SZENTHÁROMSÁG VASÁRNAPJA

 

Pünkösd ünnepe után az első vasárnap, mely a 13. században terjedt el. XXII. János pápa 1334-ben az egész Egyház számára elrendelte.

A Szentháromság, latinul Trinitas Sancta, az egy, élő és igaz Isten misztériuma: Atya, Fiú és Szentlélek, három személy egyetlen lényegben.

A lét szempontjából mindenek kezdete, az ősforrás, az Alfa, ugyanakkor a vég is, mindenek célja, beteljesedése, az Ómega. A megismerés szempontjából abszolút misztérium: teremtett lény számára kimerítően soha meg nem ismerhető. A ~ a kereszténység központi hittétele, mert Isten a kinyilatkoztatásban ezt mondta ki magáról mint legbensőbb igazságot, s ebben benne van belső életének kitárulása is az ember felé. A többi misztériumnak is ez az alapja, hiszen pl. nélküle a megtestesülés sem lenne érthető.

A Szentháromság misztériumának teológiai értelmezésénél figyelembe kell venni a következőket:

Negatíve tudnunk kell, hogy a Szentháromság titkához nem vezet út a vallástörténetből. Igaz, több vallásban mutatkoznak hármasságok, de azok az istenségek hármas csoportjai vagy a természetben található hármasság utánzatai. Ugyanígy nem vezet a Szentháromsághoz út a filozófiából sem. A Szentháromság nem a lét dialektikus magyarázata, ahogy a német idealizmus próbálkozott (tézis, antitézis, szintézis). E dialektika már a háromság titkából kiinduló filozófiai eszmefuttatás volt.

Pozitíve azt kell tudnunk, hogy a Szentháromság kinyilatkoztatásával Isten a maga legbensőbb létmódját tárta föl az ember előtt, s ezzel megkaptuk a kinyilatkoztatás teljességét. Isten feltárta a maga páratlan életét, ahogyan örök létében valóságosan él. A Szentháromság tehát nem példabeszéd: az Atya, a Fiú és a Szentlélek három valóságos személy; egymástól különböznek, de úgy, hogy lényegük egy és oszthatatlan marad. A különbséget a reláció, a személyes kapcsolat adja meg, nem a létbeli különbözőség. Isten azzal tárta föl atyaságát, hogy elküldte a vele egylényegű Fiút és az ugyancsak egylényegű Szentlelket.

Szem előtt kell tartanunk, hogy Isten a maga Szentháromság voltát nem csak szóban közölte, nem puszta verbális magyarázatot adott róla, hanem üdvtört. folyamatban és eseményekben mutatta meg. E folyamat kezdete az ósz-i kinyilatkoztatás, beteljesedése Jézus Krisztus. Az Ószövetségben Isten úgy mutatkozott meg, mint abszolút transzcendens örök szellem, mint teremtő, mint a tört. ura és az erkölcsi élet bírája. De éppen transzcendenciája miatt csak jelképekben közeledhetett az emberhez. Ilyen jelképek: Jahve angyala, Isten lelke, szó, bölcsesség, messiás. Isten lelke képviseli a teremtő erőt, amit szava hajt végre, s amit bölcsessége vezet. Ezek néha már megszemélyesítve is előfordulnak, de azért az ósz-i kinyilatkoztatás alapján még gondolni sem lehetett a Szentháromság titkára. Csak az Újszövetségbőlből visszatekintve látjuk, hogy volt bizonyos hasonlatosság az ottani megszemélyesítések és a valódi személyek között.

A Szentháromság titkának kinyilatkoztatása az újszövetségi üdvrendben történt meg. A kiinduló pont a szövetségek Istene, aki egy és mindenható. Jézus Krisztus Őt nevezi Atyának, aki neki különleges módon atyja, de atyaságát kiterjeszti az emberekre is. A döntő újdonság az, hogy Jézus ezzel az Atyával szemben úgy viselkedik, mint a Fiú, aki ismeri őt, tőle jött, tőle kapta tudását és hatalmát, életével őt dicsőíti meg, s olyan szoros egységben van vele, hogy egynek mondhatja vele magát. Saját istenségét azzal igazolja, hogy föléje helyezi magát az ósz-i törv-nek, csodákat tesz, bűnöket bocsát meg, hitet követel és mint törv-hozó saját nevében beszél: „én mondom... én vagyok".

A Szentlélek istenségét is kifejezetten tanítja az Újszövetség. Ő nem valamilyen isteni erő, amely lélekben működik, hanem mint Isten Lelke, ő fejezi ki Istent, mint a mi üdvösségünket (Evangélium Lukács szerint 4,18; Levél Títusznak 3,5; Első levél a korintusiaknak 12,4). Őt a Fiú küldi az Atyától vagy az Atya küldi a Fiú nevében (Evangélium János szerint 14,26; 15,26), neki tehát mindkettőhöz személyes kapcsolata van, s léte belenyúlik az örökkévalóságba. Vagyis a Fiú és a Szentlélek földi megjelenése előtt létezett (praeegzisztencia). Isten tehát örök létében Szentháromság. Erre utalnak azok a szentírási helyek, amelyek az egy Isten valóságának fönntartása mellett a 3 személyt egymás mellett említik, mint létező és működő valóságot (Evangélium Máté szerint 26,19; Evangélium Lukács szerint 24,49; Evangélium János szerint 14,16; 15,26; 16,7-10; Az apostolok cselekedetei 2,37; A rómaiaknak írt levél 5,1-5; Első levél a korintusiaknak 12,3-10; Második levél a korintusiaknak 13,13; Levél a galatáknak 4,6). Az Újszövetség maradék nélkül kifejezi az egyistenhitet (monoteizmus), és szemben áll mindenféle politeizmussal, ugyanakkor a Fiú és a Szentlélek létét nem úgy állítja elénk, mint valami közbeeső, elmosódott fogalmat, hanem mint Isten igazi valóságát. Ebből látszik, hogy magát a fölfoghatatlan titkot akarja kifejezni. Isten a maga világfölöttiségében és teljességében úgy létezik, hogy benne sokkal több a létgazdagság, mint amit a teremtett rend kifejezhet. De utalások vannak arra, hogy mi egy a 3 személyben és mi a különböző. A Fiút határozottan megkülönbözteti a teremtménytől, a szolgától (Evangélium Márk szerint 12,1-12), ő az Isten örök Szava (Evangélium János szerint  1,1), teljes képe (Második levél a korintusiaknak 4,4; Levél a kolosszeieknek 1,15), dicsőségének kisugárzása ( Levél a zsidóknak 1,3). A Szentlélek olyan személy, akiben Isten szeretettel közli magát, azért ő az abszolút ajándék az ember számára (A rómaiaknak írt levél 5,5; Az apostolok cselekedetei 2,38). A dogmatika elénk tárja a misztérium teológiai földolgozását. Az Egyház és a teológia igyekezete az volt, hogy tartsa magát az Újszövetség kijelentéseihez: egy Isten van, s ez az Isten Atya, Fiú, Szentlélek. A három név igazi személyes valóságot fejez ki. Olyan teológiai megoldást kellett keresni, ahol megmarad az abszolút egység, de kifejezésre jut a személyek valóságos különbsége is. A Szentháromság-eretnekségek (téves értelmezési próbálkozások), vagy az egységet hangsúlyozták annyira, hogy a három személyből csak a név, illetve valamilyen megjelenési forma maradt (modalizmus, szabellianizmus, patripasszionizmus); vagy a Fiú és a Szentlélek Atyaistennek való alárendeltségét hirdették (monarchianizmus, szubordinacionizmus); ismét mások kitértek a misztérium elől, s azt állították, hogy a Fiú és a Szentlélek csak teremtmény (arianizmus).

Az igaz értelmezés csak az lehetett, amely a misztériumon belül kereste az egységet és a hármasságot. Itt kétségtelenül nagy szerepet játszott az Atya és a Fiú neve, továbbá a Logosz (Szó, Ige), amelyek fölhívták a figyelmet arra, hogy különbséget kell tenni az abszolút lét és a relatív lét között. Isten maga az élet, a tevékenység, de benne semmi új nem keletkezik, ő nem változhat. De ha a Fiú az ő Szava, aki egy vele, akkor bizonyára saját magát mondta ki benne. Ebbe a szóba belefoglalta egész lényegét, hiszen mint végtelen szellem egészen ismeri és ki is mondhatja magát. A kimondott szó tehát vele egylényegű, őbenne marad, mégis szembenáll vele, mint a kimondott a kimondóval, mint a Fiú az Atyával. A személyeket tehát csak az eredetből fakadó szembenállás különbözteti meg, de maga az isteni term., a lényeg ezzel nem osztódik meg. Az Atya tehát úgy szüli a Fiút, hogy egész lényegét közli vele, nem pedig valamit ad önmagából. Istennek ehhez a belső életnyilvánulásához meg kellett találni a megfelelő kifejezést. Ami egy és közös a három személyben, az a lényeg (görögül ouszia, latinul essentia) és a természet (phüszisz, natura), ami pedig három, az a személy (hüposztaszisz, persona). Az Atya és a Fiú egylényegűségét 325-ben a niceai zsinat mondta ki az arianizmus ellen; a Szentlélek istenségét 381-ben az I. konstantinápolyi zsinat mondta ki dogmaként. Meg kell jegyezni, hogy amikor a görög atyák az egyes személyekre a hüposztaszisz szót alkalmazták, nem abban az értelemben tették, ahogy mi ma a személyt fölfogjuk. Mai fogalmunk szerint „a személy külön, zárt, öntudattal rendelkező egyed". Istenben azonban csak egy öntudat van, nem három, s ezt az egyet birtokolja az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az Atya a maga atyai módján birtokolja, vagyis úgy, ahogy közli a Fiúval, a Fiú pedig úgy, ahogy az Atyától kapja a kimondásban illetve szellemi nemzésben, a Szentlélek pedig úgy, ahogy az Atya és a Fiú végtelen szeretetben egynek tudják magukat. A görög hüposztaszisz tehát csak a valóságot, a másiktól való különbséget akarta jelenteni. Így a három személy, bár az eredetből folyó szembenállás miatt egymástól valóságosan különbözik, befelé mégis teljesen nyitott, hiszen ugyanaz a lényegük és egész isteni életük. Ezt a teológia úgy fejezte ki, hogy a személyek egymásban vannak és kölcsönösen áthatják egymást. Ahogy Krisztus mondja: „Amint te, Atyám bennem vagy s én benned..." (Evangélium János szerint 17,21). Azért ahol egy személy jelen van, ott van a másik is, s kifelé a három személy mint egyetlen ok működik (perichorészisz). A személyek különbözőségét és egymáshoz való viszonyát a háromsági eredés magyarázza. A Fiú születik az Atyától, a Szentlélek pedig az Atyától és a Fiútól (vagy az Atyától a Fiú által) származik. Hogy ilyen eredés van, azt az Atya és a Fiú neve mutatja. Az atyaság a nemzés megjelölése, a fiúság a születésé. A Szentlélek származására közelebbi adat nincs. A görög genneszisz, 'nemzés' és az ekporeuszisz, 'származás' különbségét már a kappadókiai atyák kifejtették és Szent Ágoston is ezt vette át. Az Atya az eredet nélküli ősprincípium az isteni életben, a Fiú tőle születik, de ezt a nemzést és születést az örök végtelen szellem változatlanságában kell elgondolnunk. Amennyiben a Fiú egyúttal a Szó, a Logosz, az Atyától való születését a szó megfogalmazásának képében kell gondolni. Az Atya öröktől ismeri magát, semmi sincs lényegében, amit föl ne fogna, azért egyetlen örök Szóban ki tudja magát mondani, úgy, hogy a Szó őbenne marad és egészen őt tükrözi. Mégis ő a kimondó, a Fiú pedig a kimondott Szó. Mivel ez a kimondott Szó az Atya tökéletes képe és benne van az egész isteni lényeg, azért származását lehet születésnek mondani. Mivel a megismerés az értelem munkája, azért mondhatjuk, hogy a Fiú születése értelmi tevékenység útján jön létre. A Szentlélek származására a Szentírás kevesebb adatot tartalmaz. Amikor azonban őt Léleknek és Szentnek nevezi és üdvrendi elküldésében ajándéknak mondja, ezzel utal arra, hogy az ő származását a másik szellemi képesség, az akarat működésében kell keresni. Az akarat nem képet hoz létre a megismert tárgyról, hanem birtokolni, szeretni akarja, mert értéknek, jónak tartja. Az Atya önmaga megismerésében kimondja magát, s ebben tükröződik az ő képe, azért végtelen szeretettel irányul rá, s a Fiú ugyanazzal a szeretettel tekint vissza az Atyára. Ez a kölcsönös szeretet egyetlen aktus, hiszen az Atya és a Fiú ugyanazt a lényeget birtokolja. A szeretet olyan eleven, hogy él mint személy, mint Szentlélek. Mivel a Szentírás a Szentlelket az Atya lelkének (A rómaiaknak írt levél 8,9) és a Fiú lelkének mondja (A rómaiaknak írt levél 8,10), azért mindkettővel megvan a származási kapcsolata. Azért mondhatjuk, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, de nem mint két elvtől, hanem mint egytől. Minden származás őselve az Atya, tőle származik elsődlegesen a Szentlélek is (János Evangélium 15,26). Az Atya a nemzésben az egész lényegét átadja a Fiúnak, azért minden, ami az Atyáé, az a Fiúé is (Evangélium János szerint 16,15). Amikor az Atya a nemzésben saját lényegét közli a Fiúval, a lényegét úgy adja át, ahogy benne van a Szentlélek lehelése is. Az átadással sem a lényeg, sem a származtató képesség nem kétszereződik meg, ezért kell mondani, hogy a Szentlélek úgy származik az Atyától és a Fiútól, mint egyetlen életelvtől. Tehát semmi összetettség sincs benne, s ő is ugyanazt az egyetlen isteni lényeget birtokolja, mint az Atya és a Fiú, de a lehelés miatt megvan a származási szembeállás az Atyával és a Fiúval, azért különbözik tőlük. Innen magyarázható az is, hogy nincs több származás és nem is lehet. Isten a maga örök szellemi életgazdagságában Szentháromság, s ez az ő léttörvénye. Ahogy szükségszerűen létezik, úgy szükségszerűen Szentháromság is, és ez őbenne az élet végtelen gazdagsága. A Szentlélek származásának módjában különbözik a Fiútól, azért tulajdoníthatunk neki már üdvrendi megnyilatkozást is. A személyek valóságának megértéséhez még figyelmet kell szentelni a köztük levő relációnak, viszonynak. A teremtett dolgokban a viszony utólag keletkezik: egy ember apává válik, ha fia lesz, s ez az apaság járulék, nem azonos a lényeggel. Isten azonban nem volt előbb és nem utólag nemzette a Fiút, hanem öröktől fogva, ahogy szükségszerűen ismeri és kimondja magát. A Szentháromságban az igazi titok az, hogy az Atyában a Fiúra vonatkozó reláció nem járulék, hanem befelé azonos a lényeggel. Itt tehát „létező relációval” találkozunk, s ebben áll a személyek valósága. Az atyaság mint reláció szembenéz a fiúsággal, tehát különbözik tőle, ugyanakkor egyik sem különbözik magától az isteni lényegtől, tehát a személyek különbözősége nem osztja meg az istenség egységét. Tehát az abszolút létnek és a relatív létnek csodálatos egységével és gazdagságával találkozunk, ami a teremtett világban nem fordul elő. Ez az abszolút szellem belső törvénye és létmódja, aki ismeri és szereti magát, s a 3 én szembenállása adja a benső öntudatot és boldogságot. Ezért Isten elég önmagának, s a teremtésben nem saját létének kiegészítése vezette, hanem inkább az, hogy megossza létét és boldogságát teremtményeivel, s így önmaga előtt is megdicsőüljön, mint irgalom és szeretet. Magyarországon a Szentháromság-kultusz virágzásáért sokat tettek a Spanyolországból áttelepült trinitáriusok, akik Pozsonyban, Óbudán, Egerben, Sárospatakon és Gyulafehérváron templomaik mellett külön Szentháromság Társulatot alapítottak, amelynek tagjai skapulárét viseltek.  A rend emlékezetét és szakrális hatását Budakeszi-Makkosmária búcsújáró hely őrzi, ahol a hívek a II. világháború idején fogságba esett családtagjaikért könyörögtek.

A Szentháromság ábrázolása (minden más témánál inkább) csak megközelítően, szimbolikus eszközökkel lehetséges, s így is szinte megoldhatatlan feladat a képzőművészet számára, mert egyszerre kell láthatóvá tennie az egységet és a háromságot. Bár kezdetben a teológusok a félreérthetőség miatt szinte az összes ábrázolástípus ellen tiltakoztak, idővel a Szentháromság is megjelent a művészetekben, főként a 11-12. századtól. Egyalakos Szentháromság-ábrázolás a ravennai S. Michéle in Affricisco-templom apszismozaikján Krisztus („Én és az Atya egy vagyunk” fölirattal, ami az arianizmus fölötti győzelemre is utal) és a Van Eyck testvérek genti oltárán az Atyaisten képe (St. Bavo-templom, 1426-32). Három személy mint Szentháromság-kép a Teremtés Könyve 18,1-12-re utal: a 3 angyal látogatását Ábrahámnál már Szent Ágoston is a Szentháromság előképeként értelmezte; a képtípus 440-ben a Santa Maria Maggiore-bazilikában (430/40 körül) tűnt fel. Orosz ikonfestők ebből alakították ki a Trojcának nevezett, 3 angyalt ábrázoló Szentháromság-képeiket (Rubljov, Moszkva, Tretyakov képtár, 15. század eleje). A nyugati művészetben 3 alakos Szentháromság -képtípus született a Teremtés Könyve 1,26 („teremtsünk”) ábrázolásából, az angyali üdvözletből (Atyaisten félalakja vagy Isten keze bocsátja ki a fénysugarat, melyen a Szentlélek galambja ereszkedik alá az égből, a gyermek Jézus kis alakja a kereszttel Mária fölött lebeg, vagy a galamb hozza magával [Pavia, Certosa, kerengő]) és a Mária megkoronázása témából; a 10. századtól az Atya égből kinyúló keze, a leereszkedő galamb és a megfeszített Krisztus vagy a Bárány (Aachen, dómkincstár, feszület, 10. század). A három arc (trikephalosz) mint Szentháromság-kép ellen először az 1274. évi lateráni zsinaton, végérvényesen XIV. Benedek pápa rendelkezésével tiltakozott a Tanítóhivatal, de csak az újkorban tűntek el teljesen (Budapesten az  Alkantarai Szent Péter-templom stallumán ma is látható. A kegyelem trónusa 12. században született ikonográfiáját XIV. Benedek pápa javasolta 1745-ben a Szentháromság ábrázolására: trónszéken ül a tiarás Atya, ölében a keresztrefeszített Fiú, fölöttük galamb képében a Szentlélek. E típus Szentháromság-oszlopokon is gyakori. Az ókeresztény bizánci és keleti egyházművészetben gyakori szimbólum volt az etimászia, Isten trónusa, melyen az evangéliumos könyv, a kereszt, a Bárány és a galamb van. Mivel a Szentháromság  szimbólumai elsősorban a hármas számhoz kötöttek, misztériumának ábrázolására azok a geometriai hatású alkotások a legalkalmasabbnak, melyeket az eggyé váló három formaeleme határoz meg. A háromszög önmagában is Szentháromságszimbólum. Többnyire azonban sugárzó Napot, az istenség archaikus jelképét keretezi, v. szemet fog közre, amely a mindeneket látó, megítélő, mégis gondviselő Szentháromság egy Istenre emlékeztet (Isten szeme). Ezen kívül ábrázolták a háromszöget Isten kezével v. nevével, a tetragrammal, a Szentlélek galambjával; felhő- és sugárkoszorúba foglaltan a barokk oltárok koronája. A háromszög a körrel együtt az isteni kozmikus harmónia jele. A 14. században Suso Henrik hatására lett a három koncentrikus vagy egymásba kapcsolódó kör a Szentháromság jelképe. Magyarországonon alig van barokk templomunk, amelynek homlokzatán, szószékén, oltárain a sugárzó nappal ábrázolt háromszög-szimbólum ne fordulna elő.

 

Himnusz, olvasmány és könyörgés az imaórák liturgiájából

 

Himnusz

Legfőbb Atyának, született Igének, 

Szent Leheletnek, egy Urunknak vallunk

mind, kiket földön fűzött egy családba 

édeni kertünk.

 

Élsz, de a Három s ugyanakkor Egynek 

titka titoknak marad a világon, 

ámde az égben téged dicsérőket 

fényed betölti.

 

Énekli mind már: Te vagy a Teremtő",

mennyei tűzzel igazítasz mindent, 

és fölséges-szent, szerető Szívedtől

lángol a szívünk.

 

Emberi hadnak akarattal adtad, 

égi karokhoz, hogy odaszegődjék, 

s vágyai célját, az örökös békét 

boldogan élje. Ámen.

 

A reggeli dicséret himnusza 

Három személyben örökös Urunknak

szálljon az égig szüntelen dicséret, 

ős szeretettel ölelje, éltesse 

szomjas szívünket.

 

Mindenek Atyja, hatalom, erősség,

lényedbe, élő tenmagadba zárj be,

és add meg nekünk szent hitünk jutalmát 

égi hazádban.

 

Nem apadó Fény tükre és világa, 

Egyszülött-Isten, tieid vagyunk mi, 

dús venyigék, kik eleven tövedből 

termik a szőlőt.

 

Tűz, Szeretet, Láng, hatalmas erőddel 

mérd a világot, igazítsad útját,

Lélek, te lelkünk szerelme, virága, 

minket is ápolj!

 

Mézízű vendég, Egyeden, de Három, 

szent hajlamokkal rügyeztesd szívünket,

s himnuszaiddal egyre csak daloljunk 

élvezetedben. Ámen.

 

Az esti dicséret himnusza

Te, mérhetetlen Hármas-Egy,

mindent hatalmad alkotott, 

időknek rendjét megszabod,

idők előtt örökre élsz.

 

Te önmagádban Teljes-Egy,

boldog magadban teljesen, 

tündöklőn tiszta, egyszerű: 

a mennyet, földet átfogod.

 

Atyánk: kegyelmek kútfeje, 

Fiú: fényének sugara, 

s kettő közt, Lélek, szent Kapocs: 

véget nem érő Szeretet!

 

Ősforrás, boldog Hármas-Egy, 

belőled támad az Erő, 

mely mindent éltet, létrehoz, 

s minden teremtményt feldíszít.

 

Fogadj örökbe minket is,

s te koronázd meg életünk, 

örökre híven hadd legyünk 

fényben tündöklő templomod.

 

Az angyalokhoz társul adj 

az égi Házban minket is, 

hogy hálás szívünk énekét 

zengjük nevednek szüntelen! Ámen.

 

 Olvasmány Szent Atanáz püspök leveleiből

Sohasem volt haszontalan a régi hagyomány, a katolikus Egyház hitének és tanításának kutatása, tudniillik amit az Úr átadott, az apostolok hirdettek, és az atyák pedig megőriztek. Ezen alapszik ugyanis az Egyház, s ha valaki ettől eltávolodik, már nem lehet keresztény, és nem is nevezhető többé semmilyen jogcímen kereszténynek.

Így tehát a Háromság szent és tökéletes, s az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben ismerjük meg. Semmi idegen vagy kívülről származó dolog nincs benne, és nincs összetéve teremtőből és teremtett dologból, hanem az övé a mindent teremtő és létrehozó erő. Természete egy és önmagával azonos, és tevékenysége is egy. Az Atya ugyanis mindent az Ige által a Szentlélekben cselekszik, s ily módon megmarad a Szentháromság egysége. Az Egyház így hirdeti az egy Istent, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat, és mindenben benne van (Ef 4, 6). Mindennek fölötte áll, mint Atya, azaz eredete és forrása mindennek; mindent áthat, mégpedig az Ige által; s végül mindenben benne van: a Szentélekben.

Szent Pál, amikor a lelki dolgokról ír a korintusiaknak, mindent az Atyaistenre, mint Főre vezet vissza a következő módon: A lelki adományok különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent végbevisz, ugyanaz (l Kor 12, 4-6).

Amit a Szentlélek kinek-kinek kioszt, azt az Atya adja az Ige által. Hiszen ami az Atyáé, mindaz a Fiú tulajdona is; ezért mindaz, amit a Fiú a Lélekben ad, igazában az Atya ajándéka. Ehhez hasonlóan, amikor a Lélek bennünk van, az Ige is bennünk van, akitől kaptuk a Lelket, s az Igében az Atya is. így válik valóra: Atyám és én hozzá megyünk, és benne fogunk lakni (Jn 14, 23). Ahol ugyanis fény van, ott van a ragyogás is; ahol pedig a ragyogás van, ott van a hatása is, és feltündököl a kegyelem.

Szent Pál ugyanezt a korintusiakhoz írt második levélben így tanítja: A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal (2 Kor 13, 13). A kegyelem és az ajándék ugyanis, amely a Szentháromságban adatik, az Atyától a Fiú által a Szendétekben adatik. Mert amint az Atya a Fiú által adja a kegyelmet, úgy az adomá­ nyokban való részesedés csak a Szendétekben lehetséges. De amikor ebben részünk van, az Atya szeretetét, a Fiú kegyelmét és a Szentlélek egyesítő erejét mondhatjuk magunkénak.

 

Könyörgés

Mennyei Atyánk, te elküldted a világba Fiadat, az igazság Igéjét és a megszentelő Szendéiket, és ezzel kinyilatkoztattad belső életed csodálatos titkát. Add, hogy az igaz hit megváltásával a Szentháromság dicsőségét megismerjük, és a fölséges hatalmú egy Istent imádjuk.

 

„Hárman a fenség trónusán”

Hárman a fenség trónusán

ülnek az égi lakomán;

(mert a magányost a magány

nem vigasztalja igazán).

 

Míg örök szelleme szemét

magára szegzi az Atya,

fényének tükörére kép

vetődik: egy új-önmaga.

 

S amint a kép megszületett,

az Egy nincs többé egyedül:

a Születetlen és Szülött

egymásnak társasan örül.

 

S a Szentlélek ez az öröm,

mely összeköt Atyát s Fiút;

s a Három együvé ömöl,

egy fő-fő Jóba összefut.

 

S annak ki sose született,

illőn, és aki született,

s a Léleknek, oltárra-tett

szívvel zengjünk dícséretet!

 

A Szentháromság himnusz szerzője, John Peckman (+1292). Oxfordi ferences barát volt, aki Párizsban Szent Bonaventurát hallgatta, majd később ő is tanított. Provinciálisként Rómában élt, majd Canterbury érsek lett.