyan setét,

most hosszú éjek kényszerű sírása,

majd pár elernyedt, lomha, csöndes év.

 

A holtak ágyai is árnyban állnak

s a sírhoz mind epedve vánszorog

s úgy halnak meg, láncában a halálnak,

mint elhagyott kolduló asszonyok.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

 

Rainer Maria Rilke: Áhítat könyve (részlet)

Uram: árvábban élünk, mint az állat,

amely vakon hal, nem sejt semmi bajt,

mi meg se halva hallunk száz zsivajt.

Add azt nekünk, ki módját ejti majd,

hogy életünk magas lugasra válhat,

hol minden május már előbb kihajt.

 

Azért oly terhes mindegyik halál,

mert nem mienk; csak egy, ki ránktalál

és elragad, mert bennünk egy sem érik;

azért jön orkán, mely letép gyökérig.

 

Ott állunk évről-évre kerteden,

mi fák, melyekből dús halál születne:

de hajh, mi rég megvénülünk szüretre!

Mint nő, kit átkod meddőségbe vet le,

úgy élünk renyhén es gyümölcstelen.

Igaztalan, hogy így büszkélkedek?

Tán jobb a fa? Csak fáradt nemzedék

vagy asszonyöl vagyunk, mely mindig adna? -

 

Az örökléttel vívtunk nászcsatát

s ha hív az ágy, vajúdva és tagadva

vetéljük el halálunk magzatát;

a görbe, torz, gondterhes embriót,

ki (mintha szörnyű rém riasztaná itt)

kezével eltakarja szemcsiráit

s kinek kiduzzadt homlokán kinőnek

nem-élt kínok s kit rettegés igáz,

s a végünk az lesz, mint a sarki nőnek:

a császármetszés, gyermekágyi láz.

(Franyó Zoltán fordítása)

 

Kassák Lajos: Holló kiált fölöttem

Hogy úgy kezdjem: sohse részegeskedtem

s íme lássátok, elittam mindenem.

Ha betelt a mérleg, sarokba dobom szerszámaim

s e vers legyen gyarló életem emléke

s a koré, melyben gondok és ijedelmek között

mint koldus a kenyerét, fogyasztottam el éveim.

 

Merre és meddig vándoroljak még?

Uram, Uram, nem ismerlek Téged

s ha ujjam hegyével ajtódon kopogok

nem tekintesz ki hozzám, hogy lecsillapítsd

vergődő szívemet, melyen irdatlan

gyomok es dudvák burjánzanak.

 

Beretválkozás közben olykor a tükör színén

látom, hogy elsuhansz a hátam mögött

karom kinyújtanám feléd, de hogyan tegyem

ha éppen kést tartok ujjaim közt

s éjjel hogyan hívjalak meg takaróm alá

ha ezer lyukon jár be hozzám a szél?

Összevetem számadásaim s aztán

leülök, várván, hogy tégy velem valamit.

Ha eddig se nyughattam, mi lesz velem ezentúl?

Istenem, fáradt halántékom alá

add a tenyered és csöndes álomba segíts át

a folyón, mely ismeretlen örvénylik alattam.

 

Kassák Lajos: Elbujdosott fényesség

Mennél távolabb kerülsz tőlem

annál serényebben futok utánad

mennél magasabban trónolsz, Istenem

annál mélyebbre hajtom a fejemet

s ha csillagaid kihunytak felettem

égő lámpát tartok kezemben

hogy észrevégy az éjszakában.

 

Téged kereslek én s mint árva

ha elindul halott Atyját keresni

megkérdezem a kordé elé fogott

szamártól és az igavonó ökörtől

nem tudják-e hogyan kerülnek véled

szemtől szembe, hol tündökölhetsz

ha nem talállak meg magamban?

 

Lásd csak, lásd, leng velünk a hinta

s ahogy világítok magam előtt

láss meg engem is, ki vak szemeivel

hiába rohanja százszor is körbe

a földet, mindig magához érkezik

s oh, Fényesség, te kívül maradsz

mint ajtóm előtt az idegen.

 

Pierre Jean Jouve: Nem beszélek neked

Nem beszélek neked se homályról se fényről

Se pompás éjszakáról

Sem a kertekben lakó lány kebléről

Sem a harcosok vak háborújáról

Se bűnös városok vesztéről nem beszélek

Se messzi halottakról

Sem az iszonnyal teli szilről

Mikor fehér falaim közül kiléptem

Nem dicsérem neked a templom aranyát

Se Jeruzsálem szerelmes angyalait

Csak azt a néhány lépést mondom el majd amit

Kezemet összetéve tettem a vaksötétben.

(Rónay György fordítása)

 

Kassák Lajos: Bajlódás az apával

Hallom, hogy szólsz hozzám az éjszakában

atyai hangon, ami felejthetetlen.

A bánat és szegénység völgyeiből szólsz

távoli szigetekről a tengeren

s az erdőkből, ahol jajgatnak a szelek.

Arccal fordulok feléd a zord ég alatt

s látlak, ahogyan kialudt szivarral

és búsan állsz magadban és várakozol.

A telihold felszáll s megint alámerül

indulok én is és nem jutok tovább.

Húzd fel a vitorlákat, kiáltottam sírva

Tömd be az árkot és döntsd ki a kerítést!

Ólmos, vak eső pereg a magasból

s így szenvedek rossz álmomban tehetetlen

legalább, ha kezem nyújthatnám feléd

a homlokom egy csókra, és Istenem!

 

Czesław Miłosz: Veni Creator

Jöjj, Szentlélek Úristen,

hajlítsd meg (vagy ne hajlítsd meg) a füveket,

mutatkozz (vagy ne mutatkozz) lángnyelvként fejük

fölött,

mikor a szénát kaszálják, vagy mikor tarlóhántásra indul a

traktor

a diófaligetek völgyében, vagy mikor a hó

földre dönti a Sierra Nevada rokkant jegenyefenyőit.

Csupán ember vagyok, így hát látható jelre van szükségem,

hamar ráunok az absztrakció lépcsőfokait rakosgatni.

Nemegyszer kértem, magad is tudod, hogy a templomi

szobor

emelje föl kezét a kedvemért, egyszer, egyetlen egyszer.

De megértem, hogy a jel csak emberi lehet.

Ébressz föl hát egy embert, bárhol a földön

(ne engem, mert azért tudom, mi a tisztesség),

és engedd, hogy őt nézve téged csodálhassalak.

(Bojtár Endre fordítása)

 

József Attila: Ha nem szorítasz…

Ha nem szorítsz úgy kebeledre,

mint egyetlen tulajdonod,

engem, míg álmodol nevetve,

szétkapkodnak a tolvajok

s majd sírva dőlsz a kerevetre:

mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,

hogy boldog vagy, mert nekem élsz,

görnyedő árnyadnak fecseghetsz,

ha gyötör a magány s a félsz.

Nem lesz cérna a szerelmedhez,

ha úgy kifoszlik, mint a férc.

 

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek

a fák, a hegyek, a habok.

Én úgy szeretlek, mint a gyermek

s épp olyan kegyetlen vagyok:

hol fényben fürdesz, azt a termet

elsötétítem - meghalok.

 

József Attila: Modern szonett

Az ember él, habar üres a kamra

s a dobozokban semmi élelem.

Életben tart a halálfélelem.

(E nehéz percben ismerek magamra.)

 

Most sajnálom (de ezt is lenyelem),

hogy nincs isten, ki gondoljon kínomra

és azok szemét ujjával kinyomja,

kik elnézik, hogy nincsen kenyerem.

 

Büszke nyomorút voltam én! Ma mar

belátom, csak a csökönyös szamár

büszke, amikor szaggatja az ostor,

 

meg az újonc, ki első ízben posztol,

meg a gyermek, kit dicsér a tanár

és otthon édes meggybefőttet kóstol.

 

Csorba Győző: Esti ima

Akárkinek meg kell köszönnöm

akárminek meg kell köszönnöm

hogy jól végződött egy nap újra

hogy egy estét megint elértem

meg kell ezernyi ennek annak

meg kell a vérnek ereimben

meg kell a szívnek a vesének

a földnek és a levegőnek

hogy nem rengett nem tébolyult meg

a rendnek bennem s mindenütt kint

s reménnyel kell szemem behunynom

mert várhatom hogy a hibátlan

szervezettség hogy még tovább is

hogy reggelig szintén megőriz

 

Füst Milán: Magyar Könyörgés

Ó mért nem küldöd sugárodat,

Ó mért nem küldöd sugárodat,

Isten, mennyei kardodat.

 

Ó mért nem küldöttél látnokot,

Hunyt szemmel ki vezetni szokott,

Rettenetes lángoszlopot.

Mit mutassunk? nyitott sebeket,

Saros, szeges, nyüves szíveket,

- Megalázottat ki szeret.

 

Emeld fel még egyszer a főnket,

Gyűjtsd össze megtört kis erőnket,

Könyörgeni hogy tudjuk előtted.

 

Albert Camus: Ne haladj előttem…

Ne haladj előttem nem tudlak követni!

Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni!

Jöjj ide mellém, és legyünk barátok.

 

Babits Mihály: Aki a kékes égbe néz…

Aki a kékes égbe néz

nem fél-e hogy majd belevész?

 

Nem fél-e hogy majd belefullad?

Fejjel fölfelé belehullhat.

 

Mert amint fölszegi nyakát,

eltűn a föld s a földi gát.

 

S a levegőég neki tenger

s a levegő hala az ember.

 

Aki a kékes égbe néz

nem fél-e hogy majd belevész?

 

Hogy majd belepottyan a dombrul,

amint a föld golyója fordul?

 

S e levegő, mely vízsűrű,

s e víz, amelyen nincs bürű,

 

s ez ugróháló, végtelenbe nyúlván

fogadja mint az öngyilkost a hullám?

 

Aki a kékes égbe néz

nem fél-e hogy majd belevész?

 

s a szellemeknek hull a kába

mely, híg, padlótalan lakába,

 

ahol magas és mély a szállás,

ahol nincs mozgás, nincs megállás

 

s a halon, amely végtelenbe tágul

kihull a végtelen világbul?

Az ógörögben az embert az antroposz jelöli, melynek egyik jelentése: aki fölfelé néz. Valóban: az ember az egyetlen élőlény, aki huzamosabb ideig tud fölfelé nézni, kémlelni az eget, a fennvalót (a szerk.)

 

A fejezetben található SZERZŐK ÉLETRAJZA a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a Katolikus Lexikonban, a Petőfi Irodalmi Múzeum adatbázisában, a Magyar Életrajzi Lexikonban, a Magyar Tudományos Akadémia internetes adatbázisaiban, a Kulturális Enciklopédiában és a Wikipédiában található biográfiák alapján szerkesztve és kivonatolva készült.

JÓZSEF Attila a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja Budapesten született 1905. április 11-én. Apja bánsági béresek gyermeke, kisiparosoknál dolgozó szappanfőző munkás, anyja Pőcze Borbála parasztszármazású mosónő. A szülőknek három gyermeke maradt életben, a költő és két nővére, Jolán és Etel. Ferencvárosban született, gyermekkorát az itt élte le. 1908-ban apja Romániába ment és családjával ettől kezdve nem törődött. A három gyermek eltartása anyjára maradt, aki nem tudott eleget keresni, lakbérre gyakran nem telt, tömegszállásokon hányódtak. 1910-ben kénytelen volt két kisebb gyermekét lelencként az Országos Gyermekvédő Liga útján Öcsödre adni nevelőszülőkhöz. 1912-től újból Pesten élt, alkalmi munkákat vállalt, és közben elvégezte az elemit és a polgári három osztályát. Az I. világháború második felében már rendszeresen verselt, egy véletlenül kezébe került Ady-kötet hatására. 1917 végén néhány hetet a monori gyermekmenhelyen töltött, de nem bírta elviselni a rideg bánásmódot, hazaszökött. 1918 nyarán egy gyermeknyaraltatási akció révén egy hónapig Abbáziában élt. A Károlyi-forradalmat és a Tanácsköztársaságot nagy lelkesedéssel üdvözölte, megismerkedett Lenin Állam és forradalom című művével. Édesanyja halála után Makai Ödön ügyvédet, Jolán testvére férjét nevezték ki gyámjául. Magánvizsgával befejezte a polgárit és beiratkozott a makói gimnáziumba és internátusba. Zavart lelkiállapotában 1922-ben öngyilkosságot kísérelt meg, emiatt el kellett hagynia az iskolát, így magántanulóként Budapesten tette le az érettségit, közben dolgozott, magántanítványokat vállalt, és egyre többet foglalkozott a költészettel. Tehetségét először Juhász Gyula ismerte fel, az ő előszavával jelent meg tizenhét éves korában Szegeden az első verseskötete, a Szépség koldusa 1922-ben. A szegedi lapok többször hozták írásait, 1923-ban a Nyugat is leközölte három költeményét. 1924-ben a szegedi egyetemre iratkozott be magyar-francia szakra. Ugyanebben az esztendőben egyik verséért, A lázadó Krisztusért az ügyészség istenkáromlás címén pörbe fogta, a Tiszta szívvel című verse miatt Horger Antal egyetemi dékán kijelentette: minden eszközzel meg fogja akadályozni, hogy tanári diplomát kapjon. 1925-ben került ki a nyomdából második versgyűjteménye, a Nem én kiáltok. Az 1925–26-os tanévben Bécsben folytatta tanulmányait, megismerte az ott élő írókat, Kassák Lajost, Lukács Györgyöt, Déry Tibort, Balázs Bélát, aki verseinek kiadását ajánlotta Kner Imrének, Németh Andort, későbbi jó barátját és Hatvany Lajost. Utóbbi támogatásával a következő tanévre a párizsi Sorbonne-ra iratkozott be, Bécsi és párizsi tartózkodása alatt tanulmányozta alaposabban a marxizmus klasszikusait és a munkásmozgalmat; nézetei radikálisabbá váltak. 1927-ben tagja lett a Vági-féle legális kommunista pártnak, a hamarosan feloszlatott Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. Verseit a legjobb folyóiratok közölték, német, francia nyelvtudása tökéletes volt, tudott gépírást is, mégsem sikerült állandó jellegű állást kapnia. Rövid időre a Külkereskedelmi Intézet alkalmazta magyar-francia levelezőként. 1928-ban idegösszeomlás miatt szanatóriumba kellett mennie. 1929-ben jelent meg Nincsen apám, se anyám című kötete. A Toll című folyóiratba cikkeket és tanulmányokat írt. Folyamatos megbízás alapján állandó pártmunkát végzett, összejöveteleket szervezett, szemináriumokat vezetett, előadásokat tartott, röplapokat és felhívásokat szövegezett. A mozgalomban ismerkedett meg Szántó Judittal, aki élettársa lett, s aki a legszűkösebb időben a maga keresetéből tartotta el. 1930-ban látott napvilágot a proletárforradalom elkerülhetetlenségét hirdető és erre buzdító verseskötete, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz. Két évvel később jelent meg ötödik kötete, a Külvárosi éj, 1932-ben osztályellenes izgatásért kétszer került bíróság elé, Lebukott című költeményéért és amiatt a röpirat miatt, amelyet Sallai és Fürst statáriális tárgyalása idején fogalmazott Illyés Gyulával és Szimonidesz Lajossal. Villon-fordítását is elkobozta az ügyészség, és szemérem elleni vétség miatt indított eljárást ellene. 1932-ben a párt megbízásából Valóság címmel folyóiratot indított, ezt az első szám megjelenése után tiltották be. 1934-ben megromlott kapcsolata a párttal, vitái támadtak a vezetőséggel, s bár nem zárták ki, de a szervezeti kapcsolat megszakadt közte és a vezetőség közt. Freudista, pszichoanalitikus módszerrel kezeltette magát, de ez nem eredményezett gyógyulást. Betegsége kisebb átmeneti javulásoktól megszakítva rosszabbodott, hosszabb ideig tartó szanatóriumi kezelésre szorult. 1936-ban Ignotus Pállal együtt a Szép Szó radikális folyóiratot szerkesztette. Az 1937 elején találkozott Thomas Mann-nal, az erre az alkalomra írt nagyszabású üdvözlő versének felolvasását a rendőrség betiltotta. A nyarat a Siesta Szanatóriumban töltötte, de állapota nem javult. November elején nővéréhez utazott Balatonszárszóra, s itt december 3-án egy tehervonat kerekei alá vetette magát. Halála nagy megdöbbenést keltett. Hatása csaknem minden utána induló magyar írón kimutatható. Számos kötetét fordították le idegen nyelvre.

PILINSZKY János a XX. század egyik legjelentősebb katolikus érzésű költője, író, publicista Budapesten született 1921. november 25-én. A budapesti piaristákhoz járt középiskolába, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1939/40-ben joghallgató volt. 1940-44 között magyar-olasz irodalmat és művészettörténetet tanult. 1942-44-ben az Élet segédszerkesztője. 1944-1945-ben légvédelmi tüzérként a honvédséggel Németországban volt, Harbachban betegen érte meg a háború végét. 1946-1947-ben az Újhold folyóirat szerkesztőségi tagja, a Diárium, a Magyarok, a Válasz, a Vigília munkatársa. Első verseskötetét, mely Trapéz és korlát címmel jelent meg Baumgarten-díjjal tüntették ki 1947-ben. 1949-56 között írásait nem közölték. 1956-tól a Magvető Kiadó lektora, 1957-től haláláig az Új Ember hetilap munkatársa. 1971-ben József Attila-, 1980-ban Kossuth-díjat kapott. Budapesten halt meg 1981. május 27-én.

ÁPRILY Lajos (eredeti családi nevén Jékely János Lajos) József Attila-díjas költő, műfordító Brassóban született 1887. november 14-én. Jékely Zoltán költő apja. 1899-ben családja Kolozsvárra költözött, tanulmányait a református kollégiumban, majd az egyetemen, ahol magyar-német szakos tanári oklevelet szerzett. 1909 őszétől a nagyenyedi kollégiumban tanított. 1911-ben feleségül vette Schéfer Idát. Néhány verse 1918-ban megjelent az Új Erdély című lapban, itt használta először az Áprily Lajos nevet. Az Erdélyi Szemlében 1919 végén és 1920 elején megjelent öt versciklusból álló Falusi elégiában a falu képeit idézi, mely munkája megszerezte számára Reményik Sándor, Kós Károly, Sipos Domonkos barátságát, és bekerült az irodalmi életbe. 1919 után a kollégium vezetőségével együtt felismerte, hogy folytatni az anyanyelvi oktatást, továbbadni a nemzeti műveltség értékeit és megteremteni a román néppel való együttélés lehetőségeit. A kollégium 1923 nyarán Dijonba küldte francia nyelvtanfolyamra. Költeményei jelentek meg az Erdélyi Szemle, Pásztortűz, Napkelet, Vasárnapi Újság hasábjain és önálló kötetekben, neve Magyarországon is ismert lett. 1924-ben elvállalta Kolozsvárott az Ellenzék című lap vasárnapi irodalmi mellékletének szerkesztését. 1926 őszétől a kolozsvári református kollégiumban tanított. 1926-ban a marosvécsi várban létrejött Erdélyi Helikon munkaközösség őt kérte fel hasonló nevű folyóiratának szerkesztésére. 1929 tavaszán lemondott a szerkesztésről és Budapestre költözött, ahola Lónyai utcai református gimnáziumban tanított és a Protestáns Szemlét szerkesztett 1930–38 között, szerkesztő társa Ravasz László volt. 1943-ban a zsidótörvényt nem volt hajlandó végrehajtani iskolájában és lemondott állásáról. 1945-ben rövid ideig szerkesztője az Új Magyar Asszony című lapnak, utána visszavonult. A Visegrád melletti Nagyvillám-dűlő völgyébe költözött. Műfordítói munkássága egész életén át tartott, fiatal korában Hofmannsthal, Liliencron és Stefan George verseit ültette át magyarra, később német, francia, angol, lengyel, orosz, kínai és latin költők műveit fordította. Három drámát is írt: Idahegyi pásztorok, Oedipus Korinthosban, A bíboros címmel. Lefordította Ibsen Peer Gynt-jét, Schiller Wallensteinjét és Shakespeare Julius Caesarát és Puskin Anyeginjét. Budapesten halt meg 1967. augusztus 6-án. Kívánsága szerint Visegrádon temették el.

NEMES NAGY Ágnes József Attila- és Kossuth díjas költő, műfordító, esszéíró Budapesten született 1922. január 3-án.  1939-ben a Baár–Madas Református Leánylíceumban érettségizett. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–latin–művészettörténet szakos hallgatója, itt szerzett diplomát 1944-ben. Egyetemi éveiben munkakapcsolatba került Szerb Antallal és Halász Gáborral. 1944 áprilisában kötött házasságot Lengyel Balázs író–szerkesztő–kritikussal. 1958-ban elváltak, de munkatársi, szellemi életközösségük a további évtizedekben is megmaradt. Diákkorától kezdve írt verseket, folyóiratokban 1945-től publikált. Első verseskötete Kettős világban címen 1946-ban jelent meg. Ez évben alapította – férjével közösen – az Újhold című irodalmi folyóiratot, amely csak 1948 őszéig jelenhetett meg, de betiltása után mintegy emblémája lett a babitsi Nyugat eszmeiségét és minőségigényét vállaló írói-irodalmi törekvéseknek. 1947 őszétől 1948 augusztusáig ösztöndíjjal a Római Magyar Akadémián, illetve Párizsban tartózkodott tanulmányúton. A kemény diktatúra éveiben csak műfordítóként és a gyermekirodalom művelőjeként publikálhatott. Francia és német nyelvű műveket fordított, így Corneille, Racine, Molière, Victor Hugo, Saint-John Perse , Rilke és Bertolt Brecht műveit, de antológiákban számos egyéb és más nyelvből is készült fordítása megjelent. 1946-tól a Köznevelés című pedagógiai folyóirat munkatársa volt, 1954-től pedig a budapesti Petőfi Sándor Gimnázium tanára. 1958-tól szabad szellemi foglalkozású íróként dolgozott. Második kötetének, a Szárazvillámnak 1957-es a megjelenésétől folyamatosan jelen volt az irodalmi nyilvánosságban, de mindvégig távol tartotta magát a kultúrpolitikai hivatalosságtól. További új verseit az 1967-es Napfordulóban, majd pedig három gyűjteményes kötetének egy-egy új ciklusában adta közre. Eredetisége és költői ereje révén a korszak meghatározó, nemzedék-jelző alkotója lett, s egyúttal inspirálója a modern magyar líra további alakulásának. Versei külföldi folyóiratokban, antológiákban és önálló fordításkötetekben is megjelentek angol, német, francia és olasz nyelven.  A magyar esszéirodalom kimagasló művelője volt. 1975-től kezdődően több kötetben publikálta esszéit, verselemzéseit. Önálló kötetet szentelt Babits Mihály költői portréjának 1984-ben A hegyi költő címmel. Az 1970-es, 80-as években mértékadó és meghatározó személyisége lett a magyar irodalmi életnek. Kapcsolatot tartott a magyar irodalmi emigráció számos jeles tagjával is. 1986-ban Lengyel Balázzsal közösen – almanach formában – újraindították az Újholdat. A tizenkét kötet arról tanúskodik, hogy Nemes Nagy Ágnes az Újhold-eszme megvalósítását életműve részének tekintette. Élete utolsó évében meghívott alapító tagja lett a Magyar Tudományos Akadémián belül szerveződő Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Budapesten halt meg  1991. augusztus 23-án.Halála után, 1997-ben Lengyel Balázzsal közösen megkapta Izrael Állam „Yad Vashem” kitüntetését, mert a Holocaust idején  bújtatták és mentették az üldözötteket.1998-ban a Pro Renovada Cultura Hungariae Alapítvány Nemes Nagy Ágnes Emlékdíjat alapított a magyar esszéirodalom legjobbjainak elismerésére, a díjat először 1999-ben ítélték oda három személynek.

ADY András Endre író, újságíró Érmindszenten született, 1877. november 22-én. Édesapja diósadi Ady Lőrinc kisparaszti gazdálkodó, édesanyja Pásztor Mária református lelkipásztorok leszármazottja volt. Tanulmányait az érmindszenti református elemi iskolában kezdte, de mivel szülei idővel gimnáziumba szánták tanulmányait 1886-tól katolikus népiskolában folytatta, majd 1888-ban a nagykárolyi piarista gimnáziumba került. Ebben az iskolában írta első költeményeit is, amelyek többnyire verses csúfolódások voltak. 1892-től a zilahi református kollégium diákja volt, ahol 1896 júniusában érettségizett. Szülei beíratták a debreceni jogakadémiára, de a második évre a pesti jogi karra iratkozott be, majd Temesvárra ment, ahol délelőtt a királyi táblánál írnokoskodott, délután magánórákat adott. Temesváron súlyosan megbetegszik, így hazatér a szülői házba. Budapestre beiratkozik az egyetem IV. félévére, azonban a szülei által küldött tandíj többször is korhelyeskedésre elúszik, ezért Zilahra utazik, ahol ügyvédbojtárnak áll. Ezután Debrecenbe ment, ahol előbb a Debreczeni Hírlap, majd a Debreczen című folyóirat munkatársa lett. 1900 elején a nagyváradi Szabadság, majd a Nagyváradi Napló munkatársa lett. 1903 augusztusában ismerkedett meg Diósyné Brüll Adéllal, aki Léda néven lett a múzsája. Kapcsolatuk 1912-re teljesen megromlott: Ady a Nyugatban publikált Elbocsátó szép üzenet című versével végleg szakított Lédával. Hétszer járt Párizsban 1904 és 1911 között. Első, egy évig tartó párizsi útja után a Budapesti Naplónál helyezkedett el, ahol 500 cikk és számos költeménye jelent meg a. A második párizsi tartózkodása és a kapcsolódó földközi-tengeri utazás időszaka termékeny korszaka a költészetének. 1906-ban jelent meg harmadik verskötete Új versek címmel, mely sokak szerint mérföldkő a magyar irodalomban, de a negyedik kötete, a Vér és arany hozta meg az igazi sikert és a kritikusok elismerését.1908-ban a Nyugat című új irodalmi lap első számában jelentek meg versei és esszéi, ennek a lapnak lett élete végéig munkatársa, 1912-től pedig az egyik szerkesztője is. Jelentkezett a szabadkőműves Martinovics páholyba, amelybe 1912-ben vették fel. 1914-ben találkozott az akkor 20 éves Boncza Bertával, akivel 1915. március 27-én összeházasodtak, s akit verseiben Csinszkának nevezett.  Az első világháború alatt nem közölt írásokat, csak1918-ban jelent meg újabb verseskötete. Az őszirózsás forradalom után megalakult népköztársaság a forradalmi versei miatt megpróbálta kisajátítani, saját költőjének tekinteni, melytől ettől igyekezett elhatárolni magát. A Tisza-gyilkosság után szélütést kapott. Élete utolsó heteiben súlyos beteg volt, tüdőgyulladással küzdött: a Liget Szanatóriumban halt meg 1919. január 27-én, 41 évesen. Temetése január 29-én volt: koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára a Kerepesi temetőig.

Nemeskosztolányi KOSZTOLÁNYI Dezső költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének tagja Szabadkán született, 1885. március 29-én. Kosztolányi Árpád tanár, iskolaigazgató és Brenner Eulália gyermeke. A gimnáziumot Szabadkán kezdi, ahonnan elbocsájtják, ezért Szegeden érettségizett. Gimnáziumi tanulmányai közben testvéreivel és unokatestvéreivel előadásokat szerveztek, ezek eleinte csak saját szórakozásukat szolgálták, később nagyobb nyilvánosság elé léptek műsoraikkal. A bemutatott jeleneteket, verseket gyakran maguk írták, melyben ő és unokaöccse, Brenner József (Csáth Géza néven ismert novellista) jeleskedett. 1900-tól, ötödikes gimnazistaként rendszeresen írt verseket, amelyekből az első a Budapesti Naplóban 1901. őszén látott napvilágot, ezután a helyi lapokban hamarosan újabbak is megjelentek.1903-tól Budapesten a bölcsészkar magyar-német szakát végzi, ahol megismerkedik és barátságot köt Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. 1904-ben beiratkozik a bécsi egyetemre, 1905-ben hazatér és újságíró lesz: a Szeged és Vidéke és Bácskai Hírlapnál, 1906-ban a Pesti Napló munkatársa. Több idegen nyelvet sajátított el, így olaszul, franciául, németül, angolul és spanyolul beszélt. A Nyugatnak megindulásától egyik vezető munkatársa. 1907-ben jelenik meg első verseskötete, a Négy fal között. 1913-ban házasságot köt Harmos Ilona színésznővel, aki Görög Ilona néven írt is. 1915-ben születik fia, Kosztolányi Ádám. Az I. világháború pusztításai és véráldozatai megrázták. A Petőfi Társaság tagja lett, de csakhamar kilépett. A Tanácsköztársaság bukása után az Új Nemzedék című lap egyik rovatának szerkesztője, melynek cikkei vitriolos hangon szólnak a Tanácsköztársaságról és annak vezetőiről. A 20-as években sorra jelentek meg verseskötetei, elbeszélés gyűjteményei és regényei. Itthon és külföldön egyaránt elismerték, Thomas Mann megkülönböztetett figyelemmel és barátsággal érdeklődött iránta. 1929-ben A Toll körkérdést intézett az írókhoz: mit jelent számukra Ady öröksége, melyre Írástudatlanok árulása – különvélemény című írása volt  a válasz. József Attilát szeretettel segítette és támogatta. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, a La Fontaine Társaság pedig társelnöke, a magyar PEN Club első elnöke.  A 30-as évek elején rákbetegség támadta meg, felváltva kezelték hazai intézetekben és Stockholmban. Írói és újságírói tevékenységét élete utolsó hónapjától eltekintve – mindvégig folytatta. Műfordításaival Shakespeare, Oscar Wilde, a modern európai költészet megismertetésére törekedett. Édes Anna, Pacsirta, Aranysárkány című regényeit filmre vitték. Verseit, elbeszéléseit és regényeit több idegen nyelvre fordították.  1936. november 3-án halt meg Budapesten. Decemberben Nyugat emlékszámmal adózik emlékének, melyben Babits rehabilitálja fiatalkori barátját, művésztársát.

Szentistváni BABITS Mihály költő, író, irodalomtörténész, műfordító Szekszárdon született 1883. november 26-án. Budapesten 1906-ban szerzett magyar-latin szakos tanári oklevelet. Baján, Szegeden Fogarason, Újpesten, majd Budapesten tanított középiskolákban. 1916-tól egyik szerkesztője a Nyugatnak. 1919-től egyetemi tanárrá nevezték ki, de az ellenforradalom idején állásától megfosztották. 1918-as megalakulásakor a Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1925-től elnöke lett. 1919 közepe után kizárólag az irodalomból élt. 1927-től a Baumgarten-alapítvány kuratóriumának irányítója, 1920-tól kizárásáig tagja a Petőfi Társaságnak, 1930-tól a Kisfaludy Társaság tagja. Költészete évtizedeken át a magyar líra élvonalában állt.  Fortissimo című verséért melyben az I. világháború tombolásának meg nem akadályozása miatt Istennel is pörbe szállt - vallás elleni vétség címen indítottak ellene eljárást; ugyanakkor művei sokaságában vall közvetetten vagy közvetlenül is alapjában katolikus világszemléletéről. Életművének jeles darabja Jónás könyvének költői átdolgozása. Legértékesebb prózai műve a Halálfiai című családregény, fordításai közül kiemelkedik Dante: Isteni színjátékának tolmácsolása és az Amor Sanctus. Budapesten halt meg 1941. augusztus 4-én.

CSORBA Győző József Attila- és Kossuth-Díjas költő, műfordító Pécsen született 1916. november 21-én. Nagy családban született, kilenc testvére közül ő a nyolcadik. Iskoláit Pécsett végezte, 1935-ben a jezsuita Pius Gimnáziumban érettségizett, 1939-ben államtudományi diplomát és doktorátust szerzett a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Jogi Karán. Középiskolai és egyetemi évei alatt gyenge tanulókat instruált, pénzért diplomadolgozatokat írt. 1939–1941-ig állástalan diplomás, 1941-43-ban városi tisztviselő a főispáni hivatalban. 1943–1952-ig a Pécsi Városi Könyvtár vezetője. 1952-56-ban a Baranya Megyei Könyvtár csoportvezetője, 1956-76-ban igazgatóhelyettese. 1993-ig – szerződéses munkatársként – nyugdíjazása után is dolgozott a könyvtárban. Költészete a Nyugat harmadik nemzedékének tagjaival egyidőben indult. 1933–1934-ben jelentek meg első versei A Mi Utunk és a Regnum című diáklapokban. 1935-ben közölték versét először kötetben, a Százhúrú hegedű című antológiában. 1938-ban saját kiadásában jelent meg első verseskötete, a Mozdulatlanság. 16 verseskötete, 8 válogatott kötete, 1978-ban pedig Összegyűjtött versek című kötete jelent meg.  Lírájának jellemző területei a lélek, az élet és a halál, a család és a kert. Egyik legjobb barátja Weöres Sándor volt. Munkásságának jelentős része fordítói tevékenysége: nagyszámú latin, német, olasz, francia és orosz mellett ismertek görög, lengyel, norvég és finn versfordításai is. Goethe Faustja második részének magyarra ültetése után Janus Pannonius egyik legelismertebb fordítója lett. A pécsi irodalmi élet egyik fő alakítója volt, minden pécsi irodalmi folyóirat szerkesztésében jelentős szerepet vállalt, fiatal írókat, költőket segített tanácsaival, szigorú kritikáival. 1948-tól a Magyar Írók Szövetségének, 1949-től a Magyar PEN Club tagja. 1959-től a Jelenkor szerkesztőségében dolgozott, ahonnan 1965-ben saját elhatározásából távozott. 1976-tól a Magyar Írók Szövetsége választmányának tagja. 1977-től visszatért a Jelenkor szerkesztőbizottságába. 1985-ben, vidéki költőként először Kossuth-díjat kapott. 1995-ben felvették a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé. Pécsett 1995. szeptember 13-án hunyt el.

Hermann Karl HESSE (írói álneve: Emil Sinclair) német regényíró, elbeszélő, költő 1877. július 2-án született Németországban, a baden-württenbergi Calwban. Édesapja észt származású orosz állampolgár, francia származású volt. A családot erős vallásosság jellemezte, a szülők több évet töltöttek Indiában misszionáriusként. 1881-ben Baselba költöztek, a szülők az Evangélikus Misszionárius Társaságnál tevékenykedtek. 1890-ben a göppingeni latin iskolába járt, és 1891 júliusában letette a württemberigi tartományi vizsgát. 1891-ben egy evangélikus teológiai szemináriumba iratták be, ahonnan megszökött, ezért kicsapták. Szülei Bad Bollba küldték Christoph Blumhardt atya mellé, aki ördögűző képességeiről volt híres. Itt Hermann júniusban pisztolyt vásárolt és öngyilkosságot kísérelt meg, ezért hónapokra Stettenbe küldték gyógykezelésre az elmebetegek és epilepsziások intézetébe, majd Pfisterer atyánál talált menedéket Baselban, ahol beiratkozott a gimnáziumba, és 1893-ban levizsgázott. 1894 júniusától segédként dolgozott a clawi Perrot toronyóragyárban és ebben az időszakban kezdte el intenzíven művelni magát. Órákat töltött el nagyapja könyvtárában, ahol megtalálta a XVIII. századi költők és filozófusok szinte összes munkáját. 1895 és 1898 között segédként dolgozott Tübingenben a Heckenhauer Könyvkereskedésben. 1896-ban, egy bécsi folyóiratban jelent meg verse Madonna címmel. 1898 októberében jelent meg első verseskötete, a Romantikus dalok, majd az Egy éjfél utáni óra. 1899 októberében Baselba költözött, ahol egy antikváriumban dolgozott. 1900-ban kezdett cikkeket írni az „Allgemeine Schweizer Zeitung” részére. 1903 májusában eljegyezte magát Maria Bernuolli zongoraművésznővel. 1904-ben Berlinben jelent meg első regénye, a Peter Camenzind. Ebben az évben jelent meg a Boccaccioról és az Assisi Szent Ferencról szóló életrajza. Indiai teológiai-filozófiai szövegeket tanulmányozott, foglalkozott a brahmanizmussal és Buddha tanaival. 1904-ben a Bodensee német oldalán fekvő Gaienhofenbe költöztek, ahol szabadfoglalkozású íróként dolgozott több újságnak. 1906-ban két társával megalapította a bal-liberális folyóiratot „März” címmel. Baráti köre festőkből és zenészekből állt. 1910-ben jelent meg Gertrud című könyve. 1911-ben Indiába utazott, ahol érintette apja és nagyapja missziós tevékenységének állomásait. 1912-ben a család Svájcba költözött, ahol az első világháborúban a Bernben működő fogolysegélyező szervezet munkájában vett részt. 1914-ben jelent meg első háborúellenes felhívása, majd számos politikai írása német, svájci és osztrák újságokban, de kiadója volt több újságnak a háború alatt. 1916. márciusban meghalt édesapja, Martin fia súlyos beteg lett, feleségét, Miát pszichiátrián kezelték, és ő is idegösszeomlást kapott. A pszichoanalízis erősen éreztette hatását e korszak műveiben, különösképpen a Demian című regényben. 1916-ban kezdett el festeni, melyet a pszichoterápián javasoltak, így csendéleteket, önarcképeket és tájképeket alkotott. 1919-ben családja nélkül Tessinbe, majd Montagnolába költözött. Érdeklődése a keleti mitológia, valamint Freud és Jung lélektana irányába fordult, de nagy hatással volt rá Nietzsche, Spengler és Dosztojevszkij is. 1921-ben számos pszichoanalitikai kezelésben részesült Jungnál, miközben a Sziddhárta. Hindu rege című regényén dolgozott. 1923 júliusában elvált feleségétől. 1924-ben Baselben házasságot kötött Ruth Wenger énekesnővel. 1926-ban a Porosz Művészeti Akadémia választott tagja lett. 1927-ben jelent meg a Pusztai farkas című regénye. 1928-ban jelent cikk és esszé gyűjteménye a Szemlélődések, melyet a hitleri Németországban betiltottak. 1931-ben Hesse harmadszor is megnősült, az osztrák Ninon Dolbint vette el, akivel élete végéig együtt maradt. Montagnola mellé költöztek, ahol szőlőt, zöldséget és virágokat termesztettek. 1931-ben kilépett a Porosz Művészeti Akadémia irodalmi szekciójából. 1933-tól aktívan tevékenykedett a német emigránsok és üldözött zsidók érdekében; vendégül látta Thomas Mannt, Bertold Brechtet, Kurt Wolffot. 1936-ban a Gottrfried-Keller-díjat adományozták neki. Ebben az időben csupán két kötete jelent meg a náci Németországban, mert károsnak minősítették több művét. 1943. november 18-án Zürichben megjelent az Az üveggyöngyjáték teljes terjedelmében. 1946 augusztusában Frankfurt am Main városától Goethe-díjat kapott, novemberben pedig átvehette az irodalmi Nobel-díjat. 1947-ben a berni egyetem díszdoktorává avatták. 1951-ben megjelent a Késői próza valamint a Levelek, amely közel 200 levelet foglal magába, hiszen megszállott levélíró volt, többek között Romain Rollanddal, Thomas Mann-nal, Kerényi Károllyal állt levelezésben, valamint a két világháború között mintegy 35 ezer háborúellenes levelet írt a német ifjúsághoz.1955-ben a német könyvkereskedők békedíjával tüntették ki. 1957-1961 között megjelent a hét kötetes Összegyűjtött írások és a Lépcsőfoko kötete. 1962. augusztus 9-én Montagnolában halt meg.

NÉMETH László József Attila- és Kossuth Díjas író 1901. április 18-án született Nagybányán. Édesapja tanár volt, a család 1905-től Budapesten élt. 1920-ban magyar–francia szakra iratkozik a bölcsészkarra, de 1921 tavaszán már orvostanhallgató. 1925 decemberében megnyeri a Nyugat novellapályázatát. Házasságot köt Démusz Ellával. Fogorvosként, majd iskolaorvosként praktizál. 1926-tól a Protestáns Szemle, a Nyugat, a Társadalomtudomány és az Erdélyi Helikon munkatársa. Főleg kritikákat ír az élő magyar és világirodalom egyes íróiról és műveiről. 1930-ban Baumgarten-díjat kapott. 1931–32-ben a Nyugat kritikusa volt. 1932-ben szakít Babitscsal és a Nyugattal, s 1932-37 között 17 füzetben jelenteti meg az egymaga írta folyóiratát, a Tanút. 1934-ben részt vesz a Válasz című folyóirat megalapításában és szerkesztésében, számos írást közöl a lapban. Részt vesz a népi írók egy csoportja és Gömbös Gyula találkozóján. 1935 augusztusában romániai utazáson vesz részt; erről nagy hatású útinaplót jelentetett meg. Regényeket, tanulmányokat, drámákat írt, és jelentős publicisztikai munkásságot is folytatott. 1939 tavaszán a Kisebbségben című röpirata nagy vihart kavar. 1940-től a Móricz Zsigmond szerkesztette Kelet Népe munkatársa és a Zilahy Lajos-féle Híd főmunkatársa. Hosszú tanulmányban támadja meg Szekfű Gyulát. Számos városban tart előadást, majd 1941-től az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagba is ír. 1942-ben részt vesz a balatonszárszói és a lillafüredi találkozókon, 1943 augusztusában nagy hatású előadást tart a második balatonszárszói konferencián. A német megszállás, 1944 márciusa után bujdosni kényszerül.  1945-től előbb Békésen, majd Hódmezővásárhelyen él és dolgozik. Három évig tanít is a vásárhelyi gimnáziumban. 1946-tól folyamatossá válnak ellene a baloldali sajtótámadások. 1948 után is hosszabb időt tölt Hódmezővásárhelyen, évekig fordításból él. 1955 januárjában jelenik meg a Csillagban Galilei című drámája. 1956 november eleji újságcikkeiben kiáll a forradalom jogossága, illetőleg a szocializmus addigi pozitív eredményeinek a megvédése mellett. 1958-ban az MSZMP Központi Bizottsága több társával együtt határozatban bélyegzi meg az 1945 előtti „nacionalista”, „kispolgári”, „harmadik utas” nézetei miatt. 1959-ben öthetes tanulmányutat tesz a Szovjetunióban. A hatvanas években egyre ismertebb lesz Nyugat-Európában is. Számos művét fordítják le kelet-európai nyelvekre is. Idehaza egymás után adják ki tanulmányköteteit, regényeit, színdarabjait. 1965 áprilisában Bécsben Herder-díjat vehet át. 1975. március 3-án halt meg Budapesten.

JUHÁSZ Gyula költő, újságíró Szegeden született 1883. április 4-én. Iskoláit Szegeden végezte. 1902-06-ban Budapesten bölcsész hallgató, ahol megismerkedett Babitscsal és Kosztolányival. 1907-ben magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett. 1906-tól Máramarosszigeten, Léván, Nagyváradon, Szakolcán és Makón tanított. 1918-tól a Szeged és Vidéke, majd a Délmagyarország munkatársa, a Nyugatnak is dolgozott. Idegbaja fiatalkorától kínozta, depressziós állapotban különböző módokon ismételten öngyilkosságot kísérelt meg, végül halálát is az okozta. Költészete főként a századelő magyar lírájának újabb jegyeit viseli magán, a népnemzeti hagyományok egy részének fölfrissítésével egyidejűen. Borongó hangulatok, fájdalmas szépségkultusz, gyöngéd és lelkesült emberszeretet hatják át leggyakrabban a sorait. Élményforrása az alföldi táj, gyakran idézi meg művészek alakját. Jézus, illetve a jézusi szelídség iránti vonzódása ismételten kifejeződik verseiben. 1937. április 6-án halt meg Szegeden.

KERESZTURY Dezső író, költő, irodalomtörténész, kritikus, műfordító, miniszter Zalaegerszegen született 1904. szeptember 6-án. 1914-18-ban Zalaegerszegen, 1918-22-ben a Budapesti II. ker. Érseki Katolikus Reálgimnáziumban tanult és érettségizett. 1922-28-ban az Eötvös Kollégium tagjaként a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakot végzett, 1924-26-ban Bécsben egyetemi hallgató, Budapesten 1928-ban doktorált. Budapesten az Egyetemi Könyvtárban gyakornoka, 1928-36-ban a berlini Humboldt Egyetem magyar lektora és a Magyar Intézet könyvtárosa. 1936-45-ben az Eötvös Kollégium irodalom tanára, majd 1945-től igazgatója. Közben 1937-44-ben a Pester Lloyd irodalmi és színházi rovatának szerkesztője. 1946-tól a Budapesti Egyetemen magyar nemzeti klasszicizmus tanára. Az Írószövetség egyik alapítója. 1945. november és 1947. március között parasztpárti politikusként vallás- és közoktatási miniszter. A kommunista párt politikai térnyerésével előbb miniszteri, majd az Eötvös Kollégium igazgatói posztjáról is lemondani kényszerült. 1948-tól a Magyar Tudományos Akadémia főkönyvtárosa, majd 1950-től nyugdíjba vonulásáig az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársa volt; 1948-49-ben, majd 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1982-től rendes tagja. Első verses kötete Dunántúli hexameterek címmel 1956-ban látott napvilágot, ezt számos további követte. Költészetét a klasszikus magyar költészet hagyományaihoz való tudatos kapcsolódása, a pannon táj- és mentalitás szeretete jellemezte. Irodalomtörténészként elsősorban Arany János pályájának és életművének kutatásában alkotott maradandót, 1961-től ő szerkesztette Arany János összes műveinek kiadását. Műfordítóként főként a német költészet átültetésében alkotott valamint számos magyar nyelvű német irodalmi antológiát szerkesztett. Emellett többkötetnyi tanulmánya és színikritikája, valamint tematikus, fotóművészekkel közösen készített kötete jelent meg. Önéletrajzi esszékötetei a XX. századi magyar művelődéstörténet érdekes dokumentumai. Budapesten halt meg 1996. április 30-án.

KÁNYÁDI Sándor Kossuth-díjas költő Nagygalambfalván Hargita Megyében született 1929. május 10-én székely földműves családban. Édesanyját korán elveszíti. Az elemi iskola öt osztályát szülőfalujában végzi, utána Székelyudvarhelyen tanul, 1941 és 1944 között a református kollégiumban, majd 1944–45-ben a Római Katolikus Főgimnáziumban, 1946–50-ben a fém és villamosipari középiskolában. Költőként Páskándi Géza fedezi fel, 1950-ben a bukaresti Ifjúmunkás című lapban közli első versét, majd a kolozsvári Utunkban is megjelenik. 1950 őszétől Kolozsváron él. 1950-től fél évig a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola hallgatója, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán tanul, itt szerez magyar irodalom szakos tanári diplomát. 1955-ben jelenik meg első verseskötete, a Virágzik a cseresznyefa. 1951–52-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője. 1955-60-ban a Dolgozó Nő, majd 1960-1990-ig a kolozsvári Napsugár című gyermeklap szerkesztője. 1958-ban megnősül, feleségül veszi Tichy Mária Magdolna tanárt. Tevékenyen részt vállal az irodalmi életben, iskolák, könyvtárak, művelődési házak állandó vendége Romániában, Magyarországon és a környező államok magyarlakta településein. 1956 októberében-novemberében a Romániai Írószövetség küldötteként a Szovjetunióba utazik, ellátogat Leningrádba, Moszkvába és Örményországba. Először lépi át a román-magyar határt, de Magyarországon csak átutazik. 1967-ben utazik először nyugatra, Bécsben megtartja a Líránkról Bécsben című előadását, 1969-ben Székely Jánossal, Békés Gellérttel részt vesz a Bolzanói Szabadegyetemen, itt megismerkedik Cs. Szabó Lászlóval és Szabó Zoltánnal. 1971-ben a Pen Klub meghívására Sütő Andrással Norvégiába és Svédországba utazik. 1973-ban Püski Sándor meghívására Sütő Andrással, Farkas Árpáddal, Domokos Gézával és Hajdú Győzővel az USA-ba és Kanadába látogat. 1984-ben hosszabb észak- (Kanada, USA) és dél-amerikai (Argentína, Brazília) előadó körúton vesz részt. 1992-ben Izraelben mutatja be erdélyi jiddis népköltészet-fordítását.1987-ben meghívják a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, nem kap útlevelet, ezért tiltakozásul kilép a Romániai Írószövetségből. A Magyar Művészeti Akadémia tagja.

WEÖRES Sándor Kossuth-díjas költő, műfordító, író Szombathelyen született, 1913. június 22-én. Édesapja hivatásos katona, huszártiszt, földbirtokos volt, édesanyja, Blaskovich Mária nagyszebeni, gazdag szerb polgárcsaládból származott. Négy-öt évesen már írt és olvasott, édesanyjától és nevelőnőjétől németül és franciául tanult. Kilenc évesen Shakespeare-t és az evangélikus parókián található lexikonokat olvasta. Elemi iskoláit Pápán, majd Csöngén kezdte, de rossz egészségi állapota miatt magántanulóként fejezte be. Középiskolai tanulmányait Szombathelyen, Győrben és Sopronban végezte. Tizenöt éves volt, amikor megjelent első verse, az Öregek, melyet Kodály Zoltán megzenésített. A pécsi egyetem bölcsészkarán esztétikából doktorált, majd könyvtáros lett. 1943-ban Budapestre költözött és az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott. A II. világháború végén Csöngén élt, majd Székesfehérvárott múzeumi tisztviselő, a Vörösmarty Társaság tagja. 1932-ben a Nyugatban jelent meg első verse, 1934-ben az első verseskötete. 1935-ben Baumgarten-díjat kapott. Ekkor már rendszeres kapcsolatban állt Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel. 1947-ben feleségül vette Károlyi Amy költőnőt. 1970-ben Kossuth-díjat kapott. Budapest halt meg 1989. január 22-én.

KASSÁK Lajos Kossuth-díjas író, költő, műfordító, képzőművész Érsekújváron született 1887. március 21-én. Apja gyógyszertári laboráns, anyja mosónő volt. Gimnáziumi tanulmányait megszakítva tizenkétéves korában lakatosinasnak állt, majd segédlevelet szerzett. 1904-ben Budapestre költözött, vasmunkásként angyalföldi gyárakban dolgozott, részt vett a szakszervezeti mozgalomban, belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. 1905-ben több alkalommal sztrájkot szervezett, tüntetéseken vett részt, emiatt feketelistára került. Az irodalomra egy véletlenül a kezébe került Petőfi-kötet hívta fel figyelmét, majd megismerkedett Ady műveivel. Első verse 1908-ban jelent meg. 1909-ben a Független Magyarország, 1910-től a Renaissance közölte műveit. 1909–10-ben vándorútra indult, Ausztriát, Németországot, Belgiumot járta be, Párizsig jutott el. Vándorlása során ismerkedett meg az avantgarde művészettel és az anarchizmus eszméivel. Naturalista novelláit Életsiratás címen 1912-ben, három egyfelvonásos játékát Isten báránykái címen1914-ben adta ki. 1912-ben talált költői hangjára, 1915-ben jelent meg első versesfüzete, az Éposz Wagner maszkjában. 1915 novemberében megindította A Tett című kéthavonta megjelenő folyóiratát, majd ennek betiltása után 1916 októberében a Ma című folyóiratot.. Mindkettő élesen szembefordult a háborúval, szocialista eszméket hirdetett. E lapok nevelték a magyar avantgarde és a későbbi szocialista irodalom képviselőit. A képzőművészetben is szabad teret nyitott az avantgarde törekvések és művészek előtt, a Ma kiállításokat is rendezett Visegrádi, Váci, majd Kossuth Lajos utcai kiállító termében. 1917-ben szerkesztette az Új Költők Könyve című antológiát, amely saját versein kívül György Mátyás, Komját Aladár és Lengyel József műveit közölte. Az őszirózsás forradalom után a társadalmi átalakulás felemás voltát bírálta, már 1918 novemberében kommunista köztársaságot követelt. A proletárdiktatúra idején a Közoktatásügyi Népbiztosságon a plakátok engedélyezésével foglalkozott. Ekkor jelent meg Hirdetőoszloppal címmel verseskötete és Tragédiás figurák című kisregénye. 1919 júniusában Kun Béla elítélte az avantgardisták törekvéseit, melyre vitairattal válaszolt, s a művészet szuverenitását hirdetve nem fogadta el a pártirányítás elvét. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták, a gyűjtőfogházból megszöktették, Bécsbe emigrált. Itt 1920 májusában újra megindította Ma című folyóiratát. A Ma köre fiatalokkal egészült ki, írói közé tartozott Déry Tibor, Németh Andor és Illyés Gyula. Már korábban foglalkozott grafikával, könyveinek és folyóiratainak maga tervezte a címlapjait. Első jelentősebb festményeit Bécsben készítette, ezekből 1921-ben Bécsben, a Würthle Galériában, 1922-ben Berlinben a Der Sturm Galériában rendezett kiállítást. 1926-ban visszatért Budapestre. 1928-38-ban ő szerkesztette a Munka című folyóiratot, s vezette a Munka-kör tevékenységét. Fiatal munkások és értelmiségiek szervezésével és nevelésével foglalkozott. Megismertette velük a szocializmus eszméit, az illegális kommunista párttal azonban szinte szüntelen vitában állt. Első felesége, Simon Jolán halála után 1939-ben feleségül vette Kárpáti Klára tanárnőt, akivel Angyalföldön élt, s ott vészelte át az 1944-es ostromot, amelyről naplót írt. 1945 után a Szociáldemokrata Pártba országgyűlési képviselője, a Magyar Művészeti Tanács alelnöke lett. A munkáspártok egyesülése után nem vett részt a politikai mozgalmakban, 1949–56-ban mint író is hallgatásra kényszerült. 1956-ban kapcsolódhatott be ismét az irodalmi életbe. 1957-ben a Csók István Galériában kiállítást rendezett festményeiből. 1961-ben Párizsban is kiállították festményeit, majd Svájcban, Lengyelországban, Csehszlovákiába és Olaszországban is. Budapesten halt meg 1967. július 22-én.

REMÉNYIK Sándor költő, lapszerkesztő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja Kolozsváron született 1890. augusztus 30-án. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.  A kolozsvári református kollégiumban érettségizett, majd a Ferenc József Tudományegyetemen néhány félévig joghallgató a Dobsina és Vidéke, utóbb a kolozsvári Ellenzék, Újság és Kolozsvári Hírlap munkatársa, 1918-tól az Erdélyi Szemle munkatársa, 1921-23-ban a Pásztortűz alapító szerkesztője. Nagy hatást keltettek Végvári álnéven írt, Erdélyben gépírásos másolatokban terjesztett hazafias versei (melyért az oláhok halálra keresték), ezen álnéven 1921-ben a Kisfaludy Társaság, majd a Petőfi Társaság tagjának választották. 1924-ben addigi költői munkásságáért a Petőfi Társaság lírai nagydíjjal tüntette ki. 1941-ben megkapta a Corvin-koszorút. Sokan az Ady utáni nemzedék leghatásosabb magyar költőjeként tartják számon. Tüdőgyulladásban halt meg Kolozsváron 1941. október 24-én.

VÁCI Mihály József Attila- és Kossuth-díjas költő, író Nyíregyháza-Ókistelekin született 1924. december 25-én. Föld nélküli szegényparasztok leszármazottja, apja vasúti-pályamunkás, megrokkanása után sorompóőr. Szülővárosában végezte el a tanítóképzőt. Akkor kezdte el a tanyabokori tanítóskodást, amikor a németek megszállták az országot. Munkaszolgálatra hívták be, de Pozsonyban megszökött. 19 éves korától rövid szünetekkel hat éven át súlyos tüdőbetegség gyötörte és kórházba kényszerítette. Felgyógyulása után, 1949 tavaszától kollégiumi vezető és megyei tanácsi előadó Nyíregyházán. 1950-54 között az oktatásügyi minisztériumban dolgozott. 1954 őszén elküldte verseit Illyés Gyulának, melyek megjelentek meg az Új Hang című folyóiratban. 1955-ben kiadták Ereszalja című verseskötetét. Az 1954-1960 között a Tankönyvkiadónál több irodalmi tankönyvet szerkesztett. Nevét Mindenütt otthon című 1961-ben megjelent kötete tette ismertté. 1960-tól az Élet és Irodalom című folyóirat munkatársa, 1961-től az Új Írás szerkesztő bizottsági tagja, majd szerkesztője. 1963-ban Szabolcs-Szatmár megye országgyűlési képviselőjévé választották. A hatvanas évek elején irodalmi törekvései, közéleti elkötelezettsége miatt támadások érték. Íródelegációk tagjaként járt a Szovjetunióban, Olasz- és Franciaországban, Csehszlovákiában és Kubában. 1970 tavaszán kormányküldöttséggel Vietnamba utazott, ahol Hanoi-ban 1970. április 16-án agyvérzés következtében halt meg.

SZABÓ Lőrinc Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító Miskolcon született 1900. március 31-én. 1919 őszén került Budapestre, először gépészmérnöknek készült, később a bölcsészkarára iratkozott, de csak rövid ideig volt hallgató. 1921-ben belépett Az Est szerkesztőségébe, ahol újságíró, majd később olvasó szerkesztő lett. Feleségül vette Mikes Klárát. Először műfordításaival tűnt fel (Shakespeare: Szonettek, Omár Khájjám: Rubaiját). 1922-ben jelent meg első verseskötete Föld, erdő, Isten címmel. A következő évben jelent meg Kalibán c. verseskötete. költői egyénisége A sátán műremekeiben, majd a Te meg a világban  bontakozott ki. 1927-ben Pandora címmel művészeti és kritikai folyóiratot indított és szerk. Az Est-lapoknál végzett újságírói munka mellett sokat fordított angolból, főleg Shakespeare-műveket, franciából Baudelaire Romlás virágait, Verlaine válogatott verseit, Villon Nagy Testamentumát, Molière Nők iskoláját, oroszból Tyutcsevet, Puskint, Krilovot, németből Goethe Wertherét. Műfordításainak nagy részét az Örök barátaink c. kötetében tette közzé. A harmincas években sokat utazott külföldön. Ebben az időben már elismert költő volt, tagja a Kisfaludy, a Lafontaine és a debreceni Ady Társaságnak. Háromszor tüntették ki Baumgarten-díjjal. 1943-tól a hivatalos politika támogatása jelent meg írásaiban. Ez 1945 után hosszabb ideig kizárta az irodalmi közéletből. 1947-ben jelentkezett ugyan újabb kötettel, a Tücsökzenével, de ez időben főleg műfordítással foglalkozott. 1956 után kapcsolódott újból az irodalmi életbe. Budapesten halt meg 1957. október 3-án.

Rainer Maria RILKE szudétanémet impresszionista költ Prágában született 1875. december 4-én. Apja karintiai osztrák családból származó katonatiszt volt, majd vasúti tisztviselő, anyja régi prágai patríciuscsalád lánya. Szülei katonai pályára szánták, de a gyenge fizikuma és érzékenysége miatt nem bírta a kadétiskola vakfegyelmét és abbahagyta tanulmányait a Mährisch-Weisskirchen-i katonai főreáliskolában. A linzi kereskedelmi akadémián tanult tovább, ahonnan megszökött, végül magántanulóként tett érettségi vizsgát. 1895-től a prágai egyetemen művészettörténetet, irodalmat és filozófiát hallgatott. 1896-ban Münchenbe költözött, ahol beleszeretett az orosz származású Lou Andreas-Saloméba, Nietzsche volt szerelmébe, és 1899-ben vele együtt utazott el Oroszországba, ahová többször is visszatért. Tolsztojt is meglátogatta, és az orosz irodalom, az orosz élet idealizált képe nagy hatással volt rá. A továbbiakban sem állapodott meg sehol, állandóan vándorolt. 1901-ben az észak-németországi Worpswede szecessziós festő-kolóniájában megismerkedett Clara Westhoff szobrásznővel, és feleségül vette, de csak egy évig éltek együtt. 1902-ben Párizsba költözött, ahol 1903-ban Rodin személyi titkára lett. 1914-ig gyakori hosszabb külföldi utazásairól újra meg újra ide tért vissza. Közben egy ideig mecénása, Thurn-Taxis hercegnő Trieszt közelében található duinói kastélyában is vendégeskedett. A világháború kitörése Németországban érte. A bécsi katonai levéltárban szolgált egy ideig, majd leszerelték. 1916-tól Münchenben élt, majd a háború után Svájcba telepedett át, és 1921-tól a Vallis kanton-beli Muzot románkori vártornyában lakott, remetei magányba visszavonulva. 1926. december 29-én halt meg Montreuxben 1926. december 29-én.

CSUKÁS István József Attila- és Kossuth-díjas költő, író Kisújszálláson született 1936. április 2-án. Apja nehéz sorsú kovácsmester volt. A háború után egy zenetanár biztatására, anyja akaratából jelentkezett az akkor alakult békéstarhosi zeneiskolába, hegedűművész akart lenni. Nyaranta apja mellett dolgozott az építkezéseken, téglát hordott. Kamaszosan lázadt fel apja ellen, majd az intézet, s végül a zene ellen. Érettségi után előbb a jogi egyetemre jelentkezett, majd egy idő után átment a bölcsészkarra, de tanulmányait nem fejezte be. Megjelentek első versei, írásaiból, irodalmi segédmunkákból élt, a Fiatal Művészek Klubjának vezetője volt, majd a Művészeti Alapnál, a Munkaügyi Minisztériumban, a Néphadsereg című lapnál dolgozott. 1968-tól 1971-ig a Magyar Televízió munkatársa, 1978-tól 1985-ig a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó főszerkesztője. 1989-től 1991-ig szerkesztőbizottsági tag az Új Idő című lapnál.  Az ifjúsági irodalomért nemcsak a könyvkiadásban tevékenykedett, hanem a gyermeklapok szerkesztésében is részt vállalt. Alapító szerkesztője volt – Kormos Istvánnal – a Kincskeresőnek. Egy ideig a Kölyökmagazin szerkesztő bizottságának az elnöke, majd a Piros Pont főszerkesztője. A hatvanas évek közepén fordult a gyermekirodalom felé, s ettől kezdve verseskötetei jelennek meg gyermekregényei, mesekönyvei, verses meséi. Nagy sikerrel mutatják be Ágacska című színdarabját, majd a többi színpadi művét. 1975-ben a hollywoodi X. televíziós fesztiválon a Keménykalap és krumpliorr című játékfilm megkapja a fesztivál Nagydíját és Az Év Legjobb Gyermekfilmje címet.

SZILÁGYI Domokos költő, irodalomtörténész, műfordító Nagysomkúton született 1938. július 2-án. Kolozsváron a Bolyai Egyetemen magyar szakon végzett 1960-ban, utána Bukarestben élt. Első felesége Hervay Gizella költő. Gyermekük 1977-ben földrengés áldozata lett. Első költeménye az Utunkban jelent meg 1956-ban, első verseskötete az Álom a repülőtéren 1962-ben. 1958-59-ben az Igaz Szó munkatársa volt, dolgozott az Előrébe1968–70-ben. Élete végén Kolozsvárott telepedett le. Az első ún. Forrás-nemzedék tagja. Irodalomtörténészként Arany Jánossal és Eminescuval foglalkozott. Betegsége miatt öngyilkos lett Kolozsváron 1976. november 2-án.

Szergej Alekszandrovics JESZENYIN orosz költő Konsztantyinovoban (ma Jeszenyino) született 1895. október 3-án. Szülei falusi parasztemberek voltak, is gyermekként anyai nagyszülei nevelték. Első verseit kilencévesen írta. Egyházi iskolába íratták, majd ennek elvégzése után a Moszkvai Tanítóképzőbe szánták, de erre nem került sor. 1912-ben Moszkvába költözött, ahol egy húsboltban, majd könyvesboltban, később egy nyomdában lektorként dolgozott, ahol meg ismerkedett Anna Izrjadnovával, akivel a Sanyavszkij Népi Egyetemen történelmi-filológiai tárgyakat hallgattak esténként. Polgári esküvőjük után 1914 végén megszületett fiuk, Jurij, akit a sztálinista tisztogatások idején letartóztattak, majd 1937-ben agyonlőtték. 1915-ben Szentpétervárra költözött, ahol Alekszandr Bloknak írt üzenete után a költő találkozásra hívta, majd bevezette az irodalmi társaságba és megjelentette négy versét a Golosz zsiznyi című folyóiratban. 1916-ban jelent meg első kötete Radunyica címmel. 1916-1917 között katonai szolgálatra sorozták be, de tekintélyes írók közbenjárására nem került ki a frontra, hanem a Carszkoje Szelo-i kórház írnoka lett. Az 1917-es forradalmat egy rövid ideig támogatta, de hamar elvesztette illúzióit. 1917 augusztusában Jeszenyin másodszor nősült, feleségül vette Zinajda Rajk színésznőt. 1918 szeptemberében saját kiadóvállalatot alapított, ahol megjelentette második verseskötetét Preobrazsenyie címmel. Ebben az évben született meg Tatjana lánya. 1920-ban két új kötete jelent meg és ekkor született meg harmadik gyermeke, Konsztantyin. Közben Dél-Oroszországban és a Kaukázusban utazgatott és ebben az időben kezdett el kocsmákba járni, és ettől kezdve hamarosan részeg botrányaitól volt hangos a társasági élet. 1921 őszén megismerte a Párizsban élő amerikai táncosnőt, Isadora Duncant, akivel 1922. május 2-án házasodott össze, majd elkísérte egy európai és amerikai turnéra, ahol gyakran részeg állapotban szállodai szobákat vert szét és botrányokat rendezett az éttermekben. Viselkedése nagy nyilvánosságot kapott az akkori sajtóban, ő pedig unatkozott a szerinte ál-művészi körökben, Amerikát kifejezetten nem kedvelte. Egyre többet ivott, barátai visszaemlékezései szerint tekintete tompa lett és fénytelen, életuntnak és betegnek tűnt. Csalódott a nyugati művészi körökben, akik nem voltak hajlandóak befogadni. Mivel házassága rövid ideig tartott 1923 májusában visszatért Moszkvába, ahol rögtön kapcsolatba bonyolódott Avguszta Miklasevszkaja színésznővel. Másik szerelme ebből az időből, Galina Benyiszlavszkaja, aki a költő halála után egy évvel öngyilkosságot követett el a sírjánál. 1924-ben újabb kötete jelent meg Moszkva kabackaja címmel, melynek versei őszinte vallomások a részegségről, a züllött kocsmázásokról, a botrányokról. Ugyanebben az évben fia született Nagyezsda Volpin költőnőtől, akit sohase látott. (Alekszandr Jeszenyin-Volpin később híres költő lett és részt vett Andrej Szaharov disszidens mozgalmában az 1960-as években, majd az Egyesült Államokba költözve, Jeszenyin-Volpin néven matematikus lett.) 1924 szeptemberében újabb kaukázusi utazás következett, ez idő alatt Perszidszkije motyivi című verscikluson és az Anna Sznyegina című poémáján dolgozott. Az utazás jót tett a lelkének, a déliek szívélyesen és szeretettel fogadták, tenyerükön hordozták. Megnyugodott és művészete is kiteljesedett, az 1924-es, -25-ös évben több mint száz költeményt írt, melyeket Sztrana szovetszkaja címmel adtak ki. Visszatérve Moszkvába nyugalmának vége szakadt, újra nekivettette magát a kocsmáknak, majd egyre paranoiásabb lett, emlékezések szerint pisztolyt vett, s folyton úgy érezte, hogy követik és figyelik a rendőrök. Depressziója elmélyült, verseiben egyre inkább eluralkodtak a halálhoz kötődő gondolatok. Utolsó két éve folyamatos tévelygéssel és részegséggel volt tele, ugyanakkor megalkotta költészetének legszebb darabjait. 1925 tavaszán Jeszenyin megismerkedett Lev Tolsztoj unokájával, Szofja Andrejevna Tolsztajával, aki az ötödik felesége lett. Házassága nem segített súlyosbodó depresszióján, felerősödött paranoiája, hallucinációk gyötörték. 1925 őszén idegösszeomlással kórházba került, ahol egy hónapig kezelték és december 21-én engedték ki. Ekkor kiadójától kikérte az összegyűjtött verseiből kiadott kötet honoráriumát, meglátogatta gyermekeit és Pétervárra utazott, ahol az Angletyer nevű szállodában szállt meg, amelynek az 5-ös számú szobában december 28-án találták meg a holttestét: a fűtőcsövekre akasztotta fel magát a jegyzőkönyv szerint. Itt találták meg saját vérével írt búcsúversét is. Moszkvában a Vagankovszkoje temetőben helyezték végső nyugalomra. Sztálin és Hruscsov alatt a legtöbb művének kiadását felfüggesztették, csak 1966-ban adták ki ismét műveit. Bár magánélete zaklatott volt, Oroszországban nagy hírnév övezi, számos versét megzenésítették, életéről televíziós sorozat készült, országszerte szobrokat emeltek a tiszteletére, külön irodalmi társaság foglalkozik élete kutatásával és költészete elemzésével. Magyar fordítói között van Rab Zsuzsa, Illyés Gyula és Weöres Sándor.

Oszip Emiljevics MANDELSTAM orosz költő és esszéíró, a sztálini diktatúra egyik legismertebb áldozata a művészvilágban Varsóban született 1891. január 15-én. Apja, Sacnel egy Kurlandból elszármazott bőrkereskedő, anyja, Flora Verblockaja, egy vilniusi zsidó értelmiségi család sarja, zenetanár. születése után a Pétervár melletti Pavlovszkba költöztek.  1900-ban beiratkozik a tyenyisevi kereskedelmi iskolába Péterváron. 1906 őszén csatlakozik az eszer párthoz, a szociálforradalmárokhoz. 1907. májusában befejezi tanulmányait, az évzárón saját versét adja elő, amelyet az iskolaújság úgy méltat, mint az akkori idők kiemelkedő alkotását. 1907-08-ban Párizsban élt, majd Svájcba és Olaszországba ment. 1908 ősze és 1909 tavasza között rendszeresen eljár a pétervári Vallásfilozófiai Társaság üléseire, melyeken az orosz irodalom és kultúra, valamint a pravoszláv egyházi hiearchia képviselői találkoztak. Rendszeres látogatója a költőfejedelem, Vjacseszlav Ivanov hírneves irodalmi szalonjának, a „Torony”-nak is. 1909 őszétől a heidelbergi egyetemen ófrancia nyelvet és filozófiát hallgat. 1910 augusztusában jelennek meg először versei az Apollón folyóiratban. 1911-ben ismeri meg Anna Ahmatova írónőt. 1911. május 14-én Viborgban a helyi metodista egyház lelkész megkereszteli. 1911 szeptemberében beiratkozik a pétervári egyetem bölcsészeti karára, a romanisztika-germanisztika szakra. 1913-ban jelenik meg első verseskötete, a Kő. 1916-17-ben verseivel gyakran lép fel költői esteken, koncerteken. 1918-ban Moszkvába költözik át, ahol pár hónapig a Művelődési Népbiztosság esztétikai neveléssel foglalkozó szekcióját vezeti és a Znamja Truda című lap állandó munkatársa, ahol megjelennek a forradalmat mint a „szabadság alkonyát” ünneplő, ambivalens ódái. Később megválasztják a moszkvai Lingvisztikai Kör tagjának, Majakovszkijjal és Paszternakkal együtt. 1918 júliusában összeütközésbe keveredik Jakov Grigorjevics Bljumkinnal, a baloldali eszer párt tagjával, aki a CSEKÁ-nál dolgozott és azzal hencegett, hogy emberek élete és halála van a kezében, s bizonyságképpen előre aláírt, még kitöltetlen letartóztatási parancsokat lobogtatott. A felháborodott Mandelstam Dzerdzsinszkijhez fordult panasszal. 1919-ben a zűrzavar és az éhínség elől délre menekült, előbb Harkovban, majd Kijevben volt, ahol megismerkedik leendő feleségével, Nagyezsda Jakovlevna Hazinával. 1920-ban egy részeg kozákkapitány megfenyegeti, hogy letartóztatja, s bár erre nem került sor, de később, Vrangelék kémelhárítói valóban letartóztatják. Pár nappal később bocsátják csak szabadon Cigalszkij ezredes, Vereszajev és mások közbenjárására. Mikor elhagyhatja a Krímet és megérkezik Batumiba, a grúz mensevikkormány-párti őrség tartóztatja le, de a grúz költők közbenjárására szabadon engedik. Októberben tér vissza Oroszországba és rövid moszkvai tartózkodás után Petrográdba megy. 1922 januárjában Berlinben adták ki Tristia című második verseskötetét. Kijevben előadást tart a Filozófiai Akadémián Akmeizmus vagy klasszicizmus címmel. 1925 novemberében jelenik meg napvilágot lát Az idő zaja című prózai műve. 1928-ban három könyve is megjelenik: Költemények ( válogatott versek), A költészetről (esszék) és Az egyiptomi bélyeg (önéletrajzi próza). 1929 decemberében kezdi diktálni feleségének a Negyedik próza című önéletrajzi művét, amely már a fennálló rendszerrel való nyílt szembefordulásról tanúskodik.1931 végleg Moszkvába költözik. Költői esteket tart a Lityeraturnaja Gazeta zsúfolásig megtelt gyűléstermében. A Zvezda című leningrádi lapban megjelenik az Utazás Örményországban című útirajza, amiből politikai botrány lesz, a lap főszerkesztőjét leváltják, majd a Pravda éles kirohanást intéz ellene. Ősszel jut lakáshoz Moszkvában, egy olyan házban, ahol írók éltek, itt kapott lakást Mihail Bulgakov. Ebben a lakásban születik novemberben Sztálin-ellenes gúnyverse.  1934-ben a költő iránt egy rövid életű és viszonzatlan szerelem bontakozott ki Marija Petrovih fiatal költő- és műfordítóban, aki mint Mandelstam egyik bizalmasa megkapta az új, "felforgató" verseket, melyeket rövid időre hivatali asztalán felejtett és ezzel hozzájárult, hogy május 13-án, egy hajnalig tartó házkutatás után, letartóztassák Mandelstamot. Barátai közbenjárására az eljárást beszüntetik és Cserdinybe száműzik feleségével, ahol a városi kórházban szállásolják el őket, amelynek első emeleti ablakából kiveti magát, de csak kulcscsontját töri el. Innen Voronyezbe mehetnek, ahol 1935-ben a helyi újság megbízásából kolhozokba és szovhozokba utazik, riportokat írni, a helyi rádiónak irodalmi műsorokat készít. 1936 februárjában Voronyezsben meglátogatja őket Ahmatova, akinek anyagi segítségével Zadonszkba mehetnek üdülni. Itt éri őket a moszkvai perek híre. 1937 május 16-án letelt a hároméves száműzetés ideje, visszaköltözhettek Moszkvába, de júniusban megfosztják őket a lakhatási engedélytől, ezért Szavojlóba költöznek. Az Írószövetségtől megbízást kap, hogy látogassa meg az épülő Volga-Don-csatornát és az ott szerzett élmény alapján írjon verset. 1938. május 2-án letartóztatják, majd augusztus 2-án öt év munkatáborra ítélik. Október 12-én érkezik meg a Vlagyivosztok alatti tranzitlágerbe, ahol december 12-én ismeretlen körülmények között halt meg.

Paul CELAN (Paul Antschel) költő, műfordító, irodalomkritikus Csernovicban született, Romániában 1920. november 23-án német anyanyelvű zsidó családban. Családját a holokauszt következtében elvesztette. Svájcban járt egyetemre, majd Párizsban telepedett le. Már életében kora Európájának egyik legnagyobb hatású költője és irodalomtudósa volt, aki a lírai nyelv megújítására és a holokauszt tragédiájával való szembenézésre törekedett. Publikációiban a Celan írói álnevet használta, mely eredeti vezetéknevének anagrammája. Szinte minden versének, ha csak áttételesen is, de meghatározó eleme, motívuma a holokauszt, az emberirtás, a kollektív halál. Fő motívumai a hamu, a füst, a száj, a szem, a kéz, a kristály, a hang, a hó, a kő, a lélegzés. A magyar irodalom szempontjából bizonyítottan nagy hatást gyakorolt az Újhold költőire, közöttük Pilinszkyre, Nemes Nagy Ágnesre vagy Lator Lászlóra, de fiatalabb költőnemzedékre is Simon Balázsra, Oravecz Imrére. Magyarra Lator László, Marno János, Oravecz Imre, Simon Balázs, Schein Gábor és Kántás Balázs fordította nagyobb számú versét. 1970. április 20-án Párizsban öngyilkos lett, a Szajnába vetette magát.

KÁROLYI Amy (Károlyi Mária) költő, műfordító Budapesten született 1909. július 24-én. Értelmiségi családban nevelkedett, Budapesten magyar-német szakos tanári oklevelet szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd Bécsben tanult. Első verseit Babits Mihály közölte a Nyugatban 1940-ben. Korai kötetei mesék és verses képeskönyvek: A kislány, aki fütyülni tudott, 1941-ben és Cili cica kalandjai, 1946-ban. 1947-ben férjhez ment Weöres Sándorhoz. Lírája A harmadik ház  című kötetében mutatta meg önálló arculatát 1965-ben. Weöres Sándorral közösen is adtak ki meséket, 1958-ban Tarka forgó, 1975-ben Hetedhét ország címmel. 1977-ben a Kulcslyuk-lírával kezdődő korszakában új kötetkompozíciót alakított ki, amely idézetekből, aforizmákból, verses vagy prózai rövidebb-hosszabb szövegekből állt. Válogatott műfordításainak 1975-ben a Vonzások és viszonzások  címet adta. A szellemi rokonság jegyében fordította le Emily Dickinson válogatott írásait. Később esszéket, emlékezéseket tett közzé Születésem története címmel 1984-ben. Budapesten halt meg 2003. május 29-én.

Tudor ARGHEZI családi nevén Ion N. Theodorescu román költő, prózaíró, műfordító, publicista Bukarestben született 1880. május 21-én. Írói álnevét, saját bevallása szerint az Argeș folyó ókori nevéből – Argesis – vette. 1891-ben végezte el a Szent Sava kollégiumot Bukarestben. Első verseit 1896-ban a Liga Ortodoxă (Keleti Szövetség) folyóirat közölte. 1899-ben szerzetes lett, majd öt év után előljárói a fribourgi katolikus egyetemre küldték, ahol hátat fordított az egyháznak és 1910-ig felváltva Genfben és Párizsban élt. 1910-ben visszatért Romániába és szocialista lapok munkatársaként számos verset, politikai gúnyrajzot , illetve vitacikket írt, köztük a költői pályája határköveként számon tartott Rugă de seară (Esti ima) című verset. ekkor kezdte el írni a tablettáknak nevezett prózai-publicisztikai írásait. Az első világháború kitörése után a román kormány ellen írt cikkeket. 1918–1919 között a börtönbe zárják árulás vádjával. 1927-ben jelent meg, első önálló verseskötete Cuvinte potrivite (Illő igék) címmel. 1929-ben megjelenik első prózai könyve, a címe Icoane de lemn (Szentképek fából). Ochii Măicii Domnului (A Boldogasszony mosolya) című regénye vallásos témáról szól. A Cimitirul Buna-vestire (Boldogasszony-temető) és a Lina (A virágáruslány) címűekben bírálja a Román Királyság közéletét. Újra indítja korábbi lapot, a Bilete de papagal-t Informația Zilei névvel, amelyben 1943-ban közli a bukaresti német nagykövethez, Manfred von Killingerhez, a Baroane! (Báró uram!) című gúnyiratát. A hatóságok beszüntetik a lapot és bírósági tárgyalás nélkül bebörtönzik a Târgu Jiuhoz közeli lágerbe. 1944-ben szabadul ki, az Antonescu rezsim bukása után. 1948-tól kezdve a kommunista hatalom ünnepelt költője, kitüntetik különböző címekkel és díjakkal, a Román Akadémia tagjává választják. 1967-ben hal meg, Bukarestben július 14-én.

Elise LASKER-SCÜLER német költőnő 1869 február 11-én Wuppertalban született német-zsidó családban. Hatan voltak testvérek, apja bankárként dolgozott. Csodagyereknek tartották, mert négy éve korában már tudott írni és olvasni. 1894-ben feleségül ment Jonathan Bertold Lasker sakkmester, orvos, íróhoz, akitől 1903-tól elvált. Még ebben az évben hozzáment Georg Lewin író – álnevén Herwarth Walden – kiadó, zeneszerző, galériatulajdonoshoz, de 1912-ben tőle is elvált. Első verseskötetete 1899-ben, első prózai műve 1906-ban jelent meg. Két sikertelen házassága után az irodalmi bohémek életét élte. Verseit rendszeresen publikálta a Der Sturm című irodalmi és művészeti folyóiratba. Költészetével 1932-ben elnyerte a Kleist-díjat. 1933-ban zsidó származása miatt el kellett menekülnie Németországból. Előbb Svájcban, majd 1937-ben Jeruzsálemben telepedett le. Utolsó kötete Kék zongorám címen jelent meg 1943-ban. Jeruzsálemben halt meg 1945. január 22-én.

SZENT-GYÖRGYI Albert Nobel-díjas biokémikus Budapesten született 1893. szeptember 16-án. Anyai ágon a neves tudósdinasztia, a Lenhossék-család negyedik nemzedéke. Egyetemi tanulmányait 1911-17-ben Budapesten végezte. Már orvostanhallgatóként a morfológia érdekelte, később szövettani vizsgálatokat végzett nagybátyja, Lenhossék Mihály intézetében. Az első világháborúban medikusként vett részt, de sebesülése miatt leszerelték. Orvosi oklevele megszerzése után Pozsonyban, Prágában, Berlinben, Leidenben, Groningenben, majd Cambridge-ben (ahol kémiai doktorátust szerzett) folytatott tanulmányokat és tartott előadásokat. 1931-1945 között a szegedi Ferencz József Tudományegyetem Orvosi Vegyészeti Intézetének professzora, 1945-1947-ben a budapestii orvosi karon a biokémia professzora, 1946-48-ban az Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke. 1947-től az USA-ban működött, ahol 1947-1962 között az USA Izomkutató Tudományos Intézete tengerbiológiai laboratóriumának igazgatója. 1962-1971-ben  Darthmouth-ban egyetemi tanár. Megállapította a hexuronsav összetételét, amit azonosított az aszkorbinsavval, ami a C-vitamin. Felfedezéséért 1937-ben Nobel-díjat kapott. Már Szegeden elkezdett foglalkozni az izomösszehúzódás biofizikai és biokémiai mechanizmusával. A szubmolekuláris vizsgálatok után érdeklődése a rosszindulatú daganatok felé fordult. Két évtizeden keresztül foglalkozott a sejtszintű szabályozás jelenségeivel. A II. világháború évei alatt szembeszállt a náci Németország politikájával. Szerepet játszott a Kállay-kormány kiugrási kísérletének diplomáciai akcióiban. Az 1960-as évektől kezdve rendszeresen hazalátogatott. Woods Hallban halt meg 1986. október 22-én.

Sárvári és felsővidéki gróf SZÉCHENYI István politikus, miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia alapítója és elnöke Bécsben született 1791. szeptember 21-én. apja Széchenyi Ferenc, a Nemzeti Múzeum alapítója, anyja Festetich Juliánna , neje 1836. Seilern Crescence grófnő. Magyar szellemben nevelték, Lunkányi János magántanító mellett egyes tárgyakat szaktanítóktól, építészetet pl. Révai Miklóstól, tanult, évenkint nyilvános iskolában vizsgázott. 1808-ban részt vett a nemesi fölkelésben, 1809-ben a würtembergi huszárezred főhadnagya. A fegyvernyugvás után a Lichtenstein-huszároknál, majd  egy dsidás ezrednél szolgált, 1813 nyarán kapitány. A lipcsei csata után Párizsba ment, majd Itáliában volt, 1815-ben a tolentói lovassági ütközetben tüntette ki magát. 1826-os leszereléséig a Hessen-Homburg huszárezredben szolgált. Katonáskodása idején nagyobb utazásokat tett Franciaországba, Angliába, Itáliába, Görögországba az olasz költészetet, a görög irodalmat és művészetet tanulmányozva, majd Magyarország és Erdély nevezetesebb városait kereste föl. A külfüldi intézmények közül elsőként a lóverseny honosításához kezdett. Párizsi útján a XIV. Lajos által építtetett Canal du Midi keltette benne a Tisza-szabályozás gondolatát. Az országgyűlésen fölajánlotta egy évi  jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Megalapította a Nemzeti Kaszinót, melynek 1827-es alakuló gyűlésén a 150 tag egyetértett vele a lótenyésztés, Buda-Pest egyesítése, a színügy támogatásában. 1830. áprilisában kíséretével Pesttől Isztambulig hajózott, hogy tapasztalja, hogyan lehet a Dunát végig hajózhatóvá tenni. 1846. szeptemberében elindította a balatoni gőzhajózást. 1836-39 között a Duna-szabályozáson, a Lánchíd és lóverseny ügyén munkálkodott. Kossuth Lajos politikai szereplésétől, aki a »legnagyobb magyar«-nak nevezte, saját alkotásai megmaradását féltette; írásban, az országgyűlésen tiltakozott radikális javaslatai ellen. Az állattenyésztés fejlesztésére alakította 1830-ban az Állattenyésztő Társaságot. 1840-ben mozgalmat indított a szederfa-ültetés és a selyemhernyó-tenyésztés érdekében. 1842-ben letették a Lánchíd alapkövét. 1845-ben a Helytartótanács hozzákezdett a Tisza szabályozásához. Gróf Battyhány Lajos miniszterelnök fölszólítására 1848. márciustól közlekedés- és közmunka miniszter. Orvosa, Balogh Pál 1848. szeptember elején a döblingi Goergen gyógyintézetbe vitte. Állapota javultával gazdasági ügyeit vezethette és írt. A Bach miniszter rendszerét dicsőítő Rückblick című műre válaszolva 1859-ben Ein Blick című írásában nevetségessé tette a miniszter politikáját és személyét. A rendőrség 1860. március elején egy házkutatásakor elkobozta iratait, és megfenyegették. Barátja, báró Jósika Sámuel váratlan halála után állapota romlott. Döblingben 1860. ápr. 7/8. éjjelén halt meg, a hivatalos közlés szerint agyonlőtte magát. Halálhírét a nemzet megdöbbenéssel fogadta, temetése tüntetés volt az elnyomás ellen. Április 30-án Scitovszky János bíboros érsek celebrálta érte a gyászmisét a pesti belvárosi templomban, amelyen 80.000 ember vett részt.

Pierre EMMANUEL (Noel Mathieu) francia katolikus költő, a Francia Akadémia tagja 1916. május 3-án született, Ganba, Pyrénées-Atlantiques megyében. Gyermek- és fiatalkorának színhelye Lyon. Szüleit nem nagyon ismerte, mert kivándoroltak Amerikába, és neveltetését apai nagybátyjára bízták. Háromtól hat éves koráig velük volt Amerikában, de ezekre az évekre nem emlékszik. Anyja búskomorságba esett, majd elborult az elméje. Apjával később Franciaországban találkozott, de ez pótolta hiányzó apaélményét. A lyoni iskolatestvérekről meglehetősen kedvezőtlen emlékeket őrzött; a több mint „janzenista” nevelés tabuitól megszabadulva szertelenségeknek adta magát. Csak később szorította mederbe anarchikus hajlamait, gondolkodását és alakította ki érett keresztény hitét, amely mindvégig küzdelmes maradt. Kezdetben nem készült költőnek. Matematikai és filozófiai tanulmányokat folytatott, tanári pályára lépett. Döntő befolyással volt rá Pierre-Jean Jouve költő. Előtte Gide-ért és Paul Valéry-ért lelkesedett. Pascallal Gondolatok című műve rádöbbentette az ember nyomorára és nagyságára. A nyomor, a bűn megismerése csak fokozta benne a szabadulás vágyát. Qui est cet homme? (Ki ez az ember?) címen írta meg 1947-ben első önéletrajzát; ebben feltárta gyermekkorát és költővé „alakulását”. Barth és Kierkegaard, Pascal), továbbá J. Monchanin abbé és L. Massignon, de Simone Weil is segítettek neki, hogy tisztázza világnézetét és keresztény hitét. Mítosztalanította a pszichoanalízist és a bűntudatot és felismerte, hogy a szabadulás útja az, ha Isten előtt bűnösnek valljuk magunkat. Halála előtt pár nappal jelent meg utolsó „nagy műve” (Le grand oeuvre), amelyben még egyszer összefoglalta költői világszemléletét. Életművében az ágostoni történelemteológiát lelhetjük fel, a két szeretet két „várost” épít, és a kettő engesztelhetetlen harcot vív egymással. 1984. szeptember 24-én hunyt el Párizsban.  Végakarata szerint temetésén csak felesége és családja vett részt. Tisztelői és barátai szeptember 29-én az érte bemutatott szentmisén találkoztak a Saint Séverin-templomban. Személyét és művészetét Pilinszky János ismertette meg a magyar közönséggel. A 60-as években baráti kapcsolat alakult ki a két költő között: Pilinszky Párizsban Emmanuelnél lakott, az Új Emberben többször hivatkozott francia barátja műveire, 1968-ban értő előadást is tartott róla. 

Miolsz CZESLAW Nobel-díjas lengyel költő, író, esszéista, irodalomtörténész, tolmács, jogász. Szetejnieben születt 1911. június 30-án. A wilnói Báthory István Egyetemen jogot tanult. Első verseskötete 1930-ban jelent meg, ekkoriban a Lengyel Rádiónál dolgozott. A második világháború alatt a lengyel ellenállás tagja volt. Embermentő tevékenységéért az izraeli Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki. A lengyel kommunista állam nagyköveteként 1951-ben politikai menedékjogot kért Franciaországban. 1960-ban az Egyesült Államokba érkezett, de csak 1970-ben kapta meg az állampolgárságot. 1961 és 1978 között a Berkeley Egyetemen a szláv nyelvek és irodalom tanára volt. Krakkóban halt meg 2004. augusztus 14-én.

FÜST Milán Kossuth-díjas író, költő, esztéta Budapesten született 1888. július 17-én. 1912-ben Budapesten szerzett jogi doktorátust, majd a felsőkereskedelmi iskolában tanított közgazdaságtant. 1908-ban megismerkedett Osvát Ernővel, s ebben az évben jelent meg első írása a Nyugatban, majd 1909-ben első költeményei is. Barátságot kötött Karinthyval, Kosztolányival, Tóth Árpáddal, Nagy Zoltánnal, Somlyó Zoltánnal. 1914-ben jelent meg verseskötete Változtatnod nem lehet címmel. Lírájára leginkább az ószövetségi zsoltárok hangja és Berzsenyi költészete hatott. Teljesen újszerű versformálása és kifejezésmódja alkalmat adott, hogy hevesen támadják, egyik állandó szereplője lett az élclapok karikatúráinak. 1918-ban a forradalom idején megszervezte a szellemi munkások tanácsát – Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetsége – elnevezéssel, s a Vörösmarty Akadémia ügyésze lett. Naplójának első részletei Egy ember élete címmel a A Tanácsköztársaság idején az Új Időkben jelentek meg. A diktatúra bukása után fegyelmit indítottak ellene, visszahelyezték ugyan állásába, de ő 1920-ban nyugdíjazását kérte, majd kitanulta a szűcsmesterséget. A húszas évektől kezdve sokat utazott, bejárta Európa nagyobb városait. Egyre nagyobb érdeklődéssel és kísérletező kedvvel fordult a prózai műfajok felé. 1931-ben írta jelentős drámáját, a Negyedik Henrik királyt. 1935-ben kezdte írni A feleségem története című regényét. A II. világháború idején Budapest ostroma alatt bujkálni kényszerült, fáradsággal vezetett naplójának tekintélyes része megsemmisült. 1947-48-ban több mint 100 szabadegyetemi előadást tartott. 1948-ban a budapesti egyetem esztétika magántanárává habilitálták, egy ideig a Képzőművészeti Főiskolán adott elő, bölcsészkari esztétika előadásait 1951-ben kezdte meg. Shakespeare-kollégiumokat is tartott, lefordította a Lear királyt, megírta Shakespeare-tanulmányát. 1949–1955 között egyetlen könyve sem jelent meg, az irodalmi életből kirekesztődött. 1953-ban megbetegedett, mozgásképtelenné vált. Összegyűjtött műveinek kiadása 1955-ben kezdődött meg. 1960-ban nyugdíjba vonult. Budapesten halt meg 1967. július 26-án.

Albert CAMUS Nobel-díjas francia író és filozófus, az egzisztencializmus egyik meghatározó alakja Mondoviban, Algériában született 1913. november 7-én. Apai felmenői Algéria első francia telepesei közé tartoztak Bordeaux vidékéről. Apját egyéves korában veszítette el, aki a Marne-i csatában szerzett súlyos fejsérülésébe belehalt. Anyai ágon szegény, Minorcáról áttelepült spanyol családból származott. Anyja Catherine Sintès analfabéta volt. Camus testvérével anyai nagybátyjánál, Belcourt-ban, egy szegények lakta negyedben nevelkedett. Egyik tanítója felismerve tehetségét, külön foglalkozott vele és ösztöndíjpályázatokra nevezte be kiváló diákját. 17 éves korában jelentkeztek betegségének első tünetei: súlyos tüdőbajt állapítottak meg nála, ezért több hónapot egy dél-franciaországi szanatóriumban kellett töltenie. Visszatérése után édesanyja gyermektelen testvéréhez és annak jól szituált és az irodalom után érdeklődő férjéhez került. Itt nagyon jól érezte magát, sokat olvasott és írt.1932-ben sikeresen befejezte érettségi vizsgáit. Filozófiai tanulmányait az éppen megnyílt Algériai Egyetemen folytatta.  Első írásai 1932-ben a Sud című folyóiratban jelentek meg. Az első kettő Verlaine-ről és Jehan Rictus-ről készült, a harmadikban Bergson utolsó nagy vallás-és erkölcsfilozófiai munkája fölött érzett csalódottságának ad hangot. A negyedik, zenéről szóló esszéje Nietzschéről és Schopenhauerről írott disszertációjának átalakított változata volt. Ifjúságában Nietzsche mellett döntő hatással volt rá Dosztojevszkij és Melville. 1934-ben, 21 évesen elvette Simone Hié-t. 1935-ben a népi front megalakulása után kommunista lett és belépett a francia kommunista párt algériai tagozatába, de hamar elidegenedik a gyakorlati politikától, 1937-ben ki is lép a pártból, mert tudomást szerez a szovjet bolsevikok rémtetteiről. Amikor 1936-ban a népi front megnyerte a választásokat és egész Franciaországban új kulturális intézmények létesültek a munkások műveltségi színvonalának emelésére, Camus más baloldaliakkal létrehozta Algírban a Théâtre du travail-t (Munka Színháza). Később szembekerült a hivatalos, sztálinista vonallal, ezért 1937-ben kizárták a pártból. Első könyve, a L’Envers et l’endroit című esszégyűjtemény, majd az 1939-ben megjelent Noces (Nász) című esszékötet Franciaországban gyakorlatilag ismeretlenek maradtak. 1938 szeptemberében talált rá arra a tevékenységi formára, ami hosszú időre munkásságának legfontosabb terepe lett: az újságírás és a szerkesztés. Ebben az időben kezdett hozzá a Le Mythe de Sisyphe című filozófiai esszéhez. A német csapatok bevonulása elótt Párizsból Camus Clermont Ferrandba, majd Lyonba menekült, ahol tanúja volt a június 22-ei fegyverszünetnek és a Pétain vezette új État francais kezdetének.A következő években Camus hol Franciaországban, hol Algériában élt, szorgalmasan írt. 1941/1942 telén Oránban befejezte a Sziszüphosz mítoszát, s itt gyűjtött tapasztalatokat egyik nagy regényéhez, mely A pestis címet viseli. Ismét Dél-Franciaországba ment gyógykúrára, majd  Párizsba, ahol a Gallimard kiadó lektori állást kínált neki. André Malraux és Jean Paulhan közvetítésével a kiadó elfogadta közlésre a Közönyt, ami óriási sikert aratott.  Még ugyanebben az évben napvilágot látott a Sziszüphosz mítosza is.  Az őrült római császárról szóló Caligula című dráma 1944-ben készült el. A háború alatt részt vett az ellenállási mozgalomban, ekkor barátkozik össze Sartre-ral, akivel a háború után egy ideig eszmetársak, de aztán indulatosan szakítottak. Simone de Beauvoir, Sartre élettársa és Camus barátja, szemléletesen ábrázolja a két  író egyéniségét "Mandarinok" című kulcsregényében. Írásaival 1945-ben a német-francia kibékülésen dolgozott. Szorgalmasan dolgozott a Pestis című regényén, mely 1947-ben került kiadásra, és nagy siker lett és megkapta érte a kritikusok díját. 1956-ban kiállt a magyar forradalom ügye mellett. Szolidaritását mutatja a A magyarok vére című kiadványa is. 1957. december 10-én irodalmi Nobel-díjat kapott. 1960. január 4-én egy sportkocsiban  Petit-Villeblevin-nél halálos kimenetelű balesetet szenvedett.