KRISZTUS

SZENT TESTE ÉS VÉRE

Úrnapja

 Latinul Festum Eucharistiae, Solemnitas Corpus Domini. Az Úrnapja az Eucharisztia ünnepe a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökön.  A 13. század elején az albigensek és a valdiak vitatni kezdték Krisztus reális jelenlétét az Eucharisztiában. Ugyanebben az időben, 1209-ben Lüttichi Szent Julianna látomásokban kapott felszólítást az Eucharisztia külön ünneppel való ünneplésére. Julianna 1229-ben beszélt gyóntatójának látomásairól, tanácsot kért teológusoktól, többek között Jacobus Pantelonistól, a későbbi IV. Orbán pápától. Az Úrnapját 17 évig csak Lüttichben ülték meg. 1246-ban Róbert lüttichi püspök az egész egyházmegye számára kötelezővé tette az ünnepet, de az ő halála után az ünnep elenyészett, csak a Szent Márton kanonokok tartották meg. Hugo a S. Caro OP bíboros, pápai legátus tudomást szerezve az ünnepről, egész legátusi területén elrendelte, de nem lett maradandó hatása. 1258-ban Lüttichi Julianna halálakor ismét csak a Szent Márton  kanonokok ülték meg. 1261-ben amikor J. Pantaleonis pápa lett, egy Éva nevű reklúza sürgette Henrik lüttichi püspököt, hogy kérje a pápától az ünnep általános elrendelését. 1264-ben IV. Orbán pápa a bolsenai mise hatására adta ki aTransiturus bullát, melyben általánossá tette Úrnapja ünnepét. Céljaként az Eucharisztia melletti ünnepélyes hitvallást jelölte meg. Az ünnep officiumát az épp Orvietóban tartózkodó Aquinói Szent Tamással íratta meg, aki munkájában fölhasználta a cisztereknél már használatos himnuszokat is. Marescotti Szent Jácinta (1585–1640) Úrnapja nyolcadában nyilvános szentségimádást kezdeményezett. IV. Orbán halála után az ünnep ismét háttérbe szorult, csak Germánia néhány egyházmegyéjében és Magyarországon (1271) fogadták be. V. Kelemen pápa a vienne-i zsinaton 1311–12-ben ismét felhívta a figyelmet az Úrnapjára, s ettől kezdve az ünnep gyorsan elterjedt az egész Egyházban, s évszázadokon át az egyházi év legnagyobb ünnepei közé tartozott a hozzás kapcsolódó úrnapi körmenettel együtt.

 

Himnusz és olvasmány az imaórák liturgiájából

Az olvasmányos imaóra himnusza a zsolozsmában

Ezen a szent napon örvendjünk, emberek, 

szívben és ajkakon himnuszok zengjenek; 

a régi múljon el, újulnak mindenek, 

szó és a tett, szív és kebel.

 

A végső vacsorát ünnepli e sereg,

hol az Úr Krisztus ad bárányt és kenyeret

testvérei elé, amint a régiek

szentelt törvénye rendeli.

 

Testét így adta át gyengék falatjaképp,

búsaknak így borát, vérének serleget; 

Amit nektek adok" hozzájuk így beszélt —

Vegyétek mind, és igyatok."

 

E szakramentumot ekképpen adta át,

s egyedül a papok kezére bízta rá: 

előbb a pap vegye, hogy majd kiosztaná, 

mit rábízott Krisztus kegye.

 

Emberek étke lett az angyali kenyér; 

az előkép-jelek sora itt véget ér. 

Ó, milyen csodaszép, hogy Istenéből él 

szegény nyomorult szolganép!

 

Hármas-egy Istenünk, hozzád fohászkodunk: 

Urunkul tisztelünk, jöjj, és légy gyámolunk:

vezess ösvényeden, hová iparkodunk: 

a fénybe, mely körülveszen! Ámen.

 

A reggeli dicséret himnusza

Az Úr Igéje földre szállt, 

bár Atyja jobbján megmaradt,

s művének adva át magát,

elérte életalkonyát.

 

Mikor halálra adta őt 

egyik tanítvány hűtlenül, 

az élet asztalán előbb 

magát rendelte ételül.

 

Két szín alatt osztotta szét 

testét s vérét övéinek, 

hogy Istenember lényegét

a teljes ember kapja meg.

 

Ki földi testben egy velünk, 

lett asztalunknál ételünk, 

holtában váltságdíj nekünk, 

országában hazát lelünk.

 

Ó, üdvösséges áldozat, 

a zárt eget ki megnyitod, 

ránk törnek ostromló hadak, 

erőt adj, nyújtsd felénk karod.

 

Egy-háromságos Istenünk, 

örök dicsőség teneked,

ki a hazában minekünk 

adsz el nem múló életet. Ámen.

 

Az esti dicséret himnusza

Zengd a titkot, hangos ének, 

zengd a testet és a vért,

mit gyümölcse szűzi méhnek

ontott, mint királyi bért 

a világ minden bűnének 

bőséges vakságaként.

 

Lett az Isten egy közülünk, 

embertestbe öltözött; 

ige magvát, üdvözülnünk, 

szórta szét a nép között, 

s e csodát szerezte ülnünk, 

mielőtt elköltözött.

 

Végső este megfogadta 

régi törvény szent szavát, 

mint a törvény tenni szabta,

úgy rendelte asztalát, 

étekül hogy általadta 

önkezével önmagát.

 

Az Igének igéjére

testté válik a kenyér;

lesz a színbor Krisztus vére, 

bár szemed hozzá nem ér. 

Ezt a hű szív hogy felérje, 

itt a puszta hit segél.

 

Méltó ezt a nagy Szentséget 

térdre hullva áldani, 

és a régi Szövetséget

új rítussal váltani, 

pótolják a rest érzéket 

a merész hit szárnyai!

 

Az Atyának és Fiának 

légyen áldás, dicsőség, 

üdv, hozsanna és imádat,

ujjongások hirdessék, 

s aki Kettejükből árad: 

a Lélek is áldassék! Ámen.

 

Olvasmány Aquinói Szent Tamás: Ó, drága, csodálatos vendégség!

Isten egyszülött Fia az ő saját istenségének részeseivé akart tenni minket. Ezért fölvette természetünket, emberré lett, hogy az emberek az isteni természet részeseivé legyenek.

Ezenfelül pedig amit természetünkből fölvett, azt egészen odaadta áldozatul a mi üdvösségünkért. A kereszt oltárán ugyanis feláldozta testét az Atyának kiengesztelésünkért; vérét ontotta megváltásunk áraként és lelki újjászületésünk fürdőjének megalapítására, hogy kiszabadítson a gyászos szolgaságból, és lemossa minden bűnünket.

Hogy pedig ennek a nagy, ajándékozó, örök szeretetének emléke velünk maradjon, testét eledelül és vérét italul hagyta ránk, hogy azt a hívek magukhoz vegyék a kenyér és a bor színe alatt.

Ó, drága, csodálatos, üdvösségszerző és minden gyönyörűséggel teljes vendégség! Lehet-e valami is ennél drágább vendégség? Itt nem borjak és bakok húsát eszik, mint az Ószövetségben, hanem magát Krisztust, a valóságos Istent kapjuk eledelül. Van-e ennél a szentségnél csodálatosabb dolog?

Ez a legüdvösségesebb szentség is, hiszen eltörli bűneinket, növeli erényeinket, és szívünket teljesen eltölti mennyei adományaival.

Az Egyház áldozatként ajánlja fel élőkért és holtakért, hogy mindenki javára legyen, hiszen Krisztus mindnyájunk üdvösségére alapította.

Kimondhatatlanul édességes szentség: hiszen ebben vesszük magunkhoz minden lelki öröm igazi forrását. Annak a kitüntető jóságos szeretetnek az emlékét ünnepeljük e szentségben, amelyről Krisztus a kínszenvedésével tett bizonyságot.

Hogy e mérhetetlen szeretetével hívei szívét minél jobban betöltse, az utolsó vacsorán — amikor tanítványaival együtt ünnepelte a Húsvétot, és már az Atyához készült távozni a világból — megalapította az Oltáriszentséget. így lett az Oltáriszentség Krisztus szenvedésének örök emlékezete, az ószövetségi előképek beteljesülése, Krisztus legnagyobb csodája, amely erőt adó vigasztalás mindazoknak, akik eltávozásán szomorkodtak.

 

Úrnapi szekvencia

Dicsérd, Sion, Üdvözítőd: Jó Pásztorod, hű segítőd áldja hangos éneked!

Himnuszt mondj egész szíveddel, szóddal úgysem érheted el, méltón nem dicsérheted.

Nagy dologról szól az ének: élet élő kútfejének, a Kenyérnek hódolunk,

Estelép a búcsútornak, a tizenkét apostolnak, mit kiosztott Krisztusunk.

Hangosan hát fönnesengjen, ujjongjon és égre csengjen zengő lelkünk hangja ma!

Mert mit ajkunk most magasztal: amaz ünnep, amaz asztal, amaz első lakoma.

Ott új húsvét napja támadt: új kötése új Királynak; régi húsvét bétellett.

Új világtól fut az óság, árnyat oszlat új valóság, fényesség űz éjfelet.

S amit ott tett önkezével, emlékére nyílt igével hagyta Krisztus végzenünk.

Szent igéktől megoktatva, üdvösséges áldozatra kenyeret s bort szentelünk.

Ágazatja szent hitünknek: testté-vérré lényegülnek, kenyér s bor mivolt előbb.

Régi rend itt újnak enged, szárnya lankad észnek, szemnek; élő hitből végy erőt!

Színében bor és kenyérnek (jel csak ez, de más a lényeg) drága nagy jók rejlenek.

Vér bár a bor, test az étel, egy is Krisztus, semmi kétely. Két szín őt nem osztja meg.

Aki veszi, meg nem osztja, meg nem töri, nem szakasztja; mindenek épen veszik.

Veszi egy, és ezrek veszik, s mind egyenlőn kapja részit; mégis nem fogyatkozik.

Veszi jó, és veszi vétkes, ám gyümölcse vajmi kétes: élet vagy elkárhozás. Rossznak átok, üdv a jóknak: lásd az együtt áldozóknak végük milyen szörnyű más.

S ha megtört az áldozatban, kétség, tudd meg, nincsen abban: úgy van ott minden darabban, mint a teljes szín alatt.

Őt törés nem törheté meg: csak a jelnek, köntösének színe tört meg, ám a lényeg változatlan egy marad.

Ímhol angyaloknak étke, vándorutunk erőssége, édes fiak vendégsége: rút ebeknek el ne vesd!

Ősi manna ezt mutatja, ezt Izsáknak áldozatja, bárány vére csordalatja: képben írja régen ezt.

Kegyes pásztor, igaz étek, édes Jézus, kérünk téged, te legeltesd, védd a néped, te mutasd meg kegyességed fönn az élők közepett.

Mindenható fejedelmünk, étkünk, éltetőnk, szerelmünk, engedj

asztalodra lelnünk, testvérül engedd ölelnünk odafönn a szenteket!

 

Bálint Sándor: Úrnapja

Úrnapja a Lányi-kódexben szentvérnap, a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökre eső parancsolt ünnep. Az Egyház a nagyheti gyász miatt nem ünnepelhette méltóképpen az Utolsó Vacsora misztériumát, az Oltáriszentség szerzését. Bár csütörtök ősidőkől fogva egészen napjainkig az Oltáriszentség emlékezetére rendelt nap, mégis sokáig hiányzott a Kenyér és Bor kiváltságos ünnepe. Kialakulását a kalendáriumi megfontolások mellett az Oltáriszentség sajátos középkori kultusza ihleti. Ugyanis a szentostya megszentelő erejéhez, gonosz és ártalmas dolgokat elűző hatalmához már a kora középkorban számos jámbor képzet és szokás, olykor babona fűződött, amelyeket az Egyház is részben helyeselt, részben tűrni volt kénytelen. Másfelől a középkor utolsó századaiban felbukkanó eretnekségek éppen az átlényegülés misztériumát vették tagadásba, amelyekre az Egyház az eucharistikus hit ünnepélyes megvallásával felelt. Az előzményekhez az is hozzátartozik, hogy valamikor égiháború esetén a Szentséggel körüljárták a falut, hogy a földeket megoltalmazzák vele. Egyébként is általános szokás volt, hogy az Oltáriszentséget meghordozták a tavaszi vetések között, hogy egyrészt távoltartsa tőlük a természeti csapásokat, másrészt pedig, hogy bőséges termés járjon a nyomában. Ezekből az áldáskérő felvonulásokból, theophorikus, azaz Oltáriszentséggel olykor lovon, sőt hajón történő körmenetekből is indítást kapott az úrnapi processzió, a Karancs vidékén gulyibajárás, amelynek a négy világtáj felé adott áldása ma már szimbolikus jellegűvé vált, régebben azonban nagyon is gyakorlati rendeltetése volt: az embernek, földnek, zsendülő vegetációnak megáldása. A négy áldás egyébként alighanem hazai liturgikus fejlemény.

 

Cséfalvay Pál: Az Eucharisztia tiszteletének korai kialakulása

A szentmiséken már az ősegyházban is félre tettek az Úr testéből a betegek, a szükségből otthon maradók és a foglyok számára, amit azután a diakónusok, vagy más megbízottak vittek el (Szent Tarzíciusz-legenda). A megmaradt szentostyák sorsáról, pláne tiszteletéről nem maradtak fenn rendelkezések. A szabaddá válás (313) után századok teltek el anélkül, hogy tudomásunk lenne az Eucharisztia szentmisén kívüli tiszteletéről. A szentmisén kívüli Eucharisztia-tisztelet, mai szóval a szentségimádás csak lassanként fejlődött ki.

Az első nyomok (térdhajtás, tömjénezés, örökmécs) a Cluny-i bencéseknél bukkannak fel. Az imádással kapcsolatban, (s ez nekünk esztergomiaknak különösen kedves) Becket Szent Tamás írja az ellenséges érzelmű királynak, 1166-ban: "A felséges Krisztus teste előtt szoktam értetek imádkozni." Határozott intézkedést először a Párizsi Zsinat (1196), majd IV. Lateráni Zsinat (1215) rendelkezéseiben találunk: "az Eucharisztia az oltár szebb részén őriztessék." A 12-13. századból ismeretes például az oltár fölött felfüggesztett cibórium. A falba rejtett, szorgosan lezárt fülkék több helyütt megmaradtak a román stílusú templomainkban, így például Őriszentpéteren és a nagybörzsönyi Szent István templomban stb. A szegénység szentje, Assisi Szent Ferenc is megparancsolta testvéreinek, hogy értékes helyre tegyék az Úr legszentebb testét ("in loco pretioso"), vagyis a cibórium legyen valamiképp megjelölve, és nagy tisztelettel viselkedjenek ott. A kora középkor híveiben is felmerült az igény, hogy látni szeretnék a szentostyát. Ekkor került be a szentmise liturgiájába az úrfelmutatás. Ennek a kívánságnak a következménye lett az is, hogy harangozni kezdtek az úrfelmutatásra, hogy a templom közelében vásározók legalább erre a pillanatra beszaladhassanak a templomba. (Sok falusi templomban máig fennmaradt ez a szokás: "félmisére" harangoznak, hogy az otthon maradottak legalább ilyenkor fohászkodhassanak.)

Az Eucharisztia külön tiszteletének nagy lökést adtak Lüttichi Boldog Julianna látomásai, 1209-ben. Lassan a hivatalos egyház is magáévá tette a látomás lényegét, az Úrnapja bevezetését. A lüttichi fődiakónusból pápává lett IV. Orbán 1264-ben bevezette ezt a napot, és Aquinói Szent Tamással megíratta az új ünnep liturgikus szövegeit. Később ezen a napon körmenetet is tartottak. Amit a körmenetben hordoztak, vagy amivel áldást adtak, ostensoriumnak, monstrantiának, Itáliában tabernaculumnak vagyis úrmutatónak nevezték. Először egy Trier-i körmenet leírásában találkozunk vele, 1340-ből. Valamilyen nyitott kristály pohár szárral és talppal. Az Eucharisztiát tartó szentségmutató számára gyakran meglévő talpas ereklyetartót alakítottak át. Az ereklyén ek díszes tartóban való felmutatása sokkal régebbi szokás, mint az eucharisztikus monstrancia alkalmazása. Az átalakítás szép példáit őrzi az esztergomi Főszékesegyházi Kincstár.

Az Eucharisztiát tartó úrmutató számára a gótikus korban (13-15.sz) az oltár mellett külön álló, az oltár stílusában készült szentségházakat ún. pasztofóriumokat építettek. Legszebb példányai hazánkban a kassai dómban, Lőcsén és Bártfán maradtak meg. A tabernákulumhoz hasonlóan az úrmutatóis toronyszerű építmény, benne helyi szentek szobrocskáival. Legszebb példányai Győrött, (a Németjárfalvi monstrancia) és Poprádfelkán maradtak fenn. Spanyolországban, (toledói katedrális), Németország több városában vannak olyan hatalmas úrmutatók, amelyet 4 vagy 6 ember vitt a vállán, lábas állványon a körmenetben.

A hitújítás korszakában, a reformált területeken kiirtották az Eucharisztiát és annak tiszteletét. Viszont éppen Magyarországon maradtak meg olyan oltárszerűen kiképzett fali fülkék, amelyek márványból, reneszánsz stílus-jegyekkel készültek. Leghíresebbje a pécsi székesegyház Szathmári György-féle pasztofóriuma.

 

Babits Mihály: Eucharistia

Az Úr nem ment el, itt maradt.

Őbelőle táplálkozunk.

Óh különös, szent, nagy titok!

Az Istent esszük, mint az ős

 

törzsek borzongó lagzikon 

ették-itták királyaik

husát-vérét, hogy óriás

halott királyok ereje

 

szállna mellükbe - de a mi

királyunk, Krisztus, nem halott!

A mi királyunk eleven!

A gyenge bárány nem totem.

 

A Megváltó nem törzsvezér.

Ereje több, ereje más:

ő óriásabb óriás!

ki két karjával általér

 

minden családot s törzseket.

Egyik karja az Igazság,

másik karja a Szeretet...

Mit ér nekünk a Test, a Vér,

ha szellemében szellemünk

nem részes és ugy vesszük Őt

magunkhoz, mint ama vadak

a tetemet vagy totemet?

 

Áradj belénk hát, óh örök

igazság és szent szeretet!

Oldozd meg a bilincseket 

amikkel törzs és vér leköt,

 

hogy szellem és ne hús tegyen

magyarrá, s nőjünk ég felé,

testvér-népek közt, mint a fák,

kiket mennyből táplál a Nap.