Főoldal / Hitünk és életünk / Ünnepek / Állami ünnepek / Február 25. A KOMMUNISTA DIKTATÚRÁK ÁLDOZATAINAK EMLÉKNAPJA

A KOMMUNISTA DIKTATÚRÁK

ÁLDOZATAINAK

EMLÉKNAPJA

1947-ben ezen a napon Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet hatóságok jogellenesen letartóztatták, majd a Szovjetunióba hurcolták, melynek emlékére az Országgyűlés 2000. június 13-ai határozatával február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává nyilvánította.

A mentelmi jogától megfosztott Kovács Béla nyolc évet töltött börtönökben és munkatáborokban, 1959-ben, 51 évesen halt meg. Bronzszobra ma mementóként áll a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium épülete és az Országház közötti téren. Letartóztatása az első állomása volt annak az eltervezett folyamatnak, amely során a kommunista párt az ellenszegülők kiiktatásával a totális egypárti diktatúra kiépítése felé haladt. A képviselő önkényes fogvatartása a demokratikus jogok lábbal tiprásának jelképévé vált, amely a pártállami rezsim majdnem fél évszázados uralmát jellemezte. Sorsa egyfajta típuspéldája lett azoknak, akiket ma a kommunizmus áldozataiként tarthatunk számon.

 

A kommunista diktatúrák halálos áldozatait világviszonylatban száz millióra becsülik. Kelet-Közép-Európában a számuk eléri az egy millió főt. Ennyien vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban, vagy kegyetlen kivégzés által. Jóval többre tehető azoknak a száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg megnyomorított. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, akit megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek; mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől.

Február 25-én emlékezzünk a több tízezer, családjától elválasztott és kényszermunkatáborba hurcolt honfitársunkra, a koholt vádak alapján mészárszékre küldött emberekre, az ellenállóként mártírhalált halt hősökre.

 

Albert Camus: A magyarok vére (részlet)

A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával, elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.

És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.

A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.

A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.

Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, -- bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, és amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.

A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, -- miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!

 

Lénárd Ödön: Mint nyúl az őszi szántásban

Így élek immár harminc éve:

futva, lebukva, újra körülnézve.

Hallgatódzva: hol, ki zuhant földre?

Fontolgatva: várjak-e még többre?

Szétzilálva minden csupasz bokrot,

mert csapda lehet egy kapu, egy oszlop,

s ha befordultam az utcasarkon,

visszanézve: követnek vajon?

Postámat rendre számon tartva:

hiába várok megint egy lapra?

Kivigyázva látogatóm arcát:

az új vádhoz merrôl gyűlnek akták?

Hatszor megrágva, mit tollam elkövet,

hisz nagyító bolházza betűimet!

Az írott árkust este összetépve,

hogy kész legyek a hajnali vendégre.

S tudva, hogy mindez esztelen okosság:

nincs vad, mi örökre elkerülje sorsát,

s arra való minden masina, rádió,

hogy biztosan fogja bokámat a háló.

Hol csapda vágja le a lábam tôbe,

hol én rágom ki magamat belőle,

s míg ketté nem szeli valami a hátam,

élek, mint nyúl az ôszi szántásban!

 

Lénárd Ödön Budapesten született 1911. szeptember 11-én. A piaristák kecskeméti gimnáziumában érettségizett, 1926-ban belépett a piarista rendbe, 1933-ban tett ünnepélyes szerzetesi fogadalmat, közben 1931-36 között Budapesten teológiát, latint és történelmet hallgatott az egyetemen, ahol Szekfű Gyula diákköréhez tartozott. 1936-ban szentelte pappá Grősz József püspök. 1937-ben Budapesten és Kecskeméten, 1938-45 között a szegedi piarista gimnáziumban tanított, 1939-től igazgatóhelyettes volt. 1946-tól az Actio Catholica kulturális titkára lett Budapesten, feladatai közé tartozott az iskolák államosítása elleni katolikus mozgalom ügyeinek intézése, a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségével és Mindszenty József esztergomi érsekkel való kapcsolattartás. 1948. június 17-én letartóztatták és izgatás vádjával hat évi börtönre ítélték, a Gyűjtőfogházban és a váci börtönben raboskodott, 1953. augusztus 1-én amnesztiával szabadult. Mivel az államesküt nem tette le és így egyházi beosztást nem kaphatott, ezért triciklis kifutóként dolgozott az Óbudai Cipőjavító Szövetkezetnél, 1961-től vízóra-leolvasó volt. 1961-ben ismét letartóztatták, Márianosztrán és Sátoraljaújhelyen fogságban, 1963-ban amnesztiával szabadult. Független adminisztrátorként dolgozott a Közgazdaságtudományi Egyetem konyháján. 1966 áprilisában újból letartóztatták, és novemberben nyolc évre ítélték, a Gyűjtőfogházban raboskodott. Kádár János - akit 1977. június 9-én vatikáni látogatása során fogadott VI. Pál pápa - a Magyar Szocialista Munkáspárt 1977. június 28-i ülésén számolt be római útjáról, ahol elmondta,  hogy Agostino Casaroli érsek az ő közbenjárását kérte a még mindig börtönbüntetését töltő Lénárd Ödön érdekében. A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága határozata értelmében az Állami Egyházügyi Hivatal kezdeményezte az Igazságügyi Minisztériumnál a kegyelmi eljárást, majd megpróbálták elérni a piarista rendnél, hogy Ödön atya hagyja el az országot. Lénárd Ödön összesen 18 és fél évet ült börtönben, többet, mint bárki más politikai fogolyként. 1979-től előbb Budapesten, majd 1985-től Kismaroson vezette az illegálisan alakult ciszterci nővérek közösségét. 1991-ben minden ellene hozott bírósági ítélet semmisnek nyilvánított a Legfelsőbb Bíróság. 1990-ben Kismaroson létrehozta a Jelenkori Keresztény Archivumot. A zárt irattárak anyagából kigyűjtötte a rá vonatkozó feljegyzéseket és adatokat. 1998-ban felállította Kismaroson a Ciszterci Nővérek Boldogasszony Háza Monostor Egyháztörténeti Intézetét, ahol az általa összegyűjtött anyagok mellett megtalálható a Hetényi Varga Károly évtizedes munkájának adatbázisa és a több száz magnófelvételt képező oral history-anyag, valamint a hozzájuk tartozó fényképnegatív és csíkmásolat. 1995-ben jelent meg történelmi munkája, az Erő az erőtlenségben. 2003. május 23-án hunyt el.

 

Gérecz Attila: Karácsonyi ének a börtönben 

Szürke falakon túl, messze, gyertyák gyúlnak,

Ünnepi harangok imára kondulnak.

Komor szájunk szélén keserű vonások

– Hallod, Názáreti?

Súlyosak a láncok.

 

Lüktető városok élete csendesül,

Millió gyűlölet könnyekké szelidül.

Kiégett szívünkön már nem csordul bánat.

– Hallod, Názáreti?

Megtörték a vágyak.

 

Kacagó kicsinyek ámuló szemekkel,

Derűs emberpárok zsolozsmás lélekkel.

Hajlott hátunk bűnös alázatra görnyed.

– Hallod, Názáreti?

Vedd el életünket!

 

Fia képe előtt leboruló asszony,

Drága vonásain torzul a fájdalom.

Könnybefúlt hangjában mély kínok zihálnak.

– Hallod, Názáreti?

Segítsd az anyánkat!

 

Nedves zárkák alján összeroskadt árnyak.

Fásult, néma vággyal szent csodára várnak.

Vasrácsokon átal halvány fényre néznek.

 – Hallod, Názáreti?

Peregnek az évek...

 

Tágult pupillákon tébolyult kín lángja.

Négy zokogva készül a mártírhalálra.

Torkához kap, s felsír álmában a gyermek:

 – Hallod, Názáreti?

“Apámat ne engedd!”

Megtiport országon dühöng szilaj átok.

Neved, rohadt dühvel ócsárló pofájok

Káromolva töri csendjét a szent éjnek.

– Hallod, Názáreti?

Megbocsátunk... – Érted!

 

Túl a szitok zaján felcsendül az ének.

Zúg, dagad, hömpölyög, felujjong a lélek.

Megrendül a börtön, recsegnek a zárak,

Rab torkok harsogják szerte a világnak:

Dicsőség Istennek, békesség a népnek

 – Hallod, Názáreti?

Hozzád száll az ének.

(Márianosztra, 1955 december)

 

Gérecz Attila 1929. november 20-án született a Pest megyei Dunakeszin, apja vitéz Gérecz Ödön, a MÁV mérnöke, édesanyja Básthy Irén, aki férje 1943. március 15-én bekövetkezett halála után, három fiát egyedül nevelte fel. Attila volt a legkisebbik. 1944. őszén vonult be a Nagyváradi magyar  királyi “Gábor Áron” Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola Sümegre menekített alakulatához. A második világháború alatt annak növendékeként előbb a németországi Friedrichshafenbe, majd a város francia megszállása után Taldorfba került. A francia hadifogságból 1946. október 23-án jött haza.  Civil tanulmányait magánvizsgákkal folytatta, egy év alatt három gimnáziumi év tananyagából tett különbözeti vizsgát, majd 1948-ban leérettségizett a budapesti Kölcsey Ferenc gimnáziumban. Családi háttere és hadapród volta miatt az egyetemre nem vették fel, vasesztergályos tanoncként egy csepeli műhelyben dolgozott. 1949-ben a Magyar Öttusa Válogatott keretének tagja. 1950. december 8-án letartóztatták, volt hadapródiskolás barátaival együtt, összeesküvés, hazaárulás vádjával állították bíróság elé. Ügyükben négy halálos ítéletet hoztak, három társát felakasztották, ő 15 évi börtönbüntetést kapott. Előbb a budapesti Gyűjtő fogházba, majd a váci börtönbe vitték, ahol a"Füveskert"-i költők, írók: Béri Géza, Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tollas Tibor és Tóth Bálint barátságukba fogadták. Első versét, az Így bocskorosant érett, teljes értékű versnek ismerték el a szakértők.1954. július 18-án, a nagy dunai árvíz idején a váci börtönből megszökött, de három nap múlva Budapesten árulás következtében fogták el. Szökéséért további 3 év szigorított börtönt kapott. Vácon, a pesti Gyűjtő kisfogházában és a márianosztrai börtönben volt. A budapesti Kozma utcai Gyűjtő fogház-ból az 1956. október 23-i Forradalom október 30-án szabadította ki. Tamási Áron íróval végleges formába öntötte a rabságból szabadult írók felhívását a Nemzethez, mely a rádióban is elhangzott. November 4-e t hajnalán csatlakozott az utcai szabadságharcosokhoz. 1956. november 7-én a Rókus kórház környékén két szovjet tankot harcképtelenné tett, de egy harmadikról leadott gépfegyver sorozat kioltotta életét. Sírja a Fiumei úti sírkert 21-es parcellájában van. Verseit nyugaton az 1950-es évek vége óta publikálta a Nemzetőr, Kecskési-Tollas Tibor –Németországban letelepedett “füveskerti” költő – lapja. Itthon, verseinek közel teljes, de több helyen az eredeti szöveget átalakító gyűjteménye Gérecz Attila, a költő – 1956 mártírja címmel 1991-ben a Stádium kiadó gondozásában jelent meg.

 

Katonai Ordinariátus © Minden jog fenntartva