Főoldal / Hitünk és életünk / Ünnepek / Egyházi ünnepek / Szentírás vasárnap

Szentírás vasárnap

szeptember utolsó vasárnapja

 

Minden évben szeptember utolsó vasárnapján, idén szeptember 28-án ünnepli az egyház Szentírás vasárnapját. A biblia védőszentjének, Szent Jeromosnak az ünnepéhez, szeptember 30-ához legközelebb eső vasárnapon a katolikus egyház különös figyelmet szentel a Szentírásnak. 

Bár a Szentírást az Egyház mindig is kiemelten tisztelte, mégis csak a II.Vatikáni Zsinat rendelkezései szenteltek neki külön ünnepet. A zsinat alkalmával történt először, hogy a világ püspökei a Szent Péter-bazilikában a főhelyre tették és a tanácskozások középpontjába állították a Bibliát. Az 1962–65 között tartott zsinaton a főpapok testülete Dei Verbum címmel új szellemű határozatot fogadott el a Bibliáról, amely többek között arra szólítja fel a katolikusokat, hogy rendszeresen olvassák a Szentírást.

A szentírásvasárnap megtartását a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia az elsők között rendelte el a világon. Kezdetben nagyböjt egyik vasárnapján ülték meg az ünnepet, később azonban áthelyezték szeptember utolsó vasárnapjára.

Ezen a napon a katolikus közösségek a templomokban kiemelt helyre teszik a Bibliát, és hálát adnak Istennek azért, hogy a szent könyvnek köszönhetően megismerhetik a Teremtő elképzeléseit és akaratát, a helyes erkölcsi értékeket és alapelveket, eligazítást és erőt meríthetnek belőle életük egész folyamán, és bizonyosságot arról, hogy az ember öröklétre kapott meghívást.

 

A Szentírás vagy Biblia

az Ó- és Újszövetség kánoni könyveinek gyűjteménye

A görög egyházi írók a hellénista zsidók példáját követve (A makkabeusok második könyve 8,23;  Dániel jövendölése 9,2; vöA rómaiaknak írt levél 1,2Második levél a tesszalonikieknek  3,15Evangélium János szerint 10,35) Grammatának, azaz Írásoknak nevezték az ószövetségi és újszövetségi könyvek együttesét, melyek a szenthagyománnyal együtt őrzik az isteni kinyilatkoztatást. A Szentírás könyveit az különbözteti meg minden más könyvtől és az kölcsönöz neki szentséget és tekintélyt, hogy isteni sugalmazásra írták őket. Az I. Vatikáni Zsinat (1869-70) szerint a Szentírás könyvei azért szentek és azért kánoniak, mert a Szentlélek sugallta őket, így Isten a szerzőjük, s Isten műveként kerültek az Egyh. kezére és őrződtek meg az Egyházban.

A Szentírás arról tudósít, mit tett Isten a világért és népéért, s hogyan ismerték föl a kiválasztott emberek Isten tetteit. A Szentírás annak az üdvösségnek a tört-ét foglalja magában, melyet Isten megígért és fölvázolt, melynek megvalósítását elkezdte, és melynek teljes megvalósítása a szándékában áll. Ez az üdvösség maga Krisztus. Az Ószövetség nem más, mint Krisztus megjövendölése és „előrevetítése”, nem csupán szavakban és konkrét ígéretekben, hanem Izr. tört-ének azon eseményei révén is, melyeket a Szentírás előad és értelmez. Isten népének kiválasztása, fönnmaradása és hanyatlása, az a viszonylagos világosság, ami osztályrészéül jutott, prófétái, szentjei és hősei, kultusza és egész berendezkedése az üdvösség kezdetét tanúsítják, és jelzik azt az üdvösséget is, melyet Krisztus hoz el. Az Újszövetség mindenekelőtt ennek a Krisztusban megvalósuló üdvösségnek a története (evangéliumok, Apstolok Cselekedetei); ehhez járul annak története, hogy a Szentlélek sugallatára miként vált fokozatosan tudatossá a Krisztussal kapcsolatos események üdvösségszerző ereje és az a teljes üdvösség, mely az Egyházra vár (Jelenések Könyve).

Így valójában mind az Ószövetségnek, mind az Újszövetségnek Krisztus és a benne megvalósuló üdvösség a tárgya. A Szentírás tehát azt tartalmazza, amit Isten egy isteni drámáról elmondott, mely Krisztus és az Ő Lelke által állandóan folytatódik a végső beteljesedésig. Így a Szentírás kinyilatkoztatás a szónak eredeti 'leleplezés' értelmében: föltárja, amit az emberiségben Isten végbevisz, azok szeméről, akik hisznek, leveszi a fátylat (Második levél a korintusiaknak 3,14).

A Szentírás elsősorban vallásos mű vagy még inkább szoteriológia, ha az üdvösség történetét tekintjük, ám ha a maga teljességében nézzük, akkor krisztológia. Ebből következik, hogy a „megbízhatóságával” kapcsolatos kérdések fontosak ugyan, de nem tartoznak a lényegéhez, inkább apologetikus jellegűek. A Szentírás elsőrendűen tört. mű abban az értelemben, hogy azt tárja föl, amit Isten a tört-ben végbevisz; de mai modern, tudományos értelemben mégsem történetírás, mert nem történeti szempontok és módszerek szerint tárgyalja az eseményeket. Isteni magyarázatot ad a történelemhez, mely a kezdetet tekintve fölötte áll az embernek, így túlmutat azon, amit történelemnek szokás nevezni. Az isteni magyarázatot sugalmazás nyújtja. Tehát a Szentírás Isten (leírt) szava, üzenete, melynek hitelességét a Szentlélek szavatolja. Ilyen módon az isteni sugallatnak jogi aspektusa is van. A sugalmazás meghatározásában általában inkább az isteni okságot szokták kiemelni az írások keletkezésében: Isten, meghagyva a szerző teljes szabadságát és felelősségét, azt íratja le vele, amit akar, és úgy, ahogy akarja, így a Szentírást az Ő hozzánk intézett szavának, egy Isten által írt könyvnek kell tekinteni. De míg a sugalmazás, mint titokzatos isteni okság, egy és osztatlan, nyilvánvaló, hogy a Szentírás tartalma szerint megenged bizonyos fokozatokat a fontosság szempontjából, attól függően, hogy a különféle részek szorosabban vagy kevésbé szorosan kapcsolódnak a legfőbb kinyilatkoztatáshoz, a Krisztusban való üdvösséghez, mely az egész kinyilatkoztatás középpontjában áll. De óvakodnunk kell az elhamarkodott emberi ítéletektől és megállapításoktól, hiszen maga a Szentírás, de az egyházatyák és az Egyház liturgiája is egyértelműen tanúsítják, hogy még az Ószövetségnek látszólag teljesen mellékes részletei is az egyetlen központra, Krisztusra és Egyházára utalnak.

A Szentírásról alkotott ker. fölfogás, mely szerint a Szentírás a szó szoros értelmében ugyanúgy isteni, ahogy emberi mű, magában foglal bizonyos feszültséget, s ezt csak a hit oldhatja föl az Egyházon belül, mely a Szentírást Isten megbízásából kincseként őrzi. Kat. fölfogás szerint nem állítható, hogy az Egyház fölötte áll a Szentírásnak, de azt mondhatjuk, hogy a Szentírás az Egyháznak mint Krisztus testének szakrális terében és életadó szférájában szól hozzánk és tárul föl előttünk. Ezért az Egyházat illeti meg a  Szentírás tekintéllyel való magyarázata.

 

A Szentírás szövege

A szent szerzők eredeti kéziratai természetesen nem maradtak fenn, s a Szentírás szövege (mint minden régi írás) a másolások, az akaratlan vagy szándékos módosítások és javítások során, bizonyos értelemben véve, többé-kevésbé „megromlott”, lényegét tekintve azonban sértetlenül fönnmaradt. Különösen ami az Újszövetséget illeti: a számtalan változat nem mutat számottevő eltérést. A szövegkritika feladata, hogy a megmaradt kéziratokat csoportosítsa, külső és belső ismérvek alapján megállapítsa az értéküket, és így a Szentírás eredeti, hiteles szövegét helyreállítsa, kikövetkeztesse.

Az Ószövetség szövegéhez a legfontosabb forrás a Kr. u. 750-1000-ben keletkezett maszoréta szöveg (maszóramaszoréták). Felvetődött a kérdés, hogy ez az aránylag késői szöveg vajon hitelesen adja-e vissza az eredetit. Az 5. századból származó Vulgatával, valamint a 2. századi görög fordításokkal való egybevetés során bebizonyosodott, hogy a maszoréta szövegben nincs említésre méltó eltérés a Szent Jeromos, Aquila, Szümmakhosz és Theodotion által használt forrásokhoz, kéziratokhoz képest. A héber szöveg mássalhangzói már Kr. u. 100 körül egységesek és lényegében azonosak a maszoréta szöveggel. Csakhogy ez az egység mesterségesen (= egy szöveg kiválasztása és a többi elpusztítása révén) jött létre. Maga a pusztító munka már Jeruzsálem pusztulása (Kr. u. 70) előtt megkezdődött (sőt némelyek szerint már előbb), és a 10. századig tartott, a maszoréták munkája idejéig. Az egység létrehozásának mesterséges jellegére abból lehet következtetni, hogy a maszóra előtti időben a kumráni kéziratokból és a régi bibliaford-okból (Hetvenes fordítás és a szamariaiak Pentateuchusa) kikövetkeztethetően aránylag sok változatot használtak. Az arám Targum és a Pesitta túlságosan szabad fordítás ahhoz, hogy ebből a szempontból bizonyítékul szolgálhatna. Különösen a Kr. e. 280 után keletkezett LXX mutat arra, hogy létezett egy olyan korábbi héb. szöveg, mely nem csupán kicsiségekben, hanem helyenként a szöveg rendjében is eltért a maszóra szövegtől, és bizonyos könyvei (Dán és Eszt) hosszabb kiegészítéseket is tartalmaztak. Jóllehet a LXX sokkal régebbi, mint a maszoréták által ránk hagyott szöveg, legtöbb szövegkritikus a maszoréta szöveget többre tartja, s nem is csak azért, mert a LXX eredeti változatát még nem sikerült egyértelműen megállapítani, hanem amiatt is, mert a LXX-t egyre inkább egyfajta gör. Targumnak tekintik (olykor parafrázisszerű!). A LXX a legfontosabb forrás a maszóra szöveg helyesbítéséhez, melynek értékét egyébként a kumráni leletek is tanúsítják.

 

Az Újszövetség szövegei

A szövegkritikusoknak a tömérdek kéziratot, valamint a régi fordítások változatait és az egyházi írók újszövetségi idézeteit úgy kellett csoportosítaniuk, hogy minden csoport külön szövegfajtát képviseljen. A szövegkritikai vizsgálatok még nem lezártak, így egy-egy részletben az elért eredmények még módosulhatnak. A szakértők az evangéliumok szövegét tanulmányozták a legbehatóbban, de ezek történeme bonyolultabb mint az Újszövetség többi könyveié (textus receptus).

 

A Szentírás nyelve

Eredetileg héber, arám és görög volt. Görögül íródott az Ószövetségből a A bölcsesség könyve és  A makkabeusok második könyve , az Újszövetség teljes egészében, az Evangélium Máté szerint kivételével. Arámul íródott Dániel jövendölése 2,4-7,28Ezdrás könyve 4,8-6,187,12-26Jeremiás könyve 10,11 és az Újszövetségből az  Evangélium Máté szerint. Héberül íródtak az Ószövetség könyvei az említettek kivételével. (bibliai görögbibliai kéziratokhéber nyelv)

 

Nemzeti nyelvű fordítások: szentírásfordítások.

 

A Szentírás beosztása

A Szentírás az ószövetségi és újszövetségi részeken belül könyvekre, fejezetekre és versekre oszlik.

A könyvekre nézve lásd: szentírási kánon.

 

Fejezetbeosztás

Mózes 5 könyvét már a kereszténység előtti időben fölosztották nyílt és zárt parasákra, amire a Misna és az Újszövetség (Evangélium Márk szerint 12,26A rómaiaknak írt levél 11,2) is utal. Iz egy régi (kumráni) kézirata (1QIza) szintén így van fölosztva. A Tórát Babilóniában osztották föl egy későbbi időpontban 54 nagy parasára (az egy évre eső szombati fölolvasások céljára), melyekhez az olvasmányokat a történeti és a prófétai könyvekből állították össze (91 haftarával = az istentisztelet végén elbocsátásul felolvasott olvasmány). Jeruzsálemben csak később került sor a Tórának - a hároméves ciklusnak megfelelően - 154 részre osztására; ugyanakkor az egész héber Ószövetséget is felosztották 452 részre. Az Újszövetség teljes görög szövegének fejezet-beosztása Alexandriai Kelementől, Tertullianustól és főleg a B Kódexből ered; az evangéliumokat Cezáreai Euszébiosz újra fölosztotta fejezetekre (kánontáblák); az apos levelek fölosztása és a szövegnek később általános fejezetekre tagolása fő címekkel Euthaliosznak köszönhető. A fejezet-címek már az A és C Kódexben is föllelhetők. A Szentírás mai fejezet-beosztása Stephan Langtonra vezethető vissza; ez a beosztás 1206-ban a latin Szentírás számára készült, és az ún. Párizsi Biblia révén terjedt el. A zsidók is átvették (Salamon ben Izmael rabbi, 1330; nyomtatásban 1517 óta) a héber Ószövetség számára. A görög Biblia kéziraiba és kiadásaiba a 15-16. század folyamán került át. A későbbi változtatások bizonyos fejezetek vonatkozásában máig fennálló eltéréseket vontak maguk után a Biblia fejezet beosztása terén.

 

Fejezetcímek

A legtöbb bibliai kéziratban van a különféle könyveknek illetve ezek csoportjainak (pl. Pál levelei, Katolikus levelek) állandó fejrészük, melyek áttekintést adnak a tartalomról (summarium). Görög nevük kephalaia vagy titloi, latin elnevezésük tituli brevis vagy breves (causae), breviarius (-um), capitula, capitulatio. Az ószövetségi fejezet címek részben Pamphilosznak, Aranyszájú Szent Jánosnak és Cassiodorusnak köszönhetők. Latin fejezet címek a 3. század első felétől ismertek; minden bibliai könyvnek legalább 8-10 féle fejezet címe ismeretes.

 

Versbeosztás

A pontos idézés érdekében a feken belül többé-kevésbé a mondatokhoz igazodó, folyó számozással jelzett beosztás. Csak a könyvnyomtatás kora óta használatos. Elsőként Sanctes Pagninus domonkos rendi áldozópap alkalmazta 1528-ban az Ószövetség protokanonikus könyveinek latin és az egész Szentírás görög kiadásában. Az egész latin Szentírás versbeosztását - átvéve Pagninus művét – 1555-ben  Robertus Stephanus végezte el.

 

Írásjelek

Bizánci Arisztophanész Kr. e. 200 körül már alkalmazta a pontot, a vesszőt és a kettőspontot, a Kr. u. 2. század első felében pedig Nikánor különösen fontosnak tartotta ezeknek az írásjeleknek az alkalmazását. Ennek ellenére a Szentírás legrégibb kézirataiban csaknem teljesen hiányzanak az írásjelek, bár a scriptio continua miatt a szöveg megértéséhez mind a másolók, mind az olvasók számára igen nagy segítség lett volna a központozás. Az írásjelek hiánya miatt sok helytelen, bizonytalan olvasat keletkezett pl. a mondatok tagolása terén, vagy mert nem lehetett a mondatról biztosan megállapítani, hogy vajon kijelentés-e vagy kérdés. A papiruszok közül a P52 (Kr. u. 125 k.) egyáltalán nem ismer központozást; a P66 (200 k.) tagolásra csak a (fölemelt) pontot alkalmazza, de nem gyakran, s akkor is szabálytalanul és rendszertelenül; a (fölemelt) pontot nemegyszer aposztrof helyettesíti, mely a tulajdonnevek kiemelésére is szolgál. Később a P45-46 is ritkán alkalmazza a fölemelt pontot, de kívüle még lélegzetvétel- és hangsúlyjelölést is ad, sőt balra nyitott fél négyzettel a sorvégeket is jelzi. Egy későbbi kéz az olvasás megkönnyítésére még meglehetősen vastag, ferde vonalakat is beiktatott a mondatok végén a sorok fölé, de rendszertelenül. Még a 4-6. századi pergamen kéziratok is kevés eredeti írásjelet tartalmaznak, de azért a B és Alef Kódexekben már találhatók tagolásul kis térközök. Az Alef, valamint az A és D az új mondatokat ill. értelmi egységeket új sorral és az 1. betű kiugratásával jelzi (az A és D meg is nagyítja a kezdőbetűt). Szent Efrém és Szent Jeromos figyelmeztet a (gondos) központozásra, s Alkuin is megkívánta egyik - Nagy Károlynak írt - levelében, hogy a másolók pontosak legyenek a jelek alkalmazásában. A rendszeres központozás csak a 15. századtól vált általánossá.

 

Katonai Ordinariátus © Minden jog fenntartva