SZENT X. PIUSZ
pápa
született: Riese, Veneto, 1835. június 2.
elhunyt: Róma, 1914. augusztus 20.
Családi neve Giuseppe Melchiore Sarto. XIII. Leó utódaként 1903. augusztus 4-1914. augusztus 20 között volt pápa. 1858-ban szentelték pappá, majd Tombolóban volt káplán, 1867-től Salzanóban plébános. 1875-től trevisói kanonok és irodaigazgató. 1884-től Mantova püspöke.1893-ban velencei pátriárkájává, majd bíborossá nevezték ki. Az olasz kormány főkegyúri jogokra hivatkozva először nem fogadta el kinevezését. Mint eddig minden állomáshelyén, Velencében is különös gondot fordított a hitoktatásra, a papképzésre és az egyházi zenére. Első eredményei közé tartozott, hogy az 1895. évi városi választásokon a katolikusok is indulhattak és visszaállították az állami iskolákban a hitoktatást. A szemináriumban bevezette a jog oktatását, szakkörök szervezésével emelte a növendékek teológiai műveltségét. Fölkarolta Lorenzo Perosit. Szoros kapcsolatot tartott a gyári munkásokkal is. 1903-ban a konklávé először Rampolla bíboros felé hajlott, de tudomásul vették Ferenc József vétóját, és őt választották meg. Maga mellé vette és bíboros államtitkárrá nevezte ki Merry del Valt. Első enciklikájában megjelölte pápasága programját: Instaurare omnia in Christo, 'Mindeneket megújítani Krisztusban', azaz érvényre juttatni Krisztus jogait a világban és táplálni az Egyház gyermekeinek lelki életét. Minden intézkedése e kettős célt szolgálta. Bevezette a nagy sokaságnak szóló általános kihallgatásokat, vasárnaponként pedig egy-egy római plébániát keresett föl és prédikált. Alapvetően fontosnak tartotta a papképzést és a papok életszentségét, ezért adta ki Pieni l'animo és Haerent animo enciklikáit. Inter pastoralis motu propriójával a szent zenéről rendelkezett, s ez alapokmánya lett a gregorián ének megújulásának. 1904-ben az Arduum sane motu propriójávalval indította el a kodifikáció munkáját (Codex Iuris Canonici). Acerbo nimis enciklikájával meghatározta a hitoktatás szabályait, s készíttetett egy katekizmust is. A Sacra Tridentina Synodus dekrétummal a hívők gyakori áldozása, a Quam singulari dekrétummal a gyermekek korai elsőáldozása előtt nyitott lehetőséget. 1907-ben a Pascendi dominici gregis enciklikával gátat emelt a modernizmus előtt, s ennek egyenes folytatása volt a Pápai Biblikus Intézet megalapítása. Utolsó időszakát az I. világháború készülődése terhelte meg. 1951-ben boldoggá, 1954-ben szentté avatták.
Olvasmány és könyörgés az imaórák liturgiájából
Olvasmány Szent X. Piusz pápa Divino afflatu kezdetű apostoli rendelkezéséből
A Szentírásba bevett és isteni sugallatra szerzett zsoltárok – mint köztudomású – már az ősegyházban is csodálatos módon emelték azoknak a híveknek az áhítatát, akik szüntelenül bemutatták Istennek a dicséret áldozatát, azaz az ő nevének ajkukon fakadó magasztalását (vö. Zsid 13, 15; Oz 14, 3). Az ószövetségi szertartások gyakorlata alapján magában a szent liturgiában és a papi zsolozsmában is jelentős helyet kaptak a zsoltárok, így született meg, mint Vazul mondja, az Egyház szava és a zsoltározás, ez pedig VIII. Orbán elődünk elnevezése szerint édes gyermeke annak a himnuszéneklésnek, amelyet megszakítás nélkül énekelnek Isten és a Bárány trónusa előtt. Atanáz szerint ez tanítja meg az istentiszteletet végző embereket arra, hogy miképpen kell Istent dicsőíteni, és milyen szavakkal kell azt méltó módon kifejezni. Találóan mondja ezzel kapcsolatban Ágoston: Hogy az ember helyesen dicsőíthesse Istent, azért dicsőítette meg előbb önmagát Isten. És hogy miként dicsőítse az ember az Istent, azt az ő jóságos gondoskodásából tanulta meg, mert ő már megdicsőítette önmagát.
A fentieken kívül van még a zsoltárokban valami olyan csodálatos erő is, amely az összes erény gyakorlására serkenti a lelkeket. Mert noha az egész Szentírásunk, az ó- és az újszövetségi egyaránt, Istentől sugalmazott, és hasznos a tanításra – miként ez írva is van (vö. 2 Tim 3, 16) –, mégis a zsoltárkönyv – mely olyan mint a Paradicsom – az összes többi könyv gyümölcsét magában foglalva énekel, és azokkal együtt ráadásul saját gyümölcseit nyújtja a zsoltározás közben. Atanáz ismét találóan egészíti ki a mondottakat: Én úgy gondolom, hogy a zsoltározó számára szinte olyan a zsoltár, mint egy tükör, és a zsoltározó ebben olyan élethűen szemléli saját magát is, meg lelkének érzéseit is, hogy ezért is imádkozza azokat olyan szívesen. Ezért írja Ágoston a Vallomásaiban: Mennyire sírtam a himnuszok és énekek közben, milyen nagy buzgalomra indított szelíd hangú Egyházad szava! Mihelyt meghallottam ezeket a szavakat, a te igazságod töltötte el a szívemet, fellángolt a buzgóságom, és folytak a könnyeim; milyen jó volt azokat hallanom.
Mert ugyan kit ne indítana meg a zsoltárok ama számos helye, ahol Isten végtelen felségéről, mindenhatóságáról, felfoghatatlan igazságáról, jóságáról vagy kegyességéről és a többi végtelen dicsőségéről olyan ékesen beszél? Kit ne lelkesítene hasonló érzelmekre az Istentől kapott jókért mondott sok hálaadás vagy az a sok bizalomteljes kérőimádság, vagy az a bűnbocsánatért esdő sok könyörgés? Ki az, akinek a szeretetét fel ne gyullasztaná megváltó Krisztusunk ékesen szóló előképe, akinek dicsőítő vagy könyörgő, reményteli vagy vágyódó szavát hallotta minden zsoltárban Ágoston?
Könyörögés
Istenünk, te Szent X. Piusz pápát mennyei bölcsességgel és apostoli erővel töltötted el, hogy védelmezze a katolikus hitet, és mindent megújítson Krisztusban. Add, hogy tanítását és példáját követve elnyerjük a mennyei jutalmat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.
