IMA- ÉS OLVASÓKÖNYV

A MAGYAR HONVÉDSÉG SZÁMÁRA 

Szerkesztette: dr. Hankovszky Béla őrnagy, kiemelt tábori lelkész

Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálat

Katolikus Tábori Püspökség, Budapest, 2009

Nihil obstat. Berta Tibor ezredes, általános helynök 

Imprimatur. Nr. E-5/1/2010. Bíró László püspök, katonai ordinárius

 

6. rész A SZERETETRŐL

Tartalomjegyzék

Szent Pál apostol szeretethimnusza (1Kor 13,1-13)

Petőfi Sándor: Fa leszek ha…

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Szent János apostol, a „szeretett tanítvány” első leveléből (1Jn 4,7-21)

Devecseri Gábor: Kérésem egy

Pilinszky János: Itt és most

Ignotus: Akarom

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet?

Charles de Foucauld gondolataiból

Dsida Jenő: Énekek Éneke, mely a Salamoné

Szergej Jeszenyin: A kék tűzeső

Tatiosz: Az egyetlen érzékelhető pillanat amikor szeretünk

Tatiosz: Hogy méltó légy e név viselésére: Ember!

Tatiosz: Kalimonasz bölcsessége

Tatiosz: A szeretetről Kalimonasznak

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak

Pilinszky János: Az odaadó szeretetről…

József Attila: Óda

József Attila: Tedd a kezed

József Attila: Várlak

József Attila: A fergeteg ormán

József Attila: Szép csöndesen aludj

József Attila: Flóra

Rainer Maria Rilke: A csend

Radnóti Miklós: Tarkómon jobbkezeddel

Radnóti Miklós: Két karodban

József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

Radnóti Miklós: Hasonlatok

Radnóti Miklós: Tétova óda

Radnóti Miklós: Bájoló

Petőfi Sándor: Szeptember végén

William Shakespeare: Az vagy nekem…

William Shakespeare: Nézd, életem az az évszak

Victor Hugo: Olyan a szerelem

P. B. Shelley: A szerelem filozófiája

Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne neki

Juhász Gyula: Anna örök

Juhász Gyula: Szerelem?

Szilágyi Domokos: Szemedbe nézek

Ady Endre: Őrizem a szemed

Michelangelo: Az én szemeim

Rabindranath Tagore: Ne menj el

Pilinszky János: Azt hiszem

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Johann Wolfgang Goethe: Rád gondolok

Csukás István: Ülj ide mellém

József Attila: Áldalak búval, vigalommal

Szép Ernő: Add a kezed

József Attila: Kopogtatás nélkül

Francesco Petrarca: Ha nem szerelmet

François Villon: Ballada a hajdani hölgyekről

József Attila: Amit szívedbe rejtesz

Robert Burns: John Anderson, szivem, John

Friedrich Hölderlin: Menon panasza Diotimáért

Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Heinrich Heine: Miért oly sápadt a rózsa…

M. J. Lermontov: Hagyj, ne fürkéssz…

Vörösmarty Mihály: Laurához

Weöres Sándor: Canzone

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Indián vers

Anna Ahmatova: Ház a hóban

Váci Mihály: Ha elhagynál…

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

Szergej Jeszenyin: Ülj le mellém

Zelk Zoltán: Hajolj fölém

A fejezetben található szerzők életrajza 

 

A SZERETETRŐL

„Most akár a történelem Európa két zugába szétzavarhat.

Megszerethetsz másik fiút, aki téged így akarhat.

Szerelmesen, mint én veled, evezhetek föl a víznek –

Csak az Istent, szerelmesem,

Az én szép, nagy Istenemet

Megőrizzed.”

(József Attila: Bibliai)

 

 

Szent Pál apostol szeretethimnusza (1Kor 13,1-13)

Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén,

ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.

Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat,

hitemmel elmozdíthatom a hegyeket,

ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.

Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt,

odaadhatom a testemet is égőáldozatul,

ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,

a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély.

Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát,

nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.

Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli.

Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

S a szeretet nem szűnik meg soha.

A prófétálás végetér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik.

Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is.

Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér.

Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek.

De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait.

Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre.

Most még csak töredékes a tudásom,

akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ism.

Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.

Az emberek nem szokták végiggondolni, hogy mit is jelent a szeretet szó. Tűnő érzéseket, tisztázatlan vágyakat, ösztönöket és kényszereket értenek alatta. A Bibliában három különböző kifejezést ismer, amit magyarra szeretettel fordítunk: erosz, filia, agapé. Az erosz a szerelmet, vágyat jelent. A filia a baráti szeretet, amely jellemzője a tiszteletteljes ragaszkodás. Az agapé szó az, amit a Biblia Istenre alkalmaz, és a szeretet önzetlenségét, feltétlenségét hangsúlyozza. Ha nem Istenre vonatkozik, akkor felebaráti szeretettel lehet fordítani. (a szerk.)

 

Petőfi Sándor: Fa leszek ha…

Fa leszek, ha fának vagy virága.

Ha harmat vagy: én virág leszek.

Harmat leszek, ha te napsugár vagy…

Csak hogy lényink egyesüljenek.

 

Ha, leányka, te vagy a mennyország:

Akkor én csillaggá változom.

Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy

Egyesüljünk) én elkárhozom.

 

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

 

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

 

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

 

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

 

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívűl, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

 

Szent János apostol, a „szeretett tanítvány” első leveléből (1Jn 4,7-21)

Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert Ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik, és szeretete tökéletes bennünk. Abból ismerjük meg, hogy benne lakunk, és Ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. Aki vallja, hogy »Jézus az Isten Fia«, abban Isten benne marad, és ő Istenben. Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket. Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne. Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz reményünk. Mert amilyen Ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben. Szeressük tehát Istent, mert Isten előbb szeretett minket. Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, és a felebarátját gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szeretheti Istent, akit nem lát? Az a parancsunk Tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.

 

Devecseri Gábor: Kérésem egy

Kérésem egy: a csókod add,

vagy tiszta szívvel megtagadd,

de ne osszad nekem kegyül,

mert akkor a szívem kihül.

 

Omolj karomba szelíden,

vagy lökj magadtól messze el:

ha hozzámsimulsz, köszönöm:

ha meg se hallgatsz, becsülöm:

alamizsna nem érdekel.

 

Pilinszky János: Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.

Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,

vagy egyszerűen az, hogy létezel

mozdítja meg itt és most a világot.

 

Ignotus: Akarom

Azt akarom, hogy rámszorulj,

Azt akarom, hogy sírj utánam,

Azt akarom, ne menj tovább,

Azt akarom, maradj meg nálam,

 

Azt akarom, halkan nevess,

Azt akarom, szavad elálljon,

Azt akarom, szemmel keress,

Azt akarom, a szíved fájjon,

 

Azt akarom, add meg magad

Kegyelemre vagy pusztulásra, -

Azt akarom: engem szeress,

Azt akarom, ne gondolj másra.

 

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet?

Létem ha végleg lemerűlt

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezővé a sziklacsípőket

ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

 

Charles de Foucauld gondolataiból

Szeretni valakit azt jelenti, hogy mindig reménykedem benne. Attól a pillanattól kezdve, amikor megítéltük, korlátoztuk iránta bizalmunkat, egyenlővé tettük és azonosítottuk azzal, amit tudunk róla, és felhagytunk azzal, hogy szeressük. Éppen emiatt aztán már nem is lesz képes jobbá és nagyobbá válni, hiszen bezártuk őt. Minden jót fel kell tételeznünk a másikról, és mernünk kell a szeretetnek lenni ebben a világban, amely már képtelen szeretni.

 

Dsida Jenő: Énekek Éneke, mely a Salamoné

Végy engem, végy a karodra:

rajta pecsét legyek én!

Tégy engem, tégy a szívedre:

rajta pecsét legyek én!

Mert szörnyű a nagy szerelem,

mint méreggel teli korsó

erős az igaz szerelem,

mint a halál s a koporsó.

 

Lángja, miképpen a tűzláng

s az Úrnak lángja, olyan:

nagy záporok el nem emésztik,

nem oltja ki semmi folyam.

Nélküle koldus a dús,

háza, megannyi cseléde

mind semmi a nagy szerelemhez,

hiába kínálja cserébe.

 

Szergej Jeszenyin: A kék tűzeső

A kék tűzeső hamu lett.

Lemondtam a kóborlásról.

Legelőször most szeretek,

búcsúzva duhajkodástól.

 

Kívántam a bort, a leányt

s mi voltam? Elgazosult kert.

De most az ivást-mulatást megutáltam:

rontja az embert.

 

Csak téged lássalak én,

az örvényt barna szemedben.

Ne bolyongj a múlt sürüjén,

ne lakjék más a szivedben.

 

Te finom-suhanásu leány,

makacs szíved érti-e végre:

a csibész szeretni tud ám!

És engedelmes a vére!

 

Fene mind az ivó-helyeket,

verset sem írok, ha kivánod;

simogatnám lágy kezedet

s hajadat, mint őszi virágot.

 

Örökre nyomodba megyek,

itthon, vagy akárhova, távol…

Legelőször most szeretek,

búcsúzva duhajkodástól.

(Weöres Sandor fordítása)

 

Tatiosz: Az egyetlen érzékelhető pillanat amikor szeretünk

Az élet és a szeretet csupán egyetlen időt ismer: a jelent. Az egyetlen érzékelhető idő a pillanat, amelyben élünk, amikor szeretünk. Amikor együtt tudunk élni jó és rossz tulajdonságainkkal, akkor élünk együtt saját énünkkel. Mindenkinek van egy árnyékénje. Hatalmadban áll a választás fény és árnyék között. Az árnyék nem azért lakozik benned, hogy elsötétítse a fényességet, hanem, hogy felhívja figyelmedet tökéletlenségeidre. Az erénynek csak egy fajtája van – az erény; a gonoszságnak ellenben számtalan. Szeretnünk kell mások tévedéseit, hiszen a saját tévedéseinkbe egyenesen szerelmesek vagyunk. Senki sem tökéletes, tudd ezt magadról is. Ha saját vétkeidet csupán apró botlásnak tartod, fogadd megértéssel mások hibáit.

(Vágó Zsuzsanna fordítása)

 

Tatiosz: Hogy méltó légy e név viselésére: Ember!

A találkozások: keresztutak – az élet tűzkeresztsége. Választanunk kell a másik és a magunk szeretete között. Ebben áll a nagyság próbája, mely megkülönböztet a többiektől és eggyé olvaszt velük. Hogy méltók lehessünk a név viselésére: Ember!

Minden fölösleges szóval el kell számolnunk egyszer. A kimondottakkal mások előtt, az elhallgatott szavakkal önmagunk előtt. Akinek van gondolata, szava is van hozzá. Akinek nincs gondolata – sajnos – annak is van szava hozzá. Kimondani ráérünk, hallgatni soha.

(Vágó Zsuzsanna fordítása)

 

Tatiosz: Kalimonasz bölcsessége

Mikor Platón megkérdezte tanítványaitól, mi a három legfőbb dolog, amely az élethez szükséges, Kalimonasz ezt válaszolta:

– Az élelem, a fegyver és a szeretet.

– Ha valamelyiktől meg kéne válnod, melyiket hagynád el? – kérdezte tőle Platón.

– A fegyvereket.

– És ha még egyről le kéne mondanod, melyiket hagynád el?

– Az élelmet – válaszolta Kalimonasz. – Fegyver nélkül az ellenség a halálba kerget, élelem nélkül éhen pusztulunk; de ha meggondolod, a halál évezredek óta az élet velejárója. Fegyverrel megvédhetjük, és élelemmel fenntarthatjuk az életünket, de vajon mit kezdenénk egy olyan élettel, amelyből hiányzik a szeretet?

(Vágó Zsuzsanna fordítása)

 

Tatiosz: A szeretetről Kalimonasznak

Mások szeretete feléd tart észrevétlen hömpölygéssel. Ne siettesd jöttét, ami személyesen a tiéd, rád talál. Várd nyitott szívvel, egész sorsoddal, egész életeddel. A szeretet hangja muzsika: ajándék a léleknek, felüdülés a szellemnek, megkönnyebbedés a szívnek. Ez a szó: szeretet – élettel teli valóság segít feloldani és feloldódni; megérteni és megértetni; megtartani és elengedni. Ha meggondolod, melyik földi jelenség áll közelebb hozzád, a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál, vagy egy ember – egyképpen tudsz válaszolni rá: embernek csak ember lehet társa. A Nap fénytengere felnyitja szemeidet; a Hold ragyogása pihenőre int; a pislákoló csillagok terelnek éjjeli utadon; a kő szilárdsága példát mutat az akarat hajlíthatatlanságára. A fa hűs árnyékában felüdülhetsz, és életed dolgai megkönnyebbednek. Egyetlen fűszál is bizonyság az élet körforgására: kizöldell, szárba szökken, elhalványul, megfonnyad, végül lehanyatlik. Ezt teszi velünk is az

idő: felmagasztosít, majd porba dönt. A Föld eme jelenségeit akár felruházhatnád emberi tulajdonságokkal is, hisz az ember képes tündökölni, akár a Nap, s ragyogni, miként a Hold az éj sötétjében. Képes szárnyalni csillagléptékben, s kitartani hittel a kő szilárdságához mérten. Képes a nyugalom békéjét árasztani, akár a fa törzse, koronája és levelei teszik ezt méltósággal és alázattal. Képes születni, növekedni, kiteljesedni, megfakulni és kihunyni, majd mindent újra kezdeni. Mért képes mindezekre? Mert ember. És az ember hatalmas erővel egyesíti magában a természet földi jelenségeit a világmindenség távoli fényeivel. Mi volna hát csodálatosabb az embernél? Ő az élet – s az életnél semmi sem csodálatosabb. Ő a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál egyszemélyben; és mégis több náluk – mert szeretni képes. Az ember szeretetre született. Ugyan mit kezdenél a fénylő Nappal, a ragyogó Holddal, a csillagok káprázatával, a kő hajlíthatatlanságával, a fa hűs árnyával és a fűszál élni tudásával a szeretet nélkül? Kevés ha csak aszerint tudsz élni, amit tőlük tanultál. Felőlük megsejtheted, miben áll az élet; annyi bölcsességet táplálnak beléd, amennyi emberi fejbe csak beleférhet. De egyet, egyetlenegyet nélkülük kell megtalálnod: a szeretet útját. Mert egyedül az ember képes szeretni és szeretetet elfogadni. A szeretet elfogadás épp oly nagy képesség, mint a szeretni tudás. Annak, aki szeret, tulajdona az egész világ: a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál. A szeretet által előtűnik a fejben a gondolat, beteljesedik az alkotás, termékennyé lesz az akarat, és megvilágosodik az út, amelyet az élet neked szánt.

(Vágó Zsuzsanna fordítása)

 

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,

szavaimmal betakarlak,

el-elnézlek, amíg alszol.

Én sohasem rád haragszom,

de kit bántsak, ha nem téged,

az én vétkem, a te vétked,

mert akarva, akaratlan,

halálom hordod magadban,

s a fiammal, akit szültél,

halálom részese lettél,

és történhet már akármi

történhető, e világi,

oldhatatlan köt hozzád

a magasztos bizonyosság,

világrészek, galaktikák

távolából is mindig rád

emlékeztet ez a vétked.

Kit szeressek, ha nem téged.

 

Pilinszky János: Az odaadó szeretetről…

Egy lírikus naplójából (1. rész)

Nem csak a tudós törekszik pontos ismeretre, hanem a költő is. Ennek a megismerésnek a neve: szeretet. Oda akarom adni magamat valaminek, vagy valakinek. Szeretni akarom, hogy megismerhessem, és meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem. Fel akarom fedezni és meg akarom segíteni a dolgokat, hogy ajándékképp visszakapjam tőlük önmagamat. Hogy élni segítsenek. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha mezítelen valóságukban szemlélem őket, sőt: bajukban, szegénységükben, árvaságukban, azon a ponton, ahol szükségük van rám. A szeretet a legpontosabb diagnoszta. Csak a mezítelenül őszinte ember képes a valóság egy mezítelen darabjának bizalmába férkőzni, és cserébe kiérdemelni annak viszontbizalmát. Az írás nem beszámoló a világ megoldott tájairól, hanem cselekedet: nem konyhakertészet, hanem expedíció. A költő szeretni kívánja a világot, igyekszik az univerzumnak legesettebb csillagai felé fordulni. Az éhezőkért és mezítelenekért jött a világra. S dicsősége, ha minél nagyobb mezítelenséget ruházhat fel, s minél esendőbb kezekből kapja meg viszonzásul a maga ünneplőruháját.. De erről már nem beszél. Csak a megközelítés folyamatártól szólhat a költemény. A szeretet csodáját, ha bekövetkezik, némaság kell, hogy óvja-takarja. Ami drága, azt nem koptathatjuk, azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy pillanatra sem.

 

József Attila: Óda

1.

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét –

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom előrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlőidet és

– amint elfut a Szinva-patak –

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

2.

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

3.

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

4.

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!…

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szőve, bontva bogját -

hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját

s lombos tüdőd szép cserjéi saját

dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élő állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong -

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

5.

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullnak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim, kik újjászülnek

napról napra, már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen, te lágy

bölcső, erős sír, eleven ágy,

fogadj magadba!…

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem.)

6.

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

 

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

 

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed

homlokomra,

mintha kezed

kezem volna.

 

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna,

mintha éltem

élted volna.

 

Úgy szeress, mint

ha jó volna,

mintha szívem

szíved volna.

 

József Attila: Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep,

Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.

Rideg vagyok és reszketeg is néha,

Egyedül olyan borzongós az éjjel.

Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét

És csend volna. Nagy csend.

De hallanánk titkos éjjeli zenét,

A szívünk muzsikálna ajkainkon

És beolvadnánk lassan, pirosan,

Illatos oltáron égve

A végtelenségbe.

 

József Attila: A fergeteg ormán

Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek.

Mindegy, ha azt is hiszem, hogy magamnak szólok.

Néha meghalljuk nevünket, de akkor ott vagyunk, ahol a madár se jár

A fergeteg ormán sugárzunk fölfelé messze a sugarak portengerétől

Csak a szívünkből zuhanó szelek lengetnek fölfoghatatlan villamosságot

Följebb tolom fejemről a fellegeket, de azért érzem a levegővel

Cirógatnak a tavalyi bimbók, s a lehullott levelek nyomdokai

 

Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek

A madarak meghalnak fölötte, szívére hull kicsi, hideg testük.

 

Nagyon szegény az ember,

Ha egyedül van és kedvesét szeretné harapdálni,

De úgy, hogy az őneki mégse fájjon.

 

József Attila: Szép csöndesen aludj

Szép este van. Szép csöndesen aludj.

Szomszédjaim is lefeküsznek már

Az uccakövezők is elballagtak.

Messze-tisztán csengett a kő.

Meg a kalapács

Meg az ucca

S most csönd van.

Régen volt amikor láttalak.

 

Dolgos két karod is oly hűs

Mint ez a nagy csöndű folyó.

Nem is csobog csak lassan elmegy.

Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák

Aztán a halak

A csillagok is.

És én egészen egyedül maradok.

 

Fáradt vagyok sokat is dolgoztam

Én is elalszom majd.

Szép csöndesen aludj.

Bizonyosan te is szomorú vagy

Azért vagyok én is szomorú.

 

Csönd van

A virágok most megbocsátanak.

 

József Attila: Flóra

2.

Rejtelmek

 

Rejtelmek ha zengenek,

őrt állok, mint mesékbe’.

Bebújtattál engemet

talpig nehéz hűségbe.

 

Szól a szellő, szól a víz,

elpirulsz, ha megérted.

Szól a szem és szól a szív,

folyamodnak teérted.

 

Én is írom énekem:

ha már szeretlek téged,

tedd könnűvé énnekem

ezt a nehéz hűséget.

 

Rainer Maria Rilke: A csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –

hallod-e: zúg…

Ugye, a magányost, bármije rebben,

figyelik a dolgok: hogy mire jut?

Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,

zaj ez is, mire megközelít.

Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…

…de mért nem vagy itt?

 

Moccanok épp csak – a selymes csendben

ott van a lenyomata; örökre látszik

a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,

a messzeség feszülő függönyén.

Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek

a csillagok.

Ajkamra illatok itala árad,

és távol angyalok karának

csuklói derengenek felém.

De akire gondolok:

Téged nem látlak.

(Tandori Dezső fordítása)

 

Radnóti Miklós: Tarkómon jobbkezeddel

Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,

a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;

hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.

 

Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,

oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,

pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.

 

Meséled, még nem is volt egészen három óra,

mikor már felriadtam rémülten és felültem,

motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,

 

a két karom kitártam, mint félelemtől borzas

madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.

Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?

 

Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,

s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.

S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

 

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

 

Radnóti Miklós: Együgyű dal a feleségemről

Az ajtó kaccan egyet, hogy belép,

topogni kezd a sok virágcserép

s hajában egy kis álmos szőke folt

csipogva szól, mint egy riadt veréb.

 

A vén villanyzsinór is felrikolt,

sodorja lomha testét már felé

s minden kering, jegyezni sem birom.

 

Most érkezett, egész nap messze járt,

kezében egy nagy mákvirágszirom

s elűzi azzal tőlem a halált.

 

József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

Mikor az uccán átment a kedves,

galambok ültek a verebekhez.

 

Mikor gyöngéden járdára lépett,

édes bokája derengve fénylett.

 

Mikor a válla picikét rándult,

egy kis fiúcska utána bámult.

 

Lebegve lépett – már gyúlt a villany

s kedvükre nézték, csodálták vígan.

 

És ránevettek, senki se bánta,

hogy ő a szívem gyökere-ága.

 

Akit ringattam vigyázva, ölben,

óh hogy aggódtam – elveszik tőlem!

 

De begyes kedvük szivemre rászállt,

letörte ott az irígy virágszált.

 

És ment a kedves, szépen, derűsen,

karcsú szél hajlott utána hűsen!

 

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom,

s szivemben nappal ujra megtalálom,

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.

 

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél ujra,

kamaszkorom kútjába visszahullva

 

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem ujra

s éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,-

csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csójainkról élesebb az emlék;

 

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek,-

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád;

megjártam érted én a lélek hosszát,

 

s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2x2 józansága hull rám.

(Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember)

 

Radnóti Miklós: Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,

ha rámhajolsz,

s rejtelmes ízű vagy,

olyan vagy, mint a mák,

 

s akár a folyton gyűrűző idő,

oly izgató vagy,

s olyan megnyugtató,

mint sír felett a kő,

 

olyan vagy mint egy vélem nőtt barát

s nem ismerem ma sem

egészen még nehéz

hajadnak illatát,

 

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,

csavargó, nyurga füst –

és néha félek tőled én,

ha villámszínű vagy,

 

s mint napsütötte égiháború :

sötétarany,–

ha megharagszol, ép

olyan vagy mint az ú,

 

mélyhangú, hosszan zengő és sötét,

s ilyenkor én

mosolyból fényes hurkokat

rajzolgatok köréd.

 

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ,

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

 

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel

ülök a fényben,

rózsafa ugrik

át a sövényen,

ugrik a fény is,

gyűlik a felleg,

surran a villám,

s már feleselget

fenn a magasban

dörgedelem

vad dörgedelemmel,

kékje lehervad

lenn a tavaknak,

s tükre megárad.

Jöjj be a házba,

vesd le ruhádat,

már esik is kint,

vesd le az inged.

Mossa az eső

össze szívünket.

 

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,

A tél dere már megüté fejemet.

 

Elhull a virág, eliramlik az élet…

Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?

Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörölni véle könnyűimet érted,

Ki könnyedén elfeledéd hívedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 

William Shakespeare: Az vagy nekem…

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt,

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

William Shakespeare: Nézd, életem az az évszak

Nézd, életem az az évszak, amelyben

pár rőt levél (vagy az se) leng, a tar

fák ágai reszketnek a hidegben:

dúlt kórusukban nem zeng drága dal.

Bennem már csak az a homály dereng,

mely alkony után sápad nyugaton,

s amelyet lassan, feketén beleng

az éj, a fél-halál, a nyugalom.

Bennem már csak az a kis láng lidérclik,

mely ifjusága hamván haldokol,

mint ravatalon, amelyen kivégzik:

amiből kelt, vissza abba omol.

Ezt látva, csak erősödik szerelmed,

Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

Victor Hugo: Olyan a szerelem

Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,

amelytől fénylik a szirom,

amelyből felszökik, kévéjében a napnak,

szivárvány-szikra, miliom.

 

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,

ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -

mi távolabbról: mint a gyémánt,

az közelebbről: mint a könny.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

 

P. B. Shelley: A szerelem filozófiája

Forrás folyóba ömlik,

folyó az óceánba;

az egeknek folyton özönlik

vegyülő suhogása;

magány sehol; isteni jel

s rend, hogy minden tünemény

keveredjék valamivel –

Mért ne veled én?

 

A hegy csókolva tör égbe,

habot hab ölel, szorit, átfog;

egymást ringatva, becézve

hajlonganak a virágok;

a földet a nap sugara,

a hold a tengereket:

minden csókol… – S te soha

engemet?

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne neki

Ez világ sem kell már nekem

nálad nélkül, szép szerelmem,

Ki állasz most én mellettem

egészséggel, édes lelkem.

 

Én bús szívem vidámsága,

lelkem édes kévánsága,

Te vagy minden boldogsága,

veled Isten áldomása.

 

Én drágalátos palotám,

jó illatú piros rózsám,

Gyönyerő szép kis violám,

élj sokáig, szép Júliám!

 

Feltámada napom fénye,

szemüldek fekete széne,

Két szemem világos fénye,

élj, élj, életem reménye!

 

Szerelmedben meggyúlt szívem

csak tégedet óhajt, lelkem,

Én szívem, lelkem, szerelmem,

idvez légy, én fejedelmem!

 

Júliámra hogy találék,

örömemben így köszönék,

Térdet-fejet neki hajték,

kin ő csak elmosolyodék.

 

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

emlékeimből lassan, elfakult

arcképed a szívemben, elmosódott

a vállaidnak íve, elsuhant

a hangod és én nem mentem utánad

az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

ma már nem reszketek tekintetedre,

ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

hogy ifjúság bolondság, ó de mégis

ne hidd szivem, hogy ez hiába volt

és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

nyakkendőmben és elvétett szavamban

és minden eltévesztett köszönésben

és minden összetépett levelemben

és egész elhibázott életemben

élsz és uralkodol örökkön. Amen.

 

Juhász Gyula: Szerelem?

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,

És rajta túl derengő csillagok.

 

Én nem tudom mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

mint napsugár, ha villan a tetőn,

holott borongón már az este jön.

 

Én nem tudom mi ez, de érezem,

hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven simogat,

Mint márciusi szél a sírokat.

 

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen

Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

 

Szilágyi Domokos: Szemedbe nézek

Amire nem lel szót a nyelv,

Mi be nem fér egy ölelésbe;

Miről az ajak nem beszél

Csókot adva, vagy vágyva, kérve;

 

Mit el nem mond egy mozdulat,

Ha kezeddel a búcsút inted;

Mit el nem árul mosolyod:

Azt mind kimondja egy tekintet!

 

Ady Endre: Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

 

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

 

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

 

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

 

Michelangelo: Az én szemeim

Az én szemeim vének és vakok,

a te szemeddel látom csak a fényt meg;

te viszed súlyát terhem nehezének,

te támogatsz, ha összeroskadok.

 

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,

a te szellemed ragad engem égnek;

tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,

s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

 

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,

benned születnek gondolataim,

szavaim lángját lelked tüze szitja;

 

nem érek többet nélküled a holdnál,

amely az égbolt éji útjain

csak a leszállt nap fényét veri vissza.

(Rónay György fordítása)

 

Rabindranath Tagore: Ne menj el

Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.

Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól

súlyosak.

Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.

Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.

Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek.

Kérdem

magamtól: „Álom ez?”

Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva

tarthatnám keblemen.

Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.

(Áprily Lajos fordítása)

 

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő

mégis oly súlyos buckákat emel

közéd-közém,

hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és

kicsinyes aggodalma.

 

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

hangtalanúl és jelzés nélkül.

 

Azután

újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem…

 

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

 

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szívembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le

S lombjából felém az ő lelke reszket?

 

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek, -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szívembe visszatér,

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

 

Johann Wolfgang Goethe: Rád gondolok

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár;

rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

 

Téged látlak, ha szél porozza távol

az utakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

 

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng;

a ligetben, ha néma csend borul rám,

téged köszönt.

 

Lelkünk egymástól bármily messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

Csukás István: Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt

az utat, mely hozzád vezetett.

Ne törődj most a kitérőkkel,

én is úgy jöttem, ahogy lehetett.

Hol van már, aki kérdezett,

és hol van már az a felelet,

leolvasztotta a Nap

a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem, de most szeretem

az utat, mely hozzád vezetett.

 

József Attila: Áldalak búval, vigalommal

Áldalak búval, vigalommal,

féltelek szeretnivalómmal,

őrízlek kérő tenyerekkel:

búzaföldekkel, fellegekkel.

 

Topogásod muzsikás romlás,

falam ellened örök omlás,

düledék árnyán ringatózom,

leheletedbe burkolózom.

 

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,

szívemhez szívvel keveredsz-e,

látlak, hallak és énekellek,

Istenek téged felellek.

 

Hajnalban nyujtózik az erdő,

ezer ölelő karja megnő,

az égről a fényt leszakítja,

szerelmes szívére borítja.

 

Szép Ernő: Add a kezed

Add a kezed mert beborúlt,

Add a kezed mert fú a szél,

Add a kezed mert este lesz.

 

Add a kezed mert reszketek,

Add a kezed mert szédülök,

Add a kezed összerogyok.

 

Add a kezed mert álmodok,

Add a kezed mert itt vagyok,

Add a kezed mert meghalok.

 

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

 

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

 

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

 

Francesco Petrarca: Ha nem szerelmet

Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?

És ha szerelem ez, minő, miféle?

Ha jó, miért van oly halálos éle?

Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

 

Miért sirok-rivok, önként ha égek?

S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?

Élő halálnak kéjes szenvedése,

miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

 

S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.

Mély tengeren, kormánytalan bolyongok

egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

 

Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,

hogy nem tudom magam se, jó mi volna;

fázom hő nyárban, s égek puszta télben.

(Sárközi György fordítása)

 

François Villon: Ballada a hajdani hölgyekről

Mondjátok, hol van, hova lett

Flóra, a szép nő, Róma fénye?

Archipiada hol lehet

s Thais, vele egy anya vére?

Hol a tapsra, szóra, zenére

tó fölött ébredő Echó

emberfölötti tünde lénye?

De hol van a tavalyi hó?!

 

Hol van Héloise, akinek

olyan tiszta volt az erénye,

hogy Abélard kést szenvedett

és lett végűl szerzetes érte?

Hol a királynő, kinek kénye

zsákban dobatta a bohó

Buridánt a Szajna vizébe?

De hol van a tavalyi hó?!

 

Haremburgis! és a remek

Blanche királynő, dalok sziréne,

Nagylábú Berta s a szivek

Allis-a és Beatricé-je,

s Johanna, kit, Rouenban, élve

tűzre vitt az angol bakó:

hová jutott, Szent Szűz, mi végre?

De hol van a tavalyi hó?!

 

Ajánlás

Herceg, ne gondolj napra, évre,

hol vannak ők, ne kérdje szó;

felel a refrén, visszakérdve:

de hol van a tavalyi hó?!

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

József Attila: Amit szívedbe rejtesz

Amit szívedbe rejtesz,

szemednek tárd ki azt;

amit szemeddel sejtesz,

szíveddel várd ki azt.

 

A szerelembe – mondják –

belehal, aki él.

De úgy kell a boldogság,

mint egy falat kenyér.

 

S aki él, mind-mind gyermek

és anyaölbe vágy.

Ölnek, ha nem ölelnek –

a harctér nászi ágy.

 

Légy, mint a Nyolcvan Éves,

akit pusztítanak

a növekvők s míg vérez,

nemz millió fiat.

 

Már nincs benned a régen

talpadba tört tövis.

És most szívedből szépen

kihull halálod is.

 

Amit szemeddel sejtesz,

kezeddel fogd meg azt.

Akit szívedbe rejtesz,

öld, vagy csókold meg azt!

 

Robert Burns: John Anderson, szivem, John

John Anderson, szivem, John

kezdetben, valaha

hajad koromsötét volt,

s a homlokod sima.

Ráncos ma homlokod, John,

hajad leng deresen,

de áldás ősz fejedre,

John Anderson, szivem.

 

John Anderson, szivem, John,

együtt vágtunk a hegynek;

volt víg napunk elég, John,

szép emlék két öregnek.

Lefelé ballagunk már

kéz-kézben csöndesen,

s lent együtt pihenünk majd,

John Anderson, szivem.

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

Friedrich Hölderlin: Menon panasza Diotimáért

Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,

csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,

s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását,

míg hüvös, éteri kék fodroz a testük alatt,

így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak

intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,

lombját sírta az ág, és szálltak a szélben az esők,

csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv

és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben

egy dalt, s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.

Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is.

Téged vettek el és véled a két szememet.

Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,

mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.

(Radnóti Miklós fordítása)

 

Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek

Megemésztő tüze bánt.

Te lehetsz írja sebemnek,

Gyönyörű kis tulipánt!

 

Szemeid szép ragyogása

Eleven hajnali tűz,

Ajakid harmatozása

Sok ezer gondot elűz.

 

Teljesítsd angyali szókkal,

Szeretőd amire kért:

Ezer ambrózia csókkal,

Fizetek válaszodért.

 

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Földiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának

Bókol úntalan. -

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

 

Kertem nárciszokkal

Végig ültetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt,

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

 

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zöld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Ó, csak Lillát hagytad volna,

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

 

Hagyj el, ó, Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem földbe vágy.

Nékem már a rét himetlen.

A mező kisült.

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

 

Heinrich Heine: Miért oly sápadt a rózsa…

Mért oly sápadt a rózsa ma,

ó, mondd meg, édesem?

Zöld fű közül az ibolya

mért nem cseveg velem?

 

Miért oly bús, oly kedvtelen

ma a pacsirtadal?

Mért oly setét a föld nekem

ma mint a ravatal?

 

Mért vonja ködbe a mezőt,

mért oly borús a nap?

Mért tölti el a levegőt

ma ez a kripta-szag?

 

S hogy magam is oly bús, alélt

vagyok, mi lelhetett?

Ó, mondd, szivem drágája, mért

hagytál el engemet?

(Reviczky Gyula fordítása)

 

M. J. Lermontov: Hagyj, ne fürkéssz…

Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz:

van éj, legyenek titkai!

Multamban semmit sem találhatsz,

ami szerelmed növeli.

Szeretsz - nos, legyen elég ennyi!

S ha szeretsz, ne kérdezd soha,

ne tudd meg, hogy az életem mily

üres, fekete, ostoba!

Hogy boldogságod meg ne öljem,

nem vallhatom be soha, hogy

nem hiszek már a szerelemben,

s szivedre méltatlan vagyok;

s hogy ami szent gyönyörüséget

adott egykor, ma méreg, és

hogy mint éjjel meghitt kíséret,

oly jó nekem a szenvedés.

Tiéd, amit jövőm kigondol,

az üdvösségem is, fogadd;

de ne kérdezz soha a multról;

lelkem kínja enyém marad!

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

Vörösmarty Mihály: Laurához

Rád nézek, mert szeretlek,

Rád nézek, mert gyülölsz;

Míg bájaid veszélyes

Dacával meg nem ölsz.

Rád nézek, mert gyönyört ád

Szemlélnem arcodat;

Rád nézek, mert öröm lesz

Meghalnom általad.

 

Rád nézek, mert talán még,

Egy kisded percre bár,

Gyülölség és szerelmünk

Cserében visszajár.

 

Még akkor érzenéd csak

Mi a szívgyötrelem,

A mostohán viszonzott,

A gyűlölt szerelem.

Még akkor sínlenéd csak

Kegyetlenségedet,

S nem hagynád ennyi kín közt

Elveszni lelkemet.

 

Weöres Sándor: Canzone

Feleségemnek

Még nem tudom, hogy mennyi van nekem,

ó, hallgat még felőled benn a lélek,

mely fátylat von köréd, szerelmesem,

s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,

jósorsodat hozom, vagy tán halálom

arany s gyémánt díszét, még nem tudom:

új, mézes fájdalom

indái közt nehéz utat találnom.

 

Csak azt tudom, hogy társra sose várt

az én szivem s lettél egyszerre társa,

elvéve tőle életet s halált,

hogy visszaadd másféle ragyogásra;

hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had

hazátlan csörtet villámtűz elől;

és kunyhóm összedől,

ha benne otthonod meg nem találtad.

 

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden

szinte öröktől ismerős a testem,

fejemnek fészke ott a kebleden,

s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,

semmit se titkolok s ős-ismerősen

jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,

imbolygó szánalom,

vagy éji égen csillagkérdező szem.

 

A megtépett ideg, e rossz kuvik,

szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;

kicsinyke úrnő, térdedhez buvik

s elszunnyad az érzékiség kutyája;

és benn a Fénykirály, az örök ember,

még hallgat, tán nem tudja szép neved,

s nem mond itéletet,

így vár piros ruhában, szerelemben.

 

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

 

Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

 

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

 

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.

 

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

 

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szivek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

 

Indián vers

Nem érdekel, hogy miből élsz,

Azt akarom tudni, mire vágysz és, hogy mersz-e találkozni  szíved vágyakozásával.

Nem érdekel, hogy hány éves vagy,

Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy hülyének nézzenek a szerelmed miatt, az álmaidért, a kalandért, hogy igazán élj.

Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a Holddal,

Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,

Hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad az árulás az életben,

És, hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszariadtál-e már.

Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni a fájdalommal, az enyémmel, vagy a tiéddel,

Hogy vadul tudsz-e táncolni és hagyni, hogy az extázis megtöltsön az ujjad hegyéig

Anélkül, hogy óvatosságra intenél, vagy arra, hogy legyünk reálisak, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek, hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni az árulás vádját, hogy ne áruld el saját lelkedet.

Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet még akkor is, ha az nem mindennapi szép és, hogy Isten jelenlétéből ered-e az életed.

Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni a kudarccal, az enyémmel, vagy a tiéddel és mégis megállsz a tó partján és azt kiáltod az ezüst Holdnak, hogy IGEN!

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy mennyit keresel.

Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után, fáradtan, csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket.

Nem érdekel, hogy ki vagy és hogy jutottál ide.

Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában, anélkül, hogy visszariadnál.

Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.

Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről, amikor minden egyéb összeomlott.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal és, hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.

 

Anna Ahmatova: Ház a hóban

Bolyongunk egyre, kéz a kézben,

nem tudunk elszakadni még.

Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.

Sötétedik az esti ég.

 

Hallgatunk, templomba betérve,

keresztelőt, nászéneket.

És nem nézünk egymás szemébe…

Velünk minden másképp esett.

 

Aztán a havas temető vonz.

Ülünk. Könnyűl lélegzetünk…

Egy házikót a hóba rajzolsz. –

Abban mindig együtt leszünk.

(Rab Zsuzsa fordítása)

 

Váci Mihály: Ha elhagynál…

Ha elhagynál engemet, – jobban

mi fájna?

hiányod, vagy a szív megdobbant

magánya?

A csalódás kínjától félek,

vagy féltlek?

Szerelmünket szeretem jobban,

vagy Téged?

 

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszu-hosszu őszt,

lehet-e némán teát inni véled,

rubin-teát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

az utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt,

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

 

Szergej Jeszenyin: Ülj le mellém

Ülj le mellém, kedves, ülj le,

hogy szelíd szemedbe zárva

hadd figyeljek elmerülve

szívem förgeteg-szavára.

 

Ez az őszi arany-áldás,

fürtöd hamvas-dér-fehére

úgy hullott, mint a megváltás

a mihaszna lókötőre.

 

Rég mögöttem szülőföldem,

rétek, erdők sűrűsége,

életem hogy beleöljem

városi vad dicsőségbe,

 

odahagyott kertre, nyárra

hogy ritkábban emlékezzem,

hol a békák muzsikája

költővé nevelt föl engem.

 

Éppen ilyen ősz van arra.

Ág-mancsával be-betéved

ablakunkon a juharfa,

keresi az eltünőket.

 

Rég nincsenek a világon.

Cinteremben az ezüst hold

jóslata a keresztfákon:

mi is vendégek leszünk ott.

 

Mi is talján bajnak-gondnak,

ott leljük meg végre békénk.

Ezek a hullámzó dombok

vígasztalják, aki él még.

 

Ülj le mellém, kedves, ülj le,

hogy szelíd szemedbe zárva

hadd figyeljek elmerülve

szívem förgeteg-szavára.

(Rab Zsuzsa fordítása)

 

Zelk Zoltán: Hajolj fölém

Hajolj fölém, bárhol vagy is,

mert ha egy pillanatra is

elveszítem az arcod, elveszítem az arcom.

Hajolj fölém, mert nincsen arcom,

ha nem hajol fölém az arcod,

hajolj fölém, ha kelsz, ha fekszel, ha zuhany alatt állsz

akádban,

ha szatyorral a boltba mégy,

ha rossz a lift, s hat emelet

mélyébe és visszazihálsz,

ha írógépnél, ha volánnál

ha forogsz míg fércelik

igazítják rád a ruhát, ha csüggedt bútoraidon,

mint eltévedt, ácsorgó fákon

tekerg a folyondár hiány,

ha paplanodra ejted könyved,

ha már az álom tengerörvényében...

Hajolj fölém, ha alszol is,

ha sírkövet cipelsz a Gelejre,

ha min vásárban ott felejtett

megállíthatatlan körhinta

forog a gyermekkori táj,

ha rajta halottaid ülnek,

ha látod, már felhőből foltoz

szoknyát lerongyolódott dédanyád:

akkor is hajoljál fölém!

Hajolj fölém, mert nincsen arcom

mert már csak arcod visszfénye arcom.

Hajolj fölém!

 

A fejezetben található SZERZŐK ÉLETRAJZA a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a Katolikus Lexikonban, a Petőfi Irodalmi Múzeum adatbázisában, a Magyar Életrajzi Lexikonban, a Magyar Tudományos Akadémia internetes adatbázisaiban, a Kulturális Enciklopédiában és a Wikipédiában található biográfiák alapján szerkesztve és kivonatolva készült.

Szent PÁL apostol Tarzuszban, Kilikiában született Kr. u. 1. vagy 5. körül.- Róma, 67): Életrajzát főként az Apostolok Cselekedeteiből ismerjük: Benjamin törzséből való családban született, apja Tarzusz város jómódú polgára volt. A körülmetéléskor a Saul ('Kiesdett') nevet kapta. Gyermekkorában arámul beszélt, a törvény és a hagyományok szigorú megtartására nevelték. 15 évesen Jeruzsálembe küldték, hogy rabbivá neveljék. Gamáliel tanítványaként alaposan megismerkedett az Ószövetséggel és a rabbik egzegetikai módszereivel. Lelkes híve lett a farizeusoknak. Sátorkészítő mesterséget tanult, amivel apostolsága alatt sem hagyott fel, hogy független maradhasson. Egyetértett István diákonus megkövezésével, az első nagy keresztényüldözésben, elment a főpaphoz és ajánlólevelet kért a damaszkuszi zsinagógához, hogy onnan is Jeruzsálembe hurcolhassa a keresztényeket. El is indult, de útközben egy látomásban megjelent neki Jézus, melynek hatására megtért, s megkeresztelkedett. Damaszkuszban kezdte a térítést, tanította a zsinagógában, hogy Jézus a Messiás. Mivel a zsidók meg akarták ölni, kimenekítették a városból. Jeruzsálembe ment, ahol Barnabás vette maga mellé, elvitte az apostolokhoz, akik befogadták. A zsidók itt is keresték, ezért a keresztény testvérek lekísérték Cézáreába és hazaküldték Tarzuszba. Tarzuszból Barnabás Antiochiába vitte, ahol mindketten buzgón és eredményesen térítettek. Az éhínség idején Barnabással vitte Jeruzsálembe az adományokat. A Pál nevet első missziós útján, Páfuszban vette föl. Az első missziós útjára Kr. u. 44-49-ben Antiochiából indult Barnabással és János Márkkal, úgy, hogy Szeleukiából Ciprusba hajóztak Szalamiszban hirdették Isten szavát, és az egész szigetet bejárták egészen Páfuszig, ahol Szergiusz Paulusz helytartó is megtért. Páfuszból Pamfiliába, Pergébe hajóztak. Nehéz út után Barnabással a pizidiai Antiochiába érkezett, ahol a zsidók irigységből megrágalmazták őket, ezért a pogányok felé fordultak, s kis idő múlva el kellett hagyniuk a várost. Ez történt Ikóniumban is. Lisztrában a zsidók föllázították ellenük a népet, ezért megkövezték. Később Derbébe, majd Lisztrán, Ikóniumon, Antiochián, Pergén és Attálián át visszatértek kis időre a szíriai Antiochiába. A második missziós úton Kr. u. 49-52-ben Szilással sorra látogatta az egyházakat Szíriában, Kilikiában, Derbében, Lisztrában és a pizidiai Antiochiában. Lisztrában maga mellé vette Timóteust, aki az egyik leghűségesebb munkatársa lett, s bejárták Frígiát és Galáciát, majd Mízián átvágva lementek Troászba, majd Makedónia felé indultak. Neapoliszon át a Via Egnatián Filippibe értek, ahol egy virágzó egyházat alapítottak. Innen kísérőivel a Via Egnatián Amfipoliszon és Apollónián át Tesszalonikába ment. Mivel a zsidók itt is bevádolták a vezetőségnél, ezért el kellett hagyniuk a várost és Szilással Bereába mentek, ahol sok zsidó és tekintélyes pogány tért meg. Ezután Athénba ment, ahol a zsinagógában és a piacon tanított. Szavai néhány epikureista és sztoikus bölcselő érdeklődését is fölkeltették, de kigúnyolták, majd fölszólították, hogy az Areopagoszon is adja elő gondolatait, de amikor itt az ítéletről és a föltámadásról beszélt, kinevették. Ekkor határozta el, hogy csak a megfeszített Krisztust fogja hirdetni minden szónoki fogás és emberi bölcsesség mellőzésével. Korintusban Aquilánál és Priszkánál lakott, hétköznapokon sátrakat készített, szombatonként tanított a zsinagógában. Közel két évig tartózkodott itt, Kr. u. 50 végétől 52 végéig, ekkor Aquilával és Priszkával hajóra szállt, és Szíria felé indultak. Efezusban elvált tőlük, Cezáreában szállt partra, majd Antiochiába ment. A harmadik missziós útra Kr. u. 53-58-ban került sor. Antiochiából indulva bejárta Galáciát, Frígiát és a hegyvidéken átkelve a Meander-völgyön át Efezusba érkezett Kr. u. 53 végén vagy 54 nyarán, ahol közben Aquila és Priszka térített. Három hónapig tanított a zsinagógában, majd a pogányokhoz fordult Később elhagyva Efezust társaival egyházat alapítottak Kolosszéban, Laodiceában, Hierapoliszban, Troászban, majd Szmirnában, Pergamonban, Tiatirában, Szárdeszban és Filadelfiában. Ezután Makedóniába ment Troászon át, ahol azt remélte, találkozik Titusszal. Miután ez nem sikerült, egyedül folytatta útját Makedóniába, ahol találkozott Titusszal és talán Illíriába is betért és sort kerített a korintusiaknak oly régóta ígért látogatásra is. Mivel a zsidók az életére törtek, Makedónián és Filippin át Troászba ment, majd Milétoszba hajózott. Milétoszból Tiruszba, majd Ptolemaiszba és Cezáreába. Később Jeruzsálemben a felizgatott tömeg rátámadt a Templomban, ahol meg akarták ölni, amikor megérkezett a helyőrség ezredese és letartóztatva megmentette életét. Amikor az ezredes megtudta, hogy római polgár, a főtanács elé állította. Amikor a helyőrség vezetője hírét vette, hogy 40 zsidó megesküdött, hogy megölik, biztos őrizetet rendelt mellé és elküldte Cezáreába, Félix prokurátorhoz, ahol azzal vádolták, hogy lázít, szektavezér és meg akarta gyalázni a Templomot. Sikeresen védekezett, de felmentését elnapolták, mert Félix bízott abban, hogy váltságdíjat fog neki adni. Így telt el két év, valószínűleg 58 végétől 60-ig. Amikor Félixet Fesztusz váltotta, Pál a császárhoz föllebbezett, ezért néhány más fogollyal együtt rábízták egy századosra és néhány katonára és hajóval Rómába küldték. Kis-Ázsia partvidéke és Kréta szigete mentén viharba kerültek, ahol a tomboló szél Málta szigetére sodorta őket. A telet itt töltve január végén szálltak hajóra, először Szirakúzában majd Puteoliban kötöttek ki, majd a Via Appián érkeztek meg Rómába. Rómában 61 elejétől 63-ig engedélyt kapott, hogy a katonával, akinek őrizetére rábízták, és néhány társával saját lakást béreljen és mindenkit fogadhasson. viszonylagos szabadságát arra használta fel, hogy hirdesse az evangéliumot, nemcsak a zsidók körében, hanem az őt őrző katonáknak és másoknak is. Utolsó éveiről csak a pasztorális levelek és Római Szent Kelemen megjegyzései alapján tudunk némi fogalmat alkotni. A hagyomány szerint fogságának utolsó napjait a Mamertinusi börtönben töltötte és a mai Tre Fontane területén fejezték le, 67-ben.

PETŐFI Sándor a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja Kiskőrösön született 1823. január 1-én. Szlovák eredetű családból származott, apja Petrovics István mészáros, kocsma- és földbérlő, anyja Hruz Mária, testvére István. 1824-ben Kiskunfélegyházára költöztek, később ezt a várost vallotta szülőhelyének. Iskoláit Kecskeméten, Sárszentlőrincen, Pesten és végül Aszódon végezte, ahol elkezdett verseket írni, de itt ébredt fel erősebben vonzalma a színészet iránt. 1838-39-ben Selmecbányán tanult, ahol az önképzőkörben sikert aratott verseivel. 1839 elején elhagyta Selmecbányát és Pestre gyalogolt, ahol egy ideig statiszta és szolga volt a Nemzeti Színháznál, de apja hazavitte és mesterségre akarta fogni, de az anya közbenjárására Ostffyasszonyfára került egy rokoni házhoz, hogy majd ősszel Sopronban folytassa iskoláit. 1839 őszén Sopronban katonának állt be, 1840 márciusában ezredével Horvátországba indult, de útközben megbetegedett és leszerelték. 1841-ben érkezett vissza Sopronba, majd Dunavecsére ment nyomorgó szüleihez. Később Sepsy Károly hattagú vándorszínész-társaságba kerül három hónapra, majd 1841 őszén Pápán tanul tovább, ahol megismeri Jókai Mórt, önképzőköri sikereket arat és hanem az országos nyilvánosság előtt is fellép A borozó című verssel, mely 1842. május 21-én jelenik meg, ekkor még Petrovics Sándor néven. A Petőfi Sándor név először a Hazámban című költemény alatt jelenik meg 1842. november 8-án. Újra színésznek áll, Székesfehérváron és Kecskeméten nagy nélkülözések között él. 1843 tavaszán Pozsonyban próbálkozott, de színésztársulatba nem sikerült bejutnia, ezért megélhetésért a kéziratos Országgyűlési Tudósításokat másolta és megismerkedett az akkor ott időző írókkal, akik révén ajánlatot kapott két regény fordítására. 1843 nyarán Pestre ment, elkészítette a fordításokat, megismerkedett haladó fiatal írókkal, értelmiségiekkel. Ősszel újra színésznek indult, előbb Debrecenben próbálkozott, majd Bihar Vármegyében játszott, de később betegen, lerongyolódva, elcsigázva vánszorgott vissza Debrecenbe, ahol Iéhezve és fázva töltötte 1843-44 telét. Összeírta eddigi verseit és 1844 elején Pestre indult, ahol egy ideig hiába keresett kiadót, de később Vörösmarty Mihály közbenjárására a Nemzeti Kör adta ki költeményeit 1844 novemberében. Ugyanakkor segédszerkesztő lett a Pesti Divatlapnál 1845. március végéig. Ekkor már a Pilvax kávéházban összejáró radikális szellemű fiatal értelmiségi és írókör szervezője és vezetője. Rövidesen felkelti a konzervatív, arisztokratikus ízlés képviselőinek dühét, támadások indulnak ellene, főleg A helység kalapácsa című komikus hősköltemény 1844 októberi és a János vitéz 1845 márciusi megjelenése után. 1845 tavaszán felvidéki útra indult; a közel három hónapig tartó út minden állomásán, így Eperjesen, Késmárkon, Rozsnyón, Rimaszombatban, Losoncon ünneplésben volt része, melyről az Úti jegyzetekben számol be. Ezután egy válság következik költői pályáján, majd a forradalmak történetét és a szocialisztikus írókat tanulmányozva írja meg a Levél Várady Antalhoz, a Sors, nyiss nekem tért, valamint A XIX. század költői, az Egy gondolat bánt engemet, és A nép nevében című költeményeit. 1846 tavaszán fiatal írókból megszervezi a Tízek Társaságát, mely bár nem tudott kibontakozni és saját lapja sem lehetett, de megnyeri szövetségesül Arany Jánost, akihez ezután barátság fűzte, állandó levelezésben állt vele. 1847 tavaszán megjelent Összes Költeményei 3000 példányban. 1846 szeptemberében egy nagykárolyi utazás során beleszeretett Szendrey Júliába, az erdődi tiszttartó lányába, akit 1847 őszén vesz feleségül. E szerelem és házasság lett ihletője a Reszket a bokor, a Szeptember végén, a Minek nevezzelek? című verseknek. Az 1848. március 15-én kitört pesti forradalomban az ifjúság élén volt, Nemzeti dal című verse a forradalom himnusza lesz. Több bizottságba, küldöttségbe beválasztották, népgyűléseket szervezett, a nemzetőrség kapitánya lett. Tagja lett az Egyenlőségi Társulat nevű radikális klubnak, amelynek megbízásából a Jelačić támadását követő napokban proklamációt fogalmazott a nemzethez. 1848. október 15-én kapitányként belépett a honvédség sorába Debrecenben. Ide hozta feleségét is, itt született Zoltán fia, akinek keresztszülei Arany Jánosék voltak. Később Kossuthtól harctéri beosztást kért, majd 1849 elején elindult az erdélyi hadszíntérre, ahol Bem József tábornok segédtisztjévé nevezte ki. Haditudósításokat és lelkesítő-dicsőítő verseket írt, közben Bem futáraként ismételten megfordult Debrecenben, ahol összekülönbözött Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, lemondott tiszti rangjáról, családját Aranyékhoz küldve, közlegényként tért vissza Bemhez. Visszakapta rangját, sőt Bem őrnaggyá léptette elő. Amikor 1849 május elején ismét Debrecenben járt, Klapka György tábornok megtámadta és megsértette, ezért újra kilépett a katonaságtól és feleségével Pestre ment, majd amikor a kormány elmenekült innen, családjával Mezőberénybe ment egy rokona szüleihez. Innen július 18-án Erdélybe indult, családját Tordán hagyva, Bemhez csatlakozott július 25-én. Július 31-én, a fehéregyházi vesztett csatát követő menekülésben eltűnt. Közel ezer verset írt, ebből körülbelül nyolcszázötven maradt az utókorra.

SZABÓ Lőrinc Kossuth és József Attila-díjas költő, műfordító Miskolcon született 1900. március 31-én. 1919 őszén került Budapestre, először gépészmérnöknek készült, később a bölcsészkarára iratkozott, de csak rövid ideig volt hallgató. 1921-ben belépett Az Est szerkesztőségébe, ahol újságíró, majd később olvasó szerkesztő lett. Feleségül vette Mikes Klárát. Először műfordításaival tűnt fel (Shakespeare: Szonettek, Omár Khájjám: Rubaiját). 1922-ben jelent meg első verseskötete Föld, erdő, Isten címmel. A következő évben jelent meg Kalibán c. verseskötete. Költői egyénisége A sátán műremekeiben, majd a Te meg a világban bontakozott ki. 1927-ben Pandora címmel művészeti és kritikai folyóiratot indított és szerk. Az Est-lapoknál végzett újságírói munka mellett sokat fordított angolból, főleg Shakespeare-műveket, franciából Baudelaire Romlás virágait, Verlaine válogatott verseit, Villon Nagy Testamentumát, Molière Nők iskoláját, oroszból Tyutcsevet, Puskint, Krilovot, németből Goethe Wertherét. Műfordításainak nagy részét az Örök barátaink c. kötetében tette közzé. A harmincas években sokat utazott külföldön. Ebben az időben már elismert költő volt, tagja a Kisfaludy, a Lafontaine és a debreceni Ady Társaságnak. Háromszor tüntették ki Baumgarten-díjjal. 1943-tól a hivatalos politika támogatása jelent meg írásaiban. Ez 1945 után hosszabb ideig kizárta az irodalmi közéletből. 1947-ben jelentkezett ugyan újabb kötettel, a Tücsökzenével, de ez időben főleg műfordítással foglalkozott. 1956 után kapcsolódott újból az irodalmi életbe. Budapesten halt meg 1957. október 3-án.

Szent JÁNOS apostol és evangélista Bethszaidában, Galileában született 15. körül. Jeruzsálemben vezető szerepe volt, Pál az Egyház „oszlopai” közé sorolta (Gal 2,9). Amikor Péter apostol meggyógyította a bénát, János ott volt vele (ApCsel 3,1-11), és a főtanács előtt is ketten álltak, s mindkettőjükről azt állapították meg, hogy „írástudatlan” és „tanulatlan” emberek, akik Krisztus követői (4,13.19). Az apostolok testülete Szamariába küldte őket, hogy imádsággal és kézrátétellel közvetítsék a Szentlelket (8,14-25). Ez annál szembetűnőbb, mivel a béna meggyógyításáról szóló beszámolóban nem töltött be önálló szerepet: Péter beszél és teszi a csodát. Ennek ellenére az Apostolok Cselekedetei szerzője úgy érezte, hogy nem hagyhatja Jánost említetlenül, és épp ez bizonyítja, hogy az ősegyházban Jánosnak tekintélye volt. A szinoptikusok közelebbi magyarázatot is adnak arra, hogy miért volt Jánosnak az ősegyházban vezető szerepe. A meghívás történetében ő és a bátyja, Jakab úgy szerepel, mint akit Jézus mindjárt Péter és András után hívott meg (Mt 4,21). Zebedeus tehetős halászember volt a Galileai-tónál (Mk 1,20), s fiai az mesterségét űzték. Az apostolok listáján Zebedeus fiai Péter (és András) után következnek (vö. Mt 10,2-4); Jézus a Boanergesz melléknevet adta nekik (Mk 3,17). Jézus nyilvános működése idején Zebedeus fiai az előtérben álló tanítványok közé tartoznak tanúi Jairus lánya föltámasztásának (Lk 8,51), Jézus színeváltozásának (Mk 9,2; Mt 17,1; Lk 9,28) és halálfélelmének a Getszemáni kertben (Mk 14,33; Mt 26,37). S amilyen hevesek voltak (Lk 9,49.54), attól sem riadtak vissza, hogy közvetlenül vagy anyjuk által (? Szalóme, vö. Mt 27,56; Mk 15,40) megkíséreljék biztosítani kiváltságos helyzetüket Isten országában is, ami a többi apostolban fölkeltette a féltékenységet (Mt 20,24; Mk 10,41). A negyedik evangéliumban János nem szerepel név szerint, és a Zebedeus fiai megnevezés is csak egyszer fordul elő (Jn 21,4): a tanítvány, „aki ezekről tanúságot tett és megírta ezeket. Tudjuk, hogy igaz a tanúsága” (21,24), nem lehet más, mint „az a tanítvány, akit Jézus kedvelt” (21,20), és akiről elterjedt a hír, hogy nem hal meg (21,23); a hírt később valószínűleg helyesbítették (21,23b). A 21,20-ban konkrétan is azonosítja azzal a tanítvánnyal, „aki a vacsorán Jézus keblére hajolt és megkérdezte...” (vö. 13,23-25). Ez a tanítvány Máriával együtt a kereszt alatt állt, és magához vette Jézus anyját (19,27), húsvét reggelén még Péter előtt odaért a sírhoz, és meggyőződött róla, hogy üres (20,2). Az Úr mennybemenetele után Péterrel egy ideig Jeruzsálemben térített. Miután a Templom díszkapujánál egy sántát meggyógyítottak, a főtanács elfogadta őket. Szabadulása után Péterrel együtt Szamariában bérmált, majd Efezusban telepedett le s vezette a keresztény közösségeket. Domitianus idején (Kr. u. 81-96) Rómába idézték, forró olajba dobták, amiből sértetlenül szabadult (innen a nép nyelvén: Olajbafőtt János). Patmosz szigetére száműzték. Nerva császár (96-98) idején visszatért Efezusba, ahol Traianus császár (98-117) alatt igen öregen, természetes halállal halt meg. Az ókeresztény hagyomány apostolokra vonatkozó két legrégibb tanúja az Epistula Apostolorum és Jusztinosz Dialogusa. Az Epistula Jánost az első helyen említi az apostolok listáján, a Dialogus szerint János a Jelenések könyvének szerzője. A Jelenések 1,9 szerint a látnok Patmosz szigetén tartózkodott, a kisázsiai partokkal szemben. Ireneusz tanúsítja, hogy János Efezusban élt és ott is halt meg. Ugyanakkor Szmirnai Szent Polikárpra (†Kr. u. 167) hivatkozik és (nyilván tévesen) Papiászra. Az újabb kutatások fényében Polikárp tanúsága megbízhatatlannak bizonyult: valószínűbb, hogy az Úr egyik tanítványára gondolt, aki a hagyomány hordozóinak második nemzedékéhez tartozott. De Ireneusz akkor is tanúja annak a 2. század végén széles körben elterjedt nézetnek, mely szerint János egészen Traianus császár koráig (ur. 89-117) Efezusban élt. Ireneusztól függetlenül Efezus püspöke, Polükratész is támogatja azt a hagyományt, hogy János Efezusban élt: egy Viktor pápához írt levelében az Efezusban eltemetett Jánosra hivatkozva védekezik. Alexandriai Kelemen szerint a tirannus (= Domitianus) halála után János Efezusba ment, és ott az egyház élére állt. Kelemen ezzel az efezusi hagyományhoz csatlakozott, melyet Ireneusz képviselt. Eszerint a negyedik evangéliumot és a leveleit is Efezusban írta. A Szentírásban János apostol művei: János evangéliuma, Jelenések könyve, Szent János első levele, Szent János második és harmadik levele. A bibliakutatás szerint kétséges, hogy az evangélium és a Jelenések Könyve azonos személytől származik. Nevéhez fűződik több apokrif irat: egy 2. századi gnosztikus evangélium, valamint János és Jézus beszélgetésének töredéke; János cselekedetei (4. századi írás utazásairól és csodáiról); Acta Joannis (5. század), Virtutes Joannis (6. század vége), Passio Joannis és három apokalipszis. 

DEVECSERI Gábor József Attila és Kossuth-díjas költő, író, műfordító, klasszika-filológus Budapesten született 1917. február 27-én. Tanulmányait Budapesten végezte, az egyetemen görög-latin szakos tanári oklevelet szerzett. Magántisztviselőként dolgozott, majd a Baumgarten Könyvtár könyvtárosa volt. Első verseskötete 15 éves korában jelent meg Karinthy Gáborral közösen, első önálló kötete A mulatságos tenger 1936-ban. Költeményeit a Nyugat és a Szép Szó közölte. 1938-ban adta ki az Officina Kétnyelvű klasszikusok sorozatában, Kerényi Károly bevezetésével Catullus összes költeményeit az ő fordításában. Egymás után jelentek meg Plautus, Platón, Hérodotosz fordításai. 1946–48-ban tanársegéd a Görög Intézetben, 1948-tól 1954-ig a Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáján őrnagyi rangban irodalmat tanított. 1949–51-ben a Magyar Írók Szövetségének főtitkára, 1953–56-ban a Néphadsereg Szabad Hazánkért című irodalmi és művészeti folyóiratának szerkesztője volt. Közben lapokban, antológiákban és önálló kötetekben jelentek meg versei, tanulmányai, műfordításai. Utóbbiak közül a legjelentősebb Homérosz Odüsszeájának és Iliászának fordítása. Mindkettő számos kiadásban jelent meg – később kiegészítve a homéroszi költeményekkel – javított formában. Fordításai nemcsak minőségben kiválóak, hanem mennyiségileg is számottevőek: 89 írónak közel ezer versét, drámáját és regényét ültette át magyarra. Élete végén hosszú betegség gyötörte, de naplójának, önéletrajzi töredékének tanúsága szerint még a kórházi ágyon is dolgozott. Budapesten halt meg 1971. július 31-én.

PILINSZKY János a XX. század egyik legjelentősebb katolikus érzésű költője, író, publiciszta Budapesten született 1921. november 25-én. A budapesti piaristákhoz járt középiskolába, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1939-40-ben joghallgató, 1940-1944 között magyar-olasz irodalmat és művészettörténetet hallgat. 1942-44-ben az Élet segédszerkesztője. 1944-1945-ben légvédelmi tüzérként a honvédséggel Németországban volt, Harbachban betegen érte meg a háború végét. 1946-1947-ben az Újhold folyóirat szerkesztőségi tagja, a Diárium, a Magyarok, a Válasz, a Vigilia munkatársa. Első verseskötetét, Trapéz és korlát 1947-ben Baumgarten-díjjal tüntették ki. 1949-56 között írásait nem közölték. 1956-tól a Magvető Kiadó lektora, 1957-től haláláig az Új Ember hetilap munkatársa. 1971-ben József Attila, 1980-ban Kossuth-díjat kapott. Budapesten halt meg 1981. május 27-én.

IGNOTUS (Veigelsberg Hugó) publicista, műkritikus, költő, író Pesten született 1869. november 2-án. Apja a Pester Lloyd főszerkesztője volt. Budapesten végezte a jogot, majd újságíró lett. Polgári radikális, de egy ideig, mint publicista ifj. Andrássy Gyula plurális választójogi tervét támogatta. 1891-től A Hét, 1902-től a Magyar Hírlap munkatársa, A Hét írói körének egyik vezetője. Mint riporter, utazást tett Németországban, Törökországban, a Balkánon, az USA-ban. 1906-ban egyik megindítója a Szerda című folyóiratnak. 1908-ban Hatvany Lajossal és Fenyő Miksával megalapította a Nyugatot. Az elsők közt állt Ady, Babits, Móricz Zsigmond mellé. A kor konzervatív irodalmi erőivel heves kritikai harcot folytatott az elismertetésükért. 1919-ben az ellenforradalom elől Bécsbe emigrált, s mint osztrák újságíró és dramaturg dolgozott, de a távolból is részt vett a magyar irodalom harcaiban, kiállt a fiatal József Attila mellett. Az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején szembekerült a Nyugat új szerkesztőségével, amely hivatkozva arra, hogy a szerkesztésben – gyakori külföldi tartózkodásai miatt – gyakorlatilag úgy sem tud részt venni, nevét levette a folyóirat éléről, 1937-től a polgári radikális Magyar Hírlap cikkírója. A hitlerizmus elől 1938-ban ismét emigrációba kényszerült. New Yorkban telepedett le, ahol elnyerte a város irodalmi nagydíját. 1948-ban a magyar állam hazahozatta, de ekkor már halálos beteg volt. Megkapta a „Pro arte” kitüntetést. Budapesten halt meg 1949. augusztus 3-án.

NAGY László József Attila és Kossuth-díjas író, esszéista, drámaíró, műfordító Felsőiszkázon született 1925. július 17-én. Tízéves korában csontvelőgyulladás következtében bal lábára megbénult. Tanulmányait a pápai református kollégiumban végezte. Ebben az időben keserű hangú, kamaszosan búsongó verseket írt. Festőnek készült és rajzolni tanult a pápai Képző Társulatban. 1946-tól népi kollégista Budapesten. Az Iparművészeti Iskolában tanult, majd a Képzőművészeti Főiskola festőtan szakán Kmetty János növendéke volt, majd magyar irodalom és filozófia szakos hallgató a bölcsészettudományi karon. Első verseit és lírai önéletrajzát a Valóság közölte 1947-ben. Első kötete, a Tűnj el, fájás 1949 könyvnapjára jelent meg. Tanulmányait 1949 őszétől Szófiában folytatta, ösztöndíjat kapott, hogy a bolgár nyelvet elsajátítsa, 1952 nyarán tért haza. Feleségül vette Szécsi Margit költőnőt. 1953-ban műfordításkötetet adott ki a bolgár népköltészet alkotásaiból. Műfordítói tevékenysége a következő évtizedekben a délszláv, az albán és a keleti finnugor népköltészet számos alkotását felölelte, de tolmácsolta a spanyol, angol, francia, német, lengyel költők verseit is. 1953-57 között a Kisdobos című gyermeklap szerkesztője, majd főszerkesztője, 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa volt. Az ötvenes években költészetében a dal mellett megjelent az úgynevezett hosszúének, a lírát az epikával ötvöző versforma. Népszerűsége a hatvanas évek végétől kortárs költészet élvonalába emelte, egyre több fiatal költő tekintette mesterének. Számos versét megzenésítették. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától születtek nagyobb számban új művei. Műfordításaiért elnyerte a bolgár Cirill és Metód-rendet; 1968-ban a Sztugai Nemzetközi Költői Estek nagydíját. A Magyar Televízió portréfilmet készített róla 1975-ben. Budapesten halt meg 1978. január 30-án.

Charles de FOUCAULD francia származású szerzetes, katolikus pap, földrajztudós, nyelvész, a Jézus Kistestvérei szerzetesközösség alapítója Strasbourgban született 1858. szeptember 15-én. Hat évesen árva maradt, nagyapja nevelte. Strasbourgi és nancyi diákévei alatt elveszítette hitét. Légionárius lett, de fegyelmezetlensége miatt 1881-ben elbocsátották, de hamarosan visszanyerte alhadnagyi rangját, s egy nyolc hónapos szaharai hadjáratban kitűnt bátorságával. Franciaországba visszatérve leszerelt, s kutatóútra indult a Szaharába. Algériában nyelvet tanult, 1883-84-ben a sivatagban egy rabbi szolgálatában állt. A sivatagi magány és a muszlimok vallásossága indította el a megtérés felé. Hazatért, 1888 őszén meggyónt, és mély imádságos életet kezdett. Elzarándokolt a Szentföldre, 1890-ben Názáretben belépett a trappistákhoz, akik a szíriai Akbès kolostorába küldték. 1896-ban átkérte magát az algériai Staoüel kolostorába. Elöljárói Rómába küldték teológiát tanulni, de a papszentelés előtt elbocsátását kérte a rendből. 1897-ben Názáretbe ment, és remeteéletet kezdett. 1901-ben a franciaországi Viviers-ben szentelték pappá, majd az algériai-marokkói határon, Beni-Abbes mellett telepedett le mint remete. Életét arra szánta, hogy példájával utat készítsen a muszlimok evangelizálása számára. Remeteségét Jézus Szíve Testvérületnek nevezte, naponta több óra szentségimádást végzett. 1905-ben beljebb ment a Szaharába az Ahaggar-hegységbe, Tamanraszet közelébe. Meg akarta ismerni a tuarégek nyelvét és szokásait, de egy fanatikus tuarég 1916. december 1-én lelőtte.

DSIDA Jenő erdélyi magyar költő, hírlapíró Szatmárnémetiben született 1907. május 17-én. A gimnáziumot Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte, majd Kolozsváron jogot tanult, de nem fejezte be. 1931-től társszerkesztője, majd szerkesztője a nagyváradi Erdélyi Lapok című katolikus napilapnak. 1933-ban itáliai zarándokutat tett, 1937-ben Márton Áron eskette a Szent Mihály templomban, aki betegágyán is lelki gondozója volt. 1929-től a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság és a marosvécsi Helikon tagja. Az Erdélyi Katolikus Akadémia és a PEN Klub romániai tagozatának titkára. Első verseit Benedek Elek Cimbora című gyermekújsága közölte. Egyik leghíresebb verse, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár), melynek létezését is megpróbálták örökre elfelejtetni. Gépírással terjesztették, de nagyon sokáig csak a legendákban létezett, ma szabadon olvasható. Kolozsváron hunyt el 1938. június 7-én, a Házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron végezte. Őszinte hittel ragaszkodott a katolikus vallás tanításaihoz, s költészetében nagy szerepet kapott Krisztus alakja és a megváltás tudata (Út a Kálváriára, Húsvéti ének). Vallásos költészetében a középkori ferences hagyományokat újította föl, igazi "poeta angelicus" módjára.

Szergej Alekszandrovics JESZENYIN orosz költő Konsztantyinovoban (ma Jeszenyino), rjazanyi tartományban született 1895. október 3-án. Édesapja és édesanyja falusi parasztemberek voltak, kisgyermekként anyai nagyszülei nevelték. Első verseit kilencévesen írta, szerette az orosz irodalmat, Puskint, Gogolt. Egyházi iskolába íratták, majd ennek elvégzése után a Moszkvai Tanítóképzőbe szánták, de erre nem került sor. 1912-ben Moszkvába költözött, ahol egy húsboltban, majd könyvesboltban, később egy nyomdában lektorként dolgozott, ahol megismerkedett Anna Izrjadnovával, akivel a Sanyavszkij Népi Egyetemen történelmi-filológiai tárgyakat hallgattak esténként. Polgári esküvőjük után 1914 végén megszületett fiuk, Jurij, akit a sztálinista tisztogatások idején letartóztattak, majd 1937-ben agyonlőtték. 1915-ben Szentpétervárra költözött, ahol Alekszandr Bloknak írt üzenete után a költő találkozásra hívta, majd bevezette az irodalmi társaságba és megjelentette négy versét a Golosz zsiznyi című folyóiratban. 1916-ban jelent meg első kötete Radunyica címmel. 1916-1917 között katonai szolgálatra sorozták be, de tekintélyes írók közbenjárására nem került ki a frontra, hanem a Carszkoje Szelo-i kórház írnoka lett. Az 1917-es forradalmat egy rövid ideig támogatta, de hamar elvesztette illúzióit. 1917 augusztusában Jeszenyin másodszor nősült, feleségül vette Zinajda Rajk színésznőt. 1918 szeptemberében saját kiadóvállalatot alapított, ahol megjelentette második verseskötetét Preobrazsenyie címmel. Ebben az évben született meg Tatjana lánya. 1920-ban két új kötete jelent meg és ekkor született meg harmadik gyermeke, Konsztantyin. Közben Dél-Oroszországban és a Kaukázusban utazgatott és ebben az időben kezdett el kocsmákba járni, és ettől kezdve hamarosan részeg botrányaitól volt hangos a társasági élet. 1921 őszén megismerte a Párizsban élő amerikai táncosnőt, Isadora Duncant, akivel 1922. május 2-án házasodott össze, majd elkísérte egy európai és amerikai turnéra, ahol gyakran részeg állapotban szállodai szobákat vert szét és botrányokat rendezett az éttermekben. Viselkedése nagy nyilvánosságot kapott az akkori sajtóban, ő pedig unatkozott a szerinte ál-művészi körökben, Amerikát kifejezetten nem kedvelte. Egyre többet ivott, barátai visszaemlékezései szerint tekintete tompa lett és fénytelen, életuntnak és betegnek tűnt. Csalódott a nyugati művészi körökben, akik nem voltak hajlandóak befogadni. Mivel házassága rövid ideig tartott 1923 májusában visszatért Moszkvába, ahol rögtön kapcsolatba bonyolódott Avguszta Miklasevszkaja színésznővel. Másik szerelme ebből az időből, Galina Benyiszlavszkaja, aki a költő halála után egy évvel öngyilkosságot követett el a sírjánál. 1924-ben újabb kötete jelent meg Moszkva kabackaja címmel, melynek versei őszinte vallomások a részegségről, a züllött kocsmázásokról, a botrányokról. Ugyanebben az évben fia született Nagyezsda Volpin költőnőtől, akit soha nem látott. (Alekszandr Jeszenyin-Volpin később híres költő lett és részt vett Andrej Szaharov disszidens mozgalmában az 1960-as években, majd az Egyesült Államokba költözve, Jeszenyin-Volpin néven matematikus lett.) 1924 szeptemberében újabb kaukázusi utazás következett, ez idő alatt Perszidszkije motyivi című verscikluson és az Anna Sznyegina című poémáján dolgozott. Az utazás jót tett a lelkének, a déliek szívélyesen és szeretettel fogadták, tenyerükön hordozták. Megnyugodott és művészete is kiteljesedett, az 1924-25-ös évben több mint száz költeményt írt, melyeket Sztrana szovetszkaja címmel adtak ki. Visszatérve Moszkvába nyugalmának vége szakadt, újra nekivettette magát a kocsmáknak, majd egyre paranoiásabb lett, emlékezések szerint pisztolyt vett, s folyton úgy érezte, hogy követik és figyelik a rendőrök. Depressziója elmélyült, verseiben egyre inkább eluralkodtak a halálhoz kötődő gondolatok. Utolsó két éve folyamatos tévelygéssel és részegséggel volt tele, ugyanakkor megalkotta költészetének legszebb darabjait. 1925 tavaszán Jeszenyin megismerkedett Lev Tolsztoj unokájával, Szofja Andrejevna Tolsztajával, aki az ötödik felesége lett. Házassága nem segített súlyosbodó depresszióján, felerősödött paranoiája, hallucinációk gyötörték. 1925 őszén idegösszeomlással kórházba került, ahol egy hónapig kezelték és december 21-én engedték ki. Ekkor kiadójától kikérte az összegyűjtött verseiből kiadott kötet honoráriumát, meglátogatta gyermekeit és Pétervárra utazott, ahol az Angletyer nevű szállodában szállt meg, amelynek az 5-ös számú szobában december 28-án találták meg a holttestét: a fűtőcsövekre akasztotta fel magát a jegyzőkönyv szerint. Itt találták meg saját vérével írt búcsúversét is. Moszkvában a Vagankovszkoje temetőben helyezték végső nyugalomra. Sztálin és Hruscsov alatt a legtöbb művének kiadását felfüggesztették, csak 1966-ban adták ki ismét műveit. Bár magánélete zaklatott volt, Oroszországban nagy hírnév övezi, számos versét megzenésítették, életéről televíziós sorozat készült, országszerte szobrokat emeltek a tiszteletére, külön irodalmi társaság foglalkozik élete kutatásával és költészete elemzésével. Magyar fordítói között van Rab Zsuzsa, Illyés Gyula és Weöres Sándor.

TATIOSZ, Akhilleusz görög író valószínűleg a II.-III. században élt.

KÁNYÁDI Sándor Kossuth-díjas költő Nagygalambfalván Hargita Megyében született 1929. május 10-én székely földműves családban. Édesanyját korán elveszíti. Az elemi iskola öt osztályát szülőfalujában végzi, utána Székelyudvarhelyen tanul, 1941 és 1944 között a református kollégiumban, majd 1944–45-ben a Római Katolikus Főgimnáziumban, 1946–50-ben a fém- és villamosipari középiskolában. Költőként Páskándi Géza fedezi fel, 1950-ben a bukaresti Ifjúmunkás című lapban közli első versét, majd a kolozsvári Utunkban is megjelenik. 1950 őszétől Kolozsváron él. 1950-től fél évig a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola hallgatója, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán tanul, itt szerez magyar irodalom szakos tanári diplomát. 1955-ben jelenik meg első verseskötete, a Virágzik a cseresznyefa. 1951–52-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője. 1955-60-ban a Dolgozó Nő, majd 1960-1990-ig a kolozsvári Napsugár című gyermeklap szerkesztője. 1958-ban megnősül, feleségül veszi Tichy Mária Magdolna tanárt. Tevékenyen részt vállal az irodalmi életben, iskolák, könyvtárak, művelődési házak állandó vendége Romániában, Magyarországon és a környező államok magyarlakta településein. 1956 októberében-novemberében a Romániai Írószövetség küldötteként a Szovjetunióba utazik, ellátogat Leningrádba, Moszkvába és Örményországba. Először lépi át a román-magyar határt, de Magyarországon csak átutazik. 1967-ben utazik először nyugatra, Bécsben megtartja a Líránkról Bécsben című előadását, 1969-ben Székely Jánossal, Békés Gellérttel részt vesz a Bolzanói Szabadegyetemen, itt megismerkedik Cs. Szabó Lászlóval és Szabó Zoltánnal. 1971-ben a Pen Klub meghívására Sütő Andrással Norvégiába és Svédországba utazik. 1973-ban Püski Sándor meghívására Sütő Andrással, Farkas Árpáddal, Domokos Gézával és Hajdú Győzővel az USA-ba és Kanadába látogat. 1984-ben hosszabb észak (Kanada, USA) és dél-amerikai (Argentína, Brazília) előadó körúton vesz részt. 1992-ben Izraelben mutatja be erdélyi jiddis népköltészet-fordítását.1987-ben meghívják a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, nem kap útlevelet, ezért tiltakozásul kilép a Romániai Írószövetségből. A Magyar Művészeti Akadémia tagja.

JÓZSEF Attila a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja Budapesten született 1905. április 11-én. Apja bánsági béresek gyermeke, kisiparosoknál dolgozó szappanfőző munkás, anyja Pőcze Borbála parasztszármazású mosónő. A szülőknek három gyermeke maradt életben, a költő és két nővére, Jolán és Etel. Ferencvárosban született, gyermekkorát az itt élte le. 1908-ban apja Romániába ment és családjával ettől kezdve nem törődött. A három gyermek eltartása anyjára maradt, aki nem tudott eleget keresni, lakbérre gyakran nem telt, tömegszállásokon hányódtak. 1910-ben kénytelen volt két kisebb gyermekét lelencként az Országos Gyermekvédő Liga útján Öcsödre adni nevelőszülőkhöz. 1912-től újból Pesten élt, alkalmi munkákat vállalt, és közben elvégezte az elemit és a polgári három osztályát. Az I. világháború második felében már rendszeresen verselt, egy véletlenül kezébe került Ady-kötet hatására. 1917 végén néhány hetet a monori gyermekmenhelyen töltött, de nem bírta elviselni a rideg bánásmódot, hazaszökött. 1918 nyarán egy gyermeknyaraltatási akció révén egy hónapig Abbáziában élt. A Károlyi-forradalmat és a Tanácsköztársaságot nagy lelkesedéssel üdvözölte, megismerkedett Lenin Állam és forradalom című művével. Édesanyja halála után Makai Ödön ügyvédet, Jolán testvére férjét nevezték ki gyámjául. Magánvizsgával befejezte a polgárit és beiratkozott a makói gimnáziumba és internátusba. Zavart lelkiállapotában 1922-ben öngyilkosságot kísérelt meg, emiatt el kellett hagynia az iskolát, így magántanulóként Budapesten tette le az érettségit, közben dolgozott, magántanítványokat vállalt, és egyre többet foglalkozott a költészettel. Tehetségét először Juhász Gyula ismerte fel, az ő előszavával jelent meg tizenhét éves korában Szegeden az első verseskötete, a Szépség koldusa 1922-ben. A szegedi lapok többször hozták írásait, 1923-ban a Nyugat is leközölte három költeményét. 1924-ben a szegedi egyetemre iratkozott be magyar-francia szakra. Ugyanebben az esztendőben egyik verséért, A lázadó Krisztusért az ügyészség istenkáromlás címén pörbe fogta, a Tiszta szívvel című verse miatt Horger Antal egyetemi dékán kijelentette: minden eszközzel meg fogja akadályozni, hogy tanári diplomát kapjon. 1925-ben került ki a nyomdából második versgyűjteménye, a Nem én kiáltok. Az 1925–26-os tanévben Bécsben folytatta tanulmányait, megismerte az ott élő írókat, Kassák Lajost, Lukács Györgyöt, Déry Tibort, Balázs Bélát, aki verseinek kiadását ajánlotta Kner Imrének, Németh Andort, későbbi jó barátját és Hatvany Lajost. Utóbbi támogatásával a következő tanévre a párizsi Sorbonne-ra iratkozott be, Bécsi és párizsi tartózkodása alatt tanulmányozta alaposabban a marxizmus klasszikusait és a munkásmozgalmat; nézetei radikálisabbá váltak. 1927-ben tagja lett a Vági-féle legális kommunista pártnak, a hamarosan feloszlatott Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. Verseit a legjobb folyóiratok közölték, német, francia nyelvtudása tökéletes volt, tudott gépírást is, mégsem sikerült állandó jellegű állást kapnia. Rövid időre a Külkereskedelmi Intézet alkalmazta magyar-francia levelezőként. 1928-ban idegösszeomlás miatt szanatóriumba kellett mennie. 1929-ben jelent meg Nincsen apám, se anyám című kötete. A Toll című folyóiratba cikkeket és tanulmányokat írt. Folyamatos megbízás alapján állandó pártmunkát végzett, összejöveteleket szervezett, szemináriumokat vezetett, előadásokat tartott, röplapokat és felhívásokat szövegezett. A mozgalomban ismerkedett meg Szántó Judittal, aki élettársa lett, s aki a legszűkösebb időben a maga keresetéből tartotta el. 1930-ban látott napvilágot a proletárforradalom elkerülhetetlenségét hirdető és erre buzdító verseskötete, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz. Két évvel később jelent meg ötödik kötete, a Külvárosi éj, 1932-ben osztályellenes izgatásért kétszer került bíróság elé, Lebukott című költeményéért és amiatt a röpirat miatt, amelyet Sallai és Fürst statáriális tárgyalása idején fogalmazott Illyés Gyulával és Szimonidesz Lajossal. Villon-fordítását is elkobozta az ügyészség, és szemérem elleni vétség miatt indított eljárást ellene. 1932-ben a párt megbízásából Valóság címmel folyóiratot indított, ezt az első szám megjelenése után tiltották be. 1934-ben megromlott kapcsolata a párttal, vitái támadtak a vezetőséggel, s bár nem zárták ki, de a szervezeti kapcsolat megszakadt közte és a vezetőség közt. Freudista, pszichoanalitikus módszerrel kezeltette magát, de ez nem eredményezett gyógyulást. Betegsége kisebb átmeneti javulásoktól megszakítva rosszabbodott, hosszabb ideig tartó szanatóriumi kezelésre szorult. 1936-ban Ignotus Pállal együtt a Szép Szó radikális folyóiratot szerkesztette. Az 1937 elején találkozott Thomas Mann-nal, az erre az alkalomra írt nagyszabású üdvözlő versének felolvasását a rendőrség betiltotta. A nyarat a Siesta Szanatóriumban töltötte, de állapota nem javult. November elején nővéréhez utazott Balatonszárszóra, s itt december 3-án egy tehervonat kerekei alá vetette magát. Halála nagy megdöbbenést keltett. Hatása csaknem minden utána induló magyar írón kimutatható. Számos kötetét fordították le idegen nyelvre.

Rainer Maria RILKE szudétanémet impresszionista költő. Prágában született 1875. december 4-én. Apja karintiai osztrák családból származó katonatiszt volt, majd vasúti tisztviselő, anyja régi prágai patríciuscsalád lánya. Szülei katonai pályára szánták, de a gyenge fizikuma és érzékenysége miatt nem bírta a kadétiskola vakfegyelmét és abbahagyta tanulmányait a Mährisch-Weisskirchen-i katonai főreáliskolában. A linzi kereskedelmi akadémián tanult tovább, ahonnan megszökött, végül magántanulóként tett érettségi vizsgát. 1895-től a prágai egyetemen művészettörténetet, irodalmat és filozófiát hallgatott. 1896-ban Münchenbe költözött, ahol beleszeretett az orosz származású Lou Andreas-Saloméba, Nietzsche volt szerelmébe, és 1899-ben vele együtt utazott el Oroszországba, ahová többször is visszatért. Tolsztojt is meglátogatta, és az orosz irodalom, az orosz élet idealizált képe nagy hatással volt rá. A továbbiakban sem állapodott meg sehol, állandóan vándorolt. 1901-ben az észak-németországi Worpswede szecessziós festő-kolóniájában megismerkedett Clara Westhoff szobrásznővel, és feleségül vette, de csak egy évig éltek együtt. 1902-ben Párizsba költözött, ahol 1903-ban Rodin személyi titkára lett. 1914-ig gyakori hosszabb külföldi utazásairól újra meg újra ide tért vissza. Közben egy ideig mecénása, Thurn-Taxis hercegnő Trieszt közelében található duinói kastélyában is vendégeskedett. A világháború kitörése Németországban érte. A bécsi katonai levéltárban szolgált egy ideig, majd leszerelték. 1916-tól Münchenben élt, majd a háború után Svájcba telepedett át, és 1921-tól a Vallis kanton-beli Muzot románkori vártornyában lakott, remetei magányba visszavonulva. 1926. december 29-én halt meg Montreuxben 1926. december 29-én.

RADNÓTI Miklós költő, műfordító Budapesten született 1909. május 5-én, zsidó családban. Anyja és ikertestvére a születésekor halt meg, apját 11 évesen vesztette el. Anyai nagybátyja nevelte. 1919-ben a Markó utcai reáliskola, 1923-ban az Izabella utcai kereskedelmi iskola tanulója, 1927-ben érettségizett. 1927-28-ban a csehországi reichenbergi textilipari szakiskolában tanult, ekkor került kapcsolatba a munkásmozgalommal, melyről a Népszavában megjelent versei adnak vissza. 1928-30-ban nagybátyja textilvállalatánál alkalmazott, közben részt vett a rövid életű Kortárs folyóirat szerkesztésében és szerepelt a Jóság című antológiában. 1930-ban jelent meg Pogány köszöntő című első verseskötete. Kapcsolatba került az illegális Kommunisták Magyarországii Pártjával, de a pártba sohasem lépett be; gyakran bírálta is a kommunistákat: elítélte a József Attilát elmarasztaló moszkvai írók dogmatizmusát. 1930-tól a szegedi egyetem magyar-francia szakos hallgatója, ahol felfigyelt rá Sík Sándor, és meghívta tudósképző szemináriumába. Egyetemistaként a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának egyik megalapítója. 1931-ben az ügyészség elkobozta Újmódi pásztorok éneke című verseskötetét, s izgatás és vallásgyalázás vádjával nyolc napi fogházbüntetésre ítélték. Végrehajtását Sík Sándor közbelépésére felfüggesztették. 1932 nyarán Párizsban tartózkodott. 1934-ben bölcsész doktor. Magyarosított nevét (Radnóti) annak védettsége miatt megkérdezése nélkül Radnóczira változtatták, ő azonban továbbra is Radnóti néven jelentette meg írásait. 1935-ben magyar-francia szakos tanári oklevelet szerzett, de tanári állást nem kapott, magánórákkal és tiszteletdíjaiból tartotta fenn magát. 1935 nyár végén feleségül vette Gyarmati Fannit, aki szerelmi lírájának már kora ifjúságától ihletője volt. 1936-ban jelent meg Járkálj csak, halálraítélt! című verseskötete. 1937-ben Baumgarten-díjat kapott. 1940. szeptember 5-től december 18-ig Szamosveresmarton munkaszolgálatos. 1941-ben részt vett a Kossuth Lajos és Táncsics Mihály sírjánál rendezett függetlenségi tüntetésben. 1942. július 1-től Margittán, Királyhágón, Élesden, majd a hatvani cukorgyárban és Budapesten újra munkaszolgálatos. 1943 tavaszán barátai közbenjárására felmentették a munkaszolgálat alól. A II. világháború idején a cenzúra több versének közlését megakadályozta, emiatt elsősorban műfordításokat (La Fontaine meséi) jelentetett meg. Naplója tanúsága szerint már 1928-ban elhatározta, hogy a krisztusi életkort (33 év) betöltve megkeresztelkedik, így 1943 május elején feleségével együtt Sík Sándor megkeresztelte. 1944. május 20-án ismét munkaszolgálatra rendelték. Vácra vonult be, május végén Borba (Szerbia) vitték és rézbányában dolgoztatták. A település melletti Lager Heidenauban írta két utolsó eclogáját és az A'la recherche című versét. A szovjet csapatok előretörése miatt a bori munkatábort kiürítették, a foglyokat szeptember 17-én gyalog indították útba - ezen menet közben írta a négy Razglednica-t – Németország felé; a teljesen kimerült, járni is alig képes költőt Győrnek Abda felé eső határán agyonlőtték 1944. november 9-én. Holttestének 1946-os exhumálásakor a verseit tartalmazó noteszát (bori notesz) viharkabátjának zsebében találták meg. Utolsó verse keltezése Szentkirályszabadja, 1944. október 31. 1946-ban Budapesten díszsírhelyen temették el.

William SHAKESPEARE angol drámaíró, költő, színész valószínűleg 1564. április 23-án született. Anyja földbirtokos lány volt, apja kesztyűkészítő, gabona és vegyeskereskedő Stratfordban, ahol bekapcsolódott a közügyekbe is, így 1568-ban a városka polgármestere lett, de később elszegényedett, s csak híressé lett fia segítségével rendezte anyagi nehézségeit, és kapott 1596-ban nemesi címert. Shakespeare a helyi iskolában sajátította el a klasszikus műveltség elemeit. 1582-ben, 18 éves fejjel feleségül vette a nála nyolc évvel idősebb Anne Hathawayt, a következő évben felesége egy leánynak, majd 1585-ben ikerpárnak adott életet. 1587 nyarán Londonba ment, mint egy vándor színésztársulat tagja. Egy 1592-ből származó adat már, mint sikeres fővárosi színészt és drámaírót említi. 1594-ben Shakespeare csatlakozott a Lordkamarás Emberei társulatához, mint alapító tag, színész és háziszerző. A következő évtizedben élre törnek a színpad világában. 1597-ben megvásárolja szülővárosa legnagyobb házát. Amikor a társulat új színháza, a Globe 1599-ben a Temze déli partján felépült, Shakespeare. mint az egyik főrészvényes vett részt az igazgatásban, drámaírói és színészi feladatai mellett. Évente két drámát írt, és saját művei mellett Ben Johnson darabjaiban is fellépett. 1603-ban, I. Jakabtól a társulat Királyi Társulat kitüntető címet nyerte; a királyi pátensben Shakespeare neve szerepel elsőnek. 1608-tól a társulat a mai színházépületekhez hasonló, fedett és mesterségesen világított magánszínházban is játszott a Blackfriars-negyedben. 1610 körül Shakespeare visszaköltözik szülővárosába, s onnan küldi darabjait. 1613. július 29-én porig égett a Globe Színház, valószínű, hogy a lángok között ismeretlen Shakespeare-kéziratok is ottvesztek. A Globeot 1614-ben újjáépítették, de Shakespeare nem írt több darabot. Rövid betegeskedés után 1616. április 23-án halt meg. Sírja a stratfordi Szentháromság-templomban van.

Victor HUGO francia költő, regény és drámaíró Besançonban született 1802. február 26-án. Apja sokgyermekes lotaringiai parasztcsaládból származó katonatiszt volt, aki Napóleon hadseregében lett tábornok, anyja vendée-i árva lány. Ősei apai ágon földművesek és iparosok, anyai ágon tengerészek és ügyvédek voltak. Gyermekkorában a katonatiszt apát követve a család volt Olaszországban és Spanyolországban. Párizsban a Nagy Lajos líceumban tanult, majd a jogi egyetemre jelentkezett. Főleg a latin irodalomban volt jártas, elsősorban Vergiliust fordított. Alig volt tizenöt éves, amikor a Francia Akadémia kitüntette egy verses darabját, majd két évvel később Aranyliliomot nyert a híres toulousei Virágjátékokon. Anyai bátorításra 1819-ben folyóiratot alapított Conservateur Littéraire (Az irodalom védelmében) címmel. Édesanyja halála után, 1821-ben feleségül vette gyermekkori barátnőjét, Adèle Fouchert. 1821-ben jelentette meg Ódák és vegyes költemények című első verseskötetét, melyért XVIII. Lajos évi ezer frankos kegydíjat fizetett. Első regénye 1823-ban jelent meg Izlandi Han címmel, melyért kitüntetést és kétezer frankos kegydíjat kapott. XI. Lajos uralkodása idején játszódik legismertebb történelmi regénye A párizsi Notre-Dame, mely 1831-ben jelent meg. 1841-ben a Francia Akadémia tagjává választották. Az 1848-as forradalom idején Párizs képviselője volt az Alkotmányozó Gyűlésben, később pedig a Törvényhozó Nemzetgyűlésben. Támogatta Louis-Napóleon Bonaparte herceg elnökké jelölését, a köztársaság híve lett. Az 1851 évi államcsíny után szembeszegült III. Napóleon császárral ezért menekülnie kellett. 1851-től volt emigrációban, először Brüsszelben, majd két angol fennhatóság alatt levő szigeten, Jersey-n és Guernsey-n. 1862-ben készült a Les Misérables (A nyomorultak) című műve. 1870. szeptember 5-én tért vissza Párizsba, ahol 1871-ben már politikai közszereplést vállalt a nemzetgyűlés küldöttjeként, de mivel Garibaldit nem választották meg, ezért Brüsszelbe, majd Luxemburgba ment. 1868-ban elhunyt felesége Adèle, majd két fiát is elvesztette. 1873-ban végleg vissszatért Párizsba, ahol szenátorrá választották. 1874-ben megírta utolsó regényét, a Quatrevingt-treize-t ('1793 vagy a polgári háború'). Victor Hugo 1878-ban agyérgörcsöt kapott és utána még hét évig viaskodott a halállal. 1885. május 22-én halt meg Párizsban és a nemzet nagyjainak kijáró temetésben részesült. Kívánsága szerint koporsóját a szegények kocsija vitte a Diadalívtől a Panthéonba, de utolsó útján egy egész nép kísérte valóságos diadalmenetben.

Percy Bysshe SHELLEY angol romantikus költő 1792. augusztus 4-én született az angliai Horshamban. 1804-től Oxfordban tanult, itt írta 1810-ben a Gothic Zastrozzi és 1811-ben a The Necessity of Atheism (Az ateizmus szükségszerűsége) és az If the knowledge of a God is the most necessary, why is it not the most evident and the clearest? (Ha az Istenről való tudás szükséges, akkor miért nem evidens és egyértelmű) műveket. Az írások megjelenés után ateista nézetei miatt elbocsátották az egyetemről. Ezt követően Skóciába szökött egy Harriet Westbrook nevű nővel, akit később 1811. augusztus 28-án feleségül vett. Shelley a házába hívta az egyik barátját, akit az egyetemen ismert meg, Thomas Hoggot, és felkérte feleségét, hogy éljenek nyitott házasságban. Ezekben az években gyakran utazott Londonba, hogy könyvesboltokba mehessen, és találkozzon a vallástagadó, de istenhívő William Godwinnal, akinek hatása alatt számos verset írt és különböző politikai reformokat követelő rendezvényeken is részt vett. Ugyancsak Godwin hatására fordult az ateizmus felől, Voltaire deizmusa felé. Szerelmes lett William Godwin lányába, akivel 1814-ben Svájcba szökött, hátrahagyva feleségét és gyermekét. Tettüket mindkettőjük apja elítélte, ezért mindenféle anyagi támogatást megvontak tőlük. A párt Svájcban Byron fogadta be, Mary Wollstonecraft Godwin itt írta meg Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regényét melyet a Shelley és Byronnal történt csónakázás közben mesélt szellemtörténetek ihlettek. 1815-ben visszatértek Londonba. 1816-ban Harriet, Shelley felesége, öngyilkos lett, Shelley viszont nem kapta meg a gyerekek feletti ügyeleti jogot, azonban mégis sikerült elrabolnia őket. 1818-ban Maryvel Olaszországba költöztek, itt született meg egyetlen életben maradt gyermekük, Percy Florence. Sokat írt, ugyanakkor sokat hajózott Don Juan nevű hajóján. Egy ilyen hajózás során vesztette el életét is 1822. július 8-án, amikor vitorláson viharba keveredett másik három társával együtt.

Gyarmati és kékkői gróf BALASSI Bálint költő, katona, a magyar nyelvű költészet első kiemelkedő művelője, a magyar irodalom első klasszikusa Zólyomban született 1554. október 20-án Zólyom Vármegyében. Reformátusként nevelkedett, 1565-ben Nürnbergben tanult, majd a család papja, Bornemissza Péter prédikátor nevelte. 1569-ben az összeesküvés gyanújába kevert apja családjával Lengyelországba menekült, itt készült első, vallásos tárgyú, németből fordított irodalmi műve. Apja 1575-ben a Báthori ellen lázadó Bekes Gáspár megsegítésére küldte. Részt vett a török elleni végvári megrohanásokban. 1579-82-ben Egerben huszárhadnagy, 1580-ban részt vett Hatvan ostromában. Békétlenkedései miatt visszatért Zólyomba, de itt összetűzött a hatóságokkal. 1584 karácsonyán a sárospataki ref. templomban feleségül vette Dobó Krisztinát, s elfoglalta a várat, melynek neje a résztulajdonosa volt, de a várnép elűzte. Sógora, Dobó Ferenc hűtlenséggel és vérfertőzéssel vádolta. Hazatért Liptóújvárba és 1586. augusztusban az esztergomi káptalan előtt nejével együtt katolizált. Rudolf király megkegyelmezett neki, de az esztergomi szentszék házasságát érvénytelennek, 1585 végén született fiát törvénytelennek nyilvánította, s örökösödési jogától megfosztotta. 1593-ban beállt Pálffy Miklós seregébe, részt vett Székesfehérvár ostromában, és a pákozdi győztes csatában. Divényt és Kékkőt az ő parancsnoksága alatt foglalták vissza a töröktől. 1594 májusában Esztergom alá vonult, részt vett az ostromban, ahol megsebesült, lábait levágták, majd május 30-án vérmérgezésben meghalt. 1874-ben a Radvánszky-kódexben rábukkantak szerelmes és vitézi énekeire.

JUHÁSZ Gyula költő, újságíró Szegeden született 1883. április 4-én. Iskoláit Szegeden végezte. 1902-06-ban Budapesten bölcsész hallgató, ahol megismerkedett Babitscsal és Kosztolányival. 1907-ben magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett. 1906-tól Máramarosszigeten, Léván, Nagyváradon, Szakolcán és Makón tanított. 1918-tól a Szeged és Vidéke, majd a Délmagyarország munkatársa, a Nyugatnak is dolgozott. Idegbaja fiatalkorától kínozta, depressziós állapotban különböző módokon ismételten öngyilkosságot kísérelt meg, végül halálát is az okozta. Költészete főként a századelő magyar lírájának újabb jegyeit viseli magán, a népnemzeti hagyományok egy részének fölfrissítésével egyidejűen. Borongó hangulatok, fájdalmas szépségkultusz, gyöngéd és lelkesült emberszeretet hatják át leggyakrabban a sorait. Élményforrása az alföldi táj, gyakran idézi meg művészek alakját. Jézus, illetve a jézusi szelídség iránti vonzódása ismételten kifejeződik verseiben. 1937. április 6-án halt meg Szegeden.

SZILÁGYI Domokos költő, irodalomtörténész, műfordító Nagysomkúton született 1938. július 2-án. Kolozsváron a Bolyai Egyetemen magyar szakon végzett 1960-ban, utána Bukarestben élt. Első felesége Hervay Gizella költő. Gyermekük 1977-ben földrengés áldozata lett. Első költeménye az Utunkban jelent meg 1956-ban, első verseskötete az Álom a repülőtéren 1962-ben. 1958-59-ben az Igaz Szó munkatársa volt, dolgozott az Előrébe1968–70-ben. Élete végén Kolozsvárott telepedett le. Az első úgynevezett Forrás-nemzedék tagja. Irodalomtörténészként Arany Jánossal és Eminescuval foglalkozott. Betegsége miatt öngyilkos lett Kolozsváron 1976. november 2-án.

Diósadi ADY András Endre író, újságíró Érmindszenten született, 1877. november 22-én. Édesapja diósadi Ady Lőrinc kisparaszti gazdálkodó, édesanyja Pásztor Mária református lelkipásztorok leszármazottja volt. Tanulmányait az érmindszenti református elemi iskolában kezdte, de mivel szülei idővel gimnáziumba szánták tanulmányait 1886-tól katolikus népiskolában folytatta, majd 1888-ban a nagykárolyi piarista gimnáziumba került. Ebben az iskolában írta első költeményeit is, amelyek többnyire verses csúfolódások voltak. 1892-től a zilahi református kollégium diákja volt, ahol 1896 júniusában érettségizett. Szülei beíratták a debreceni jogakadémiára, de a második évre a pesti jogi karra iratkozott be, majd Temesvárra ment, ahol délelőtt a királyi táblánál írnokoskodott, délután magánórákat adott. Temesváron súlyosan megbetegszik, így hazatér a szülői házba. Budapestre beiratkozik az egyetem IV. félévére, azonban a szülei által küldött tandíj többször is korhelyeskedésre elúszik, ezért Zilahra utazik, ahol ügyvédbojtárnak áll. Ezután Debrecenbe ment, ahol előbb a Debreczeni Hírlap, majd a Debreczen című folyóirat munkatársa lett. 1900 elején a nagyváradi Szabadság, majd a Nagyváradi Napló munkatársa lett. 1903 augusztusában ismerkedett meg Diósyné Brüll Adéllal, aki Léda néven lett a múzsája. Kapcsolatuk 1912-re teljesen megromlott: Ady a Nyugatban publikált Elbocsátó szép üzenet című versével végleg szakított Lédával. Hétszer járt Párizsban 1904 és 1911 között. Első, egy évig tartó párizsi útja után a Budapesti Naplónál helyezkedett el, ahol 500 cikk és számos költeménye jelent meg a. A második párizsi tartózkodása és a kapcsolódó földközi-tengeri utazás időszaka termékeny korszaka a költészetének. 1906-ban jelent meg harmadik verskötete Új versek címmel, mely sokak szerint mérföldkő a magyar irodalomban, de a negyedik kötete, a Vér és arany hozta meg az igazi sikert és a kritikusok elismerését.1908-ban a Nyugat című új irodalmi lap első számában jelentek meg versei és esszéi, ennek a lapnak lett élete végéig munkatársa, 1912-től pedig az egyik szerkesztője is. Jelentkezett a szabadkőműves Martinovics páholyba, amelybe 1912-ben vették fel. 1914-ben találkozott az akkor 20 éves Boncza Bertával, akivel 1915. március 27-én összeházasodtak, s akit verseiben Csinszkának nevezett.  Az első világháború alatt nem közölt írásokat, csak 1918-ban jelent meg újabb verseskötete. Az őszirózsás forradalom után megalakult népköztársaság a forradalmi versei miatt megpróbálta kisajátítani, saját költőjének tekinteni, melytől ettől igyekezett elhatárolni magát. A Tisza-gyilkosság után szélütést kapott. Élete utolsó heteiben súlyos beteg volt, tüdőgyulladással küzdött: a Liget Szanatóriumban halt meg 1919. január 27-én, 41 évesen. Temetése január 29-én volt: koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára a Kerepesi temetőig.

Michelangelo BOUNARROTI családi nevén Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni az itáliai reneszánsz kimagasló mestere, a művészettörténet egyik legnagyobb alakja Capreseben Toscanaban született 1475. március 6-án. Festő, szobrász, építész, költő. Szülei firenzei származásúak voltak, ezért kisgyermekkorát itt töltötte. Apja először humanista iskolába járatta, majd adottságait látva 1488-ban Firenzében beadta Domenico és Davide Ghirlandaio műhelyébe, ahol festeni tanult. Egyik tanonctársa buzdítására kezdett bejárni a Mediciek kertjébe, mely tele volt antik szobrokkal, innen kapott indíttatást a szobrászatra. Megfaragta egy öreg faun antik szobrának másolatát. A munka láttán Lorenzo il Magnifico a házába fogadta, s 1490-94-ben a saját fiaival neveltette. Mesterük, Polizianus neoplatonizmusa és Savonarola prédikációi Michelangelo későbbi költeményeiben is visszhangoztak. Lorenzo il Magnifico halála után 1494-ben Bolognába menekült Gianfrancesco Aldovrandi udvarába. Itt faragta Szent Domonkos síremlékére a gyertyatartó angyal, Szent Procolus és Petronius szobrát. 1495-ben visszatért Firenzébe, ahol két szobrot faragott, melyeket, mint antik szobrokat adott el Raffaello Riario bíborosnak, aki látva tehetségét, meghívta Rómába. 1496-ban Rómában mecénása, Jacopo Galli számára faragta a Cupidó és a Részeg Bacchus szobrait. 1498-ban bízta meg Jean de Bilheres de Lagraulas bíboros egy Pietà elkészítésével a Szent Péter bazilikához kapcsolódó Szent Petronilla körkápolna számára. 1501 nyarán visszatért Firenzébe, ekkor készítette körkompozíciós Szent Család képét, majd augusztusban egy félredobott márványtömböt megszerezve, kifaragta az 5,5 m magas Dávidot, mellyel 1504 júniusban készült el vele. II. Gyula pápa 1505-ben Rómába hívta, megbízta síremlékének elkészítésével. 1506-ban a pápa visszavonta a megbízást, s a Sixtusi kápolna festésével akarta megbízni, de nem vállalta, Firenzébe ment. 1508-ban elfogadta a megbízást Sixtusi kápolna kifestésére, 1511-ben a mennyezet, 1512-ben a lunetták freskóival készült el. 1514-15-ben a II. Gyula pápa síremlékére két rabszolga és Mózes szobrát faragta meg. 1516-ban a firenzei S. Lorenzo-templom homlokzatát tervezte. 1525-44-ben e templom sekrestyéjén, valójában a Mediciek sírkápolnáján, s a Bibliotheca Laurenziana építésén dolgozott VII. Kelemen pápa hívására 1534-ben Rómába költözött. III. Pál pápa rábízta a Sixtusi kápolna további képeit, 1535-41 között készítette az Utolsó ítélet kartonjait. 1542-45-ben, majd 1546-50-ben a vatikáni Szent Pál kápolna Szent Pál megtérése és Szent Péter keresztrefeszítése freskóit festette. 1546-ban a pápa rábízta a vatikáni Szent Péter bazilika építésének vezetését. Ezzel együtt tervezte a Capitolium terét, s részt vett a Farnese palota építésében. 1554-ben tervezte a jezsuiták anyatemplomát (Jézus nevéről nevezett jezsuita főtemplom). Egyik utolsó műve a saját síremlékéül szánt Pietà kompozíció, melyen Arematiai Józsefjében önmagát mintázta meg. Rómában halt meg 1564. február 18-án, ahol a 12 apostol templomában temették el, majd titokban átvitték Firenzébe, a S. Croce templomba.

Rabindranath TAGORE indiai költő, író, zeneszerző, festő Kalkuttában született 1861. május 7-én. A szülők 13 gyermek közül ő a legfiatalabb, legidősebb bátyja Dvidzsendranáth nagy tekintélyű filozófus és költő, másik testvére Szatjendranáth volt az első indiai, aki a brit közigazgatás tagja lett, egy további bátyja Dzsjotirindranáth zenész, zeneszerző és drámaíró, nővére Szvarnakumari pedig regényíró volt. Hemendranáth nevű bátyja fizikailag is nevelte őt, úszni járt vele a Gangesz egyik mellékfolyójára, vagy kirándultak a hegyekben, de gyakorolta vele a dzsúdót és a birkózást is. Apja egy vallási és társadalmi reformtársaság vezetője, az indiai hagyományok, a szanszkrit irodalom tudósa. A gyerekek kiskoruktól fogva egyformán tudtak bengáliul, szanszkritul és angolul. Rabindranath Tagore iskolás korában már mind a három nyelven írt verseket. 1878-ban apja Angliába küldte, beíratta egy brightoni nyilvános iskolába, Kelet-Sussexben. Később, rövid ideig jogot hallgatott a Londoni University Collegeben, de felhagyott tanulmányaival, inkább önállóan Shakespeare-tanulmányokkal kapcsolatos előadásokat hallgatott és megismerkedett az angol irodalommal és a zenével. Később több hangszeren játszott és verseket zenésített meg, majd maga komponált olyan dalokat, amelyeknek ő írta a szövegét. Amikor hazatért, egy hindu mitológiai tárgyú zenedrámával lépett be az irodalomba és a művészeti életbe. 1883-ban feleségül vette Mrinálini Dévit, házasságuk alatt öt gyermekük született, akik közül ketten még gyerekkorban meghaltak. 1890-ben a család siláidáhi birtokának intézője lett. Ekkor adta ki leghíresebb művét a Manaszit, majd Szádhana néven folyóiratot jelentetett meg. A birtokon töltött időszakában írta több mint felét az elbeszéléseinek, ekkor alkotta a három kötetes Galpaguccshát, valamint mesedrámákat szerzett, regényeket, meséket alkotott, melyek hamarosan olyan népszerűek lettek, hogy a kiadók szívesen fogadták az írásait. Költeményeinek egy részét maga fordította angolra, melyek hamarosan eljutottak Angliába. Kedvelte a "szlóka" formát, mely egy 16 szótagos, párrímes sorokból álló költeményalakzat. A politikától jó ideig távol tartotta magát, de 1905-ben, amikor Indiában fellángolt a nemzeti szabadságvágy, Tagore egyetértett a mozgalom céljaival, ezért azt újságcikkekben és röpiratokban is támogatta, de tiltakozott minden erőszak ellen, mert megegyezést remélt az angolokkal. Amikor 1905-ben édesapja hunyt, a Tagore a család tagjai közül egyedüliként havi kifizetések keretében megkapta örökségét, a tripurai maharadzsa támogatásával és a családi ékszerek értékesítésével a sántinikétáni iskola fejlesztésébe fogott, melyet 1918-ban egyetemmé fejlesztett, ahol számos európai tanár mellett japán, tibeti, kínai oktatók közreműködtek. Többször járt Angliában, ahol versei angol fordítását nagy érdeklődéssel fogadták.1913-ban megkapta a Nobel-díjat. A világhíressé vált író külföldi meghívásai megszaporodtak és számtalan nyelven adták ki műveit. 1915-ben, a brit korona lovaggá ütötte, amelyről azonban később lemondott az 1919-es dzsallianvala bághi mészárlás után. 1916 májusától 1917 áprilisáig előadásokat tartott Japánban és az Egyesült Államokban. Az 1917-es orosz forradalmat lelkesen köszöntötte. 1920-ban elfogadja az amerikai Harvard-egyetem meghívását, ahol előadásokat tart a hindu világnézetről. 1921-ben sorra hívták meg Európa nagyobb városaiba. Indiában és a nagyvilágban nagyhírű tekintély volt, a legolvasottabb írók, költők közé tartozott. Élete utolsó öt évben krónikus fájdalom gyötörte és két hosszú ideig tartó betegségen is átesett, melyek 1937 végén kezdődtek, amikor egy alkalommal elvesztette az eszméletét és halálközeli kómában feküdt hosszú ideig. 1940 végén ezt egy hasonló eset követte. Ezután az eset után soha nem épült már teljesen fel. Költészete ezekből a betegeskedő éveiből a legszebb. 1941-ben halt meg, 80 éves korában, abban a calcuttai családi otthonban, ahol született. Ötven verseskötetet, 19 regényt, 40 színdarabot és 2000 dalt írt. 1878 és 1932 között öt kontinens több mint 30 országában járt. Az utazásai során kapcsolatba került Henri Bergsonnal, Albert Einsteinnel, Thomas Mannal, George Bernard Shawval és számos ország vezető személyiségével. 1926. október 26. és november 12. között európai turnéja során járt Magyarországon, ahol szívpanaszai miatt a balatonfüredi szanatóriumban kezelték Korányi Sándor professzor felügyelete alatt. A költőről a városban a róla elnevezett sétány és szobor emlékezik meg. Itt tartózkodása alatt találkozott Horthy Miklóssal és a korabeli irodalmi élet prominens személyeivel. 1927-ben meghívta az iszlám tudományok akkor már világhírű tudósát, Germanus Gyulát Indiába, hogy vegye át az egyetem iszlám tudományok tanszékének vezetését, aki feleségével, Hajnóczy Rózsával több évig maradt Indiában.

TÓTH Árpád költő, műfordító, újságíró Aradon született 1886. április 14-én. Apja szobrász volt, aki 1889-ben Debrecenbe költözött családjával. 1896-1904 között itt végezte a reáliskolát. 1905-09 között Budapesten magyar-francia szakos bölcsész volt, de tanulmányait nem fejezte be. 1908-tól a Nyugat munkatársa, de kis jövedelme miatt visszaköltözött Debrecenbe. 1909. októbertől a Debreceni Független Újság színikritikusa, 1911-től a Debreceni Nagy Újságnál dolgozott. 1913-ban Budapestre költözött, s házitanítósággal tartotta fenn magát. Tüdőbetegsége miatt 1915-16-ban tátrai szanatóriumokban volt. kényszerítette. Hatvany Lajos folyóiratának, az Esztendőnek a segédszerkesztője. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia titkárává választották. A proletárdiktatúrát Az úr Isten című ódával köszöntötte. A tanácshatalom bukása után sokáig nehéz körülmények közt élt. 1921 őszén Az Est munkatársa lett, ahová híreket, politikai glosszákat, kritikákat és szépírói műveket írt. Közben a Nyugat egyik főmunkatársa maradt. Milton, Baudelaire, Shelley, Keats, Wilde verseit, Flaubert, Maupassant, Csehov prózáját fordította. A 20-as évek vége felé betegsége egyre súlyosbodott, gyógykezelés végett többször töltött hosszabb-rövidebb időt Újtátrafüreden. Budapesten halt meg 1928. november 7-én. Temetésén Babits Mihály mondott búcsúztatót.

Johann Wolfgang von GOETHE német író, költő Frankfurt am Mainban született 1749. augusztus 28-án. Édesapja sokoldalú műveltségű, köztiszteletben álló jogász volt. Egészen a merevségig komoly, rendszerető, szilárd férfiként ismerték. Vele ellentétben édesanyja, a melegszívű asszony, akit természetes vidámságú és derült életfelfogásúként jellemez. Neki és húgának édesapjuktól és házitanítóktól magánleckéket kaptak, ezen felül tanultak latinul, franciául, ógörögül és angolul is. Költői tehetségét édesanyjától örökölte, hiszen gyermekkorában az ő hatása alatt állott. Taníttatta rajzolni, úszni, lovagolni, vívni; mindenre, ami egy előkelő ifjú képzettségéhez akkoriban tartozott. Goethe kezdetektől fogva nem kedvelte az egyházat, annak történetét a „tévedések és az erőszak keverékeként” jellemezte. Igen szeretett rajzolni, nagyon korán kezdett érdeklődni az irodalom iránt. Kedvelte a színházat is, és rajongott a bábszínházért. 15 éves korában az életet közelebbről is kezdte megismerni, olyan fiatalemberek társaságába keveredett, akik nem egyszer éjszakai kimaradásra is rávették. Ez időre esik a költő első szerelme Margit (Gretchen) iránt, kinek nevét a költő a Faustban örökítette meg. 1765-ben apja kívánságára, tizenhat éves korában Lipcsébe került jogot hallgatni, ám sem ezt, sem az egyetemi tanulmányokat nem kedvelte, ám sokkal inkább sem vonzották Christian Fürchtegott Gellert költészetórái. Az 1768-as tanév végén súlyos betegségbe esett, s augusztusban félig betegen hagyta el Lipcsét. A lipcsei tartózkodásának eredményei azok a dalok, amelyeket Leipziger Liederbuch név alatt szoktak említeni és amelyek Breitkopf által megzenésítve 1770-ben jelentek meg az ő neve nélkül Lipcsében, ezek első kinyomtatott költeményei. 1770 tavaszától a straßburgi egyetemre járt, hogy befejezze jogi tanulmányait, ugyanakkor belépett a Sturm und Drang nevű körbe. Nagy hatással volt rá Johann Gottfried Herder, ő hívta fel Goethe figyelmét Homéroszra, Shakespeare-re. Strassbourgban letette a vizsgáit, és megszerezte a jogászdoktori diplomát. 1772 májusában a wetzlari birodalmi törvényszéknél joggyakornok lett. Írt a Frankfurter gelehrte Anzeigen című lapba és Frankfurtba visszatérve ügyvédi gyakorlatot folytatott, de hű maradt az irodalomhoz, ekkortájt írta Az ifjú Werther szenvedései című regényét, melynek nagy hatása volt az egész korra, hírneve a legszélesebb körben elterjedt, s a kor leghíresebb emberei keresték fel. 1774 decemberében ismerte meg Károly Ágost weimari herceget, aki miután 1775-ben átvette a nagyhercegség kormányzását, meghívta Weimarba, ahol csakhamar a herceg benső bizalmas barátja, 1776-ban követségi tanácsosa, majd titkos tanácsosa lett. Ő kezelte az építési ügyeket, a bánya és az erdőigazgatást, a hadügyeket, majd a herceg 1782-ben miniszterelnökévé nevezte ki, II. József császár pedig nemességgel tüntette ki. Ezidőtájt kezdett foglalkozni földtani, majd növénytani, anatómiai,  és különösen színtani tudományokkal. 1786-ban ban Karlsbadba ment, ahol kiadója ajánlatot tett összes munkáinak sajtó alá rendezésére. Innen indult olaszországi útjára, ahol Velencébe, majd Rómába ment és csak 1788 áprilisában tért haza. Az olaszországi út eredménye három drámája: az Iphigenia, a Tasso és az Egmont. A weimari élet szűkkörű és kicsinyesnek tűnt a római tartózkodás után. Még jobban érezte ezt azon új viszony következtében, amelyet Christina Vulpiusszal, egy ottani hivatalnok leányával kezdett, akitől 1789. december 25-én született fia, Ágost, az egyetlen, aki gyermekei közül életben maradt. Krisztinát 1806-ban vette el feleségül. Hozzájárultak lelki egyensúlyának megzavarásához a francia forradalom eseményei, s ilyen hangulatban szívesen vett részt a herceg sziléziai táborozásában, 1792-ben a francia hadjáratban, 1793-ban Mainz ostromában. Ilyen körülmények között meghatározó befolyással volt lelki életére az a meleg barátság, amely közte és Friedrich Schiller között 1794-ben létrejött. A szorosabb érintkezésre Schillernek egy levele adott alkalmat, amiben Goethét az általa szerkesztendő Horen című folyóirat munkatársául kéri fel, aki szorgalmasan dolgozott mind ebbe a folyóiratba, mind a később kiadott Musen-Almanachenba. 1796-ban írta Herman und Dorothea című elbeszélő költeményét, amely osztatlan tetszést aratott. Eközben művészeti folyóiratot is szerkesztett (Propyläen). 1805-ben Schiller halála mélyen megrendítette. Munkáinak új összes kiadása számára befejezte a Faust első részét. Egyre inkább magába fordult, zárkózott lett, s tanulmányainak élt. 1828-ban meghalt Károly Ágost herceg, akit nemsokára neje követett. Legmélyebben fiának 1830-ban Rómában bekövetkezett halála viselte meg. Ez évben végezte be a Faust II. részét. Weimarban halt meg 1832. március 22-én. Lírája és balladái hatással voltak Bajza Józsefre, Kölcsey Ferencre, Arany Jánosra. A Faust hatása alatt írta Madách Imre Az ember tragédiáját.

CSUKÁS István József Attila és Kossuth-díjas költő, író Kisújszálláson született 1936. április 2-án. Apja nehéz sorsú kovácsmester volt. A háború után egy zenetanár biztatására, anyja akaratából jelentkezett az akkor alakult békéstarhosi zeneiskolába, hegedűművész akart lenni. Nyaranta apja mellett dolgozott az építkezéseken, téglát hordott. Kamaszosan lázadt fel apja ellen, majd az intézet, s végül a zene ellen. Érettségi után előbb a jogi egyetemre jelentkezett, majd egy idő után átment a bölcsészkarra, de tanulmányait nem fejezte be. Megjelentek első versei, írásaiból, irodalmi segédmunkákból élt, a Fiatal Művészek Klubjának vezetője volt, majd a Művészeti Alapnál, a Munkaügyi Minisztériumban, a Néphadsereg című lapnál dolgozott. 1968-tól 1971-ig a Magyar Televízió munkatársa, 1978-tól 1985-ig a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó főszerkesztője. 1989-től 1991-ig szerkesztőbizottsági tag az Új Idő című lapnál. Az ifjúsági irodalomért nemcsak a könyvkiadásban tevékenykedett, hanem a gyermeklapok szerkesztésében is részt vállalt. Alapító szerkesztője volt – Kormos Istvánnal – a Kincskeresőnek. Egy ideig a Kölyökmagazin szerkesztő bizottságának az elnöke, majd a Piros Pont főszerkesztője. A hatvanas évek közepén fordult a gyermekirodalom felé, s ettől kezdve verseskötetei jelennek meg gyermekregényei, mesekönyvei, verses meséi. Nagy sikerrel mutatják be Ágacska című színdarabját, majd a többi színpadi művét. 1975-ben a hollywoodi X. televíziós fesztiválon a Keménykalap és krumpliorr című játékfilm megkapja a fesztivál Nagydíját és Az Év Legjobb Gyermekfilmje címet.

SZÉP Ernő költő, író, újságíró, színpadi szerző Huszton született 1884. június 30-án. Tizenkilenc éves korában lett hírlapíró. A Nyugat költői közt tűnt fel verseivel. A századforduló kapitalista társadalmától és a politikai élettől menekülve a gyermekkor emlékvilágában keresett magának szigetet. A nagyváros tülekedését a felnőttek közé tévedt gyermek csodálkozásával nézte, és bölcsen értetlenkedő kérdésekkel s enyhe fintorokkal gúnyolta ki. Ezzel is a szegények, az elesettek, a kisemberek érzelmeit akarta kifejezni. Naiv kifejezésformái, finom költői nyelve bizonyos jellemző pestiességgel párosul. Kabaréjelenetei és színművei széles körben népszerűek voltak. Budapesten halt meg 1953. október 2-án.

Francesco PETRARCA itáliai reneszánsz költő 1304. július 20-án született Arezzoban. Apját, Pietro di Parenzót Dantéval együtt száműzték Firenzéből, így született Arezzoban, ahonnan a családja 1312-ben Avignonba költözött. Montpellierben és Bolognában jogot tanult, de sokkal inkább kedvelte az ókori klasszikusokat. Apja halála után 1326-ban egyházi tanulmányokat kezdett, 1330-ban fölvette a tonzúrát, majd valószínűleg a kisebb papi rendeket is. 1330-47-ben a Colonnák, 1353-61-ben a Viscontiak szolgálatában állt, hogy szabadon tanulhasson és írhasson. 1337-52 között a Vaucluse forrás völgyében teljes visszavonultságban élt. XII. Benedek pápához írt költeményéért, melyben a Rómába való visszatérésre buzdította kanonoki javadalmat kapott. Eklogák és episztolák mellett írt egy nagyobb bölcseleti művet is De vita solitaria címmel. 1341-ben a római szenátus költői babérkoszorúval jutalmazta. A felajánlott püspöki széket és a firenzei főiskolai katedrát is elutasította. A Viscontiak szolgálatában többször járt diplomáciai küldetésben a német és francia udvarokban. 1362 után Padovába költözött, majd házat kapott Velencében a Velencei Köztársaságtól, amiért híres humanista magánkönyvtárát a városra hagyta. Elsősorban latinul írt, mégis a Canzoniere olasz nyelvű költeményei tették az olasz líra megalapítójává és a humanisták példaképévé. Arquában Padova Megyében halt meg 1374. július 18-án.

Francois VILLON családi nevén François de Moncorbier 1431-ben született. A középkor végének, a reneszánsz virágkorának világszerte legismertebb, legnépszerűbb francia költője. Zsargonban írt versei hűen tükrözik magát a kort, amelyben élt, a művelt költő hányatott, bűnös életét, mély vallásosságát. A későbbi romantikus szerzők benne látták az „elátkozott költők” előfutárát. 1463-ban halt meg.

Robert BURNS skót költő, dalszerző 1759. január 25-én született. Paraszti családból származott, ifjúkorában megtanult franciául és latinul, ismerte a XVIII. századi angol irodalmat. A közvetlen indítást költői pályájához mégis honfitársa, Robert Fergusson szolgáltatta, 1773-ban kiadott verseskötetével. Az ő példáját követve emeli Burns szűkebb hazája, Ayrshire paraszti dialektusát költői nyelvvé, felújítva a régebbi skót irodalom számos szavát, kifejezését is. Apja halála után, 1784-ben Mossgielbe költözik öccsével, együtt dolgoznak egy bérelt farmon, de a sanyarú élet arra az elhatározásra készteti, hogy kivándoroljon Jamaicába. Hogy az útiköltséget előteremtse, 1786-ban megjelenteti első verseskötetét (Poems Chiefly in the Scottish Dialect — Költemények jórészt skót tájszólásban). Több száz új dalt írt, valamint régi skót népdalokat formált újjá. Költészete erőteljesen önéletrajzi jellegű, környezetének spontán eseményei mind gazdag, lírai nyelven szólalnak meg. Skócia nemzeti költőjének tartják. Ő a scots nyelven alkotott költők közül a legismertebb, habár sok munkája angolul is megjelent. Skót kulturális ikonként ünnepelték a 19. és a 20. század folyamán Skóciában és a világon szétszóródott skót közösségekben egyaránt. 1796. július 21-én halt meg.

Johann Christian Friedrich HÖLDERLIN német romantikus költő 1770. március 2-án született hivatalnok családból a Neckar menti Lauffenben. Apját, aki kolostori jószágkormányzó volt, korán elvesztette, és anyja másodszor a nürtingeni polgármesterhez ment férjhez. Félszegsége, életidegensége hamar megmutatkozott, ezért papnak szánták. A maulbronni kolostori iskolában, majd a tübingeni egyetem teológiai karán végezte tanulmányait. Itt előbb a vele egykorú, ifjú Hegellel, majd Schellinggel kötött barátságot. A felvilágosodás szerzőit, Schillert, Kantot tanulmányozták, valamint politikai klubot alapítottak, és 1793-ban Robespierre jakobinus diktatúrája idején „szabadságfát” állítottak a tübingeni piactéren és ujjongva körültáncolták. Klopstocktól és Schillertől kölcsönzött hangnemű és eszméjű himnuszokkal kezdte költői pályáját. Az „emberiség eszményeit”, a barátságot, a szerelmet, a szépséget, a szabadságot magasztalta. Megverselt absztrakciót úgy próbálta életre kelteni, hogy a természet harmóniájának élményét lehelte beléjük. Schiller volt a példaképe, és csakhamar ő lett a pártfogója és atyai támogatója. A papi hivatást elutasító Hölderlinnek házitanítói állást szerzett a Meiningen melletti Waltershausen kastélyában, de többre vágyott, lemondott állásáról. 1794-ben Jénába ment, ahol szerette volna elismertetni magát. Ám Schiller, minden jóakarata ellenére, csak saját epigonját látta benne, Goethe kallódó féltehetségnek vélte. Nyomorúságos anyagi helyzete és befelé forduló, zárkózott természete miatt sem találta helyét a weimari és jénai titánok között. 1795-ben egy gazdag frankfurti bankár házához került nevelőnek, és itt rajongó szerelemre gyúlt a bankár ifjú felesége, Susette Gontard iránt. 1797-ben jelent meg eszméinek összegzéseként a Hüperión című lírikus, eredetileg prózában majd versben is megírt, végül prózaverses formában átfogalmazott regénytöredék első része, 1799-ben a második. 1798-99-ben Empedoklész halála címmel drámába fogott, amelyből több változat is készült, de végső formájában is töredékes maradt. 1798-ban újabb házitanítóskodásokkal próbálkozott, de egyre rövidebb ideig tartott ki egy helyen. 1801-ben egy bordeauxi borkereskedő házánál talált nevelői állást, ám elméje kezdett elborulni, és egy év után hazatért. Állítólag gyalog tette meg a több mint ezer kilométeres utat. 1807-től csendes elmeháborodottként élte le hátralévő hosszú évtizedeit egy tübingeni asztalosmester házában. 1843. június 7-én halt meg.

CSOKONAI Vitéz Mihály magyar felvilágosodás legnagyobb költője Debrecenben született 1773. november 17-én. Családja dunántúli eredetű, nagyapja református lelkész volt, apja képesített sebész-borbély, művelt ember, történelmi és sebészi jegyzetei kéziratban maradtak fenn. Csokonai a debreceni kollégiumban kezdte iskoláit, s már az első osztályokban kitűnt verselési készségével. 1789-től a főiskolai osztályokat végezte. Kisebb iskolai fegyelemsértései ellenére megbecsülték és 1793-ban az egyik alsóbb osztály tanításával bízták meg, de később a tanári kar nem nézte jó szemmel tanítványaival való baráti viszonyát és mulatságaikat. Első iskolai perében többszörös fegyelemsértéssel vádolták. Már diákkorában kapcsolatba került az irodalmi élettel Kazinczy Ferenc és Földi János révén. Legjelentősebb eredeti műve ebben az időszakban a Békaegérharc című vígeposz 1791-ből és A méla Tempefői című szatírai játék 1793-ból. 1795-ben Kiskunhalason, Kecskeméten és Pesten járt. Pesti és budai tartózkodása Martinovics és jakobinus társai kivégzésének idejére esett. Közvetlenül ezután folyt le második kollégiumi pöre, amely kicsapatásával végződött 1795. június 20-án. Fél évig özvegy édesanyjánál maradt, majd Sárospatakra ment jogot tanulni. Innen 1796-ban Pestre, majd Pozsonyba utazott. 1797 tavaszától Komáromban tartózkodott, de többször utazott innen barátaihoz Bicskére és Nagyvázsonyba. Lillának nevezett szerelme komáromi lány volt, Vajda Julianna, aki 1798 tavaszán Lévai István kereskedő felesége lett. A csalódott költő Keszthelyen próbált tanári állást szerezni, ezért somogyi barátainál vendégeskedett Csökölyben, Hedréhelyen, Nagybajomban, Kisasszondon és Kiskorpádon. Közben súlyos tüdőgyulladáson esett át. 1799-től a csurgói gimnáziumban helyettes tanár. Tanítványaival előadatta A cultura és Az özvegy Karnyóné című színdarabját. 1800-ban visszatért Debrecenbe, majd a Felvidékre utazott, később Pesten akart mérnöki tanulmányokat folytatni, majd visszatért Debrecenbe, ahol az 1802-es nagy tűzvészben leégett a háza. Ezután építkezéssel és verseinek nyomda alá rendezésével foglalkozott. Debrecenben hunyt el 1805. január 28-án.

Christian Johann Heinrich HEINE (Harry Heine) zsidó származású német romantikus költő, író, újságíró Düsseldorfban született 1797. december 13-án jómódú zsidó posztókereskedő családban. Gyermekként látta I. Napóleon düsseldorfi díszes bevonulását 1811. november 3-án. 1816 nyár elején elhagyta szülővárosát Düsseldorfot. A család úgy tervezte, hogy Heine apja nyomdokaiba lépve átveszi az üzletet, ezért egy ideig gyakornokoskodott Frankfurt am Mainban, majd Hamburgban próbálkozott, de üzleti kísérletei kudarcba fulladtak. 1819 végén jogi tanulmányokba kezdett, a bonni, azután a göttingeni majd a berlini egyetemen folytatott tanulmányokat, 1825-ben Göttingenben szerzett jogász-doktori diplomát. Mire befejezte tanulmányait, már íróként is hírnevet szerzett magának.1825 és 1831 között az utazás, illetve az Útirajzok írásmódja vált számára megfelelő élet- és irodalmi stílussá. 1831 májusában Heine Párizsba ment és ezután csak kétszer látta viszont Németországot: 1843-ban és 1844-ben. Párizsban bekerült a város kulturális elitjébe és Augustine Crescence Miratban megtalálta élete asszonyát. 1835-ben Németországban betiltották Heine írásait. Az 1840-es évek elején nemzetközileg elismert író. Az 1844-ben megjelent Új versek című kötete dühös reakciót váltott ki a német hatóságokból. Ebben az időben mutatkoztak meg a bénulás első jelei is, mely 1848-tól haláláig ágyhoz láncolta Heinét. Fizikai állapota teljesen leromlott, a kezelések elgyötörték, és csak morfiummal volt képes elviselni a fájdalmakat, de szellemileg teljesen tiszta volt, régebbi szövegeit rendezte és átdolgozta, sőt újakat is írt. 1856. február 17-én halt meg Avenue Matigon-i lakásában. A Montmartre-temetőben helyezték végső nyugalomra.

Mihail Jurjevics LERMONTOV orosz költő, drámaíró Moszkvában született 1814.október 15-én. A legenda szerint Lermontov apja skót nemesi származású, magas rangú katonatiszt volt, eredeti családnevük Learmonth. Anyját négy éves korában veszítette el, ezért apai nagyanyja nevelte kastélyában, Tarhaniban. Már fiatalon nagyon jól beszélt angolul, franciául, németül, latinul. Tizennégy éves korában egy moszkvai bentlakásos iskolába került, ahol kitűnt zenei és képzőművészeti tehetségével. 1830-ban a Moszkvai Egyetemen tanult irodalmat, történelmet, klasszikus és élő nyelveket, ugyanakkor liberális elvei miatt gyakran összetűzésbe került az egyetem tanáraival, akik végül arra kényszerítették, hogy hagyja el az intézményt.1832-ben Szentpétervárra a kadétiskolába került, majd 1834-ben a testőr huszárezred lovashadnagya lett és ekkor vált a szentpétervári társasági élet ismert alakjává, s itt ismerhették meg korai verseit. 1837-ben egy költeményt írt Puskin halála kapcsán, mely szerint az szándékos gyilkosság volt a cári udvarral a háttérben. Mivel e vélekedése a cár tudomására jutott, letartóztatták, de végül nem ítélték el, hanem áthelyezték egy Kaukázusban harcoló dragonyosezredhez, ahonnan nagyanyja közbenjárása nyomán 1838-ban térhetett haza. 1840-ben a francia nagykövet fiával való párbaja után a Fekete-tengerhez küldték egy harcoló alakulat soraiba. Itt betegséget színlelt, mire egy Moszkva közeli szanatóriumba helyezték. A szanatóriumot elhagyhatta és részt vehetett újra a társasági életben. Egy tiszttársával vitába keveredve ismét a párbajt választotta: 1841. július 27-én pisztolygolyó végzett vele.

VÖRÖSMARTY Mihály költő, író, drámaíró, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja Kápolnásnyéken született 1800. december 1-én. Apja gazdatiszt volt. Székesfehérváron majd 1816-tól Pesten járt gimnáziumba. 1817-ben apja halála után a kilencgyermekes család súlyos helyzetbe került, ezért nevelőséget vállalt a Perczel családnál. Közben ügyvédi oklevelet szerzett, de ügyvédi gyakorlatot nem folytatott. Beleszeretett Perczel Etelkába, és költészetének 1844-ig ez az érzés egyik ihletője. Gyermekkorától verselt, első költeményei 1823-ban jelentek meg, 1825-ben, mikor a honfoglalásról szóló eposza, a Zalán futása megjelent, neve az egész országban ismertté vált. 1826-tól csak az irodalomnak élt; egymás után írta kisebb eposzait, Cserhalom; Tündérvölgy; Délsziget; Két szomszédvár és lírai költeményeit. Ezekkel lett a mai magyar költői nyelv megteremtője. 1827-ben jelent meg Salamon király című tragédiája, 1831-ben pedig a Csongor és Tünde. 1827-32-ben a Tudományos Gyűjteményt és a Koszorút szerkesztette. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából szerkesztette meg A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályait 1832-ben. 1936-ban a Kisfaludy Társaság egyik alapítója. 1833 után számos kisebb epikai mű, lírai versek – köztük 1837-ben a Szózat –, romantikus tragédiák: Vérnász; Marót bán; Áldozat; Cillei és a Hunyadiak kerültek ki tolla alól. A Nemzeti Színházat az ő darabjával, az Árpád ébredésével nyitották meg 1837-ben. 1843-ban feleségül vette Csajághy Laurát, hozzá írta A merengőhöz című versét. Egy fia, két leánya született, Ilona leánya Széll Kálmán felesége lett. Bölcseleti tárgyú költeményei közül sok az egész emberiség érzelem- és gondolatvilágát fejezi ki: Guttenberg albuma, Gondolatok a könyvtárban, mások pedig a haza sorsával foglalkoznak: Liszt Ferenchez, Jóslat. Politikai cikkeket is írt. 1848-ban képviselő lett, s mint Kossuth feltétlen híve Debrecenbe is követte a kormányt. Világos után bujdosott, 1850-ben kegyelmet kapott. Ekkor Baracskára, majd Kápolnásnyékre költözött, ahol Shakespeare Lear király fordításán kívül alig dolgozott. 1854-ben írta A vén cigány című rapszódiát. 1855-ben betegsége miatt Pestre utazott, itt agyszélhűdés érte és 1855. november 19-én meghalt. Árváinak gyámja Deák Ferenc lett.

WEÖRES Sándor Kossuth-díjas költő, műfordító, író Szombathelyen született, 1913. június 22-én. Édesapja hivatásos katona, huszártiszt, földbirtokos volt, édesanyja, Blaskovich Mária nagyszebeni, gazdag szerb polgárcsaládból származott. Négy-öt évesen már írt és olvasott, édesanyjától és nevelőnőjétől németül és franciául tanult. Kilenc évesen Shakespeare-t és az evangélikus parókián található lexikonokat olvasta. Elemi iskoláit Pápán, majd Csöngén kezdte, de rossz egészségi állapota miatt magántanulóként fejezte be. Középiskolai tanulmányait Szombathelyen, Győrben és Sopronban végezte. Tizenöt éves volt, amikor megjelent első verse, az Öregek, melyet Kodály Zoltán megzenésített. A pécsi egyetem bölcsészkarán esztétikából doktorált, majd könyvtáros lett. 1943-ban Budapestre költözött és az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott. A II. világháború végén Csöngén élt, majd Székesfehérvárott múzeumi tisztviselő, a Vörösmarty Társaság tagja. 1932-ben a Nyugatban jelent meg első verse, 1934-ben az első verseskötete. 1935-ben Baumgarten-díjat kapott. Ekkor már rendszeres kapcsolatban állt Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel. 1947-ben feleségül vette Károlyi Amy költőnőt. 1970-ben Kossuth-díjat kapott. Budapest halt meg 1989. január 22-én.

Anna AHMATOVA polgári nevén Anna Andrejevna Gorenko orosz (szovjet) költő Bolsoj Fontanban született Odessza mellett Ukrajnában, 1889. június 23-án. Első verseskötete 1912-ben jelent meg. A Mandelstam vezette akmeista csoporthoz csatlakozott, mely irányzatnak és Ahmatova lírájának is a reális és mindennapi élet motívumai volt az alapja. Az 1917-es forradalomban nem vett részt, de a 20-as években írt verseiben elítélte az emigrációt. A 30-as évektől költészete lényegesen megváltozott. Az 1935–40 között írt önéletrajzi ciklusát, a Rekviem-et csak jóval halála után, 1987-ben adták ki. Költészetével egyre inkább szembekerült a szovjet rendszerrel, így 1946-tól 1956-ig megjelenési tilalom alatt állt. 1962-ben irodalmi Nobel-díjra jelölték, de a díjat nem ő kapta meg. 1965-ben az Oxfordi Egyetem díszdoktorává avatták. Domogyedovoban Moszkva mellett 1966. március 5-én halt meg.

VÁCI Mihály József Attila és Kossuth-díjas költő, író Nyíregyházán született 1924. december 25-én. Föld nélküli szegényparasztok leszármazottja, apja vasúti-pályamunkás, megrokkanása után sorompóőr. Szülővárosában végezte el a tanítóképzőt. Akkor kezdte el a tanyabokori tanítóskodást, amikor a németek megszállták az országot. Munkaszolgálatra hívták be, de Pozsonyban megszökött. 19 éves korától rövid szünetekkel hat éven át súlyos tüdőbetegség gyötörte és kórházba kényszerítette. Felgyógyulása után, 1949 tavaszától kollégiumi vezető és megyei tanácsi előadó Nyíregyházán. 1950-54 között az oktatásügyi minisztériumban dolgozott. 1954 őszén elküldte verseit Illyés Gyulának, melyek megjelentek meg az Új Hang című folyóiratban. 1955-ben kiadták Ereszalja című verseskötetét. Az 1954-1960 között a Tankönyvkiadónál több irodalmi tankönyvet szerkesztett. Nevét Mindenütt otthon című 1961-ben megjelent kötete tette ismertté. 1960-tól az Élet és Irodalom című folyóirat munkatársa, 1961-től az Új Írás szerkesztő bizottsági tagja, majd szerkesztője. 1963-ban Szabolcs-Szatmár megye országgyűlési képviselőjévé választották. A hatvanas évek elején irodalmi törekvései, közéleti elkötelezettsége miatt támadások érték. Íródelegációk tagjaként járt a Szovjetunióban, Olaszországban és Franciaországban, Csehszlovákiában és Kubában. 1970 tavaszán kormányküldöttséggel Vietnamba utazott, ahol Hanoiban 1970. április 16-án agyvérzés következtében halt meg.

Nemeskosztolányi KOSZTOLÁNYI Dezső költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének tagja Szabadkán született, 1885. március 29-én. Kosztolányi Árpád tanár, iskolaigazgató és Brenner Eulália gyermeke. A gimnáziumot Szabadkán kezdi, ahonnan elbocsájtják, ezért Szegeden érettségizett. Gimnáziumi tanulmányai közben testvéreivel és unokatestvéreivel előadásokat szerveztek, ezek eleinte csak saját szórakozásukat szolgálták, később nagyobb nyilvánosság elé léptek műsoraikkal. A bemutatott jeleneteket, verseket gyakran maguk írták, melyben ő és unokaöccse, Brenner József (Csáth Géza néven ismert novellista) jeleskedett. 1900-tól, ötödikes gimnazistaként rendszeresen írt verseket, amelyekből az első a Budapesti Naplóban 1901. őszén látott napvilágot, ezután a helyi lapokban hamarosan újabbak is megjelentek.1903-tól Budapesten a bölcsészkar magyar-német szakát végzi, ahol megismerkedik és barátságot köt Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. 1904-ben beiratkozik a bécsi egyetemre, 1905-ben hazatér és újságíró lesz: a Szeged és Vidéke és Bácskai Hírlapnál, 1906-ban a Pesti Napló munkatársa. Több idegen nyelvet sajátított el, így olaszul, franciául, németül, angolul és spanyolul beszélt. A Nyugatnak megindulásától egyik vezető munkatársa. 1907-ben jelenik meg első verseskötete, a Négy fal között. 1913-ban házasságot köt Harmos Ilona színésznővel, aki Görög Ilona néven írt is. 1915-ben születik fia, Kosztolányi Ádám. Az I. világháború pusztításai és véráldozatai megrázták. A Petőfi Társaság tagja lett, de csakhamar kilépett. A Tanácsköztársaság bukása után az Új Nemzedék című lap egyik rovatának szerkesztője, melynek cikkei vitriolos hangon szólnak a Tanácsköztársaságról és annak vezetőiről. A 20-as években sorra jelentek meg verseskötetei, elbeszélés gyűjteményei és regényei. Itthon és külföldön egyaránt elismerték, Thomas Mann megkülönböztetett figyelemmel és barátsággal érdeklődött iránta. 1929-ben A Toll körkérdést intézett az írókhoz: mit jelent számukra Ady öröksége, melyre Írástudatlanok árulása – különvélemény című írása volt  a válasz. József Attilát szeretettel segítette és támogatta. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, a La Fontaine Társaság pedig társelnöke, a magyar PEN Club első elnöke.  A 30-as évek elején rákbetegség támadta meg, felváltva kezelték hazai intézetekben és Stockholmban. Írói és újságírói tevékenységét élete utolsó hónapjától eltekintve – mindvégig folytatta. Műfordításaival Shakespeare, Oscar Wilde, a modern európai költészet megismertetésére törekedett. Édes Anna, Pacsirta, Aranysárkány című regényeit filmre vitték. Verseit, elbeszéléseit és regényeit több idegen nyelvre fordították. 1936. november 3-án halt meg Budapesten. Decemberben Nyugat emlékszámmal adózik emlékének, melyben Babits rehabilitálja fiatalkori barátját, művésztársát.

ZELK Zoltán (Zelkovits) Baumgarten, József Attila és Kossuth-díjas költő, prózaíró. Érmihályfalván született 1906. december 18-án. Édesapja falusi kántor. Miskolcon végzett négy elemi és két gimnáziumi osztályt. 1919-től családjával Budapesten élt, apja halála után 1920-tól kereskedőinas volt, 1921-től Szatmárnémetiben dolgozott tovább. Részt vett az erdélyi ifjúmunkás mozgalomban. 1925-ben Kassák Lajos közölte első versét a 365 című lapjában, majd néhány versét a Munka és a Dokumentum című folyóiratában tette közzé. 1925-ben Budapesten alkalmi munkákat vállalt az Angol Parkban, szállodákban, kávéházakban. Tagja lett a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. 1927-ben előbb rendőri felügyelet alá került, majd letartóztatták és kitoloncolták Romániába. 1928-ban hazaszökött, Szatmári Zoltán álnéven élt. A Nyugatban először 1928-ban jelent meg verse. Első verseskötetéről, Csuklódon a vér kibuggyan, 1930-ban Radnóti Miklós írt elismerő kritikát. 1937-ben ismét letartóztatták, de az irodalmi közvélemény, főleg Illyés Gyula közbenjárására kiszabadult. A lélek panaszaiból című verseskötetében az 1936-42 között írt verseit gyűjtötte össze. A II. világháborúban munkaszolgálatosként került Ukrajnába 1942-44-ig. A Szálasi-puccs idején megszökött, a háború végéig felesége, Bátori Irén írónő bújtatta zuglói lakásukban. 1945 tavaszától a Szabadság című napilap kulturális rovatvezetője, majd a Népszava munkatársa, utóbb az Athenaeum könyvkiadó lektora volt. Megjelentek válogatott versei: A teremtés tanúja, 1945-ben 1942-Kagylóban a tenger, 1947-ben. Az 1948-53 közötti időben tudatosan pártos költő volt. Gyermeklapot alapított és szerkesztett 1952-56 között Kisdobos néven melyben számos mellőzött írónak, költőnek biztosított publikálási lehetőséget. 1956-ban az Írószövetség forradalmi csoportjához tartozott. Politikai magatartásáért 1957-ben három évi börtönbüntetésre ítélték. Amnesztiával szabadult 1958. október közepén. Írásai csak 1962-től jelenhettek meg rendszeresen. 1964-től írt karcolatokat, tárcákat, jegyzeteket az Élet és Irodalomban, 1965 és 1967 között a Tükörben is megjelentek írásai. Sirály címmel 1973-ban adta közre összegyűjtött verseit. Életében megjelent utolsó verseskönyve: Főhajtás a túlvilágra (1988). Kiadatlan művei második felesége, Sinka Erzsébet irodalomtörténész gondozásában jelentek meg. Budapesten halt meg 1981. április 23-án.