Főoldal / Hitünk és életünk / Ünnepek / Állami ünnepek / Január 27. A HOLOKAUSZT NEMZETKÖZI EMLÉKNAPJA

A HOLOKAUSZT

NEMZETKÖZI EMLÉKNAPJA

1945-ben ezen a napon szabadult fel Auschwitz-Birkenau, a legnagyobb és leghírhedtebb náci haláltábor, melynek emlékére az ENSZ Közgyűlése 2005-ben január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Az egyhangúlag elfogadott határozat hangsúlyozta, hogy a tagállamok kötelessége megemlékezni a közel hatmillió, többségében zsidósága miatt üldözött és meggyilkolt áldozatról, és oktatási programokat indítani annak elősegítésére, hogy az ehhez hasonló népirtás többé ne ismétlődhessék meg. A határozat emellett elutasította a holokauszttagadást, és általánosságban is elítélte a vallási vagy etnikai diszkriminációt és erőszakot.

 

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

 

Holokauszt

A görög holo kaüszton, 'egészen elégett' kifejezésből; latin holocaustum: egészen elégő (áldozat).

Soa (héber)

A zsidók üldözése és megölése Németországban 1933-45 között a nemzeti szocializmus idején. A történelmük folyamán elszenvedett legkegyetlenebb üldözést elsősorban Izraelben nevezik soa-nak, a többi nyelvben inkább holokauszt használatos. A soa szó Izaiástól való: „Jaj azoknak, akik gonosz törvényeket hoznak, és írván igazságtalanságot írnak, hogy elnyomják az ítéletben a szegényeket, és erőszakot tegyenek az én népem alázatosainak ügyében, hogy az özvegyek a prédáik legyenek, és megrabolják az árvákat! Mit fogtok tenni a látogatás és a távolról jövő veszedelem [~] napján? Kihez fogtok segítségért fordulni és hol fogjátok elveszíteni dicsőségteket?” (Izajás 10,1-3.)

Hitler és a náci párt hatalomra jutásával 1933-ban megkezdődött a zsidók rendszeres kiszorítása Németországból. Jóllehet minden lehetséges zsidóellenes jelszót alkalmaztak, a soa nem vallási, hanem faji alapon történt. 1935: hagyták jóvá a „német vér és német becsület védelme” törvényt. A soa a zsidó vállalkozások és üzletek bojkottjával kezdődött, kisajátításokkal folytatódott. 1938. május 17-én a zsidóknak föl kellett venniük a Sára, ill. Izrael előnevet. Október 5.-én kötelezően bevezették a J betű, 1939-ben a sárga csillag viselését. 1938. november 10-én a német birodalomban az összes zsinagógát lerombolták vagy fölgyújtották. A II. világháború előrehaladtával, mivel olyan országok kerültek német megszállás alá, ahol nagy számban éltek zsidók (Lengyország, Magyarország), „a zsidókérdés végső megoldásaként” 1941-ben megnyitották az első koncentrációs táborokat, ahol a soa népirtás formájában történt.

 

Az Isten cselekedeteihez való hasonulás vágya közelít minket egymáshoz

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Beszélgetés Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbival a holokauszt áldozatainak emléknapja alkalmából

Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbit arról kérdeztük, hogyan élte meg a vészkorszakot, hogyan emlékszik vissza a szörnyűségekre és mindazokra, akik életüket kockáztatásával életeket mentettek.

Január 27-én a holokauszt áldozataira emlékezünk. Főrabbi úr hogyan élte meg ezt az időszakot, a vészkorszakot, amely oly sok ártatlan áldozatot követelt?

A holokausztot a német megszállás előzte meg. Aztán alakult egy olyan kormány, amely a német állam szája íze szerint hozott rendelkezéseket. A megkülönböztetés külső jele a sárga csillag volt, a hivatalos megfogalmazás szerint pedig mi voltunk azok, akik számára kényszerlakóhelyet jelöltek ki. A zsidókra vonatkozó rendelkezések is így neveztek meg minket: a kényszerlakóhely kijelölésére kötelezetteknek ezt és ezt kell tenniük. Budapesten lefoglaltak bizonyos lakásokat, ezekből lakóiknak ki kellett költözniük. Képzeljük el, milyen borzalmas dolog! Én akkor diák voltam, ezt még másképp értékeltem, de amikor egy felnőttnek azt mondták – és ha ma azt mondanák – egy reggel, hogy itt van négyszobányi bútor, azt rakja össze egy szobába és menjen el az otthonából, az szörnyű. A borzalmak aztán követték egymást. A zsidókat előbb megfosztották mindenüktől, végül az életüktől. Azt hiszem, erre maguk a zsidók sem gondoltak. Apám jogász volt, és amikor a németek bejöttek, azt mondtam neki: „Ezek meg fognak gyilkolni bennünket”. Mire ő: „Édes fiam, te ezektől a szerencsétlen cseh és lengyel zsidóktól veszed ezt a rettenetes gondolatot. Magyarország jogállam, itt ilyen szélsőséges dolgok nem történhetnek meg!” A zsidók még akkor is bíztak abban, hogy Magyarország jogállam, amikor más országokból menekült társaik elmesélték nekik a velük történt szörnyűségeket. Nem hitték el, hogy megtörténhet az, amit a németek végső megoldásnak hívtak, nem hitték, hogy erre képes lesz a Sztójay féle kormány.

A közvélemény nagyon fertőzött volt. Egy kolléganőm, akivel együtt jártunk az egyetemre, felhívott magához, hogy adjon egy használható iratot. Közben hazajött az apja, aki nagyon szívélyesen üdvözölt, mint a lánya kollégáját, ám amikor meglátta a sárga csillagot, hihetetlen döbbenet és ijedelem ült ki az arcára. A kolléganő nagyon kedves volt, adott is valamilyen igazolványt. De a papa nagyon megrémült.

Sokan voltak azok is, akik életük kockáztatásával kiálltak a zsidó emberek mellett, akár életüket áldozva. Mi, katolikusok meghatódva hallgattuk azt a beszédet, amit Salkaházi Sára boldoggá avatásán mondott, és a zsoltárt, melyet idézett. Mit jelenthet ma számunkra az ő példája?

Salkaházi Sára azok közé tartozott, akik valóban menedéket nyújtottak, akik mindent megtettek, hogy a rettenetet elkerüljük. Próbáltak segíteni, és hatni mások lelkiismeretére is. Az egyházak részéről is volt olyan kezdeményezés, hogy közös eljárást szorgalmaztak, főként Ravasz László tett sokat a református egyház részéről. Serédi Jusztinián sokáig váratott a közös lépésre a reformátusokkal, aminek sajnos végül nem is volt sok eredménye. Nagy hálával emlékezünk viszont azokra a rendházakra, amelyek zsidókat bújtattak, és a papokra, lelkészekre, akik hamis papírokat adtak ki, amelyek ideig-óráig megmentettek embereket. „Ha a halál völgyében járok is, nem félek a rossztól, mert Te, Istenem, ott is velem vagy” – a 23. zsoltárt idéztem. Salkaházi Sára, és akik hasonlóképpen gondolkodtak, valóban jártak a halál völgyében. Velünk együtt jártak ott. Én nem mondom, hogy nem féltem. Mert volt okom félni, de igyekeztem kikerülni a gonosz karmai közül.

Sajnos voltak, akik másképp gondolkodtak. Imrédy Béla – akit pedig Korniss Gyula, a kor legnagyobb magyar filozófiai tekintélye, katolikus pap a legkiválóbb tanítványának tartott – egyszer azt mondta: „Nagy dolog volt a zsidóktól megszabadulni.” Amikor egy ilyen nagy intelligenciájú ember ilyen aljasul tud nyilatkozni, hogy védtelen gyerekeket, kiszolgáltatott öregeket a halálba vinni nagy dolog volt, akkor képzelheti, milyen rettenetes helyzet uralkodott Magyarországon! Ez a durvaság megelőzte, majd betetőzte a deportálást.

Az emberek természetes reakciója a durvaságra, a kegyetlenségre a félelem volt. Ennek ellenére voltak segítőkész emberek, ezt Izrael állam honorálta, kitüntetést adott azoknak, akik a vészkorszakban segítséget nyújtottak. Nem voltak sokan, de annál dicséretesebb, amit tettek. Angelo Rotta és más semleges államok is adtak ki védleveleket. Ugyanakkor a zsidóknak nehéz volt hozzájutni ezekhez, mert rettenetes tömeg volt a követségek előtt, és fennállt a veszély, hogy a nyilasok is odamennek elfogni őket.

Hogyan tudunk ma méltóképpen emlékezni a vészkorszak rettenetére?

Elsősorban úgy, hogy emlékezünk, és nem próbáljuk megváltoztatni a múltat. Nem szégyelljük bevallani, hogy szörnyű korszak volt. Nem a mai generáció bűne ez, hiszen a legtöbben a mai emberek közül akkor még nem is éltek. De a történelmet nem szabad kozmetikázni. Szörnyűség történt, és ez súlyos teher mind a magyar zsidó, mind a magyar történelmen. Fontos a szembenézés, be kell vallani, hogy megtörtént: „Atyám, vétkeztem!” Mindig azon az elven próbáltam lenni, hogy ártatlanokkal szemben nem szabad neheztelést érezni. Ugyanakkor az emlékezetet nem szabad megváltoztatni.

Skorka argentin rabbi azt mondta, hogy Ferenc pápával sok közös álmuk van. Talán az ellenségeskedést követő párbeszéd és barátság korszaka után közös álmok korszaka jön el?

Igen, lehetséges. Elmondhatom, hogy én is beszéltem a pápával. Amikor II. János Pál Magyarországon járt, volt szerencsém néhány szót váltani vele. Franz Rosenzweig nagy zsidó filozófus teológiájáról és bibliafordításáról beszéltünk. Nagyszerűen váltott témát, amikor látta, hogy én zsidó teológiáról szeretnék beszélni vele. Szép volt az is, ahogy végigment a rá várakozók során, és mindenkinek módja volt néhány szót beszélni vele.

Amikor 90. születésnapján a keresztény felekezetek vezetői köszöntötték Önt 90. születésnapján, Erdő Péter bíboros azt mondta: „A párbeszéd keresése olyan időkben, amikor vannak, akik azt hiszik, hogy a feszültségben és a békétlenségben érdekeltek, különösen is fontos, és emberi nagyságot kíván”.

Nagyon szép volt számomra az a nap. És az Élet menete is, ahol Erdő Péterrel mindketten felszólaltunk. Kulisszatitokként elmondom, hogy előttünk kapott szót egy egyetemi tanár, aki védhetetlenül sokáig beszélt. Viszont amíg beszélt, nekünk volt alkalmunk egymással beszélgetni. Ez a hosszú, kényszerű szünet alapozta meg, hogy – merem mondani – nagyon jó viszonyba kerültünk egymással és én a mai napig szívesen emlékszem erre a beszélgetésre. A mai kapcsolatunkat is igazi jó kapcsolatnak tartom.

Sok elvárásunk van egymással szemben, de hívő emberként mindannyiunknak azt kell fürkésznünk, mit vár tőlünk Isten. Mit vár tőlünk, keresztényektől, zsidóktól?

Komplikált válasz helyett erre azt mondanám: a Tízparancsolat betartását várja. Nagy útmutató ez. És ott van Mózes 3. könyvének 19. fejezetében az a rész, amelyet úgy nevezünk, hogy a szentség törvénye: „Szentek legyetek, mert szent vagyok én, az Örökkévaló, a ti Istenetek.” A szentséget, amely isteni fogalom, úgy tudjuk megvalósítani, hogy gyakoroljuk az imitatio Dei-t, vagyis hogy az Isten szentségéhez igyekszünk hasonlítani, minden emberi cselekedetünkben igazságosság, megértés, szeretet, korrektség vezessen bennünket. Az Isten cselkedeteihez való hasonulás vágya vezet bennünket arra, hogy közelebb jussunk egymáshoz.

Hogyan hordozza a korát, hogyan éli meg, hogy fizikailag nem mindig tud olyan messzire menni, mint lélekben? Melyek a fontos dolgok?

Figyelni a világ dolgaira. De miután már idős és nyugdíjas vagyok, csak akkor szólalok meg, ha nagyon szükségét érzem, vagy valakik nagyon fontosnak érzik. Fontos a jóérzés hangján megszólalni: nem helyeselni a rosszat, sőt, ellene mondani a rossznak, de igent mondani arra, ami jó. Van elég probléma ma is a mindennapokban, igyekeznünk kell egymás méltóságának tiszteletben tartásával, tartózkodással, lehetőleg békés módon megegyeznünk. Nem az ellenérzést kell táplálnunk egymásban, mert az nem fog jót eredményezni.

Keresni kell azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével közel juthatunk egymáshoz egy-egy szép kezdeményezés által. Ilyen volt az a találkozó, ahol együtt voltunk Rómában: a vallások közötti béketalálkozó 1996-ban. A hétköznapok vitáiban sokszor nehezebb közel jutni egymáshoz, ezért kell keresni az alkalmakat a találkozásra. Annak van értelme, hogy ezt az utat közösen képviseljük.

 

Katonai Ordinariátus © Minden jog fenntartva