LOYOLAI SZENT IGNÁC

áldozópap, rendalapító

született: Loyola vára, Baszkföld, 1491.

elhunyt: Róma, 1556. július 31.

Családi nevén Ińigo López de Loyola a Jézus Társaság (jezsuita rend) alapítója. Családja a tartomány 24 nagy családjának egyike. 12 testvére közül ő volt a legkisebb. Anyja halála után egy parasztasszony dajkálta. Valószínűleg 1506-ban árva lett, ezért neveltetéséről Juan Velazquez de Cuelar, Katolikus Ferdinánd jószágkormányzója gondoskodott Arevalóban. Ekkori életére nagy hatással voltak a lovagregények és a trubadúrénekek, szívesen vadászott s vett részt lovagi tornákon és mulatságokon. 1515-ben egy farsangi csíny miatt eljárást indítottak ellene és egyik bátyja ellen, aki pap volt. Amikor 1517-ben Juan Velazquez meghalt, egy másik rokon, Antonio Manrico navarrai alkirály udvarába került. Mint lovag az alkirály oldalán részt vett egy lázadás megfékezésében és Pamplona védelmében. 1521. májusában egy francia ágyúgolyó súlyosan megsebesítette a lábát, ezért Loyolába szállították. Életben maradásának csodáját Szent Péter apostolnak tulajdonította. A kiálló csontdarabot lefűrészeltette, hogy csizmát húzhasson, majd újra eltörette lábszárát, nehogy a rosszul összeforrt csont miatt lába rövidebb legyen. Gyógyulása alatt Landulf O'Cart Krisztus élete című könyvét és a Jacobus de Voragine Aranylegenda című művét olvasta. 1522. februárban vezeklésül jeruzsálemi zarándokútra indult, Barcelona felé menet Montserrat kegyhelyén meggyónt, letette lovagi ruháját és zarándokruhát öltött, fegyverét fogadalmi ajándékul a Szűzanyánál hagyta. Egy évet Manrézában töltött imádság, böjt és vezeklés, betegápolás és apostolkodás közepette. Barlangban lakott, ahol egyetlen olvasmánya Kempis Tamás Krisztus követése című műve volt. Itt írta meg a Lelkigyakorlatok című könyve zömét. Lelkiélete misztikus szemlélődéssé alakult át, melynek központja a Szentháromság és az Eucharisztia. A Cordoner folyó mellett kapta egész életét átformáló látomását a két zászlóról és egy rend alapításáról. 1523-ban Barcelonából Rómába hajózott, majd VI. Adorján pápa áldásával szárazföldön ment Velencébe, ahonnan hajóval érkezett augusztusban a Szentföldre, ahol Jeruzsálemben és környékén járta a szent helyeket, s ha a ferencesek elöljárója meg nem tiltja, ott is marad. Közben fölismerte, hogy tanulás nélkül nem lehet igazi apostol, ezért visszatérve Barcelonába, megkezdte a gimnáziumot, majd 1526-ban az alcalái egyetemen folytatott tanulmányokat, de buzgóságában prédikálni kezdett, ezért a város vikáriusa háromszor is maga elé idézte, és megtiltotta, hogy teológia elvégzése előtt nyilvánosan beszéljen. E megkötést nem tudta elviselni, ezért Salamancába, majd Párizsba ment, ahol 1528 februárjában a Szent Borbála Kollégiumban vett szállást. 1534. augusztus 15-én hat társával (Favre, Xavéri Szent Ferenc, Lainez, Salmerón, Rodriguez, Bobadilla) fogadalmat tett a szegénységre, a tisztaságra és az apostolkodásra Palesztinában, vagy ahová a pápa küldi őket. 1535-ben teológiai magiszter lett, majd egy betegség miatt hazatért Spanyolországba, majd  gyógyulása után Velencében tanult tovább. Miután társai is odaérkeztek, 1537 júniusban valamennyiüket pappá szentelték. Mivel a Velence és a török közti háború lehetetlenné tette a szentföldi utat, ezért társaival Rómába ment, ahol pápai jóváhagyással  a szegény zarándokpapoknak illetve a reformált papoknak nevezték őket. III. Pál pápa 1540. szeptember 27-én hagyta jóvá Jézus Társaság néven a rendet. 1541. áprilisában ő lett az általános rendfőnök lett. Egész Róma apostola lett, lelkigyakorlatokat tartott, kidolgozta a jezsuita rend szabályzatát, 1551-ben megalapította a Collegium Romanumot, 1552-ben a Collegium Germanicumot. Utolsó éveiben ő volt a katolius restauráció vezéralakja, társai mint „Jézus katonái” szerte a világban terjesztették tanítását. Jeligéje egész életének és tanításának foglalata: Omnia ad maiorem Dei gloriam (mindent Isten nagyobb dicsőségére).  V. Pál pápa 1609-ben boldoggá, XV. Gergely pápa 1622-ben szentté avatta.

Olvasmány és könyörgés az imaórák liturgiájából

Olvasmány Ludovico Consalvo feljegyzéseiből, amelyeket maga Szent Ignác mondott tollba

Ignác abban az időszakban, amikor lelkét még egészen betöltötték az üres és haszontalan lovagregények, amelyeket a régi idők híres lovagjainak kalandos történeteiről írtak, mihelyt gyógyulófélben volt, az idő eltöltésére szintén ilyen olvasmányt kért. De abban a házban egyetlen lovagregény sem volt, ezért odaadták neki a „Krisztus élete” és a „Szentek virágoskertje” című könyvet; mindkettőt hazai nyelven.

Ezeknek a könyveknek ismételt olvasása révén egy bizonyos fogékonyságot nyert a bennük megírt gondolatok iránt. Ezek az utóbbi időben kézhez vett olvasmányai néha egészen elterelték a gondolatait a régi érzésvilágától; máskor viszont nem ritkán a régebben szokásos képzelődései martaléka lett, amint épp eszébe jutottak ilyenfajta olvasmányai.

Közben Isten irgalmassága is segítette, és az új olvasmányokból merített gondolatait tovább vezette. Amikor ugyanis Krisztus Urunknak és a szenteknek életét olvasta, elgondolkodott magában, és ilyen következtetésre jutott: „Mi történne, ha éppen én cselekedném azt, amit Szent Ferenc tett, vagy mi lenne, ha Szent Domonkos tetteit követném?” Sokszor töprengett így bensejében. Ezek a gondolatok aránylag hosszú időn át fogva tartották lelkét, de azután, ha más változatos ügyek is közbeékelődtek, újra csak előlopakodtak a hiú és világias képzelgések, amelyek újabban már hosszú időre háttérbe szorultak. A réginek újjáébredése azután sokáig fogva tartotta.

De e különböző tárgyú gondolatok megélésében felfigyelt egy nagy különbségre: nevezetesen, ha a világias gondolatok töltötték be lelkét, nagy érzelmi szenvedély ragadta el; amikor pedig már belefáradt ezekbe, szomorúnak és nyomorultnak érezte magát. Viszont amikor arra gondolt, hogy miképp követhetné a szenteknél megfigyelt erényes életet, nemcsak akkor érzett valami egészen felszabadult lelki gyönyörűséget, amikor közvetlenül foglalkozott ezekkel, hanem akkor is boldog és vidám volt, amikor már nem is gondolt azokra. Ezt a lényeges különbséget azonban mindaddig nem vette észre, és nem is értékelte különösképpen, amíg egyik nap meg nem nyílt a lelki szeme. Csodálni kezdte ezt a különbséget, és megbizonyosodott saját tapasztalata révén, hogy a gondolatok egyik fajtájából szomorúságot, a másikból örömet merít magának. Ez lett tehát a legelső következtetés, amit a lelki élet titkaiból leszűrt magának. Azután pedig, amikor már a nagyobb lelkigyakorlatait is megkezdte, úgy tanította övéit, hogy először is ezzel a megtapasztalt következtetésével kezdte megvilágítani előttük a különböző szellemek megértését.

Könyörögés

Istenünk, te Loyolai Szent Ignácot Egyházadban arra hívtad, hogy neved mind nagyobb dicsőségét terjessze. Add, hogy őt kövessük földi életünk harcaiban, és közbenjárására vele együtt koronát érdemeljünk a mennyben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.