EMLÉKEZÉS

A MAGYAR KIRÁLYI

2. HONVÉD HADSEREGRE

 

1942 januárjában Magyarország német követelésre (mely 15 harcoló és 8 megszálló hadosztály vezetésének német részre történő átengedését tűzte ki célul) megbízta a 2. magyar hadsereg-parancsnokságot egy három hadtestből, egy páncélos hadtestből és egy repülődandárból álló hadsereg összeállítására. A hadsereget teljes egészében német irányítás alá helyezték, alkalmazásának módját, területi és időbeli hatályát nem korlátozták. A hadsereg a német Déli Hadseregcsoport alárendeltségébe került.

Magyarország az 1941. június 26-án, a kassai bombázásra és egy Rahó mellett haladó gyorsvonatra mért légitámadásra hivatkozva jelentette be hadba lépését a Szovjetunióval szemben. Az 1941-es évben azonban még a keleti hadjáratban való katonai részvételt csak a német hadvezetés kérései határozták meg.

1941-es év végéig Magyarország az ún. Kárpát-csoporttal, majd július 8-tól csak a Gyorshadtesttel, novembertől pedig a Magyar Megszálló Erőkkel (5 dandár) vett részt a Szovjetunió elleni háborúban. Az 1942-es év elején azonban a német hadvezetés követelésekkel lépett fel a magyar katonai vezetéssel szemben, a háborúban való részvételt illetően. A Honvédség vezérkari főnöke, Szombathelyi Ferenc fogalmazott: "Ha eddig azon az állásponton voltak velünk szemben, hogy ha mindenáron részt akarunk venni a háborúban, akkor részt vehetünk, úgy most 1941 végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak."

A német követelések először Hitlernek 1941. december 29. – 1942. január 1. között Mussolininek, Antonescunak és Horthynak írt leveleiben jutottak először kifejezésre. Legfőbb oka a Barbarossa-terv meghiúsulása és az 1941 végi és 1942 eleji szovjet ellentámadás során elszenvedett nagy német veszteség volt, mely arra sarkallta a németeket, hogy az eddiginél nagyobb arányban vegyék igénybe szövetségeseik haderejét.

Wilhelm Keitel vezértábornagynak január végi bukaresti tárgyalásai során sikerült megállapodnia Antonescuval a fronton harcoló és megszálló feladatokat ellátó román csapatok számának 26 hadosztályra növeléséről, ám ezt a románok két feltételhez kötötték. Az egyik az volt, hogy Magyarország is vállaljon nagyobb szerepet a keleti hadjáratban, valamint követelték, hogy Németország garantálja Románia területi épségét a háború alatt Magyarországgal és Bulgáriával szemben. A német hadvezetés tisztában volt a Magyar Királyi Honvédség gyenge felszereltségével, de úgy gondolták, hogy a német csapatok szárnyainak biztosítására ugyanúgy felhasználhatóak lesznek, mint a jobban felszerelt román és olasz hadtestek.

Magyarország nagyobb katonai részvételének kierőszakolására Joachim von Ribbentrop külügyminiszter és Keitel vezértábornagy érkezett Magyarországra. Ribbentropp Bárdossy László miniszterelnökkel való tárgyalásai legelején a teljes Magyar Honvédség részvételét kérte. Hosszas alkudozások után, január 9-én Bárdossy végül megígérte, hogy Magyarország ha 100%-ban nem is bocsátja Németország rendelkezésére haderejét, de "hajlandó lehetőségeinek legszélső határáig elmenni" a Keleti front harcaiban való részvételre. Másnap Horthy levélben biztosította Hitlert, hogy a magyar hadsereg részt vesz a tavaszi hadműveletekben.

A mozgósításra a III. szombathelyi, IV. pécsi és VII. miskolci hadtestet jelölték ki. Saját hadrendi alakulatából csak kettőt vehetett igénybe, a harmadikat idegen alakulattól kapták.

A kivonuló csapatok kb. húsz százaléka nem magyar nemzetiségű volt. Elsősorban erdélyi román és ruszinok, a munkaszolgálatra kötelezett zsidók, és a baloldali mozgalmakban résztvevők aránya tíz százalék volt, őket igyekeztek nem harcoló beosztásban alkalmazni.

A kivonuló alakulatokat több alkalommal átszervezték, néha új is alakult a hadi helyzet vagy a feltöltések következtében.

 

A Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg összlétszáma a frontra való kivonuláskor 207 500 főt tett ki.

Parancsnoka:

vitéz Jány Gusztáv (1883-1947) vezérezredes.

Vezérkari főnöke:

Rakovszky György (1892-1962) vezérőrnagy,

később

Kovács Gyula vezérkari ezredes.

 

A hadsereg kivonuló alakulatai és parancsnokai:

III. szombathelyi hadtest

(6. komáromi könnyű hadosztály,7. soproni könnyűhadosztály, 9. nagykanizsai könnyűhadosztály)

vitéz Domaniczky Ödön (1889-1945) altábornagy

Rakovszky György (1892–1962)  vezérőrnagy

Stomm Marcel (1890–1968) vezérőrnagy

 

IV. pécsi hadtest

(10. kaposvári könnyűhadosztály, 12. szekszárdi könnyűhadosztály, 13. kecskeméti könnyűhadosztály)

Csatay Lajos (1886– 1944) altábornagy

Heszlényi József (1890–1945) altábornagy

 

VII. miskolci hadtest

(19. miskolci könnyűhadosztály, 20. egri könnyűhadosztály, 23. kassai könnyűhadosztály)

Gyimessy Ernő (1888-1957) altábornagy

Legeza János (1889-1953) vezérőrnagy

 

A hadsereghez tartozott még az 1. magyar páncéloshadosztály(1. gépkocsizó lövészdandár, 30. harckocsiezred), parancsnoka Dálnoki Veress Lajos (1889–1976) altábornagy, és az 1. repülőcsoport (1. Távolfelderítő-osztály, 1. Vadászrepülő-osztály, 4. Bombázóosztály), parancsnoka András Sándor (1899-1985)  vezérkari alezredes. A hadsereghez vezényelt 1. repülőcsoport feltöltését nem sikerült teljes mértékben megoldani, ezért többszöri átszervezésen esett át.

A hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete tekintetében viszont arra törekedtek, hogy a "rendelkezésre álló hadianyag közül… a legjobbat kell adni". Sajnálatos azonban, hogy – az ország szűkös anyagi lehetőségeinek és a már ismertetett történelmi előzményeknek megfelelően – ez a "legjobb" így is elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól.

A hadsereg csekély motorizált szállítókapacitással rendelkezett, annak ellenére, hogy a teljes honvédségi gépkocsipark kb. felét megkapták. 1942-ben egy német fronthadosztály kb. 400 tehergépkocsival és vontatóval rendelkezett, ezzel szemben egy magyar könnyű hadosztály csak kb. 25-30-cal. Szinte a teljes ellátás fogatokkal történt, ez azonban az orosz útviszonyok között inkább előny volt, mint hátrány.

A hadsereg élelmezését a német központi parancsnokság látta el, cserébe a magyar kormány Németországnak szállított élelmiszert. Bár a honvédek ugyanazt és ugyanolyan mennyiségben kapták, mint a német frontcsapatok, a katonák olyannyira elégedetlenek voltak a "nem magyar gyomornak való" ételekkel, hogy a hadsereg-parancsnokság kénytelen volt Magyarországról kiküldeni elsősorban bort, pálinkát, szalonnát és hagymát tartalmazó élelmiszer-szállítmányokat. Ezek azonban a csekély szállító-kapacitás és a partizánok támadásai miatt ritkán és sok esetben romlottan érkeztek meg.

A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel. Elsősorban szállítási problémák miatt a németek saját csapataik ellátását sem tudták kielégítően megoldani, így érthető, hogy – a legjobb szándék mellett is – a szövetségesek támogatása megoldatlan maradt.

A magyar hadvezetés amennyire támogatta a hadsereg "lehető legjobb" felszerelését a kivonulás előtt, annyira "megfeledkezett" a hadsereg további ellátásáról az 1942-es év második felében. Az elhasználódott, nem megfelelő felszerelést nem pótolták, téli ruha nem érkezett megfelelő mennyiségben, a javarészt tartalékos katonákat, tiszteket bizonytalanságban tartották felváltásuk idejét illetően. Úgy tűnik, a magyar hadvezetés minden ellátási és harcászati probléma megoldását a németektől várta, de a 2. magyar hadsereg vezérkarának ismételt segélykérései süket fülekre találtak.

A hadsereget 1942. április 17. és június 27. között szállították ki a keleti frontra, a művelethez 822 száztíz tengelyes katonavonatra volt szükség. A kivonulás során partizántámadások következtében 19 szerelvény sérült meg, 27 honvéd esett el és 83 sebesült meg. Elsőként a szombathelyi III. hadtest érkezett meg Orjol körzetébe, amelynek két könnyű hadosztálya a Tyim előtti védőállásokat vette át a németektől, a harmadik, a komáromi 6. könnyűhadosztály a brjanszki erdőségekben harcolt a partizánok ellen. Jány Gusztáv és a hadseregtörzs május 20-án érkezett meg Kurszkba. A csapatok többségének kirakása szintén Kurszk körzetében történt.

A hadsereg a 2. és 6. német, valamint a 8. olasz és 3. román hadseregekkel és a 4. német páncélos hadsereggel együtt a Maximilian von Weichs vezérezredes parancsnoksága alá tartozó „B” hadseregcsoport alárendeltségébe került, amely a „Dél” hadseregcsoport átszervezésével alakult meg.

A III. hadtest 7. és 9. könnyű hadosztályai kezdettől fogva bekapcsolódtak a június 28-án meginduló 1942-es nyári nagy német offenzívába (Fall Blau). Július 2-án, 4 napos kemény harc után, 20%-os saját veszteség mellett a 9. könnyűhadosztály elfoglalta Tyim városát. Július 6-án a honvédek megérkeztek a Don folyóhoz, sőt át is keltek rajta és a túlparton ideiglenes hídfőt építettek ki.

A kezdeti harcok során a szembenálló csekély szovjet erők komoly ellenállást nem fejtettek ki. A Vörös Hadsereg fegyelmezett visszavonuló, elszakadó hadműveleteket hajtott végre, kerülve a nagyobb csatákat. Már a korai harcok során kiütköztek a magyar hadsereg korszerűtlenségből fakadó hátrányok. A megfelelő páncéloserők hiánya és a lassútüzérség miatt minden jelentősebb ellenállási gócpontot gyalogsági támadással kellett bevenni, ami indokolatlan emberveszteségeket eredményezett. Az is problémát okozott, hogy Tyim elfoglalása után a magyar gyalogoscsapatok nem voltak képesek lépést tartani a szovjet visszavonulás ütemével. Ennek orvoslására egy 6 századból álló "gyors lépcsőt" hoztak létre, amelyet több nap lemaradással tudott csak követni a gyalogság.

A hadsereg másik két hadteste május-június során érkezett ki a hadműveleti területre Kurszk és Gomel körzetébe. A folyamatban lévő támadás olyannyira leterhelte a szállítási vonalakat, hogy sok alakulatot csak a front mögött több száz, sőt 1000 km-re sikerült kirakodni. Így a honvédek hosszú, kimerítő gyalogmenetben voltak kénytelenek felzárkózni a júliusi hőségben. Az I. páncéloshadosztály július 10-ére érkezett ki Kurszk és Sztarij Oszkol körzetébe, és kezdte meg a felzárkózást.

A nyári visszavonulás után három jelentős hídfő maradt szovjet kézen a Don nyugati partján: Scsucsje, Korotjak és Uriv falvak körül. Ezeket a német-magyar hadvezetés értelemszerűen felszámolni igyekezett, hogy a Don folyó mint természetes védővonal előnyeit maradéktalanul ki tudják használni, és megnehezítsék esetleges szovjet ellentámadás indítását. A hadvezetést különösen a korotjaki hídfő aggasztotta, mert kb. 20 km-re volt Osztrogozsszk várostól, ahol több alakulat ellátóbázisa volt.

Az urivi hídfő elleni első nagyobb támadásra már július 18-án sor került. A támadás kezdetben sikerrel járt, a hídfőt jelentős szovjet veszteségek mellett sikerült csaknem teljesen felszámolni. Az éjszaka folyamán a szovjet fél azonban erősítéseket kapott, a hídfő szovjet kézen maradt.

Augusztus 5-én a szovjetek támadást indítottak a korotjaki hídfőből az itt védekező 10. könnyűhadosztály ellen, amelyet vissza is szorítottak. Az ellentámadásra sietve bevetették az éppen beérkezett 12. könnyűhadosztályt, amely augusztus 6-án éjjel egykor ért a térségbe. A támadást ilyen körülmények között nem vállaló hadosztályparancsnokot a helyszínen tartózkodó Jány leváltotta, és támadásra küldte a hadosztályt. A tolnai honvédek kiszorították a szovjeteket az égő faluból, de a teljes hídfőt itt sem sikerült elfoglalni. A 12. könnyűhadosztály két nap alatt több, mint harminc százalékos veszteséget szenvedett, a további harcokból ki kellett vonni.

A német hadvezetés a támadás folytatását szorgalmazta, és a 10. és 13. könnyűhadosztály, és az erősítésként bevetett a 386. német gyalogezred az 1. páncéloshadosztály egy különítményének támogatásával végül szeptember 3-ra felszámolta a korotjaki szovjet hídfőt.

Augusztus 10-én az Urivnál lévő 7. és 20. könnyűhadosztály az 1. páncéloshadosztály támogatásával újabb támadást indított, amely súlyos, több ezer fős magyar veszteség árán kudarcot vallott.

Mivel a német hadvezetés mindenképpen fel akarta számolni ezt a hídfőt is, az itt lévő magyar alakulatokat (7. 13. 20. könnyűhadosztály és 1. páncéloshadosztály zöme) jelentős német kötelékekkel (elsősorban tüzérség, valamint a 168. német hadosztály és egy rohamlövegosztály) erősítették meg. Szeptember 9-én megindult a támadás, és a következő 2 nap során sikerült a hídfő felét elfoglalni. A támadásban részt vevő magyar egységek itt is jelentős veszteségeket szenvedtek (a 13. könnyűhadosztály  minden századparancsnoka elesett már az első nap).

Német részről kritikák is érkeztek: elsősorban a honvédek elégtelen kiképzését és a fegyvernemek közti összhang hiányát kifogásolták, dicsérték viszont a csapatok harci szellemét.

Szeptember 15-én helyi szovjet ellentámadás bontakozott ki, a német és magyar csapatokat kiindulási vonalaik mögé szorították vissza, a támadás folytatására gondolni sem lehetett. A hadműveletek 6 napja alatt a német-magyar veszteségek nagysága megközelítette a 10 ezer főt.

A teljes Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg előrevonása a Don vonalához 1942. augusztus 25-ére fejeződött be. A hídfőcsatákban részt nem vevő egységek a Sztálingrádba irányított német egységek helyét vették át. A hadsereg feladata – a többi szövetséges hadsereggel együtt – a Don vonalának védelme és a Sztálingrádi csatát vívó német egységek szárnyának biztosítása lett.

A hadsereg már a nyári csaták során súlyos veszteségeket szenvedett (különösen az elsőnként harcba vetett III. hadtest), a hídfőcsaták pedig további súlyos áldozatokat követeltek. Az 1942-es év folyamán a hadsereg összvesztesége halottakban, sebesültekben és eltűntekben 33 763 fő volt

1942 szeptemberében a hadsereg legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedett be védelemre a Don partján. Lajtos Árpádnak, a hadsereg vezérkari tisztjének szavaival: 1942. szeptember végével leharcolt, létszám és anyag tekintetében erősen megfogyatkozott, önbizalmában legalábbis megrendült magyar hadsereg állt a Don partján, vele szemben már minden vonatkozásban fölényes ellenfél. Mind ez ideig elmaradtak azok a kiegészítések, amelyeket induláskor kilátásba helyeztek, és az eddigi események során nélkülözhetetlennek is bizonyultak. A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már "leírták". A tél küszöbén áll, de az ehhez szükséges segítségből eddig semmit nem látott. Mindenki a váltást várja.

Mivel ekkor a németek már minden erőforrásukat Sztálingrádra összpontosították, a hadsereg ellátása egyre hiányosabbá vált, a veszteségeket nem pótolták.

A hadsereg védelmi állások kiépítésébe kezdett, ami az anyagi erőforrások hiánya miatt vontatottan haladt. A felszerelés, ruházat elhasználódott, a legénységet demoralizálta az arcvonalban felváltás nélkül töltött hosszú idő.

A védendő arcvonal hossza jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat: az ekkorra már jelentősen meggyengült hadseregnek (kb. 80-90e harcoló létszám) kb. 200 km-nyi frontot kellett védenie, amelyen 2 erős szovjet hídfő is volt. Ennek következtében a kiépült magyar védővonal papírvékony volt, tartalékok, mélység nélkül (több szakaszon a védelem helyett gyakorlatilag csak folyammegfigyelést sikerült megvalósítani). Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges (elsősorban páncéltörő) fegyverek. A védővonal gyengesége nem írható azonban kizárólag a rossz felszereltség számlájára: ilyen hosszú arcvonal merev védelme ilyen létszámú hadsereggel még jól felszerelt csapatok esetén is irreális lett volna. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a Sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre.

A németek minden meglévő szállítási kapacitást Sztálingrád ellátására vetettek be, a magyar hadsereghez szinte semmi nem érkezett. A hadseregcsoport nem tudott elegendő mennyiségű takarmányt szállítani, ezért a hadsereg már szeptember végén kénytelen volt a lóállomány nagy részét ún. "lóteleltető állomásokra" visszavonni a front mögé 150–200 km-re. Ennek következtében gyakorlatilag megbénult a hadsereg belső ellátóhálózata. Az arcvonalban lévő csapatok alig-alig kaptak fűtő- és építőanyagot, szakadozott az utánpótlás.

Ezzel egy időben a szembenálló szovjet csapatok minőségében és felszereltségében jelentős javulás volt megfigyelhető: a fogságba esett szovjet katonáknál amerikai húskonzervet, vadonatúj fegyvereket és egyenruhát találtak. Egyre aktívabbá vált a szovjet tüzérség is.

Az orosz tél beköszöntével a hiányosságok egyre súlyosabb problémákat okoztak. A téli felszerelés hiánya miatt sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett. A -30-40 fokos hideg és a felszerelésbeli hiányosságok harccselekmények nélkül is súlyos veszteségeket eredményeztek.

Az ellátási problémák oka kettős volt: egyrészt nem kapott a hadsereg a németektől elegendő harceszközt és bizonyos, az anyaországból kiszállítandó készletek (pl. téli ruházat) kijuttatása a túlterhelt vasútvonalak miatt lassan történt. Ugyanakkor például élelmiszer, fűtő- és építőanyag bőségesen volt a hadsereg ellátó körzetében, de a belső ellátóhálózat problémái miatt (ló- és takarmányhiány, rossz utak) nem tudták azt a harcoló csapatoknak kijuttatni. Sok katona, aki a front mögött járt (pl. szabadságból átutazóban vagy orvosi kezelésen), és látta a teli raktárakat, de nem ismerte az ellátóhálózat problémáit, nagyon felháborodott. Gyorsan terjedtek a pletykák a vezetés alkalmatlanságáról, szervezetlenségről, korrupcióról, ami hozzájárult a morál további romlásához.

A Főparancsnokság törekedett arra, hogy minél több aktív tiszt szerezzen harci tapasztalatot, ezért – főképpen a magasabb beosztású tiszteket – gyakran cserélték. Így az ezred- és hadosztályparancsnokok jó része mindig „friss” volt, akik egyrészt nem voltak tisztában az orosz viszonyokkal, másrészt a szomszédos alakulatok parancsnokságai nem "szoktak össze".

A veszteségek pótlására és a harcoló legénység egy részének felváltására a magyar hadvezetés 1942 végén új egységek kiküldését határozta el. November végén és december elején már kb. 35 ezer főnyi felváltó alakulat állomásozott a frontvonal mögött 100–200 km-es távolságra. A felváltásra 1943. január 13. és 20. között került volna sor. A honi csapatok készleteit kímélendő, a felváltó csapatok kiküldése csökkentett fegyverzettel és felszereléssel történt. A terv szerint a felváltandó csapatok adták volna át fegyverzetüket a helyükre érkezőknek.

1942 végén a sztálingrádi helyzettel összhangban várható volt egy szovjet támadás. Ennek veszélyét a hadsereg vezetése helyesen mérte fel, és intézkedéseket sürgetett először a szövetséges német parancsnokság részéről, majd mivel semmi nem történt, a magyar főparancsnokságtól. Végül Horthy Miklóshoz fordultak, eredménytelenül. Horthy ez ügyben személyesen Hitlerrel is felvette a kapcsolatot, de nem ért el semmit. Jánynak mindössze annyit sikerült kijárnia, hogy az 1. páncéloshadosztályból és további német páncélosegységekből erős köteléket szerveztek. Ez az ún. Cramer-csoport az esetleges szovjet támadás ellen gyorsan bevethető hadseregtartalékot képezett.

A szovjet hadsereg hosszas előkészítés után 1943. január 12-én indította meg az Osztrogozsszk-Rosszos hadműveletet. 1943. január 12-én, −30°C fokos hidegben, (a hadtest naplója –42 fokot rögzít) erős harckocsi támogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén. A kezdeti eseményekről a források eltérően számolnak be. A hivatalos magyar jelentés szerint az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, az első támadásokat visszaverte, de nagy veszteségeket szenvedett. A hadsereg egyik vezérkari tisztjének visszaemlékezése szerint ugyanakkor a védelem meglepetésszerűen összeomlott, a 4. gyalogezred megfutamodott, az arcvonal mögött lévő tüzérségi eszközök harc nélkül kerültek szovjet kézre. Ismét más, szovjet forrásokra hivatkozó beszámolók szerint a szovjet fél a támadás során 5 halott és 42 sebesült saját veszteség mellett 1000 hadifoglyot ejtett. A hadseregparancsnokság kérte az arcvonal legdélebbi részén, az urivi hídfőtől távol állomásozó Cramer-csoport bevetését. A németek ezt megtagadták (von Weichs azt gondolta, ez még nem az „igazi” támadás), és a Cramer-csoportból csak a német 700. páncélosköteléknek (27 elavult T-38-as és 9 rohamlöveg - szovjet források 60 páncélos és 60 lövegről tudnak) adott parancsot az ellentámadásra. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtest is küldött erősítéseket, de ezek a nagy hó és hideg miatt nem értek oda időben. A páncélosok szintén elakadtak a behavazott utakon.

Január 13-án a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es fronton teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A havas, nyílt terepen a kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Ezen a résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek.

Január 14-én a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, ezzel egyidejűleg a hadsereg déli szomszédja, a 8. olasz hadsereg ellen is megindult a támadás, amely gyorsan tért nyert, és az áttörő szovjet csapatok észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé. Súlyos veszteségeket szenvedtek a támadók is: január 15-ig az urivi hídfőből támadó 132 páncélos közül 83-t vesztettek el a szovjetek, tehát – ekkor még – a magyar csapatok és a sebtében bevetett német erősítések minden hiányosság ellenére képesek voltak a kemény ellenállásra. A német felső hadvezetés megtiltotta a Cramer-csoport bevetését (az egész sztálingrádi arcvonalon ez volt a német hadsereg egyetlen tartaléka), ugyanakkor ismételten megtiltották a magyar hadsereg számára a visszavonulást.

Január 15-re az arcvonal több darabra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek köztük a teljes III. hadtestet. A súlyos helyzet kialakulásában kulcsszerepe volt annak is, hogy Jány Gusztáv parancsnoksága betű szerint ragaszkodott a visszavonulást megtiltó hitleri parancshoz. Tették ezt még akkor is, amikor a német összekötő törzs vezetője, von Witzleben tábornok egyértelműen célzott arra, hogy ő a visszavonulásra engedélyt parancs szerint nem adhat, de Jány ezt megteheti, mert ő nem a német hadsereg tisztje. Több helyen a támadás felváltás közben lévő csapatokat ért. Pánik tört ki, a menekülő csapatok összekeveredtek a fegyvertelen felváltó alakulatokkal. Az arcvonal órák alatt felbomlott, a katonák rendezetlen tömegben menekültek hátra. Máshol a védekezést irányító parancsnokok rendelték el, hogy a fegyvertelen felváltó csapatok azonnal vonuljanak hátra. Ennek hatására sok reményvesztett honvéd eldobta fegyverét, és csatlakozott a visszavonulókhoz.

Január 17-ére a hadsereg már felbomlóban volt. Hiába vetették most már be a Cramer-csoportot, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, és már a hadsereg-főparancsnokságot fenyegették. A német összekötő törzs továbbra is a visszavonulást megtiltó parancsokat adott át, de szóban jelezték, hogy a „parancsokat a helyzetnek megfelelően kell kezelni”. Ekkorra azonban már nem volt kinek továbbítani a parancsokat: aki még nem esett el vagy nem fagyott meg, menekült vissza nyugat felé, ahogy tudott.

Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál.

A gyorsan mozgó szovjet ékek (harckocsik és sígyalogság) mélyen benyomultak a vonalak mögé, a fegyveres ellenállást megkísérlő csoportosulásokat megsemmisítették, az ellen nem álló menekülőket lefegyverezték, de utána hagyták őket tovább menekülni, a fegyverteleneket nem bántották. Ennek hatására még többen dobálták el fegyvereiket, és vánszorogtak a hómezőkön keresztül nyugat felé.

A felbomlott alakulatok a rendes utakat elkerülve vonultak vissza, egyrészt szovjet légitámadásoktól, másrészt saját tisztjeiktől és tábori csendőrségüktől való félelmükben. Több összecsapásra került sor a szintén visszavonuló, de rendezettebb és jobban felszerelt német csapatokkal, akik a honvédek maradék felszerelését erőszakkal elvették, illetve nem engedték őket az általuk megszállt falvakban éjszakázni.

A rendkívüli hidegben minden éjszaka a legyengült, lerongyolódott emberek ezrei fagytak halálra, az életben maradottak pedig tovább vánszorogtak. Melegedni, megpihenni az elpusztított, felgyújtott falvak tüzénél tudtak, táplálékul a megfagyott lovak húsát ették.

A repülőcsapatokat az ilovszkojei reptéren bekerítették, ezek eszközeik felrobbantása után január 20-án gyalogharcban, súlyos veszteségek árán törtek ki nyugat felé. Csukás Kálmán rep. őrnagy, a repülők parancsnoka hősi halált halt, a kitörést helyettese, Heppes Aladár százados vezette. Visszavonulás közben kb. 1000 lemaradt sebesültet mentettek meg a fagyhaláltól.

A hadseregtől elvágott és bekerített III. hadtestet az északról szomszédos 2. német hadsereg kötelékébe rendelték. A hadtestet a német csapatok visszavonulásának fedezésére utasították, ugyanakkor felszerelést, ellátást nem kapott. A németek minősíthetetlenül, megalázó módon bántak a honvédekkel, megtiltották, hogy azok az utakat használják, vagy éjszakára behúzódjanak a falvakba.

A visszavonuló német csapatok inkább felrobbantották készleteiket, mintsem átadják azt az utóvédet tartó honvédeknek. Február 1-jén gróf Stomm Marcel vezérőrnagy hadtestparancsnok utasítást kapott, hogy a hadtest törjön ki északnyugati irányban, miközben a németek nyugat-délnyugat felé vonultak vissza. A III. hadtestnek ekkorra már nem volt élelmiszere, nehézfegyverzete, és puskánként alig 10 tölténye maradt.

A parancsnok a hadtestet feloszlatta: „Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni a jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.”.

A III. hadtest katonái kisebb csoportokban, ki a visszavonuló németeket követve, ki saját maga által talált úton próbált nyugat felé jutni. A február eleji létszámból (kb. 10-12000 fő) nagyjából 7000 honvéd jutott ki a gyűrűből. Stomm tábornok és törzse szovjet fogságba esett.

A hadsereg maradékát kb. 100 km-re a Dontól nyugatra próbálták összeszedni. Január 22-ig kb. 17 000 olyan katona érkezett be, akinek fegyvere volt, a többiek fegyvertelenül, a legtöbben sebesülten, fagysérülten. Századnál nagyobb szervezett egység nem érkezett vissza. Az egész hadseregnek 6 db lövege maradt meg.

A zöm február elején érkezett meg, de még márciusban is érkeztek katonák, voltak akik majd' 300 km-t gyalogoltak. Március 3-ig 2913 tiszt és 61 116 fő legénység érkezett be.

Az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet, azonban a szovjet csapatok fent említett harcmódja miatt a foglyok száma aránylag csekély volt, és ezek nagy részének sorsáról sem sokat tudunk.

Január 24-én Jány vezérezredes kiadta „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. Később ezt a parancsot Jány visszavonta.

Az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése ez volt: "Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel."

A hadsereg maradványait április végén hazaszállították, a hadseregparancsnokság 1943. április 30-án szüntette be működését.

 

 

Dokumentumfilm

Krónika – A 2. magyar hadsereg a Donnál

Sára Sándor fekete-fehér dokumentumfilm-sorozata.

 

Bevezetés a film krónikájához

https://www.youtube.com/watch?v=rl6ozhgsvIQ&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B

Előzmények

https://www.youtube.com/watch?v=CO2Ka6DKR2U&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=2

Indulás

https://www.youtube.com/watch?v=UxY-6ROen9s  

Felvonulás

https://www.youtube.com/watch?v=6zf_waVc39k&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=4

Munkaszolgálat

https://www.youtube.com/watch?v=JGOAGUFQHjk&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=5

Megérkezés

https://www.youtube.com/watch?v=L9_fyohbn_k&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=6

Hídfőcsaták

https://www.youtube.com/watch?v=swhvAKYOuqk&index=7&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B

Tűzkeresztség

https://www.youtube.com/watch?v=UWx1kmpvH_0&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=8

Helyzetjelentés

https://www.youtube.com/watch?v=ySky7uH8Lsc&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=9

Frontszemle

https://www.youtube.com/watch?v=zd_1e5Eh40Y&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=10

Felváltás

https://www.youtube.com/watch?v=xSSMoRlyhWw&index=11&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B

Állóharc

https://www.youtube.com/watch?v=IaG-5q7W9TA&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=12

Harcelőörs

https://www.youtube.com/watch?v=QVBLvwQgUzY&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=13

Téli front

https://www.youtube.com/watch?v=FS1KRQbgDE8&index=14&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B

Támadás előtt

https://www.youtube.com/watch?v=plaUlkXv4Ks&index=15&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B

Haditudósítás

https://www.youtube.com/watch?v=PlIwCBKUmn0&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=16

Támadás

https://www.youtube.com/watch?v=2GWTzdNKQZc&index=17&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B

Áttörés

https://www.youtube.com/watch?v=0Erhp_dy5bY&index=18&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B

Visszavonulás

https://www.youtube.com/watch?v=4IbPsybd7Pc&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=19

Kitörés

https://www.youtube.com/watch?v=cxg-20MlVpU&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=20

Menekülés

https://www.youtube.com/watch?v=ZgktzR4kyZk&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=21

Hadparancs

https://www.youtube.com/watch?v=dPq4oEga6Ck&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=22

Utóvédharc

https://www.youtube.com/watch?v=d7MAMrDvRC8&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=23

Gyülekezés

https://www.youtube.com/watch?v=LkIalngjm_I&index=24&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B

Hazatérés

https://www.youtube.com/watch?v=H757eBbROiE&list=PLGBsU6Ne0j_dumONqrNBm692LSiHrhO2B&index=25

 

 

DOMBRÁDY LÓRÁND: EMLÉKEZÉS EGY NEGYEDSZÁZAD ELŐTTI KRÓNIKÁRA

A magyar 2. hadsereg katonáinak vallomása az 1943. januári harcokról és a történeti realitás

Hadtörténelmi Közlemények 124. évfolyam, 2011. 2. szám. 

A hadtörténet a háború harci cselekményeinek vizsgálatakor nagy érdeklődéssel fordul az abban közvetlenül résztvevők szóbeli és írásos visszaemlékezéseihez. A frontkatonák által átéltek a csata realitásának jobb megismeréséhez és értékeléséhez vezethetnek. Az embert próbáló harcoknak sokuk számára halállal vagy maradandó sérüléssel végződő testi, lelki gyötrelmei a túlélőkben kitörölhetetlen nyomot hagynak, mely az idő múlásával és számtalan külső és belső hatásra alakul ugyan, de ebben a változó formában életük végéig elkíséri őket. A történészre vár a feladat, hogy a hajdani résztvevőkből, szemtanúkból előhozza a már csak visszaemlékezéseikben élő események általuk megélt variációit, s más, a történetírás egyéb eszközeinek és módszereinek együttes alkalmazásával feltárt forrásokból ismert tényekkel szembesítve, megkísérelje rekonstruálni az egykor történtek valóságát. Természetesen ez még mindig csak a történelmi esemény lehetséges megközelítéseihez vezethet, melynek majdani remélt eredménye lehet annak megdönthetetlen igazsága.

A magyar hadtörténészek a történetírás olyan klasszikusaitól megérintve, mint a brit John Keegan, a francia Georges Duby és mások, a történészszakma szabályainak megfelelően, a hadi események jobb megközelítéséért tudatosan építettek és építenek a háború alulnézetét jelentő közkatonák visszaemlékezéseire. Ennek során tapasztalniuk kellett az éppen regnáló hatalom erőfeszítéseit, hogy elfojtsa, illetve a győztesek politikai céljainak megfelelően közvetlenül vagy közvetve irányítsa a zömében elvesztett háborúk kárvallott harcosainak megnyilatkozásait. Talán csak az elmúlt másfél évtizedben jutottunk el oda, hogy kérdező és kérdezett minden külső politikai nyomás nélkül próbálhatják rekonstruálni a történteket, ami azonban nem zárja ki az egyén lelkének mélyrétegeiben változatlanul meghúzódó és kitárulkozását talán örökre befolyásoló indulatokat és félelmeket.

A magyar királyi 2. honvéd hadsereg veresége évtizedeken át előkelő helyet foglalt el a rendszer propagandájának eszköztárában. A kétszázezer ember Don menti, Moháccsal felérő pusztulása hatásos vád volt a Horthy-rezsim ellen. Politikai megnyilvánulások, beszédek és emlékezések, a sajtó, film és rádió, az iskola nem győzték káromolni Horthyt, aki tisztikara vezényletével az előre látható biztos pusztulásba kergette a nép fiait. A politika által kinyilvánított és megdönthetetlennek számító történetet kellett hinni és hirdetni, így a történtek objektív feltárásának kísérlete sokáig meg sem kezdődhetett. Nem az események történeti bemutatása, de azok elítélése volt a cél.

Az 1945-öt követő másfél évtizedben elsősorban nem is történészek, hanem magukat a kérdés szakértőjének kikiáltó politikus publicisták és más írástudók adták elő a történteket, és marasztalták el a bukott korszak e kiemelkedő gaztettét. Forrásként, mindenekelőtt a népbírósági perekben elhangzó, sajátosan értékelt vallomásokat, továbbá egyes résztvevőknek a történteket az elvártaknak megfelelően megerősítő beszámolóit használták fel. Csak később fordultak a magyar 2. hadseregről fennmaradt levéltári forrásokhoz. Horváth Miklósnak, a Hadtörténelmi Intézet akkori vezetőjének a célnak megfelelően szelektált válogatása 1958-ban jelent meg és szolgált iránymutatóul az érdeklődőknek. Horváth olyan dokumentumokat válogatott, melyek részben vagy egészben alátámasztották a kötet bevezető tanulmányában általa előadottakat. A magyar uralkodó osztályok bűnének tudható be a Don menti új Mohács, ahol a szovjet hadsereg szétverte a rosszul felszerelt, futásnak eredt „horthysta csürhét”, amelyet a tisztek pisztolya sem tudott visszatartani. A magyar politikai és katonai vezetés, Jány Gusztáv vezérezredessel, a hadsereg parancsnokával együtt elnyerte méltó büntetését. Horváth kötete a kísérő és eligazítónak szánt tanulmánnyal évtizedekig a kérdés fő és kizárólagos, sokat forgatott dokumentumgyűjteményének számított mindazok számára, akik a témával foglalkozni kívántak, nem különben a hadsereg pusztulását és annak körülményeit oktató tanároknak.

A hadsereg története körül ezt követően kialakult közel másfél évtizedes csendet Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című, 1972-ben megjelent munkája törte meg, mely nagy érdeklődést és nem kis vitát váltott ki. A hadsereg történetének és harcainak bemutatására vállalkozó szerző kétségkívüli érdemei mellett elmarasztalható szemléletéért, miszerint az általa politikai és katonai szempontból egyaránt elítélendő magyar vezetés tudatosan kergette pusztulásba rosszul felszerelt katonáit, köztük a turbulens tömegnek számító megbízhatatlan parasztokat. (A hadiiparnak a katonai szolgálat alól mentesített és eredménnyel teljesítő munkásait nem számította ezen megbízhatatlanok közé, amely tény magyarázata nehezen volt beilleszthető a szerző akkori marxista szemléletébe.) Nemeskürty érdeme, hogy elsőnek siratta el nyilvánosan a sok ezer katonát, akiket addig a „Horthy-hadsereg” vereségének áldozataiként senki sem tartott szükségesnek meggyászolni. Arra viszont bizonnyal kényszerűen nem emlékezett, amiről a magyar 2. hadsereg katonái évtizedekig hallgattak: a kétségbeejtő körülmények között és nagy veszteségek árán vívott harcukért és helytállásukért nem csak elmarasztalást, de elismerést is várnak, elesett bajtársaikat pedig illesse meg a hősi halál. Ennek kimondása akkor a halálos bűnök kategóriájába tartozott volna. Elévülhetetlen érdeme Nemeskürtynek, hogy ráirányította a társadalom és a történészek figyelmét a magyar 2. hadseregre. A több kiadást megért könyv általános elismerést aratott az olvasók körében, sokkal kevésbé a történész szakmában, mely részben eddigi nézetei megerősítését látta ugyan, azonban a szerző egyes megállapításait kritikával illette.

A Nemeskürty könyvét követő hosszas csend után jelentős lépés volt a magyar 2. hadsereg történetének feltárásában a Sára Sándor rendezte Krónika című 1982-es TV sorozat és annak 1983-ban Pergőtűz címen kiadott forgatókönyve, mely a hadsereg még élő vezetőinek megszólaltatása mellett alulról, a frontvonalban harcoló közkatonák szemszögéből nézve kívánta láttatni a történteket és emléket állítani az elesetteknek.(1) A Sára Sándor és alkotótársai, Csoóri Sándor, Hanák Gábor, Marx József által a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján készített, interjúkra épülő TV filmsorozat úttörő vállalkozásnak számított. Előzményei nem voltak. Nem marasztalhatjuk el a szerzői kollektívát, hogy a doni tragédiát maguk is a magyar uralkodó osztály nemzetpusztító politikája eredményének tudták be, és marasztalták el őket a kiszolgáló tisztikarral együtt. A frontélményeikről megnyilatkozók a bennük élő prekoncepcióktól is befolyásolt történeteikkel, bár azok összességükben és végkicsengésükben a hivatalos politika narratíváival legtöbb ponton megegyeztek, mégis kivívták a hatalom ellenérzését. Az elkészítését és bemutatását engedélyező állami és pártszervek vezetői a számukra a bemutatás során nem kívánatosnak minősített részletek, valamint a nézők részéről megmutatkozó fogadtatás következtében a filmsorozat vetítését minden indoklás nélkül megszakították, és a megjelent forgatókönyvet bezúzták. Lehetséges, hogy az alkotóknak a hadsereg katonáival szemben megnyilvánuló, túlzónak minősített együttérzése és szimpátiája, a megszálló katonaság és az orosz lakosság közeledésének, ezen belül is egy bensőségesebb férfinő közötti viszony bemutatásának szándéka is kivívhatta a hatalom ellenérzését. Közrejátszhatott a szovjet illetékesek nemtetszése és figyelmeztetése is, akik többek közt elutasították a lakosság és a magyar honvédek barátkozásának lehetséges voltát. Ez a szovjet vezetés számára még a nyolcvanas években is megengedhetetlen fraternizálásnak számított.

Később, a nyolcvanas évek enyhülő légkörében a sorozat néhány részletét szinte észrevétlenül tűzték a TV műsorára, és egy rövidített mozi változat is készült. A Tinódi Kiadó pedig 1988-ban kiadta a 231 oldalnyira kurtított Pergőtüzet.(2) A filmsorozat és forgatókönyve tehát annak ellenére sem nyerte el a hatalom tetszését, hogy az alkotók a történészek szakmai közreműködése nélkül, saját korábbi ismereteiktől befolyásolva, a megtörtént borzalmak és a vélt kétszázezer katona pusztulásának és okainak bemutatásával, az azt előidéző korszak uralkodó osztályának feltétel nélküli elítélésével kívántak hatni a néző/olvasó érzelmeire. Ez a célzatosság kizárta a történész által elvárható objektivitást, ami közelebb vihetett volna a magyar 2. hadsereggel történtek megértéséhez. Az alkotók – tudtukon és akaratukon kívül – vissza nem térő lehetőséget mulasztottak el, amikor a történeti kutatás módszereinek figyelmen kívül hagyásával kérdezték ki a visszaemlékezőket. Mindezt a Pergőtüzet mindkét kiadás előszavában lelkesen méltató, a forrásokat nem ismerő és a témával legfeljebb érintőlegesen foglalkozó jeles történész sem tette szóvá. Egyetértésükről és kedvező benyomásukról adtak számot Ránki György, Tóth Sándor, Száraz György a Krónika vetítését követő kerekasztal-beszélgetés neves résztvevői is.

Az alkotók munkájuk során még nem találkozhattak a hadsereg történetéről terjesztett tévedésekkel a nyolcvanas évek közepétől vitába szálló fiatal hadtörténészek, Szakály Sándor és Szabó Péter jelentkezéseivel. Jelentős volt a köztük és a megállapításait makacsul védelmező Nemeskürty István között kialakult vita.(3) Szabó Péter 1985-től publikálta kutatómunkája eredményeit, melyek összegezéseként adta közre 1994-ben a Donnál történteket a maguk reális valóságában bemutató monográfiáját. Őt idézem: „Indokolatlan bírálat érte a magyar csapatok helytállását. A 2. hadsereg vagy 200 ezer katonája a Don menti állásokban, a dermesztő mínusz 30-35 fokos hidegben napokig vívta katonailag elképesztően egyenlőtlen küzdelmét. Mikor védőállásaiból kivetették – védtelenül, megfosztva nehézfegyvereitől és tüzérségétől –, két hétig folytatta még súlyos utóvédharcát.

Mikor a 2. hadsereg olykor kilátástalannak tűnő 1943. január–februári harcait értékeljük, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, milyen körülmények között vívta azokat. Ha azt a megállapítást tesszük, hogy magyar hadsereg még olyan nehéz és mostoha körülmények között soha sem harcolt, mint a 2. hadsereg a doni téli csatában, közel járunk az igazsághoz. Kétségtelen tény, hogy a Vörös Hadseregnek a német és magyar 2. hadsereg megsemmisítését célzó két hadművelete nem hozta meg azt a »sztálingrádi méretű« sikert, melyre a szovjet hadvezetés joggal számított. Elmaradt a magyar és német csapatok teljes megsemmisítése, s elmaradt a lényegesen nagyobb katlancsatába való kényszerítésük is. A magyar 2. hadsereg és a szomszédos hadseregek részei visszavonulásuk során is meg tudták védeni magukat, és sikerült mindvégig nyitva tartani a megmenekülés folyosóit nyugati irányba. A szovjet csapatok menet-teljesítményei a nagy hidegben és hóban elmaradtak a tervezettektől, kisebb harckocsi alakulatokkal nem lehetett lezárni a bekerítéseket.

A magyar 2. hadsereg katonáinak ezen erőn felüli helytállása – mai szemmel nézve – szinte megmagyarázhatatlan. Cselekedeteiket nem az esetleges közvetetten mutatkozó és idegen háborús célok, érdekek határozták meg. Helytállásukat elsősorban a túlélés vágya, a hadifogság elkerülése és a kötelességteljesítés motiválta. Nem a gyávaságuk miatt kényszerültek meghátrálásra, az eredményes védelem reális feltételei hiányoztak. Harcoltak és védték magukat a rendelkezésre álló elégtelen fegyverzettel, amíg egyáltalán lehetséges volt.”(4)

A fentiekből következik, hogy a megkérdezetteket nemcsak a fejvesztetten visszavonuló katonákról kellett volna megszólaltatni, de a kétségbeesetten harcolókról is, akik megakadályozták, hogy a szovjet csapatok a hadsereget bekerítsék és a sztálingrádihoz hasonló katlanban felmorzsolják, illetve fogságba ejtsék. Az emlékezők hallgattak, akik pedig kérdezték őket, elhitték a rendszer által szóban és írásban terjesztett történetet a megsemmisítő szovjet hadműveleti sikerről és a magyar 2. hadsereg teljes pusztulásáról. Ezzel szemben a megszálló erő parancsnokságának 1943 májusában elkészített veszteségjelentése(5) szerint 1943. januártól kivonásáig a magyar 2. hadsereg létszámának 33,3 %-át tette ki a véres veszteség és a fogságba esettek száma.

A Krónika és a Pergőtűz alkotóinak és visszaemlékezőinek prekoncepción alapuló, újkori Mohács szempontú megközelítése sajnos kizárja, hogy azt a történész maradéktalanul magáévá tehesse, miközben maga is hangsúlyozza, hogy csak a frontkatonák által átéltek és elmondottak vezethetnek a doni események tendenciáktól mentes megismeréséhez és értékeléséhez. John Keegan – mint erre már utaltunk – a waterlooi csata közrendű szeplőinek utólagos emlékezéseit aknázta ki forrás gyanánt, és ezzel a hősi tablókról és leírásokból hiányzó új nézőpont láttatásával hozta közelebb a csata valóságát az utókorhoz.(6) Az ütközet emberi vonatkozásairól rendelkezésre álló adatok keltik azt a reményt, hogy „lehetséges lesz legalábbis bizonyos mértékig rekonstruálni, milyen élmény volt a csata a résztvevők számára, milyen érzés volt részt venni a waterlooi csatában”.(7) Nemcsak az a fontos, ami történt, hanem az is, ahogy az emberek azt átélték. Keegan a megközelítés nehézségeit is szóvá teszi, mikor kifejti, hogy a csata művészi és irodalmi megjelenítése oda vezetett, hogy „idővel vastag, romantikus máz vonta be a csata katonai tényeit, és azt is, hogy valójában mit éltek át a benne részt vevő emberek”.(8) Törekvéseinek eredményeként új hadtörténet-írói műfaj bontakozott ki, amely egyszerre több különféle nézőpont egyidejű láttatásával hozta közel a csata, mint esemény valóságát az utókor számára.

Hasonló jelentőséget tulajdonít Georges Duby is a közvetlen beszámolóknak. „Arra kell törekednem, hogy a dolgokat a katonaemberek szemével lássam. Azonosulnom kell velük, bár már csak árnyak és ez a megtestesítési, újraélesztési erőfeszítés megköveteli, hogy önmagamat, szubjektív valómat is beleadjam.”(9) A módszer nehézségeit ő sem kerülheti meg. „Mindazonáltal a tény sohasem azonos az eseménnyel, mivel egy esemény mindig csak a róla adott beszámoló révén létezik.” Azonban a forrás sem tény, egy a korabeli beszámolók lehetséges sorából, milyen fogalmat alkotott magának a valamikori valóságról a tanúvallomás szerzője. A „történésznek a tanún keresztül van esélye a megközelítésre, nem a tényekre kérdezve rá, hanem arra, hogy a közvetítő hogyan számol be róluk.”(10) Nemcsak az a fontos, ami történt, hanem az is, ahogy az emberek azt átélték és visszaadják.

A történetírás klasszikusai között számon tartott Keegan és Duby olyan társadalmi közegben fejtették ki elméletüket, és tették gyakorlattá a csata alulnézeti leírását, ami nem adatott meg a vesztes háborúktól, forradalmaktól és rendszerváltásoktól sokszorosan átpolitizált magyar történészeknek. Nálunk a romantikus máz ellentéte érvényesült, mikor a doni csatát egy bukott rendszer legfőbb bűneinek jelképeként emlegették. Egy vesztes csata katonáinak, múltbeli és jelenlegi életútját és jövőbeni kilátásait tekintve különböző korú, foglalkozású és világnézetű embereknek kellett a velük szemben ellenséges hazai légkörben tudatosan félremagyarázott, elmarasztaló jelzőkkel emlegetett tetteikre őszintén emlékezniük. Az első kísérletre nem történészek vállalkoztak. Kétségtelen, hogy szakmai szempontból ez hagyott kívánnivalót, ami azonban nem kisebbíti a vállalkozók érdemeit.

A Krónikának és a Pergőtűznek a magyar 2. hadsereg frontszolgálatának teljes idejét felölelő anyagából a visszaemlékezőknek az 1943. január 12-vel kezdődő hadművelet három hete során szerzett élményei képezik érdeklődésünk tárgyát. Sajnos, tapasztalnunk kell részükről az átélteknek a rendszer több évtizedes elvárásaihoz alkalmazkodó sajátos szelekcióját, illetve alakítását. A magyar 2. hadsereg harcairól az állampolitika által kötelezővé tett felfogás ellenséges légkörének nyomása alatt a „tényeket” már sokszorosan átgondolták. Szétválaszthatatlanul összefonódott bennük a történelmi múlt ténybeli valósága és az utótörténet mába torkolló folyamatának mentális hatása. Igyekeztek úrrá lenni az évtizedek során bennük ébresztett bűntudaton. Emlékezetükkel is viaskodva, sokszor az emlékmozaikok tetszőleges felelevenítése és pótlása, a történeti múlt rekonstrukciója helyett a múlt konstruálását eredményezte.(11) A velük történteket személyiségüktől, hivatásos vagy tartalékos tiszti voltuktól, rendfokozatuktól, beosztásuktól függően igyekeztek kedvező beállításba helyezni, elfogadható eseményekké formálni és a hivatalos történeti köztudatnak megfelelő narratívaként előadni. Az emlékek bármikor születtek is, figyelembe kell vennünk, hogy „az emlékezés nem csupán a múlt valóságának puszta újraalkotása egyszerű felelevenítés révén, hanem olyan mentális aktus, amely épp úgy függ az emlékezés jelen tényezőitől (hely, idő, emlékező kora, foglalkozása stb.), mint szubjektív állapotától (attól, hogyan tekint az emlékező a saját jelenére, mi a célja emlékezése közreadásával és kihez vagy kikhez akar elsősorban szólni általuk)”.(12)

A hosszas hallgatást követő bizalmatlanságtól indíttatva, a megkérdezettek súlyt fektettek annak kipuhatolására, hogy mit kíván tőlük hallani az interjú készítője. Ez is meghatározhatta, hogy akár ferdítésektől sem riadva vissza mutassák be a velük történteket, s ebben szerepüket. A már kanonizált történésekhez bizonyítékokat remélő kérdezők nem is akarták kizökkenteni őket sokszor kuszán előadott gondolatmenetükből, hiszen ezek nyomán a már ismert közhelyek igazolásáig juthattak el. A visszaemlékezők és interjúvolók között a kapott válaszok nyomán kialakult egyetértés és elégedettség feleslegessé tette a további érdeklődést, hogy a katonák elhallgatott, a harcok során folytatott eredményes tevékenységét, harci morálját, hősiességét vagy gyávaságát, a csapattal, bajtársaikkal szembeni viszonyát, viselkedését is megismerhessük.

A megkérdezettek között többen is voltak, akik különböző kitüntetéseket kaptak a harc során tanúsított magatartásukért. Erről jobb volt hallgatni, mivel a rendszer ezt nem a katonai dicsőség, hanem a bűnök listáján tartotta számon. Lehetséges, hogy egyesek négyszemközt, mások naív módon visszaemlékezésük szerves részeként meg is említették a katonai dicsőség ez objektív megnyilvánulását. Azt interjú készítője ilyenkor szemérmesen befogta a fülét és leállította a magnetofont. Mindenesetre a visszaemlékezők közt senkivel sem találkoztunk, aki kitüntetését bevallotta volna. (Pedig, aki egy szál maga géppuskával biztosította bajtársai visszavonulását, aligha maradt elismerés nélkül.) A katonai hősiesség megnyilvánulásainak számon tartása és kifejtése a harc egy ilyen kiélezett helyzetében megkerülhetetlen, amennyiben a csatatéren történtekről objektív beszámolót akarunk készíteni. Ezek a front mindkét oldalán megnyilvánuló, nemcsak az egyén, de a harcoló közösség szempontjából is jelentős tettek olyan minőséget képezhetnek, ami egyik maghatározója lehet a csata, hadművelet alakulásának.(13)

Az eddig elmondottak lapján vegyük sorra a Pergőtűz készítői tevékenységének saját korábbi ismereteikből is származó hiányosságait, melyek révén figyelmen kívül hagyták a harcoknak olyan mozzanatait, amelyek nélkül a kialakított kép csak felemásra sikeredhetett. Vizsgálódásuknak a magyar 2. hadsereg egészére kiterjedő tudományos megközelítését és értékelhetőségét eleve kizárta, hogy a megszólaltatottak száma alig haladta meg az ötvenet. Közülük is közel húszan a pécsi IV. hadtest 12. (szekszárdi) és 13. (kecskeméti) könnyű hadosztályához tartozó ezredek katonái voltak. Ezek a hadosztályok a figyelem előterében álltak, mivel elsőnek őket érte a szovjet csapatok támadása és az áttörés. A III. hadtest 6. (komáromi) és 7. (soproni) könnyű hadosztályainak katonái csak négy fővel szerepeltek a megszólaltatottak között. A VII. hadtestre viszont nem terjedt ki a vizsgálódás köre. Az ezen felüli még látókörbe került katonák különböző hadtestekhez, hadosztályokhoz, nem harcoló alakulatokhoz tartozó parancsnokok, vezérkari tisztek, akik közül többen nem is kerültek közvetlen harcérintkezésbe az ellenséggel. Ez utóbbi szempont vonatkozik a megszólaló orvosokra, lelkészekre is. A hadsereg vezetésének – vezérkarnak – megszólaltatottjai, bár értékes adalékokkal járulnak hozzá a magyar 2. hadsereg történetéhez, szintén nem tartoztak a hadsereg első vonalban küzdő katonái közé.

A Krónika, illetve a Pergőtűz tehát az alakulatok és katonáik igen szűk merítésénél fogva nem reprezentálja a magyar 2. hadsereget. Amikor ezt a történész kifogásolja, szembe kell néznie a ténnyel, hogy szaktársai a kilencvenes évek elejéig nem serénykedtek, hogy egy teljesebb és szakszerűbb felmérést készítsenek. Mindenesetre a Pergőtűz alkotóit a mintavétellel szembeni utólagos kifogások nem zavarták az általánosításban, a hadsereg egészére vonatkozó következtetéseik levonásában. A meghallgatottak köre csak egy-egy zászlóalj, század, szakasz állományának néhány elérhető és beszélni hajlandó katonájára terjedt ki. Az alkotók feltehetően ismeretségük révén teremtettek kapcsolatot a harcok néhány veteránjával, és az ő révükön jutottak el velük együtt szolgáló és megnyilatkozni hajlandó bajtársaikhoz. Közülük is elsősorban azokhoz, akik világosan elő tudták adni, esetleg le is írni emlékeiket. A beszélgetések során általában nem mutattak érdeklődést a saját társalakulataikkal vagy a szomszédokkal történtek iránt, ami hitelesíthette volna az előadottakat. A legegyszerűbb volt a saját és szomszéd alakulat megnevezése nélkül beszélni, így a megszólalók zárt körén kívül egyetlen érintett sem kérhette számon az elmondottak valóságtartalmát. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy az áttörést követő zűrzavaros helyzetben a megszólaltatottaknak, század- és szakaszparancsnokoknak, vajmi kevés rálátása lehetett a körülöttük történtekre.

Elengedhetetlen lett volna a kikérdezett személyek szavahihetőségének sokoldalú vizsgálata és ennek alapján történő megítélésük is. Hogyan illeszkedtek be a megváltozott társadalomba, a 2. hadseregbeli szerepüktől függően csak állandó szorongás közepette éltek, vagy elmarasztalásban is részesültek? Ez utóbbi visszafordíthatatlan volt, vagy nyitva tartotta a megbocsátás, a feloldozás perspektíváját? Esetünkben általában a hatalom által koncepcionált elmarasztalás (háborús bűn) nyomán keletkezett kimondott vagy kimondatlan társadalmi ítéletektől hosszú évtizedeken át szenvedő, ezek feloldását és rehabilitációjukat elnyert személyekkel találkozhatunk.(14) A megkérdezett a magyar 2. hadsereg tagjaként akkor és utólag mennyiben tartotta magát a hatalom által kivezényelt katonának, aki nem értett egyet a háborús részvétellel, ezért bírálta és mélységesen elítélte a honvédség doni harcait és abban saját kényszerű részvételét is. Annak kinyilvánítása, hogy esetleg magyar érdeknek is tartotta a szovjet elleni háborút és abban az ő részvételét, természetesen senkitől sem volt elvárható.

A beszámolók a hadsereg szörnyű körülmények közötti pusztulásának bemutatására s ebben saját helyzetük megítélésére szorítkoztak. Legtöbben mást nem is kívántak/mertek mondani, hiszen tőlük ezt várták. Tagadhatatlan, a pánikba esett s fegyverük nélkül fejveszetten menekülők, az elesettek és a megfagyni hagyott magatehetetlen sebesültek, az éhségtől, fáradtságtól összeeső katonák látványa kitörölhetetlen az emlékezetből. A magyar 2. hadsereg pusztulásának a hatalom által kőbe vésett története legtöbbjüket különben is arra a következtetésre vezette, hogy az általuk közvetlenül átélteket a hadsereg egészére kivetítsék.

Volt közöttük olyan honvéd, tisztes, altiszt, tartalékos és hivatásos tiszt, aki elmondása szerint az eseményekkel egyidejűleg vezetett naplóbejegyzései alapján számolt be élményeiről. Óhatatlanul felmerülhet a kérdés, hogy ezek mikor készülhettek, hiszen a hóban kétségbeesetten bukdácsoló katona számára aligha a naplója volt a legfontosabb.

A magyar 2. hadseregről a kamerák előtt elhangzott visszaemlékezések, illetve azok írásos változata természetesen szerkesztett, illetve megvágott. Ha a szerkesztők megítélésük szerint vélt vagy valós politikai anomáliát tapasztaltak a sokszor terjengős és némelykor zavaros szövegben, azt saját meglátásuk szerint alakították Ha a csapatok felbomlásáról és visszavonulásáról volt szó, kritika és rákérdezés nélkül fogadtak el részleteket, melyekről a harcászati kérdésekben laikus, ám elfogulatlan néző is megállapíthatta, hogy az előadott eset oly módon nem történhetett meg. Ebben közrejátszhatott a szerkesztők katonai képzetlensége és járatlansága, de még inkább politikai megfontolásuk, hiszen elhitték és megörökítették, sőt természetesnek vették, hogy a Dontól visszavonuló hadsereg katonái szinte kivétel nélkül fegyvereiket eldobó és védekezésre képtelen, a „diadalmas és legyőzhetetlen” szovjet katonák elől pánikszerűen menekülő nyomorult csürhévé váltak. A kérdés-felelet során nem vált szembetűnővé, hogy amenynyiben a pusztulás olyan teljes volt, mint ez alanyaik beszámolóiból kitűnik, hogyan vált lehetségessé, hogy sok ezren, több mint az állomány fele, köztük a nyilatkozók is, megmenekültek. (Feltételezhető, hogy a veszteségek valós számairól később sem voltak tájékozottak.) Ez csak a szovjet hadsereg elleni kemény elhárító harcokkal magyarázható. Ha a hadsereg egésze valóban fegyverét eldobó, pánikszerűen menekülők gyülekezetévé vált volna, a szovjet csapatok katlanában pusztult volna el a kétszázezer, ahogy ezt a hivatalos politika – sokáig a történetírás is – hirdette. A szovjet hadsereg harci erényeit és eredményeit kisebbíteni nem lehetett, el kellett tehát ejteni az ezzel kapcsolatos megnyilvánulásokat. A politika, de a jó szándékú filmsorozat készítői sem voltak rá kíváncsiak, hogyan védték magukat a honvédek kétségbeesett helyzetükben, hiszen őszerintük ez eleve lehetetlen volt. Érdemükként nem a katonai helytállás és becsület, a bajtársiasság megnyilvánulásait, hanem ellenkezőjét várták el tőlük. Így – bár a nyilatkozók közül senki sem akart a magatehetetlen szerencsétlen katona szerepében mutatkozni –, a saját harci erényekkel történő félreérthetetlen „dicsekvésre” alig akadt példa. Ez csak a rendszerváltást követően nyilatkozhatott meg. Az azóta eltelt másfél évtizedben bekövetkezett elhalálozások következtében ma már aligha találnánk közülük még élő, az eseményekre visszaemlékezni képes személyt. Remélhetőleg többüknek még megadatott, hogy bár egyre csökkenő emlékezettel és érdeklődés mellett, de megszorítások nélkül mondhatták el doni élményeiket, melyeket a csatamezőn való helytállásukként élhettek meg.

A továbbiakban a filmsorozatnak a Hadtörténeti Levéltárban található eredeti forgatókönyve, valamint az ebből készült Pergőtűz I. és Pergőtűz II. forrásgyűjtemények felhasználásával, a gazdag anyagból vett, általunk tipikusnak ítélt személyek emlékezéseivel igazoljuk az 1943.január 12-ét követő három hét történéseivel kapcsolatos megállapításainkat.

Csak kevesen akadnak a nyilatkozók között, akik arról tájékoztatnak, hogy az áttörést követően alakulatuk maradványaival harcolva váltak le a frontról, s ezzel legalább lelassították a mélységi szovjet előretörést, s biztosították megmarad bajtársaik visszavonulását. Arról, hogy ez nyilvánvalóan csak kölcsönösen heves tűzharc, kétoldali veszteségek árán sikerülhetett, ők sem szólnak.

Közéjük tartozik Kosztka Vilmos századosnak az 1943.január 13-án az urivi védőállásban kitartó 4/I. zászlóalj parancsnokának visszaemlékezése. Kosztka sikerrel tartotta kézben és irányította fogyadozó csapatát. Azonban a támadó szovjet katonák harci tevékenységének hogyanját – azon kívül, hogy jöttek, áttörtek – egy szóval sem említi. Ebből következőleg a harc/közelharc naturális elemeit is mellőzi: „Tíz órakor megkezdődött a tűz, repülők bombáztak, aztán megindultak a harckocsik. Czicatriczis Miklós őrnagy a szomszéd 4/III. zászlóalj parancsnoka fölhívott, tájékoztattuk egymást a helyzetről, hogy mi van. Mi még kitartunk, akkor ő közölte velem, hogy nálam áttörtek, már közelednek is felénk, most foglalták el a segélyhelyet, távbeszélőket, most jönnek felém, akkor búcsúzom, tartsatok ki. Míg el nem fogták, közvetítette, hogy göngyölik fel az ő futóárkukat és harcálláspontjukat. Ezzel harmadik zászlóaljunk felé minden összeköttetés megszűnt.”(15)

„Ezek után felhívott az ezredparancsnokom rádión, közölte, hogy miután el vagyunk vágva, minket beosztanak a szomszéd 429-es német gránátos ezredhez.”„Ezzel az én jobbszárnyamat is egy kicsit elvitték és egy részét már be is kerítették. Onnan fölhívott egy zászlós, hogy százados úr kérem be vagyunk kerítve, mit csináljak. A zászlóaljtartalék egy szakasz volt, azt már rég bevetettem másutt. Nem volt más mit tennem, mondom, ezeket meg kell mentenem. Mondtam, órát egyeztess, 10 perc múlva indul a Takács hadapród géppuskájától az ellentámadás a te irányodba, 10 perc múlva te is indítsd meg, utána jelentkezz nálam. Körülbelül 20 perc múlva jelentkezett. Mondom, na, sikerült áttörni ? Azt mondja sikerült. Mondom, megnyugtatlak, hogy innen nem ment senki, csak lelki támaszt adtam neked, hogy indulj neki. Mert már nem volt kit segítségül küldenem. Így kijöttek.”(16)

„Egész nap folytak a harcok. Van olyan géppuska, amelyiknél elesik az irányzó, a rajparancsnok, a szakaszparancsnok helyettese, mert olyan helyen van, hogy onnan elmenni nem tud.” „Délután 4 óra felé [több órás harc eredményeképpen – D. L.] áttörték az én balszárnyamat és a németek jobbszárnyát. Most itt álltunk estére bekerítve... Akkor elrendeltem a gyülekezőt a zászlóaljparancsnoki harcálláspontnál, mert mögöttünk egy nagy erős horhos volt, amelyik észak irányba tartott. Mikor az emberek összegyűltek, sorakoztak zárt rendben hármasával, és elindultam velük északi irányban. Megtaláltam a szomszéd németeket, és akkor őnáluk derékszögben rájuk, beálltunk megint egy horhosba. Eddig keletre néztünk, most pedig délre. És tulajdonképpen így az első gyűrűből zárt rendben kimeneteltünk.”(17)

„Kitartottunk 13-án estig. Hát persze hóban állva, toporogva. Reggel még egy géppuska elkapott minket, úgyhogy, akkor még egy csomó sebesült lett, innen aztán miután hordágyunk nem volt, úgy küldtem hátra az embereket, hogy mindig egy sebesülttel két ember sátorlapot húzva, és hátra küldtem a segédtisztemet, hogy gyűjtsék az embereket, de már vissza ne eresszék, mert visszavonulási parancsot nem adtam ki, csak nem akartam, hogy előre jöjjenek azok, akik már hátra jutottak.”(18) „Estére 18-an maradtunk meg, és akkor elhatároztam, hogy most már én is visszavonulok. Ahogy mentem visszafelé magyar üteggel találkoztam, annak mind a négy lövege tüzelőállásban. Kérdezték, hogy mi van? Mondtam, most már nem tudunk kitartani, hiszen sem enni, sem inni nem kaptunk, és két napja kint állunk a hóban, majd megfagy mindenki. Ott azokkal beszélgettem kapták a parancsot a visszavonulásra. Mikor a harmadik lövege ment ennek az ütegnek, mondom az ütegparancsnoknak, hogy te ezzel a 18 emberrel én adok neked egy löveg fedezetet, ezzel én is hátrább vonulok.”(19) (Kár, hogy arról nem szól Kosztka, mivel vontatták a lövegeket?) Kosztka emlékezése a Pergőtűz rövidített változatában is feltűnik ugyan, de már békésebb, a cenzúra számára is elfogadhatóbb szerepben. Parancsot ad embereinek, hogy egy égő raktárból kimenekített kétdecis rumos üvegeket azonnal semmisítsék meg. „Ezt azért csináltam veletek – mondta nekik –, nehogy megigyátok, mert úgy jártok, mint akiket tegnap láttunk [ti. megfagyva – D. L.].”(20)

(Az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért: nemes ó-falvi Kosztka Vilmos százados – Magyar Érdemrend Lovagkeresztje hadiszalagon a kardokkal, 43. számú Honvédségi Közlöny, 1942. okt. 20. 946. o.; nemes ó-falvi Kosztka Vilmos százados – Kormányzó Dicsérő Elismerése a hadiszalagon és a kardok egyidejű adományozása mellett [vagyis Signum Laudis], 36. számú Honvédségi Közlöny, 1943. aug. 28. 1133. o.)

Lengyeltóti János zászlós, a pécsi 8/III. zászlóalj szakaszparancsnoka jó tanító lehetett, szerethették tanítványai, nem különben katonái, akikért személyes felelősséget érzett. „Jobb oldalt erős támadás van, nagy számú szovjet-orosz katonaság jön a jobboldalon... A századparancsnokságtól jön a parancs kitartani, kitartani. Jön a jelentés, zászlós úr hátravonulni, itt vannak elfogják mindjárt az oroszok. Hátra nézek, Schulcz István, almáskereszturi tizedes jön. A beidegzett eskümintának a szobraként: fegyveredet ne hagyd el. És hozza géppuskacsövet a vállán. Mit csináljak? Tegye le! Megyünk tovább. De mi lesz akkor? Az életét mentse most az a lényeg, nem tud maga se segíteni.”(21) Ugyanerről máshol:„Hadnagyunk (századparancsnok?) parancsot ad: Húsz méterre ide tíz ember! Az az alakulat oda menjen, a másik amoda menjen! Az előttünk levő bunkerben Dr. Tar István zászlós, szekszárdi ügyvéd igyekszik a vonalat tartani, üzenet neki, hogy az utolsó pillanatig tartani kell a vonalat. Géppuska tűzzel tankok ellen. Igyekszünk felvonulni és a hóban lelapulni. És a tank jön, jön, jön felénk, ideér hozzám. Mit csináljak? Dobjam neki az egy gránátomat? Nincs mentség. Lefekszem, mert kiabál a géppuska melletti kezelő: Meglőtték, megsebesült a zászlós! Tar István valóban vérében fekszik, a fején kapott lövést Csak annyit tudtam mondani, hogy a géppuskát akárhogy, de húzzák ki. És bevallom [?] az üres géppuskához én ültem, én feküdtem. Töltöttünk. Soha, soha nem gondoltam rá, hogy életemben ember ellen fegyvert fogok használni. De nem lehet szabadulni a katonának az esküjétől. Nem lehet szabadulni attól, hogy akik mögöttem vannak és bennem bíznak, azokat hátha megmentem. Behúztam a tárt, ha nevetséges is, megnyomtam a nyomólapot. ]Miért lenne nevetséges? – D. L.]Nem tudom találtam-e embert, de a tanknak tudom, nem tudtam károsodást okozni.”(22) „Zászlós úr! Menjünk, menjünk! Nem tudom, mi történt. Ötven méter – higgyék el, ez nem távolság – és a tankok megálltak.”(23) Lengyeltóti zászlós tehát bevallja, hogy harcolt. Megállította a tankokat, bár nem tett bennük kárt. Vajon miért álltak meg? Erre nem kapunk választ Lengyeltótitól. Bizonyára, mert a tankokat követő gyalogosok lemaradtak, harcba keveredtek a tankok által el nem hallgattatott géppuskákkal. Lengyeltóti őszinte és bátor ember. Azon kevesek közé tartozik, akik elmondják, hogy ők bizony lőttek is az ellenségre. Erre kötelezte bajtársai védelme is. Az őszinteség azonban most rossz vért szülhet. Szépíteni igyekszik tehát, nem tudja, talált-e.

(Az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért: Lengyeltóti János [1910. Szigetvár] tartalékos zászlós – M. kir. Honvéd Vezérkar főnöke okirati dicsérő elismerése, 42. számú Honvédségi Közlöny, 1943. okt. 20. 1442. o.)

Lengyeltóti harcolt, mi más tehetett volna. Ezt nemcsak felettesei várták el tőle, hanem főképpen katonái, akikkel a Don partjára érkezett. Bizonyára hasonlóképp cselekedett az áttörést követő védelmi harcok során a tanítóból és más kisegzisztenciákból bevonult többi tartalékos tiszt is, mikor közvetlenül szembekerült a szovjet katonákkal. A maguk és embereik védelmében pisztolyukkal (géppisztolyukkal) közvetlenül emberekre kellett lőniük, amit eddig elképzelni sem tudtak. Az elesett bajtárs helyett akár golyószóróval vagy géppuskával is. Kézitusára is sor kerülhetett. Hogyan viselkedtek e kétségbeejtő körülmények között? Hogyan tudták a súlyos helyzetben összetartani és vezetni katonáikat? Ezekre a megkerülhetetlen kérdésekre nem kapunk választ a Pergőtűz emlékező katonáitól.

Neuhauser János szakaszvezető szintén ott, akkor sebesült meg. „Én is lőttem, amíg volt lőszerem a golyószóróban, és hát egyszer éreztem, hogy csupa vér a lábam.”(24) Súlyosnak bizonyuló sérülését szerencsére túlélte.

Drámai az első vonalban tartózkodó Magass Miklós római katolikus tábori lelkész emlékezése is: „Egyszer azt veszem észre, hogy a hajlatban egyszerre mintha házak nőttek volna ki. Tehát a Potudanyon az ellenség átkelt és harckocsival jön, már itt van. És én akkor ámulva láttam, bámultam az I/1. zászlóaljat, akik a harctérre akkor jöttek ki, de zsákmányolt fegyverekkel már föl voltak szerelve. Bámulatos hidegvér. Embereim [sic!] az ellenséges harckocsik között járnak, tüzelnek. Egy hadnagyot látok, azt le is tiporja a gép, de végig tüzel. Szóval ez az érzésem támad: »Ezek az emberek nem tudják, hogy milyen veszedelemben vannak.« Tisztán az lehetett az oka, hogy egy harckocsitámadás nem rémítette meg őket.”(25) A tisztelendő tévedett. Jól tudták milyen veszedelemben vannak, de a túlélés vágya hajtotta őket.

Többen állították, hogy különböző okoknál fogva nem tudták használni fegyvereiket, s védtelenül álltak a támadókkal szemben, aminek futás lett a vége. Schwoy Ferenc tartalékos főhadnagy, az offenzíva középpontjában álló 12. könnyű hadosztáy 8/III. zászlóaljának egyik parancsnoka, nem indokolta meg, hogy vajon milyen megfontolás vezette felsőbb parancsnokait, hogy az első vonalban álló alakulatukat (zászlóalj, század, üteg?) a január 14-i szovjet támadás előtt két nappal gyakorlatilag tehetetlenné tegyék, hiszen „minden nehéz fegyvernek az irányzékát bekérték fagyálló olajjal való kezelésre”. „Tehát 14-én, amikor a támadást mi kaptuk, se a nehézpuskának, se a páncéltörőnek, se az aknavetőnek, egyiknek sem volt semmiféle irányzéka.” „Mi meg irányzék meg minden egyéb nélkül ott álltunk szemben, ember ember ellen, és nem tudtunk semmit sem csinálni. Hát akkor mi volt más hátra? Kijönni a vonalból.”(26)

Az elhangzottak természetesnek tűnhettek, hiszen az ostoba és gonosz felsőbb parancsnokoktól minden kitellett. A kérdés elmaradt: Miért nem a fagyállót szállították ki hozzájuk?

Az egyik géppuskás katona helyesbít: „Tíz gépfegyverünk befagyott, ami a tüzelőállásba le volt rakva.” Szerinte a zászlóalj géppuskás századának 12 géppuskája közül csak kettő volt tűzkészen. „A géppuskákat melegíteni kellett, hogy lehessen vele lőni.”(27) Miért csak kettővel tették meg? Azonban a befagyott géppuskákat mégsem hagyták ott, hanem lőttek velük, állítja a bajtársa.

A magasabbparancsnokság nehezen elfogadható intézkedését kritikátlanul magukévá tevő interjuvolók nem vetették Schwoy főhadnagy ellenébe azt sem, hogy ilyen lefegyverzett állapotban, aligha lehetett csak úgy kisétálni a vonalból az ellenség orra előtt. Ez csak kemény kézitusában volt lehetséges, amiből Schwoy főhadnagynak is ki kellett vennie a részét. És valóban, Schwoy váratlanul így folytatja: „Mikor kijöttünk a védelmi vonalból, akkor már rengeteg halott és sebesült maradt ott. Őrületes visszafelé rohanás volt az egész aknatűzben. Visszafelé futva a derékig érő hóban, egyszer csak azt mondom: »Nem lehet emberek, hogy ezt, ezeket itt hagyjuk, ellentámadás!« És volt 10-15 rendes, kemény magyar gyerek, én egy golyószóróval az élen és ők meg utánam. És akkor visszamentünk egy ellentámadásra. És akkor sikerült az oroszokat annyira visszaszorítani, hogy egy csomó sebesültet – halottat nem –, de egy csomó sebesültet sikerült kimenteni.”(28)

(Az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért: Schwoy Ferenc [1909. Dárda] tartalékos hadnagy – Kormányzó Dicsérő Elismerése a hadiszalagon és a kardok egyidejű adományozása mellett [vagyis Signum Laudis], 51. számú Honvédségi Közlöny, 1943. dec. 15. 1791. o.)

Nehezen lehetett kritikátlanul elfogadni Bertalan Sándor zászlós mondandóját, aki szerint saját bajtársaik zavarták vissza őket, hogy ne hátráljanak tovább: „rettenetes nehézpuska, utána golyószóró tűzfüggönyt helyeztek mögénk, hogy előre menjünk.” Magyarán bajtársaik nem spórolva kevés lőszerükkel, fegyverrel kergették vissza őket. Kik voltak ezek a bajtársak? A baj csak az, hogy egy-két saját golyószóróval és a század egyetlen még meglévő (?) nehézpuskájával, ehhez minimális lőszerrel, nem lehet tűzfüggönyt produkálni. Bertalan zászlósnak tudni illett volna, hogy zárótűzet csak a tüzérség szokott lőni, a saját csapatok elé és nem mögé. Az adott helyzetben bajtársaik az ellenség helyett legfeljebb őket lövöldözhették volna le. Bertalan, mivel a potudanyi mocsár mellett álltak, ami nem fagyott be, erei a nagy hideg ellenére is csörgedeztek, »nekem csizmám van« (29) meggondolással a vizesárokba vezényelte embereit, és így kerültek ki a harcból. Kérdés, vajon hogy kerülték el, hogy az ő lábuk bakancsostól ne fagyjon csont keményre a 20 fokos hidegben, miközben fagyott emberek százai szegélyezték a visszavonulás útját?

(Az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért: Bertalan Sándor [1909. Kemenesmihályfa] tartalékos zászlós – Kormányzó Dicsérő Elismerése a hadiszalagon és a kardok egyidejű adományozása mellett [vagyis Signum Laudis], 24. számú Honvédségi Közlöny, 1943. jún. 2. 791. o.)

Kovács Lajos szakaszvezető és Szilágyi János tizedes kétségbeesetten tapasztalták, hogy állásaikat szétlőtték, összeköttetésük megszűnt. „Ott felejtettek bennünket. Szabályszerűenszerintem ott felejtettek, mert sem telefon, semmi az égvilágon nem volt már nekünk.” „Már nem is kéne itt lennünk, az alakulatunk úgyszólván elkopott.”(30) Ebben a kétségbeejtő helyzetben valóban eluralkodhatott a pánik. A menekülés útja egy olyan tiszt, altiszt vagy tisztes lehetett, akinek idegei nem mondták fel a szolgálatot, képesek volt úrrá lenni a zűrzavaron s magával ragadni bajtársait. Jelen esetben a megszólaló tisztesek is nyilván ezt tették, mert különben túlélés esetén legfeljebb a sokévi fogolytábor elviselését követően mondhatták volna el a velük történteket.

A csata leírásához hozzátartozik az egymásnak feszülő felek harcának egyenértékű bemutatása. Esetünkben erről aligha lehet szó. A rendelkezésre álló felemás anyaggal a cél nem érhető el. A szovjet hadsereg hazájukért harcoló katonái ismeretlenek maradtak. A magyar visszaemlékezők kis kivétellel, melynek kiaknázása elmaradt, elsősorban az áttörés helyére zúduló tüzérségi előkészítésről, annak megsemmisítő erejéről, a harckocsik és gyalogság rohamáról szóltak, annak részletezése nélkül. Ezt követően menekülésünk került a középpontba. A szovjet jelentések ugyanakkor az ellenséges állásokért folytatott kézitusáig menő harcról adtak számot. A 40. hadsereg hadtestei a keményen védekező ellenséges erőkkel szemben értek el nagy hadműveleti sikereket. A küzdelem keménységének még akkor is hitelt kell adnunk, ha tudjuk, a szovjet hadsereg vezetése a szokott túlzással, az elszántan harcoló ellenség ellen kivívott sikerrel szerette emelni az elért győzelmek fényét. Részükről sem kapott kellő részletes leírást és értékelést az áttörő és tovarobogó harckocsiktól lemaradó s a tüzérségi előkészítés ellenére is kemény ellenállásba ütköző orosz gyalogság harca. A térdig érő hóban és hidegben, étlen-szomjan magukat előre küzdő orosz katonák megpróbáltatásai, a lemaradó és megfagyó sebesültjeik, nem képezték a jelentések tárgyát. A hótól betemetett utakon hogyan mozgott előre tüzérségük és tudta-e megfelelőképpen támogatni az előrenyomuló csapatoknak a bekerített vagy halogató harcot folytató magyar és német csoportosítások elleni harcát?

Kornis Pál munkaszolgálatos a későbbiekben Moszkvában kutatott a voronyezsi front levéltári anyagában. Ennek eredményként igen terjedelmes beszámolóval egészítette ki a visszaemlékezéseket. A hivatalos jelentések szerint a szovjet csapatok kemény harcban győzelmet-győzelemre halmozva hajtották végre kijelölt hadműveleteiket. Ezt természetesen nem – az úgymond – használhatatlanná váló fegyvereit eldobó és futásnak eredő, hanem csakis a keményen ellenálló magyar csapatokkal szemben érték el. A jelentésekben foglaltak nem voltak mentesek túlzásoktól. Egy a valóságosnál erősebb, jobban felszerelt ellenségről számoltak be. Kornis is, bár nem mondja ki miért, de érdekesnek tartja az első napok harcairól készült szovjet jelentéseket. Ismerteti a voronyezsi front törzsének január 18-i 00.20 számú harci jelentését, amely „egyetlen példányban Vasziljev elvtársnak készült, Vasziljev Sztálin fedőneve volt.(31) Hatnapos támadóharc eredményeként a voronyezsi front csapatai megvalósítva a magyar–olasz csoportosítás szétzúzásának tervét, sikeresen teljesítik az Ön parancsát... A front csapatai a harcok során szétzúzták a 6., 7.,13., 12., 19., 23. magyar hadosztályokat...”(32) A jelentés ezt követően a szovjet vezetéstől megszokott túlzásokba bocsátkozik, hogy növelje az elért siker nagyságát. Erről írta Keegan, hogy a győzők gyakran romantikus mázzal vonják be a csata katonai tényeit, és azt is, hogy valójában mit éltek át a benne részt vevő emberek. „A harcok hat napja folyamán a csapatok felszabadítottak 2500 lakott helységet, köztük Korotojak várost, olyan jelentős körzeti központokat, mint Kamenka, Olhovadka, Krasznoje Repkevka stb., átvágták az Osztrogozsszk melletti vasútvonalat, a front csapati kijutottak a Kosztyenki–Isztobnoje–Ilovszkoje–Alekszejevka terepszakaszra, és folytatták az ellenség nyugat felé visszavonulni akaró csapatainak üldözését, foglyul ejtését és megsemmisítését.”(33) A csapatok bekerítéséről nem szólt a jelentés. „A harcok folyamán 1943. január 12–17. között az ellenségnek jelentős veszteségeket okoztak, nagyszámú elesett és megsebesült katonát és tisztet vesztett az ellenség.”(34) A hadizsákmány elképesztő, az egész magyar 2. hadsereg hadrendjében sem volt annyi fegyver és felszerelés, mint amennyit a szovjet csapatok ez ideig megsemmisítettek és zsákmányként jelentettek: „Megsemmisítettek mintegy 150 harckocsit, lelőttek 20 repülőgépet. Zsákmányoltak 144 harckocsit, 330 vontatót, 4 páncélgépkocsit, kb. 1560 löveget, mintegy 2500 géppuskát, 3952 aknavetőt, 1300 kerékpárt, 107 motorkerékpárt, kb. 45 000 puskát, 271 páncéltörő löveget, kb. tíz millió töltényt stb. 600 ezer lövedéket, 136 különböző raktárt stb...”(35) Ezekből a számokból Kornis levonja a következtetést „itt tényleg komoly hadműveletek folytak ebben az időben. Nem akarok most részletekbe bocsátkozni, hiszen a szovjet hadműveleti naplók és jelentések nagyon sok részletet tartalmaznak, ahol igen heves ellenállásra bukkantak és jelentős veszteségeket szenvedtek ezek a csapatok.” Kornis a jelentések alapján további győzelmekről, hihetetlen mennyiségű zsákmányról számol be. Elolvasva a Kornis által interpretáltakat, felmerül a kérdés, a Pergőtűz készítői mindezt maguk is elhitték, vagy csak nem merték kétségbe vonni?

A visszaemlékezések zömét a fegyverrel vagy nélküle visszaözönlőknek sokszor a fantasztikumot súroló élményei uralják. Egy hadsereg, melynek tagjai szinte haditettként dicsekszenek visszavonulásuk részleteivel, kiemelve ebbeli szerepüket. A vereséget szinte sikerként előadó, fegyverüket eldobó Háry Jánosok kifogyhatatlanok voltak szerencsés visszavonulásuk előadásában. Gellért Sándor tizedes: „Láttunk repülőcsatákat, megbújtunk kilőtt tankok mellé, mert kellett. [Melyik oldal tankjai voltak ezek és kik lőtték ki őket?] Térdig érő hóban vágtattunk, de úgy voltunk felöltözve, hogy messziről még táncoló medvéknek láthattak bennünket. Énnekem hosszú hajam volt már akkor, megnőtt, hátra fésültem, és soha életemben nem éreztem, hogy a fejem teteje fázik, akkor fázott. De volt rajta egy gyapjúsál, azt lefogta a fülivel a sipka, a Bocskai-sapka, azon felül még a pokróc, az ágytakaró. Azt úgy szíjjal kötöttük át magunkon. Így meneteltünk. Csak a szemünk látszott ki az arcunkból, mert volt olyan, akinek befagyott az orra, szája, nem lehetett az szabadon, olyan hideg volt.”(36) Vajon hogyan vágtattak a térdig érő hóban ezek a feltűnően öltözött, tehát az ellenség figyelmét is magukra terelő katonák, akiknek állásaik elhagyása során legfőbb gondjuk az ágytakaró [sic!] begyűjtése volt. A magukkal cipelt súlyon feltehetően ők is a teljesen „felesleges és használhatatlan” fegyvereik hátrahagyásával könnyítettek.

A Krónika alkotói ellenére sem tudjuk érdemként elkönyvelni, sőt elhinni sem igen, Károly János beszámolóját. Honvédként nem tudjuk kinek az engedélyével tette, amit tett. „Láttam, hogy baj van már itten, ennek semmi értelme nincs, a lőszert lehánytam a kocsiról [gépkocsiról, szekérről?] és a raktárból megpakoltam élelemmel. Ez volt a szerencsém, mert aztán tíz napon keresztül húsz embert [?], aki odatartott énhozzám, én kosztolgattam őket. Különben éhen pusztultunk volna, és akkor már hiába lett volna lőszer, nem ért volna az már semmit. Megállni nem tudtunk, hát avval a kis puskával mit tudtunk volna lőni, hát nem is volt érdemes elő sem venni. [Amit már amúgy lehánytak és elhagytak.] Legfeljebb úgy lőtt, mint a vaddarazsat mikor megpiszkálják, hogy még jobban haragszik. Aztán így jöttünk hátrafelé.” (37) És ők húszan Károly honvéd vezérletével senkitől sem zavartatva fegyvertelenül jöttek hátrafelé, amúgy is használhatatlan „kis puskájukat” használni nem kellett, ennivalójuk pedig volt. És sok évtizeddel később az interjúk készítői közül senki sem érdeklődött e nyilvánvaló valótlanság részletei felől.

Elvetette a sulykot Kovács Zoltán főhadnagy is, aki egy falut (és feltehetőleg bajtársait is) elhagyva, visszatekintve látta, hogy „az oroszok fehér síruhában síléccel jöttek és bekerítették a falut. Ott maradt ezer és ezer ember, rengeteg gépjármű, rengeteg harckocsi, tank, minden ott maradt. Ott maradt, ami volt élelmiszer, ott maradtak az öt hat hektós rumoshordók rummal, egyszóval minden ami ott föl volt halmozva, minden ott maradt.”(38) Ha minden jelentős mennyiségben együtt volt, amiben – mindenki más szerint – szűkölködött a magyar 2. hadsereg, az általa látni vélt rengeteg gépjárművel és harckocsikkal rendelkező sok ezer ember – hősünkkel ellentétben – vajon miért hagyta magát bekeríteni a sítalpas szovjet katonáktól? Ő minden esetre tovább vonult, nyomában az oroszokkal, akik „soha nem értek el bennünket. Néhány repülőtámadásban volt részünk, de azt átvészeltük, nem volt komolyabb veszteségünk”.(39)

Hadrafogható erők visszaözönléséről számol be Sára József honvéd: „Megindult a tömeg. De ott ment autó, harckocsi, gyalogság, órákon át ment, ment.” Bajtársa kiegészíti: „Csak úgy vágtattak el mellettünk a lovakkal, szánokkal, meg a pécsi légvédelmi tüzérek a tehergépkocsijaikkal.”(40) (Lövegekkel vagy anélkül?) A látottak nem kimondottan szétesett alakulatok pánikszerű menekülésére utalnak.

Azt kell hinnünk, hogy a visszaemlékezők zöme olyan katonákból került ki, akik a jelek szerint elszakadva az ellenségtől, harc nélkül sikeresen vonultak vissza, és nézték, hogyan teszik ezt lehetővé számukra mások. Az általuk leírt pokolból ugyanis a keményen ellenállók nélkül aligha tudtak volna megmenekülni.

Mit kezdhetünk azzal a parancsnokkal, aki az áttörést követő zűrzavarban ilyen szakszerűen írja le a körülötte kialakult helyzetet: „ott percenként mentek a harckocsiknak az ezrei, vagy mit tudom én.”

Hogy ki állt ellen a szovjet katonáknak? Varga József bizonyosan nem: „Nyomás hátra! Pucoltunk ám hátrafelé. Be Osztrogozsszkig. De ekkor már három napig mi sem kaptunk ám kaját.”(41) Ezek után tételezzük fel, hogy az ellenállás egyik fő gócát képező városba érve fegyvert ragadtak és a védőkhöz csatlakoztak?

Azok is szerencsésen ép bőrrel megúszták, akik egy-egy „talpraesett” visszaemlékező csapatával tartottak. Közben tömegesen fagytak meg mellettük a katonák. (Ők hogyhogy nem?) Ha néha fegyverhez jutottak – még páncéltörő ágyúhoz is –, azt nem használták, gyorsan el is hagyták. Sorolhatnánk még a visszavonulásról előadott, a hihetetlenség határán mozgó, de mindenesetre magyarázatra szoruló történéseket. A részletekre, okok, összefüggések felvetésére nem térünk ki. Ennyi év távlatában már reménytelen is lenne.

A csapatok visszavonulását alig tudták befolyásolni az üldözők. A forgatagban sikeresen hátráló embereink jelentős része már harcérintkezésbe sem került. Péteri Ferenc főhadnagy: „Egy domboldalon álltam, és lent előttem a völgyben több ezer fegyveres vagy még inkább fegyvertelen katonát láttam özönleni.” Hasonló élményről számolt be Bíró József zászlós: „Mint egy fekete pántlika kanyargott a visszavonuló rész a fehér hóban. Időnként megjelent egy-egy szovjet repülőgép, amelyik végig géppuskázta, szétverte az alakulatot.”(42)

Foglalkoznunk kell a hadműveletet végig kísérő embertelenül hideg idővel. A hadsereg katonái bőven el lehettek látva hőmérőkkel, melyekről a harc kimenetelét meghatározó hidegrekordokat leolvashatták. Bíró József zászlós, a 8/III. zászlóalj páncéltörő szakaszának parancsnoka megdöbbentő képet ad a fagy hatásáról: „Aki pedig nem egészében fagyott meg, megfagyott a füle, megfagyott az orra, megfagyott a lába, ez is gyakori volt. Olyan csontfehérre tudott fagyni az orr meg a fül felső része, mint az elefántcsont.”(43) Elveti a sulykot Neubauser János szakaszvezető is: „Borzasztó hideg volt, 40- 45-48 fok hideg is volt.”(44) Hősünk hogyan úszta meg ezt a hideget? Ki fagyott meg, és ki nézte, hogyan fagy meg más, hogy erről később hírt adhasson? A hideg elleni ital is nagy veszélyt jelentett. „A lövegek mellett megfagytak a kezelők, mert rumot ittak” – emlékezik Fenyvesi Imre törzsőrmester. (45) Dr. Kovács Zoltán főhadnagy: „Ember ember hátán, kocsi kocsi hátán, gépkocsik, palacsintává lapított hullák, megfagyott emberek. Olyat is láttam, hogy fejével lefelé a hóba beállítva, lábbal az égnek.”(46) Hosszasan sorolhatnánk a hideggel, fagyással kapcsolatos emlékeket.

Úgy tűnik a visszaemlékezők eltúlozták a hideg fokát és kétségkívüli hatását. Kornis Pál túlzónak tarja a hidegről szóló beszámolókat. „Még egy kisebb félreértést szeretnék eloszlatni, ez a mínusz 42 fok és az annál hidegebb idők kérdése. A hadművelet tartama alatt ilyen hideg nem volt, amivel nem azt akarom mondani, hogy a 25-28 fokos hideg könnyen elviselhető. A szovjet hadsereg és a voronyezsi front naplóiból naponta kétszer követhető a hőmérséklet, és abban ilyen értékekkel megközelítőleg sem találkozunk. 12-én, az áttörés idején mínusz 15-19 fok körüli volt a hőmérséklet, ami 13-án 20-25 fokra növekedett, majd 14-én 18-21 fokra csökkent. Ezt követően naponta követhetők hasonló értékek, de a 42 fok túlzásnak tekinthető.” „Éppen a legkritikusabb napokban nem volt ilyen hideg, azután a hónap végére a hőmérséklet valóban lehűlt, de 30 fok alá akkor sem süllyedt egyetlen alkalommal sem.” (47) Arról Kornis sem beszél, hogy az éjjel- nappal szabadban tartózkodó orosz katonák és sebesültjeik hogyan vészelték át az embertelen hideget. Pufajkájuk, kucsmájuk és időjáráshoz való edzettségük nem oldott meg mindent.

A visszaemlékezések a súlyos sebesülésekről, ellátásukról vagy/és elláthatatlanságukról, az orvosok, egészségügyi katonák, valamint a sebesült bajtársaikat cipelő katonák hősiességéről adják a legvalósabb, utólagos megfontolásoktól sem befolyásolt döbbenetes helyzetképet. Az ehhez szükséges egészségügyi eszközök hiányának – mint a felső vezetés hibájának – visszatérő tendenciózus hangsúlyozása ezen semmit nem változtat, mindez a frontvonal másik oldalán sem volt jobb.

A visszaözönlők gaztetteként emlékeznek a hivatásos tisztikar fegyverhasználatig is terjedő erőfeszítéseire, hogy megfékezzék a pánikot, és rendezzék a szétesett csapatokat. Senki sem érdeklődte meg Sári József honvédtől, milyen értesülés vagy személyes élmény az általa előadottak forrása: „Ügyködtek már a tiszti osztagok is. Ott, ahol tömegben jöttek az emberek, ott már legéppuskázták őket, mert a tartalékos tiszt nem tudta volna megtenni azt, hogy lelődözze a saját embereit, mert ő saját maga is ki volt készülve; de voltak olyan tiszti különítmények, ott hátul, tényleges tisztekből. Terrorcsapatok voltak mindenütt, ez vele jár a háborúval.” (48)

Mondanunk sem kell, hogy a világ valamennyi hadseregének vezetői a maguk és katonáik érdekében mindenkor tragikusnak tartották a pánik eluralkodását, s eszközökben nem válogatva léptek fel ellene. Keegan általunk már idézett munkájában írja Waterlooról: „Minden hadsereg legfőbb félelme – ami erősebb a vereségtől vagy akár még a zendüléstől való félelménél is –, hogy valamely általa elkövetett hiba folytán a hadsereg közönséges tömeggé züllik. A tömeg ugyanis a hadsereg antitézise, embereknek olyan gyülekezete, melyet nem a fegyelem, hanem hangulatai irányítanak, változékony és ragályos érzelmek, melyek ha tovaterjednek, végzetesek lehetnek a hadsereg irányíthatóságára. Ezért, hogy a katonaságnál súlyosabb vád nincs is annál, mint hogy a hadsereg tömegként viselkedett – csőcselék, csürhe, horda –, a legmélyebb megvetésével minden katona azokat a vezéreket illeti, akiknek vízként folyt ki ujjaik közül a hadseregük.”(49)

A parancsnoklás feletti tehetetlenségének érzése vezethette a hadseregét igazságtalanul elmarasztaló Jányt is elhamarkodott és meggondolatlan parancsának kiadásában.(50) Alárendelt parancsnokai a maguk és katonáik nevében méltán tiltakoztak. A magyar 2. hadsereg nem futott meg szétvert csürheként, ha voltak is az áttörést követően szétesett és fejveszetten menekülő csapategységek. A kétségbeejtő helyzetben a magasabb- és alárendelt egységek parancsnokai igyekeztek összeszedni és megnyugtatni a katonákat, és támpontszerű védelmi gócok kiépítésével biztosítani a csapatok rendeződését és visszavonulását a száz kilométerrel hátrább lévő állásokba. Ha ez nem sikerült volna, valóban kétszázezer embert zártak volna gyűrűbe a támadó csapatok.

Kornis még a csapatok körében elhíresült T–34-es harckocsi csatadöntő szerepéről hirdetett túlzásokra is felhívta a figyelmet. Mindenki (a tisztek is) hajlamos volt a szovjet hadműveletek sikerét a T–34-es harckocsiknak tulajdonítani, melyekkel szemben tehetetlen volt a gyenge magyar elhárítás. „A 40. hadsereg az áttörésben, annak egész ideje alatt összesen 55 T–34-es harckocsit tudott bevetni, és abból is 15 a támadás folyamán 24-ig bezárólag elpusztult. Egyébként a Kz, a T–70-es és angol típusuak voltak azok a harckocsik, amelyek a 2. magyar hadsereg frontjára támadtak.” Ezek a meglévő páncélelhárító fegyverekkel is sebezhetőek voltak.(51) De hol maradt a szovjet légierő tevékenysége? Még Kornis sem tesz említést róla. A visszaemlékezők is alig.

Történeti szempontból értéktelenek egyeseknek a háború alatti magyar kül- és katonapolitikáról s benne a hadsereg előre látható sorsáról több évtizeddel későbbi, ám korabelinek beállított eszmefuttatásai Az igen jól értesültnek mutatkozó Sára József honvéd mondja: „A magyar hadseregnek a lényegbe vágó utasítások Berlinből jöttek, vagy mit tudom én, Hitlertől jöttek. Nem lehetett megváltoztatni semmit, még két nap múlva sem kaptak parancsot, hogy már lehet menni ide vagy oda. Mikor már mindenről lekéstünk. Hát az olaszok például parancs nélkül elkezdtek visszavonulni, és ott hagyták az egész déli részt, északon a németek kezdtek visszavonulni, az egész hadsereg meg álljon helyt, hogy ezek vissza tudjanak vonulni.”(52) Ugyanő jól értesült honvédként Jánynak a hadparancsáról, ami „egészen a legutolsó napokig az volt, hogy egy tapodtat sem, egy lépést sem. Senki innen hátra nem mehet. Vagy győzünk, vagy itt kell meghalni. Szóval ez volt pedig egészen mondjuk január 16–17-ig, addig, amíg nyilvánvaló nem volt, hogy ez tiszta marhaság.”(53) A történtekről több forrásból utólagosan szerzett ismereteinek közreadása felesleges, így az a kérdés is, honnan értesült Jány parancsáról.

Hosszan idézhetnénk és kritizálhatnánk a kisszámú visszaemlékezőhöz képest jelentős mennyiségű és bőbeszédű emlékanyagot, de a megismerés útján egy lépéssel sem jutnánk tovább annál, amit az általunk idézettekből kihámozni tudtunk. Az alkotók szándéka dicséretes, amennyiben a történtek felidézésével emléket akartak állítani a doni tragédia áldozatainak, a történeti valóság teljes feltárását azonban nem érhették el. Az oral history nehéz műfaj, számos feltételnek kell megfeleljen. Esetükben a visszaemlékezők az adott politikai környezetben élményeikből a vártaknak megfelelően konstruált történeteiket mondták el, amit jobbnak láttak elhallgatni, arra úgy sem kérdezett rá senki.

Miközben a magyar 2. hadsereg története megismerhetőségének nehézségeiről elmélkedünk, ne felejtsük el, hogy második világháborús részvételünk jelentős időszakainak és hadműveleteinek – a magyar 1. hadsereg harcai, megszálló erők stb. – megismerésének lehetősége a különböző források, de leginkább az oral history próbálkozásainak hiányai miatt elmaradt még a magyar 2. hadseregétől is. Az 1. hadsereg 1944. évi veszteséges elhárító harcai a Kárpátok előterében valójában eredményesebbek voltak, nem illettek a szovjet hadsereg felszabadító harcairól szóló propagandába. Az ő halottaikat senki sem gyászolta, nem gyűjtötték katonáinak visszaemlékezését, és nem készült sorozat belőle. Olyan pótolhatatlan hiátus keletkezett, mely lehetetlenné teszi számunkra a történtek megismerését, a történészi fantázia és modellalkotás legfeljebb a lehetséges történések egy variációjának megismerése közelébe vihet bennünket.

Jegyzetek

[1] Pergőtűz. Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról. RTV-Minerva, 1983. (A továbbiakban: Pergőtűz I.)

[2] Sára Sándor: Pergőtűz A 2. magyar hadsereg pusztulása a Donnál. Tinódi Könyvkiadó, Budapest, 1988. (A továbbiakban: Pergőtűz II.) Hol vannak a katonák? (Új Horizont, 2006) címmel megjelent a könyv egy újabb változata is Szabó Péter és Stark Tamás kitűnő tanulmányaival.

[3] Szakály Sándor először a Mozgó Világ 1984/3. számában vitázott Nemeskürty Istvánnak a folyóirat 1983/9. számában megjelent, az új kutatási eredményeket figyelmen kívül hagyó tanulmánya megállapításaival, majd Szabó Péterrel a Hadtörténelmi Közlemények 1988/1. számában közös vitacikkben támadták Nemeskürtynek azt Élet és Irodalomban megjelent Háborús szereplésünk lázgörbéje című írását (miután az Élet és Irodalom nem vállalta válaszukat). Az általuk felhozott érvek és bizonyítékok hosszú sora ellenére Nemeskürty megingathatatlanul kitartott 1972-ben megjelent kötetének tévedései mellett.

[4] Szabó Péter: Don-kanyar. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1994. 241–242. o.

[5] Szabó Péter: Don-kanyar. Corvina, Budapest, 2001. 382. o. (HL 39. magy.megsz.erő pság. I.a.43.V.l0.szám a 2862./M.hdm.3.Vkf. 43.V.5. számra)

Az élelmezési létszám 1943. január 1-jén 204 334 fő volt, ebből szabadságon 10 000 fő. 1943. április 6-án 108 818 fő , ebből szabadságon 7 500 fő. A hiány tehát április 6-án 96 016 fő volt. Ebből hazaszállított sebesült 28 044 fő, fogoly (orosz rádió szerint) 26 000 fő. Véres veszteség 41 972 fő, foglyokkal együtt 67 972 fő, a január1-jei létszám 33,3 %-a.

Szabó Péter a 2. magyar hadsereg kinntartózkodásának teljes időszakát (1942. június–1943. április) tekintetbe véve a következő kb. eredményre jutott. A felváltó erőkkel és munkaszolgálatosokkal együtt a fronton megfordulók létszáma kb. 240–250 000 fő. 1943. márciusi létszám 123 000 fő, sebesült 49-50 000 fő, elesett 49–50 000 fő, hadifogoly 27 000 fő. Ebből következik, hogy a nagyobb létszámmal számoló Szabó Péter szerint a létszám 30,8% -a esett el, illetve került fogságba, az ő számítása szerint is az állománynak több mint fele került kivonásra és hazaszállításra.

[6] John Keegan: Waterloo. Budapest, 1990. 5. o.

[7] Uo. 12. o.

[8] Uo. 7. o.

[9] Georges Duby: Folytonos történelem. Budapest, 2000. 57. o. (Duby a módszert az 1214-es Bouvines-i csata leírásánál alkalmazta.)

[10] Uo. 98. o.

[11] A múlt konstruálásának megnevezése a framework story.

[12] Vö. Gyáni Gábor: Relatív történelem. Budapest, 2007 141. o.

[13] Nem tartjuk feladatunknak a katonai hősiesség és dicsőség természetének objektív vizsgálatát.Történtek ugyan bártortalan kísérletek, melyek nem vezettek elfogadható eredményre. Jó lenne tisztázni végre, ugyanaz a haditett miért nem egyformán ítélendő meg a győztesek és vesztesek oldalán.

[14] Erről bővebben: Paul Ricour: Emlékezet–felejtés–történelem. A kultúra narratívái. Budapest, 1999. 142. o.

[15] HL Kézirattár Pergőtűz forgatókönyv, Kosztka visszaemlékezése. 13. o.

[16] Uo.

[17] Uo. 17 .o.

[18] HL Kézirattár Pergőtűz forgatókönyv, Kosztka visszaemlékezése. 16–17. o.; Pergőtűz I. 313. o.

[19] HL Kézirattár Pergőtűz forgatókönyv, Kosztka visszaemlékezése. 19. o.

[20] Pergőtűz II. 69. o.

[21] Pergőtűz I. 317. o.

[22] Pergőtűz I. 344. o.

[23] Pergőtűz II. 72–73. o.

[24] Pergőtűz I. 344. o.

[25] Uo. 63. o.

[26] Pergőtűz II. 315. o.

[27] Pergőtűz I. 61. o.

[28] Pergőtűz II. 63. o.

[29] Pergőtűz I. 360. o.

[30] Pergőtűz II. 64. o.

[31] HL Kézirattár Pergőtűz kézirat, Kornis Pál visszaemlékezése. 23. o.

[32] Uo. 24. o.

[33] Uo.

[34] Uo.

[35] Uo.

[36] Pergőtűz I. 68. o.

[37] Uo.

[38] Uo. 64. o.; HL Kézirattár Pergőtűz kézirata, Kovács Zoltán beszámolója. 21. o.

[39] Uo.

[40] Pergőtűz I. 68. o.

[41] Uo.

[42] Uo. 87. o.

[43] Uo. 70. o.

[44] Uo.

[45] Pergőtűz I. 70. o.

[46] Uo. 87. o.

[47] HL Pergőtűz forgatókönyve, Kornis Pál visszaemlékezése. 23 o.

[48] Pergőtűz I. 313. o.

[49] Keegan: i. m. 7. o.

[50] Szakály Sándor a magyar 2. hadsereggel kapcsolatos három, gazdag annotációval ellátott dokumentumot közölt (Hadtörténelmi Közlemények, 1981. 4. sz. 638–642. o.): Jány Gusztáv 1943. január 24-i, a hadsereget elmarasztaló parancsát (ezt Horváth Miklós és Nemeskürty István csak részben közölték); Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy, a 13. könnyű hadosztály parancsnokának 1943. január 31-i jelentését, melyben helytálló hadosztálya nevében visszautasítja az elmarasztalást és vizsgálatot kér hadosztálya és az egész hadsereg érdekében; Jány Gusztáv 1943. március 12-i 30. sz. hadseregparancsát, mely korábbi parancsával szemben elismeréssel emlékezik a lehetelen helyzetben is kitartó hadseregéről, és az eskünek megfelelő további helytállást vár. A parancs ezt megelőzően csak a Dálnoki Veress Lajos által kiadott és sajtó alá rendezett Magyarország honvédeme a II. világháború előtt és alatt (1920–1945) című, Münchenben kiadott kötetben jelent meg.

[51] Pergőtűz forgatókönyve, Kornis Pál visszaemlékezése. 23. o.

[52] Pergőtűz II. 76. o.

[53] Pergőtűz II. 79. o.

 

 

Könyvek, írások a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadseregről

A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál

A gazdag okmánygyűjteményű könyv betekintést ad a hadsereg életébe a táviratok, parancsok, hadműveleti és haditudósítási naplók, jelentések és térképek által.

A Don partjáig és vissza

A könyvben a Doni Bajtársak Szövetségének tagjai emlékeznek a hadseregre.

Frontnaplók a Don-kanyarból

A kötet a kanizsai 9. könnyű hadosztály több mint tízezer zalai katonájának állít emléket, akiket elsőként a nyári támadó hadműveletekben, majd a hídfőcsatákban vetettek be, s akik 1943 januárjában utolsóként hagyták el a Don menti védőállásokat. - http://www.zml.hu/letoltes/frontnaplok.pdf

Don-kanyar - Don Bend 1942-1943

A Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg képes krónikája

A magyar és angol nyelvű különleges dokumentum albumhoz – melybe fennmaradt korabeli személyes leírások, hadiokmányok, amatőr és haditudósítói fénykép került - Szabó Péter hadtörténész írt szakszöveget, Maruzs Roland hadtörténész közreműködésével.

Aradi Gábor - Szabó Péter: A tolnai hadosztály a Don-kanyarban

Hadiokmányok, harctéri naplók, tábori levelezőlapok és visszaemlékezések a szekszárdi magyar királyi 12. honvéd könnyű hadosztály történetéhez 1942 – 1943

A csapattörténetet bemutató kötet forráskiadvány, az események időrendi sorrendjét követve ismerteti meg a Tolna megye településein, valamint a Sárbogárdi és Pécsi járásokban született katonák fronton megélt eseményeit hadtörténeti feldolgozással, a Hadtörténelmi Levéltárban és a családi archívumokban őrzött korabeli hadiokmányok, naplók, feljegyzések és sajtóhíradások alapján.

Babucs Zoltán: Jászsági „pocsolyakerülő” honvédek a Donnál. 

A jászberényi m. kir. 32/III. honvéd gyalogzászlóalj története (1942/1943.)

Babucs Zoltán - Maruzs Roland: Ahol a hősök születnek

A kötet számos fotóval az egri és heves megyei illetőségű honvédeknek állít emléket, akik a 14. gyalogezredben harcoltak valamint ismerteti az alakulat tisztikarát, pályafutásuk leírásával és a honvédek lajstromát is.

Babucs Zoltán Szabó Péter: A székesfehérvári magyar királyi Szent István 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban

A több száz fotóval illusztrált könyv a Fejér és Komárom-Esztergom vármegyei illetőségű honvédeknek állít emléket, akik a magyar királyi Szent István 3. honvéd gyalogezredben szolgáltak a Don menti hadműveleti területen.

Bajor Péter-Szabó Péter: Requiem egy tábornokért- Legeza János élete, doni naplója és más feljegyzései

A kötet a 2. magyar hadsereg VII. hadtestparancsnokának állítt emléket.

Bártfai Szabó László: Az utolsó emberig

A szerző egy utászszázad parancsnoka volt. Visszaemlékezéseiben közvetlen emberi sorsokon keresztül ismerhetjük meg azokat az erőfeszítéseket és szenvedéseket, melyek a frontharcosok mindennapjait jellemezték.

Bátki József: Volt egyszer egy életünk 1942 április 10 - 1945 május 10-ig

A szerző 1942 áprilisában, mint hadapród őrmester vonult ki a frontra Tim közelébe. Részt vett a sztrozsevojei és az urivi harcokban, kétszer kapta meg a Magyar Kisezüst Vitézségi érmet. Gyevica községben lett zászlós, a 35. Gyalogezred ezred-közvetlen páncéltörő századának parancsnoka lett.

Dr. Bereczky Sándor: Naplórészletek a Don-kanyarból...

A szerző orvosként szolgált a keleti fronton, akkori naplóját felhasználva írta meg könyvét.

Bene János – Szabó Péter: Nyíri bakák a Donnál

A könyv a 12. honvéd gyalogezred történetét mutatja be korabeli tudósításokkal, a  személyi veszteségekett tartalmazó táblázatokkal és a tisztikar bemutatásával.

Deák Gyula: „Ahogyan én láttam”

A szerző fiatal hadnagyként került ki a frontra. Visszaemlékezésében leírja háborús élményeit, egyben emlékezik tiszttársaira és beosztottaira, akik nem jöttek haza.

Dombrády Lóránd: Hadsereg ​és politika Magyarországon 1938-1944

Dombrády Lóránd: Szombathelyi Ferenc vezérezredes

A könyv szerzője az egykori  Honvéd Vezérkar főnök életét dolgozza fel.  

Dombrády Lóránd, Tóth Sándor: A Magyar Királyi Honvédség 1919-1946

A könyv átfogóan értékeli a megjelölt korszak katonapolitikáját, hadseregét, hadrendi és szervezeti, valamint technikai, fegyverzeti és személyi változásait. A szerzők a legnagyobb figyelmet a Horthy-hadsereg második világháborúban való részvételére fordítják. Az olvasó megismerheti a magyar Kárpát-csoport és a gyorshadtest harcait, a 2. hadsereg mozgósítását, frontra küldését, hadműveleteit és felmorzsolódását.

Erdélyi Béla: Vér és acél - Keleti frontnapló - Don, 1942/43

A szerző hadnagyként a 108/2 század parancsnokaként teljesített szolgálatot 1942/43-ban. Százada 179 katonájából 132 élve hazajuthatott. Hősies helytállásáért a kormányzó személyesen tüntette ki. A rendszerváltást követően őrnaggyá léptették elő hősiességéért és megkapta a vitézi címet.

Garda József: Kint voltam a Donnál

A doni katasztrófa után hosszú évekkel jelent meg az egykori tüzér, visszaemlékezése.

Gróf Péter - Szabó Péter: Somogyi bakák szakaszparancsnokaként a Don-kanyarban

A könyv Gróf Imre harctéri naplója alapján mutatja be képekkel is illusztrálva Don menti harci eseményeket.

Gueth Gyula: Egy tartalékos tábori lelkész II. világháborús visszaemlékezései

A tartalékos lelkész főhadnagyként szolgált a 17/I. (nagykanizsai) zászlóaljban. 

http://epa.oszk.hu/03000/03018/00151/pdf/EPA03018_honismeret_1999_06_029-032.pdf

György Sándor: Szombathelytől a Don-kanyarig - A 35. gyalogezred pokoljárása

A történész szerző vas megyei Don-kanyart megjárt túlélőinek visszaemlékezéseit dolgozta fel.

Horváth István – Szabó Péter: Salgótarjániak a Don-kanyarban

Egy katonanapló és egy harctudósítás révén ismerhetjük meg a Salgótarjánból és környékéről a Don-menti harcokba került emberek sorsát az elhunytak, eltűntek nevét.

Hol vannak a katonák?

Szemelvények Sára Sándor doni dokumentumfilmjeiből és korabeli hadiokmányokból.

http://donkanyar.gportal.hu/gindex.php?pg=12862414

Horváth Miklós – Szabó Péter: Pihenj te néma hadsereg

A könyv az emlékezés-megbékélés jegyében íródott, melyben a szerzők végigkísérik a túlélők és hozzátartozók doni zarándokútját.

Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943 
A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál  

A szovjet hadifogságot is megjárt talaszántói születésű – polgári foglalkozását tekintve tanító - Kemendy Gézát (1913-1979) tartalékos katonaként számos alkalommal hívták be (először 1935-ben) szolgálatra. A 2. magyar hadseregben zászlósként a 17/II. zászlóaljban szolgált. -  http://www.zml.hu/letoltes/zgy71.pdf

Lajtos Árpád: Emlékezés a 2. magyar hadseregre

A katonacsaládból származó szerzőt honvéd századosként 1942 októberében vezényelték át a 2. hadsereg  hadműveleti osztályára. A kötetet sajtó alá rendező történészek (Szabó Péter, Szakály Sándor) gazdag jegyzetanyaggal egészítették ki a vezérkari tiszt emlékiratait.

Hollósy-Kuthy László: Élményeim a második világháború alatt

A könyv szerzője honvéd altábornagy, akinek háborús visszaemlékezése hosszú évekig feküdt irattárban, majd a rendszerváltás után került kiadásra. A kötet 13. könnyű hadosztály részvételét mutatja be a doni harcokban, illetve ismerteti a tordai csata lefolyását, de megismerteti a szerző életútját is. https://library.hungaricana.hu/en/view/FEJM_Lk_14_1939/?pg=0&layout=s

Jámbor János: Visszakozz

Személyes napló a szerző harctéri élményeiről.

Kónya Lajos: Hej borúra termett idő

A könyv frontnapló, mely megrázó erővel mutatja be a tartalékos zászlós szemszögéből a Don-menti harcoktörténetét, majd a sebesülése utáni hátországi eseményeket, a front közeledtével egyre erősödő félelmeket.

Kuntár Lajos: A véres Don

Az 1943-ban kiadott harctéri riportkönyv változatlan szövegű második kiadása a szerző későbbi önéletrajzi visszaemlékezésével. Írója dr. vitéz Kuntár Lajos író, újságíró, művelődéstörténész, helytörténész, szerkesztő és közművelődési szakember. 1942-43-ban a 2. hadsereg soraiban mint haditudósító teljesített szolgálatot. A könyvet 1945-ben betiltották, íróját vizsgálati fogságba vetették, és hosszú évtizedekre megbélyegezték. A könyv miközben hősöknek kijáró elismeréssel ír bajtársairól, följegyezve legbátrabb tetteiket, emberszámba veszi az ellenséget is, és megértően szól az egyszerű orosz népről.

Lukács Bence Ákos - Szabó Péter: A somogyi rosseb hadosztály a Don-kanyarban

A kötet forráskiadvány, mely családi archívumokban őrzött korabeli hadiokmányok, feljegyzések, levelezőlapok, és visszaemlékezések alapján tárgyalja a somogyi honvédekkel és munkaszolgálatosokkal történt eseményeket a keleti fronton.

Maruzs Roland: Vitéz és önfeláldozó magatartásért

Hősi halált halt és posztumusz kitüntetett katonáink adattára 1939-1945

Kései főhajtás a II. világháborúban elesett és kitüntetett hőseink előtt, akiknek döntő hányada nincs az élők sorában. A világháború végével az elesetteket sokszor megemlíteni sem volt szabad, a kitüntetett hősi halottakról pedig mélyen hallgatni kellett.

Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők

Az először 1947-ben megjelent emlékiratkötet szerzője számos katonai beosztás betöltése után lett vezérezredesként 1942. szeptember 24-től 1943. június 8-ig a Kállay-kormány honvédelmi minisztere.

Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért 

A könyv első 1972-esmegjelenését után újabb és újabb kiadások követték, hiszen addig jobbára csak hallgatás övezte a 2. magyar hadsereget és a Don melletti eseményeket.

Orincsay László: Hadi napló 

A kötet szerzője honvéd százados naplója a mai napig csak kéziratként olvasható. A visszaemlékezést unokája bocsátotta az Országos Széchényi Könyvtár rendelkezésére. - http://mek.oszk.hu/07500/07578/07578.pdf

Papp Árpád - Szili Ferenc: Kapostól a Donig

A könyvben korabeli hivatalos jelentések, illetve a frontot megjárt katonatisztek és egy munkaszolgálatos feljegyzései alapján kaphatunk képet a Don-kanyarban történt eseményekről, elsősorban a kaposvári 10. tüzérezred sorsáról.

Petrik Zoltán: Csókol Kezó - II. világháborús hadinapló a Búg-Dnyeper és a Don mellől

A könyv a 2. hadsereg páncélos hadosztályában frontszolgálatot teljesítő Petrik Zoltán visszaemlékezése, aki postatisztként és vonatparancsnok-helyettesként szolgált hadapródként 1941. augusztus 1-től. A szerző a doni áttöréskor eltűnt, sorsa ma is ismeretlen. A naplóját nem sokkal korábban, szabadságolásakor hozta haza Magyarországra, így maradhatott fenn.

Pihurik Judit: Naplók és memoárok a Don-kanyarból

A kötet harctéri naplók, visszaemlékezések, memoárok elemzésével mutatja be, miként látták a harcok résztvevői, a történéseket.

Radnóczy Antal: A magyar királyi 2. hadsereg III. hadtestéről

A szerző a 2. hadsereg III. hadtestének szállásmestere volt a Don mellett harcok idején. Rövid írásában emlékei és a levéltári források segítségével idézi fel, hogy miként sikerült embereit hátravezetve megóvni őket a fagyhaláltól vagy az orosz fogságtól.

Rákos Imre - Verő Gábor: Munkaszolgálat a Don-kanyarban

A könyv 1942 márciusától 1943 január végéig terjedő időszak történetét tárgyalja, a munkaszolgálat 2. magyar hadseregbeli működéséről és tragikus sorsáról. Dokumentumokat: törvényeket, kormányrendeleteket, katonai döntéseket, intézkedéseket, népbírósági iratokat, elhalálozási jegyzékeket, egykori munkaszolgálatosok emlékezéseit, irodalmi szemelvényeket tartalmaz.

Román István: A vörös kolostor

A könyv hadinapló, mely frontra vonulásról, a Don-menti harcokról, sebesülésről, gyógyulásról, a fogságba esésről, és a hadifogság gyötrelmeiről, az embertelen körülményekről, a nehéz viszonyok közötti eltérő emberi magatartásokról szól.

Saly Dezső: Szigorúan bizalmas! Fekete könyv: 1939-1944

A kötet, melynek szerzője hírlapíró, számos újság cikkírója és szerkesztője (Alkotmány, Nemzeti Újság, Budapesti Hírlap, A Reggel, Holnap, Új Ember, Új Nemzedék) bizalmas okmányok, jelentések, diplomáciai sürgönyök, illegális röplapok, parlamenti naplók, harctéri beszámolók alapján írja le a hat esztendő történetét.

Ifj. Sarkady Sándor - Szabó Péter: Soproniak a Don-kanyarban

A könyv a egykori Sopron vármegyei születésű honvédeknek állít emléket, akik Sopronból indultak el keleti hadszíntérre gyalogos, tüzér- és huszáralakulatok katonáiként.

Sára Sándor : Pergőtűz

A Sára Sándor által rendezett film nyomán készült kötetet 1983-ban adták ki, aztán szinte nyom nélkül eltűnt a boltokból. Az akkori politikai vezetés nem tartotta dőszerűnek, hogy a 2. magyar hadseregről szóló interjúgyűjtemény megjelenhessen. 1988-ban újra kiadták a szerkezetében más, de lényegét tekintve változatlan.

Sárvári Jenő: Ungvártól a Don-kanyarig

A szerző évtizedek távlatából emlékezik a keleti fronton átélt eseményekre.

Seres Tóth Dezső: Rádiós voltam a Donnál

A szerző memoárjának jelentőségét az adja, hogy rádiósként az átlagnál több információt tudhatott meg alakulatának, az 1. páncéloshadosztálynak harctéri viszontagságairól.

Simon Sándor – Szabó Péter: Kiskunok a Don-kanyarban

A hadtörténeti munka főként a 7/III. zászlóalj katonáitól szól, akik 1942-43-ban megjárták a Don-kanyar csatatereit.

Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart

A katonaorvos szerző harctéri naplójából és a maga által készített fényképekből megrázó képet alkothatunk kaphatunk a 2. magyar hadsereg széteséséről. Somorjai Lajos a hadsereg egészségügyi oszlopához, illetve egy rövid ideig egy elsővonalbeli gyalogos zászlóaljhoz volt beosztva.

Soós László: „...én meg itt szenvedek ezen a muszka földön”

A szerző és a napló írója őrvezető, aki azokat az eseményeket rögzítette, amelyek a kecskeméti 13. könnyű hadosztály tüzér osztályának körzetében zajlottak a Don mellett.

Szabó Péter : Don-kanyar 1942-1943

A szerző az egyik legavatottabb szakértője a 2. hadsereg 1942-43 közötti történetének. Munkájában levéltári forrásokat, korabeli naplókat és visszaemlékezéseket egyaránt felhasznált, de számos egykori résztvevőt is felkeresett, és a velük készült beszélgetéseket is beépítette könyvébe.

Szabó Péter– Szilágyi Mihály: Tolnai honvédek a Donnál

A szerzők a Don-kanyar jeltelen sírjaiban nyugvó katonáknak és munkaszolgálatosoknak állítanak emléket. Bemutatják a doni hídfőcsatákat, de a szülőföldtől távol  is helytálló katonák sorsát eredeti dokumentumok és visszaemlékezések felhasználásával.

Szántó Mihály: A 2. magyar hadsereg IV. hadtestének története

A hadtörténész a hadtest hadosztályszintű történetét foglalja össze.

Stomm Marcel: Emlékiratok

Az 1968-ban elhunyt szerző katonadiplomataként Londonban és Washingtonban teljesített szolgálatot, később részt vett a felvidéki és a délvidéki bevonulásban, majd a Don-menti harcokban a III. hadtest parancsnoka volt. A reménytelen helyzetre való tekintettel „búcsúparancsában” feloszlatta hadtestét. Emlékiratai csak jóval halála után jelenhettek meg.

Szmetana György: "...csak meghalni lehet..."

A szerző számtalan kordokumentumot gyűjtött össze a miskolci 13. honvéd gyalogezred 1942-43. évi  Don menti súlyos veszteségeket követelő harcairól.

Szmetana György: "...talán még öt perc az élet..."

A könyv megjelenését az újabb egykori tisztek és legénységi állományú katonák jelentkezése ihlette, akik átadták közvetlen harctéri élményeikről naplóikat és számos képanyagot. A kötet nemcsak a 13. gyalogezred, hanem a 43. gyalogezred doni harcait is bemutatja.

Szmetana György: "Hajnalig élni"

A szerző a szombathelyi parancsnokságú 35. gyalogezred két napját eleveníti fel. 1943 január 12-ét és 13-át. A Gyevica községnél bekerített alakulat, Vécsey Béla alezredes, parancsnok saját döntése alapján vezényelte le katonáinak kitörését, úgy hogy sebesültjeiket sem hagyták sorsukra.

Takács Lajos: Túléltem a Don-i pusztulást

A szerző frontkatona volt, fennmaradt levelei képezték a forrást emlékiratainak megírásához.

Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban 

A monográfia a magyar királyi honvédség hadműveleteit dolgozza fel, különös hangsúlyt fektetve a harcászati szempontok ismertetésére.

Várkonyi Vilmos: Don-kanyar - A 2. magyar hadsereg tragédiája

A könyv a harcoló honvédek tragikus történetét a főbb események bemutatásával, illetve személyes sorsok felvillantásával igyekszik rekonstruálni.

Viczián Antal: Meghaltak a Donnál - Sebészként a háborúban

A szerző a 17/II. zászlóalj orvosként naplót vezetett, amelyben a kezdetektől leírja a keleti fronton megtapasztaltakat, a zalai és somogyi katonák küzdelmeit, bátorságát, helytállását.

Vécsey Aurél:  Magyar tragédia - A Don-kanyar

A több történelmi eseményt számos könyvben feldolgozó szerző ebben a kötetben arra keresi a választ, hogy mit keresett a 2. magyar hadsereg a Szovjetunióban, kétezer kilométerre hazájától, miért bocsátották a magyar katonákat a német hadvezetés rendelkezésére, hányan vesztek oda a Don-kanyarban, melyek voltak a vereség okai?

Zsigmondy László: A 2. magyar hadsereg a Szovjetunió elleni háborúban 1942-1943

A kötet szerzője 1944-től honvéd ezredes, a doni áttörés idején a IV. hadtest 10. könnyű hadosztályának vezérkari főnöke, majd a 2. hadsereg hadműveleti osztályának vezetője volt. 1945-1948-ban szovjet hadifogságba került. 1953-ban 15 év kényszermunkára ítélték, majd 1955-ben szabadon engedték. 1956-ban nyugatra emigrált.   

https://library.hungaricana.hu/hu/view/FEJM_Lk_18_1942/?pg=0&layout=s

**********

"DONI KERESZTÚT"

 

1. stáció - Pilátus Elítéli Jézust

"Honvédek! Magyar katonák! A vezérkar főnöke állított elétek, hogy egy nemzet nevében búcsúztassalak benneteket, én pedig búcsúkézszorítással válok meg tőletek, akik kimentek a harctérre, hogy harcoljatok nemzetünk aprajáért, nagyjáért. Hiszem, hogy meg fogjátok állni helyeteket és kérem a magyarok Istenét, hogy segítsen benneteket vissza minél nagyobb számban, minél több győzelemmel és minél több fegyverrel kezetekben. Most pedig kötelező ígéretet teszek előttetek, hogy itthon maradt hozzátartozóitokról soha meg nem feledkezünk, róluk gondoskodunk, úgy, ahogy ti odakünn harcoltok. Arra fogunk törekedni, hogy azok, akik itthon maradtak, a tieitek, ne sajnáljanak benneteket, hanem büszkék legyenek arra, hogy hozzátartozóik odakünn értük harcolnak." (Kállay Miklós miniszterelnök beszéde a harctérre induló katonákhoz)

Eljött a nap. Nem a várva várt, de eljött. A komáromi berakodásra kiképzett állomáson különös muzsika szólt: rezesbanda és asszonysírás. Magyar ruhás lányok árvalányhaj csokrétákat tűztek a sapkánkra, és csókkal búcsúztak tőlünk. Egy-egy marhavagonban negyvenketten helyezkedtünk el, fejenként 35 kilós felszereléssel. Megszólalt a gőzös sípja. Felharsant a zene. Elindult a szerelvény. Megállás nélkül robogott a vonatunk az állomásokon át, amelyeken az áthaladási időt ismerve - tömegével álltak a hozzátartozók a környező falvakból. A vágsellyei állomáson rövid időre megállt a szerelvényünk, odalátszott a templomunk tornya. Gondolatban otthon jártam a szüleimnél, testvéreimnél, akiket hiába kerestem a tömegben. Nem jöttek. Örültem, hogy bátyámnak sikerült egyelőre visszamaradni. Apró cetliket szórtunk megcímezve a nyílt pályatestre, a papír cetlikért rohanó asszonyokon látszott, szívesen postázzák utolsó üzeneteinket. Kakastollas csendőrök és vonatkísérők zavarták el alkalmi postásainkat. Ekkor a vonat bal oldalán kezdtük kiszórni üzeneteinket a mély vasúti árokba. Már megmozdult a vonat, amikor zsebnaptáram egyik lapjára ráírtam a címünket és azt, hogy "Visszajövök Anyám!" (Herencsár Lajos)

 

2. stáció - Jézus vállára veszi a keresztet

Csak a zsellérek voltak kint, a jobb módúak fel voltak mentve,... a legénységben az az érzés alakult ki, hogy ez a hadsereg a Don mellett a haza részéről sorsára lett bízva. (Zetelaky Tibor vezérkari százados)

Az az indulás a teherpályaudvaron! Filmen többször láttam a fordítottját, a hazatérést a frontról, néhány szép szovjet filmben. De az indulást, az elbúcsúzást még a Szállnak darvak-ben sem ábrázolták kellő erővel. Mert ahhoz a kép halvány, a szó is erőtlen, meg se próbáltam soha leírni. Az a pillanat, amikor az ember fölszáll a vagonra, és ott áll lenn egy fiatal asszony, karján egy csecsemővel, ott áll az édesanyja, a húga, és ugyanez negsokszorozódva, százszor, ezerszer, ez... iszonyú, és majdnem fölséges is." (Boldizsár Iván hadapródőrmester)

 

3. stáció - Jézus először esik el a kereszt súlya alatt

Munkás századokra mindig szüksége van egy hadseregnek. Az első világháborúban is volt és most is, és minden hadseregnek kell, hogy ilyen alakulata legyen. De ezt zsidókkal végeztetni, akiket nyíltan és kihangsúlyozottan, majdnem kimondottan pusztulásra ítélünk, vagy legalábbis arra, hogy az ország területéről eltávolítsák. Ráadásul még megkínozni, nem kellően öltöztetni, nem kellően enni adni, nem emberileg érző parancsnokok kezébe adni őket, ez egy olyan mérhetetlen szégyenünk, amire nem lehet eléggé elítélő szavakat találni. (Kádár Gyula)

A tűzkeresztségen még a tűzvonal előtt átestünk. Ez életemnek egyik fordulópontja. Borzasztóan féltem. Úgy történt, hogy alacsony támadást kaptunk Kurszk körül, ahol már hadműveleti terület volt, és le kellett ugrálni a vonatról. A mezőre mentünk, a szénakazal köré bújtunk, kúsztunk, másztunk... földbe akart az ember bújni. A vonatot géppuskázta az a két gép, vagy három, azt hiszem csak kettő volt, és bennünket nem. De az is igaz, hogy egy bizonyos időn túl a lélek megkeményedik. Mert nem lehet mindig félni, ahogy nem lehet mindig szerelmesnek lenni…vagy nevetni, vagy sírni. Az ember megkérgesedik, beletörődik, lesz, ami lesz. Kezdi számolni az időt, hogy menynyi ideig tarthat még. Hogy kell úgy helyezkedni, mint oszlop, mint egység… (Boldizsár Iván hadapródőrmester)

 

4. stáció - Jézus találkozik édesanyjával

Nőtlen voltam - anyámmal éltem - nem volt éppen kellemes, vagy könnyű az indulás. Főképpen azért, mert apám annak idején a fronton halt meg, ugyancsak arrafelé amerre én indultam és anyám nem tudta elképzelni, hogy onnan élve is haza lehet jönni. (Dr. Kovács Zoltán)

A búcsúzásról csak annyit akarok mondani, ott egy hangos szó nem volt. Megöleltük a gyerekeket, mindenki a sajátját, és mint a búzamező szélben, úgy lehajoltak a szülők. (Gellért Sándor tizedes)

 

5. stáció - Cirenei Simon segít a keresztet vinni

Bizony a lovak is kidőltek és helyükre munkaszolgálatosokat fogtak be. A rúd mellé hatot-hatot, a lőcsök mellé négyet-négyet, és hátra pedig szintén hatot-hatot, amennyiben elfértek és mögöttük meneteltek azok, akik aztán majd felváltották ezeket. Tíz szekérrel indultunk el, húsz lóval. Hát bizony, ha jól emlékszem, talán öt ló volt, mire Novij Gran Hresztikiben letáboroztunk. (Sallai Elemér)

Az út menti első háznál két olasz katona állt őrt… A két olasz dideregve topogott a hóban, hátukra pokrócot terítettek, fejük, arcuk úgy be volt bugyolálva, hogy a szemük is alig látszott ki. Kíváncsian nézegettek felénk, bár bizonyos voltam abban, fogalmuk sincs arról, miféle szerzet vagyunk. De mert békésen közeledtünk - gondolták -, ezek csak barátok lehetnek. Megálltunk, és én a két olasz katonához léptem: Buon giorno, camerati! Noi siamo ungheresi. Vorrei parlare al signor comandante! - Jó napot, bajtársak! Magyarok vagyunk. A parancsnok úrral szeretnék beszélni! A két katona szinte megdermedt a csodálkozástól. Pillanatokig egy szót sem tudtak kinyögni. Hogy ebben az irgalmatlan orosz télben, háromezer kilométerre az ő gyönyörű, napfényes hazájuktól, egy idegen katona az édes anyanyelvükön szól hozzájuk, ez szinte megfoghatatlan volt a számukra. Aztán felocsúdtak, egymásra néztek, és egymás szavába vágva nagy előzékenységgel tessékeltek az egyik közeli apró viskó felé: - Per piacere, signore! Ecco il signor colonnello! Prego, venite! Ecco si signore! O, fa freddo, fa freddo! Il signor colonnello si trova in questa casa! O, Madonna mia, che freddo! Per piacere, signore! - Tessék, uram! Itt van az ezredes úr. Kérem, jöjjön! Tessék, uram! Ó, de hideg van, micsoda hideg van! Az ezredes úr ebben a házban van! Ó, Szűzanyám, de hideg van! Tessék, uram! Olasz módra, hadarva peregtek a szavak, szinte megható volt a két olasz katona igyekezete és udvariassága. A kis házikóhoz érve az alacsony termetű, barátságos katona már nyitotta is a deszkából összeeszkábált ajtót, és szinte tuszkolt befelé, szüntelenül beszélve, gyakran emlegetve a Madonnát a nagy hideg miatt. (Bártfai Szabó László főhadnagy)

 

6. stáció - Veronika kendő nyújt Jézusnak

A feleségem is üzent. A "Fa leszek, ha fának vagy virága" című dalt küldte. Ez hozott egy kis vidámságot az életünkbe, s persze a csomag, a hazai. (Kovács Lajos szakaszvezető)

Mikor beérkeztünk a szálláskörletbe, ott már mondták az emberek, hogy valami történt. A csendőr főhadnagy megnézte a szálláshelyeket, és utasítást adott, hogy azonnal ki kell takarítani a szálláskörleteket és lakályossá kell tenni. Behívott a szobájába, ami be volt rendezve tiszti lakosztálynak és leültetett bennünket. Már ezen is csodálkoztunk, hogy leültetett. Elmondta, hogy ő az új századparancsnok, hallotta, hogy a századnál milyen veszteségek vannak, intézkedett, hogy a raktárban lévő és addig ki nem adott fejadagokat, vitamin cukorkát, cigarettát, szalonnát, tehát mindazt, amit tulajdonképpen jogosan meg kellett volna kapnunk, azt kiadatta. Azonkívül elrendelte - ott előttünk jelentette ki, hogy a keretlegénység ugyanazt a kosztot kapja a mai naptól kezdve, mint a munkaszolgálatosok, sőt ő maga is ugyanazt a kosztot eszi. Természetesen attól a naptól kezdve étkezésünk följavult, mert hiszen a keretlegénység is onnan kapta az élelmet. Kaptunk cigarettát, cukrot, stb. Sőt kaptunk tábori levelezőlapokat is, amit egy időben megvontak tőlünk. Kiosztottak tábori levelezőlapot, ez volt az utolsó lap, amit írtam. 1942. december 6-án Miklós-nap volt. Összehívatta a legénységet, sorakozót rendeltetett el, a keretlegénység is ott volt, és közölte, hogy Miklós-nap van, szeretett kormányzónk névnapja, ebből az alkalomból ünnepi ebéd van. És valóban ünnepi ebédet kaptunk. Lóhúslevest, valami paradicsomszószt és külön cigaretta adagot, sőt, ami addig ismeretlen volt számunkra, még rumot is kaptunk. Mindenki kapott körülbelül fél deci mennyiségű rumot. Akkor láttuk, hogy valami itt megváltozott. Akkor terjedt az a hír, hogy ez már a Nagybaczoni Nagy Vilmos intézkedése nyomán történt. Az ikerszázadunk a 13. század, oda is egy csendőr főhadnagy került és ott ugyanazok játszódtak le, mint ahogy később megtudtuk, mint nálunk. (Nemes Tibor munkaszolgálatos)

 

7. stáció - Jézus másodszor esik el a kereszttel

Róttuk a beláthatatlan orosz síkságok bokán felülérő országutait. Sehol egy árnyék ahol a szegény honvéd menedéket találhatna a forrón tűző oroszországi nap elől. Elértük Kurszk városát, a város elején szemünk elé került egy szomorú látvány, egy sírhalom rajta már messziről látszó magyar sisakkal. Olvasom: Sebő József honvéd. Meghalt 1942. VII. hó 7-én. Szegény fiú már megtért egy boldogabb világba, ahol nincs szenvedés. Könny szökik a szemembe, rágondolok az én messze lévő szeretteimre, lehajtom a fejem és kullogok tovább. (Bartha József tizedes)

Aki az emberi és testi meghurcoltatást, bántalmazást nem bírta ki, soha többet nem lett belőle ember. Nem is tért vissza. Ezt harag nélkül mondom, de el kell mondanom. Novemberre a századunknak több mint fele elpusztult. (Fazekas György munkaszolgálatos)

 

8. stáció - Jézus vigasztalja az asszonyokat

Mikor átvonultunk Kurszkon, egy kislány odaszaladt hozzám és kenyeret kért, az utolsó falatomat adtam oda neki. Nagyon szép kis orosz lány volt. (Gellért Sándor)

Édes Istenem, de jó is annak aki odahaza van. A tegnap este abbamaradt borzalmas csata újult erővel folyik tovább. A németek borzalmas erejű támadása mind jobban és eredményesebben bontakozik ki. Egész nap szünet nélkül folyik a harc. Azt hiszem a németek hamarosan döntést fognak kicsikarni és akkor az orosz megint futni fog egy pár kilométert. Éppen most kaptam kézhez az én aranyos anyucikám levelét és sajnos én is ott sírtam ahol senki sem látott. Itt a fronton bontakozik ki az, hogy ki hogy szereti családját. Fájt a szívem, majd meg hasadt és potyogtak a könnyeim mikor olvastam a levelet. Szegénynek nincs odahaza senkije aki megvédené. De nem baj, ha a jó Istenke hazasegít mindenkinek nagyon szépen meg fogok köszönni mindent, támogatást és vigasztalást amivel az én kicsi családomat részesítették. (Bartha József tizedes)

 

9. stáció - Jézus harmadszor esik el

Alig tettem néhány lépést, egy bajtársamba botlottam, lábai térdből hiányoztak. Könyörgött, hogy lőjem agyon. Köpenyével bebugyoláltam a két lábcsonkot, kinéztem a lövészárokból, hátha látok szanitécet a közelben. Alig pár méterre, az árok előtti dróton egy vöröskeresztes karszalagos kart láttam, de gazdája nem volt sehol. Visszahajoltam sebesült bajtársamhoz, hogy megpróbáljam elkötni az ütőereit, de ő már az utolsót sóhajtotta, homlokától lefelé fehéredni kezdett. (Dr. Érchegyi József tartalékos hadnagy)

Mikor elment szabadságra a Rumy ezredes úr, nézd - azt mondja -, fiam, hazamegyek szabadságra, visszajövök és lehet, hogy többet nem megyek már haza, elbúcsúzom a családtól. Addig rád bízom az ezredet, mert tudod, én látom, hogy mi lesz itt. Nézd ezeket a lovacskákat, nemsokára emberek fognak így heverni, magyarok, magyarok. Ezt a háborút mi elvesztettük, azt mondja, de nekem végig kell csinálnom, mert erre esküdtem föl. (Dr. Magass Miklós)

 

10. stáció - Jézust megfosztják ruháitól

Látva a súlyos eseményeket, látva a felkészületlenséget, látva azt, hogy a 2. magyar hadsereg felszerelése egyenlő a nullával, és látva azt az óriási veszteséget, ami eddig a harcok során bekövetkezett, a megmaradtak, az élők olyan letargiába kerültek, olyan elkeseredés lett úrrá - amihez hozzájárult a magyar hadvezetés a magyar tisztek viselkedése -, hogy arra ébredtek, hogy ez a harc, ami itt folyik, nem őértük van, nem őértük folyik. (Kovács Lajos)

Február harmadikán a reggeli szürkületkor igen fáradtan egy kukoricagórés területre értünk, ahol lepihentünk. Csakhamar észrevettük, hogy falu van közvetlen előttünk, és az úton szánoszlop menetel. Oroszok voltak. Kétségtelenné vált, hogy ellenség közé kerültünk. Közvetlen közelünkben orosz lovasok tartottak felénk. Nem tehettem mást, mint elő a pisztolyt, hogy elintézzem magamat, ami ilyen sorsban az egyetlen helyes teendő. Görgényi százados azonban megakadályozta öngyilkosságomat. Kicsavarta a pisztolyt már fagyásnak indult kezemből, emlékezetem szerint azt mondta, hogy már csak reájuk való tekintettel se kövessem el, hátha segíthetek a hadifoglyoknak. Egy orosz lovas járőr eközben körül is fogott bennünket. Állapotom igen rossz volt. Lábaim lefagyva, járni alig tudtam. Kezeimen és orromon is kezdődő fagyást éreztem. Agyam is nehezen működött. (Stomm Marcel altábornagy)

 

11. stáció - Jézust keresztre szegezik

Amikor a 2. hadsereg befejezte a felvonulását a Don mentén, a vezérkar főnöke elibém tette a helyzettérképet és azt kérdezte tőlem, hogy mit szólsz hozzá? Rövid ideig néztem, akkor láttam először, s azt mondtam, kérem az egy második Mohács. Erre Szombathelyi, a vezérkar főnöke felcsattant és azt kérdezte, hogy érted ezt? Hát mondom, itt ezt a vékony vonalat ott törik át az oroszok, ahol akarják, és akkor, amikor akarják. Itt semmiféle mélység nincs, tragédia, hogyha itt megindulnak a harcok. (Kádár Gyula)

Egy faluba reggel beérünk, fél óra múlva ott az orosz. A menekülés pánikszerű, ilyen lehetett a francia összeomlás. Lihegő, fullasztó futás, néhányszor végiggéppuskázzák az utat a repülők. Alacsonyan szállnak, az ember belelapul a földbe, tíz körömmel markolja a havat, torkában dobog a szíve. A völgy fekvő magyaroktól fekete. Hányan maradnak fekve egy-egy ilyen légitámadás után!...Az oszlopok széthullanak. Egy versenyfutás, könyörtelen tülekedés az országút, hullámzik, hömpölyög az áradat, a fáradtak, gyengék lemaradnak, járművek gázolnak a gyalogosokba, minden rend felbomlik, barátok, akik össze akartak tartani, egy óvatlan pillanatban talán örökre elszakadnak egymástól. Éhezünk, semmi ennivalónk. Vánszorgunk faluról falura. Éjjel-nappal, alvás nélkül. Ki tudja, hol járunk? Az út lassan nyugati, majd déli irányt vesz. Repülők jönnek megint, végigpuskázzák az utat. Szétfutunk a havas mezőre, lapulunk a földön, a hideg hóban. ... egyre több németet érünk utol. Itt is, ott is pisztolyt fognak ránk. El akarják venni a mieink szánkóját, lovait, s a legkisebb ellenkezésre lőnek. Bemegyünk egy házba melegedni. - Marsch hinaus! - ordítják bentről. Eleinte csodálkoztunk, később megszoktuk. Egy faluban magyar vezérkari tiszteket dobtak ki a padlásról. Szabadban éjszakáztunk napokon át. Kis tüzek mellett melengetjük didergő tagjainkat. Nappal nem mehetünk az úton, leszorulunk a combig érő hómezőkre. - Kutyák, dögöljetek meg! - mondják. Három ellenségünk van, a hideg, az éhség, meg a németek. (Kónya Lajos)

 

12. stáció - Jézus meghal a kereszten

Mintha a földből nőtt volna ki, olyan hirtelen bukkant fel előttünk az orosz gyalogság... Az áttörés nem sokáig váratott magára. Páncélosaik úgy mozogtak a sűrű fehér ködben, mint az ősvilági szörnyek... A páncélosok véres utat törtek csatárláncunkon keresztül. Minthogy vontatók nem voltak, tüzéreinknek fel kellett robbantaniuk a lövegeket, ha ugyan jutott még rá idejük... (Korody Béla százados)

A csomag tartalma pár szem szaloncukor volt, egy doboz cigaretta, csokoládédarab és meglepetésül egy kis betlehemi jászol, karácsonyfa kivágott papírból. Betlehemi jászol, Jézus, Jézus, Isten segíts. A végső és nagy nehézségekben az ember mindenképpen, mikor úgy látja, hogy emberi ereje, tudata, tevékenysége csődöt mond, akkor másba kapaszkodik. De föltétlen valami reménykedés van és kapaszkodás. Ilyen reménykedés lett úrrá karácsony hetében a 80. zászlóaljnak a tagjai között is akkor, amikor az csendült fel a lelkükben, hogy a világ nagyjai legalább karácsony idejében teljes front és golyócsöndességet fognak adni. És így gondoltak haza, Istenre, az éjféli miséknek a hangulatára, a karácsonyfa melegére, a kisgyerekek csókjára. (Lengyeltóti János)

 

13. stáció - Jézus testét leveszik a keresztről

Az én halottaim általában kisemberek voltak, szegény földművesek, napszámosok, egy-két munkás. Az ő hozzátartozóiknak a hangja szólalt meg ezekben a levelekben. "Igen tisztelt lelkész úr! Nagyon szépen megkérem, ne tessék haragudni, hogy soraimmal zavarom, de most már több levelet elküldtünk, és választ nem kaptunk. És nem bírunk belenyugodni, hogy a kedves gyermekemről nem tudunk semmit. Varga Lajos szakaszvezetőről van szó, aki 1942-ben halt meg, folyó hó 9-én, és fájó szívű édesanyja érdeklődik az elveszett fiáról. Már sokféleképpen hallottuk. Azt is mondták, hogy fogoly. És azt is, hogy a bal lábát lőtték el és mérgezésben halt meg. Nagyon megkérem a tekintetes urat, ha Isten hazasegíti, legyen szíves bővebben értesíteni bennünket, ha még viszsza tetszik emlékezni. Tessék elképzelni, hogy mennyire fáj, hogy el kellett veszíteni drága gyermekemet. Nem bírok belenyugodni. A férjem is ott halt meg '14-ben és hat apró családdal maradtam és képzelhető, hogyan neveltem őket apa nélkül. Nincs se éjjelem, se nappalom. Nagyon fáj, mert még csak egy csomagot sem kapott meg, hiába kérte, milyen szívfájdalom között kellett neki meghalni. Mennyire fájhatott neki, hogy nem volt senkije sem utolsó órájában."

Az első halottainkat még koporsóban temettük. A környező kerítéseket, roncs épületeket bontották szét az asztalosaink és abból készítettek hevenyészett koporsót. Mikor ez az anyag elfogyott, akkor már csak vesszőből fontak koporsókat, de a halottak számának gyarapodásakor már nem volt sem idő, sem elegendő emberi erő bárminemű koporsónak az előteremtésére. Így bizony később a katonákat már úgy temettük el, ahogyan meghaltak a kórházi ágyon, az egyszerű fehérneműben. Amikor lebocsátottuk a koporsót a sírba, ha volt kivel, a következő éneket énekeltük: a református énekes könyv 237. énekének 7. versét.

"Végső áldást mondj hazádra, mely távolról int feléd,

Égi honnak a határa van már hozzád közelébb.

Édes érzés miért fog el, melytől olvad szív, kebel,

Sion, minden másképp lesz ott, el fog tűnni nagy sírásod."

(Péteri Ferenc református tábori lelkész)

 

14. stáció - Jézus holttestét sírba teszik

Apor Vilmos báró, győri püspök, a karácsony alkalmával a következő szózatot intézte a magyar katolikus társadalomhoz (részlet):

Katolikus Testvéreim! A nagyméltóságú püspöki kar reám ruházta annak a bizottságnak elnök tisztét, melynek célja a zsidó származású katolikus hívek lelki gondozása, megsegítése és védelme. Amint mindenben szem előtt kívánom tartani Istenben boldogult Zichy Gyula gróf kalocsai érseknek ebben a tisztségében végzett önfeláldozó és lelkes munkáját, úgy példáját követem abban is, hogy Szent Karácsony ünnepén megértésért és támogatásért fordulok az egész magyar katolikus társadalomhoz. Testvéreim! Mi katolikusok, nem követhetjük az ószövetségi emberek felfogását, mely az emberiségnek csak egy szűk csoportjára korlátozta az üdvösséget, a többieket pedig kizárta Isten irgalmából, Krisztus Urunk tanítását követjük, aki a szűkkeblű és önző farizeusokkal szemben hirdette, hogy ő minden emberért jött le az égből a földre és mindegyikért ontotta drága vérét a keresztfán. Az anyaszentegyházzal tartunk, mely Krisztus tanítását minden népnek hirdeti, mindenkinek osztja a kegyelmet és hívének, gyermekének tekinti mindazt, aki a keresztség szentségével és hitének megvallásával a katolikus egyház közösségébe lépett. Az apostol intelmét is megszívleljük, mely így szól: "Míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, főképpen pedig hitfeleinkkel!" (Gal 6,10.) A mai idők súlyos szenvedésbe döntötték nagy részét olyan hitfeleinknek, kik egyéni hibájukon kívül, csak származásuk miatt, megélhetésüket vesztették. Vannak köztük számosan, kik születésük után, azonnal megkereszteltettek, keresztény nevelésben részesültek és felnőtt korukig nem is tudták, hogy valamelyik nagyszülőjük vére miatt nem tekinthetők teljes jogú magyaroknak. Sokan közülük, a vallásos életnek kimagasló példáját adják, és az önzetlen áldozatkészségnek erényeit hősiesen gyakorolták, amíg csak képesek voltak rá. Szent Karácsony ünnepe mindnyájunkat fokozott szeretetre és jótékonyságra int. Tegyünk jót hitfeleinkkel, kik ma különösen rászorulnak segítségünkre. Tudom, hogy népszerűtlen a feladat, melyet vállaltam, és népszerűtlen a cselekedet, melyre felhívom a katolikus társadalmat. Népszerűtlen volt az is, amikor a keresztet vivő Jézus mellé álltak a maroknyi tanítványok és asszonyok. Megtették, és nevük be van írva az élet könyvébe, és példaként ragyognak ma is mindnyájunk előtt. Az igazság és szeretet ügye mellé álljon tehát mindenki, aki Krisztust, a betlehemi Kisdedet Istenének vallja. Adományt az említett célra, hálával fogad a Magyar Szent Kereszt Egyesület (Budapest, VIII. Múzeum krt. 10.) és bőségesen jutalmaz örök értékekkel Krisztus, a mi Istenünk. (A püspöki szózat szövegét az összes újságnak megküldték. A cenzúra az összes lapból az egészet törölte.)

Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok. A magyar haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni hős fiaira, akikhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben. Isten veletek magyar honvédek. (Gróf Stomm Marcel vezérőrnagy)

 

Hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek.

Elszórt

Testünk nyomtalanul nyelte magába a föld.

Szívetek őrizzen: milliók eleven milliókat.

Áldozatunk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs.

(Keresztury Dezső: Sírvers)