NAGYCSÜTÖRTÖK
Az utolsó vacsora, Jézus elárultatásának és elfogatásának napja, a húsvéti szent háromnap első napja, az olajszentelés az Oltáriszentség alapításának ünnepe.
Nagycsütörtök az idők folyamán többféle elnevezést kapott a latin szertartásban a 4. századtól:
Coena Domini ('az Úr vacsorája'),
Feria quinta in Coena Domini ('az Úr vacsorájának csütörtökje')
Natale Calicis ('a kehely születésnapja'), Dies Calicis ('a kehely napja').
A nap kiemelkedő volta szerint a bizánci szertartásban:
Hé hagia kai megalé pempté ('a szent és nagy csütörtök'), ebből a szláv és magyar nyelvben:nagycsütörtök.
A nap szent volta szerint a latin nyelvterületen a nemzeti nyelveken: szent csütörtök.
A lábmosás szertartás miatt: mandatum (az antifónáról: Mandatum novum do vobis...'Új parancsot adok').
A bűnbánók feloldozása alapján: Dies absolutionis ('a feloldozás napja').
A liturgikus szín alapján: Németalföldön a 14. században fehércsütörtök.
Hívják zöldcsütörtök néven is, melynek több magyarázata van: a nagycsütörtökön feloldozottakat reconciliatinak ('megengesztelődöttek') vagy viridesnek ('zöldelőknek') mondták, a nagycsütörtök innen: dies viridium. Német nyelvterületen a Gründonnerstag név valószínűleg nem a zöld színből származik, hanem a grinen, 'sírni' igéből; bár Galliában valamikor a liturgikus ruha színe zöld volt. Magyarországon a katolikus néphagyományban csonkacsütörtök.
Az ősegyházbanezen a napon történt a nyilvános bűnösök kiengesztelése. A vezeklők egész nagyböjtben a templom előcsarnokában kérték a hívek imádságait (később erre is utalva lett a koldusok helye). A vezeklők a templom előtt leborultak, majd a Miserere (50.) zsoltárt énekelve bevezették őket, kinyitván a templom minden ajtaját, ezzel fejezte ki az Egyház a teljes bűnbocsánatot.
Aetheria beszámolója szerint a 4. század végén Jeruzsálemben két szentmise volt: az elsőt a Golgota melletti főtemplomban tartották (Martyrium); a második mise a Golgota sziklájánál volt. Rómában a 7. századtól a déli, pápai szentmisében fogadták vissza és oldozták föl a nyilvános bűnbánókat; ekkor volt az olajszentelés; este a plébániatemplomokban is volt szentmise az Oltáriszentség alapításának emlékezetére. A latin szertartásban ez vált általánossá: délelőtt a püspöki szentmise (krizmamise), melyben az egyházmegye számára a szent olajokat szentelik (krizma), este minden plébániatemplomban az utolsó vacsora emlékmiséje.
A krizmamisében koncelebráció volt akkor is, amikor a latin szertartásban nem volt szokásban. Az esti szentmiséhez kapcsolódott a lábmosás; az oltármosás, majd az oltárfosztás. E szentmise után az Oltáriszentséget nem a tabernákulumban, hanem a szentsíron őrzik. Azokban a templomokban, ahol a zsolozsmát végzik, nagyszerdán este vagy nagycsütörtök reggel külön szertartása van a matutinumnak és laudesnek (officium tenebrarum). Jeremiás siralmait (lamentáció, a matutinum 1. olvasmánya) plébtemplomokban is énekelték reggel, a szentmise órájában.
Az esti szentmise a lehető legnagyobb ünnepélyességgel kezdődik. Megszólal a Gloria (mely hamvazószerda óta elmaradt), zúgnak a harangok, szólnak a csengők és az orgona, s a könyörgés után csak népének van kíséret nélkül: a harangok Rómába mennek. A harangok és csengők helyett a kereplő szól a gyász és a szomorúság jeleként. A harang – mely a hithirdetést is szimbolizálja –elnémulása itt az apostolokra emlékeztet, akik Krisztus kínszenvedése alatt félelmükben elnémultak.
A néphagyomány a harangok elnémulását vidékenként más-más módon magyarázta. A bánáti német szülők apró gyermekeiknek azt mondták, hogy a harangok Máriaradnára repültek, hogy húsvéti szentgyónásukat ott ők is elvégezzék; Dusnoki rác gyermeknek úgy mondta az édesanyjuk, hogy a harangok a Jézuskát gyászolni mentek Rómába, csak úgy jönnek vissza, ha jól viselik magukat. Azt is tartották, hogy a harangok azért mennek Rómába, mert az a világ szíve, ahonnan hangjuk az egész földre elhallatszik; a föltámadáskor megszólaló harangot Rómából vélték hallani. A legenda szerint az 1674. év nagyszombatján Rómában a Szent Péter-templomban a sekrestyés, amint a templomtornyába fölment, ott nagy álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Nagy nehezen fölébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, mi történt vele, amíg végre latin nyelven elmondotta, ki ő és hogyan jött ide. Neve Kopeczky Mihály, Késmárkon diák volt, és nagy vágy támadt benne az örök várost látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Fölmászott tehát a késmárki toronyba, ott az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb, amíg a Szent Péter templom sekrestyése föl nem ébresztette
Az olvasmányos imóra himnusza és olvasmánya,
a reggeli és esti dicséret himnusza
és az esti dicséret könyörgése az imaórák liturgiájában
Az olvasmányos imóra himnusza
Zengd, ó, nyelv, a győzedelmet,
mely dicső harc vége lett,
s a keresztnek szent jeléről
mondj dicsérő éneket;
ilyen hősi áldozattal
csak Megváltónk győzhetett.
Szánta Isten, hogy kísértve
vétkeztek az ősszülők,
mert az átkos alma révén
csak halálra leltek ők,
s Fát jelölt ki, mely a másik
fának átkát oldja föl.
Üdvösségünk drága művét
rend kívánta, szent, örök,
hogy okosság nyerjen harcot
százfortélyú rossz fölött:
onnan jöjjön gyógyulás is,
hol sebet a bűn ütött.
Mikor hát a szent időnek
teljessége ránk köszönt,
küldetett az égi várból
ama drága Egyszülött,
és a tiszta szűzi méhben
testruhába öltözött.
Harminc éve már lepergett,
földi élte ennyi csak;
kínhalála küldetés volt,
önként vállalt áldozat:
ő a Bárány, kit magasba
a keresztfa felmutat.
Jézust, Atyját és a Lelket
szent himnuszunk zengje meg,
Hármas-Egynek dicsőségét
énekeljék mindenek,
mert az ő nagy kegyességük
a világnak üdve lett! Ámen.
Olvasmány Melito szárdeszi püspök húsvéti szentbeszédéből
Sok mindent megjövendöltek a próféták Húsvét misztériumáról: ami maga Krisztus, akinek dicsőség legyen örökkön-örökké! Ámen (Gal 1, 5). Az égből a földre jött a szenvedő emberért; az emberi természetet magára vette a Szűz méhében, és emberként jelent meg; szenvedésre alkalmas testében magára vállalta a szenvedő ember szenvedését, megsemmisítette a testi szenvedéseket, halhatatlan lelkével pedig megölte az ember-gyilkos halált.
Ő ugyanis úgy jött közénk, mint Bárány, megöletett, mint Bárány, és – mint egykor Egyiptomból – megváltott minket e világ rabságából, és megmentett a sátán rabszolgaságából – mint egykor a fáraó kezéből –, tulajdon Szentlelkével megjelölte a lelkünket, és tulajdon vérével testünk tagjait.
Ő az, aki zavarba hozta a halált, és jajveszékelésbe juttatta a sátánt, mint Mózes a fáraót, ő az, aki megölte a gonoszságot és terméketlenségre kárhoztatta az igazságtalanságot, mint Mózes Egyiptomot.
Ő az, aki kiragadott minket a szolgaságból a szabadságra, a sötétségből a világosságra, a halálból az életre, a zsarnokságból az örök királyságba, és új papsággá és örökre választott néppé tett bennünket. Ő a mi üdvösségünk Pászkája, akiben átmentünk a szolgaságból a szabadságra.
Ő az, aki sokakban annyi sok mindent elszenvedett; ő az, aki Ábelben megöletett, Izsákban megkötöztetett, Jákobban vándorolt, Józsefben eladták, Mózesben kitették, a bárányban megölték, Dávidban üldözést szenvedett, és a prófétákban meggyalázták.
Ő az, aki a Szűztől testet öltött, akit keresztre feszítettek, eltemettek, és a halálból feltámadva felment a magas égbe.
Ő a hangot nem adó Bárány. Ő a megölt Bárány; ő az, aki a Szépséges Báránytól, Máriától született. Ő a nyájból kiválasztott, leölésre elvitt, este feláldozott és éjszaka eltemetett Bárány, ő az, aki a keresztfán meg nem töretett, és a földben el nem porladt; ő az, aki feltámadt a halálból, és a sír mélyéből feltámasztotta az embert.
A reggeli dicséret himnusza
Epeital elepeszti,
vérzi testét szeg, tövis;
lándzsa forrást nyit szívében:
ömlik drága vér s a víz;
ez a szent hab mos fehérre
eget, tengert, földet is.
Hű keresztfa, minden fánál
százezerszer nemesebb:
virág, lomb, fa, drága termés
erdőn nem nő becsesebb.
Édes ág te, édes szeg te,
de a terhed édesebb.
Hajtsd meg lombod, ó, magas fa,
nyisd ki védő ágaid.
Születtél bár oly keménynek,
most az egyszer légy szelíd,
és öleld át puha-lágyan
nagy Királyod tagjait!
E világnak áldozatját
méltón csak te fogtad át,
hullámhányta életpályánk
révbe rajtad át talált,
s mert a Bárány vére mosta,
le is győzte a halált.
Jézust, Atyját és a Lelket
szent himnuszunk zengje meg,
Hármas-Egynek dicsőségét
énekeljék mindenek,
mert az ő nagy kegyességük
a világnak üdve lett! Ámen.
Az esti dicséret himnusza
Uram halálának szent emlékjele,
élő kenyér, nekünk élet kenyere,
hogy belőled éljen, késztesd lelkemet:
soha ne feledje édességedet!
Kegyes pelikánunk, Jézus, Istenem,
véredben, tisztátlant, moss meg engemet,
egy cseppje elég, ha bűnösökre hull:
az egész világnak szennye megfakul.
Boldogan, lepletlen lássam színedet,
hogy dicsőségedben dicsérhesselek;
Atyádnak, teneked és a Léleknek
zengjek szent karában áldott népednek! Ámen.
Könyörgés
Istenünk, dicsőségedre és az emberek üdvösségére Krisztus, a mi örök Főpapunk vére ontásával, akaratod szerint megváltotta népedet. Add, hogy kínszenvedésének emlékezetét ünnepelve részesedjünk keresztjének és feltámadásának erejéből. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Rónay György: Olajfák éjszakája
1
Szállj le, éjszaka, szállj,
szenvedés éjszakája,
hűtlenség éjszakája,
gyötrelem éjszakája,
irgalom éjszakája.
Takard be lépteiddel a földet,
borítsd rá fekete lepedődet,
minden kínokra vond rá szemfedődet,
függönyözd el a verejtékezőket.
Szállj le, éjszaka, szállj,
fájdalom éjszakája,
kegyelem éjszakája,
árulás éjszakája,
megváltás éjszakája.
2
Akik a házban ülnek,
a lámpa fénykörében,
terített asztal mellett
ülnek és lakmároznak,
eszik a lakoma testét,
isszák a lakoma vérét,
s a lámpa fénykörében
nem látszik a sötétség –
akik a házban ülnek
azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó,
éppen csak egy arasznyit,
csak hogy a Bűn kiférjen.
Fejét leszegve surran,
vállát behúzva lépked –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Nem én nyúltam a tálba,
nem kezem volt kezével,
nincs is kezem, levágták:
hiánya vár a pénzre;
nem én alkudtam érte,
vérdíjat életére:
nem én vagyok, nem én!
Akik a házban ülnek,nem is látják osonni,
fal mellett elsuhanni,
árnyékát rejtegetni,
amint kilép az ajtón,kilép az éjszakába –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Résén az irgalomnak,
zárán a szeretetnek,
kilép az éjszakába
a Szíve hasadékán.
A tőr ütötte résen,
kés vágta hasadékon
kilép az éjszakába,
utána vér szivárog.
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!Utána fény szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fák mögé bú a fénytől –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fától fáig lopakszik –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Utána vér szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
3
Akik a házban ülnek,
lakoma melegében,
a lámpa fénye mellett,
azok nem veszik észre,
mikor hull le a harmat,
mikor száll le az éj.
Árulás éjszakája –
(Júdás) Nem én voltam, nem én!
Hűtlenség éjszakája –
(Péter) Nem én voltam, nem én!
Azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó –
Fekete éj homálylik
az ajtó négyszögében –
Mennek az éjszakában,
olajfalomb-ezüstben –
Fájdalom éjszakája!
Irgalom éjszakája!
Csak egynek nem adatik irgalom!
Csak egytől nem múlik el a pohár!
Arccal a kőre rogyva,
olajfalomb-ezüstben,
homlokával a sziklán,
halálos szomorúan –
Világtalan magányban,
kegyetlen kőtenyéren,
világ fölé emelve,
olajfalomb-ezüstben –
Míg lent aludt a három –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle –
Nem én voltam, nem én!
Horkolt a fűbe dőlve,
hanyatt a puha fűben
Péter, János, Jakab –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle,
olajfalomb alatt!
4
Hanyatt a puha fűben
aludtak, álmodoztak.
Nem bírtak fönn maradni.
egy kurta óra hosszat –
Míg arccal kőre rogyva,
kegyetlen kőtenyéren
olajfalomb-ezüstben
ázott az Úr a vérben.
Világ fölé emelve
kegyetlen kőtenyéren
keresztfa nőtt előtte
kopáran és keményen.
Olajágon tövis nőtt
keserve koronának
vesszőt hajtott a cserje
testét megostorozni.
Tenyerek kérgesedtek
és öklök ólmosodtak –
Nem bírtak fönn maradni
egy kurta óra hosszat.
Mert ez volt az az óra,
mikor eláll a világ szívverése.
Ez az az óra,
mikor az őrség elalszik a strázsán.
Ez az az óra,
mikor a kés ízétől fölcsuklik a Bárány.
És mi vagyunk azok az ácsok,
akik keresztet ácsolunk magunkból,
hogy legyen mire fölfeszítsék
az Istent.
Mi vagyunk azok a hősök,
akik a szolga fülét levágják,
de kakasszóra a főpap udvarában
megtagadják az Istent.
Mi vagyunk azok az őrök,
akiktől ellopják a várat,
akiktől föltörik a pincét,
kirabolják a pajtát,
elorozzák a kincset!
Mi vagyunk azok az ácsok!
Mi vagyunk azok a hősök!
Mi vagyunk azok az őrök!
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!
5
Aki a fűben alszik,
nem látja lenn a völgyet,
ahol a kardok égnek,
a fáklyák hömpölyögnek –
a poroszlók pora felhőz,
csatlósok szíja csattan,
álnok csókok csobbannak
a vérívó patakban –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!
Karddal jönnek, doronggal,
mint egy gonosztevőre –
még egyszer térdre roskad,
arccal borul a kőre –
vérverejtékben ázik
azon a kőtenyéren –
világtalan magányban
lépkedni kezd az éjben –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!
Nem bírtunk fönn maradni
egy kurta óra hosszat:
bírjunk veled maradni,
ha szíjak záporoznak.
legyen halotti ágyad
s szívünk sziklasírja,
s támadj föl harmadnapra,
ahogy meg van írva.
Dsida Jenő: Nagycsütörtökön
A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.
Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.
Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Judás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.
Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!
