Főoldal / Hitünk és életünk / Ünnepek / Egyházi ünnepek / HÚSVÉTVASÁRNAP

URUNK FELTÁMADÁSA

HÚSVÉTVASÁRNAP

Resurrexit vasárnap, latinul Dominica Paschalis, Dominica Resurrectionis, Dominica Sancta,  a föltámadás vasárnapja, a liturgikus év legnagyobb ünnepe.

Ünnepi miséje a föltámadt Krisztust ünnepli, akié a hatalom és dicsőség mindörökké (kezdő ének). Bennünket arra int, hogy a világosság gyermekeiként új életre kelve az odafönt valókat keressük (könyörgés és szentlecke). A húsvétvasárnapi misében az ünnepi szekvencia kötelező (Victimae paschali laudes), a hét napjain fakultatív. A húsvéti szent háromnap tagjaként a legszorosabb és a legszervesebb vonatkozásban van leginkább a húsvét vigíliájával. Ezért mindazok számára, akik ezen és nagypénteken, nagycsütörtökön bármi okból nem vehettek részt, nem múlhat el ez a vasárnap csak egyszerűen úgy, mint az év többi vasárnapja, hanem az újjászületés szentségeire való jelszerű utalással (pl. húsvéti gyertya, újonnan megáldott víz) emlékezetükbe kell idézni a szent háromnap eseményeit.

 

A húsvétvasárnapi ünnepi szentmise szekvenciája:

A húsvéti Bárányt keresztények dicsérve áldják!

Krisztus, ártatlan Bárány:

vérének árán nyája bűneiért megengesztelte Atyját.

Benne élet és halál csodás nagy párharcra száll:

élet Ura a sírból felkél, és győztesen él.

Mária Magdolna, mondd, mit láttál utadon!

,,Az élő Krisztusnak sírját, feltámadt Urunk nagy diadalmát,

angyalok jelenését, Urunk halotti leplét.

Feltámadt Krisztus, reményetek: Galileába megy előttetek.''

Krisztus a halálból valóban feltámadt, tudjuk.

Győztes Király, könyörülj meg rajtunk!

 

Vagy más szöveggel:

Húsvét tiszta áldozatát a hívek áldva áldják.

Bárány megváltja nyáját,

és az ártatlan Krisztus már kiengeszteli értünk Atyját.

Élet itt a halállal megvitt csodacsatával, a holt Életvezér ma Úr és él!

Mária, szentasszony, mondd, mit láttál utadon?

,,Az élő Krisztusnak sírját, s a Felkeltnek láttam glóriáját.

Angyali tanúkat, szemfedôt és gyolcsokat.

Feltámadt reményem, Krisztus, Galileába elétek indult.''

Tudjuk, Krisztus feltámadott és diadalmas.

Ó győztes Királyunk, légy irgalmas!

 

 

Az olvasmányos imaóra himnusza az imaórák liturgiájában: 

Urunknak áldott napja ez, 
szent fényességgel virradó, 
világnak átkos vétkeit 
kiontott szent vér mossa le.

Eltévedt ember hitre tér, 
vakok szemében gyúl a fény; 
s hogy irgalmat nyert a lator, 
félelmünk immár megszűnik!

Ámulnak mind az angyalok 
látván a bűnbánó latort, 
ki bízva Krisztushoz kiált, 
s menny üdvösségét élvezi.

Csodálandó nagy szent titok: 
világnak bűnét elveszi, 
s a testben járók vétkeit 
eltörli Krisztus teste már.

Mi más lehetne nagyszerűbb? 
Bűnt megbocsát az irgalom, 
félelmet űz a szeretet, 
s új életet hoz a halál.

Maradj örökre, Jézusunk, 
fényes húsvéti örömünk, 
s kiket kegyelmed újraszült, 
oszd meg dicsőséged velünk.

Dicsérünk, Jézus, szüntelen, 
ki feltámadtál győztesen, 
Atyának, Léleknek veled 
most és örökre tisztelet. Ámen.

 

A reggeli dicséret himnusza az imaórák liturgiájában

Rózsálló hajnalfény ragyog, 
zeng már az égi háladal, 
örömben ujjong a világ, 
panaszt üvölt a kárhozat,

 

Midőn az égi nagy Király 
halál hatalmát megtöri, 
s lábbal tiporva poklokat, 
feloldja foglyok láncait.

Sírját nehéz kő zárta el, 
őrzötte zsoldos őrsereg, 
de fölkelt fényesen, s ragyog 
a gyász fölött győzelmesen.

Az alvilági sóhajok 
s fájdalmak oldódnak tehát, 
mert fényes angyal hirdeti, 
hogy Krisztus immár nem halott.

Maradj örökre, Jézusunk, 
fényes húsvéti örömünk, 
s kiket kegyelmed újraszült, 
oszd meg dicsőséged velünk.

Dicsérünk, Jézus, szüntelen, 
ki feltámadtál győztesen, 
Atyának, Léleknek veled 
most és örökre tisztelet. Ámen.

 

REGINA CAELI – MENNYNEK KIRÁLYNÉ ASSZONYA

Latin szövege

Regina caeli, laetare, alleluia:

Quia quem meruisti portare, alleluia,

Resurrexit, sicut dixit, alleluia,

Ora pro nobis Deum, alleluia.

Gaude et laetare, Virgo Maria, alleluia.

Quia surrexit Dominus vere, alleluia.

Oremus. Deus, qui per resurrectionem Filii tui, Domini nostri Iesu Christi mundum laetificare dignatus es: praesta, quaesumus; ut per eius Genetricem Virginem Mariam, perpetuae capiamus gaudia vitae. Per eundem Christum Dominum nostrum. Amen.

 

Magyar szövege:

Mennynek Királyné asszonya, örülj szép Szűz, alleluja, Mert kit méhedben hordozni méltó voltál, alleluja.

Amint megmondotta vala, feltámadott, alleluja. Imádd Istent, hogy lemossa bűneinket, alleluja.

Örülj és örvendezz Szűz Mária, alleluja!

Mert valóban feltámadott az Úr, alleluja!

Könyörögjünk! Úristen, ki szent Fiadnak, a mi Urunk Jézus Krisztus feltámadásával a világot megörvendeztetni méltóztattál, add, kérünk, hogy az ő anyja, Szűz Mária által az örök élet örömeit elnyerhessük. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. – Ámen.

Az esti imaóra himnusza az imaórák liturgiájában

Ím, vár a Bárány asztala: 
öltsünk fel tiszta gyolcsruhát, 
átkelve már a tengeren, 
zengjük most Krisztus himnuszát.

Kereszten értünk szenvedett, 
szent teste lelkünk étele, 
vérének éltető bora 
Istenhez fűzi életünk.

Húsvétest dúló angyala 
minket nem sújthat: Vére véd, 
hiába zúg a fáraó: 
kínzó rabságunk véget ért.

A Bárány immár Krisztusunk, 
az ártatlan feláldozott, 
s az új kovásztalan kenyér 
szent teste, melyet ránk hagyott.

Igaz, méltó, szent áldozat! 
Hatalmad megtör poklokat, 
raboknak nyitja zárait, 
örök jutalmat visszaad.

A sírból Krisztus fényesen 
felkel, legyőzve a halált: 
rabláncra fűzi zsarnokunk, 
megnyitja égnek ajtaját.

Maradj örökre, Jézusunk, 
fényes húsvéti örömünk, 
s kiket kegyelmed újraszült, 
oszd meg dicsőséged velünk.

Dicsérünk, Jézus, szüntelen, 

ki feltámadtál győztesen, 

Atyának, Léleknek veled 

most és örökre tisztelet. Ámen.

 

A föltámadott Krisztus szimbólumai

Ichtys, ΙΧΘΥΣ, ikhthüsz, a hal görög neve.

Krisztus-monogram, melynek betűi a keresztény hitvallás akrosztichonja: Ι (észousz) Χ (risztosz) Θ (eou) Υ (iosz) Σ (ótér) = Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó.

Az ikhthüsz formula Szíriában igen gyakori volt, Palesztinában már ritkábban fordult elő, főként a 2. század közepétől használták. A nézet, mely szerint a 4. század után kiment a használatból, nem tartható. A Θ vagy a Σ megkettőzésével is használták: ΙΧΘΘΥΣ = Iészusz Khrisztosz Theosz Theu Hüiosz Szótér = Jézus Krisztus, Isten, Isten Fia, Megváltó; ill.: ΙΧΘΥΣΣ = Iészusz Khrisztosz Theu Hüiosz Szótér Sztaurosz = Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó, Kereszt. Az első formát az arianizmus jelentkezése után kezdték alkalmazni Krisztus istenségének hangsúlyozására, a másik a kereszt jelentőségét emeli ki.

A Nagy Konstantin által építtetett betlehemi bazilika padlómozaikján kereszt övezi az ikhthüsz akrosztichont, s az egészet díszes, meander-keret foglalja be. Az , ikhthüsz kapcsolódik a kereszthez, a meander-dísszel a vízhez, ami sok esetben a tengert jelképezi.

Használták bajelhárító jelként is.

 

Oroszlán

latinul Panthera leo

A Physiologus szerint az oroszlán 3 tulajdonsága miatt Krisztus-jelkép:

farkával eltünteti a lábnyomait (megtestesülés);

nyitott szemmel alszik (halott Krisztus: teste meghalt, istensége nem), ezért ábrázolják a bizánci művészet Anapeszon-képei a már meghalt Krisztust a kereszten nyitott szemmel;

az anyaoroszlán élettelenül hozza világra kölykeit, de harmadnapon az apaállat lehelete életre kelti azokat (Krisztus föltámadása, a lyoni székesegyház ablakának üvegfestménye, 13. sz.). Szent Jeromos szerint az oroszlán Krisztus föltámadásának, a sötétség fölötti győzelmes napnak, az ordító oroszlán a holtak föltámasztásának a jelképe szószéken

Híres ábrázolások: Pistoia, 1301), portál-oromzaton, Verona, S. Zeno, 11. sz,. Hildesheim, 11. század eleje.

 

Bárány

görögül amnosz, latinul agnus

Az ártatlanság, szelídség, a kiszolgáltatottságot megadóan viselő magatartás jelképe.

Keresztelő Szent János az Isten bárányaként mutatta be Jézust (1,29); s számos utalás van a húsvéti bárányra (1Kor 5,7; Pt 10,22; 11,28; 13,11; 1Pt 1,19). Amikor Jézus a teste (görögül húsa) evéséről beszél (Jn 6,53), vsz. a húsvéti bárányhoz mint előképhez hasonlítja magát. Később az előkép szimbólum lett, és a Jelenések Könyvében a bárány önállóan cselekszik: a trónon ül (22,1), fölnyitja a könyvet (6,1; 8,1), pásztorként vezeti a nyájat (7,14), menyegzőre hív. A megölt, mégis élő bárány a föltámadott Úr (5,6) jelképe.

Az egyházatyáknál a bárány áldozata minden áldozat beteljesedése. Szardeszi Melitón összekapcsolta a föláldozott kost és a leölésre vitt, szótlan bárányt, a Móriah hegye nála is azonos a Sion hegyével. Origenész az első, aki mind a kost, mind Izsákot Krisztus előképének tekinti. Szent Polikárp szerint „Hátratett kézzel és megkötözve olyan volt, mint a nagy nyájból való, áldozatra szánt, jeles kos (Lev 5,15), Istennek készített, kedves, egészen elégő áldozat” (Szenvedéstört.). Az 5. század első felében antiochiai és alexandriai íróknál a 2 bak a Krisztusban levő 2 természetet jelenti. Nazianzoszi Szent Gergely húsvéti beszédében összefoglalja a bárány szimbolika minden vonatkozását: a bárány az ártatlanság jelképe, bűntelen áldozatként a régi mezítelenséget, azaz Ádám bűnösségét megszüntető öltözet, a halhatatlanság ruhája. A húsvéti bárány, a legkorábbi Krisztus-, s egyben eucharisztikus szimbólum kialakulásának alapja: Jézus az előkészületi napon halt meg; a húsvéti bárányt is kereszt alakban kifeszítve sütöttek meg; a paszkha szót passioként (szenvedés) értelemezték. Minthogy Jézus halála előtt maga is elköltötte a húsvéti vacsorát, ami a szinoptikusoknál szinte fontosabb, mint Krisztus halálának körülményei, a keresztény tradícióban a ~ az új exodus, az ÓSz-ből az ÚSz-be való átmenet szimbóluma lett (vö. András apostol szenvedése c. apokrif imádság).- A bárány egyéves kora a latin atyáknál az Úr kegyelmének esztendeje (vö. Lk 4,19; Iz 61,2).

A leölt, mégis élő bárány alapja lett a doketizmus tévedésének is, és a gnosztikusok kedvelt jelképe lett (de törölték a „húsvéti” jelzőt, s az ószövetségi vonatkozásokat).

Ábrázolása elsősorban a Jelenések könyve látomásaira épült: ábrázolták trónon, a paradicsomi hegyen, keresztdicsfénnyel vagy Krisztus-monogrammal, a lába alatt fakadó paradicsomi folyókkal, az új világ uraként (az új teremtésre utaló csillagos háttérrel); apostol-bárányokkal (Róma, Szent Kelemen-bazilika apszismozaikja, Szent Marcellin és Péter katakombája). Már a 4. szátadban szerepel fölemelt első lábbal, ami eukharisztikus bárányábrázolás (utalás Mk 6,41-re: Jézus megáldotta a kenyeret).

A báránynak mint Krisztus szimbólumnak kizárólag keresztény gyökerei vannak, s nem azonosítandó a más képábrázolásokon látható juhokkal. Mindig a győztes Krisztus jelképe, ezért az erő és hatalom jelével, szarvakkal ábrázolták. Fejét rendszerint hátra fordítja, valószínűleg annak érzékeltetésére, hogy a bárány visszanéz a követőire.

Az egyik leghíresebb bárányábrázolás a ravennai San Vitale-templom mennyezetmozaikján látható, csillagos háttérrel és évszak-koszorúval, amelyet 4 angyal tart, ahogyan a dicsőséges kereszt ábrázolásokon is rendszerint találkozunk a négy élőlénnyel, hiszen a kereszt, illetve a bárány trónjáról van szó. A bárány tehát  nem egyszerűen a megtestesült Ige szimbóluma, hanem a dicsőséges, trónon ülő (álló) bárány (szarva van!); ugyanakkor áldozat is a szenvedés jeleivel, s ő az „oroszlán Júda törzséből” (Jel 5,5-6).

 

Dió

Szent Ágoston szerint Krisztus jelképe lehet: a külső, keserű burok a szenvedésre, a kemény csonthéj a keresztfára, a belül levő édes mag az isteni életre utal.

 

Gólya

latinul Ciconia ciconia

Az egyházatyáknál a jámborság (szülői és gyermeki szeretet) képe (PL 14:228; 22,8); a kígyó ellensége (PL 82,461); Hrabanus Maurusnál a kísértéssel küzdő okos keresztény képe; a Physiologus szerint a gólya fehér-fekete tolla Krisztus isteni és emberi természetének képe. Vándorlása és visszatérése Krisztus mennybemenetelének és visszatérésének képe. A fészkét soha őrizetlenül nem hagyó gólya a keresztény éberség jelképe is. A fészkében fiókáikkal ábrázolt gólyák a szeretet jelképei.

 

Páva

latinul Pavo cristatus

Már az ókorban a halhatatlanság egyik szimbóluma volt (farka a csillagos égre emlékeztet, s húsáról azt tartották, hogy nem romlik meg). Az ókeresztény művészetben forrásból, szőkőkútból, korsóból az élet vizét issza. A katakombákban és a ravennai szarkofágokon a Paradicsom jelképei között is szerepelt. A baptisztériumokban és liturgikus kelyheken látható páva az újjászületés jelképe. Évenként megújuló tollazata miatt a halál fölötti győzelem és a föltámadás jelképe. A vértanúk pávatollat tartanak kezükben. Tollának szemekre emlékeztető mintázata miatt a hit szimbóluma. Puszta díszítőelemként látható a páva ókeresztény domborműveken, később oszlopfőkön, kapuzatokban, oromzatokon, ékszereken, használati tárgyakon. A Jézus születése-képeken is előfordul.

 

Delfin

latinul delphinus

A keresztény ikonográfiában az 5. században tűnt föl mint Krisztus és a föltámadás szimbóluma. A 16. századtól inkább csak a tenger szimbóluma. Kelibiában egy mozaikkal borított keresztelő medence belső oldalán látható egy delfin, fölötte az A és ê, a XP és a galamb. A medence alján a delfin alatt 3 hal a megkereszteltek jelképe. Ravennában (S. Apollinare Nuovo 6. sz.), Péter halászatát ábrázoló mozaikján a teli háló mellett látható egy delfin, mely az apostolt tevékenységében segítő Krisztust jelenti.

 

Hidra

latinul hydru

A Physiologus állatszimbolikájában Krisztus szimbóluma, mert a krokodil ellensége: elvegyül az iszapban, hagyja, hogy a krokodil lenyelje, és belső részeit pusztítja el. Így öltötte magára Krisztus a földi testet, és szállt alá a poklokra legyőzni a halált és az ördögöt.

 

Griff

latinul griphus

Oroszlántestű, sasfejű, fantáziaszülte keveréklény, a levegő és a föld királya.

A perszepoliszi maradványokon már látható. Az ókorban az éleselméjűség és látnoki képesség jelképe.

A keresztény művészetben Krisztus jelképe, aki az ég és föld királya; egyszerre jeleníti meg Krisztus föltámadását és mennybemenetelét. E szimbolikus jelentés még egyértelműbb, ha a griff más Krisztus-jelképekkel együtt jelenik meg. Őrként ábrázolták sírokon, kapukon, az élet fája és forrása mellett. Ha kígyóval vagy más alvilági állattal harcol, Krisztus győzelmének a jele.

Dante szerint griff húzza az Egyház diadalkocsiját (Botticelli rajzai a Divina commediához, 1492-97).

 

Szalamandra

latinul Salamandra salamandra

Antik hagyomány szerint a tűzben is képes élni. A Physiologus szerint a szalamandra, ha tűzbe esik, nem ég meg, hanem eloltja a tüzet. Így az igaz embernek, mint a három ifjúnak a tüzes kemencében, sem árthat semmi (Iz 43,2). Úgy vélekedtek a szalamandráról, hogy a jó tüzet föl tudja szítani, a rosszat el tudja oltani, ezért jelképezheti Krisztust (Lk 12,49) és az igazságosságot is (ezért választotta I. Ferenc francia király címerállatának). Nem nélkülinek hitték, ezért a szüzesség szimbóluma is. A négy elem közül a tűz megtestesítője.

 

Pilinszky János: Mielőtt

A jövőről nem sokat tudok,

de a végítéletet magam előtt látom.

Az a nap, az az óra

mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.

Az Atya, mint egy szálkát

visszaveszi a keresztet,

s az angyalok, a mennyek állatai

fölütik a világ utolsó lapját.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:

nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt

tülekedésben

sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,

mielőtt asztalhoz ülnénk. 

 

Kafka Margit: Magdolna

Halálra vál a szombatéj legottan
Még violás párákba rezg a város.
Gyékény a parton, görnyed ott sarutlan
Péter, Jakab, az idősebb, meg János,
Odább a bárka tört padján, leverve
Alél az asszony, elnyomá keserve.

A hab susog, miképha titka volna.
Remegő bánat néma, mint a hab.
Messze sötétlik a Golgotha orma
Ah, szinte féli, kerüli a nap.
Megholt az Úr, ki igaz volt szavában,
Nincsen próféta több Galileában.

Ki az? Valaki erre tart sietve!
Kavics zörgött, hullám neszelt csupán!
Mind hátrarezzen balga rémületbe,
Míg az ösvényen feltörtet a lány,
Haja kuszált, - köntöse összetépett, -
Magdolna, te? Mi hozott ide téged?

S feddi Jakab: Asszony, hol van a fátylad?
És Péter mond: A kebled eltakard!
És János néz, a szeme csupa bánat:
Szólj lányom, honnan jöttél, mit akarsz?

- Véres vagyok? Ott a kereszt tövébe,
Igen, igen! Palástom elveszett,
A hajamat a tüske összetépte.
Mit? Mért nem keltek? Fel, fel emberek!
A mester él! Jöjj gyorsan uram, Péter!
Ne bánts! Hisz ép eszem van! De hogy nézel?!
Felel Péter: Eszelős vagy, leány!
S Jakab: A mi gyászunkat ne zavard!
S János, ki ült az Úr jobb oldalán,
Szegény te, - közénk ülj, velünk maradj!

Pihenni most? Hisz harmadnapja járom
A sűrűt, mint az erdei vadak,
És minden bokrot, fát elért az átkom,
Hogy nem fedezte jobban uramat.
Most felvirrad ím! Rossz álom repült el,
Megéledt, felkelt, visszajött a mester.
Ah hallgasd! A tanácsbeli kertjében
Leskedve vártam a kelő napot,
Hogy a szombat multával visszakérjem
Az Úr testét, ki minket elhagyott,
Vagy tán szememnek minden könyüjét
Örökre el akartam sírni ott,
Vagy mit tudom! De hogy közelíték
Reszketve láttam: eltűnt a halott,
Üres a sír, de fényes, mint az ég
És villámkép tündöklő sugarak
Vették szemem fényét. Tovább menék,
S egy férfi állt a fák alatt,
Fehérruhás, komolyszemű, szelíd -
És szóltam néki: Szánd meg bajomat!
Mert bizonnyal a kertész vagy te itt,
Mondd nékem, hová tetted az Urat?
S ő szólt, a hangja ép úgy rezge most,
Mint mikor minden bűnömet lemosta,
S letörlé rólam a gyalázatot.
Nevemen hítt, homlokom símította.
Rabbóni! S mint szokása, úgy felelt:
Magdolna! Meg ne érints engemet!

És Péter szólt: Te láttad legelébb őt?
S Jakab: Magad láttad? Te bűnös féreg?
És János nézi Máriát, a kesergőt:
- Halkan! Az asszony szunyadt, s íme, ébred.
Költsétek föl! Mondjátok meg neki,
Én láttam őt, a senki lánya, én,
Nem az, ki virradatra megtagadta
Kaifásnál a tornác küszöbén,
Nem akinek kendőjit elfogadta,
A szent asszonynál, ím, méltóbb vagyok,
Sem akinek keservit oltogatta,
S vigasztalásra más fiat hagyott.
Ah, volt szava a két gonosztevőhöz,
És Jeruzsálemért imádkozott,
És szeretettel szólt az asszonyoknak:
- Magatokon, ne rajtam sírjatok! -
Sohsem mondott vigasztalást nekem,
De láttam, visszajött! Áldott legyen!

És Péter int: Hallgass, boldogtalan!
És Jakab szól: Hagyd abba, nem lehet,
Ne higgyétek! A sátán véle van.
S János: Ha káprázat játszik veled?
- Nem hiszitek szavam? Mondom bizony,
Jobb nálatok a fegyveres pogány,
Ki őrül áll a joppei kapun,
Az hajlott szómra, engedett korán.
Mielőtt a kakas háromszor szólalt,
Futék repesve túl halmon, hegyen,
És aki látott, aki vette szómat,
Mind hitt nekem, megannyi jött velem.
És mentünk kerteken, vetésen át,
Felvertük a külvárost, a határt -
S Emmausnál, az országút felén
Mind összegyűlve zsong a falu népe
És pálmaágot tör és dallva mén,
Mint ünnepen az utcák csőcseléke,
És reménykedve zeng az öröm-ének,
Az élő mestert várja béna, vak,
Almát, tojást osztanak el a vének,
Hogy csend legyen. Mégis kiáltanak
És szerte-zengi a kisdedek szája,
Mint írva van: Él a zsidók királya!
Igaz ne lenne, Kápráznék szemem?
Oh, ha a sátán csúfot űz velem!
Hallgassak én? Nem, esküszöm fejemre!
Ha százezernyi jő is ellenemre,
Ki nyúl hozzám? Szabad vagyok, szabad!
S ha nem kiáltok, szívem megszakad.
- Bezúgja szóm a kisértő vadont,
Hol csonka ágon rémít Iskárióth,
Bekiáltja a pusztákat szavam,
Ha senki sem hisz, - én hiszek magam,
Az Úr megtért, - én akarom, hiszem,
Feltámadt én mesterem, Istenem.

 

Már indul, köntöse repked a szélben.
Utána bomlik hosszú, rőt haja.
Egymásra néz a három, s észrevétlen
Felkél a sápadt asszony, Mária,
Lépte inog még, - a szava remeg:
- Magdolna várj, én is veled megyek.

 

Ladocsi Gáspár: A test föltámadása

Húsvét Szent Három Napja (Sacrum Triduum Pasquale) két provokatív eseménnyel szembesítette korának gondolkodó embereit, valamennyi kultúrában, úgy a történelmi múltban, mint a jelenben és a jövőben. Az egyik: Isten Fiának, küldöttjének, a Messiásnak botrányos kiszolgáltatottsága, elítélése és halála; a másik: test szerinti és egyedülálló feltámadása, ugyanis ő nem erre a világra támadt fel (zárt ajtón át érkezett), de mégis tapasztalható  volt valóságos testi létében is (evett, tapintható volt).

A feltámadás misztériumának elfogadását állítsuk most magunk elé a kérügma kovászának fényében. Mint három véka lisztbe, úgy került a misszionáló keresztény hit kovásza az antik kultúra gondolatvilágának lisztjébe: filozófiai felfogások, vallási kultuszok és helyi népszokások elegyébe (vö. Mt 13,33). A görög-római vallási és filozófiai rendszerek számára a test feltámadása abszurditás volt. Pál apostol, Krisztus húsvéti misztériumának elkötelezett hirdetője missziója során mindvégig szembesült az antik kultúra szembehelyezkedésével: második missziós útján a hellén szellemi fellegvárban, Athénben udvariasan elutasították őt Jézusnak, a Krisztusnak a halálból való feltámadásba vetett hite miatt (vö. ApCsel 17,32); missziós útjainak utolsó szakaszában pedig Heródes Agrippa királynak bizonygatta a próféták alapján a Messiás szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról vallott hitét; s hirdette azt, aki Jézus volt, és mint Messiás, elsőszülött a halottak közül. Végül a királynak szegezte a kérdést: Hiszel-e a prófétákban Agrippa király? (ApCsel 26,26) - merthogy végső soron ezen hite miatt állították a király bírói széke elé, és ezért fellebbezett a császárhoz, mivel ez az államigazgatás szerint nem volt bűncselekmény.

 

A misszionáló ősegyház feltámadásba vetett hite

A misszionáló ősegyház feltámadásba vetett hitének alapvető problémáját találóan foglalja össze Karl Rahner A hit alapjai című munkájában. Szerinte az, hogy a Názáreti Jézus feltámadott-e vagy sem, meggyőző érvelés vagy elfogadási hajlam kérdése. De maga a tény, hogy vele kapcsolatban mindenkinek válaszolnia kellett, mégpedig „igennel vagy nemmel” „a kérdésre”: Van-e (egyáltalán lehetséges-e a) feltámadás? Ez a feltámadott Jézusról való tanúságtétel provokatív alapja.

Az apostolok nemzedékét követő évszázad egyik „kardinális” kérdése volt a test feltámadásában való hit, amely nélkül a kereszténység hitvallása felesleges és hiábavaló (vö. 1Kor 15,14).

Az apologéta irodalom a feltámadásról

A keresztény apologéta irodalom - vagyis a krisztusi hit létjogosultságát és igaz voltát alátámasztó írások - a feltámadásban való szilárd meggyőződést vallják, a relativizálás vagy merő allegorizálás lehetőségét eleve kizárják. Tertullianus figyelmeztetése jól kidomborítja a keresztény tanítás lényegi állásfoglalását: caro salutis cardo, vagyis a test feltámadásának ténye az üdvösség lényegi felismerésének alapja.

A művelt antik világ állásfoglalását plasztikusan fogalmazza meg Kis Ervin Órigenészről írt regényének egyik epizódjában: amikor a fiatal sebészorvos a test feltámadásáról halott, akkor „akaratlanul is felkacagott”. Az elenyészett testet látó és tapasztaló embereket nem hatotta meg Ezekiel csontmezőről való látomása (vö. Ez 37,1–14). Az elhamvasztás római gyakorlata mellett ironikusan fogalmazzák meg a kereszténység elfogadása ellen érvelők - mint Atenagorász hitvédő atyától ismerjük (Kr. u. 2. sz. közepe) - abszurd kérdését: Mi van akkor, ha a tengerbe esett keresztény embert megeszik a halak, a kihalászott halakat pedig megeszik más keresztény emberek? (A feltámadásról 4)

 

Gnosztikus tévtanok

Az apologéta atyáknak nemcsak a görög filozófiai kultúra örökségéhez ragaszkodók kategorikus visszautasítása jelentett gyötrelmes problémát, hanem a gnosztikusok kompromittáló fellépése is. Ők a testet eleve feleslegesnek, tehernek vagy „börtönnek” tartották, ahonnét a léleknek, a szellemi személyiségnek ki kell szabadulnia; mert szerintük a megváltás voltaképpen ez. Minden lényeg, emberi összetevő kerüljön vissza a helyére, ez az igazi cél: az apokatasztaszisz tón pantón (mindennek a maga eredetei helyre való visszaállítása).

A gnosztikusok merő allegorikus magyarázata szimbólummá fokozta le a feltámadás emberi egészét. Az „Ember” maga Jézus volt, a legkiválóbb (bár nem minden elméletük tartotta annak), magasztos szellemi valója csupán  valamiféle emberi alakot vett fel, vagy romolhatatlan, felsőbbrendű (asztrális) corpust (látható, de felsőbb anyagot, a quinta essentiát), hogy a romlandó anyagiságba bukott alsóbbrendű szellemi társaival kapcsolatot tudjon teremteni a „megszabadító tudás” átadására, és ezáltal ők le tudják vetni testi valójukat, felemelkedjenek eredeti, mennyei helyükre. Mások szerint a szellemi (a pneumák létrendjébe tartozó) Krisztus levetette és otthagyta az alsóbbrendűt, a Jézust, akit eszközül használt, aki hozzá tapadt; eszerint a Megváltó tulajdonképpen két személy volt. Ez a lelket és testet élesen szembeállító, az elszakadásban üdvösséget hirdető dualizmus kedvezett a hellén filozófiai gondolkodásmódot őriző, a Krisztusról szóló tanítás iránt érdeklődőknek a „megoldás” megtalálására, de az apostoli tanítás számára zsákutca volt.

 

Iréneusz a gnosztikusok ellen

Sem a kereszthalál valóságos testi kínját, sem a feltámadás testi realitását nem lehetett merő allegorizálásnak tekinteni, vagyis relativizáltan magyarázni. Bár a korábbi időkből utalásokban ismerjük a gnosztikusoktól való radikális elhatárolódást, például az apostoli atyáknál és az őket felváltó nemzedéknél, az apologétáknál (vö. 1Clem. 25; Justinus, Dial. c.j. Triphon. 80-83, fragm. De ress 14; Tatianosz Or. adv. Grecos 6,13), a gnosztikus eszmék felszámolása a 2. század végi keresztény tanítók feladata lett. Így Iréneuszé, aki főként ezen eretnekek ellen írt a feltámadás tárgyát illetően művének záró könyvében. Hangsúlyt helyezett arra, hogy Krisztus feltámadásában a mi testünk támad fel (Adversus Haereses V,14), és ennek evilági kötelékéből való felszabadulását szintén megvilágította; a mi testünk Krisztus testével való egyenlőségét állította (AH V,14); és azt is, hogy az Ő teste, a tényleges  emberi test feltámadása az Atya szándéka és terve volt (AH V,15).

 

„Elsőszülött a halottak között”

A feltámadás Krisztushoz kötődése ezen szövegekben erőteljesen megmutatkozik, hiszen ő az elsőszülött a halottak között (vö. Jel 1,5), ő a teremtés elsőszülöttje (vö. Kol 1,15). Az Elsőszülött feltámadása tehát - mint azt kezdettől fogva hangsúlyozzák - teljes és valóságos, testi-lelki mivoltában kiemelkedő és megismételhetetlen esemény. Ezzel tisztában volt az apostoli igehirdetés, de magyarázata igencsak nehéznek mutatkozott. Ő ugyanis érinthető, bár ugyanakkor zárt ajtókon keresztül érkezik. Későbbi, de a múltra nézve igencsak konzervatív szerzőt érdemes itt idézni (ami a hagyományőrzés nyomon követése miatt is indokolt), Poitiers-i Szent Hirariust: resurget non aliud corpus quamvis in aliud (Ő feltámadott nem más testben, hanem másként; in ps. 2,41). Mindmáig maradandó értelmezési kihívás a Feltámadottról szóló igehirdetésben, hogy mint Ő, mi is teljes létünkkel azonos testben támadunk fel, de Istentől ajándékozott megújult formában. Mert bár:  Romlásra vetik el - romolhatatlannak támad föl. Dicstelenül vetik el - dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el - erősségben támad föl. Érzéki testet vetnek el - szellemi test támad föl (1 Kor 15,42-44).

 

Az igazak feltámadása

Ez magával hozta a kérdést, mikor és milyen formában támadnak fel hozzá hasonló létre az Ő hitében elhunytak. Nézd, újjáalkotok mindent (Jel 21,5) - szólt a Feltámadott a patmoszi látnok, János által. Kezdeti felfogás szerint az Úr második eljövetelekor támadnak fel az igazak, addig - mint István diakónus, a protomártír - elszenderültek az Úrban (vö. ApCsel 7,60). Ez a kifejezés a katakombák klasszikus sírfelirata lett. A Feltámadott dicsőségének kinyilvánításakor még nem nyilvánul meg övéinek dicsősége ezen a földön, ezer évig az igazak földi boldogságában fognak élni (kiliaszmosz), tehát ezer évig még voltaképpen egy másik várakozásban léteznek, és csak utána lépnek át az örök, mennyei dicsőségbe.

 

A vértanúk tisztelete

Ezen felfogáson a vértanúk tisztelete változtatott. Az a meggyőződés terjedt és erősödött, hogy a vértanúk szenvedésükben Krisztus erejét és látható jelenlétét kapják meg, ahogy az első példakép, István diakónus. Ezért nem féltek attól, ami rájuk várt, hitték, hogy a szenvedés egy pillanatában az ég előttük is megnyílik. Meglehet testük megcsonkított roncs, vagy a lángok martaléka lesz, de őket az ég, az örök otthon várja. Hiszen már itt a földön a mennyek polgárai voltak (Hermász Péld. 1). Életük a halálban csupán megérkezés, és nem újabb várakozás, ami Jézusnál három nap volt. Nekik már nem bizonytalan az idő az Úr érkezéséig, míg a többi keresztény elhunytnak igen. A kettős várakozás elgondolása a vértanú Krisztustól való „elszakadását”, vagy inkább távolmaradását jelenti, de nem lehetett az hitük erejében. Így erősödött az a meggyőződés, hogy a vértanú lelkét azonnal az örök otthon boldogsága várja; ám ez csak a vértanúk kiváltsága. Ez a nézet megmaradt egészen az ún. „konstantini fordulatig”.

 

Szentéletű remeték

Azzal, hogy Nagy Konstantin nemcsak engedélyezte, hanem támogatta is a kereszténységet, sőt Nagy Theodósziosz rendelkezése szerint hivatalnok és katona csak keresztény lehetett, a Római Birodalom határain belül a vértanúság lehetősége is megszűnt. A világot elhagyó és arról végérvényesen lemondó, sőt azt megvető remetéket tartották a vértanú eszmény örökösének. A remete a Sátán hittagadásra, Krisztus elhagyására törekvő viharos kísértés-rohama után már itt a földön a lélek túlvilági örömeit élvezi, és semmi sem szakíthatja el őt a Mestertől, a testben feltámadottól. Lelkileg - ha testileg nem is - ő az örök élet osztályrészese. Ez nyitott kaput annak a felfogásnak, hogy a Krisztushoz kötődő életű emberek haláluk után azonnal részesednek az örök boldogságban, míg testük az „utolsó napra” vár. Ugyanakkor a rangsorolás, a szentek hierarchiája megmaradt: első a tényleges vértanú, őket követik az aszkéta remeték, majd utánuk sorakoznak az emberi társadalomban tevékenykedők. Ma is ez a szentek hierarchiája.

A Feltámadott és szentjeink kapcsolata

A középkori liturgiában a karácsonyt követő napok jelenítették meg a Feltámadott és szentjeinek kapcsolatát. Karácsony misztériuma lényegében azonosnak mondható a húsvétéval: Isten Fia nekünk ajándékozta emberi életét, megosztotta velünk és értünk áldozta. A Megváltó földi születéséhez azoknak a mennyi születésnapját kapcsoljuk, akik életüket Krisztusnak áldozták. Ezért karácsony másnapján Szent István diakónust, a protomártírt ünnepeljük, őt követően harmadnap Szent János apostolt, a szeretett tanítványt, aki a megszentelt életet követők „prototípusa”, elsője és eszményképe volt, majd az ún. aprószentek emléknapja következik, azoké, akik öntudatlanul bár, de Krisztusért, avagy Krisztusnak adták és áldozták életüket, és csak ezek után nyílik alkalom a szentek kalendáriumára.

A feltámadott test

Érdemes még felidéznünk egy logikusan feltett kérdést: Milyen a feltámadott test? Az apostoli igehirdetés óta hangsúlyozzuk, hogy Krisztushoz lesznek hasonlók azok, akik vele a halálba eltemetkeztek. Ezt természetesen nem fizikai értelemben gondolták az apostoli igehirdetők. A feltámadott Krisztus testének tapasztalása ebben is egyedülállónak mondható. Az elhunyt szentek - élén Krisztus anyjával, Máriával - bár megjelentek, láthatók voltak a kiválasztott személyek számára, de nem voltak megtapinthatók, és még inkább nem étkeztek azokkal, akiknek megmutatkoztak. A feltámadott test tapasztalásában lényeges motívum, hogy ugyanaz a valaki érzékelhető, akivel mint Mesterrel éltek együtt. Jézus nem volt öreg, élete virágában vállalta értünk a kereszthalált. Több volt harminchárom évesnél, amit evangéliumi utalásokból következtettek ki; az egyházatyák egyik irányzata - Iréneusztól Ágostonig - pedig negyvenhat életévet ad neki egy allegorikus magyarázat folytán: Ő a második Ádám, és e név betűi 46-ot tesznek ki; különben is ellenlábasai ezt a megjegyzést szegezték neki: Még ötven esztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot (Jn 8,57). A harmincas évek derekán járó férfit nem nézzük ötvenes éveihez közelinek - adta meg az alapot ezen jézusi életkor magyarázatához.

 

Krisztus feltámadott teste

Krisztus feltámadott testét illetően nem kellett számolni a gyermeki léttel vagy az elöregedéssel, sem a testi fogyatékossággal vagy esztétikai hiányossággal. Őt, mint a Teremtőnek a teremtett testet magára vevőnek, külső megjelenésében vonzónak tartották, a lehető legszebbnek az Énekek Éneke vőlegénye és a bölcsességi irodalom alapján; tette ezt főként Órigenész. Jusztinosz és Alexandriai Kelemen utalásai ellenére Tertulianusz nézete nem talált visszhangra, ő ugyanis Jézust kifejezetten csúnyának és taszítónak gondolta; állította ezt azért, mert az Úr szenvedő szolgájáról való jövendölést tartotta mérvadónak: semmi szépség sem volt benne (vö. Iz 53,1kk.). A görög felfogás szerinti tökéletes alakzat - az absztrakt de inkább abszurd eszmény - elgondolása sem nyert elfogadást, hogy tudniillik a feltámadott test odafenn gömb alakú, és csak idelenti megjelenéseiben veszi fel régi alakját az evilági felismerés miatt.

Krisztus feltámadott teste adott inspirációt azon teológiai felfogás elterjedésére, hogy a feltámadásban mindenki az emberi lét elérhető legtökéletesebb egyéni alakját kapja meg a maga személye teljességében, testi-lelki tulajdonságaiban, karakterében (szelíd, erőtől duzzadó vagy intellektuális alkat stb). Könnyebb ezt elképzelni az idősről, akinek dokumentálhatták virágzó ifjú-felnőtt korát, de nehezen lehet elképzelni például a földön magzatként kiirtottról. A feltámadásban mindenki az élete elérhető legmagasabb minőségét és igaz teljességét kapja meg. Hogy voltaképpen miben áll ez, annak felfogására megsebzett és esendő létünk képtelen, de biztosítékát kaptuk meg az apostoli igehirdetés húsvéti örömhírében: Jézusnak, a Messiásnak test szerinti valóságos feltámadásában.

 

JELKÉPEK A HÚSVÉT FÉNYÉBEN - Beszélgetés Dávid Katalin művészettörténésszel

Damaszkuszi Szent János írja, hogy ami a beszéd a fülnek, az a kép a szemnek. Képek-jelképek és kereszténység szorosan összetartoznak. Dávid Katalin művészettörténész a szakrális szimbólumok világát kutatja ma is. Elmélyült könyvei, tanulmányai új felfedezések a XXI. század ajtajában, amikor mintha ismeretlenségbe halna a jelkép-világ.

- Ha valaki a szent művészettel foglalkozik, és a kereszténységet kétezer évének utolsó esztendejében szemléli, természetes, hogy mondandóját az ünnepekhez köti. A szakralitást őrizve az ünnepeket az őket meghatározó jelképekkel lehet elsősorban megfogalmazni. Ami azt jelenti, hogy mélyebben közelítjük meg lényegüket. Sajnos, a modern kor emberének már alig mondanak valamit a szimbólumok: számára veszendőbe mentek, ezért erkölcsi kötelesség a jelkép-világ rekonstruálása, hiszen elég közismert: meg nem értett szimbólumok hogyan válnak az ember ellenségeivé.

Egyik munkájában a jelképekről mint szellemi-lelki táplálékainkról ír.

- Fél évszázada fogadtam őket örökbe, hiszen hozzátartoznak ember-voltunkhoz: az emberi szellemmel együtt születtek archetípusaik, az emberré válás pillanatától éltetnek, és minden idő számára lehetővé teszik, hogy saját lelkisége szerint magyarázza. Újraélesztésük egy-két évtized óta tapasztalható a nagyvilágban. Elvesztésük a teljes embert érintő elcsenevészesedéshez vezetett, ami megfertőzte a társadalmat: elvette a három emberi tényező szakralitását: a születését, a szerelemét és a halálét.

Fontos ponthoz érkeztünk: a húsvét a feltámadás, a remény ünnepe. Az ősegyház is erre, és a szenvedéstörténetre alapozta tanítását.

- A keresztény kultúrán belül az ünnepek és a jelképek legmeghatározóbb gyökerét a Biblia tartalmazza. Olyan forrás, amely körülhatárolja a legfőbb ünnepeket, és kijelöli a hozzájuk kapcsolódó jelképek lehetséges magyarázatát. Olyan ünnepeket keresünk tehát, amelyek közösek az Ó- és az Újszövetségben. Ezek közül az első a húsvét, ünnepe a választott nép megszabadulásának és Krisztus feltámadásának. Isteni szépséggel, érteles esztétikával kapcsolódnak össze az események a Szentírás által; új jelképek ugyanúgy emelkednek ki az Ószövetségből, és váltak az Újszövetségben a keresztények számára máig szimbólumokká.

Mely szimbólumok értelmezik a húsvétot?

- Az életfa és a Bárány. A keresztény életfa a teremtéstörténethez vezet: a Paradicsom vegetációjából másodmagával emelkedik ki, párja volt a jó és a rossz tudásának fája. E két fa tövéből indul a Bibliában az emberiség drámája. A tudás fájának gyümölcse hozta el a halált, az életfát pedig elzárta előlünk a Teremtő. Azonban a végtelen Irgalom megszánta az embert: a megváltás isteni gesztusa által az életfa megjelenik az emberiség történelmében és visszaadja az elveszett örökséget. Ez a golgotai keresztfa, amely a megváltást beteljesítő húsvét jelképévé válik.

Az élet erejét hordozó fáról tudnak a mitológiák is...

- Minden mitológia. Kultikus értelme az, hogy általa marad meg a jövő, és a halálnak nincs hatalma fölötte. A pogány magyar művészetnek is uralkodó motívuma: a levelek, indák, palmetták az életfa mitikus erejébe vetett hit bizonyítékai. Egyedülállóan csodálatos emlék a bezdédi tarsolylemez, amelyet életfa hálóz be. Meglepően váratlan ikonográfiai szépsége, hogy a fa közepén, mintegy annak gyümölcseként keresztet ábrázol. Pogány-keresztény életfa ilyen összefonódására nem ismerünk másik példát.

A paradicsomi életfa az egyházatyák gondolataiban (is) Krisztus győzedelmes keresztjének előképe.

- Ahogyan fogalmazták: a kereszt olyan erő, amely öszszeköti az ég magasságát és a föld mélységét a két ág (útkereszteződés) középpontjában. A keresztény himnuszok, meditációk a keresztet kozmikus misztériumként értelmezik. Hatásosan foglalja ezt össze a középkori keresztlegenda, amely nem elégszik meg azzal, hogy a paradicsomi fa csak előképe legyen a keresztnek, hanem vállalnia kell a földi egzisztenciát. Csak úgy teheti, ha a földben sarjad ki. A legenda úgy mondja el, hogy az Úr a haldokló Ádámnak ágat küld angyalával az elzárt életfáról. Ezzel az ággal szájában temetik el az ősatyát. Ebből hajt ki a szent fa, amelyből a keresztet ácsolják. A legenda tudatosan a megváltás, az örök élet záloga.

A katakombák művészetének uralkodó motívuma a kereszt...

- Az első keresztény művészi megjelenítés emblémaként formálja meg a kereszt-életfát. Hadd említsem meg a Lateráni-bazilika apszisát, a Santa Prudenziana mozaikját, a Santa Maria Maggiore-bazilika ábrázolását: a kereszt mindenütt győzedelmi jel, nem a szenvedés, hanem a megdicsőülés szimbóluma. A felfeszített Krisztus alakja csak a VI. századtól kapcsolódik hozzá: a trónoló Isten Fiú jogarként tartja a kezében. (Például a San Lorenzo mozaikján!) Az első évtized végén váltja fel a fejedelmi jelvényt a kereszten szenvedő Krisztus ábrázolása, de így sem veszti el életfa-értelmezését. Évszázadokon át máig a szenvedő Krisztus keresztfáján az élet jelét indákal, levelekkel, rügyekkel fejezi ki a művészet.

A XI. századi költő, Wipo így énekel: Juhait megváltotta a Bárány.

- A húsvét szakralitását az életfa mellett a bárány szimbolizálja. Ő a legismertebb Krisztus-jelkép. Ikonográfiai gyökere a választott nép egyiptomi fogságában keresendő; az Izrael fiait rabságban tartó országot Isten azzal bünteti, hogy elküldi angyalát, pusztítson el minden elsőszülöttet. Mi mentheti meg a szolgaságban szenvedőket ettől? Isten elrendeli a bárány feláldozását: minden család öljön le egy bárányt úgy, hogy csontja ne törjön benne, majd vérével kenjék be a ház két ajtófélfáját és a szemöldökfát. Ha az Úr átvonul, hogy lesújtson Egyiptomra, látja a vérrel megjelölt házakat. Elhalad az ajtók előtt, s a pusztítót nem engedi belépni. Az álozati bárány vére megmenti a népet. Tizenkét évszázad telik el, amikor majd Jézus megkezdi nyilvános működését. Első útja a Jordánhoz vezet, ahol János keresztel. Ő amikor megpillantja a közeledő Názáretit, rámutat: Nézzétek, az Isten Báránya, ő veszi el a világ bűneit. János arámul beszélt, amely nyelven a talja bárányt és szolgát is jelent. Hogy a bárány fogalma rögzült, arról Jézus halálakor kapunk bizonyságot. Az evangélium ugyanis elmondja: a kereszten Jézus csontjait nem törték meg, hogy beteljesedjék az Írás, nem szabad csontot törni benne. A szöveg ezzel a húsvéti bárány elkészítésének parancsát idézi. Így nyilvánítja Jézust az új húsvéti báránnyá; vére megvált a halál rabságából mindenkit. És ő az égi Bárány a Jelenések könyvében, aki osztozik Isten trónján. A gonoszság elleni utolsó harc győztese. Az idők végezetén menyegzőjét üli meg az égi Jeruzsálemmel, amely városnak nincs szüksége Napra és Holdra, mert világossága a Bárány.

Kereszt és bárány hogyan kapcsolódik össze az ábrázolásokon?

- Fölfigyeltem, hogy az Egyiptomban a Mindenhatótól adott parancs szerinti, előírt jel: a két ajtófélfa és szemöldökfa megkenése vérrel írja ki a héber ábécé utolsó betűjét, a távot, amely megmentő jel később is. Ezekiel próféta írja: Jelöld meg kereszttel azoknak az embereknek homlokát, akik siránkoztak és bánkódtak a szörnyűségek miatt. (9,4) Az igazakról van szó, akiket elkerül Isten pusztító haragja. A táv - hasonlóan a görög ábécé utolsó betűjéhez, az ómegához - Istent jelképezi. Ezt a jelt látja János a Jelenések könyvében az üdvözülteken: a Bárány nevét és Atyjának nevét viselik homlokukon. Csodálatos ikonográfiai összekapcsolódása ez a két szövetségnek. Összeköti a táv és a kereszt jelét, a feláldozott húsvéti bárányt és az Újszövetség győzedelmes Bárányát, Krisztust.

Tóth Sándor

 

Katonai Ordinariátus © Minden jog fenntartva