A HOLOKAUSZT

MAGYARORSZÁGI

EMLÉKNAPJA

2001 óta minden év április 16-án a holokauszt magyarországi áldozataira emlékezünk. 1944-ben e napon kezdődött meg a magyarországi zsidók gettókba tömörítése Kárpátalján. Az ezt követő hónapok során több mint 400 000 zsidót zártak gyűjtőtáborokba, majd hurcoltak el Magyarországról Auschwitz-Birkenauba.

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, 
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Magyarországot 1944. március 19-én megszállta a német hadsereg, ezzel együtt hazánkba érkezett az úgynevezett különleges bevetési egység (Sondereinsatzkommando – SEK) is, melynek feladata az ország „zsidótlanítása” volt. A SEK vezetésével a holokauszt fő szervezőjét, Adolf Eichmann SS-alezredest bízták meg, aki a Birodalmi Biztonsági Főhivatal deportálási ügyekben egész Európára kiterjedő hatáskörrel rendelkező zsidóügyi részlegét vezette. Horthy Miklós kormányzó, néhány nappal a megszállás után német nyomásra új, a náci érdekeket kiszolgáló kormányt nevezett ki. A miniszterelnöki székben a németellenes Kállay Miklóst Sztójay Döme váltotta.

A kormány elrendelte a zsidók számára a sárga csillag viselését, majd vagyonukat elkobozták, állásukat felmondták. A 825 000 magyar zsidónak megtiltották az utazást, lakókörzetüket nem hagyhatták el. Ekkor adta ki Baky László belügyi államtitkár bizalmas rendeletét, amely a deportálást megelőző intézkedéssor eleme volt. "A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól. A tisztogatást területrészenként rendelem el, eredményeként a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani. Városokban és nagyobb községekben később a zsidóság egy része a rendészeti hatóságok által kijelölt zsidóépületekben, illetve gettókban nyer elhelyezést."

Adolf Eichmann SS alezredes javaslatára a fronthoz legközelebb eső keleti és északi területeken (Kárpátalja, Felvidék, Észak-Erdély) kezdődött meg a zsidók gettókba tömörítése 1944. április 16-án, a begyűjtést a vidéki lakossággal kezdték.

1944 április közepe és július eleje között gyakorlatilag az egész országban – utoljára Budapesten – végrehajtották a gettósítási akciót. Július elejére több mint százhetven gettóban 437 000 zsidót zsúfoltak össze. A népirtás második szakasza, a többheti gettóban való szenvedés és embertelen körülmények közötti fogva tartás után a Nyíregyházával és Máramarosszigettel együtt egész Kárpátalját magába foglaló VIII. kassai csendőrkerületből történő deportálásokkal kezdődött meg, május második felétől.

Hivatalos adatok szerint május 15. és június 7. között Kárpátaljáról, majd Északkelet-Magyarországról és Észak-Erdélyből (VIII–X. csendőrkerület) naponta átlagosan négy, összesen 92 szerelvény haladt át Kassán, az Auschwitzba vezető vasútvonal csomópontján Lengyelország felé. Egy-egy vonat 45 vagonból állt, mindegyikben átlagosan 70 embert préseltek össze poggyásszal együtt. A súlyosan beteg zsidók és hozzátartozóik az utolsó csoportokba kerültek. Az út a lengyelországi haláltáborokba – szörnyű higiéniai körülmények között, étlen-szomjan – több napig tartott. Jó néhányan nem bírták ki a megpróbáltatásokat, s még útközben meghaltak. A kiszállított zsidók mintegy harmadát minősítették munkaképesnek, a többieket megérkezésük után elgázosították, holttestüket a krematóriumokban elégették.

1944. július elejére már csak a budapesti és a munkaszolgálatos zsidók maradtak Magyarországon. Az egyre romló hadi helyzet, a külföldi tiltakozáshullám és az auschwitzi tömegmészárlásokról szóló hírek terjedése arra késztette Horthyt, hogy július elején leállítsa a deportálásokat. Az addig Hitler-hű Románia augusztus végén oldalt váltott és hadat üzent Berlinnek, ami megrengette a nácik térségbeli pozícióit. Ezt kihasználva Horthy menesztette a Sztójay-kabinetet és Lakatos Géza vezérezredes irányításával új kormányt nevezett ki, amelynek fő feladata a német szövetségből való kiválás előkészítése volt, ám október 15-én a németek átvették a kezdeményezést, lemondatták Horthyt és Szálasi Ferenc nyilas mozgalmát jutatták hatalomra. Az újdonsült "Nemzetvezető" megindította a deportálásokat: november és december folyamán mintegy 50 000 budapesti és munkaszolgálatos zsidót vittek Németországba – javarészüket gyalogmenetben hajtva az összeomló Birodalom területére. A Budapesten maradt zsidókat két gettóba zárták. A fővárosban állandósult a terror, nyilas fegyveresek zsidók ezreit gyilkolták meg. A gettók túlélőit 1945 januárjában, a koncentrációs táborokban életben maradt zsidókat az év tavaszán szabadították fel a szövetséges csapatok.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Az emberi létezés és kultúra alapja az emlékezet. Akinek nincs emlékezete, nem él, mert maga az emlékezet az élet. Ez éltet. Ez hozza létre az egyén esetében az önazonosság tudatát, az öntudatot, a közösségben a valláshoz, népcsoporthoz, nemzethez tartozás felemelő és olykor tragikus érzelmeit, a valahová tartozást, a „mi” élményét. Akinek nincs emlékezete létfelejtésben él, elfelejti, mi történt vele, honnan jön és hová megy. Nem él, csak kallódik, a mindig elillanó pillanat örök elmúlásában sodródik.

A holokausztra való emlékezés a felejtés és a közöny ellen akar tenni. Úgy, hogy a megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen bűnöket és bűnösöket megnevezi, az ártatlan áldozatok mártíromsága előtt fejet hajt. Lehetőleg úgy, hogy összegyűjti, számba veszi, leírja és kiadja, felolvassa és kimondja minden egyes magyarországi áldozat nevét a legkisebb falutól a világvárosig, a gettóktól a téglagyárakon és a vasútállomásokon keresztül a gázkamrákig, a tömegsírokig.

A holokauszt az ember tragédiája, az emberiség és emberiesség ellen elkövetett gyalázatos gaztettek sorozata, mert emberségében mindenki egy. Ember. S mint ilyen, egyenrangú a másik emberrel. Nem véletlen, hogy a fajelmélet ordas eszméje éppen ezt az alapigazságot támadta meg, hogy ürügyet merítsen szörnyűséges cselekedeteihez. „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat, / belezabál, amit kifőztünk, / s emberből emberbe szalad. / (…) Belsőnk odvába bútt a hálás / hűség, a könny lángba pereg – / űzi egymást a bosszuállás / vágya s a lelkiismeret.” (József Attila: Ős patkány terjeszt kórt…)

A magyar holokauszt a magyarság, a magyar nemzet egészének tragédiája. Attól függetlenül, hogy ki minek vallotta magát, hiszen a különböző közösségekhez tartozás rendkívül sokszínű és sokszintű lehet. A beolvadás és a teljes azonosulás vágyától az elkülönülésig. A kulturális, vallási, nemzeti, etnikai önazonosság szabadságának határa a másik léte. Ha ennek megsemmisítésére tör valaki, bűnt követ el. Minden személyiség, minden élet önmagában érték és csoda, a létezés csodája. Ennek megkérdőjelezése alapjaiban támadja meg az emberi életet.

Csak az igaz ember lehet igazi hazafi, aki mindig jogot, embert véd, a természet örök törvényének megfelelően. A zsidómentők embermentők, ezért a Világ Igazai. Aki embert ment, életet, múltat és jövendőt, emlékezetet ment, arra mond igent. Az igazság az el nem rejtettségben, a felismerésben, annak belátásában áll, hogy a legfőbb érték az emberi élet, a létezés maga. Amit minden körülmények között – akár saját életének kockáztatásával is – véd a gerinces, jellemes, éthosszal rendelkező ember. „ (…) mert vétkesek közt cinkos aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér: / nincs mód nem menni ahova te küldtél. / Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra. / Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója! / Szolgádat pellengérre állitották, / mert gyönge fegyver szózat és igazság. / Nincs is itt haszna szépszónak s imának, / csak harcnak és a hatalom nyilának.” (Babits Mihály: Jónás könyve) Az igazi erkölcsi cselekvés mindig a nehezebb utat választja. Ehhez kell elszántság, akarat és erő, bátorság, amivel nem mindenki rendelkezik egyformán. Mennyivel könnyebb ráhagyni, közönyösnek mutatkozni, kivonulni, elrejtőzni a felelősség elől, mint vállalni a kockázatot.

A szélsőségesen nacionalista és internacionalista, a fasiszta és a kommunista, a náci és a soviniszta egyaránt jogot, embert, a természet örök rendjét sérti, mert a másik kárára akarja növelni saját hatalmát. A valódi nemzeti, nemzetközi és szabadelvű azonban a jog és az erkölcs szempontjából mindenkit egyenrangúnak tart, a nemzeteket, népcsoportokat, vallásokat a kölcsönös megértés és mellérendeltség értékállapotában tiszteli és szemléli. A magyar zsidóság, akárminek is vallotta magát, hívőnek, vallásosnak vagy vallástalannak, hitetlennek, magyar zsidónak, vagy zsidó magyarnak, vagy zsidó származásúnak, kikeresztelkedettnek, vagy cionistának, magyarként vagy magyar állampolgárként a magyar nemzet része volt. A magyar vészkorszak megszívlelendő és tragikus üzenete: minden magyar állampolgár felelős minden magyar állampolgárért, legyen zsidó, roma vagy bármi más, önmagát valamilyen arányban többes vagy kevert azonosságúnak tekintő.

A magyar holokauszt az egész magyar nemzet, az összmagyarság tragédiája. Minden erőszakkal elhurcolttal kevesebben és kevesebbek lettünk, bárhogyan is számoljuk az áldozatokat, mert egy emberélet kiontása is sok. Fölfoghatatlanul pótolhatatlan a hiány. „Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.” (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd) Ezt akkor tudjuk igazán átérezni, ha magunkra, a saját testünkre, egész-létünkre, egész-ségünkre vonatkoztatjuk. A magyar holokauszt kivágta belőlünk saját zsidó részünket, mert az együttélésben, ha ellentmondásosan is, de egymás részeivé lettünk. Fájdalom és bűn, hogy hagytuk, hogy így legyen. Hogy a közöny és a különböző szintű együttműködés a pusztításnak hagyott teret. Mentettünk embereket, de nem elegen és eleget. Tiltakoztak és mentettek a keresztény felekezetek, a külföldi és a magyar civil szervezetek, olykor a szomszédok és az ismerősök, az értelmiségiek és az írótársak is bújtattak üldözötteket. Odaveszett a vidéki zsidóság zöme, köztük fájdalmasan sok gyerek, de megmenekült a budapestiek többsége. Az igazi emlékezés és a múlt átélése, hogy jelen időben emlékezünk. Noha ténylegesen egyre kevesebben vannak közöttünk a túlélő áldozatok és a bűnösök, hiszen két emberöltőnyi idő, hetven év telt már el. De a történelemmel, a saját múltunkkal való szembenézés és közösségvállalás a magunkra vonatkoztatott és jelenbeli emlékezésre kötelez bennünket, ma élőket, akik itt vagyunk, mert itt lehetünk. A meg nem születettek hiánya a velünk élő történelem néma kiáltása. Elviselhetetlen csöndjük lelkünkig hatol.

Radnóti Miklós: Razglednicák

1

Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

1944. augusztus 30. A hegyek közt

2

Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.

Cservenka, 1944. október 6.

3

Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.

Mohács, 1944. október 24.

4

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.