Szabó Ferenc: 

Háború és béke a globalizálódó világban

Eredeti megjelenés: http://www.tavlatok.hu/6001beke.htm

Témánk időszerűségét nem kell bizonyítanunk. Amikor e sorokat írom, még bizonytalan az amerikai–iraki konfliktus kimenetele. Bármint alakul is a közeljövőben a világhelyzet, a címben megjelölt kérdés megvitatása – sajnos – hosszú időre megőrzi időszerűségét.

Samuel P. Huntington immáron bestseller könyve, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása,1 több figyelemre méltó megállapítást tett, még ha sokan vitatják is – joggal – kissé leegyszerűsítő álláspontját. Mindenképpen igaza lehet abban, hogy a vallásoknak jelentős szerep jut a távlati jövő alakításában. Minthogy ugyanis a civilizációkban (Huntington hét vagy nyolc fő civilizációt különböztet meg) az összes meghatározó elem közül a legfontosabb rendszerint a vallás (a vérség, a nyelv, az életmód, a kulturális hagyomány stb. mellett), minden bizonnyal a civilizációk összecsapásaiban döntő szerepet játszanak a nagy vallások. Elég itt az iszlámra, az egyre nagyobb hatalomra törő muzulmán társadalmakra gondolnunk. Természetesen lényegesek a gazdasági és demográfiai tényezők is. Európa és az Egyesült Államok elterjesztette a „nyugati” civilizációt (ebben döntő volt a kereszténység). „Az európai globalizmus csillaga azonban már leáldozott. Az amerikai hegemónia elhalványulóban van, mivel az Egyesült Államokat már nem fenyegeti egy hidegháborús szovjet támadás veszélye. A kultúra a hatalom nyomában jár. A nem nyugati társadalmak csak akkor kerülnek a nyugati kultúra befolyása alá, ha a nyugati hatalom ismét agresszív terjeszkedésbe kezd. Az imperializmus az univerzalizmus szükségszerű, logikus következménye. [. . .] Minthogy az ázsiai és muzulmán társadalmak mindinkább felismerik kultúrájuk egyetemes jelentőségét, a Nyugat lassan kénytelen lesz belátni, hogy az univerzalizmus és az imperializmus között valóban van némi kapcsolat.” (Huntington, 536–537.)

Planetizáció – globalizáció

Manapság sokat hallunk az összetett tartalmú globalizációról. A franciák „mondialisation”-t (mundializációt) mondanak, Teilhard de Chardin az egyetemes világfejlődés távlatába emelkedve „planetizációt” vázolt prófétai látomásában. (Vö. B. Sésé tanulmányát: Távlatok 57/382.)

Amikor ma a globalizáció elleni tüntetésekről hallunk, főleg a jelenség gazdasági-politikai szempontjáról van szó, tehát egy bizonyos neoliberális kapitalizmus és imperializmus elleni harcról. De a globalizációnak más dimenziói is vannak, még ha most majd főleg a gazdasági-politikai szempontokra figyelünk is. A háború és béke kérdésében döntő szerep jut az etikai tényezőnek, hiszen békét csak erkölcsi felelősséggel rendelkező, az emberi jogokat tiszteletben tartó, békességszerző emberek teremthetnek. Teilhard de Chardin is, akit néha naiv optimizmussal vádoltak, hangsúlyozta, hogy a „nooszférában” (a szellem szférájában) a planetizáció, az emberiség egységesülése és egyesülése nem történik automatikusan, hanem „kínnal” jár: az állati ösztönök „humanizálásával”, az önzés és hatalomvágy legyőzésével sikerülhet csak a szeretetközösség megvalósulása, és főleg szükség van a feltámadt Krisztus „amorizáló”, szeretetenergiát sugárzó segítségére. De az erkölcsi szempontokra még visszatérünk.

A globalizációban a következő dimenziókat különböztethetjük meg Francis George chicagói bíboros érsek egyik tanulmánya nyomán. 2

1) Technológiai dimenzió: a globalizációt a kommunikáció technológiájának gyors kifejlődése idézte elő. 1980-tól a személyi számítógépek, 1990-től az internet tették lehetővé a tömegkommunikáció különféle formáit, az információk nagy mennyiségének hihetetlenül gyors átadását. Ez tehát kitágította az egyre rövidebb idő alatt megvalósított kommunikáció lehetőségeit: a népek és intézmények gyors kapcsolatát, interakcióját. – Egyébként a könnyű utazások lehetősége elindította a népek elvándorlását jobb munka- és életlehetőségek keresése végett: ez is a fokozottabb kommunikációt, az értékek és kultúrák kicserélődését segíti elő.

2) Gazdasági dimenzió: A globalizáció főleg az emberi élet anyagi-gazdasági síkján érezhető. Az információk és a tőkék gyors átvitele felgyorsította és fokozta a kereskedelmi tranzakciókat. A piackapitalizmus világméretűvé vált – ezt hívják gyakran neoliberális kapitalizmusnak, mivel sokban hasonlít a XIX. század végének liberális kapitalizmusához. Ezt a kapitalizmust egyre kevésbé lehet kontrollálni (ellenőrizni) vagy szabályozni kulturális vagy kormányzati tekintéllyel. Itt a globalizáció egyik legmélyebb paradoxonáról van szó. Jóllehet képes megjavítani mindenkinek az életét, egyre inkább elmélyíti a szakadékot a néhány gazdag csoport vagy egyén és az egyre szaporodó szegény tömegek között. Az Egyesült Nemzetek 1999-es beszámolója világosan mutatja, hogy a gazdagok és a szegények közötti szakadék egyre inkább mélyül. Egyébként is, akár a gazdag, akár a szegény országokban az új gazdasági szerveződés főleg a kiváltságosok közötti kapcsolatteremtést segíti elő.

3) Politikai dimenzió: A technológia fejlettsége és az újliberalizmus gazdasági erői világviszonylatban a kommunikáció szempontjából a nemzetállam elgyengülését okozzák. A kommunikációk a nemzeti határokat túlszárnyalják. A globalizált piacgazdaság korlátozza a kormányok részéről történő ellenőrzést, lefokozza a nemzetállam hatalmát és jelentőségét. Egyébként a nemzetek közötti gazdasági szerződések olyan tömböket hoztak létre, amelyek összezsugorítják a nemzeti szuverenitást. Végül a két politikai tömb összeomlása kisebb mértékű konfliktusokat eredményezett: az ellentétek ma általában nem a kommunista és a nyugati tömb között alakulnak ki, hanem az egyes nemzetállamokon belül: a második világháború után is számtalan személy menekülésre kényszerül, a polgárháborúk vagy más okok miatt.

4) Kulturális dimenzió: a kommunikáció kifejlődött technológiája által létrejött interkommunikációs hálózatból egy bizonyos világkultúra született meg. Ezt a kultúrát főleg a fogyasztás jellemzi: élelmiszer, öltözködés, szórakozás. E szubkultúrának bizonyos jelei (jelenségei) először az Egyesült Államokban tűntek fel, majd Európában – a volt kommunista országokban is – elterjedtek: hamburgerek a McDonald’s vendéglőkben, Coca-Cola, rockzene, sportcipők, videokazetták, amerikai játékfilmek. . . Jóllehet ma a kulturális termékek és az életstílusok skálája szélesebb, mint régen, egy bizonyos szkepticizmus (relativizmus) jelentkezik az igazság megismerhetőségét illetően. A posztmodern szellemiség leépíti az értelmi szintézist.

Paradox módon a posztmodern különféleség (különbözőség) a kultúra egy bizonyos uniformizálását vonja magával. A globalizáció gazdasági formáinak uniformizáló erői azt a benyomást keltik, hogy nincsen alternatíva a neoliberális kapitalizmussal szemben. II. János Pál pápa a következőképpen írta le a piacgazdaságot a Centesimus annusban, miután bírálta a fogyasztói társadalom kirívó fogyatékosságait (39., 40.):

„Ezek a bírálatok nem is annyira a gazdasági rendszert, mint inkább az etikai-kulturális viszonyokat támadják. A gazdaság valójában csak az egyik összetevője és dimenziója az emberi tevékenység sokféleségének. Ha abszolúttá válik, ha az árutermelés és -fogyasztás a társadalmi életben a központi helyre kerül, és minden mástól függetlenedve a társadalom egyedüli értékévé válik, akkor az okot nemcsak és nem annyira magában a gazdasági rendszerben kell keresni, hanem abban, hogy a szociális-kulturális értékrend – minthogy nem ismeri el az etika és a vallás jelentőségét – meggyengült, és csupán a javak termelésének és a szolgáltatásoknak tulajdonít jelentőséget.

Mindezt összefoglalhatjuk még egyszer hangsúlyozva, hogy a gazdasági szabadság az ember szabadságának csak az egyik eleme. Amikor a gazdasági szabadság önállósodik, amikor az embert inkább a javak termelőjének és fogyasztójának tekintik, semmint személynek, aki azért termel és fogyaszt, hogy megéljen, akkor a szabadság elveszíti valós kapcsolatát az emberi személlyel, végül elidegeníti és elnyomja őt.

Az állam feladata, hogy a közösségi javak védelméről gondoskodjon, amihez hozzátartozik a természeti és az emberi környezet. Ezek védelmét nem képesek biztosítani kizárólag a piaci mechanizmusok. Miként a korai kapitalizmus idején az állam feladata volt a munka alapvető jogainak védelme, hasonlóképpen az újkapitalizmusban is neki és az egyetemes társadalomnak kell megvédeniük a közösségi javakat, amelyek többek között keretet alkotnak, amelyen belül mindenkinek módjában áll, hogy törvényesen valósítsa meg személyes céljait.”

Nem célom itt a globalizáció valamennyi szempontjának a megvitatása. A tárgyilagos kiértékelésnek ügyelnie kell a pozitív szempontokra is. Az egyháznak ebben a globalizált világban kell hirdetnie az evangéliumot; fel kell használnia a kommunikációs eszközök által felkínált lehetőségeket – és ezt a római központ is hangsúlyozza. (Legutóbb az Internet evangelizálásban betölthető szerepéről adott ki dokumentumot.) A kulturális globalizáció uniformizáló hatását sem kell eltúloznunk, figyelmeztet Paul Valadier.3

De most a háború és a béke kérdéséről szólva mindenképpen rá kell mutatnunk a technikai-gazdasági-politikai globalizáció negatív szempontjaira, amelyeket csakis valamiféle világetosz, a vallások dialógusa ellensúlyozhat. A gazdasági nyereség keresése minden áron, az ember termelő és fogyasztó lénnyé való lefokozása az alapvető emberi jogok lábbal tiprásához vezet. Az újkapitalizmus kiszélesíti a szakadékot a gazdagok és a szegények között, a fejlődésben élenjáró és az elmaradt országok között; a hatalmi versengésben óriási összegeket költenek fegyverkezésre, ahelyett, hogy a világban pusztító éhínség, az ivóvízhiány, a betegségek orvoslására fordítanák a pénzt; pusztítják és szennyezik a környezetet; etnikai, faji és egyéb konfliktusok miatt gyilkolnak, milliók válnak földönfutókká. És folytathatnánk a tragikus világhelyzet vázolását.

De most a világháborúval fenyegető iraki–amerikai konfliktusra fordítjuk figyelmünket.

Háború és béke

II. János Pál pápa újévi békeüzenetében (vö. Távlatok 58) utalt a negyven évvel ezelőtt megjelent Pacem in terris kezdetű enciklikára, amelyben XXIII. János a maradandó békének négy alappilléreként az igazságot, az igazságosságot, a szeretetet és a szabadságot jelölte meg. Az enciklika hangsúlyozta azt, amit azóta a pápák szüntelenül ismételtek: „a békesség felé vezető útnak az alapvető emberi jogok megvédésén és előmozdításán kell átvezetnie. E jogokat ugyanis minden emberi személy élvezi, nem mint egy bizonyos társadalmi osztálytól vagy az államtól juttatott jótéteményt, hanem mint előjogot, amely az embert mint személyt megilleti.” 1945-ben megalakult az ENSZ, 1948-ban pedig megszületett az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja, de, sajnos, „az emberi jogok, a szabadság és a békesség szolgálatában álló nemzetközi közhatalom teljesen még ma sem valósult meg.” Ezt most, amikor az Irak elleni úgynevezett „preventív” amerikai háború fenyeget, naponta tapasztaljuk.

Tudjuk, hogy a katolikus vélemény az úgynevezett „igazságos” = önvédő háborúról az utóbbi évtizedekben módosult, árnyaltabb lett, minthogy lehetségessé vált az atomkatasztrófa és a vegyi fegyverek használata. A Katolikus Egyház Katekizmusa a háború elkerüléséről szólva hivatkozik a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúcióra (79–80. pontok). Idézzük a 2308–2309. pontokat:

„Minden állampolgár és kormány köteles azon munkálkodni, hogy elkerülje a háborút. Ezzel szemben mindaddig, amíg a háború kockázata fennáll, amíg nincs törvényes hatáskörrel és elegendő haderővel rendelkező nemzetközi tekintély, nem lehet megtagadni a kormányoktól a jogos önvédelem jogát, miután már minden békés rendezési lehetőség kimerült.”

„Nagy körültekintéssel kell megállapítani a katonai erők által használt jogos önvédelem szigorú feltételeit. Egy ilyen döntés súlyossága megkívánja, hogy az erkölcsi törvényesség szigorú feltételeinek legyen alávetve. Szükséges, hogy

– a támadó fél által a nemzet vagy a nemzetek közössége felé elkövetett kár tartós, súlyos és kétséget kizáró legyen;

– az annak megállítására bevetett minden eszköz használhatatlannak vagy hatástalannak bizonyuljon;

– hogy a sikerhez szükséges komoly feltételek együtt legyenek;

– hogy a fegyverek alkalmazása ne okozzon súlyosabb kárt és zavart, mint maga a megszüntetendő rossz. A modern pusztító eszközök hatékonysága nagyon súlyosan esik latba e feltétel megítélésében.”

Hogy konkrétan az iraki konfliktus megoldására erkölcsileg megengedhető-e a tervezett amerikai „preventív” háború, arról a német püspöki konferencia egy nyilatkozatot adott ki 2003. jan. 20-án 4. A német főpásztorok, egyetértésben a pápával és a protestáns közösségekkel, a következőket szögezik le:

1) Helyeslik az ENSZ erőfeszítéseit, hogy nyomást akar gyakorolni Irakra, hogy megakadályozza az esetleges nukleáris vagy vegyi fegyverek bevetését. Ebben az esetben az elrettentés politikai stratégiája erkölcsileg igazolható.

2) A háború mindig igen nagy rossz. Ezért csak védekezés esetén vagy olyankor lehet hozzá folyamodni, amikor el akarják kerülni az emberiség elleni bűntényeket vagy népirtást. Aggasztó tehát az, hogy újabban kétségbe vonják a nemzetközi jog által leszögezett tilalmat minden preventív háborúra vonatkozóan. „Nem a preventív háború a tét, hanem a háború megelőzése! Az a biztonságpolitika, amely a preventív háborút hirdeti, ellentétben áll a katolikus tanítással és a nemzetközi joggal” – szögezik le a német püspökök, majd idézik a pápa békeüzenetét: „amint arra az ENSZ chartája és a nemzetközi jog emlékeztet, [. . .] a háborúhoz csak a legvégső esetben lehet folyamodni.” „A preventív háború tehát agresszió, és nem tekinthető igazságos önvédő háborúnak. Az önvédelemhez való jog feltételezi egy valóságos és küszöbön álló támadás fenyegetését, de nem elégséges önmagában egy lehetséges támadás egyszerű kockázata.”

3) „A katonai erő használata melletti döntés feltételezi, hogy számításba veszik e tett lehetséges következményeit. Ki kételkedne abban, hogy az Irak elleni háború nagy valószínűséggel számtalan embert ölne meg vagy sebesítene meg, továbbá hogy sok-sok embert kényszerítene menekülésre, és ezrek életét tenné tönkre? A háború igen súlyos politikai ellentéteket válthatna ki Közel-Kelet térségében, és ez veszélybe sodorná a terrorizmus elleni nemzetközi szövetséget. Egy háború Irak ellen biztosan hozzájárulna ahhoz, hogy az iszlám integristák és fanatikusok növeljék befolyásukat az egész térségben. Ez pedig kétségkívül növelné az arab és muzulmán világ fontos tartalékait a nyugati világgal szemben. Kérdéses, hogy egy háború után a régió a béke, a biztonság és az emberi jogok védelme jobb távlatainak örvendhetne-e.”

A német püspökök nyilatkozata végül hangsúlyozza: a nemzetközi közösség, amikor elítéli a háborút, nincs tétlenségre kárhoztatva; továbbra is szükség van arra, hogy nyomást gyakoroljanak Szaddam Huszein diktatórikus rendszerére, és korlátozni kell szabadságát katonai tevékenységében.

A keresztények pedig imában Krisztushoz fordulnak, kérve őt, hogy áldja meg a békességszerzőket.

II. János Pál ez évi békeüzenetében, miután a Pacem in terris nyomán hangsúlyozta az elszakíthatatlan kapcsolatot az igazságosság és a békesség között, a politikai hatalom gyakorlói és a „békességszerzők” (Mt 5,9) felelősségtudatára, elkötelezettségére utal.

„Nincs talán még egy olyan hely, ahol annyira világosan lehetne látni a politikai hatalom korrekt gyakorlásának szükségességét, mint Közel-Kelet és a Szentföld drámai helyzetében. A mindkét fél részéről napról napra, évről évre halmozódó elkeseredett elutasítás, az erőszakos cselekmények és megbosszulásuk vég nélküli láncolata mindmáig porrá zúzta a tulajdonképpeni kérdésekről folytatandó, komoly dialógus minden próbálkozását. A helyzet bizonytalanságát még drámaibbá teszik a nemzetközi közösség tagjainak fennálló érdekütközései. Mindaddig, amíg a felelős pozíciókban lévők nem fogadják el, hogy bátran meg kellene kérdőjelezniük hatalomgyakorlásuknak és a népeik java szolgálatának módját, nehéz lesz elképzelni, hogy valóban előbbre lehessen jutni a békesség felé.”

„A vallásnak létfontosságú szerepe van a békesség gesztusainak létrejöttében és a békesség előfeltételeinek megszilárdításában. E szerepének annál inkább meg tud felelni, minél határozottabban koncentrál arra, ami sajátja: az Isten iránti nyitottságra, az egyetemes testvériség tanítására és a szolidaritás kultúrájának előmozdítására. A »békességért végzett imanap«-nak, amelyet 2002. január 24-én Assisiben tartottunk számos vallás képviselőjével, éppen ez volt a célja: Azt a vágyat akarta kifejezni, hogy a békesség lelkiségének és kultúrájának terjesztésével a békességre neveljünk.”

Igen ám, de itt rögtön felmerül az ellenvetés: a vallás nemcsak a béke, hanem az ellenségeskedés és a háború, az öldöklés forrása is lehet, ha az igazság nevében vagy ellenében harcoló fanatizmus érvényesül. Az előzőeket megerősíti H. Küng tétele: „Nincs világbéke vallásbéke nélkül. Nincs vallásbéke a vallások dialógusa nélkül.”5 De erről bővebben Nemeshegyi Péter itt közölt tanulmánya tájékoztat.



Jegyzetek:

1 Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Bp. 2001.

2 Francis George: „L’Eglise catholique unie pour relever les défis de la mondialisation”, La Documentation Catholique, 2000, február 20., 173–179.

3 Paul Valadier: „La mondialisation et les cultures”, Etudes, 2001, november.

4 La Doc. Cath. 2003. február 16., 207–208.

5 Hans Küng: Világvallások etikája, Egyházfórum könyvei 15., Bp. 1994.