Főoldal / Hitünk és életünk / Ünnepek / Egyházi ünnepek / ADVENT

ADVENT

 

Az advent a latin adventus, 'eljövetel' szóból származik. 

Az advent az  egyházi év első része, a karácsonyt előkészítő időszak.

A mai római liturgiában a december 25. előtti 4 vasárnap és a közéjük eső 18-24 hétköznap. A 4. században a gallikán liturgia területén alakult ki. Amikor még vízkeresztkor kereszteltek, a keresztelésre szóló 3 hetes előkészületi idő volt. Az 5. században december 25. előtérbe került, s az advent átkerült karácsony elé és megnyúlt: hat hetes lett (Szent Márton napjától december 24-ig tartott). Róma az 5. században Szent Simplicius pápa idejében fogadta be 4 vasárnapos változatában.

Alapgondolata a megtestesülésben közénk érkező Krisztus várása volt. Az írországi kolostori liturgiában az advent az ítéletre érkező Krisztus várásával gazdagodott, s ezt hozták magukkal az ír misszionáriusok. A középkorban a néy vasárnap további jelentéssel bővült, az Úr négy eljövetelét állítja szemünk elé: először a megtestesülésben, másodszor a kegyelemben, harmadszor a halálunkban, negyedszer az ítéletkor jön el, és készülni kell az eljövetelére.

Az advent kiemelkedő napjai a 3.,Gaudete vasárnap és a decembet 17-24. közötti hét. A Mária-tisztelet megnyilvánulásai a rorate,  hajnali misék és az Ó-antifónák.

Az Úr eljövetelére bűnbánó lélekkel készülünk, régebben ezért az advent böjti idő volt. Keleten december  15-től, a gallikán liturgia területén december 11-től (Márton napi lúd) böjtöltek. A latin egyház egyéb területein csak hús- és tejterméktilalom volt. Az Osztrák-Magyar Monarchiában XIVKelemen  pápa 1774-ben csak a szerdai, pénteki és szombati szigorú böjtöt írta elő, ami 1918-ig volt érvényben. 1956-ig 24-e, karácsony vigiliája volt szigorú böjti nap.

Az adventi időszak kezdetét sokáig harangszóval jelezték. A korábban heti 3, majd 2 napos (szerdai és pénteki) adventi böjt és a szombati hústól való tartózkodás hagyományőrzőbb vidékeken még a 20. század közepén is szokásban volt az idősebbek körében. Egyes adatok szerint ezeket a böjtöket még a Nyíregyháza környéki evangélikusok is megtartották.

A legutóbbi évtizedekig kerülték az adventi időszak alatt a zajos mulatságokat, táncot, lakodalmat sem tartottak. llyenkor számos kocsmában csak utasokat szolgáltak ki. Az advent hagyományos vallásos alaphangulatát Közép-Európa szerte a hajnali mise jelenti. Sok helyütt szokás volt, hogy a gyermekek énekszóval, csengetéssel költögették a híveket, hogy a szentmisére odaérjenek. A rorátéhoz nagyszámú hiedelem és mágikus eljárás is fűződik.

Az adventi időszak jellegzetes hagyományai közé tartoznak az adventölés (kántálás) és a szálláskeresés. Ugyancsak erre az időszakra esik több jeles nap, amelyeknek népi hagyományköre kisebb-nagyobb mértékben vallásos elemeket is tartalmaz (András, Borbála, Miklós, Luca). Ekkor van a téli napforduló ideje is, amely a téli időszak vallásos mágikus népi szokáshagyományának nagy részén érezteti hatását.

A legújabb kor adventi szimbóluma az adventi koszorú. 1839-ben vagy 1840-ben Johann Hinrich Wichern (1808-1881) evangélikus teológus, pedagógus,  lelkész imatermében felfüggesztett egy szekérkereket, s rajta minden nap egy gyertyával többet gyújtott meg, és a falakat fenyőgallyal díszítette. Később a kereket koszorúvá alakították a köréje font fenyőgallyakkal. 1930-40-ben katolikus körökben is terjedni kezdett. Egy másik ilyen szimbólum Iz 11,1 alapján a gyertyával díszített gyökér életfa jelentéssel.

Ez az idő bűnbánati időszak, azonban jellegében különbözik a nagyböjti időtől, amely inkább az egyéni elmélyülés alkalma, míg ádvent a közösség felé fordít minket. Éppen ezért ilyenkor az embernek jobban kell figyelnie azokra, akik között él, akik rászorultak és bármilyen ínséget szenvednek. Jézus mondta: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt25,40)

 

Az olvasmányos imaóra himnusza az imaórák liturgiájában

Magasból érkező Ige, Atyádtól fényként jössz ide; 

a világ megmentőjeként tűnő időben lépsz közénk.

 

Jöjj és szívünk világosítsd, égő szerelmed lángra szítsd, 

ha szól a hírnök szózata, tisztuljon már a bűn sara.

 

Ha majd ítélsz a föld felett, s a szívek titkát kémleled: 

a rossz bűnhődik bűnökért, ki jó volt országodba tér,

 

hozzánk ne férjen semmi vész, bár méltán érne büntetés, 

örök hazánk mégis legyen a szentek között szüntelen.

 

Krisztus, kegyelmes nagy Király, neked s Atyádnak tisztelet,

s a Szentléleknek is veled időtlen századok során. Ámen.

 

A reggeli dicséret himnusza az imaórák liturgiájában

Harsanva szóló hang kiált, szétoszlat már minden homályt, 

elűzi messze álmaink; az égből Krisztus fénye int.

 

Serkenjen már a szennyesen, kábultan alvó értelem: 

új csillag fénylik odafenn, hogy minden átkot elvegyen.

 

A Bárányt küldi már az Ég leróni adósságaink:

mindnyájan bűnbocsánatért kiáltozzunk könnyek között.

 

Hogy majd ha fénye újra gyúl s a földre félelem borul, 

részünk ne büntetés legyen, hanem jóságos védelem.

 

Atyának dicséret legyen és Gyermekének győzelem,

s a boldog Lángot ővelük örökre áldja énekünk. Ámen.

 

Az esti dicséret himnusza az imaórák liturgiájában

Csillagvilágot alkotó, hívőknek áldott fénysugár, 

mi Megváltónk, jöjj, Krisztusunk, és halld meg esdő sóhajunk.

 

Megszánva árva népedet, nehogy halálban vesszen el,

a bűnre hoztál gyógyulást, a fásult földnek újulást.

 

A vak világnak éjjelén mint nászházából vőlegény 

a tiszta Szűztől földre lépsz ki zárt szentélyed volt előbb.

 

Erőd, hatalmad mindenek tisztelvén térdet hajtanak, 

az égiek s a földiek szent Úrnak téged vallanak.

 

Hozzád könyörgünk, Krisztusunk, ki egykor mint bíró ítélsz,

jöjj, hárítsd el ma őrizőn az ártó ellen fegyverét.

 

Most néked, Krisztus, nagy Király, s Atyádnak áldás, tisztelet,

magasztalja a Lelket is a zengő ének szüntelen. Ámen.

 

Magnificat

A Boldogságos Szűz Hálaéneke, a Magnificat a Szentírásból vett dicsőítés: Mária ezzel válaszol rokona, Erzsébet köszöntésére, s magasztalja Istent megváltó művéért (Lk 1,47-55). Már az őskeresztényeknél az Egyház hálaadó éneke, s azóta is imádkozzuk az esti zsolozsmában, a közösségi és magán imádságokban. 

 

Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben.

Tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát: Íme ezentúl boldognak hirdetnek az összes nemzedékek,

mert nagyot művelt velem ő, aki Hatalmas: ő, akit Szentnek hívunk.

Nemzedékről nemzedékre megmarad irgalma azokon, akik istenfélők.

Csodát művelt erős karjával: a kevélykedőket széjjelszórta, hatalmasokat elűzött trónjukról,

kicsinyeket pedig felmagasztalt;

az éhezőket minden jóval betölti, a gazdagokat elbocsátja üres kézzel.

Gondjába vette gyermekét, Izraelt: megemlékezett irgalmáról,

melyet atyáinknak hajdan megígért, Ábrahámnak és utódainak mindörökké.

 

Az Ó-antifónák

Az ádventi idő utolsó hetén (december 17-23.) az imaórák liturgiájának esti dicséretében (vesperás) énekelt Magnificat-antifónák, melyek a Megváltó utáni vágyakozást fejezik ki. A gregorián ének legszebb darabjai közé tartoznak. A latinban: O Sapientia (Ó Bölcsesség), O Adonai (Ó Adonáj), O Radix Iesse (Ó Jessze gyökere), O Clavis David (Ó Dávid kulcsa), O Oriens (Ó Napkelet), O Rex Gentium (Ó Nemzetek Királya), O Emmanuel. Nevük a kezdő „Ó” indulatszóból ered. A megszólítások az Ószövetségből valók, de mindegyik az üdvözítő Jézusnak szól.  A Római Egyház a 8. századtól imádkozza.

 

O Sapientia, quae ex ore Altissimi prodiisti, attingens a fine usque ad finem, fortiter suaviterque disponens omnia: veni ad docendum nos viam prudentiae.

Ó, Bölcsesség, aki a Magassábeli szájából származol, elérsz egyik végtől a másikig mindent felölelsz és erősen és édesen rendezel el mindent. Jöjj, tanítsd meg nekünk az okosság útját.

 

O Adonai, et Dux domus Israel, qui Moysi in igne flammae rubi apparuisti, et ei in Sina legem dedisti: veni ad redimendum nos in bracchio extento.

Ó, Örökkévaló és Izrael házának Vezére, aki Mózesnek a csipkebokor lángjának tüzében jelentél meg és a Sinain törvényt adtál neki. Jöjj és válts meg bennünket kitárt karral.

 

O radix Jesse, qui stas in signum populorum, super quem continebunt reges os suum, quem gentes deprecabuntur; veni ad liberandum nos, iam noli tardare.

Ó, Jessze gyökere, aki a népek jeleként állsz. Aki előtt be fogják a szájukat a királyok, akihez a népek esdekelnek. Jöjj és szabadíts meg bennünket, és ne késlekedjél.

 

O Clavis David, et sceptrum domus Israel; qui aperis, et nemo claudit; claudis, et nemo aperit: veni, et educ vinctum de domo carceris, sedentem in tenebris, et umbra mortis.

Ó, Dávid kulcsa és Izrael házának jogara, amit kinyitsz és azt senki be nem zárja, amit bezársz és azt senki ki nem nyitja. Jöjj, és vezesd ki a halál árnyékában ülő legyőzöttet, a börtön házából.

 

O Oriens, splendor lucis aeternae, et sol justitiae: veni, et illumina sedentes in tenebris, et umbra mortis.

Ó, Napkelet, az örök világosság ragyogása, és az igazságosság napja. Jöjj és világosíts meg a sötétségben és a halál árnyékában ülőket.

 

O Rex gentium, et desideratus earum, lapisque angularis, qui facis utraque unum: veni, et salva hominem, quem de limo formasti.

Ó, népek Királya és vágya, és sarokkő, aki eggyé teszed a kettőt. Jöjj és váltsd meg az embert, akit a sárból formáltál.

 

O Emmanuel, Rex et legifer noster, exspectatio gentium, et Salvator earum: veni ad salvandum nos, Domine, Deus noster.

Ó, Emmanuel, Királyunk és törvényhozónk, a népek várakozása és az ő Üdvözítőjük, Jöjj és üdvözíts minket, Urunk, Istenünk.

 

Minden advent téged vár…

Minden advent téged vár Uram. Első eljövetelednek emlékét belevésted az emberiség szívébe és az egész történelembe: az idő múlását az óta is születésed idejéhez viszonyítva mérjük, még akkor is, ha nem tudjuk annak pontos evilági meghatározott időpontját megmondani.Megígért második jöveteledet várjuk az óta is - sokszor talán lanyhán, megannyiszor tétován, a mindennapok örömei és gondjai között sok esetben megfeledkezve róla, van hogy félve és rettegve - amikor megnyilvánul majd teljes igazságot szolgáltató ítéleted, megmutatkozik pazarló és tékozló szereteted, megvalósul mindenért kárpótló vigasztalásod és elénk tárul felülmúlhatatlan dicsőséged.

Most is várunk Uram, és bocsáss meg nekünk, ha nem tudunk méltóképpen várni téged.

Bocsáss meg, hogy nem tudunk úgy várni, mint a te szent vértanúid és nagyszerű hitvallóid! Mi a megpróbáltatásokban, a terhekben, a problémákban és a szenvedésekben csupán saját kínjainkat vesszük észre, s nem a te örömödet látjuk, a te igádat, melyről azt mondtad, édes tud lenni annak, aki alázatosan és szelíd szívvel követ téged.

Bocsáss meg, hogy nem tudunk úgy éberen virrasztva várni, mint a példabeszédbeli okos szüzek, hanem bizony olyanok vagyunk sokszor mint a balgák átalusszuk érkezésedet, amikor közeledsz a felebarátban, a testileg-lelkileg elesettben, a rászorulóban, legközelebbi hozzátartozóinkban, kollégáinkban, munkatársainkban, vezetőkben és beosztottakban.

Bocsáss meg, hogy nem tudunk úgy várni, mint a felebaráti szeretet tiszta szívű napszámosai, akik minden reggel úgy indulnak el életük útjának: kinek a javára akar küldeni ma engem a Jóság, s nem azzal, hogy kinek a javából tudnék én hasznot húzni.

Jöjj el hozzánk, hiszen te tudod a legjobban mekkora szüksége van eltékozolt életünknek rád!

Jöjj el hozzánk és ismételd meg szívünkben első eljöveteled titkát, a betlehemi éjszaka misztériumát!

Jöjj el hozzánk és vedd el megfáradt lemondásainkat, meggyökeresedett és ostoba szokásainkat, vedd el meggyöngült akaratunk tétovaságát!

Jöjj el hozzánk és emelj fel bennünket, mint ahogy Zakariással és Erzsébettel tetted, amikor reménységet adtál az életükbe!

Jöjj el hozzánk és add nekünk azt az édes terhet, téged-magadat, mint ahogy a fiatal názáreti leánnyal Máriával tetted, aki veled lett viselős!

Jöjj el hozzánk és bocsásd ránk az igaz ember álmát, ahogy Józseffel tetted, hogy elfeledjük csalódásainkat, és igaz szívvel szolgálhassunk téged!

Jöjj el hozzánk és keresd meg szívünk betlehemi barlangját és szülessél meg életünkbe olyan gyöngéden, mint világba jöttednek éjszakáján!

Jöjj el hozzánk ennek az évnek az adventjén is!

 

Pilinszky János: A várakozás szentsége

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

 

Fekete István: Roráte

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.

Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.

Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt. Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt.

Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.

A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok, égi Magasok...”

Mise végére egészen bemelegedett a templom; majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú Illés is – ugyanonnan –; bár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.

És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul... Amilyen kutya konok ember volt világéletében – gondolja Illés –, azt akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel, pedig már a gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.

Azután: csend.

Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.

– Nem! – ijedt meg. – Ezt igazán nem szabad – és Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.

– Ez hát el, a híres – mosolyodik el –, pedig három hónappal fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle... akár a halotté...

– Jóságos Isten, csak nem lett vele valami?!...

Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról – csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát:

– Hallod-e, Máté?

Máté felhorkan:

– No! – és néz Illésre, mint a csodára. – Te vagy az, Illés?

– Én hát, mondom megnézlek, mert olyanformán ültél...

És nézi egymást a két öreg.

A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.

– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, és szereti most Illést így közel látni –, már elmúlott.

– Na, hál Istennek, hát akkor menjünk.

És egymás mellett kicsoszognak a templomból.

– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel az egyik kis pufók angyal Szent Péterre, amikor az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem egyszerre.

– Két ember kibékült – mondja a főszent, és melegen sóhajt.

– Csoda! – suttog a kis angyal.

– Hát bizony a mai világban...

– És most mit csinálnak?

– Nézz utánuk, fiam.

A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.

– Gyere be, Máté, régen voltál nálunk – mondja Illés –, lángost sütött a lányom...

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:

– Mi az a „lángos”, Szentatyám?

A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

 

 

Pilinszky János: Hitünk titkairól

Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk. Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár –  jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

 

A négy gyertya meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.

Azt mondta az első :

- ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.  - Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.

A második azt mondta:

- ÉN VAGYOK A HIT! -  Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem.  - A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.

Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:

- ÉN A SZERETET VAGYOK! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. -  Ezzel ki is aludt.

Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott:

- De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké! -  Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.

Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:

- Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.

ÉN VAGYOK  A REMÉNY!

A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.
 

 

 

Dsida Jenő: Krisztus 

Krisztusom,

én leveszem képedet falamról. Torz

hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase

tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.

Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan

derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen

enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.

Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is

számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű

voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.

Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek

útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit

s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget

nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.

Hangod fájó hullámokat kavart, mikor

a sok beszéd után rekedten újra

szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott

ruhádon vastagon ült a nagy út pora,

sovány, széltől-naptól cserzett arcodon

bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két

parázsló szemedből sisteregve hullottak

borzas szakálladra az Isten könnyei –

 

 

Ismeretlen szerző: Nem ejt hibát

Ha különösnek, rejtelmesnek 

látszanak Isten útjai, 

ha gondok örvényébe vesznek 

szívem legdrágább vágyai, 

ha borúsan búcsúzni készül 

a nap, mely csak gyötrelmet ád... 

egyben békülhetek meg végül: 

hogy Isten sosem ejt hibát.

 

Ha tervei igen magasak, 

s irgalma kútja mély nekem... 

ha a támaszok mind inognak, 

ha nincs erő, nincs türelem, 

s tekintetem sehol célt nem lát 

vaksötét, könnyes éjen át... 

egy szikrácska hit vallja mégis, 

hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldhatatlan 

kérdéseknek betege lett, 

mert elkezd kételkedni abban, 

hogy Isten útja szeretet…

minden elfáradt sóvárgásom 

békén kezébe tehetem, 

s elsuttoghatom könnyek közt is: 

Ő nem ejt hibát sohasem.

 

Azért csend, szívem! Engedd múlni 

a földi múló életet! 

Majd a fényben látni, ámulni 

kezdesz: Mindig jól vezetett! 

Ha a legdrágábbat kívánja, 

a legsötétebb éjen át 

menekülj a bizonyosságba, 

hogy Isten sosem ejt hibát!

 

 

Juhász Gyula: Rorate

A kéklő félhomályban

Az örökmécs ragyog,

Mosolygón álmodoznak

A barokk angyalok. 

A gyertyák rendre gyúlnak,

A minisztráns gyerek,

Mint bárány a mezőben

Csenget. Az árny dereng. 

Hideg kövön anyókák

Térdelnek. Ifju pap

Magasba fölmutatja

Szelíden az Urat. 

Derűs hit tűnt malasztját

Könnyezve keresem.

Ó gyönyörű gyerekség,

Ó boldog Betlehem!

 

 

Bódás János: Ki van jelölve a helyed

Azért van síró, hogy vigasztald, 

és éhező, hogy teríts asztalt. 

Azért van seb, hogy bekösse kezed. 

Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd. 

Azért van annyi árva, üldözött, 

hogy oltalmat leljen karod között. 

Azért roskadnak más vállai, 

hogy terhüket te segítsd hordani. 

Az irgalmat kinek fakasztják, 

s mélység felett van csak magasság. 

Ha más gyötrődik, vérzik, szenved, 

azért van, hogy te megmutathasd: 

mennyi szeretet van benned.

Megmutattad-e néha legalább? 

Enyhült, s szépült-e tőled a világ? 

Vagy tán kezedtől támadt foltra folt? 

Ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak, 

menedéknek, oszlopnak, szárnynak. 

Ki van jelölve a helyed, 

ne nyugodj, míg meg nem leled. 

Csak ott leszel az, aminek 

rendeltettél. - Másként rideg, 

céltalan lesz az életed. 

Mag leszel, mely kőre esett, 

elkallódott levél leszel, 

mely a címzetthez nem jut el. 

Gyógyszer, ami kárba veszett, 

Mit soh'se kap meg a beteg. 

Rúd leszel, de zászlótalan, 

Kalász leszel, de magtalan, 

cserép, amiben nincsen virág, 

s nem veszi hasznod sem az ég, 

sem a világ.

 

ADVENTI NÉPSZOKÁSOK

Az ádventi időszak kezdetét sokáig harangszóval jelezték. A korábban heti 3, majd 2 napos (szerdai és pénteki) ádventi böjt és a szombati hústól való tartózkodás hagyományőrzőbb vidékeken még a 20. század közepén is szokásban volt az idősebbek körében. A legutóbbi évtizedekig kerülték az ádventi időszak alatt a zajos mulatságokat, táncot, lakodalmat sem tartottak, számos kocsmában csak utasokat szolgáltak ki. Az ádvent hagyományos vallásos alaphangulatát Közép-Európa-szerte a hajnali mise, a roráte jelenti. Sok helyütt szokás volt, hogy a gyermekek énekszóval, csengetéssel költögették a híveket, hogy a szentmisére odaérjenek. A rorátéhoz nagyszámú hiedelem és mágikus eljárás is fűződik. Az időszak jellegzetes hagyományai közé tartoznak az adventölés (kántálás) és a szálláskeresés. Ugyancsak erre az időszakra esik több jeles nap, amelyeknek népi hagyományköre kisebb-nagyobb mértékben vallásos elemeket is tartalmaz (András, Borbála, Miklós, Luca). Ekkor van a téli napforduló ideje is, amely a téli időszak vallásos mágikus népi szokáshagyományának nagy részén érezteti hatását.

 

Betlehemezés, betlehemes játék

Jézus születésének, a Betlehemben történteknek megjelenítése, a karácsony előtti napok közelmúltig legnépszerűbb dramatikus játéka. Eredete a középkori misztériumdrámákra (Tractus stellae, Quem quaeritis) vezethető vissza, amely kikerült a kolostorok és a templom falai közül, ám azok ösztönző hatásait mindig befogadta. A nép között számos változata alakult ki. Vízkereszti latin nyelvű liturgikus játék már a 11. századból maradt ránk (Hartvik győri püspök Agenda Pontificalisa, Zágráb). A csillagozás önálló jelenetként a betlehemezésbe is bekerült. A középkorból magyar nyelvű betlehemes játék nem maradt fönn. Meglétére a Csordapásztorok kezdetű karácsonyi énekünkből is következtethetünk, amely 1651-ben régi ének megjelöléssel jelent meg Lőcsén, Szőlősy Benedek Cantus Catholicijében. A párbeszédekből fölépülő ének dramatikus karácsonyi játékot sejtet; szereplői: az angyal, a pásztorok, Szűz Mária, a narrátor. A Csordapásztorok kezdetű ének változatai legtöbb betlehemes játékunkban megtalálhatók. A felső magyarországi német lakosságú bányavárosokból 15. századi adatok említik karácsonyi játékok előadását (Selmecbánya 1476, 1480; Bártfa 1498 stb.). Legrégibb betlehemes játékaink a 17. századtól maradtak fönn latin és magyar nyelven, protestáns és katolikus iskolai előadások számára készültek. A betlehemezés több játékrészből tevődhet össze, amelyek az egyes változatokban együtt, de önálló játékként is szerepelhetnek. Főbb jelenetei: a paradicsomjáték, amely Ádám és Éva bűnbeesésének történetét beszéli el, s hírül adja a megígért Megváltó eljövetelét; a szálláskeresés, amelyben a népszámlálásra Betlehembe érkezett várandós Mária és József szállást keresnek, de sehol sem kapnak. E változat szereplői Mária, József a gazdag ember, aki nem ad szállást, de az istállóba utasítja őket. A bő kovács játékváltozatában a jószívűség és könyörületesség elnyeri jutalmát, míg a dúsgazdagolás változatban (Székelyföld) a keményszívűség elnyeri büntetését. A következő betlehemi jelenet főszereplői a pásztorok, akiknek az angyal hírül adta a Megváltó születését, akik elmentek az újszülött Jézushoz, s neki ajándékot vittek. E játékváltozat vagy jelenet egyik főszereplője az idős, süket öregpásztor. A vele való tréfás, félreértéseken alapuló párbeszéd a játék gerince. Sok helyütt a pásztorok jelenete önálló játékká alakult, pásztorjátékká vált. A játék sajátos színfoltja a csörgős botjukkal taktust verő pásztorok körtánca. Helyenként része a karácsonyi betlehemezésnek a Heródesjáték, azaz a zsidó király és a bibliai háromkirályok, bölcsek találkozása, s a királyok imádása, másutt ezt külön vízkereszti játékként adják elő. A betlehemezést adománykérő, kéregető formulák zárják be. A szereplők játékukért gyümölcsöt, élelmet, pénzt kaphatnak. Egyes vidékeken a betlehemes csoportok nagy terüleet felölelő vándorlását is megfigyelhetjük (pl. Hortobágy vidéke). A betlehemes játékban prózai vagy verses párbeszédek, karácsonyi énekek váltják egymást. Az énekek nagy része helyet kap a karácsonyi kántálásoknál is. A szereplők megfelelő jelmezbe öltöznek: az angyalok fehérbe, a király (Heródes, katona stb.) katonának karddal, a pásztorok bundába, sapkába. Az erdélyi és bukovinai betlehemesjátékok változata a csobánolás, amelyben a pásztorok igen ősi típust mutató álarcot viselnek. A szereplő csoportok különböző méretű és formájú (általában templom) ún. betlehemet hordanak magukkal, amely szerepet kap a játékban is, a játék után pedig meg lehet szemlélni. Ennek eredete részben Rómába (S. Maria Maggiore-bazilika), részben a középkori templomokba nyúlik vissza, amelyekben karácsony tájékán fölállították a betlehemi oltárokat, bábokkal személyesítve meg a történteket. A betlehemes játék pásztor szereplői sokfelé (Dunántúl, Jászság) archaizáló pásztorneveket kapnak (Maxus Koridom, Titire stb.), amely szintén az isk-drámák hatását tükrözi. A szálláskeresés, a betlehemes játék sajátos kései, biedermeier változata a székesfehérvári bölcsőcske. Nagyszombat környékéről szláv változatait ismerjük. Sajátos, helyenként máig élő a baranyai, tolnai sváb települések Christkind Spiel nevű karácsonyi játéka. A magyar népi betlehemes játékok kapcsolatai szövegben és dallamban, zenében kimutathatók a szomszéd népek felé is.

 

Lucabúza, borbálabúza

Luca napján (december 13.) vagy előestéjén ültetett és karácsony estéjére 8-10 cm-es friss, zöld búzává sarjadt karácsonyi jel. Egyes helyeken (főként Őrvidék) Borbála napján (XII. 4.) kezdik a csíráztatást. Mint általában a karácsonyi szokások, a lucabúza képzetkörének is sok archaikus vegetációs gyökere van. A Gergely-naptár (1582) előtt ugyanis december 13-a volt a téli napforduló időpontja, márpedig a Nap járásához (napfordulókhoz) ősidők óta számos megfigyelés és szokás kötődött. Ezek közé tartozott - a kezdet és a vég, a sötétség és a fény találkozására emlékeztetően - gyorsan kikelő, zöldellő és virágzó növények ültetése (vagy csak vízben hajtatása). Így a lucabúza ősképének tekinthető az ókori görögökk ún. Adonisz kertecskéje: a nyári napfordulón kis edényben pár nap alatt hajtatott, majd a nap forróságától ugyancsak pár nap alatt elhervadt virág (növény), mely a fiatalon elhunyt, mitológiai királyfira, Adoniszra emlékeztetett. A lucabúza hozzánk az Adria tájáról érkező vegetációs hagyomány, melyet katolikus horvátok, bunyevácok, sokácok honosítottak meg. Azokon a déli vidékeken tűnt föl, melyek a hódoltság idején a ferencesek szellemi hatása alatt álltak: először ők helyezték az ősi és általános megújulás-jelképet a karácsonyi oltárra. Ezzel a hagyománynak liturgikus jelleget, szentelményi erőt tulajdonítottak. Idővel a lucabúza eucharisztikus szimbólum lett, s mint ilyen a karácsonyi asztal szakrális ékessége: a kizöldellő búzaszem (a kenyér alapanyaga) a megtestesült Igének, az emberrévált Jézusnak jelképe. Népünk körében is ismert apokrif hagyomány szerint a búzaszemen rajta van az élő kenyérnek, Krisztusnak a képmása. A magyar nép hite szerint a lucabúza annak jele, hogy még a vetés is eljön köszönteni az Újszülöttet. Algyőn szentelt vízzel öntözték a magokat, illetve a szájukba vett vízzel táplálták. A tápai asszony öntözés közben mondta: néköm kinyerem, jószágomnak legelője, zöld mezeje. A lucabúza növekedéséből a termésre is következtetnek: ha magasra nőtt a lucabúza, akkor Isten jó szalmás termést fog adni. Ilyenkor szalaggal kötik át, egyes helyeken kékkel: a zöld ugyanis a föld, a kék az ég, az átkötött lucabúza a kettő találkozásának jele. A lucabúza az ünnepek után paraliturgikus szentelménnyé válik, régen leginkább a jószágnak szaggatták oda. A szatymazi gazdák vízkereszt napján földjeiken, vetéseiken szórták szét. Az Őrvidéken Borbála napján kezdik csíráztatni. Itt Barbaraweizen vagy Luzienweizen; a német Bánfalván Christkindlfrucht, a horvát falvakban sijanje (vetés) a neve. Manapság sokszor a jelképes tartalom ismerete nélkül (nem keresztények között) is a karácsonyi ajándékok egyike a karácsonyfa alatt vagy a karácsonyi asztalon.

 

Szentcsalád-járás, szentcsaládkilenced

A karácsonyi ünnep előtt kilenc napon át ismétlődő szálláskeresés. A 20. század elején született, egyrészt a Maria gravidatos késő barokk ünnepéből (Expectatio partus B. Marie Virginis: dec. 18.), másrészt a kk. karácsonyi játékokból. A szálláskereső Szent Család tiszteletére 9 család összeáll, hogy december 15-től karácsony estéig naponta felváltva a Szent Családnak, illetve a Szent Családot ábrázoló képnek szállást adjanak. A képet a rendező énekes asszony vagy maga hinti meg szenteltvízzel, vagy a pap áldja meg. A soros családban már kész a házioltár égő mécsessel vagy gyertyával, ahol rendesen a többi családok is összegyülekeznek, amikor esti Úrangyalára harangoznak. Amikor a szentkép az új családhoz érkezik, letérdel a ház népe, miközben megfelelő szövegezésű imádságokat mondanak. A képet a házi oltárra helyezik, meggyújtják előtte a mécsest, amely mindaddig ott ég, amíg a képet másik családhoz nem viszik. A szentkép előtt rendesen ájtatosságot is szoktak végezni: a loretói litániát, Szent József vagy Jézus Szíve litániáját, majd felajánlják az egész családot a Szent Család oltalmába. Közben természetesen énekelni is szoktak megfelelő énekeket. A házbeliek napközben is föl-fölkeresik a képet, hogy rövid fohászkodással üdvözöljék. Ilyenkor rendszerint valami szegény gyermekes családot meg is szoktak ajándékozni, mintha a Szent Családnak adnák. A kilencnapos ájtatosság után a kép vagy a templomba, vagy valami jámbor lélekhez kerül, aki jövő adventig vigyáz rá. A helyi változatok közül figyelemre méltó Tordas szlovákból magyarosodott falué: a Szent Család képét megszenteltetik, a 9 fölkeresendő család tagjai gyónással és áldozással készülnek a fogadtatásra. Egyes szabolcsi görögkatolikus falukban a lucabúzához hasonlóan sarjaztatott zöldbúzával rakják körül a szálláskereső képet. Lehetséges, hogy a szálláskeresést a felnőtt hívek ünnepi készülete, igénye tette általánossá a legtöbb helyen már elprofanizálódott, komolytalanná vált betlehemezés helyett. A szokás Szlovéniában is él: a család itt is ünnepélyesen várja Mária szobrát. Hasonlóképpen virágzik Ószerbia, Macedónia pravoszláv tájain, de sajátos módon Észak-Szerbiában és Boszniában nem. A macedóniai Velez városában egy Mária-ikont, amelyet gostinka, vagyis vendég néven emlegetnek, hordoznak házról házra, házasság előtt a vőlegény hajlékába. Hasonló szokás él, de nem az adventi időszakhoz kötve, más szerb és macedón vidékeken is: házasság előtt, betegség idején házhoz viszik valamelyik templom csodatevő hírben álló Mária-ikonját, de olykor a szentekét is. Más helyeken az ikon házról házra jár. Fogadására a család kimeszeli, kitakarítja a házat, előző napon böjtöt tart.

 

Katonai Ordinariátus © Minden jog fenntartva