Főoldal / Hitünk és életünk / Ünnepek / Egyházi ünnepek / Június 19. SZENT ROMUALD

SZENT ROMUALD

rendalapító

születetett: Ravenna, 951/52.

elhunyt: Val di Castro, 1027. június 19.

 

 

Egy Sergius nevű nemes fiaként született. 970-ben viszály támadt a rokonságban, melynek során apja megölte egyik ellenfelét, de vonakodott a vezekléstől, helyette ő vonult 40 napra a S. Apollinare in Classe bencés kolostorba, hogy elégtételt adjon Istennek. Egy éjszaka virrasztás közben megjelent neki Szent Apollinaris, mely után elhatározta, hogy szerzetes lesz. Miután Honestus ravennai érseke rábeszélésére apja beleegyezését adta, 972-ben fogadalmat tett. Később apja is belépett a ravennai S. Severo-kolostorba, és szentség hírében halt meg. Ő három évig maradt a S. Apollinaré kolostorban, de az ott uralkodó laza fegyelmet olyan nyíltan helytelenítette, hogy társai meggyűlölték, egy halálos merényletet épp hogy túlélt. 975-ben apátja engedélyezte, hogy remeteéletet kezdjen, ezért a velencei síkságra távozott, ahol Marinus remete vezetésére akarta bízni magát, aki azonban úgy találta, hogy nincs fölkészülve a szerzetesi életre, ezért hozzáfogott, hogy megtanítsa a latin zsoltároskönyv olvasására. A dózse, Pietro Orseolo 978-ban tanácsot kért tőlük, mert hatalomra jutásának körülményei miatt lelkiismeretfurdalása volt. A Pireneusokban lévő cuxai Szent Mihály-kolostor apátja, Guarino már korábban megkísérelte rábeszélni, hogy mondjon le és legyen szerzetes, és ő is és Marinus is ugyanezt mondta neki, mire velük és Grandenicus nevű barátjával, valamint Guarino apáttal titokban elhagyta a várost és Cuxába távozott, ahol 987-ben halt meg. 988-ban Cuxa hűbérura, Oliba gróf szintén lelki tanácsot kért tőle, s ő is engedett a rábeszélésnek, hogy legyen szerzetes Mivel vazallusainak ellenállásától tartottak, Montecassinóba mentek, ahol Oliba gróf szerzetesi fogadalmat tett. 989-től Romuald több évre magára maradt, éveken át kereste helyét Lombardiában és az Appenninekben, miközben szigorú aszkézisben élt. Végül Pereumban, a Ravennától észak-nyugatra lévő mocsaras vidéken telepedett le. Ezután jelentős egyházi ügyekbe kellett beavatkoznia: megismerkedett a fiatal III. Ottó német császárral, aki felkérte a S. Apollinare apátjának, melybe nehezen egyezett bele, és egy év múlva le is mondott, mert nem érezte magát alkalmasnak a hivatalra. Montecassinóba ment, hogy meglátogassa Grandenicust, akit már 11 éve nem látott. Súlyos betegsége egy éven át ott tartotta, így megismerte Beneventói Benedeket, barátjának egyik tanítványát. Vele Rómába ment, ahol két másik tanítványt talált: Querfurti Szent Brunót, Ottó császár rokonát, és egy Tamás nevű német nemest, a császár barátját. Amikor 1001-ben fölkelés tört ki Rómában, visszatért Pereumba, remeteséget alapított, ahová újabb tanítványok jöttek, köztük I. Boleszláv lengyel király egyik fia. 1004-ben remeteséget alapított Val di Castróban. Az évek folyamán további közösségeket és egy apácakonventet csatolt hozzá. Mintegy húsz monostort reformált meg úgy, hogy az eredeti benedeki regulát teljesen megtartották. Az apátságok teljes autonómiát élveztek, a szerzetesek remeteként élhettek. Miközben alapított és reformált, magányos remeteként, sőt reclususként is élt. Regulát nem, de nagyon hatásos példát hagyott az utókorra. Ezért a kamalduli hagyomány Pater et Dux névvel tiszteli. Reformmozgalma Itáliában párhuzamosan folyt a franciaországi clunyi reformmal: a visszavonultságot, szegénységet, rejtett életet és a Szentlélek iránti érzékenységet hangsúlyozta. Egyik utolsó alapítása az 1012 óta folyamatosan élő Camaldoli remeteség (kamalduliak). Elfogadta és újjászervezte a monasztikus életforma minden változatát, ugyanakkor a remeteség új formáját alkotta meg, hogy a remeteségre meghívottakat megóvja azoktól a veszedelmektől, melyek az elöljáró-nélküliség és az engedelmesség hiányának következményei. Ezért a magányos és közös élet elemeit egyesítve elöljáró alá rendelte remetéit. A fő hangsúlyt a magányra és a magányos lelkigyakorlatokra helyezte, de a külön házikóban lakó remetéket összefogta a közös zsolozsmával és az ünnepi étkezésekkel. -Amikor eljutott hozzá Querfurti Szent Brunó halálhíre, elhatározta, hogy ő is megszerzi a vértanűság koronáját, ezért húsz kísérővel útra kelt Kelet-Európa felé, de kora és gyenge egészsége hamarosan vállalkozása feladására kényszerítette, és vissza kellett térnie Itáliába. Újabb vándorévek után Fonte Avellana közelében telepedett meg. Hét évig maradt ott, és zsoltár-kommentárokat írt. Amikor halálának közeledtét érezte, visszatért Val di Castróba. Cellát és oratóriumot épített magának, s ott halt meg. 1032-ben romlatlan állapotban találták a testét, s Róma engedélyezte szentként való tisztelezét. Ereklyéit 1481-ben a valdicastrói apátságból átvitték a fabrianói Szent Balázs és Romuald kolostor kriptájába.

 

Olvasmány és könyörgés az imaórák liturgiájából

Olvasmány Szent Romuald életrajzából, amelyet Damiáni Szent Péter írt meg

Romuald három évig tartózkodott Parenzo város határában, ahol az első évben kolostort alapított, és apátot meg testvéreket küldött oda. Két évig pedig teljes visszavonultságban élt. Eközben az isteni kegyelem a tökéletesség oly magas fokára emelte, hogy a Szentlélek sugallatára előre látott több eljövendő dolgot; értelmének fényével pedig behatolt az Ó- és Újszövetség rejtett titkaiba.

Az isteni dolgokat szemlélve gyakran olyan mély elragadtatásba esett, hogy szinte teljesen elmerült a könnyek záporában. Közben az isteni szeretet kimondhatatlan hevületében így kiáltozott: Drága Jézusom, édes mézem, kimondhatatlan vágyam, szentek édessége, angyalok gyönyörűsége, én mindenem! Szinte lehetetlen kifejezni emberi szóval mindazt az érzést, amely a Szentlélek ihletésére ujjongó szavakban előtört szívéből.

Mindenütt, ahol letelepedett ez a szent férfiú, először is egy kicsi hajlékot épített, kápolnával és oltárral, majd bezárkózott ide, és visszavonult az emberektől.

Sok helyütt lakott így. Amikor élete végét közeledni érezte, visszavonult az általa alapított Val di Castro kolostorba. Ott várta az órát, amelynek közelségéről már nem volt kétsége. Kicsi hajlékot épített magának kápolnával, hogy ott bezárkózva csendben virrasszon egészen haláláig.

Amikor pedig kész volt a kis hajlék, és lelke is felkészült a végső visszavonulásra, testét kínok lepték meg, egyre fokozódó gyötrelmekkel. A betegség mellett öreg kora is terhelte. Egyik napon testi ereje kezdte lassan elhagyni, és betegségének súlya végképp kimerítette. Alkonyodott, a nap leszállni készült. Ő pedig meghagyta két segítőtestvérének, hogy menjenek ki és zárják be maguk után az ajtót. Csak hajnalban térjenek vissza hozzá, amikor majd elvégezték a zsolozsmát. A testvérek azonban életéért aggódva nem szívesen távoztak. Nem is tértek mindjárt nyugovóra, hanem a mester halálától tartva a kunyhó közelében titokban őrséget álltak, hiszen ő értékes kincs volt számukra, így várakoztak egy ideig, figyelmesen hallgatózva. Mivel már semmi nesz nem hallatszott, sem mozgás, sem hang, ebből megsejtve, ami bekövetkezett, az ajtót megzörgetve besiettek. Világot gyújtottak, és ott találták a földön fekve a Szent holttestét, akinek boldog lelke már a mennybe szállt. Ott feküdt, mint egy elhagyott égi drágagyöngy, várva, hogy illő tisztelettel felkerüljön a nagy Király kincsesházába.

 

Könyörgés

Istenünk, te Szent Romuald apát által Egyházadban megújítottad a remeteéletet. Adj erőt, hogy önmagunkat megtagadva Krisztust kövessük, és így méltók legyünk bejutni mennyei országodba. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

 

Katonai Ordinariátus © Minden jog fenntartva