Nagyszombat

Nagyszombaton az Egyház Krisztus szenvedéséről és haláláról elmélkedik. A keresztény ember ezen a napon készülődik a feltámadás örömére. Szép hagyomány, ha ilyenkor betölti lakásainkat, családjainkat és szívünket a csend, amely segít Krisztus szeretetének-halálának titkában elmélyedni, melyet tovább erősíthet, ha felkeressük a templomokban felállított szent sírt.

A nagyszombat (latinul sabbatum sanctum) Jézus sírban pihenésének ideje, a liturgiában a húsvéti szent háromnap harmadik napja. Üdvtörténetileg e naphoz kötődik Jézus pokolraszállása is.

Az evangéliumok szerint Jézus halálának évében az ószövetségi húsvét szombatra esett. Jézust az előző (készületi) napon feszítették keresztre s temették el, és a tanítványok a szombatot a törvény előírása szerint nyugalomban töltötték (Evangélium Lukács szerint 23,56). Jézus föltámadásának ideje vasárnap hajnal (a „Nap” kelte).

A liturgiában az Egyház ősi hagyománya a történeti eseményekre emlékezve nagyszombatot böjtben és gyászban tölti. Nagypéntekhez hasonlóan ez a nap is szentmise nélküli nap (aliturgikus nap), egyfajta lelki készülődés a föltámadásra.
Szükséghelyzetekben (háború, járványok) és lelkipásztori meggondolások miatt a föltámadás liturgiájának bizonyos részeit már nagyszombat délelőtt vagy kora délután elvégezték. 1956-ban kezdődött az ősi rend visszaállítása. A II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja szorgalmazza, hogy a húsvéti vigília nagyszombat este, sötétedés után, vagy húsvétvasárnap hajnalban kezdődjön.
A nagyszombati népszokások az evangéliumi történetekből születtek, s a csöndes virrasztás, Jézus siratása és a föltámadásra várakozás köré csoportosultak. Volt ahol régebben húsvét éjszakáján, 2 óra tájban kertjükben elimádkozták a teljes olvasót, vagyis fölidézték magukban az egész megváltástörténetet.
Jézus keresése a hajnalban a sírhoz siető Szent Mária Magdolnát követi.

Gazdag hagyománya volt a nagyszombati szentelt tűznek. Régebben (a 20. sz. közepéig) a házaknál is kialudt nagycsütörtökön este a tűz, és a három szent nap alatt nem gyújtották meg. Az új tűz, amellyel húsvéti eledeleiket is főzték, a megszentelt tűz parazsától lobbant lángra. Az új tüzet számos helyen a temetőből összehordott korhadt keresztfákból raktak, mely magától adódott, hiszen a temető a templom körül volt. A keresztfák tüzéről meggyújtott húsvéti gyertya fényénél a küzdő, szenvedő és diadalmas Egyház találkozott. Az új tűz parazsából a hívek vittek haza és eltették, hamva a következő hamvazószerda hamuja lett, melynek szentelmény jelleget tulajdonítottak.

A nagyszombati szent vízhez, ill. a plébániatemplom keresztvizének liturgiájához is jellegzetes hagyományok kapcsolódtak. A pap karingben, fehér stólával a keresztkútból merített, s a vízzel elindult a lakóházak megszentelésére. E nagyszombati házszentelés emlékezetét több helyen sokáig őrizte a hívő nép: a pap a templom udvarán csöbrökben odakészített vizet szentelte meg, ebből mindenki merített, s otthon a virágvasárnapi szentelt barkával a családbeliek hintették meg a jószágot, udvart, gazdasági épületeket. Nagybetegnek ebből a szenteltvízből inni adtak. Számos helyen csak e szenteltvízzel való mosakodás után foghattak a szentelt ételek elköltéséhez, másutt a család ivott belőle, s csak azután nyúlt a húsvéti eledelekhez. Több helyen keresztalakban a kútba is öntettek belőle.

A gonoszt elriasztó szokások mögött az a meggyőződés áll, hogy amikor Krisztus a sírjában fekszik, az ördögök különös hevességgel, ádáz haraggal törnek az emberek megrontására. Az újra megszólaló harangszó, Isten hatalmának, a föltámadt Krisztus dicsőségének hirdetője űzi vissza őket a pokolba. Amikor a harangok visszatértek Rómából, vagyis az ünnepi nagymise Glóriájára valamennyien újra megkondultak, akkor (még a 20. sz. második felében is) nagy lármát csapott a gyermeknép, a felnőttek pedig legalább jelképesen valami munkához fogtak. Számos településen a harang hallatára kinyitották a ház ablakait, hogy „beszálljon rajtuk az áldás”, volt ahol a harang szavát meghallva friss vízben megmosdottak