SZENT MAXIMILIÁN KOLBE
vértanú
született: Zdunska Wola, Lengyelország, 1894. január 8.
elhunyt: Auschwitz, 1941. augusztus 14.
Szegény szülők gyermeke. 1907-ben lépett a ferences rendbe, majd Lembergben kisszeminarista és 1910-től novicius. A filozófiát 1912-től Krakkóban és Rómában, a teológiát 1915-től Rómában végezte. Itt 1915-ben filozófiából, 1919-ben teológiából doktorált. Hat rendtársával megalapította a Militia Immaculatae (A Szeplőtelen Szűz Katonái) társulatot. 1918-ban szentelték pappá Rómában. 1919-ben Krakkóban a rendi szeminárium filozófia és egyháztörténelem tanára. Tüdőbetegségéből felgyógyulva elindította a Rycerz Niepokalanej (A Szeplőtelen Szűz Lovagja) című folyóiratot. 1927-ben Varsó mellett megalapította Niepokalanow (a Szeplőtelen városa) kolostorát, mely irányítása alatt gyors virágzásnak indult, 1930-ban Japánban alapított egy második Niepokalanowot is. 1936-ben ismét Niepokalanow házfőnöke. 1939-ben a Gestapo letartóztatta, 4 hónapig volt börtönben. 1941. február 17-én Varsóban újra börtönbe került, május 20-án Auschwitzba szállították. Augusztus 1-én az egyik fogoly szökése miatti tizedelés során Franz Gajowniczek családapa helyett önként vállalta a halált. A tizedeléssel kiválogatott foglyokat egy félig földbe ásott halálbunkerbe zárták össze, hogy lassú éhhalál végezzen velük. A bunkerből mindvégig hallatszott az imádság és az ének, amit ő vezetett a halálraítéltek között. Két hét után már csak ő volt életben (böjthöz szokott szervezete bírta az éhezést), Nagyboldogasszony vigíliáján egy injekcióval oltották ki életét.
1971-ben boldoggá, 1982-ben szentté avatták. A keresztény sajtó és újságírók védőszentje. Mértéktelenség (torkosság, iszákosság) elleni harcban kérik oltalmát.
Olvasmány Szent Maximilián Mária Kolbe áldozópap és vértanú leveleiből
Kedves Testvérem! Nagyon örülök lángoló buzgóságod miatt, amely Isten dicsőségének előmozdítására ösztönöz téged. Korunkban szomorúan látjuk a közömbösség fájdalmas jelenségét, amely nemcsak a világiak, hanem a szerzetesek között is különböző formákban terjed. Első és legfontosabb feladatunk, hogy a minden dicséretre méltó Isten dicsőségét szerény képességeink szerint előmozdítsuk, még akkor is, ha sohasem tudjuk őt a neki kijáró módon megdicsőíteni, mert csak gyarló teremtmények vagyunk.
Hogy pedig Isten dicsősége a Krisztus vérével megváltott lelkek üdvösségében mindjobban visszaragyogjon, az legyen apostoli életünk sajátos törekvése, hogy minél több lélek üdvösségét, sőt mind tökéletesebb megszentelődését előmozdítsa. Kevés szóval elmondom, hogy erre a célra, tudniillik Isten dicsőségének és mind több lélek megszentelődésének előmozdítására mi a legalkalmasabb út: Isten, aki végtelenül bölcs, és mindent tud, és így nagyon jól ismeri, hogy nekünk mit kell folytonosan tennünk az ő dicsőségének növelésére, akaratát legtöbbször földi helyettesei által nyilvánítja ki számunkra.
Így az engedelmesség, és csupán az engedelmesség az, amely biztosan nyilvánvalóvá teszi számunkra isteni akaratát. Bár tévedhet az elöljáró, azonban az nem lehetséges, hogy tévedésbe jussunk, ha engedelmeskedünk. Az engedelmeskedés alól csak akkor van kivétel, ha az elöljáró valami olyat parancsolna, akár csak a legkisebb fokban is, ami az isteni törvény nyilvánvaló megsértését jelentené; ez esetben ugyanis nem lenne Isten akaratának hűséges tolmácsa.
Isten az, aki végtelenül bölcs, szent, jóságos, egyedül ő Urunk, Teremtőnk és Atyánk, a kezdet és a vég, bölcsesség és hatalom és szeretet; mindez maga az Isten. Mindaz, ami Istenen kívül van, annyit ér, amennyire Istenre vonatkozik, aki minden dolog Teremtője, az emberek Megváltója, és minden teremtmény végső célja. Ő az, aki imádandó szent akaratát földi helyettesei által nyilvánítja ki számunkra, magához vonz minket, s azt akarja, hogy általunk mások is eljussanak, és mind tökéletesebb szeretettel kapcsolódjanak hozzá.
Lásd, testvérem, Isten irgalmából milyen nagy a mi hivatásunk. Az engedelmesség által mintegy átlépjük kicsinységünk határait, és azonosulunk az isteni akarattal, amely végtelen bölcsességével és okosságával a helyes cselekvésre irányít minket. Sőt az isteni akarathoz ragaszkodva, amelynek senki teremtmény ellenállni nem képes, mindenkinél erősebbek leszünk.
Ez a bölcsesség és okosság ösvénye, és ez az egyetlen út, amelyen járva Isten dicsőségét szolgálhatjuk. Ha más út alkalmasabb lenne, azt Krisztus szavával és példájával bizonyára tudomásunkra adta volna. De hosszú názáreti életéről a Szentírás csak ennyit mond: Engedelmeskedett nekik (Lk 2, 51); élete további folyásáról is az engedelmességet emeli ki, többször rámutatván, hogy Atyja akaratának megvalósítása végett jött a földre.
Szeressük tehát, nagyon szeressük a minket oly nagyon szerető mennyei Atyát, és ennek a nagy szeretetünknek az engedelmesség legyen bizonyítéka, amelyet leginkább akkor kell gyakorolnunk, amikor saját akaratunk feláldozását kéri tőlünk. Nincs ugyanis fölségesebb tankönyvünk, mint a keresztre feszített Jézus Krisztus, hogy az Isten iránti szeretetben előrehaladjunk.
Mindezt pedig legkönnyebben a Szeplőtelen Szűz által nyerhetjük el, akire a végtelenül jóságos Isten rábízta irgalmasságának kiosztását. Semmi kétség nincs afelől, hogy Mária akarata számunkra magának Istennek akarata. Amikor magunkat a Szűzanyának szenteljük, eszközeinket az ő kezébe tesszük, ahogyan ő is Isten kezébe teszi, az isteni irgalom részesei leszünk. Hagyjuk tehát, hogy ő vezessen minket, engedjük, hogy megfogja kezünket, vezetése alatt legyünk biztonságban és nyugalomban, ő ugyanis mindent megszerez nekünk, mindenről gondoskodik, testi-lelki szükségeinkben nyomban segítségünkre siet, nehézségeinket és gyötrelmeinket szeretetével elhárítja.
Könyörgés
Istenünk, te Szent Maximilián Kolbe áldozópapot és vértanút betöltötted a Szeplőtelen Szűz iránti odaadással, a lelkekért való buzgósággal és az emberek iránti szeretettel. Közbenjárására add, hogy dicsőségedre embertársainkat buzgó lélekkel szolgáljuk, és így életünkben, halálunkban szent Fiadhoz hasonlítsunk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.
