SZENT PÉTER

APOSTOL

született: Betszaida, Palesztina

elhunyt: Róma, 64 v. 67)

 

 

Péter arámul Kéfa, görögül Petrosz, latinul Petrus, 'Szikla'. Apja Jónás, testvére Szent András apostol, aki vele együtt halász volt. Meghívása idején Kafarnaumban lakott a családjával. Az Újszövetség  jelleméről, megbízatásáról és tevékenységéről egészen különleges képet ad, hozzá hasonlóan csak Szent Pált jellemzi. Eredeti neve Simon vagy Simeon, a Péter nevet, mely pápai feladatát jelzi, Jézustól kapta (Mt 16,18).

Jézus mennybemenetele után Péter a 12 apostol vezetőjeként intézkedett Júdás helyének betöltéséről; pünkösdkor ő kezdte meg az evangélium hirdetését; Kornéliusz házanépében ő vette föl az első pogány családot az Egyházba (ApCsel 10), arra hivatkozva, hogy ezt kinyilatkoztatás alapján tette. Vezető szerepét Szent Pál is elismerte (Gal 1,18), akitől tudjuk, hogy Szent Péter az antiochiai egyházat is meglátogatta (2,11); valószínúleg rövid ideig Korintusban is tevékenykedett (1Kor 1,12),és az 1Pt alapján Kis-Ázsiában is hirdethette az evangéliumot. Szent Péter római napjairól és haláláról tanúskodik Római Szent Kelemen  levele (90-es évek), Antiochiai Szent Ignác (2. sz. eleje), Gajus presbiter, Szent Ireneus és Tertullianus. Az Egyház kezdettől fogva vértanúként tisztelte, sírja fölé Nagy Konstantin császár bazilikát emelt (Péter sírja). A Mt 16,18-20 és Jn 21,15-17 szerint Péter az Egyház sziklaalapja, Jézustól kapott hivatalát emberek halásza (Lk 5,1-11), az oldás és kötés, illetve a kulcsok hatalma jelképek szemléltetik. Ő Krisztus nyájának a pásztora, a Krisztus iránti szeretet tanúsítója és egyben testvéreinek megerősítője (Jn 21,15-17; Lk 22,32). Keleten kétségbe vonják Szent Péter utódjának jogi primátusát (vö. Mt 16,18-20), a protestáns egyházak pedig minden kiváltságot Péter személyére és az általa elindított igehirdetésre korlátoznak. A katolikus teológia arra hivatkozik, hogy ez a részlet Szent Máté evangéliumának hiteles része, nem utólagos betoldás, tehát az apostoli igehirdetés témája volt és sugalmazás útján került az evangéliumba. Bizonyító ereje abban van, hogy amikor az evangélista könyvét írta, azaz legkésőbb Kr. u. 70 körül, az Egyház hitéből és helyzetéből kiindulva szükségesnek tartotta ennek a jelenetnek a közlését. Hasonló alapon János evangélista is szükségét érezte az 1. század végén annak, hogy beillessze könyvébe Jézus ígéretét, mely szerint Szent Péter lesz nyájának pásztora és az ő megbízásából fogja legeltetni nyáját (vö. Jn 21,15-17). Az 1. század Egyháza tehát Péterben valóban az Egyház vezetőjét és egysége biztosítékát látta, akkor is, amikor ő már nem élt. Az Újszövetségben ránk maradt kijelentések elegendő alapot adnak ahhoz, hogy az Egyház megfogalmazza Péter legfőbb tanítói és kormányzói hatalmát, és azt, hogy ez a hatalom Krisztus akaratából átszáll Péter utódaira, a pápákra: Péter utóda a mindenkori római püspök, a pápa. Amíg Krisztus nyája a földön vándorol, pásztorra is szüksége van, sőt a későbbi korokban még inkább, mint az apostolok idejében. Erre utal Krisztus szava: „a Hádesz kapuja”, 'a holtak birodalmának, a pokolnak kapuja' nem vesz erőt Egyházán. Oltalmazója az Egyháznak, a Szentatyának és a papoknak (emberek halászai). Védőszentjüknek tekintik ezenkívül a halkereskedők, hálószövők, kulcsai miatt a lakatosok, esztergályosok, kapusok, felügyelők; ezenkívül asztalosok, kárpitosok, papírgyárosok, papírkereskedők, pénzváltók, posztósok, szappanosok, üvegesek. Lábbetegségek, veszettség, kígyómarás ellen kérik oltalmát. Arcvonásait a római közösség hagyománya valószínűleg megőrizte: a 4. században az apostolokra jellemző tunikát és palliumot vagy főpapi ruhát és tiarát visel, alacsony termetű, kerek fejű, rövid, göndör szakállú, fején hajkorona. Az apostolok sorában mint apostolfejedelem áll Szent Pállal Krisztus mellett. Sajátos attribútuma kulcs, további attribútumai: könyv, kézikereszt, kettő vagy három-ágú keresztben végződő pásztorbot, hal, kakas. Életének jeleneteit már az ókeresztény korban gyakran ábrázolták. Ciklusok a 6. századtól maradtak fenn (Ravenna, S. Apollinare Nuovo, mozaik, 556/69). A későbbi ábrázolások közül a legfontosabbak: Masaccio, Masolino, Filippino Lippi freskói és Raffaello kartonja a Sixtusi kápolna faliszőnyegéhez. A törvény átadása képeken egyedül vagy Szent Pállal szerepel (vatikáni grották, Junius Bassus szarkofágja, 359). A bibliai jelentekben  mindig Krisztus mellett van, gyakran külön is kiemelve, pl. a vízenjárás, az adópénz, a színeváltozás és a passió képein. A tagadás megjövendölése már a 4. században szarkofágokon föltűnt a passió jeleneteiben. A kakas rendszerint egy oszlopon áll, melynek két oldalán Krisztus és Péter (Ravenna, S. Apollinare Nuovo, mozaik, 520-25). Kiemelt helye van Mária mennybevitelének ábrázolásain is, a temetésekor Pállal együtt viszi Mária testét.

Magyarországon vallásos mondáinknak egyik legfőbb hőse a gyarlóságaiban, de jóravalóságában is annyira emberi Péter, aki Urával a földön, a világi nép között vándorol. Apró történetei, megesett dolgai akárhányszor szinte klasszikus népi példázattá válnak. Kíváncsiságával, akadékoskodásával sokszor az emberiség képviselőjének tetszik, aki a teremtés és a természet titkait, érthetetlen furcsaságait, az embersors nagy bökkenőit iparkodik kifürkészni, megérteni. Sokszor elégedetlen azzal, amit lát, tapasztal. Ki is fakad: majd megmutatná ő, ha Isten lehetne belőle. A végén azonban mindig belátja, hogy Mesterének van igaza, ő tud és intéz mindent a legbölcsebben. Mint a mennyország bölcs, tapasztalt kapusa tűnik föl népmeséinkben, tréfáinkban, szinte már ő dönti el, hogy ki érdemes az üdvösségre. Ezért gyakran ábrázolták Szent Mihály arkangyallal (az üdvösség nagy őrével) együtt, kezében kulccsal, olykor kettővel is: az oldó és kötő hatalom jelképével.  

 

SZENT PÁL

APOSTOL

született: Tarzusz, Kilikia, Kr. u. 1/5

elhunyt: Róma, 67

 

Levelei szerint „Isten akaratából Jézus Krisztus apostola” (Kol 1,1); „Krisztus Jézus szolgája, meghívott apostol, akit az Isten kiválasztott evangéliumának hirdetésére” (Róm 1,1); „aki nem emberektől, nem is ember által, hanem Jézus Krisztus és az őt a halálából föltámasztó Atyaisten által apostol” (Gal 1,1); „Isten szolgája és Jézus Krisztus apostola” (Tit 1,1). Életrajzát főként az Apostolok Cselekedeteiből és leveleiből ismerjük: Benjamin törzséből való családban született (Római Levél 11,1; Filippi Levél 3,5). Apja Tarzusz város jómódú polgára volt (ApCsel 22,28). A körülmetéléskor a Saul ('Kiesdett') nevet kapta. Gyermekkorában arámul beszélt, a törvény és a hagyományok szigorú megtartására nevelték (Filippi Levél  3,6b). 15 évesen Jeruzsálembe küldték, hogy rabbivá neveljék. Gamáliel tanítványaként alaposan megismerkedett az Ószövetséggel és a rabbik egzegetikai módszereivel (ApCsel 22,3; 5,34-39). Lelkes híve lett a farizeusoknak (22,3: „a törvény szigorú megtartására tanítottak”; Galata Levél 1,14: „vakbuzgó követője voltam atyáim hagyományainak”). Sátorkészítő mesterséget tanult, amivel apostolsága alatt sem hagyott fel, hogy független maradhasson. Egyetértett István diákonus megkövezésével, az első nagy keresztényüldözésben „csak úgy tajtékzott az egyház ellen, sorra járta a házakat, elhurcolta a férfiakat és nőket, és börtönbe vetette őket” (ApCsel 8,3); elment a főpaphoz és ajánlólevelet kért a damaszkuszi zsinagógához, hogy onnan is Jeruzsálembe hurcolhassa a keresztényeket. El is indult, de útközben megjelent neki Jézus. Pál a látomás hatására megtért, s megkeresztelkedett. Damaszkuszban kezdte a térítést, tanította a zsinagógában, hogy Jézus a Messiás. Mivel a zsidók meg akarták ölni, a testvérek kimenekítették a városból. Jeruzsálembe ment, ahol Barnabás vette maga mellé, elvitte az apostolokhoz, akik befogadták. A zsidók itt is keresték, ezért a testvérek lekísérték Cézáreába és hazaküldték Tarzuszba. Tarzuszból Barnabás Antiochiába vitte, ahol mindketten buzgón és eredményesen térítettek. Az éhínség idején Barnabással vitte Jeruzsálembe az adományokat. A Pál nevet első missziós útján, Páfuszban vette föl. Amikor vita támadt néhány Jeruzsálemből jött zsidókeresztény és az antiochiai egyház között arról, hogy a kereszténységnek feltétele-e a körülmetélés és a mózesi törvény megtartása, Pált, Barnabást és Tituszt néhány más testvér kíséretében elküldték Jeruzsálembe  a kérdés tisztázására (apostoli zsinat; vö. ApCsel 15,28-29).

Első missziós útja Kr. u. 44-49 között volt. Antiochiából indult Barnabással és János Márkkal. Szeleukiából Ciprusba hajóztak, ahol már voltak keresztények, majd Szalamiszban hirdették Isten szavát, és az egész szigetet bejárták egészen Páfuszig, ahol Szergiusz Paulusz helytartó is megtért, s egy Barjézus nevű zsidó varázsló szeme világa elvesztésével bűnhődött, amiért el akarta a hittől téríteni a helytartót. Páfuszból Pamfiliába, Pergébe hajóztak; itt Márk elvált tőlük és visszatért Jeruzsálembe. Nehéz út után Pál és Barnabás a pizidiai Antiochiába érkezett. Itt szavukra a zsidók és az istenfélők közül sokan a keresztény hitre tértek, de a zsidók irigységből megrágalmazták őket, ezért a pogányok felé fordultak, s kis idő múlva el kellett hagyniuk a várost. Ez történt Ikóniumban is. Lisztrában meggyógyítottak egy bénát, ezért isteneknek nézték őket. Néhány nap múlva zsidók jöttek utánuk Antiochiából és Ikóniumból, s föllázították ellenük a népet, Pált megkövezték. Ezután Derbébe mentek, ahol sok zsidót megnyertek Krisztusnak, majd Lisztrán, Ikóniumon, Antiochián, Pergén és Attálián át visszatértek kis időre a szíriai Antiochiába.

Második missziós útján Kr. u. 49-52-ben Szilással sorra látogatta az egyházakat Szíriában, Kilikiában, Derbében, Lisztrában és a pizidiai Antiochiában. Lisztrában maga mellé vette Timóteust, aki az egyik leghűségesebb munkatársa lett, bejárták Frígiát és Galáciát, Mízián átvágva lementek Troászba, majd Makedónia felé indultak. Neapoliszon át a Via Egnatián Filippibe értek, ahol egy csaknem teljesen pogánykeresztényekből álló virágzó egyházat alapítottak, mely mindvégig sok szeretetet tanúsított Pál iránt. Filippiből kísérőivel a Via Egnatián Amfipoliszon és Apollónián át Tesszalonikába ment, ahol három hétig tanított a zsinagógában, megtérített számos istenfélőt és néhány zsidót is. Tanított házaknál, főleg esténként, mert nappal a mesterségét űzte. Bár a zsidók elzárkóztak,  itt is virágzó egyházat alapított. A zsidók bevádolták a vezetőségnél, ezért el kellett hagyniuk a várost és Szilással Bereába mentek, ahol sok zsidó és tekintélyes pogány megtért, de Tesszalonikából a zsidók ide is utánuk mentek és nyugtalanságot keltettek. Emiatt Szilást és Timóteust Bereában hagyva Athénba ment, ahol a zsinagógában és a piacon tanított. Szavai néhány epikureista és sztoikus bölcselő érdeklődését is fölkeltették, de kigúnyolták. Az Apostolok Cselekedetei szerint fölszólították, hogy az Areopagoszon is adja elő gondolatait, de amikor itt az ítéletről és a föltámadásról beszélt, kinevették, csak néhány férfi és egy pár előkelő nő lett keresztény . Ekkor határozta el, hogy csak a megfeszített Krisztust fogja hirdetni minden szónoki fogás és emberi bölcsesség mellőzésével. Korintusban Aquilánál és Priszkánál lakott (1Kor 2,2). Hétköznapokon sátrakat készített, szombatonként tanított a zsinagógában. Megtért néhány zsidó, köztük a zsinagóga elöljárója, Kriszpusz a családjával és sok pogány, főleg a szegények közül. 52 nyarán a zsidók vádat emeltek ellene Gallio prokonzulnál, aki elutasította őket. Az 52. év végén Aquilával és Priszkával hajóra szállt, és Szíria felé indultak. Efezusban elvált tőlük, Cezáreában szállt partra, hogy üdvözölje az egyh-at, majd Antiochiába ment.  

Harmadik missziós útjára Kr. u. 53-58-ban kerül sor. Antiochiából útra kelve bejárta Galáciát, Frígiát és a hegyvidéken átkelve a Meander-völgyön át Efezusba érkezett Kr. u. 53 végén vagy 54 nyarán, ahol közben Aquila és Priszka terjesztette az evangéliumot. Az alexandriai művelt zsidónak, Apollónak, aki már hallott Jézusról, „pontosan elmagyarázták az Isten tanítását”. Többeket megkeresztelt Efezusban Keresztelő János tanítványai közül, s három hónapig tanított a zsinagógában, majd mivel a zsidók zöme nem hitt, Pál a pogányokhoz fordult és egy bizonyos Tirannusz iskolájában tanította őket. Betegeket gyógyított, ördögöket űzött, de az ezüstműves Demeter lázadást keltett ellene, ezért  elhagyta Efezust. Az Úr szava azonban „egyre terjedt” egész Kis-Ázsiában, ahol Pál „ajtót nyitott”. Ő maga és munkatársai, Timóteus, Titusz, Erasztusz, Gájusz, Arisztarchusz és Epafrász egyházat alapítottak Kolosszéban, Laodiceában, Hierapoliszban, Troászban, sőt talán Szmirnában, Pergamonban, Tiatirában, Szárdeszban és Filadelfiában is. Efezusban  sok megpróbáltatás érte: üldöztetés a zsidók részéről, s valami nagyon súlyos, erejét már-már felülmúló teher nehezedett rá, vadállatokkal való küzdelem; végül említ  egy olyan életveszélyt is, melyből Aquila és Priszka szabadította ki. Mindehhez járult az aggodalom némely egyházért: a galaták hitét a Jeruzsálemből érkezett zsidókeresztények tévedései veszélyeztették; a korintusiak erkölcsi szempontból kerültek veszélybe. Egy elveszett levélben figyelmeztette őket, hogy ne barátkozzanak romlott emberekkel, és elküldte Timóteust és Erasztuszt Korintusba. Ezután Sztefanász, Fortunátusz és Achaikusz levelet vitt Pálnak, melyben a korintusiak különféle kérdéseket tettek föl neki. Válaszában (1Korintusi Levél) valószínűleg Kr. u. 55-ben tisztázta a félreértéseket, melyek a közösségben jelentkeztek. Közben más zsidókeresztények érkeztek Korintusba, akik kétségbe vonták Pál tekintélyét; erre úgy határozott, hogy elmegy Korintusba. Erre a látogatásra „szomorúságában” gondolt, mivel a korintusiak bizalmatlanságát nem tudta eloszlatni. Rövid ott-tartózkodás után visszatért Efezusba; innen írta a korintusiaknak „sűrű könnyek között” a 3. levelet; ebben a Titusszal küldött, elveszett levélben engedelmességet kívánt a közösségtől. Miközben arra várt, hogy levele és Titusz látogatása meghozza a várt eredményt, kénytelen volt elhagyni Efezust, és Makedóniába ment Troászon át, ahol azt remélte, találkozik Titusszal. Miután ez nem sikerült, egyedül folytatta útját Makedóniába, ahol találkozott Titusszal. Itt írta Kr. u. 57-ben a Második Korintusi Levelet. Miután meglátogatta a makedóniai egyházakat és talán Illíriába is betért , sort kerített a korintusiaknak oly régóta ígért látogatásra is, és három hónapig ott maradt náluk. Korintusból írt a rómaiaknak Kr. u. 57 végén vagy 58 elején Rómába tervezett útjának előkészítésére. Még el akart menni Szíriába azokkal, akik az egyházak képviseletében gyűjtést rendeztek a jeruzsálemi egyház megsegítésére (Szopater, Arisztarchusz, Szekundusz, Gájusz, Timóteus, Tichikusz és Trofimusz), de mert a zsidók az életére törtek, Makedónián és Filippin át Troászba ment, majd Milétoszba hajózott, ahol magához kérette az efezusi presbitereket, elbúcsúzott tőlük, mert azt hitte, többé nem látja őket. Milétoszból lementek Tiruszba, ahol megkísérelték lebeszélni, hogy Jeruzsálembe menjen. Folytatta útját Ptolemaiszba, majd Cezáreába. Itt eltöltött néhány napot Fülöpnél, a hét diákonus egyikénél. Egy Júdeába való próféta, Agabusz megjövendölte neki, hogy Jeruzsálemben fogság vár rá.

Kr. u. 58-63 között fogságban volt. Jeruzsálemben a felizgatott tömeg rátámadt a Templomban, meg akarták ölni, amikor megérkezett a helyőrség ezredese és letartóztatva megmentette életét. Amikor az ezredes megtudta, hogy római polgár, nem ostoroztatta meg, hanem a főtanács elé állította, de nem ért el eredményt, mert a főtanács véleménye megoszlott. Amikor a helyőrség vezetője hírét vette, hogy 40 zsidó megesküdött, hogy megölik Pált, biztos őrizetet rendelt mellé és elküldte Cezáreába, Félix prokurátorhoz.  Cezáreában azzal vádolták, hogy lázít, szektavezér és meg akarta gyalázni a Templomot. Pál sikeresen védekezett, felmentését azonban elnapolták, mert Félix bízott abban, hogy Pál váltságdíjat fog neki adni. Így telt két év, valószínűleg 58 végétől 60-ig. Félixet Fesztusz váltotta, akit a zsidók megpróbáltak rávenni, hogy Pált küldje Jeruzsálembe. Ennek elkerülésére Pál a császárhoz föllebbezett, ezért hajóval Rómába küldték, mely 60 végétől 61 tavaszáig tartott. Néhány más fogollyal együtt Pált rábízták egy századosra és néhány katonára. Kis-Ázsia partvidéke és Kréta szigete mentén hajózva viharba kerültek, s a napokig tomboló szél Málta szigetére sodorta őket, itt töltötték a telet, s valószínűleg január végén szálltak újra hajóra; először Szirakúzába futottak be, majd rövid régiumi tartózkodás után Puteoliban kötöttek ki, majd a Via Appián megérkeztek Rómába. Rómában Pál engedélyt kapott, hogy a katonával, akinek őrizetére rábízták, és néhány társával saját lakást béreljen és mindenkit fogadhasson. Hamarosan megérkeztek többen a munkatársai közül és az egyházak küldöttei: Timóteus, Márk, Epafrász Kolosszéből, Tichikusz Asia tartományból, Epafroditusz Filippiből, Démász, Jusztusz, Lukács, Onezimusz, a szökött rabszolga. Ketten osztoztak Pállal a fogságban: a tesszalonikai Arisztarchusz és Epafrász. Viszonylagos szabadságát arra használta fel, hogy hirdesse az evangéliumot, nemcsak a zsidók körében, hanem az őt őrző katonáknak és másoknak is. Rómában írta Efezusi, a Kolosszei, a Filippi, és a Filemonhoz írt leveleket.). Utolsó éveiről csak a pasztorális levelek és Római Szent Kelemen megjegyzései alapján tudunk némi fogalmat alkotni. A hagyomány szerint fogságának utolsó napjait a Mamertinusi börtönben töltötte és a mai Tre Fontane területén fejezték le.

Arcvonásait a római közösség hagyománya valószínűleg megőrizte. A 4. századtól kopasz homlokkal, rövid, göndör szakállal ábrázolták (vatikáni grották, Junius Bassus szarkofágja, 359 k.; Herceg-szarkofág, Isztambul, 370 k.), néha teljesen kopasz (Chartres, 1215 k.), máskor hullámzó haja, hosszú hegyes szakálla van (Ribera, Madrid, Prado, 1639). Péterrel együtt az apostolok sorában Krisztus mellett ábrázolták. Legismertebb Dürer: Négy apostol-táblája (München, Alte Pinakothek, 1526). Életének egyes jelenetei az ókeresztény szarkofágokon és mozaikokon láthatók. Hosszabb képsor először a karoling bibliák (Vivianus Biblia Tours-ból, 840), majd a M. Anjou Legendáriumban és id. Hans Holbein Basilica San Paolo c. képén (Augsburg, Staatsgalerie, 1504) látható. Az óker művészet legkedveltebb motívuma a törvény átadása: a trónon ülő Krisztus Péternek a kulcsokat, Pálnak az új törvényt jelentő könyvet adja át. Megtérésének legismertebb ábrázolása Michelangelo (Vatikán, Cap. Paolina, 1342/45) és Caravaggio (Róma, S. Maria del Popolo, 1601) műve. Attribútumai a 13/14. századtól a kard, könyv. vagy irattekercs.  

 

A hagyomány szerint Péter és Pál apostol különböző években, de ugyanazon a napon, június 29-én lett vértanú Rómában. Pétert keresztre feszítették, kérésére fejjel lefelé, Pált lefejezték. Rómában 258-ban három helyen emlékeztek meg róluk: Péterről a Vatikáni dombon, Pálról a Via Ostense mellett, s kettőjükről együtt a Szent Sebestyén katakombában, ahová az üldözések idején mindkettőjük ereklyéit menekítették. A 4. században június 29-én mindhárom helyen liturgikus megemlékezést tartottak, három miseszöveggel. Az 5. században Nagy Szent Leó  már az egész földkerekségen elterjedt ünnepről beszél. A két apostol sírja fölé épült a vatikáni Szent Péter-bazilika és a falakon kívüli Szent Pál-bazilika.

 

Himnusz, olvasmányok és könyörgések z imaórák liturgiájából

Himnusz

Víg ének árad földünkön ma szerteszét,

ma üljük két nagy főapostol ünnepét.

Vérével őket Megváltónk szentelte fel,

és Egyházában fővezérül tette meg:

Szent Pétert és Pált zengik minden nemzetek.

 

Mint két olajfa, ők előtte díszlenek,

mint két nagy fáklya, lángolóan fénylenek,

csodáljuk égnek két sugárzó ablakát;

ők bűnök láncát oldva börtönt törnek át,

s hívőknek nyitják mennyek boldog ajtaját.

 

Vég nélkül áldja énekszó a jó Atyát,

hasonlón hozzá egyszülöttjét, szent Fiát,

a Szentléleknek szóljon áldás, hódolat,

a Háromsághoz szálljon hálaáldozat,

most és örökre őt dicsérje szív, ajak. Ámen.

 

Olvasmány Szent Pál apostolnak a galatákhoz írt leveléből

Testvéreim! Amikor tetszett annak, aki már születésemtől fogva kiválasztott és kegyelmével meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem a Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak, nem hallgattam a testre és a vérre, és Jeruzsálembe sem mentem föl apostolelődeimhez, hanem elmentem Arábiába, majd ismét visszatértem Damaszkuszba. Három év múltán azután fölmentem Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel, s nála maradtam tizenöt napig. Más apostolt nem is láttam, csak Jakabot, az Úr testvérét. Amit itt írok, Isten előtt mondom, nem hazugság.

Azután elmentem Szíria és Kilikia tartományba. Júdea Krisztusban hívő egyházai tehát személyesen nem ismertek meg. Csak hallomásból tudták rólam: Aki valamikor üldözött bennünket, most hirdeti a hitet, amelynek azelőtt a romlására tört. És magasztalták értem az Istent!

Tizennégy évvel később Barnabás kíséretében ismét fölmentem Jeruzsálembe, s Tituszt is magammal vittem. Kinyilatkoztatástól indíttatva mentem oda, s megbeszéltem velük, a tekintélyesekkel külön is az evangéliumot, amelyet a pogányok között hirdetek, nehogy hiába fáradozzam, s addigi fáradozásom is hiábavaló legyen. Ők még kísérőmet, Tituszt sem kényszerítették körülmetélkedésre, jóllehet görög volt, a betolakodott hamis testvérek ellenére sem, akik azért tolakodtak be közénk, hogy kifürkésszék Krisztus Jézusban való szabadságunkat, és szolgaságba taszítsanak bennünket. Ezeknek egy pillanatra sem tettünk engedményt, hogy az evangéliumot tisztán megőrizzük számotokra. Azok, akiknek tekintélyük volt – hogy azelőtt milyenek voltak, nekem mindegy, az Isten nem nézi a személyt –, a tekintély birtokosai semmire sem köteleztek.

Ellenkezőleg: elismerték, hogy én éppúgy megbízatást kaptam az evangélium hirdetésére a körülmetéletlenek, mint ahogy Péter a körülmetéltek körében. Aki ugyanis Péternek erőt adott a körülmetéltek közötti apostolkodásra, velem is együtt munkálkodott a pogányok között. Amikor Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintettek, fölismerték az osztályrészemül jutott kegyelmet, az egyetértés jeléül kezüket nyújtották nekem és Barnabásnak: Mi apostolkodjunk a pogányok, ők meg a körülmetéltek körében. Csak legyen gondunk a szegényekre, ennek viszont igyekeztem is eleget tenni.

 

Olvasmány Szent Ágoston püspök beszédeiből

Ezt a napot Péter és Pál apostol vértanúsága tette nekünk szent nappá. Nem valami alig ismert vértanúkról szólunk, hiszen minden földre elhat szózatuk, a földkerekség végéig eljut igéjük (Zsolt 18, 5). Ezek a vértanúk látták is azt, amit hirdettek, méltányosnak tartották, hogy kövessék Krisztust, hogy megvallják az igazságot, és meghaljanak érte.

Szent Péter, az apostolok feje szenvedélyesen szerette Krisztust. Boldog volt, amikor hallhatta tőle: Én is mondom neked: Péter vagy (Mt 16, 18), mivel előzőleg Péter mondta: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia (Mt 16, 16). Azért válaszolta erre neki Krisztus: Én is mondom neked: te Péter vagy, erre a sziklára építem Egyházamat (Mt 16, 18). Erre a sziklára építem a hitet, amelyet most megvallottál. Egyházamat arra építem, amit az imént mondtál: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. Te pedig Péter vagy. A Péter név a kősziklából származik, és nem a kőszikla neve Péterből. Ugyanúgy a kősziklából származik a Péter név, ahogy a keresztény elnevezés Krisztus nevéből való.

Amint tudjátok, Krisztus Urunk még szenvedése előtt kiválasztotta tanítványait, akiket apostoloknak nevezett. Közülük csaknem mindig egyedül Péter képviselte saját személyében az egész Egyházat. És, mint saját személyében az egész Egyház képviselőjének, neki mondta Urunk: Neked adom a mennyek országa kulcsait (Mt 16, 19). Ezeket a kulcsokat ugyanis nem ez az egy ember kapta meg, hanem az egész Egyház. Ez tehát Péter kiválóságát hirdeti, mert ő volt az Egyház egyetemességének és egységének megszemélyesítője, hiszen neki mondta: Neked adom, amit mindenkinek, az egész Egyháznak megadott. Hogy pedig belássátok: az egész Egyház megkapta a mennyek országa kulcsait, halljátok csak, mit mondott másutt valamennyi apostolának az Úr: Vegyétek a Szentlelket! Majd így folytatta: Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad (Jn 20, 23).

Feltámadása után is Urunk méltán bízta Péterre a nyáját, hogy ő legeltesse. Nem mintha a tanítványok közül egyedül ő lett volna méltó, hogy Urunk nyáját legeltesse, hanem amikor Krisztus egy valakihez szól, akkor ezzel az egységre hívja fel a figyelmet. Péternek mondja elsősorban, mert Péter az első az apostolok között. – Ne szomorkodj, te Apostol! Felelj egyszer, felelj még egyszer, és felelj harmadszor is! Győzzön háromszor a szeretet tanúságtétele, hiszen háromszor győzött le a félelemből való tagadás. Háromszor kell megoldanod, amit háromszor te kötöttél meg. Oldozd fel szereteteddel, amit megkötöttél félelemből. És lám, az Úr egyszer, és még egyszer, meg harmadszor is Péterre bízza juhait.

A két apostol vértanúhalálát egy napon ünnepeljük. Egyek is voltak ők ketten. Bár más-más napon szenvedtek vértanúságot, egyek voltak mégis. Péter ment elsőnek, őt követte Pál. Megüljük tehát ezt az ünnepnapot, amelyet e két apostol vére szentelt meg nekünk. Szeressük hitüket, életüket, megpróbáltatásaikat, szenvedéseiket, tanúságtételüket és igehirdetésüket!

 

Könyörgés

Istenünk, te Péter és Pál apostol ünnepével áldott szent örömet adtál a mai napon. Engedd, hogy Egyházad mindenben kövesse azok tanítását, akik első hirdetői voltak keresztény hitünknek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.