A Szentlélek erejével egy zaklatott világban – Bérmálás a budapesti Szent Anna-templomban

Berta Tibor dandártábornok, tábori püspök, katonai ordinárius május 10-én ünnepi szentmise keretében szolgáltatta ki a bérmálás szentségét a Budapest-felsővízivárosi Szent Anna-templomban a plébániához kötődő, illetve az Egyetemi Katolikus Gimnáziumba járó fiataloknak. A templom zsúfolásig megtelt, az első felét maga a hetvenhárom bérmálkozó és a bérmaszülők foglalták el.

Homíliájában Berta Tibor püspök a bérmálkozókhoz, családjaikhoz és az egész jelen lévő közösséghez szólt, és arról beszélt, mit jelent ma Krisztus Egyházához tartozni, a Szentlélek ajándékait befogadni, és keresztényként helytállni egy zaklatott, feszültségekkel teli világban.

A püspök beszéde elején hangsúlyozta: a fiatalok nem egyszerűen egy ünnepi eseményre érkeztek, hanem azért, hogy „a bérmálás szentsége által még inkább elköteleződjetek Jézus Krisztus Egyházának javára”. A jelen lévő közösség pedig ennek tanúja és imádságos támogatója.

Berta Tibor beszéde az alábbiakban olvasható:

Az ember mozdulhat parancsra, a fiú követheti atyját, de ne feledd, ha királyok mozgatnak is téged vagy hatalmasok, a lelkedért egyedül te felelsz! Ha majd Isten előtt állsz, nem mondhatod, hogy mások parancsára cselekedtél vagy hogy az erény nem volt számodra járható út. Az nem lesz mentség, ezt ne feledd! (Mennyei királyság, (Kingdom of Heaven) brit–német–amerikai–spanyol–marokkói történelmi kalandfilm, 2005.)

Kedves Atyák, Kedves Testvéreim! Kedves bérmálkozás előtt állók!
Hiszem, hogy Jóisten szeretetének sürgetésére jöttetek ma ide, hogy a bérmálás szentsége által még inkább elköteleződjetek Jézus Krisztus Egyházának javára. Mi mindannyian ennek leszünk tanúi, és imáinkban támogatói.
Ahogy a kezdetek óta úgy az Egyház ma is hatalmas kihívás. Kihívás, mert ez az Egyház, Isten Egyháza, Krisztus Egyháza. Nem a tiéd, nem az övé, nem az enyém, de még a miénk sem, hanem Krisztusé. Annak a közösségnek, amelyet Jézus Krisztus Péterre bízott – bármennyire gyengék, gyarlók és bűnnel sebzettek is a tagjai – éppen Krisztus miatt van kihívó ereje vagy ahogy Péter apostol írja első levelében botrány, a botrány sziklája (2,7-9) s, mely fölött képtelenség csak úgy, minden további nélkül napirendre térni.

Nagyon fontos, hogy itt különbséget tegyünk az elsődleges és a másodlagos botrány között.
A másodlagos botrányokat mi, az Egyház tagjai okozzuk. Ezért a hibákat, hiányosságokat, mulasztásokat, gyöngeségeket, gyarlóságokat, bűnöket – melyek „mint a hű kutyák” (vö. Babits Mihály: Intelem vezeklésre) vannak jelen az emberi életben – nem szabad lekicsinyelnünk, félvállról vennünk, letagadnunk vagy eltussolnunk, de annál inkább – hiszen Jézus is erre szólít föl – gyökeresen ki kell tépnünk, különösen az önimádat, az énközpontúság, az önzés rothasztó sivárságát.

Az elsődleges botrány Krisztus Egyháza, mert mindig útjába áll a hamis és megtévesztő ígéretnek, s nem hagyja az embereket a maguk teremtette ideológiákban megnyugodni, hanem szembeszegül velük megvédve az emberi lét értékét, amely nem építhető be a kitalált és mesterkélt eszmékbe. Az Egyház soha nem léphet szövetségre a korszellemmel, mert Krisztushoz hasonlóan mindig nevén kell neveznie a bűnt, ugyanakkor – ugyancsak Urának példájára – meg kell szólítania mindenkit, kicsiket, nagyokat, fiatalokat, időseket, hatalmasokat és jelentéktelennek látszókat, gazdagokat és nincsteleneket. Talán úgy is, ahogy Szent Ágoston mondja egyik beszédében: Te azt akarod, hogy rosszul élj, azt akarod, hogy tönkre menj, én azonban ezt nem akarom. Dorgálnom kell téged, ha ez neked nem is tetszik. Hippo Regius püspöke egy példát is hoz az álomkóros apáról, akit a fia állandóan felébreszt, mert a gyógyulásának ez az egyetlen lehetősége. Az apa azt mondja: hagyj aludni, halálosan fáradt vagyok, de a fiú így szól: nem hagyhatlak aludni téged. Hatalmas feladatunk és különösen fontos dolgunk ez nekünk is a jóért való nyugtalanságban: nem hagyhatjuk egymást aludni a bűnökben, a gyarlóságokban, nem engedhetjük, hogy aludjunk mert az alvás a halálunkat okozza! (vö. Joseph Ratzinger: A föld sója)

Kedves bérmálkozás előtt állók!
Bátor lépés és elhatározás a bérmálkozástok egy olyan időben, amikor a különféle feszültségek sokféle félelmet, nyugtalanságot, szorongást és megannyi dühös indulatot gerjesztenek az élet szinte valamennyi területén, s nem tagadható, hogy mindezek kisebb-nagyobb mértékben mindenkire hatást gyakorolnak. Megannyi mellbevágó őrület szivárog be az életünkbe, emberi kapcsolatainkat pedig egy sajátságos harctéri idegesség hatja át, ami egy abnormális rezgésszámon tartja a mindennapi életet, ahol mintha állandóan résen kellene lenni. Egyfajta fanatikus idegállapotban vannak sokan, ahol a kicsit is másképp gondolkodókat utálják és minősíthetetlen hangnemben szidalmazzák. Néha szíven üti az embert, hogy mintha csak egy közös nyelv létezne, amelyben szinte kizárólag borzasztóan vacak mondatok hangzanak el a másik ember gyalázására. Nagy kérdés, hogy mai világunk tényleg szélsőségesebb lett vagy csak a figyelmünk lett sokkal érzékenyebb a szélsőségekre. Ebben a sajátságos zavarodottságban egyre növekvő erővel mutatkozik meg a megannyi furfangos szándék mellett, a számtalan népszerűséget hajhászó feltűnési viszketegség, a mániás egymás fölötti hatalmaskodás, a pénz- és gazdagság utáni sóvárságból fakadó kevélység és agresszív magatartás, s ahol a sokféle ravaszsággal megtévesztett ember nagy és lelkes igyekezettel rohan a veszte felé. Egy olyan világban amelyben folyamatosan torzul a valóság, sokan magukból kivetkőzve ócsárolnak másokat, de még mi magunkat kereszténynek vallók is úgy beszélünk embertársainkról – azokról, akiknek pótolhatatlan és utánozhatatlan hivatása van, s akiknek Isten ugyanúgy arcára véste szeretetének visszfényét (vö. Nüsszai Szent Gergely: Az ember teremtéséről) – hogy az bizony méltatlan. Ebből a világból jöttünk ma ide szentmisére és bérmálásra.

Kedves Testvéreim!
Az Úr példája meghatározó módon áll előttünk a Föltámadottról tanúságot tevő apostoli kor Egyháza által, mely határozottan és semmilyen megalkuvást nem tűrően állította: Jézus Krisztus, az Úr! Ez a hitvallás járta át igehirdetésüket, a Názáreti Mester földi életéről vallott elbeszélések pedig minduntalan rámutatnak, hogy egész élete megkísértése napjától (vö. Evangélium Lukács szerint 4,13) a Golgota gyalázatos keresztjén elszenvedett kínhalálig küzdelem volt a Gonosz, a Sátán ellen. Az evangéliumok – kimondva, kimondatlanul – Jézus életében egy szakadatlan küzdelmet láttatnak: minden szava és valamennyi tette a gonoszság eltiprása volt Isten hatalmával. Akkor is, amikor az irgalmas szamaritánusról (Evangélium Lukács szerint 10,30-37), a tékozló fiút visszafogadó apáról (Evangélium Lukács szerint 15,11-32), vagy a szőlőtőről és a szőlővesszőkről (Evangélium János szerint 15,1-6) mondott példabeszédet, amikor a határtalan jóság gyámolító kezével fölkarolta a kiközösítetteket, (Evangélium Lukács szerint 17,11-19) de akkor is, amikor a reményben gazdagító szeretet hangján szólította meg a hitből és reményből kitaszított vámosokat és utcanőket, amikor hallatlanul botrányosan közösséget vállalt velük, sőt nem átallotta a nyilvános bűnösöket Isten országa polgárainak mondani (vö. Evangélium Máté szerint 21,31) és akkor is, amikor a rendíthetetlen irgalom állhatatos csöndjének erejével megmentette a házasságtörő asszonyt a törvényre hivatkozó elvakult fanatizmus életet kiirtani akaró dühétől, s a megfeszült kezekből kihullottak a kövek és kiürült a tér (vö. Evangélium János szerint 8,1-11).

Kedves Mindnyájan!
Jézus Krisztusban Isten hozzá kötötte magát az emberi léthez, hogy megnyisson az ember számára egy olyan világot, amely a nagyság egy másik rendjét képviseli azzal a szeretettel, amely a Gonosz elleni harc zárásaként a keresztfán széttárt karjaival mutatta meg egy új lehetőség megtapasztalhatóságát. Krisztus által megtörtént az áttörés az új emberbe, mert őbenne, ővele és őáltala mutatta meg Isten, hogy az embernek – minden gyengesége és gyarlósága ellenére – lehetséges követnie őt, belsőleg azonosulva vele, az ő útján kell haladni. Ez látható azoknak az életében, akik az apostoloktól a mai kor szentjeiig rá merték bízni az életüket Istenre, s ennek révén képesek lettek arra, hogy – különbözőségük miatt bár más-más módon – hasonlókká váljanak ahhoz a Jézushoz, aki Isten és ember egysége, s kinek a személye világosan rámutat arra, hogy Isten nemcsak, hogy nem pusztán a túlvilágon van, hogy nem félelmetes és megragadhatatlan, hanem oly annyira közel jött az emberhez, hogy azonos lett vele, aki megérinti az embert, s akit az ember is meg tud érinteni. Igaz, ez egy sajátos kockázattal jár.

Kedves leendő Bérmálkozók!
Izajás próféta könyve szerint a Messiáson az Isten lelke nyugszik: a bölcsesség, az értelem, a tanács, az erősség, a tudomány, a jámborság és az Úr félelmének lelke (11,2). A kereszténység úgy értelmezte, hogy ezeket Jézus Krisztus, a Messiás birtokolja, aki Isten gyermekeinek sajátos mintaképe, s akik az ő teljességéből részesülnek (vö. Evangélium János szerint 1,16). A Szentlélek ajándékai a kegyelem állapotában lévő ember természetes szellemi képességeit teszik lépésről-lépesre alkalmassá a természetfeletti működésre.

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok a BÖLCSESSÉG ajándékát. Salamontól (Kr.e. 1000k.–Kr. e. 931k.) királytól fogva azokat mondják bölcs vezetőknek, akik éleslátással szereznek érvényt a jognak és a méltányosságnak, és felismerik az igazságot olyan helyzetekben, ahol az emberi ítéletek legtöbbször a tévedés áldozatává válnak. A bölcsességnek két támasza van: a tapasztalat – ezért tudnak bölcsek lenni öregek – és a romlatlanság, ezért bölcs az ifjú Dávid (Kr. e. 1040k.–Kr. e. 970) király. A bölcsesség – mely a szeretet erényéhez kapcsolódik – arra képesíti és teszi készségessé az elmét, hogy gondolkodását és cselekvését az isteni szempontokhoz igazítsa, ugyanakkor arra ösztönzi az embert, hogy lelke és szelleme mindent az első okkal és végső céllal összefüggésében szemléljen és ítéljen meg, s ennek megfelelően cselekedjen. A bölcsesség ajándékának köszönhető az is, hogy az ember még a legfájdalmasabb eseményekben is meg tudja látni Isten jóságát és el tudja fogadni a gondviselés minden döntését, ezért az élet minden eseménye között képes a békére.

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok az ÉRTELEM ajándékát, mely a hit erényét segíti. Értelmes ember az, aki fel tudja fogni a dolgok lényegét; ezért imádkozik a mindenkori Isten embere értelmes szívért, mert meghallani és megérteni Isten szavát két külön dolog. Értelmes ember elhárítja magában és rajta kívül minden akadályát annak, hogy befogadja a valóságismeretet, főként, ha az Istentől származik. Az értelmes lélek nyitott, készséges. A hagyomány szerint az evangéliumról ezt mondta a hitét elhagyó Flavius Claudius Julianus (331–363) római császár: Elolvastam, megértettem, elvetettem. A keresztények erre ezt mondták neki: Elolvastad, de nem értetted meg, mert ha megértetted volna, nem vetetted volna el. Sokan ma is elutasítják az evangéliumot. Mert, nem olvasták, mert nem értették meg, vagy mert nem engedték nekik, hogy megértsék. Az a szép feladat áll előttetek, hogy értő olvasói, hathatós átadói és valódi megvalósítói legyetek Jézus Krisztus örömhírének.

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok a JÓTANÁCS ajándékát. A tanács egyrészt az időszerű teendőink között igazít el, hogy a szeretetből kiindulva tevékenykedjünk, ugyanakkor a másik emberben a jó kibontakozását segíti. Ezért neveztek és neveznek ma is közjóért felelős testületeket tanácsnak. A valódi és igazi tanács mindig a tökéletesebbet akarja. Így ismerjük Jézus evangéliumi tanácsait: a szegénységet, mely az Isten országának befogadására tesz alkalmassá, a tisztaságot, mely az osztatlan szívvel való Isten-szeretetet teszi lehetővé, az engedelmességet, mely az Istenért való élet jócselekedeteinek gyümölcseit tudja megteremni. A tanács ajándéka abban is segít, hogy az ember harmonizálni tudjon olyan erényeket, mint az okosság és az egyszerűség, az erő és a szelídség, ugyanakkor segít észrevenni azokat a kicsinek tűnő vagy alig látszó dolgokat az életünkben, amelyek komoly akadályt képeznek az Isten felé vivő úton.

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok az ERŐSSÉG ajándékát, mely állhatatossá teszi az embert. Sokan úgy tartják, hogy az erősség, a győzelem záloga, erős az, aki legyőzhetetlen. A sztoikus bölcsek a lelki erőt így foglalták össze: tartsd távol és viseld el. Mert a "győzni valami felett"- nél több az, ha a rosszat távol tudom tartani, de ennél is nagyobb dolog, ha a közelségét és támadását el tudom viselni. A Friedrich Nietzsche (1844–1900) nyomán kialakult emberideál mindenkit maga alá akart taposni. Jézus Krisztus "Ecce Homo"-ja szeretetből mindent elvisel, egészen a tehetetlenné tevő halálig. Melyikhez kell nagyobb erő? Itt megfontolandó Aquinói Szent Tamás (1225/1227–1274) gondolata is: az erősség az élet legnagyobb veszedelmeiben segít, hogy bármilyen akadály ellenére is akarjuk a jót. Az erősség az indulatokat is rendezi, mert a keresztény ember magatartásában nem válhat uralkodóvá sem a rettegő félelem – mely visszatartja a józan cselekvéstől – sem a meggondolatlan és a félelem elűzésére törekvő vakmerőség, melynek mindig meg kell maradnia a helyes értelem keretei között. Az erősség ajándéka megerősíti a bátorságunkat a bajban és segít kitartani a hosszan tartó kísértésekben is. Ezt az erősséget adja meg nektek a Szentlélek!

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok a TUDOMÁNY, a TUDÁS ajándékát. A tudomány eszménye a Teremtőhöz való hasonlatosság: kiismerni a világ titkát. A tudomány nagy öröm tud lenni, de a szolgáló szeretet vezérfonala nélkül csak az emberi öntetszelgés eszköze. Aki tudományt szerez magának, fájdalmat szerez magának (vö. A Prédikátor könyve l,17-18) keseregte az idősödő Szent Ágoston (354–430) püspök, mert Isten titkai a tudományok ellenére titkok maradnak. Az ókori görögök szerint a tudomány egy labirintus, ahova az ember önmagát bezárja, ezért a Szeretet tudásának fonala kell ahhoz, hogy az ember kimeneküljön belőle. De ez már a "szentek égi tudománya". A tudás ajándéka megment az illúzióktól és az érzelgősségtől és a remény természetfölötti erényét támogatja, s arra tesz képessé, hogy be tudjuk fogadni az emberi tudás fölött álló inspirációkat. Ezzel az ajándékkal egy olyan természetfeletti érzékenységet kapunk, amely segít helyesen, a valós értékükön megítélni az emberi dolgokat. A tudás ajándékának segítségével tudjuk felfogni ennek a világnak a mulandóságát, a címek, rangok, dicséretek ürességét, de a halálos bűn és Isten megbántásának a súlyát is. Ezt a tudományt adja meg nektek a Szentlélek!

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok a JÁMBORSÁG ajándékát. A jámborság, mint az emberi közösségek természetes szabályozó motívuma, sokáig az emberi viszonyok kiegyensúlyozottságát, az egymás alá és fölé rendeltek jó kapcsolatát jelentette. A vallásos nyelvben rokonságban van a hitből fakadó jósággal. A valódi jámborság arra törekszik, hogy minduntalan az Istenre figyeljen. A Szentlélek azt az áhítatot szenteli meg, amely az egész emberi életet az Isten elé állítja. „Akár esztek, akár isztok – írta Pál apostol az Első korintusi levélben – mindent az Úr dicsőségére tegyetek” (10,31). Az Istenre figyelés az imádságban találja meg a legjobb kifejezést, de a mindennapi cselekedeteket is az állandó Istennel való kapcsolattartássá tudja alakítani, miközben kerüli az egyoldalúságot, a vallásos különcködést, józanul kritikus, és fenntartásokkal van saját érzelmei iránt is. Ismeri az Isten és a felebarát iránti szeretet egységét, mely Isten dicsőségére a felebarát anyagi és lelki javaiért végzett fáradozásban igazolódik a mindennapokban. A jámborság ajándéka a hit által megvilágosított értelemnek segít megérteni Isten tiszteletének helyes módját, de abban is segít, hogy ne az érzékelhető vigasztalásokat keressük, és minden körülményben kitartsunk Isten iránti szeretetünkben. Ezt a jámborságot adja meg nektek a Szentlélek!

Azért fohászkodunk ebben a szentmisében, hogy megkapjátok az ÚR FÉLELMÉNEK ajándékát, az ISTENFÉLELEM Lelkét, mely a mértékletesség erényét segítve rendezetté teszi a szeretetet. Aki igazán ismeri önmagát, az okkal tud félni attól, hogy gyöngesége, hibája és bűne eltávolíthatja Istentől, aki maga a Szeretet. Voltaképpen kétféle félelem van. A féltő félelem és a félő félelem: az előbbi szeretetből fakad, az utóbbi önféltésből. Isten a Szeretet, csak az előbbi félelem méltó hozzá. A másodikra vonatkozik János apostol János első levelének szava: aki fél az nem tökéletes a szeretetben (4,18). Az istenfélelemnek azt a gyümölcsöt kell megteremnie, mely fél attól, hogy kieshet Isten szeretetéből, s ez már híd a féltő félelemhez, amely a bűntől való félelemhez vezet.
Az istenfélelemhez mindig kapcsolódik
a megfontolt éberség a bűnre vezető alkalmak elkerülésében,
az Isten iránti igazságosság, mely megadja Istennek azt a tiszteletet, mely őt megilleti,
a szelídség, mely megóv a könnyelmű ítélkezéstől és azt az Istenre bízza,
és az erősség, mert aki Istent féli, az minden jóra és áldozatra képes, hiszen más ember nem árthat neki, mert vele az Úr (vö. Zsoltárok könyve 118,6) aki azt mondja saját maga vagy angyalai által biztatólag: „ne félj!”. (vö. Evangélium Máté szerint 14,27; 28,5; Evangélium Lukács szerint 1,13.30; 5,10; Evangélium Márk szerint 16,6; Az Apostolok Cselekedetei 27,24).
Az olyan véleményeket, melyek szerint a vallást a félelem, az „Ismeretlentől” való rettegő félelem szülte volna, éppen a mi Urunk és Istenünk cáfolta meg, aki Jézus Krisztus által egészen közel jött az emberhez, hogy megismertesse önmagát, vagy ahogy Szent Ágoston püspök mondta: „a félelem régi szövetségét felülmúlta a szeretet új szövetsége”, ahol az igaz istenfélelemben élő hívő hisz annak az Istennek, aki maga a Szeretet, akkor is, ha ez Szeretet olykor számára érthetetlen módon cselekszik. Ezt az istenfélelemet adja meg nektek a Szentlélek!

Kedves Mindnyájan!
Az Egyház jövőjét – mint eddig mindannyiszor – a közöttünk élő szentek fogják építeni és alakítani, azok, akiknek a hite mélyen gyökereket eresztett Krisztus evangéliumába, melynek gazdagságából újra és újra erőt és reményt merítve mindig többet vesznek észre a felszínes és éppen fölkapott eszmei áramlatok, divatos irányzatok hangzatos szólamainál, ugyanakkor nem térnek ki sem a hétköznapok teendői, sem a mindennapi küzdelmek, sem a hitből eredő szenvedések elől. Ők azt is tudják, hogy merniük kell kitenni a hitüket a gyönge és nyomorúságos Egyház – melyet megfelelő módon gyógyítani kell – tényének és látványának, sőt tisztában vannak azzal is, hogy hordozni kell az Egyház gyengeségének terhét és meg kell tanulni elviselni az Egyházat, de az sem kerüli el a figyelmüket, hogy az Egyház szegényes és megtépett zarándokruhája hasadásán keresztül meglátható igazi lényegének fénye is. Ezen utóbbi miatt él bennük a remény mindannak ellenére, hogy a gyönge Egyház, mint a hit vizsgája mindig megdöbbenés és gond marad. (vö. Hugo Rahner: Az egyház mindig fiatal, Prugg Verlag 1972. Hugo Rahner: A játszó ember, Kairosz 2013.)

Kedves Bérmálkozók!
Minden bérmálás, valamiképpen egy sajátságos pünkösd, hiszen az első pünkösdhöz hasonlóan összegyűjti a közösséget, egyszersmind a közösség Jézustól kapott küldetésének kiindulópontja is. Magam is azért fohászkodom ebben a szentmisében, hogy a bérmálásban elnyerjétek azt a megújulást, amelyben az új embert öltitök magatokra, ahogy az apostolokkal történt, akik fölismerték, hogy Jézusban van az üdvösség. Ti is tartsatok ki állhatatosan továbbra a kenyértörésben és az imádságban (vö. Az Apostolok Cselekedetei 2,42), hogy egyre jobban elismerjétek Istennek azt a csodálatos bölcsességét, hogy sokféle ajándékkal gazdagít titeket. Fogadjátok derűs nyitottsággal Isten Szentlelkét, legyetek a belső törődés, a bátor szeretet, a jó iránti vágyakozás, az igazság és az igazságosság emberei, hogy Isten jelei tudjatok lenni a körülöttetek levő emberek között!

Forrás: Zsuffa Tünde/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye
Fotó: Wágner Csapó József
Magyar Kurír