SZENT JÁNOS

apostol és evangélista

született: Bethszaida, Galilea, 15. körül

elhunyt: Efezus(?), Kisázsia, 100 körül

 

 

Jeruzsálemben vezető szerepe volt, Pál az Egyház „oszlopai” közé sorolta (Gal 2,9). Amikor Péter apostol meggyógyította a bénát, János ott volt vele (ApCsel 3,1-11), és a főtanács előtt is ketten álltak, s mindkettőjükről azt állapították meg, hogy „írástudatlan” és „tanulatlan” emberek, akik Krisztus követői (4,13.19). Az ap-ok testülete Szamariába küldte őket, hogy imádsággal és kézrátétellel közvetítsék a Szentlelket (8,14-25). Ez annál szembetűnőbb, mivel a béna meggyógyításáról szóló beszámolóban nem töltött be önálló szerepet: Péter beszél és teszi a csodát. Ennek ellenére az Apostolok Cselekedetei szerzője úgy érezte, hogy nem hagyhatja Jánost említetlenül, és épp ez bizonyítja, hogy az ősegyházban Jánosnak tekintélye volt.

A szinoptikusok közelebbi magyarázatot is adnak arra, hogy miért volt Jánosnak az ősegyh-ban vezető szerepe. A meghívás tört-ében ő és a bátyja, Jakab úgy szerepel, mint akit Jézus mindjárt Péter és András után hívott meg (Mt 4,21). Zebedeus tehetős halászember volt a Galileai-tónál (Mk 1,20), s fiai az mesterségét űzték. Az ap-ok listáján Zebedeus fiai Péter (és András) után következnek (vö. Mt 10,2-4); Jézus a Boanergesz melléknevet adta nekik (Mk 3,17).

Jézus nyilvános működése idején Zebedeus fiai az előtérben álló tanítványok közé tartoznak tanúi Jairus lánya föltámasztásának (Lk 8,51), Jézus színeváltozásának (Mk 9,2; Mt 17,1; Lk 9,28) és halálfélelmének a Getszemáni kertben (Mk 14,33; Mt 26,37). S amilyen hevesek voltak (Lk 9,49.54), attól sem riadtak vissza, hogy közvetlenül vagy anyjuk által (? Szalóme, vö. Mt 27,56; Mk 15,40) megkíséreljék biztosítani kiváltságos helyzetüket Isten országában is, ami a többi apostolban fölkeltette a féltékenységet (Mt 20,24; Mk 10,41).

A negyedik evangéliumban János nem szerepel név szerint, és a Zebedeus fiai megnevezés is csak egyszer fordul elő (Jn 21,4): a tanítvány, „aki ezekről tanúságot tett és megírta ezeket. Tudjuk, hogy igaz a tanúsága” (21,24), nem lehet más, mint „az a tanítvány, akit Jézus kedvelt” (21,20), és akiről elterjedt a hír, hogy nem hal meg (21,23); a hírt később valószínűleg helyesbítették (21,23b). A 21,20-ban konkrétan is azonosítja azzal a tanítvánnyal, „aki a vacsorán Jézus keblére hajolt és megkérdezte...” (vö. 13,23-25). Ez a tanítvány Máriával együtt a kereszt alatt állt, és magához vette Jézus anyját (19,27), húsvét reggelén még Péter előtt odaért a sírhoz, és meggyőződött róla, hogy üres (20,2). Az Úr mennybemenetele után Péterrel egy ideig Jeruzsálemben térített. Miután a Templom díszkapujánál egy sántát meggyógyítottak, a főtanács elfogatta őket. Szabadulása után Péterrel együtt Szamariában bérmált, majd Efezusban telepedett le s vezette a ker. közösségeket. Domitianus idején (Kr. u. 81-96) Rómába idézték, forró olajba dobták, amiből sértetlenül szabadult (innen a nép nyelvén: Olajbafőtt János). Patmosz szigetére száműzték. Nerva császár (96-98) idején visszatért Efezusba, ahol Traianus császár (98-117) alatt igen öregen, természetes halállal halt meg.

Az ókeresztény hagyomány apostolokra vonatkozó két legrégibb tanúja az Epistula Apostolorum és Jusztinosz Dialogusa. Az Epistula Jánost az első helyen említi az apostolok listáján, a Dialogus szerint János a Jelenések könyvének szerzője. A Jelenések 1,9 szerint a látnok Patmosz szigetén tartózkodott, a kisázsiai partokkal szemben. Ireneusz tanúsítja, hogy János Efezusban élt és ott is halt meg. Ugyanakkor Szmirnai Szent Polikárpra (†Kr. u. 167) hivatkozik és (nyilván tévesen) Papiászra. Az újabb kutatások fényében Polikárp tanúsága megbízhatatlannak bizonyult: valószínűbb, hogy az Úr egyik tanítványára gondolt, aki a hagyomány hordozóinak második nemzedékéhez tartozott. De Ireneusz akkor is tanúja annak a 2. század végén széles körben elterjedt nézetnek, mely szerint János egészen Traianus cs. koráig (ur. 89-117) Efezusban élt. Ireneusztól függetlenül Efezus püspöke, Polükratész is támogatja azt a hagyományt, hogy János Efezusban élt: egy Viktor pápához írt levelében az Efezusban eltemetett Jánosra hivatkozva védekezik. Alexandriai Kelemen szerint a tirannus (= Domitianus) halála után János Efezusba ment, és ott az egyház élére állt. Kelemen Ezzel az efezusi hagyományhoz csatlakozott, melyet Ireneusz képviselt. Eszerint a negyedik evangéliumot és a leveleit is Efezusban írta.

A Szentírásban János apostol művei: János evangéliuma, Jelenések könyve, Szent János első levele, Szent János második és harmadik levele. A bibliakutatás szerint kétséges, hogy az evangélium és a Jelenések Könyve azonos személytől származik. Nevéhez fűződik több apokrif irat: egy 2. századi gnosztikus evangélium, valamint János és Jézus beszélgetésének töredéke; János cselekedetei (4. századi írás utazásairól és csodáiról); Acta Joannis (5. század), Virtutes Joannis (6. század vége), Passio Joannis és három apokalipszis.

Sírja Efezusban már a 2. században bizonyíthatóan egy falazott sírkamra. Későbbi a keresztalakú síremlék, mely fölé valószínúleg a 4. század hatalmas templomot emeltek, ez a Közel-Kelet kiemelkedő zarándokhelye volt. I. Celesztin pápa (ur. 422-432) fölszólítására az efezusi zsinat atyái is „tisztelték a nagy apostol maradványait, az apostolét, aki ott prédikált”. Jusztinianosz császár (ur. 527-565) hatalmas kupolás bazilikát építtetett a régi templom helyére. Az épület magva most is, mint azelőtt, a földalatti kripta János sírjával. Amikor a szeldzsukok nemzetsége került uralomra, kirabolták a templomot, és iszlám imaházzá alakították át, majd bazár lett, melyet egy földrengés teljesen elpusztított. 1990 elején helyreállították a jusztinianoszi bazilika egy részét.

Védőszentjüknek tekintik a teológusok, filozófusok, tanárok, tanulók, aranybányászok, ezüstbányászok, kosárkötők, könyvkereskedők; közbenjár a jó barátságért, bő termésért, illetve lábfájás és mérgezés ellen. Leggyakrabban az evangélisták között ábrázolják, az evangélista szimbólumok között jelképe a sas. Attribútumai: könyv, kehely (kígyóval vagy sárkánnyal; a Van Eyck-fivérek genti oltárán, 1432), üst. Az Utolsó vacsora-ábrázolásokon Krisztus keblén pihen. Korai térítéseit örökíti meg Masaccio 1428-ban a firenzei Brancacci-kápolna freskóin. Az olajban főzés jelenetét a lőcsei főoltár domborművén (1516), csodálatos mennybevételét a Szent Jánosok oltárának egyik tábláján (1520) láthatjuk.

A középkori templomok jellegzetes, szinte elmaradhatatlan artisztikus-szakrális eleme a szentélyt a hajótól elválasztó részen, vízszintes gerendán álló keresztfa a megfeszített Jézussal, két oldalt a Fájdalmas Szűz és Szent János, esetleg még a két lator szoboralakja. A Jelenések Könyve a Physiologus közvetítésével nagy hatással volt a drágakövek szimbolikus-mágikus szemléletére, amely kódex-irodalmunkban is többször előtűnik (pl. a Mária név betűinek értelmezése).

Tiszteletének sajátos fejleménye a 11. század óta Szent János áldása, vagyis a borral, János poharával való köszöntés, eláldás, áldomás. Az áldomásból hamarosan szentelmény lett, mely az egyházi év liturgiájában János napjához rögzült. Az e napon megszentelt borral kínálták az útrakelőket, haldoklókat (égi útra indulókat), a halotti tor résztvevőit, a gyógyhatásába vetett hittel a betegeket; használták fül- és fejfájás, torokbajok ellen, de vízzel keverve a beteg jószágnak is jutott belőle. Mint esküvői italt a János és az Úr Jézus közötti szeretetre emlékezve itták és itatták az ifjú párral.

A szőlősgazdák bort szenteltetnek, s minden hordóba öntenek belőle egy pár cseppet, hogy boruk meg ne romoljon, a többit elteszik gyógyítószerül. A legények „jánosolnak”, erőt s egészséget isznak a „Szent János poharából”.

 

Himnusz, olvasmányok és könyörgés az imaórák liturgiájából

Himnusz

Szűzi őrzője a legtisztább Szűznek,

szent hirdetője az örök Igének,

szolgáid lelkét tisztítsd meg a rossztól,

János apostol!

 

Égi forrásból eredő folyamként

futva kiáradsz a kiaszott földre,

és amit kebled merít a kebelből,

már ki is osztod.

 

Föld ékessége, dicsősége mennynek,

esdj megbocsátást gonoszságainkra,

szent tanításod csodálatos titkát

fejtsd ki előttünk!

 

Láttad a titkot, az Atya Igéjét,

s földünkre öntöd a hit áldott fényét;

jöjj, vezess minket, hogy teveled áldjuk

majd az örök Fényt!

 

Zengjen örökké hála Krisztusunknak,

Szűz Máriától született Urunknak,

ki az Atyával és a Szentlélekkel

egy örök Isten! Ámen.

 

 Olvasmány Szent János apostol első leveléből

Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben. S azért írjuk ezeket nektek, hogy örüljetek, és örömötök teljes legyen.

Az üzenet, amelyet tőle hallottunk és nektek hirdetünk, ez: az Isten világosság és nincs benne semmi sötétség. Ha azt állítjuk, hogy közösségben vagyunk vele, és sötétségben élünk akkor hazudunk, és nem az igazsághoz igazodunk. De ha világosságban élünk, ahogy ő is világosságban él, akkor közösségben vagyunk egymással, és Fiának, Jézus Krisztusnak a vére minden bűnt lemos rólunk.

Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, akkor mivel jó és igazságos, megbocsátja bűneinket, és minden gonoszságtól megtisztít minket. Ha azt állítjuk, hogy nem vétkeztünk, hazugnak tüntetjük fel, és tanítása nincs bennünk.

Gyermekeim! Ezeket azért írom, hogy ne kövessetek el bűnt. De ha valaki bűnbe esik, van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz. Ő az engesztelő áldozat bűneinkért, nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is.

Abból tudjuk meg, hogy megismertük, ha megtartjuk a parancsait.

 

Olvasmány Szent Ágoston püspöknek Szent János leveléről szóló fejtegetéseiből

„Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek” (1 Jn 1, 1). Csak azért tapinthatja bárki is kezével az Igét, mert „az Ige testté lett, és közöttünk élt” (Jn 1, 14).

De ennek a testté lett Igének, hogy kezünkkel tapinthassuk, előbb Szűz Máriától kellett testileg megszületnie, bár maga az Ige nem ettől kezdve létezik, hiszen János azt mondja róla, hogy „ami kezdettől fogva volt”. Nézzétek, mennyire alátámasztja ezt a levelét evangéliuma, amelyből az imént hallottátok, hogy „kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt!” (Jn 1, 1)

Valaki esetleg úgy érthetné az élet Igéjét, mint valami Krisztusról szóló beszédet, de nem magát a Krisztus testét, amelyet kézzel tapintottak. Nézzétek, mi következik: „Igen, az élet megjelent” (1 Jn 1, 2). Krisztus tehát az élet Igéje.

És hogyan jelent meg? Kezdettől fogva volt ugyan, de nem jelent meg nyilvánvalóan az emberek előtt: csupán az őt látó angyaloknak volt nyilvánvaló, akik mintegy kenyerükkel táplálkoztak vele. Mert mit is mond a Szentírás? „Angyalok kenyerét ette az ember!” (Zsolt 77, 25) Tehát maga az Élet jelent meg testben, mert megjelenése által a csupán lélekben látható dolog válik szemmel láthatóvá, hogy meggyógyítsa a lelkeket. Mert az Ige csupán csak lélekkel, míg a test, testi szemmel is látható. Módot adott arra, hogy meglássuk az Igét: az Ige testté lett, hogy megláthassuk, így kellett gyógyulást találnunk, hogy bensőleg lássuk az Igét.

„Tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk” (1 Jn 1, 2), azaz megjelent közöttünk; vagy világosabban szólva: megjelent számunkra.

„Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek” (1 Jn 1, 3). Jól figyeljetek, kedveseim: „Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek”, őt magát, a testben jelenlévő Urat látták, az Úr szájából hallották az igéket, és hirdették nekünk. Tehát mi is hallottuk, de nem láttuk.

Vajon talán kevésbé vagyunk szerencsések, mint azok, akik látták és hallották? De akkor hogyan folytatná, hogy: „ti is közösségben legyetek velünk?” (1 Jn 1, 3) Ők látták. Mi nem láttuk, de mégis közösségben vagyunk velük, mert ugyanazt a közös hitet valljuk. 

„Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben. S azért írjuk ezeket nektek – mondja – hogy örömötök teljes legyen” (1 Jn 1, 4). Teljes örömről beszél, mégpedig magában a közösségben, a szeretetben és az egységben.

 

Könyörgés

Istenünk, te Szent János apostol által feltártad előttünk örök Igéd rejtett titkait. Kérünk, tedd fogékonnyá értelmünket, hogy megértsük, amit ő oly kiváló bölcsességgel tanított nekünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.