Szentbeszéd a Szent Kristóf búcsún

2023. Szántódpuszta

Krisztusban szeretett testvéreim, Kedves Gyuri és József atya, Kedves mindnyájan!
Hálásan köszönöm a meghívást, hiszen három dolog miatt is nagyon kedves nekem Szántódpuszta. Mielőtt ezekre rátérnék nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm Kocsi György atyát, aki huszonöt esztendeje plébános Zamárdiban. Kedves Gyuri, a Jóságos Isten éltessen sokáig és adjon neked sok kegyelmet és megannyi erőt, hogy szolgálatodat még számos éven át tudd végezni az Anyaszentegyház javára dicsőítve Mindenható Istent.
Ahogy azt említettem három oka is van, hogy megtisztelőnek és örömtelinek tartom azt hogy most együtt ünnepelhetünk: az egyik hogy 50 évvel ezelőtt a magyarországi katolikus egyház egyik legkiválóbb főpásztora Lékai László püspök, veszprémi apostoli kormányzó későbbi esztergomi érsek, prímás bíboros volt az, aki 1973-ban egy sok évszázados hagyományt felelevenítve Szent Kristóf vértanú tiszteletére búcsúiszentmisét mutatott be és bevezette az autók és járművek vagy inkább az autó- és járművezetők megáldását. Nagy tisztelője vagyok Lékai bíboros úrnak, ezért hálás vagyok, hogy félévszázada elkezdődött eseménynek ilyen módon most részese lehetek.
Másodszor azt kell megemlítenem, hogy hogy több alkalommal is jártam már itt középiskolás, illetve teológus hallgató, kispap koromban, amikor egykori plébánosomat Révai József atyát elkísérhettem ezekre a búcsúkra, s találkozhattam Vörös Gyula egykori zamárdi plébános atyával, akinek alakját szívemben őrzöm.
A harmadik ok pedig az, hogy akkor is jelen lehettem – elkísérve Szombathelyről számos sorkatonát – amikor Ladocsi Gáspár az első tábori püspök mutatott itt be szentmisét.
Előre is elnézést kérek mindenkitől, de sok más gyöngeségem és hibám mellett szónoki képességeim is hagynak számos kívánnivalót maguk után, mindazonáltal abban is bízom, hogy gondviselő Isten kegyelme gyarló szolgálatom ellenére is hatékony tud majd lenni sokak szívében. A szerteágazó szolgálat és elfoglaltság miatt talán nem tudtam mély alapossággal fölkészülni a mai szép ünnepre, de minden igyekezetemmel próbáltam több dolgot is átgondolni.
Elsőként az jutott eszembe, hogy a mai korban vajon érdemes-e a szentekkel valamiképpen is foglalkozni, különösen egy valakivel, akinek az alakját nem is tudjuk történetileg bizonyítani. Szent Kristóf legendáját azt mondják sokan ismerik, de talán nem elegendően. A héten mindenkivel, akivel bármilyen alkalommal és okból beszélgettem, megkérdeztem, hogy ismeri-e Szent Kristófot. Az eredmény némileg lehangolt, mert sokan alig hallottak róla, s a legendája is ismeretlen volt előttük.
Itt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy legenda, mint elbeszélő irodalmi műfaj azt jelenti, hogy olvasni való, olvasandó vagy olvasásra szánt írás, vagyis nem a mesék világába tartozik, de a kitalált történetek közé sem illeszthető be.
A legenda tartalma általában egy szent csodákkal teli életének az ábrázolása, de ennél sokkal fontosabb ezen írások célja: az egyén és a keresztény közösség lelki épülésének, gyarapodásának az elősegítése, a szent példaadó alakjának a fölmutatása, valamint tiszteletének ilyen módon való terjesztése.
A Szent Kristóf vértanúról szóló egyik legenda (13. században Jacobus de Voragine) azt rögzíti, hogy Kristóf hatalmas termetű, bivaly erős férfi volt, aki elhatározta, hogy csak és kizárólag a legnagyobb úr szolgálatába áll. Először egy nagy hatalmú király szolgája lett, de az félt az ördögtől, ezért az ördög szolgálatába szegődött. Az ördög azonban megijedt az útmenti feszülettől és messze elkerülte. Kristóf ekkor úgy határozott, hogy Krisztus szolgája lesz. De hol van ő, hol keresse, hol találja meg? Egy remete azt tanácsolta neki, hogy keresztelkedjen meg és páratlan testi erejével szolgálja embertársait. Kristóf egy nagy és sebes sodrású folyó mentén telepedett le és elhatározta, hogy átsegíti azokat az embereket, akik azon nem tudnak vagy nem mernek egyedül átkelni. A hátára vette őket és átvitte a túlpartra. A legenda leírja, hogy egyik éjjel Kristóf egy gyermek hangját hallotta, aki ott állt a folyó melletti kunyhója előtt és arra kérte, vigye át a másik partra. A szent könnyedén vállára vette a kisgyermeket, de amikor a folyó közepébe ért, úgy érezte mintha a világmindenség nehezedne a vállára. Amikor nagy nehezen átért a túlpartra a gyermek azt mondta Kristófnak, hogy nem a mindenséget vitte a vállán, hanem azt, aki a mindenséget megteremtette vagy úgy is lehetne mondani, akiért mindenség lett. A gyermek fölfedte a kilétét: ő Jézus Krisztus. Kristóf tőle kapta a nevét: Krisztophorosz, Krisztust hordozó. Ezután hirdetni kezdte Jézus Krisztus örömhírét. A keresztény magatartás egyik szép példáját írja le a legenda abban a jelenetben, amikor később egy bíró arcul ütötte, akinek azt mondta, nagy szerencséje, hogy ő keresztény mert, különben nagy baj történt volna. Élete végén a vértanúság koszorúját is megkapta, amikor Krisztusba vetett hitéért kivégezték.
A középkorban számos helyen, különösképpen várak vagy templomok külső falán ábrázolták hatalmas alakját a Gyermekjézussal, mely jelenet úgy hatott, mint a felmutatott Oltáriszentség. Az egyszerű és mély hitű nép tanúságának szép kifejezései voltak ezek az ábrázolások. Azt tartották, hogy aki e képekre már távolról rátekint, azt nem érheti baj vagy baleset és azon a napon nem hal meg.
A mai korban talán sokak által megmosolyogni való ez a hit, az egyszerű emberek mély hite azonban tud el tud igazítani bennünket egy olyan világkorszakban is, amikor a technikai és technológiai fejlődés határoz meg szinte mindent.
Ha ma valaki tudni akarja mi az egyház – persze sokféle megközelítés lehetséges – akkor azokhoz kell elmennie, akik ebben igazi egyszerű és mély hitben élnek. Az egyház ott van azokban és azok között, akik egyszerűen befogadják a hit ajándékát és belőle élnek a mindennapok körülményei között.
Ez a befogadás persze egy sajátságos, szép és erőteljes küzdelem, amelyben meg kell hajolni az Isten előtt. Aki megszeretné kapni ezt a képességet a meghajlásra, annak rugalmas lélekkel kell bírni, mert ez tudja biztosítani azt, hogy a különféle életkörülmények megpróbáló viharai nem tudják eltörni. Valaki nagyon szemléletesen mondta, hogy a különböző problémák miatt az ember néha térdre kényszerül, de talán ez a leginkább alkalmas pozíció arra, hogy kifejezzük elégtelenségünk és kicsinységünk gyermeki odaadását az Isten felé és elkezdjük felfedezni az imádság értékes nagyszerűségét.
A meghajláshoz bátorság kell, melyet nem könnyű megszerezni, mert újra és újra le kell küzdenünk a kényelmesség számos kísértését, különösen is azt ami a saját és leginkább önző érdekeink kielégítését illeti.
Persze nem igazán könnyű – számos alkalommal egyenesen nagyon nehéz – szenvedélyes radikálissal szeretni az evangéliumot, Jézus Krisztust, s az ő örömhírét.
Lelkünk világát sokszor és sokféle módon kell képeznünk, hogy újra és újra meg tudjuk haladni a papírformát hozó előírásos kereszténységet.
Mindaz, aki belevágott ebbe a számos „kalandokkal” teli életmódba nagyon jól tudja, hogy éppen olyan nehéz ma örömmel vállalni evangéliumi egyszerűség és szegénység, az örömteli, derűs cölibátus és a föltétlen engedelmesség ígéretét, mint a házastársi hűséget, a teljes odaadottságot, a családért való megannyi áldozatvállalást.
Nem könnyű és nem egyszerű legyőzni a felszínesség és az alkalmazkodás állandó kísértését, a modernitás álságos hamisságának megannyi ravasz csábító képét és hangját. Aki megpróbálja, nap mint nap, újra és újra Isten felől nézni a világot és az embert, ha így néz a másik emberre, ha így tekint a világra, akkor minden borzalmas és gyötrelmekkel teli körülmény ellenére - megsejt valamit abból a harmóniából, amelyről a Teremtés Könyvének első sorai szólnak: az Isten és az ember édenkerti barátságának állapotáról.
Mindebben nagy feladatunk, hogy az utat - a sajátunkat és másokét - állandóan nyitva tartsuk az Isten felé. XVI. Benedek pápa ezt mondta arra kérdésre, hogy hány út van az Istenhez: annyi, ahány ember van. Mindenkinek saját, külön útja van, amelyre rá kell találnunk.
Istent kell nap mint nap, újra és újra életünk középpontjába állítani mert ha ő van a középpontban, akkor bár a körülmények adta nehézségek és problémák nem lesznek könnyűek, talán még elviselhetőek sem, de az a reménység ott tud munkálkodni bennünk, hogy az Isten országa megjelenítésében részt vehetünk. Ez pedig óriási dolog.
Kereszténységünk – a teológiai, dogmatikai, biblikus megfontolások és hitéleti elveken és szabályokon túl – az Isten tapasztalás létmódja a felebarátaink szolgálatában és szentmiséink megünneplésében, ahol Jézus Krisztus a szentáldozás közösségében egy olyan együttes cselekvésre hív bennünket, amely nem a betűkön vagy a betűkhöz való ragaszkodáson alapszik, hanem egy olyan belső híváson, egy olyan belső kényszeren, amelyet a Szentlélek állandóan inspirál.
El tudjuk-e fogadni a Szentlélek buzdításait, elfogadjuk-e Isten nekünk szóló szavát, föl akarjuk-e fedezni, meg akarjuk-e találni sajátságos egyéni adományainkat, a csak nekünk szóló hívást, tehetségünk talentumait?
A legenda szerint a remete először a böjtöt, majd az imádságos virrasztást ajánlja, de Kristóf azt mondja, hogy ezeket nem szeretné, mert ő nem alkalmas ezekre.
Valamennyien hordozunk valamilyen értéket, valamilyen nagyszerűséget, evangélium szerinti talentumot, amellyel a mások javát szolgálhatjuk, de ezeket újból és újból, nap mint nap meg kell keresnünk, hogy embertársainkat segítsük az üdvösség felé vezető úton.
Szent Kristóf példája buzdítson, pártfogó támogatása segítsen mindnyájunknak ebben a nehéz, ugyanakkor szépséges Krisztust hordozó feladatban. Ámen.