Főoldal / Hitünk és életünk / Ünnepek / Egyházi ünnepek / November 02. HALOTTAK NAPJA

HALOTTAK NAPJA

 

 

A földön küzdő Egyház ünnepélyes megemlékezése a tisztítótűzben szenvedő lelkekről.

halottakról való gondoskodás a vallástörténeti kutatások szerint ősidőktől fogva mindenütt megtalálható jelenség. A halottak ünnepe az ókori Rómában a feralia volt.

Az Egyházban Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy miután Mindenszentek ünnepén az Egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes megholtról is megemlékezzünk. 998-ban kezdték az ünnepet, mely a 11. századra a clunyi bencések hatására széles körben elterjedt. Róma a 14. században fogadta be.

XVBenedek pápa 1915-ben engedélyezte, hogy ezen a napon minden pap három szentmisét mondhat; egyet egy konkrét elhunytért, egyet általában a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, és egyet a pápa szándékára. A bizánci szertartásban megfelelője a lelkek szombatja. A szerzetesrendek külön napon emlékeznek meg saját halottaikról.

A régi magyar népnyelvben lölkök napja, lelkeknek emlékezete. A jámborságtörténet különös fejlődése során Mindenszentekből a gyakorlatban halottak napjának vigíliája lett. Mivel az archaikus fölfogás szerint a nap alkonyattól a következő nap alkonyatáig tart, Mindenszentek napjának estéjét a halottak estéjének is mondják. Ilyenkor a halottak emlékezetére országszerte egy, esetleg két óra hosszáig szóltak a harangokSokak hite szerint ez idő alatt nyugszanak, megpihennek, nem szenvednek a lelkek a tisztítóhelyen. Ez a jámbor hiedelem már a középkor legendavilágában felbukkan. Először Damiani Szent Péter (†1072) említi.

 

Részlet Szent János Evangéliumából (Jn 6,16-59)

"Miután beesteledett, tanítványai lementek a tengerre. Beszálltak a bárkába, és elindultak a tengeren túlra, Kafarnaumba. Besötétedett már, de Jézus még mindig nem ment oda hozzájuk. Mivel nagy szél támadt, a tenger háborgott. Amikor mintegy huszonöt vagy harminc stádiumnyira hajóztak, látták, hogy Jézus a tengeren járva a bárkához közeledik, és megrémültek. Ő pedig így szólt hozzájuk: »Én vagyok, ne féljetek!« Fel akarták őt venni a bárkába, de a bárka azonnal a parthoz érkezett, ahová tartottak.

Másnap a tömeg, amely a tengeren túl állt, észrevette, hogy csak egy bárka volt ott, és hogy Jézus nem szállt be tanítványaival a bárkába, a tanítványai egyedül távoztak el. Jöttek viszont Tibériásból más bárkák annak a helynek a közelébe, ahol a kenyeret ették, miután az Úr hálát adott. Amikor tehát a sokaság meglátta, hogy nincs ott sem Jézus, sem a tanítványai, beszálltak a bárkákba, és Jézust keresve Kafarnaumba mentek. Amikor megtalálták őt a tengeren túl, azt mondták neki: »Rabbi, mikor jöttél ide?«
Jézus azt felelte: »Bizony, bizony mondom nektek: Kerestek engem, de nem azért, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek. Őt ugyanis az Atyaisten jelölte meg.« Erre azt kérdezték tőle: »Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?« Jézus azt felelte: »Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.«
Erre megkérdezték tőle: »Milyen jelet viszel végbe, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint írva van: ‘A mennyből adott nekik kenyeret enni’«. (
Kiv 16,4) Jézus ezt válaszolta: »Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek mennyből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyből való kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.« Ekkor azt mondták neki: »Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!« Jézus azt felelte nekik: »Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De mondtam nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.«
A zsidók ekkor zúgolódni kezdtek ellene, mivel azt mondta: »Én vagyok a kenyér, aki a mennyből szálltam alá«, és azt mondták: »Nem Jézus ez, József fia, akinek ismerjük apját és anyját? Hogyan mondja most: ‘A mennyből szálltam alá’?«
Jézus azt válaszolta nekik: »Ne zúgolódjatok egymás közt! Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: ‘Mindnyájan Isten tanítványai lesznek’. Mindaz, aki az Atyát hallgatta és elfogadta tanítását, hozzám jön. (
Iz 54,13) Nem mintha az Atyát látta volna valaki: csak az látta az Atyát, aki Istentől való. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz, annak örök élete van.
Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, ne haljon meg. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért.
Vitatkozni kezdtek erre a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: »Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?« Jézus azt felelte nekik: »Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek.Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog. Ezeket mondta Kafarnaumban, amikor a zsinagógában tanított."

 

Himnusz, olvasmányok és könyörgés az imaórák liturgiájában

Himnusz

Idők előtt te élsz, Urunk,

létforrás vagy egymagad;

nézd, minket bűnök terhe nyom,

halálra szánt sereg vagyunk.

 

Atyánk, az ember vétkezett,

s elhangzott szent ítéleted

hogy porba visszatér a por,

s így engeszteljen tégedet.

 

De adtál néki gondosan

oly éltető leheletet,

mely testen túl is fennmarad

s öröklétünknek magva lesz.

 

Vigasztalás ez és remény,

hogy újra felvirulhatunk,

s ki elsőként feltámadott,

felvisz tehozzád Krisztusunk.

 

Benned meghalt testvéreink

élvezzék házad életét,

kiket keresztvíz öntözött

s fölkent teremtő Lelked is.

 

Készíts nekünk is szent hazát,

ha földedről már távozunk,

hogy áldjunk mindörökkön át,

célunk, teremtő Istenünk. Ámen.

 

 

Olvasmány Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első leveléből

Testvéreim! Ha azt hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, és nincs értelme a ti hiteteknek sem. Ráadásul még Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert Istenről azt tanúsítjuk, hogy Krisztust feltámasztotta, holott nem támasztotta fel, ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel. Ha ugyanis a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus sem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg.

Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk.

De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül. Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel. Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel. Mindenki, amikor sorra kerül: először Krisztus, majd az ő eljövetelekor mindnyájan, akik Krisztushoz tartoznak. Azután következik a vég, amikor is (Krisztus) átadja az Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített.

Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti. Utolsó ellenségként a halál semmisül meg, hiszen „mindent lába alá vetett.” Amikor arról van szó, hogy „minden alá van neki vetve”, természetesen kivétel az, aki mindent alávetett neki. S ha majd minden alá lesz neki vetve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.

Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük? Miért tesszük ki mi is magunkat szüntelenül veszélynek? Mindennap készen vagyok meghalni, hiszen büszkeségem vagytok, testvérek, Urunkban, Krisztus Jézusban. Mit használ nekem, hogy Efezusban – emberi módon szólva – vadállatokkal küzdöttem? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”. Ne hagyjátok magatokat félrevezetni! A gonosz beszéd megrontja a jó erkölcsöt. Legyetek józanok, és ne vétkezzetek. Némelyek ugyanis nem ismerik az Istent. Azért mondom ezt, hogy szégyelljétek magatokat.

 

Olvasmány Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első leveléből

Testvéreim! Kérdezhetné valaki, hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek majd elő? Ostoba! Amit elvetsz, nem hajt csírát, hacsak el nem rothad. Amit elvetsz, még nem növény, az csak azután fejlődik, hanem puszta mag, például búzaszem vagy más egyéb. Isten testet ad neki tetszése szerint, minden magnak neki megfelelő testet. Nem minden test egyforma, hanem más az emberé, más az állaté, más a madáré, más a halé. S van égi test meg földi test, de másként ragyog az égi, másként a földi. Más a nap ragyogása, más a hold fényessége, más a csillagok tündöklése, sőt az egyik csillag fénye is különbözik a másikétól. Ilyen a halottak feltámadása is.

Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl. Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl. Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl. Ha van érzéki test, van szellemi is. Ahogy az Írás mondja: „Ádám, az első ember élő lénnyé lett", az utolsó Ádám pedig éltető lélekké. De nem a szellemi az első, hanem az érzéki, aztán következik a szellemi.

Az első ember földből való, földi; a második ember a mennyből való, mennyei. Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, s amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is.

Ezért ahogy a földi ember alakját magunkon hordozzuk, a mennyeinek az alakját is magunkon fogjuk hordozni. Azt még hozzáfűzöm, testvérek, hogy a test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság a romolhatatlanságot.

Nos, titkot közlök veletek: Nem halunk ugyan meg mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk, hirtelenül, egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóra, amikor az megszólal, a halottak feltámadnak a romlatlanságra, mi pedig elváltozunk. Ennek a romlandó testnek fel kell öltenie a romlatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot. Amikor a romlandó magára ölti a romlatlanságot, a halandó a halhatatlanságot, akkor teljesedik az Írás szava: „A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De legyen hála Istennek, mert ő győzelemre segít minket Jézus Krisztus, a mi Urunk által.

 

Olvasmány Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írt második leveléből

Testvéreim! Nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul. A mostani pillanatnyi könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk. Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök.

Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített. Azért is sóhajtozunk itt, mert szeretnénk beköltözni mennyei otthonunkba. Ha beköltözünk, többé nem látszunk ruhátlannak. Amíg tehát e sátorban lakunk, szorongva sóhajtozunk, mert nem azt akarjuk, hogy levetkőztessenek, hanem, hogy felöltöztessenek, s így ami halandó, azt elnyelje az élet. Maga Isten készített erre elő, a Lelket adva nekünk foglalóul. Ezért tölt el a bizalom minket, s nem feledkezünk meg róla, hogy míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk. Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől és hazaérkezni az Úrhoz. Ezért is igyekszünk kedvében járni, akár közel vagyunk hozzá, akár távol járunk tőle. Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e.

 

Olvasmány Szent Ambrus püspök könyvéből, amelyet testvérének, Satyrusnak haláláról írt

Látjuk, hogy egyrészt a halál nyereség, másrészt pedig az élet büntetés. Ezért mondja Pál is: Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség (Fil 1, 21). Kicsoda Krisztus, ha nem a test halála és a lélek élete? Ezért haljunk meg vele, hogy vele együtt éljünk! Akarjunk mindennap így meghalni, és tényleg haljunk is meg így, hogy lelkünk a halál által el tudjon szakadni a testi vágyaktól, és a halál képét öltse magára oly magasságokba emelkedve, ahová már nem érhetnek fel a földi szenvedélyek, és nem is tudják már a lelket beszennyezni. A test törvénye ugyanis a lélek törvénye ellen tusakodik, és bűnbe is viszi a lelket. De mi erre az orvosság? Ki vált meg e halálra szánt testtől? Az Isten kegyelme Jézus Krisztus, a mi Urunk által (Róm 7, 24).

Van tehát orvosunk, használjuk is az orvosságát. A mi orvosságunk Krisztus kegyelme, és a mi testünk ez a halálra szánt test. Tehát szakadjunk el a testtől, de ne szakadjunk el Krisztustól. Bár testben élünk, mégse kövessük a test kívánságait, ne mondjunk le a természet jogairól, de becsüljük többre a kegyelmi adományokat.

Mi többre van még szükség? Egynek a halála megváltotta az egész világot. Krisztus nem halhatott volna meg, ha ő nem akarja. Ám ő nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával, így tehát az ő halála mindenki élete lett. Halála jegyét hordozzuk magunkon, halálát hirdetjük imádságunkban, azt magasztaljuk áldozatbemutatásunkban. Az ő halála győzelem, az ő halála szentség, az ő halála minden évben a világ főünnepe.

Mit mondjunk még a halálról, amikor isteni példa mutatja nekünk, hogy csak a halál szerezte meg a halhatatlanságot, és csak a halál váltott meg minket a haláltól? Nem kell tehát gyászolnunk azt a halált, amely mindnyájunk üdvösséget hozta. Nem kell menekülnünk attól a haláltól, amelyet Isten Fia sem tartott magához méltatlannak, és nem is került el.

A halál nem tartozott hozzá természetünkhöz, hanem a természet ellen van. Isten nem rendelte el kezdettől fogva a halált, hanem gyógyszerül adta. Az embert kötelességszegése miatt sújtotta a mindennapi fáradságos munka büntetése, és a kibírhatatlan fájdalom kezdte szerencsétlenné tenni életét. Úgy kellett véget vetnie e bajoknak, hogy a halál állítsa helyre, amit az élet elveszített. Ha a kegyelem nem segítene, a halhatatlanság inkább teher lenne, mint előny.

A léleknek ezért már kötelessége elkerülni a görbe életutat, a földi test szennyét, és a mennyei kincsre kell törekednie, bár csak a szenteknek osztályrésze, hogy Isten színe elé jussanak, és mintegy hárfaszó mellett dicsérjék őt, amint a prófétai szóból tudjuk: Nagy és csodálatos minden műved, mindenható Urunk, Istenünk. Igazságosak és igazak útjaid, nemzetek Királya! Ki ne félne-tisztelne téged, Urunk, ki ne dicsérné nevedet? Egyedül csak te vagy a Szent, eljön minden nemzet, és színed elé borul (Jel 15, 3-4), hogy lássa a te menyegződet is, ó, Jézus, amikor a mindenség öröméneke közben a földről az égbe vezetik a menyasszonyt, aki már nem a világ lekötelezettje, hanem teljesen a léleké, hiszen hozzád jut el minden ember (vö. Zsolt 64, 3).

Szent Dávid is mindennél jobban kívánta, hogy ezt megláthassa és szemlélhesse. Ezért mondja: Csak egyet kérek az Úrtól, egy a vágyam: hogy az Úr házában lakjam életem minden napján, hogy az Úr gyönyörűségét láthassam (Zsolt 26, 4).

 

Könyörgés

Mennyei Atyánk, hallgasd meg jóságosan imádságunkat, amikor húsvéti hittel valljuk, hogy szent Fiad a halálból életre támadt. Kérünk, erősítsd bennünk azt a reménységet, hogy elhunyt híveidnek is megadod a boldog feltámadást. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

 

Dies irae Latinul: 'a harag napja'

A gyászmise szekvenciája. Mai formájában 19 háromsoros, nyolcszótagú, 3 soronként azonos rímű versszakból áll. Eredetileg 17 versszaka volt, s ádvent 1. vasárnapján énekelték a Lk 21,25-33 evangéliuma előtt. A ferences és domonkos liturgia révén terjedt el. A II. Vatikáni Zsinatig a temetési misékben és november 2-án kötelező volt. Szerzője F. Ermini szerint (1928) Celanói Tamás, de előtte Nagy Szent Gergelynek, Szent Bonaventurának, Aquinói Szent Tamásnak is tulajdonították. A szöveg legkorábbi töredéke a 13. század elejéről, első nyomtatott változata 1493-ból való. Dallama megjelenik Palestrina, Vittoria, Anerio, Mozart, Cherubini, Verdi, Berlioz, Liszt műveiben. Kialakulását egyes kutatók a gyászmisét követő Libera verzusaira vezetik vissza.

1

Dies iræ! dies illa

Solvet sæclum in favilla:

Teste David cum Sibylla!

2

Quantus tremor est futurus,

Quando iudex est venturus,

Cuncta stricte discussurus!

3

Tuba, mirum spargens sonum

Per sepulchra regionum,

Coget omnes ante thronum.

4

Mors stupebit, et natura,

Cum resurget creatura,

Iudicanti responsura.

5

Liber scriptus proferetur,

In quo totum continetur,

Unde mundus iudicetur.

6

Iudex ergo cum sedebit,

Quidquid latet, apparebit:

Nil inultum remanebit.

7

Quid sum miser tunc dicturus?

Quem patronum rogaturus,

Quum vix iustus sit securus?

8

Rex tremendæ maiestatis,

Qui salvandos salvas gratis,

Salva me, fons pietatis.

9

Recordare, Iesu pie!

Quod sum causa tuæ viæ:

Ne me perdas illa die.

10

Quærens me, sedisti lassus:

Redemisti Crucem passus:

Tantus labor non sit cassus.

11

Iuste iudex ultionis!

Donum fac remissionis

Ante diem rationis.

12

Ingemisco, tamquam reus:

Culpa rubet vultus meus:

Supplicanti parce, Deus!

13

Qui Mariam absolvisti,

Et latronem exaudisti,

Mihi quoque spem dedisti.

14

Preces meæ non sunt dignæ:

Sed tu bonus fac benigne,

Ne perenni cremer igne.

15

Inter oves locum præsta,

Et ab hoedis me sequestra,

Statuens in parte dextra.

16

Confutatis maledictis,

Flammis acribus addictis:

Voca me cum benedictis.

17

Oro supplex et acclinis,

Cor contritum quasi cinis:

Gere curam mei finis.

18

Lacrimosa dies illa,

qua resurget ex favilla

iudicandus homo reus.

Huic ergo parce, Deus:

19

Pie Jesu Domine,

dona eis requiem. Amen.

 

1

Ama végső harag napja

A világot tűznek adja,

Dávid így s Szibilla hagyja.

2

Reszket akkor holt meg élő,

Ha megjön a nagy Itélő,

Mindeneket lattal mérő.

3

Csodakürtök zengenek meg,

Sírok éjén átremegnek:

Itéletre, mindeneknek.

4

Csodájára a halálnak,

Aki rég por, talpra támad,

Számot adni bírájának.

5

Kézzel írt könyv nyílik ottan:

Világ terhe, minden, ott van,

Itéletre felrovottan.

6

Bíró majd ha széket űl ott,

Minden rejtek felderül ott,

Zsoldot bűn el nem kerül ott.

7

Én szegény ott mit beszéljek,

Pártfogómul kit reméljek,

Hol a szent is alig él meg?

8

Rettenetes. Fejedelem,

Kinél ingyen a kegyelem:

Örök Jóság, légy jó velem!

9

Kegyes Jézus, kérlek téged:

Értem álltál emberséget,

Ne adj érnem gonosz véget.

10

Munkád, könnyed értem vesztek:

Ennyi kínod, szent kereszted,

Ne maradjon céljavesztett.

11

Bírája a bosszulásnak,

Add kegyelmét tisztulásnak,

Míg itt nincs a számadásnap.

12

Reszket szívem, sóhajtozván,

Vétkemtől vet lángot orcám,

Légy kegyelmes, Uram, hozzám.

13

Magdolnához lehajoltál,

a latorhoz kegyes voltál,

Énbelém is reményt oltál.

14

Méltó imát nem tud ajkam

Te könyörülj, Jóság, rajtam,

Ne veszíts el örök jajban.

15

Báránykáid közé végy föl,

Válassz el a gödölyéktől,

Jobbra állass ama széktál.

16

Ha a rosszak zavarodnak,

Fojtó lángok kavarognak,

Akkor engem hívj áldottnak.

17

Térden kérlek, ernyedetten,

Sir a lelkem megtörötten:

Ott, a végnél, állj mellettem!

18

Könnyel árad ama nagy nap,

Hamvukból ha föltámadnak

A bűnösök s számot adnak.

19

Uram, nekik adj jó véget,

Kegyes Jézus, kérünk téged,

Add meg nékik békességed.

 

A halottak föltámadása  Latinul: resurrectio mortuorum

Az összes megholtak (Ádámtól a legutolsó emberig, kivéve a Boldogságos Szűz Máriát, aki már föltámadott) teológiai értelemben vett föltámadása.

Az Egyház hitbeli tanítása két tételt tartalmaz: 

1. a világ végén a holtak mind életre kelnek (DS 11, 30, 150, 1862); 

2. mindenki saját testével támad fel (DS 72, 76, 801).

Ez magában foglalja az egyetemességet és a személy azonosságát, s e tételeket dogmaként kell elfogadni.

A Szentírás világosan tanítja a halottak föltámadásátt. Ez a hit tükröződik az ÓSz későbbi kv-eiben is, a régebbiek közvetve utalnak rá. Az élő Isten jövőt ígér népének, ő az atyák Istene és számon tartja azokat, akik benne bíznak (Kivonulás könyve 3,6). A próféták látomásában a nép sorsának jóra fordulását és az Istentől jövő szabadulást számos alkalommal a holtak újraéledésének képe jelzi (Ózeás jövendölése 6,1; 13,14; Ezekiel jövendölése 37,1-14)Izajás könyve 53,8 Jahve szolgájáról mondja, hogy bár odaadta életét és a gonosztevők közé számították, mégis élni fog és dicsőségben lesz része. Istennél tehát semmi sem lehetetlen. A makkabeusok második könyve 7-ben a vértanúk már kifejezik a halottak föltámadásába vetett reményüket. Ez a hit nem a pogány mitológiából ered, hanem Isten mindenható erejére és jóságára támaszkodik. Az Úr adja az életet és a halált; leküld az alvilágba, de vissza is hoz onnan (Sámuel első könyve 2,6). A Jézus-korabeli zsidóságban csak a szadduceusok tagadták a halottak föltámadását, a farizeusok és az írástudók vallották, legalábbis olyan formában, hogy a Messiás eljövetelekor a zsidók föltámadnak. Az Újszövetségben a szinoptikusoknál az ítéletről szóló beszéd feltételezi a jók és a rosszak föltámadását (Evangélium Máté szerint 11,22; 25,31-46). Pál apostol az Első levél a korintusiaknak 15-ben a pogány-görög felfogással szemben a halottak föltámadásának teológiáját is megadja. A görög bölcseletben a test a lélek börtönének számított, ezért a halál a lélek szabadulását jelentette, számára a testbe való visszatérés újabb büntetés lenne. Az ap. számára azonban a test nélküli létezés „mezítelenség” volna, azaz nem igazi élet, ezért kívánja a megdicsőült testet magára ölteni (Második levél a korintusiaknak 5,2). A halottak föltámadása  adja meg az élet értelmét, hiszen ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, akkor szánalomra méltóbbak vagyunk minden teremtménynél, mert a halál mindent megsemmisít (Első levél a korintusiaknak 15,13). Akkor az ap. fáradozás is hiábavaló lenne. A halottak föltámadásának alapja és biztosítéka Jézus Krisztus föltámadása. Ő a holtak zsengéje, az elsőszülött a halottak közül (Első levél a korintusiaknak 15,2; Levél a kolosszeieknek 1,18). Ahogy az első Ádám által jött a halál, úgy a második Ádám által jön a halottak föltámadása. A keresztények már a keresztségben misztikus módon magukra öltik Krisztus halálát és föltámadását (A rómaiaknak írt levél  6,4). A Krisztusba való beöltözés az előfeltétele a föltámadásnak: ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk. A Krisztusban való lét egyúttal a Szentlélekben való lét is. Ha bennünk lakik annak Lelke, aki Krisztust föltámasztotta, akkor minket is föltámaszt a bennünk lakó Lelke által (A rómaiaknak írt levél 8,11). A Szentlélek a halottak föltámadásának záloga (Második levél a korintusiaknak 5,5; A rómaiaknak írt levél 8,12).

A rabbik körében nem mindig volt általános a vélemény, hogy az összes halottak föl fognak támadni. Voltak, akik úgy gondolták, hogy az összes bűnös v. legalább egy részük megsemmisül, s lassan alakult ki a vélemény, hogy a bűnösök a végső időben elnyerik megérdemelt büntetésüket. Egyesek úgy vélték, hogy az igazaknak aktív szerepe lesz az isteni ítélet végrehajtásában. A kettősség, hogy a gonoszok örökre bűnhődnek vagy megsemmisülnek, a Misnában is megtalálható, ráadásul összefonódva. A kérdésre válaszolva , hogy kinek lesz része az „eljövendő világ”-ban, azaz a Paradicsomban, különbséget tettek a föltámadó és a megsemmisült bűnösök között. A Gemara ehhez a helyhez részletes magyarázatot ad, és pontosabban körülírja, ki van kizárva az örök boldogság életéből: akik tagadták a rabbik föltámadás-tanát (nyilvánvalóan a szadduceusok pártja); a vízözön nemzedéke; a szodomiták föltámadnak ugyan az utolsó ítéleten, de részük nem lesz az eljövendő világban. Arra a kérdésre, hogy vajon a pogány népek között élő jámborok bemehetnek-e az örök boldogságba, a vélemény megoszlott: „Eliezer rabbi mondja: Egyetlen gojnak sincs része az eljövendő világban... Jehosua rabbi ellene vetette: ...mégiscsak vannak becsületes emberek a pogányok között, akiknek szintén része lesz az eljövendő világban.” (Szanh XIII,2.) A föltámadottak létét vagy antropomorf módon képzelték el (folytatódik a földi élet, de a sátán már nincs és megszűnik minden földi kötöttség), vagy szinte transzcendensen, abban az értelemben, hogy az élet új létszinten folytatódik. Valójában a zsidóságban mindenki azt remélhette és gondolhatta, amit akart, csak az volt kötelező, hogy a cselekedetekért való felelősségre vonást és a megfizetést higgyék.

A görög püthagoreusi-platóni gondolkodás leértékelte a testet, és a lélek kiszabadulásában látta az ember örök sorsát. Ezt vette át a gnoszticizmus, a manicheizmus, a priszcilliánusok, később a katarok és más csoportok. Mindez arra késztette az Egyház teológiáját és a tanítóhivatalt, hogy a test szerinti föltámadást egyre inkább hangoztassa. Az Egyházon belül is bizonytalanság volt a test szerepéről.  Mivel a föltámadás kapcsolatos volt Krisztus második eljövetelével, felmerült a kérdés, hogy mi a lélek sorsa a halál és a föltámadás között. Már egyes atyák fölvetették a gondolatot, hogy nem valamilyen öntudatlan szendergésben létezik-e, amíg visszakapja a testet. Hivatkoztak a János jelenései 6,9-re is, mely szerint az igazaknak várniuk kell a jutalomra, amíg teljes nem lesz a választottak száma. A kérdés XXIIJános pápa idejére (1316-34) éleződött ki, s a vitát XIIBenedek pápa döntötte el 1336-ban a Benedictus Deus című nyilatkozattal, melyben kimondta, hogy az üdvözültek a halál után azonnal részesülnek Isten színelátásában, azaz már a végítélet előtt. Ebből következik, hogy odaát a személyiségünk teljes, és Isten valamiképpen pótolja a testi mivoltot a végső föltámadásig. Az egyetemes föltámadás kétségtelenül megadja a teljességet abból a szempontból is, hogy az emberben a közösséghez való tartozás csak a tört. lezárása után válhat végérvényessé. Az egyházi nyelvben egészen korunkig elsősorban a léleküdvösségéről volt szó, nem az egész ember üdvéről. Ma már jobban érvényesül az antropológiai szemlélet (közbülső állapot).

Ha a hitrendszer egészében beszélünk a halottak föltámadásáról, akkor érvényes az a megállapítás, hogy a végső dolgok kinyilatkoztatását jövendölés formájában kaptuk. Ezt úgy kell érteni, hogy a végső kifejlet más valóságot jelent, mint a jelen tapasztalati valóság. Ott már Isten időfölötti létmódja az irányadó, azért azt formailag egyértelműen nem lehet kifejezni, hanem csak képekkel, hasonlatokkal és ellentétekkel. Mégsem mondhatjuk, hogy minden evilági fogalmunk értelmetlen, mint egyes protestáns teológusok (Troeltsch, Lohmeyer, Bultmann, Dibelius) vélik, kik szerint arról az egészen más valóságról igazában semmit sem állíthatunk. A lét analógiája (analogia entis) ide is érvényes, és az ember test-lélek valósága megmarad. A mai ember nehézsége inkább a világképből adódik. Másképpen értelmezzük az ég és föld kifejezést, továbbá a tud. beszél az anyag azonos természetéről, azért érthetetlenül áll a „megdicsőült” anyag előtt. Az anyagot úgy fogja föl, mint ami állandó alakulásban, keletkezésben van. De éppen az anyagnak ez a természete, időbelisége veti föl a kezdet és a vég problémáját. A világot sem visszafelé, sem előre nem tolhatjuk ki a végtelenbe. A világ lényegének nem mond ellent az, hogy ennek a nyitott, folyó tört-nek kezdete és vége legyen. A világ értelmét csak a személyes szellem fogja fel, így sokat mond az a hitbeli állítás, hogy a világ vége nem megszűnés, hanem a szellem teljességében való részesedés. Az anyag és a szellem, az anyag és a jelentés összefüggése ráirányíthatja a figyelmet arra, hogy a vég a szellem irányába hozza az eltolódást. Tehát ahogy most az anyag adja meg a szellem helyét, úgy az új létrendben a szellem lehet az anyag helye. Vagyis a föltámadás létrehozhat egy új „szellemi” időbeliséget és térbeliséget, ahol hasonlat szerint szintén beszélhetünk fentről és lentről, azaz mennyek országáról és a kárhozat helyéről. De ez a szellemi tér- és időbeliség nem fogható fel úgy, mint a mostani világ része, hiszen más létrendben van. Tehát Krisztus második eljövetele ennek az új létrendnek a betörését jelenti a mi világunkba. Az emberre vonatkozólag érvényes az, hogy több létfokozatot magába foglal: az anyag vegetatív, érző és szellemi állapotát, s ezért állandó fejlődésben van. Teljessége csak az lehet, amikor szellemi lelkével elmerül a lét teljességének, Istennek a látásában, s ez testiségének is megadja a megfelelő fölemelést. Mivel testén keresztül kötődik ehhez a világhoz, azért teljes föltámadása hozzá van kötve a kozmosz végső megdicsőüléséhez a világ végén. Azért lehet a halál és a végítélet közötti állapot valamilyen szempontból átmeneti és fogyatékos, még akkor is, ha megvan az üdvösség. A kereresztény hit által jelzett örök élet és halhatatlanság tehát Isten ajándéka, melyet Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott.

 

Devecseri Gábor: Ha elmész

Ha elmész, ne mondd azt, hogy „Elmegyek.”,

még azt se, hogy „Megyek, de visszajövök.”,

csak „Visszajövök.”. Azt az undokságot,

hogy közben elmész, ebből is tudom.

Lásd, a temetők kapuján

ízlésesen, és a közbeeső

halálra való minden célzás nélkül

csak ennyi áll: „Feltámadunk”.

 

Tisztítótűz

Tisztítóhely (latinul purgatorium): a halál utáni tisztulás helye. A vallástörténetben általános hit, hogy a lélek a halál után esetleg különféle küzdelmeken, próbákon megy át. A nem keresztény vallások (indoeurópaiak) is ismerik a tisztítóhely fogalmát, mely szerint a halottakat 10 szakaszban tűzfolyam tisztítja meg. Platón beszél a tisztulás egy helyéről, ahol a halottak bűnhődnek vétkeikért (Phaidon 69; vö. Vergilius: Aeneis VI,735). A hinduizmusban a halál után a léleknek  meg kell szabadulnia a testiség szennyétől, de az a „tisztulás” nem az egyéni üdvösség szolgálatában áll.

A  katolikus felfogás szerint a tisztítóhely közbülső állapot a földi élet és a mennyei boldogság között; itt tisztulnak meg az igazak, akik nem egészen tisztán távoztak a földi életből.

A rabbinista irodalomban az örök büntetésen kívül, mely a Gehennában vár a bűnösökre, valamint a bűnösök megsemmisülésén kívül az a gondolat is él, hogy némelyek, „akiknek jó és rossz tetteik kiegyenlítik egymást”, csak egy bizonyos időre kerülnek a Gehennába, hogy ott a tűz megtisztítsa őket; ezt a föltevést a Zakariás 13,19 idézésével igazolják. Sammai a tisztulást az eszkatológia szenvedés helyére teszi, ahol bizonyos személyek méltóvá válnak, hogy az eljövendő eónba belépjenek. A Kr. utáni 2. század elejétől úgy gondolták, hogy a közbülső időbeli Gehenna is megtisztíthatja a bűnöst, hogy bejuthasson a Paradicsomba. 

Jóllehet a Szentírásban sem találjuk még meg a túlvilági tisztulás kifejezett fogalmát, de vannak olyan összefüggések, amelyekből a teológiai fejlődés leszűrhette a tisztítótűz határozott tanítását. Az ószövetségi i hit szerint a holtak a seolban vannak, Isten számon tartja őket. A későbbi korokban már ismerték a határozott túlvilági igazságszolgáltatást és a föltámadás hitét is. A 2Makkabeus 12,42-45 ilyen összefüggésben beszél arról, hogy a csatában elesettekért áldozatot mutatnak be, mert jó és üdvös dolog a holtakért imádkozni, hogy bűneiktől föloldozást nyerjenek. A földön élők tehát segítségére lehetnek a meghaltaknak a végső tisztulásban. Az Új Szövetségben az 1Korintusi levél 3,12-15 beszél az ítéletről, amelyen egyesek megkapják jutalmukat, mások büntetésüket, de említ olyanokat is, akik az ítéleten megmenekülnek, „de mintegy tűz által”. Akárhogy is magyarázzuk a tűz hasonlatát, a képben benne van az, hogy a túlvilágon még bizonyos terhektől meg lehet szabadulni, bizonyos dolgoknak az emberből ki kell égnie.

Az Egyház életében és liturgiájában a megholtakért imádkoznak és áldozatot mutatnak be. A túlvilági tisztulás lehetőségét hivatalosan tanítja a bázeli zsinat  és a trienti zsinat. A határozatban benne van, hogy a halál után még maradhatnak ideigtartó büntetések, és ezektől elegettevő szenvedéssel meg lehet szabadulni. Sem az ideigtartó büntetés, sem az elegettevő szenvedés természetéről semmi továbbit nem mond. Tanítja, hogy az Egyház élő tagjai imádsággal, áldozattal és búcsúkkal segíthetik a meghaltak tisztulását.

Az Egyház tanításán túl az egyes részleteket illetően (az ideigtartó büntetés természete, a tisztulás helye, lefolyása, tartama stb) a teológusok véleménye különböző. Az igazi teológiai probléma a közbülső állapot a halál órája és a világvégi föltámadás között. Ha elfogadjuk ezt a közbülső állapotot - akárhogy is viszonylik az a földi élethez -, akkor adva van a tisztulási állapot lehetősége. Ha XII. Benedek dogmaként kihirdetett tételére támaszkodunk, hogy az Isten színelátása az üdvözülteknél a halál után és a végítélet előtt bekövetkezik, akkor azt is kimondhatjuk, hogy ez a színelátás csak a tökéletességre eljutott személyek osztályrésze lehet. A belső megtisztulás azonban nem valami jogi esemény, hanem valódi emberi és kegyelmi folyamat. Az ember csak fokozatosan telhet el személyiségének minden síkján az Isten előtti engedelmességgel és szeretettel. Hiszen sok benne a téves döntés, a tudat alatti ellenérzés, amelyeket a későbbi helyes döntések nem küszöbölnek ki. Ahhoz, hogy az ember megérjen Isten színelátására, meg kell szabadulni sok önzéstől, ellenszenvtől, anyagi kötöttségtől. Biztos, hogy a halál utáni tisztulás hozzáméri magát a teljes igazsághoz, Isten akaratához, és ezért maga is igyekszik átalakulni. Az ott sem megy lemondás és önmagunk elítélése nélkül. Az addig dédelgetett elhatározásokból, szokásokból és vágyakból való kiábrándulás lehet fájdalmas, mert benne van az önvád is. Így a tisztulásnak megvan a büntetés jellege. Az igazi büntetés (a ~ legnagyobb szenvedése) az ideiglenes kizárás Isten színelátásából mint végső célból és boldogságból, amire a vágy ott már minden egyebet fölülmúl (poena damni). Az érzékelhető büntetés (poena sensus) megnyilvánulhat abban az önvádban, ami a tárgyi rend átlátása révén alakul ki. Látja, hogy mennyire semmitmondók voltak azok a kötődések és vágyak, amelyek miatt Isten nagyobb szolgálatát elhanyagolta. Mindez annak föltételezésében történik, hogy odaát a meghaltaknak teljes az emberi öntudatuk, amit egyébként a különítélet is föltételez. Hogy Isten a test hiányát a feltámadásig hogyan pótolja, az az Ő titka. Valamilyen testiségnek ott is kell lenni, hiszen az ember teremtése révén testből és lélekből áll. Attól az Egyház hivatalosan is óv (D 938), hogy az igehirdetés részletekbe menő leírást adjon a ~ mibenlétéről és az egyéni tisztulás lefolyásáról. A magánkinyilatkoztatásokkal óvatosnak kell lennünk; ha Isten ezekről a nyilvános kinyilatkoztatásban nem adott fölvilágosítást, akkor ezt a magánkinyilatkoztatásokban sem teszi meg.

A 14. századtól ábrázolták. Az első képek a szentmiseáldozat szenvedő lelkeket szabadító erejét mutatták meg. Később a kozmosz részeként (mennyország, tisztítóhely, föld, pokol) jelent meg, pl. a Mária megkoronázása képeken. A sokjelenetes, mozgalmas képek a 18. században terjedtek el. A Rózsafüzér Királynője- és a Kármelhegyi Boldogasszony-képeken a közbenjáró Szűzanya menti a lelkeket a tisztítótűzből.

 

Ady Endre: Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,

Hisz percről-percre temetünk,

Vesztett remény mindenik percünk

És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,

Temetkező szolgák vagyunk!

- Dobjuk el a tettető álcát:

Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek

Undorít meg e sárgolyón...

Hulló levélt hányszor feledtet

A megváltó, a gyilkos ón!...

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,

Hogy vigasztaljuk önmagunk -

- Dobjuk el a tettető álcát:

Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

 

Pilinszky János: A tél küszöbén

És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel.

 

Lyka Károly: A temető művészete 

(Művészet II. évfolyam 1903)

Az élők városai mellett ott a holtaké: emberi kéz építette össze ezt is, mégis egészen más az architektúra a temetőben : felszabadul a gyakorlati élet céljaitól s keres valamit, a mit talán meg sem értünk egészen, csak úgy sejdítünk. Homályosan tapogatózó elménket ősrégi érzések vezetik s egyszerre ott találjuk magunkat egy sejtelmes kháoszban, a melyben gyenge lidércfények pislognak: bölcsek mondatai a lélek halhatatlanságáról, költők versei a nirvánáról, a saját szívünk vágya egy örökre elköltözött szív után. Észszel meg nem közelítjük a halál gondolatát. Csak ezek a messzi, messzi lidércfények adnak irányt sejdítéseinknek.

A megoldhatatlan, sötét misztériumból vallás lett s a halál szüntelenül ismétlődő fenomenje rítust formált a temetésből. A halál pillanata leghatalmasabb perce az életnek s minden képzelhető emberi páthosznak legnagyobbja. Elektra sír és Hamlet elborul a színpadon: de a halál pillanatában minden emberben száz Elektra és Hamlet sűrűsödik egygyé. A temetés így lett a legtragikusabb ünnep. Minden páthosz 6 nagy gyászban tör ki. A temetés a legrégibb szertartása az emberiségnek: a páthosz szertartása, a mely minden egyébbnél erőteljesebben súrolja le rólunk azokat a gondolatokat és érdekeket, a melyek e világ bármely dolgához kötnének. Maga az, hogy a pathetikus nagy gyász szüntelenül ismétlődik az emberek nyájában, az ismétlődés hatalmas ritmusát adja neki. így volt ez hatezer év előtt Mezopotámia füves síkjain, így van ez ma is, mindennap, a kerepesi temetőben.

És a temető mindenütt visszatükrözi a legnagyobb páthosz e ritmusát. Valami különálló, rokontalan város ez, sehol másutt nem látható kő- és bronzformákkal, más növények gyökereznek itt, más rendben sorakozik alkotmány alkotmány mellé. Kicsiny piaci szempontból nézve ezek a kövek és bronzok céltalanok, mert semmi működés nem folyik le bennük, körülöttük, nincs ható funkciójuk. És valaki azt is mondhatná ebből a szempontból, hogy bár építészek csinálták ez építményeket, még sem architektúra az alkotásuk, mert hiányzik a gyakorlatias cél, a mely a jó építésznek sorvezetője. Az okoskodás hibája a "gyakorlatias" szóban rejtőzik egyrészt, másrészt azoknak egyoldalú vélekedésében, a kik tagadják, hogy az architektúra lelki hangulatok kifejezésére is használható. Hányan gúnyolják a hangulat szót, a midőn művészi appreciáció során említjük! És tudni sem akarnak hangulat-építészetről, hangulat-szobrászatról. A kik e fogalmakat meg szeretnék fosztani a létjogosultságuktól, azoknak a temető sem lehet egyéb vállalkozási objektumnál. Azok ridegen és siváran állanak e faragott és öntött alkotmányok előtt, a melyeknek majdnem minden része kisiklik a gyakorlatias építészet és gyakorlatias szobrászat köréből. Persze, mindig a java munkákról szólunk. És miután nem találnak e művekben gyakorlatiasságot, a melyet sikerült vagy nem sikerült megoldásnak minősíthetnének, egyúttal elvesztették a lábuk alól a kritikai talajt s nem tudják tisztán megítélni, jó-e, rossz-e valamely mű odakünn a temetőben.

Pedig széles szárnyalású művészet a halál páthoszának művészete. Neki köszöni a világ a leghatalmasabb művészi ensemblet: a Mediciek sírját. Páratlan művész emelte azt Firenze egyik kápolnájában; utána száz és ezer kisebb talentum ékesítette a temetőket olyan művekkel, a mikben kisebb erővel csillan meg valami annak a nagy műnek tartalmából.

A temető tehát különleges, magában lezárt művészeti problémává lett néhány nagy művész kezén. S ennélfogva művészeti gondolatokat költöget az oly emberek elméjében, a kik nem érzéketlenek az artisztikum iránt. E gondolatokat olykor egyes kiváló sírdiszítő művek élesztik, olykor pedig maga a temető összhangja, annak a szomorú nagy kertnek genius loci-ja.

Sűrűn sorakoznak egymás mellé, szépen összerendezhetjük tehát s ha elmélyedünk bennök, talán kapunk olyan képeket, a melyek ezt a különleges művészetet jobban megértetik velünk vagy ráterelik valamely művész figyelmét a probléma új oldalaira.

A ki a tárgygyal foglalkozni kivan, annak egyet ajánlunk : tegye félre hirtelen ül felbukkanó gondolatait olyan órákra, a midőn az élet apró külsőségei nem zavarják. Minden tiszta logikájú, evidens gondolat kizárja e művészet lényegének átérzését. Azok a tiszta és evidens gondolatok nagyon is durva világossággal cikáznak a homályon, a mely a temetőt és a halált fedi s vaksötétté teszik a derengő félhomályt is. Ha Petőfi, a midőn a Tiszát megénekli vala, e nagy víz mennyiségi analízisére gondol: e világos és evidens gondolatok menten meggátolták volna abban, hogy gyönyörű sorait megírja.

Szerencsére az élet bajai olykor elzsibbasztják lelkünket, kiűzik belőle az aktív gondolatokat. S hirtelenül fogékonyakká leszünk a napi élet érdekein túl terjedő érzések, benyomások iránt. Azt hiszem, hogy a nagy művészeknek gyakran voltak s vannak ilyen óráik. Akkor jönnek ezek a sejdítések : messziről, mint a vándormadár, eleinte alig hogy látjuk, majd egyre észrevehetőbb formában, de mindig oly magasan fölöttünk, hogy csak homályos körvonalaikat látjuk.

S ha ily órákban fogja el lelkünket a kérdés, hogy ősidők óta miért s miként építik az élő emberek a holt emberek városait s miért és miként férkőzik a művészet a halál problémájához, talán kapunk rá valamicske-választ is.

A ki egyedül és zavartalanul jár a temetőben: nem érezhet semmi olyat, a mi a halált borzalmasnak mutathatná. Csak akkor tátong fel hirtelenül az élés és nem élés közt való megkülömböztetés, ha egy közönyös hang a napi élet valamely kérdését veti bele szemlélődésünkbe. A köznapiasság a páthosz egyetlen legyőzője. Tiszta szívvel és egyedül járva a holtak városában, csak a nagy közösség gondolata járhat át minket. Mind testvéreink, a kik itt pihennek s testvérként szál-lünk le mi is hozzájuk, hogy átalakuljunk valami mássá, mint a mik most vagyunk. Sírjuk van és sírt kapunk mi is, fakeresztet, követ vagy bronzot, új lakóhelyet megmásult egyéniségünk számára, más házat, mint az élők házai; De a házat nem a gazdája építteti, nem lehet olyan, a mint a milyennek ez kívánná. A mecénás ízlése nem tapad a műhöz. Művészek készítik, a kik talán nem is ösmerték az elhunytat, vagy a kik előtt ő közömbös vala. És jól van ez így. Az a halott, a ki odalenn fekszik, nem az az egyéniség többé, a ki éltében volt, az élő jellemzése tehát nem lehet jellemzése a holtnak. Mi tehát a művészi sarkpont abban a processzusban, a midőn az építész vagy szobrász elméjében lassankint kialakul a mű képe ? Ha igazi művész, úgy a műve csak visszhangja lesz annak, a mit lelke húrjain a halál és a temető gondolata kelt. Nem-e ilyen a Mediciek sírja is? Mit fejez ki, kit jellemeznek e heverő férfi- és nőalakok? Kinek életrajzára céloz nak, kit dicsőítenek? Medici Lőrincet talán? De mi volt Medici Lőrinc egyénisége Michelangelo lelki élményei közt, hogy őt dicsőítené? Múló emlék, a külső világ egy bár fényes, de parányi jelensége, Azt az óriást, a ki egy egész világot épített önmagában, meg nem ihlette: Michelangelo a puszta campagnán kószálva s a próféták zord könyveit olvasva formálta magában a halál szimfóniáját. E hideg kőformák előtt állva mindig az az érzés járta át a lelkemet, hogy a halál nagy páthoszához soha élő ember gondolata közelebb nem férkőzött, mint ez a géniusz. A midőn ez a felséges búvár leszállóit e feneketlen mélységekbe, vájjon szüksége volt-e a Mediciek emlékére, hogy az megihlesse őt? Soha. A ki a halált nem érezte élő lelkében, ehhez hasonlót az nem teremthet.

Így lesz a temető nagy megnyilatkozásává a leghatalmasabb emberi páthosznak. A síremlék egy művésznek a halálról való érzését foglalja látható formába. De ez az érzés szertelen nagyságában világosan meg nem fogható, pontosan meg nem határozható : sejdítés, köd. Ki tudná szigorú formákba rögzíteni azt, a mi biztos határ nélkül való ? A nagyerejű is csak közeledhetik feléje, csak elmosódott daguerrotipet adhat róla. De kő és bronz biztos és határolt fonnák : miként alakítsa a művész, hogy kifejezze velők ezeket a kialakulatlan érzéseket ?

Az építésznek vannak obeliszkjei, oszlopai, párkányai, falai és oromzatai. Mit kezd az obeliszkkel, a mely érzéstelen geometria ? Mily terhet rakjon oszlopaira, hogy azok ott állhassanak ? Talán tetőt, párkányt, vagy oromzatot ? De mit keressenek ezen a helyen olyan épülettagok, a melyek a gyakorlati életnek céljaiból születtek meg? Nem volna-e irónia az élők- köznapi életéről beszélgetni a holt ember pihenőhelyén? Nem volna-e ez a leg-sivárabb köznapiasság, a halál hatalmas páthoszának megölője ?

Az építész, ha lelke képes a temető páratlan hangulatát magába szívni, messzi elveti magától a piac e formáit. Velük ezúttal semmi dolga sincs. Formáit ezúttal nem vezetheti le a gyakorlati cél követelményeiből, mint egyéb alkotásainál. Neki azt a hatalmas érzést kell kifejeznie, a mit szivében a temető pá-thosza. keltett. Csak egy vezetheti: a hangulata. Mint egy zsarnok, úgy rendeli alá ennek- az egyetlen vezetőelvnek fantáziája. minden formakészletét. Új tagok támadnak, távolról sem hasonlók azokhoz, a melyek az élő emberek hajlékait díszítik. Megfejthetlenek és céltalanok magukban: egyetlen feladatuk, hogy összevéve a legnagyobb kérdésről szóljanak a többi emberhez. Vagy legalább arra hangolják, hogy fogékony legyen a temető tartalma iránt.

És mit kezdhet az élő formák mintázásával foglalkozó szobrász ? Lehet-e reális ott, a hol semmi kézzelfogható sem adatik ? Utánozhat-e kővel, bronzzal valamit, a mit csak homályos érzésünkkel sejdítünk ? Állítson-e monumentumot egy egyéniségnek ott, a hol minden egyéniség megszűnése bizonyíttatik ? Utaljon-e képben a megholt cselekedeteire, jellemére, tehát olyan dolgokra, a melyek csak a többi ember emlékezetében élnek, de a nagy univerzumban nyomtalanok? Ha így cselekednék, talán derekas, de köznapi munkát végezne, a mely nem lecsapódása a temető nagy páthoszának. A szobrászt is csak az vezetheti, a mi az építészt : a hely hangulata. Az ő formáinak is csak egyetlen feladatuk lehet: a legnagyobb kérdésről szólni a többi emberhez. Vagy legalább arra hangolni őket, hogy fogékonyok legyenek a temető tartalma iránt. Nemcsak a talentum erejétől függ itt minden: az őszinteség a döntő. Okoskodva és lassú korrektúrákkal formálva ily művet : kiszámított munkánál egyéb nem születik meg. A ki a temető páthoszát nem érzi, igazán kifejezni sohasem fogja. Más világ az, teljesen elkülönített az élőkétől: nem mindenki tud abba belemélyedni, nem mindenki érzi meg a tartalmát. Tudjuk, hogy e sorok nem adtak semmi kézzelfoghatót. Csak azok számára íródtak, a kik bele tudják ringatni magukat a temető nagy melancholiájába. De a ki elsétálgat a temetőben, kap ott kézzelfogható formákat is: ezer és ezer síremléket. Hogy közelebb hozzuk a kérdést olvasóinkhoz, három új és művészi síremlék képét közöljük itt. Az egyiknek szerzője Donáth Gyula, a másodiké Kallós Ede, a harmadiké Margó Ede szobrász és Márkus Géza építész. És figyelmeztetjük a szemlélőt arra, hogy tekintetét éppen e művek impon-derabiliáira függeszsze. Donáth művén ne a témát nézze, ne azt, hogy íme egy géniusz eloltja, az élet fáklyáját. Hanem nézze a rendkívüli attitűdöt, a szokatlan fordulatot, a mely az izmokon és az egész mozdulaton általvillan és megérteti velünk, hogy valami rendkívüliről, a közönséges eseményeken felülemelkedő momentumról van szó. Kallós művén pedig tekintsen leginkább a herma-fő messzinéző szemébe s szívja magába e rejtélyes pillantás delejét. E szempár szinte túltekint értelmünk horizontján is. A ki megérzi e tekintetet, annak sokat, de betűkkel ki nem fejez-hetőt fog az mondani. Ez a plasztika privilégiuma. A harmadik síron pedig nézze meg, mint nőnek ki e kőformák a földből, gyakorlatias ok nélkül, pusztán azért, hogy szokatlan komoly tömegükkel, vonalaikkal belénk oltsák a rendkívüliség pathoszat. Miért öltöttek éppen ilyen formát a kőtagozatok? Nem lehet ezt formálisan elemezni. Érzés dolga.

Sok érték rejlik e művekben. Megérdemlik, hogy elmélyedjünk beléjük.

 

Amilyen a rítus, olyan a közösség

Beszélgetés Polcz Alaine pszichológussal a tudatos életről és a halál tudatáról

A környezetünkkel harmonikus viszonyt kialakítani, teljes életet élni nem lehet úgy, hogy megfeledkezünk a halálról, ami az élethez elválaszthatatlanul hozzátartozik. Ha a teljes élet megéléséhez szükséges haláltudat hiányzik, elvész valami az egészből. Különböző korok és kultúrák foglalkoztak az "ars moriendi", a halál méltó megélésének a művészetével. Hogyan lehet megmenteni a modern, városi ember lelkét -- mit visz el a lélekből, ha eltávolítjuk tudatunkból a létezés nagy mozzanatait: a születést és a halált? A városi és a vidéki életmód különbözőségéből adódóan nyilvánvalóan eltérés mutatkozik a halálélmény elfogadásában is.

A különbségek egyre inkább összemosódnak. A vidéki ember is kezd eltávolodni, elutasító lenni. A falusi emberek életébe nem is olyan régen még magától értetődően beletartozott a halál -- ma azonban már ők is eltávolítják, kórházba küldik szeretteiket. A modern ember súlyos problémája, hogy nem tud szembenézni a halállal. Pedig nem is olyan régen még természetesen tartozott bele az életébe, hogy minden megújul - és minden elmúlik. Az éves ciklus segített: a fűtől kezdve a gabonáig minden elpusztul és minden újraéled. Az állatok születése, halála természetes volt - persze más élmény a háztáji állattartás és mást jelent a nagyüzemi. Régebben már a kisgyermeket is szocializálták a halálra. Az egész életük erről szólt: megszületünk, felnövünk, megöregszünk, meghalunk. A mindennapi imában is benne volt -- ezt tanultuk anyáinktól. A hit gyöngülésével, az anyagiak előretörésével a ráció uralma, a tudományok prioritása következett be. Hitünket, korábbi szemléletünket felcseréltük a tudománnyal, amelytől többet vártunk, mint amennyit reálisan nyújtani tudott. A ráció századában rá kellett döbbenni, hogy éppen a tudomány az, ami meglepően keveset tud mondani az alapvető emberi élményekről: a szeretetről, a félelemről, a halálról. A tudomány hallgat, vagy csak a felszínt boncolgatja.

Mennyire tekinthető természetes magatartásnak az, hogy elfogadjuk a haláltudatot? Hiszen ha körülnézünk az állatvilágban, akkor azt is láthatjuk, hogy az állatok gyakran nem érhetik meg a "bölcs belenyugvás" után következő természetes halált, hanem mindig történik valami "üzemi baleset": a táplálékláncból, predációból adódóan ritkán adatik meg az állatnak a felkészülés, az elvonulás lehetősége. A halálfélelem is nyilván összetett, több élményből táplálkozó dolog.

Félünk a test csonkolásától, torzulásától, szétesésétől, félünk az elszakadástól, az izolációtól, a földtől, az égetéstől, van, aki a férgektől iszonyodik -- a halálfélelem számtalan dologra vezethető vissza. Vannak persze szélsőséges esetek: ilyen például a mártíromság, amikor a halál megkönnyebbülést, átlépést jelent. Ilyenkor az egyén nem érzi a testet fenyegető veszélyt, halálfélelme szinte nincs. A halálfélelem és a haláltudat azonban két különböző dolog. A halálhoz való viszonyulásunknak van ösztönös, érzelmi és tudati része. Csak az ember tudja, hogy halandó, de még az ember is hárítja. Tudati szinten hosszú ideig nem akarunk tudomást venni róla, az érzelmek is elutasítják -- a tudattalan nem ismeri a halált. A halálfélelmet igen, de az a testnek a féltése. És talán a tudattalan tudja - mert a tudattalannak is van tudata -, hogy valójában nincs is halál. Hiszen a következőről van szó: amikor a test bekerül a földbe, lebomlik - ezt nevezzük entrópiának; aztán átalakul egy másik szervezetté - ez a kontraentrópia. Amikor az emberi szervezet a földbe kerül, szétbomlik: ásványi létbe kerül, aztán növényi, állati létbe... Csak a mi emberi, szűk tudatunk szerint pusztul el a test; pedig valójában nem elpusztul, hanem átalakul, a természet törvényei szerint.

A koporsós temetésnél legalábbis így működik a dolog...

A hamvasztásnál is így volna, ha mi nem tennénk urnába a hamvakat. Keleten azért hamvasztanak, hogy a test hamarabb visszakerüljön a nagy körforgásba: tűz, víz, levegő. Vagy kiteszik, hogy a madarak minél hamarabb szedjék szét. Mindegyik rítus ugyanarról szól: visszajuttatni a testet a körforgásba. A koporsós temetésnél ez hamar megtörténik s a hamvakkal is hasonló a helyzet, ha szétszórják őket. Ha urnába teszik, egy ideig visszatartják ezt a folyamatot -- ameddig az urna védi. Egy darabig. Ám előbb-utóbb valahogy visszakerül a körforgásba.

És mi lesz a lélekkel?

Minden hit - a legprimitívebb is - valamilyen formában vallja a lélek továbbélését. Ugyanezt mondja a tudattalan, s ugyanezt mondja a pszichológia is, az atomfilozófia is. Heisenberg azt írja: "engem nem érdekelt Isten léte, de a munkám során találkoztam vele". Abban a pillanatban, ahogy egy folyamatba -- akár megfigyelőként - beavatkozunk, a folyamat megváltozik. Amikor mi, emberek kísérletezünk, gondolkozunk, figyelünk, attól a pillanattól kezdve mi is benne vagyunk, akik felfogjuk és emiatt megváltoztatjuk a folyamatot -- ez megkérdőjelezi az "objektív" létét is. A világ történései, a kozmosz és ami bennünk történik: azonos képlet szerint összefoglalhatóak. A kozmosz törvényei vannak bennem is - ezt mondja a keresztény tanítás, amikor azt írja, hogy Isten a saját képmására teremtette azt embert. Ha a különböző korok kultúráit nézzük, szimbolikus kódrendszert találunk és ha ezt dekódoljuk, mind ugyanarról beszél: hogy nincsen halál. Amikor a kereszténység kimondja, hogy "hiszek a test föltámadásában", a természettudományos neveltetésű ember máris kételkedni kezd, mert hogyan, mikor, milyen életkorban, milyen formában fog feltámadni az a test? Nyilvánvaló, hogy ezt a gondolatot szimbolikusan kell elképzelni. Képes beszéd. Míg nem juthat a tisztaságba s fénybe a lélek, égeti a bánat, szomorúság. Ezt ábrázolta a kereszténység tűz, katlan formájában -- megint ott vagyunk a szimbólumoknál. Az ember annyit képes a fényből felfogni, amennyire önmaga világos és a fényhez tud közelíteni.

Úgy tűnik, egyre kevésbé tudunk képekben beszélni és gondolkodni. Mondhatjuk-e, hogy nálunk a halottkultusz ma már csak csökevényes, sőt, gyakran mulatságos formában létezik? Gondolok itt az amerikai teadélután-temetésekre, a kimerevedett, lélektelen búcsúztatásokra.

A temetés rituáléja szimbólumokra épült a legkülönbözőbb kultúrákban. Mi ezeket hajlamosak vagyunk degradálni és túl egyszerűen magyarázni. Az egyiptomi bebalzsamozás mögött is sajátos bonyolultságú halottkultusz rejlik. Minden kultúra a saját képi nyelvén, a saját hitének megfelelően fogalmaz. Ha valamelyik kornak, kultúrának a halottkultuszát akarjuk tanulmányozni, nem elég, ha a külsőségeit próbáljuk megérteni. Ismerünk olyan törzsi szokást, amikor az anya megeszi halott gyermekét -- ez első hallásra elfogadhatatlan, borzasztó. De hát nem jobb helyen van újra benne? Hiszen a testének a része volt... És a kereszténység is ismeri ezt a gondolatkört, hiszen mi is "Krisztus testét" vesszük magunkhoz, esszük meg. Ez a nagy Unio Mistica - az evés, a bekebelezés misztikája -, csak belénk verték, hogy ez szörnyű dolog. Aztán azt állítják: a halottakkal ne lépjünk kapcsolatba. Pedig akkor minden katolikus mise szellemidézés: beszélünk a szentekkel. Ugye, így már más a megközelítés? Régen a halottnak méltóságot adott a gyász szertartása. Megvolt a díszes, szép rituáléja a búcsúzásnak, a temetésnek - a család és a barátok végezték. A ház is gyászba öltözött: a tükröket letakarták, az órákat megállították, az ablakokat elfüggönyözték. A "lélek tükrét", a szemet pénzzel zárták le - ez volt az utolsó váltság díja. Ma a halott körüli foglalatosság foglalkozássá vált, a gyászszertartás is inkább csak elválaszt a halottól; búcsúra, elmélyülésre nem ad módot.

A városi lét pedig tovább színezi a problémát: a születés és a halál látványát kórházak rejtik el, túlzsúfolt temetők, beton és művirágok között elvész a halál méltósága... Ma már mást jelent az embereknek a föld is, mint régen -- a városi ember nem is találkozik vele, hiszen a betonréteg elszigetel minket a földtől.

A falusi embernek a föld megnyugtató, a mai városi embernek viszont idegen. A földes kéz "piszkos". Ezt a kórosan nagy tisztaság-kultusz, a túlzásba vitt higiénia is okozza. A földet pedig már annyi dologgal mérgeztük, hogy ez a föld már nem az a föld, ami az édes anyaföldet jelentette. A napfény ellenséges, a vizeket fertőzzük, a levegő mérges gázokkal terhelt - ugyan miféle kultusz jöhet létre olyan helyen, ahol a föld, a nap, a víz és a levegő már nem egyértelmű értéket képvisel? A sír őriz valamit az emlékekből ott, ahol még van halottkultusz. A zárt közösségekben élő, a természethez közelebb álló emberek hagyományaikban, szokásaikban olyan védekező, felkészítő erőket őriztek, amelyek segítették feszültségmentesebbé tenni a halálhoz való viszonyukat. Az, aki nem talál kapaszkodókat, szembesül a hiánnyal: üres lesz, nyugtalan lesz. Kell az iszonyatosan hangos zene, hogy ne hallja meg a belső hangot, ne szembesüljön a belső ürességgel. Rohanni, pótszereket használni, pénzt szerezni, váltani, váltani, váltani -- helyeket, szokásokat, szerelmeket. Az érzelem elutasítva, a tudattalan pedig követeli magának a helyet. A hit gyengül, a természettudományosan gondolkodó ember az esetek többségében nem tudja egyeztetni a világképével. Az archaikus tudattalan, a kollektív tudattalan és a személyes tudattalan is érzi a hiányt. És a rációt el lehet bódítani a rációval, hiszen az ész csak azt hajlandó elfogadni, amit bizonyítani tud. Ehhez szoktattuk magunkat: statisztika, kimutatás, mérhetőség. És egyszer csak rájövünk: ez nem ad értelmet az életünknek. 

Léteznek archaikus alap-magatartásformák, amelyekről könyvében, az "Ideje meghalni" című műben is olvashatunk. A kétféle viszonyulás a halál elfogadása illetve az iszonyodó elutasítás, amely - úgy tűnik - független történelmi kortól, életkortól és intelligenciától. Vajon milyen személyiségjegyek vagy milyen életút determinál valakit arra, hogy abban az adott helyzetben és pillanatban melyik útra fog ráállni? És ha elhatározom, hogy melyiket szeretném követni, mit tehetek ezért?

Olyan egyszerű... haláltudattal kell élni! Az elfogadást segíti a tudatos készülődés is. Erdélyben a halotti lepedőt egész életen át hímezték, a zsidók a nagy ünnepeken halotti ruhát viselnek, a felkészítésnek számtalan módját őrzik a különböző vallások. A vallásos hit amúgy is segíti az elfogadást.

Amilyen a rítus, olyan a közösség" -- írja Bretter György kolozsvári filozófus.

Elvesztettük rítusainkat. Amíg a háznak volt gyászruhája, az asszonyok hímezték a gyönyörű lepedőt, ápolták a haldoklókat -- e két mágikus esemény, a születés és a halál, az anyaföld, a méh -- mind nőnemű dolgok, a nők tehát amúgy is közelebb állnak ezekhez a szférákhoz. A szobában ott állt, minden évben frissen kivasalva a ruha, amelyben temetni fognak... Már a kicsi gyerek is abba nőtt bele, hogy bármelyik pillanatban jöhet a halál. Ez nem azt jelentette, hogy túlzottan féltek tőle, csak annyit, hogy készenlétben álltak. A kisgyerekeket is elvitték a temetésre, hiszen maga a temetés gyönyörű rítus volt, ahol minden mozzanat az elválást segítette. A búcsúztatás valóságos pszichológiai levezetése a siralomnak, a gyásznak. A különböző koroknak és kultúráknak megvolt a megfelelő halál- és gyászrítusa és pszichológiai feldolgozásmódja. Ma kórházi körülmények között, elszigetelve, teljes magányban kell megküzdenünk ezzel a pillanattal. A mai ember - gyengülő hitével, természettudományos gondolkodásával - keresi az utat, hogyan tudná elfogadni és feldolgozni a halál problémáját. A mi dolgunk keresni és megtalálni az új rítust, ami segít kifejezni és megérteni élet és halál kérdését. Azt a rítust, amely a mai társadalom sajátja lesz.

 

 

Katonai Ordinariátus © Minden jog fenntartva