URUNK SZÜLETÉSE

KARÁCSONY

  

 

Isten Fia, Jézus Krisztus földi születésének ünnepnapja. Az ünnep tárgya a megtestestült Ige földi születése a Boldogságos Szűz Máriától Betlehemben. E születés az üdvtörténet központi eseménye, mert aki született, nemcsak az ember fia, egy az emberek közül, hanem Ő az Atyától a Szentháromságban az idő kezdete előtt születő Fiú. Születése mindenki számára üdvösséget hoz, aki engedi, hogy lelkében a kegyelem által megszülethessék az üdvözítő Jézus. A karácsony misztériuma tehát hármas születés: az öröktől való, a földi (történeti) és a kegyelmi (a hívők lelkében való) születés.

Az üdvtörténetben Jézus születésének fókusz és tengely jellege van: az előtte történtek rá irányulnak, az utána történtek belőle következnek, és az emberi történelem Jézusért van. E születés történetisége komolyan nem vonható kétségbe, időpontja az egész földkerekségen ált. elfogadott időszámítás kezdőpontja (éra): ehhez viszonyítva számítjuk a történelem eseményeit Krisztus előtt (rövidítve: Kr. e.), és azóta: Krisztus után (Kr. u.).

Az Ószövetség prófétáinak jövendölései, a messiási jövendölések e születésről szóltak, legfontosabb az Izajás könyve 7,14 (vö. Teremtés könyve 49,9; Számok könyve 24,17,;Izajás könyve  9,1-6 és 11,1-5; Mikeás jövendölése 5,1; Jeremiás könyve 23,5; Ezdrás könyve 17,22; 34,23; Zakariás jövendölése 9,9; A zsoltárok könyve 2; 72; 110).Az Evangélium Máté szerint 1,18-25 és főként az Evangélium Lukács szerint 2,1-20 a gyermekségtörténetben részletesen elmondják Jézus születését (vö. népszámlálás, Betlehem, pásztorok imádása). Jézus megalázkodása e születéssel kezdődött.

 

 

A karácsony szó gyökere valószínűleg a latin incarnatio. Mások szerint szláv jövevényszavaink legősibb rétegéből származik: a korcun, 'átlépő' (a téli napfordulóra utal) a korciti, 'fordul, lép' igenévi származéka. A magyarokon kívül csak a keleti szlovákok, máramarosi ruszinok, valamint a huculok jelölik e szóval az ünnepet, más szláv népeknél a bozié, 'Istenfia' él. A kutatás sokáig a román cracium átvételének tartotta a karácsony szót. A magyarban él a „két karácsony” kifejezés is: a nagykarácsony napja, december 25., kiskarácsony újév napja, január 1. A „két karácsony” között van az ún. csonkahét, az Ormánságban félhét, a moldvai csángóknál tekereshét, Göcsejben számosnapok, szerb környezetben kereszteletlen napok (a néphit szerint Jézust akkor még nem keresztelték meg).

A karácsony szóhoz számos szólás kötődik: ami még soká lesz, de nagyon várják: „messze van, mint karácsony”; „az lesz soká, meg karácsony”. Akit váratlan örömben, kellemes meglepetésben részesítenek: „legyen neki is karácsonya”.

A hagyomány nem őrizte meg Jézus születésének kalendáriumi napját. Az első százaokban az Egyház epifánia, vízkereszt ünnepén az emberré vált Isten világra jövetelének misztériumát ünnepelte. A keleti egyházban a Megváltó születésnapját már a niceai zsinat (325) előtt ünnepelték, de ennek a megemlékezésnek még ott sem volt egyértelműen meghatározott napja. Alexandriai Szent Kelemen (3. sz.) szerint május 15., Szent Epiphaniosz (310-403) és mások szerint január 6. volt ez a nap. A karácsony és epifánia ünnepét együtt ülték meg. Idővel január  6. a karácsony  általánosan elfogadott napja lett, bár Caesar Baronius (1538-1607) bíboros szerint (vö. In notis ad Martyrologium Romanumc. munkája) I. Jusztinianosz (527-65) konstantinápolyi császár uralkodása idején római mintára a kelet egyházban is elterjedt a karácsony decembet 25-i ünneplése. Sőt Aranyszájú Szent János is említi egy 397 körüli beszédében: „Keleten csak tíz éve ünneplik a karácsonyt december 25-én, míg a nyugati egyházban emberemlékezet óta ez a szokás” (Sermo 31.).

A niceai zsinat 325-ben tette karácsony napjára a születés ünnepét, hogy az ariánusokkal szemben, akik tagadták Jézus istenségét, ezzel is az emberré vált Istent magasztalja. A napot nem véletlenül választották ki: a Mithrasz-kultusz ekkor ünnepelte a Nap születésnapját és sötétség fölötti győzelmét (Natalis Solis invicti). A legrégibb nyugati tanúságot 354-ben a Depositio Martyrum adja. 361-ben Galliában, 380-ban Hispániában kezdték december 25.-ét ünnepelni. Ősi hagyomány szerint Jézus éjjel született, mint ahogy éjjel is támadt föl. Ettől a gondolattól indítva az őskeresztények karácsony egész éjszakáját térden állva, imádsággal töltötték.

A karácsonyi liturgia sajátossága a három szentmise: az éjféli mise, a pásztorok miséje és a karácsonyi ünnepi szentmise. Eredetileg a pápa kiváltsága volt a három szentmise bemutatása (éjféli a római S. Maria Maggiore-bazilikában, a pásztorok miséje a Szent Anasztázia-bazilikában, az ünnepi a Szent Péter-bazilikában). A középkori liturgikus magyarázat szerint az éjféli mise az Ige örök születését, a pásztorok miséje a megtestesült Ige földi születését, az ünnepi mise ezekkel együtt az ember kegyelmi újjászületését ünnepli. A 12. századtól minden pap bemutathatja a három szenmisét (trinálás).

Középkori magyarázat szerint az éjféli mise a törvény előtti időt jelképezi, amikor még sötétség volt a földön. A hajnali mise a törvény alatti időt jelzi, annak halvány világosságával, a nappali mise a kegyelem teljességének felel meg, amikor a lelkek napja, Jézus már fölkelt. Ugyanezt a magyarázatot fűzték a karácsonyii három éjszakai imaórához (nocturnus). Ezért az első alatt fekete takaró, a sötétség jelképe födte az oltárt, a második alatt fehér, mely a világosságra utal, a harmadik alatt vörös, ami a Jézus és jegyese, az Egyház közötti szeretetet jelképezte. Ennek elnépiesedett nyomaival a karácsonyi asztal terítésénél találkozunk.

Karácsony hagyományvilága mind európai, mind magyar vonatkozásban a leggazdagabb: karácsonyi szokások, köztük a karácsonyfa állítása hívők és nem hívők számára egyaránt hozzátartozik az ünnephez. (szenteste)

 

Himnusz, olvasmány és könyörgés az imaórák liturgiájában

Himnusz

Örök Istenség ragyogása, Krisztus,

életet, fényt hoz a világba jöttöd,

gyógyul az ember, örök üdvösségünk

ajtaja tárul.

 

Angyali kórus dalolása hallik,

himnuszuk hangja új korokat hirdet:

Jó Atyánk, néked odafenn dicsőség,

s béke a földön.

 

Kisdedként fekszel, Ura a világnak,

tiszta gyümölcse makulátlan méhnek,

Krisztus, a győztes szeretet hatalmát

hozd le a földre.

 

Otthonunk ég lett, születésed adta,

testet öltöttél: közülünk egy lettél.

Újítsd meg szívünk, szeretettel láncold

újra magadhoz.

 

Lásd közösségünk dala ujjongással

angyalok boldog örömében részt vesz,

az Atyát, téged s a Szeretet Lelkét

áldva dicséri. Ámen. 

 

 

Olvasmány Nagy Szent Leó pápa beszédeiből

Szeretteim! Ma született a mi Üdvözítőnk, örvendezzünk! Nem szabad szomorkodnunk akkor, amikor az élet születését ünnepeljük; annak az életnek a születését, aki kioltotta belőlünk a haláltól való félelmet, és ígéretével az örök élet örömét oltja belénk.

Senki sincs ebből az örömből kizárva, egyformán mindannyiunknak megvan a közös okunk arra, hogy örvendezzünk. A mi Urunk ugyanis, mint a bűnnek és a halálnak a legyőzője jött közénk, hogy miként senkit sem talált köztünk bűntelennek, ugyanúgy mindnyájunkat megváltson. Vigadjon a szent, mert közeleg győzelmi pálmája. Örüljön a bűnös, mert megbocsátásra kap meghívást. Örvendezzék a pogány is, mert őt is az életre hívják!

Az Isten Fia ugyanis az idők teljességében, amelyet Isten bölcsességének kifürkészhetetlen mélysége rendelt el, felvette emberi természetünket, hogy kibékítsen minket annak Alkotójával, és legyőzze a halált hozó sátánt, azzal az emberi természettel, amely felett előbb a sátán győzedelmeskedett.

Urunk születésekor az angyalok ujjongva éneklik és hirdetik: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek! (Lk 2, 14) Mintegy előre látják, hogy felépül az új mennyei Jeruzsálem a világ minden nemzetéből. Ó, mily kimondhatatlan az Isten jóságos intézkedése, és mennyire kell, hogy örömet szerezzen ez minden földi embernek, amikor ennyire örülnek neki még a magasságbeli angyalok is.

Szeretteim! Adjunk hálát az Atyaistennek a Fiú által a Szentlélekben! Ő megkönyörült rajtunk nagy irgalmasságában, amellyel szeretett minket, és bár bűneink miatt holtak voltunk, Krisztussal életre keltett minket (vö. Ef 2, 5), hogy őbenne új teremtmény legyünk, és új alkotás.

Vessük le tehát a régi embert cselekedeteivel együtt! Krisztus születésében részesedve mondjunk ellent a test kívánságainak!

Ismerd fel, ó keresztény, nagy méltóságodat! Az isteni természet részesévé lettél, vissza ne térj ismét a hozzád méltatlan régi romlottságba. Fontold meg, milyen Főnek és Testnek lettél tagja! Ne feledd el soha, hogy Isten a sötétség hatalmából ragadott ki, és áthelyezett téged az Ő világosságába és országába.

A keresztség szentségében a Szentlélek temploma lettél, fönséges Lakódat el ne űzd gonosz cselekedetekkel magadtól, nehogy ismét a sátán szolgaságába kerülj: mivel Krisztus vére a te nagy váltságdíjad!

 

Könyörgés

Istenünk, te az emberi természet méltóságát csodálatosan megalkottad, és még csodálatosabban megújítottad. Add, kérünk, hogy részesedjünk Fiad istenségében, aki szeretetből magára vette emberi természetünket. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

 

RÉSZLET A MÁTÉ SZERINTI EVANGÉLIUMBÓL

Amikor Heródes király napjaiban Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek érkeztek Jeruzsálembe, és megkérdezték: "Hol van a zsidók most született királya? Mert láttuk csillagát felkeltében, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki." Amikor Heródes király meghallotta ezt, nyugtalanság fogta el, és vele együtt egész Jeruzsálemet. Azután összegyűjtötte a nép minden főpapját és írástudóját, és tudakozódott tőlük, hogy hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt felelték neki: "A júdeai Betlehemben, mert így van megírva a próféta által:  Júda földje, És te Betlehem semmiképp sem vagy a legkisebb mert belőled támad majd a fejedelem,".aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek' Akkor Heródes titokban magához hívta a bölcseket, és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Azután elküldte őket Betlehembe ezekkel a szavakkal: "Menjetek, tudakozódjatok pontosan a gyermek felől, és amikor megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki." Azok pedig, miután meghallgatták a királyt, elmentek. És íme, a csillag, amelyet felkeltében láttak, előttük haladt, majd mentében megállt fent, ahol a kisgyermek volt. Mikor a csillagot meglátták, örvendeni kezdtek igen nagy örömmel. Azután bementek a házba. Meglátták a kisgyermeket anyjával, Máriával, és a földre borulva hódoltak neki. Majd felnyitották kincsesládáikat és adományokat ajánlottak föl neki, aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban intést kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba. Miután ők elvonultak, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában és így szólt: "Kelj föl, vedd magad mellé a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba! Maradj ott, amíg nem szólok neked! Heródes ugyanis keresni fogja a kisgyermeket, hogy megölje őt." Erre ő fölkelt, éjjel maga mellé vette a gyermeket és anyját, és eltávozott Egyiptomba. Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott:."Egyiptomból hívtam ki fiamat" Akkor Heródes, látva, hogy kijátszották a bölcsek, nagy haragra lobbant, és embereit elküldve megölette az összes fiúgyermeket Betlehemben és annak egész környékén kétévestől lefelé, annak az időnek megfelelően, amelyet megtudakolt a bölcsektől. Így beteljesedett az ige, amit Jeremiás próféta mondott: 'Hang hallatszik Rámában,nagy sírás és jajgatás:Ráchel siratja fiait,és nem akar vigasztalódni,'.mert nincsenek többé Amikor Heródes bevégezte életét, íme, az Úr angyala megjelent álmában Józsefnek Egyiptomban és így szólt: "Kelj föl, vedd magad mellé a kisgyermeket és anyját, és menj Izrael földjére. Meghaltak ugyanis, akik a gyermek életére törtek." Ő fölkelt, maga mellé vette a kisgyermeket és annak anyját, és bement Izrael földjére. Mivel meghallotta, hogy Arkelausz uralkodik Júdeában apja, Heródes helyett, félt odamenni. Miután álmában intést kapott, eltávozott Galilea vidékeire. Odaérve egy Názáretnek nevezett városban telepedett le, hogy így beteljesedjék, amit a próféták mondtak: ""Názáretinek fogják hívni."

 

RÉSZLET A LUKÁCS SZERINTI EVANGÉLIUMBÓL

Azokban a napokban történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quirinius, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.

Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: "Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket." Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: "Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!" Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: "Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott!" Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket. Miután látták, az ezen gyermekről nekik mondottak alapján ismerték fel. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén. Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében egyeztette. A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik.

Amikor eltelt a nyolc nap és körülmetélték, a Jézus nevet adták neki, ahogy az angyal nevezte, mielőtt még a méhben megfogamzott volna.

Amikor elteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elő volt írva: az anyaméhet megnyitó minden elsőszülött fiú az Úr szentjének hívatik, s az áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye előírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát.

Íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: "Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek." Apja és anyja csodálkoztak azon, amit fiukról mondott. Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: "Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak - a te lelkedet is tőr járja át -, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai."

Volt egy Áser törzséből való, Anna nevű prófétaasszony, Fánuel leánya, aki már igen öreg volt. Hét évig élt férjével lánysága után, aztán özvegyen maradt. Már nyolcvannégy esztendős volt. Nem hagyta el a templomot soha, éjjel-nappal böjtben és imádságban szolgált. Ebben az órában is odajött, dicsőítette az Istent, és beszélt róla mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálem megváltását.

Miután így eleget tettek az Úr törvényének, lementek galileai városukba, Názáretbe. A gyermek pedig nőtt és erősödött, bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme volt vele.

 

Az evangéliumok hitvallásként íródtak. Olyan szemtanúk írták le Jézus életét, akik meggyőződtek arról, hogy Ő a próféták által megjövendölt és Isten által megígért Messiás, az Üdvözítő. Valójában hitvallásnak, és nem a mai értelemben vett beszámolónak szánták őket. Így historikus adatokat nem is lehet követelni a szövegen, legföljebb néhány történelmi fogódzópont következtethető ki belőle. Mindez azért lehetséges, mert nem csak adatokat nem akar közölni a Szentírás, de eltitkolni sem akarja azokat. Hozzávetőleges biztonsággal meg lehet állapítani Jézus születési évét, kb. Kr.e. 7-6. Történetileg igazolni lehet, hogy Názáretben nevelkedett stb. Azonban születésének pontos dátuma, ami eleve egy „modern” kérdés, hiszen még néhány száz évvel ezelőtt is érdektelen dolog volt, ma is kérdéses és kideríthetetlen. Jézus születésének időpontjáról azt mondhatjuk, hogy a pásztorok akkor éppen kint legeltettek a mezőn. Ez Palesztinában március-áprilistól novemberig történt.

Az első három évszázad keresztényei számára Jézus „születésnapja” összekapcsolódott azzal a hitvallással, hogy ki is Ő valójában. Kezdettől fogva olyan naphoz kötötték, aminek valami fontos jelentése van. Ez a nap január 6-a volt. Ekkor ünnepelték az Epifániát, Krisztus kinyilvánulását. Eredetileg ez egy eretnekek, a gnosztikusok által kreált ünnep volt, aminek több pogány, illetve archaikus előzménye és gyökere is kimutatható. Ezen a napon Dionysos (termékenység) ünnep volt, ami a nappalok látható meghosszabbodásával állt kapcsolatban. Alexandriában ezen a napon ünnepelték a szűz Korétól származó Aion születését, illetve ez a nap Osirisnek szentelt nap volt. Ezen az éjszakán ünnepelték azt is, hogy a Nílus vize megtelik különös csodaerővel. Így hát érthető, hogy erre a napra került Krisztus megkeresztelkedése, hogy a pogányokkal szemben hirdessék, Jézus az igazi isteni Lény, aki a földön megjelent, akinek „vízbelépése” adott annak valódi termékenyítő erőt, ami aztán a keresztelés gyakorlatához vezetett. Kelet hivatalos egyháza, amelyik bár harcolt a gnosztikusokkal és más eretnekekkel, mégis jó érzékkel átvett tőlük egyházi szokásokat. Ezek a gnosztikusok, Basilides tanítványai, január 6-án, Jézus epifániáját, istenségének megjelenését ünnepelték, mondván, hogy az isteni Krisztus csak Jézus megkeresztelkedésekor jelent meg a földön.

Az „ortodoxok”, akik Krisztus tulajdonképpeni megjelenését nem a megkeresztelkedéséhez kötötték, hanem születéséhez, hiszen Jézusban az Isten testben jelent meg köztünk, az epifániában ezt is kellett, hogy ünnepeljék. A 4. század elején Krisztus istenségével kapcsolatos viták során, egyre inkább fokozódott az igény, hogy Jézus születése is hangsúlyt kapjon, és liturgikusan is ünneplésre kerüljön, annak ellenére, hogy a születésnap megülése antik pogány hagyomány volt.

Így állítható, hogy a 4. század első felében az Egyház január 6-án epifániát ünnepelt, és ezzel Krisztus születését és megkeresztelkedését egymással összekapcsolta. Az eredeti keresztelési ünnepből semmit el nem vettek, csak hozzáadták a születés ünnepét.

Az ünnep lefolyása két részre osztható. Január 5-ről 6-ra virradó éjjel volt Jézus születésének ünnepe, a január 6-i nap pedig a keresztelkedés ünnepe.

Már ebben a liturgia történeti fázisban is szerepet kapott a fény szimbolikája. A sötétséget elűző, Krisztusban megjelent világosság képe, egyidős a kereszténységgel, és végig követhető az egész Újszövetségen. A fény szimbolikája jelentős szerepet játszott Karácsony végleges dátumának kialakulásában. A 325-ös Niceai zsinat elítélte azokat a tanokat, amelyek szerint Jézus születésekor nem maga az Isten lett emberré. A zsinaton fontos szerepe és helye volt a római egyháznak, ahol Karácsonyt december 25-én kezdték ünnepelni, s ahonnan az új dátum elterjedt. December 25-e mellett szólt az a szempont, hogy így külön hangsúlyt kapott Krisztus test szerinti születése. Másrészt, ezen a napon egy fontos pogány ünnep volt; a Keletről beszüremkedett, és gyorsan nagy tért nyert Mithras, a legyőzhetetlen Nap ünnepe. Ezt az ünnepet „Mithras Sol Invictus”-nak nevezték, és annyira beleívódott a kultúrába az erős szimbolikája miatt, hogy még Nagy Szent Leó pápa is meg kellett hogy feddje azokat, akik ezen a napon a „Nap születését” ünnepelték Krisztus születése helyett.

Simeon úgy köszöntötte Jézust a Templomban, mint aki „világosságul jött a pogányok megvilágosítására.” A keresztények számára Ő az igazi Nap, aki teremtette azt.

Az új időpont kialakulásában szerepet játszott Nagy Konstantin birodalomépítő politikája, aki a kereszténységet azért támogatta, mert ennek szervezettsége, egyetemessége és átláthatósága alkalmassá tette a birodalom összetartására, míg a számtalan kusza pogány kultusz nem tudta biztosítani mindezt. Sokkal inkább jól fölfogott érdeke volt ez, mint meggyőződése és hite. Ezért igyekezett a Nap-kultuszt és a Krisztus-kultuszt egyesíteni.

Azzal, hogy Karácsony december 25-re került, egy ősi archaikus hagyomány került ismét a fölszínre. A december 25-e és Vízkereszt közötti 12 napot az elkövetkező 12 hónap előképének tekintették, ami viszont összefüggött a teremtés újévi megismétlésének gondolatával. Ez, bár pogány hiedelem, mégis utat talált magának a kereszténységen keresztül is, hiszen az a fölfogás, hogy a kozmosz veszélyeztetett ingatag valóság, amit a káosz állandó elnyeléssel fenyeget, s ezért megerősítendő, összefügg azzal a gondolattal, hogy meg kell ismételni az istenek példaadó cselekedetét, amit „ab illo tempore” tettek a világ teremtésekor, annyira hozzátartozik az emberiséghez, hogy a jungi értelemben vett kollektív tudattalan részének kell tekinteni. A fény és sötétség szimbolikája mellett ez a másik, olyan archaikus elem, amit Jézus születésének ünnepe magába fogadott.

Az archaikus szimbólumoknak másik nagy bokra Karácsony ikonográfiáját alakította ki. Úgy lehet tekinteni ezeket, mint a borostyánt, ami fölkúszik a fára. Szép, de vigyázni kell vele, mert előbb-utóbb megölheti a fát. Ezek a szimbólumok is könnyen önállósulhatnak, s akkor hitünk szent titkaiból puszta emberi szimbólumok lesznek. Ez a veszély a New Age, illetve a postmodern következtében, sajnos, egyre közelibb. Mégis érdemes vele foglalkozni velük, mert megmutatják, hogy a Kinyilatkoztatás hogyan használ föl mindent, ami emberi, s a kultúra, a psziché minden szimbóluma hogyan teljesedik be Krisztusban.

A Szentírás világosan leírja, hogy Jézus születése hogyan történt. Ikonográfiai szempontból Lukács evangéliumának a szövege a döntő. Ennek nyomán bontakozott ki Karácsony képi ábrázolása.

Először, inkább a pogány világ hódolatát, a háromkirályok imádását ábrázolták. Főleg a szarkofág domborműveken maradt fönt ez az ábrázolási típus, amelyik Jézus születését volt hivatva megjeleníteni. A későbbiek során önálló elemként is megjelent maga a születés: A szorosan bepólyált gyermek Jézus a jászolban, egy ökör, és egy szamár, valamint egy illetve több pásztor.

Eleinte, az ökör és szamár képe fontosabb motívuma volt az ábrázolásoknak, mint maga az Istenszülő, hiszen az Izaiás prófétánál olvasható sorok: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát, Izrael azonban nem ismer engem, népem nem ért meg” (Iz1,3) beteljesedésének tekintették Jézus születését.

Később, az Efezusi zsinaton, krisztológiai szempontok alapján, Theotokosznak (Istenszülő) nyilvánították Máriát, azaz kimondták, hogy ő Istenszülő, nem pedig antropotokosz (emberszülő), aki csak embert hozott a világra. Ettől kezdve Jézus kilétének, születése mibenlétének fontos „jele” Szűz Mária alakja, s így a karácsonyi ikonok szereplőjévé is vált.

A 6. századtól kezdődően Szent József is megjelenik a képeken, de ő is mindig mint tanúja, meghatározója Karácsony nagy misztériumának. Az események színtere istálló, oldalt nyitott cseréptető, ami elsősorban a nyugati ábrázolásokban terjedt el. A keleti egyházakban ugyanez barlanghoz kötődik, amit a különböző apokrifek (Biblián kívüli írások, a szó azt jelenti: rejtett, titkos) határoztak meg. A bizánci képtípusokban Máriát, az antik születés-ábrázolásoknak megfelelően, matracszerű fekhelyen pihenve mutatják, a szüléstől kimerülten. A barlang fölött, keleten, mindig ott a csillag, ami valójában a Mágusok imádásához tartozik, de szintén az apokrifek alapján a Születés-ábrázolásokon is jelen van. Ezt, a12. századtól kezdődően a nyugati egyház is átveszi.

Szintén az apokrifekből került át először a keleti ábrázolásokba, majd a nyugatiakba is, Zelominak és Salomenak, a két bábának az alakja. Az ő szerepeltetésük ugyancsak teológiai jelentőségű, amit az is alátámaszt, hogy bár Nyugaton ódzkodtak az apokrifektől, ez az elem mégis átkerült ide is, hiszen Salomeról följegyezték, hogy kételkedett a szűzi születésben, ezért büntetésből elszáradt a keze, de aztán Jézus meggyógyította. A bizánci ábrázolások jellemzője még a jászol és az oltár összekapcsolása, hiszen úgy is ábrázolták Jézus „bölcsőjét”, mint amihez magas fölépítmény tartozik, egy vagy több nyílással, ami a szentföldi zarándokok beszámolójára alapozódik. Ez a sajátosság a konkrét történelmi dimenzió mellett - hiszen viszonylag korai időponttól kezdve Betlehemben megtalálható az ilyen építmény -, az Eucharisztiára utal. Betlehem annyit jelent, mint „kenyér háza”, a jászol formája az oltárhoz hasonlít, s így Krisztusra, mint az Élet Kenyerére utal.

Van még egy érdekes visszatérő motívum, ami Keleten és Nyugaton egyaránt elterjedt. Ez Szent Józseffel kapcsolatos. Általában mezítláb, ülve ábrázolják, mint aki tépelődik, s egy pásztor-féle alak, a kísértő áll előtte, kezében bottal. Ilyenkor Ő a megkísértett, mondván: „kivirágozhat-e a bot, szülhet-e szűz”. A kísértésre József részéről az aszkézis a válasz, mint Mózesnél, aki levetett sarujával vallja meg, hogy szent ez a hely, mert maga Isten van jelen. Más ábrázolásokon harisnyája van a kezében, ami értelmezhető akár a föntiek szerint is, de úgy is, mint aki betakarni akarja a Gyermeket.

A reneszánsz hajnalán, a nyugati ikonográfiában, különböző hatások nyomán, archaikus elemek tünedeznek elő Karácsony ábrázolásában. A kolduló rendek, különösen a ferencesek prédikációi, fokozták az érzelmek szerepét, és a bensőségesség került előtérbe. A 14. századtól kezdve, az addig párhuzamosan futó, keleti és nyugati ábrázolások elkülönültek egymástól. Nyugaton a barlang képe háttérbe szorult, átadva helyét először a „sátortető” alatti ábrázolásnak, majd pedig az antik romok, illetve a szabad ég alatti oszlop képének. Mindez pedig összekapcsolódott egy megváltozott perspektívával, amit röviden úgy lehet összefoglalni: Mária térdel, esetleg egy oszlophoz támaszkodik, a gyermek Jézus a puszta földön fekszik, illetve némi szalmán vagy egy kis leplen, Szent József a Gyermek mellett, vagy hátrébb térdel, áll, kezében gyertyával, bár a képen nappali világosság ragyog. Az esemény a szabad ég alatt, antik romok előterében, vagy közöttük játszódik. Ez az ábrázolási mód, egyháztörténetileg, egyrészről, a Szent Bonaventúrának tulajdonított vízió nyomán alakult ki, amelyben a „Meditationes Vitae Christi” szerzője azt írja: „Amikor a szülés perce elközelgett, fölemelkedett a Szűz, és egy oszlophoz támaszkodott.” A látnok szerint Mária azért térdel, mert nem szenvedett úgy, mint a földi asszonyok, fájdalom nélkül hozta világra Gyermekét, majd utána imádta Őt. Ezt a típust erősítette meg egy szintén 14. századi misztikus, Svéd Szent Brigitta látomása: „Hirtelen, egyetlen pillanat alatt hozta világra Fiát, akiből elmondhatatlan fényesség áradt, ami a Naphoz sem hasonlítható, nemhogy a gyertyához, amivel József világított. Az isteni fény teljességgel elnyomta a gyertyavilágot… Azonnal láttam a dicső Gyermeket, aki ruhátlanul és fénylően ott feküdt a földön. Teste teljesen makulátlan volt. Hallottam az angyalok bájos énekét is. Amikor a Szűz érezte, hogy már megszületett a Gyermek, lehajtotta fejét, imára kulcsolta a kezét, és nagy áhítattal imádta Fiát.”

Ami különösen érdekes, ebben az ábrázolási módban, hogy gyakorlatilag minden elemében eltér az evangéliumok leírásától, és minden konkrét hatás ellenére, egészen ősi nézetek felszínre kerülését jelenti, aminek amúgy is kedvezett a renesance. A földre fektetés, illetve földre születés képe gyakorlatilag interetnikus sajátosságnak tekinthető minden földművelő kultúrában. A gyermek elsősorban a Földanyáé, az Anyafölddé, s ezért helyezik a megszületettet, illetve a haldoklót a „szülőföldre”. A vallástörténet ezt nevezi „humi positio”-nak, amit szinte mindenütt megtalálunk a világon. Számos szobor a születésistennőket (Eileithüia, Damia, Auxeia) térdelve mutatja be, pontosan egy olyan nő helyzetében, aki a földre szül. Az egyiptomi szövegekben a - földre tenni - annyit tenni, mint szülni. Könnyű megérteni e szokás vallási értelmét: a születés és a szülés, annak az aktusnak a mikrokozmikus változatai, amelyet a föld példamutatóan hajt végre.

Még elterjedtebb az újszülöttek földre fektetése, ami egyes európai országokban még ma is megtalálható szokás, amikor is a gyermeket először megfürdetik, azután bepólyázzák, és a földre fektetik. A szülés a föld termékenységének emberi változata, a nő termékenységének kozmikus mintája. Ez azt jelenti, hogy a Földanya mindent világrahozó termékenységgel bír.

Mindezek alapján mondhatjuk, hogy a reneszánsz elején kialakuló új képtípus visszatalált az ősi archaikus szimbólumokhoz, amelyek az emberi gondolkodás legmélyebb rendszerét jelenítik meg.

Ebből a szempontból különösen érdekes az oszlop szerepeltetése. Ennek a szimbólumnak keresztény jelentősége van. Az oszlop az Egyházat jelenti, amellyel a kereszténység épít. Az oszlop Jézus megostorozásánál is szerepet játszik. Születésénél a Gyermeket az oszlop mellett dicsőítik, halála előtt az oszlophoz kötözve ostorozzák. Ez az az oszlop, amit az angyalok szoktak a kezükben tartani. A romok jelentik az összedőlt antik világot, amin egy új világ épül, de jelentik Dávid király romba dőlt palotáját is, a királyi házat, amit Dávidfia, a Messiás fog helyreállítani. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa. Ha arra gondolunk, hogy a földre fektetés szimbolikája milyen mélyre nyúlik vissza, akkor az oszlop keresztény értelmezése mögött fölfedezhetjük az archaikusat, a jóval ősibbet. Ez az „axis mundi”, a világtengely. A föld körülötte válik lakhatóvá, s változik „világgá”. Az axis mundi jelöli ki mindig a világ közepét, mert az archaikus gondolkodású ember ott akar élni, ahol az ég a földdel kapcsolódik. Ez pedig csak a világ közepén valósulhat meg.

Az archaikus mítoszok szerint „az ember teremtésében a világ teremtése ismétlődik meg, ezért az első embert a „föld köldökében”, a világ középpontjában, a Paradicsomban, ami a „föld köldökén volt”, vagy Jeruzsálemben, kellett megteremteni. Ezt a középpontot pedig a különböző „axis mundi” reprezentánsok jelölik ki (létra, fa, hegy, oszlop stb.). Így azok az ábrázolások, ahol Jézus a földön fekszik, Édesanyja oszlopnak támaszkodik, vagy amellett térdel, kereszténységen kívüli, illetve azt megelőző szimbolikával rendelkeznek. Tehát Jézus születése a világ közepén történik.

Karácsony ikonográfiája szerteágazó szimbólum-bokor, ami különböző eredetű és jelentésű elemeket foglal magába. Mindez nem kisebbíti hitünket, az „abszolút Üdvözítőben”, Jézus Krisztusban, hiszen nekünk, keresztényeknek, Isten Megtestesülése teszi lehetővé, és biztosítja a szimbólumok érvényességét. Jézus Krisztusban teljesedik be a kultúra, a psziché, illetve az emberi természet minden igaz próbálkozása és törekvése, hiszen Ő az Igazság. Ezért nem kell megijedni, ha keresztény művészeten keresztül utat talál magának valami, ami tételesen nem keresztény.

Az Atyák tanítása szerint, az Isten a teremtéssel szétszórta az ige magvait a világban (logos spermatikois), ami mindenfelé kicsírázott, s különböző mértékben ugyan, de termést is hozott. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy Isten igaz Igéje maga jött el közénk, beteljesítve mindent, amire akár tudatosan, akár tudattalanul vágyunk. „Minden őáltala és őérte teremtetett.”  Karácsony ünnepe sokáig a templomi liturgia keretében élt, majd a 16. században a reformációval kezdett beköltözni a házakba és az ünnepeket és szertartásokat otthon is ünnepelték. Kialakult sok karácsonyi szokás, például a karácsonyfa-állítás. A 18. században már egész Németországban szokás volt karácsonyfát állítani. Innen jutott el a 19. században Ausztriába, majd egész Európába, a kivándorlókkal az Újvilágba, és így kezdett megtelepedni a keresztény világban.

 

Karácsony ábrázolása

Karácsony ábrázolásában  a központi téma a jászolban fekvő újszülött Jézus Édesanyjával és Szent Józseffel. Az ábrázolások elemeit az ószövetségi próféciák és előképek határozták meg: csillag Jákob törzséből (Számok 24,17), az ökör és a szamár (Izajás 1,3; vö. Habakuk 3,2), Jessze fája (Izajás 11,1), barlang (33,16-17). Jézus születésének előképe Izsák (Teremtés 21,1-3) és Sámson (Bírák 13,24) születése. Mária szűzi szülésének előképei az égő csipkebokor (Kiv 3,2), Áron vesszeje (Számok 17,8), Gedeon gyapja (Bírák 6,36), a bezárt kapu (Ezdrás 44,2).

A Legenda Aurea szerint Jézus születését rendkívüli természeti jelenségek is jelezték: En-Gediben egy szőlőskert kivirágzott és termést hozott (vö. Én 1,14); Rómában leomlott a béke temploma, s egy forrásból olaj kezdett ömleni.

Az első ábrázolások (320-25) szarkofágokon maradtak fenn: a Kisded jászolban fekszik, mellette ökör és szamár (Milánó, Szent Ambrus bazilika, Stilicho szarkofágja, 4. század vége). Az egyházatyák értelmezésében az ökör a Törvénnyel megkötött zsidóságot, a szamár a bálványozás terhét hordozó pogányságot jelképezi, mindkettőjüket megszabadítja a született Gyermek. A karácsony első mellékszereplője egy pásztor, a megváltásra váró emberiség képviselője. Máriát eleinte csak a Háromkirályok imádása-képeken ábrázolták, az efezusi zsinat után hangsúlyozottan jelenik meg. Szent József az 5. század tűnt föl, Máriával szemben, a jászol másik oldalán. Az istállót csak a hátfal és a tető jelezte, a Gyermek oltárszerű emelvényen is látható. A középkor végéig élő kompozíción középen van a jászol, mögötte az ökör és a szamár, jobbról és balról Mária és József. A 6. századi Palesztinában alakult ki az a típus, mely az istálló helyett barlangba helyezte a jelenetet.

A születést részletesen bemutató ábrázolások a (Krisztus valóságos emberségét tagadó) gnosztikusokkal és dokétákkal folytatott viták hatására alakultak ki: Mária a kép egyik oldalán fekszik, József a másik oldalon áll, közöttük az Újszülött. Olykor a szűzi szülés tanújaként a pásztorok helyett az apokrif iratokból ismert két bába látható. Egyikük, Szalóme (aki kételkedvén a szűzi szülésben, ellenőrizni akarta azt, de megbénult a keze, s Mária gyógyította meg) az ábrázolások gyakori szereplője lett. Gyakori elem a Kisded fürdetése is, mely szintén a valóságos emberségre utal. A középkor után az Anya és a Gyermek kapcsolata uralkodó: a Kisded nem a jászolban, hanem Anyja ölében van. A nagyobb kompozíciókon a pásztorok és az angyalok együtt imádják a Gyermeket Máriával és Józseffel.

 

A „szeretet ünnepe”. 

A karácsony az egyetlen ünnep, melyet valamilyen formában a Föld minden részén szinte mindenki megtart. A 20. század végére a karácsony azonban pusztán a „szeretet ünnepe” lett, ami nagyon sok ember számára kiiktatja az ünnep természetfölötti vonatkozásait. Szimbólumait a nem hívők (ill. a Krisztusban nem hívők) kizárólag a szeretetre visszavezetve magyarázzák. A karácsony azonban a szó valós értelmében csak akkor a szeretet ünnepe, ha az ünneplő számára a szeretet:- Isten, ill. az Ő Fia (vö. 1János Levél 4,7). Az ember a szeretetet azáltal ismeri meg, hogy Isten szeretetből ajándékozta nekünk a Fiát. A Fiúisten az Atya és az irántunk való szeretetből lett emberré, vállalta az emberség minden terhét és szenvedését, egészen a kereszthalálig. Megtestesülésének egyetlen oka a szeretet volt, hiszen a Fiúnak, aki a változatlan, boldog és örök lét birtokosa, az emberi létre, korlátaira és szenvedéseire nem volt szüksége. Ezeket egyedül a szeretet miatt vette magára. - Ha a szeretetet nem innen értelmezve ünnepeljük, akkor a karácsony a szeretet fogalmának torzulásai miatt emberi jócselekedetek és ajándékozások kiváltságos ideje csupán, hatalmas, karitatív célú lelkesültség, fölbuzdulás, az ünnep (Istennel való találkozás) misztériumában való részesedés nélkül. Jelképeinek önkényes, szubjektív magyarázata zavaros és ellentmondásos lesz: a karácsony csupán fenyőfa-ünnep, az ajándékokat a Kis Jézus helyett a Szent Miklós napjáról ide tévedt télapóhozza, az karácsonyi énekek közül kivesznek a Kisdedről és Máriáról szóló ősrégi, önmagukban is értéket képviselő gyermekdalok és kanciók, s helyettük legfeljebb a fenyőfáról, a karácsonyi cipóról és kiscsizmáról szól az ének. Az ajándékozás kimerítő kötelezettség lesz a piac és a keresk. által manipulálva. Az öröm oka a bőséges étel és ital, melynek az előállításával járó idegeskedés és feszültség ált. az ünnep estéjén robban, s teszi tönkre a család karácsonyát. A csak anyagi javakban megélt bőség és több napos tobzódás után kiábrándultság, fáradtság és belső üresség marad vissza. Mindez épp ellenkezője annak, amit a karácsony, Isten Ajándékának befogadása adhat az embernek.

 

Rónay György: Betlehem 

Minden megíratott.

A próféták megmondtak mindent jóelőre.

De a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel

 

A te szíved még mindig várt valamit.

Egy rést az örök Rendelésen,

amelyen a szeretet kiosonhat.

 

József már fáradt volt, ledőlt egy kapuboltba,

de te csak mentél házról házra, kapuról kapura,

és zörgettél és könyörögtél

Nem magadért, hanem a Gyermekért,

hogy ne fázzék, ne szúrja szalma gyönge testét,

ahogy a próféták megírták

Mert a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel

 

Hisz van-e telt pohár, melynek színén egy szirom el ne férne még?

Ház, hol egy terhes asszonynak ne jutna még hely?

Lobbant a lámpaláng, amint az érdes kéz kutatva fölemelte:

„Hé, ki dörömböl itt! Takarodjatok koldusok! Nem csárda ez!”

A tárt kapun kidőlt a jó meleg s a zsíros sültek jó szaga.

S egy kard villant: sokféle martalóc bitangol szerteszét ilyenkor,

s a bölcs polgár vigyáz a házra.

 

Betlehem bezárkózott, szíve kővé keményedett a félelemtől

Mert azokban a napokban összeíratta a népét a Császár.

Elengedték a láncról a kutyákat, nagy szelindekek futkostak a hóban,

dühösen szimatoltak szűköltek mint a lelkiismeret.

Józsefnek fájt a lába, botjára támaszkodva baktatott

az érthetetlen éjszakában.

 

Az istálló felé, amely fölött már ott égett a Csillag.

A küszödön megállt, hátrahőkölt a vastag trágya-bűztől,

s tanácstalanul visszanézett.

 

Te már tudtad, hogy nincs segítség. Az emberek bezárták szívüket,

a Szeretet hiába könyörög, nem talál rajta rést.

Fájdalmak Emberét hozod világra nyomban, fájdalmak anyja vagy,

fájás nélkül szülő; amint a nyirkos szalmára lerogytál

s öled végtelen távolából meghallottad a koldus Újszülött

didergő zokogását.

 

 

Pilinszky János: Az első karácsony óta…

Nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk; hogy fölfaljuk egymást; azt, hogy a természet „rendje” egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló.

És ebbe a kegyetlen rendbe „lépett be”, megszületvén és megtestesülvén Isten Báránya, a mi Jézusunk, hogy a világ kegyetlen rendjét megváltsa. A „vérző gúlán” mit se módosítva, gyökeresen megfordította annak jelentését. Nem tagadta, hogy „fölfaljuk egymást”. Azt mondta inkább, hogy mindannyian étel és táplálék vagyunk. Már itt, a világban, e „vérző gúlán” belül a kegyetlen tényeket a szeretet realitásává változtatta, amikor valódi ételként és valódi italként osztotta szét magát – mindannyiunknak példát mutatva.

Az első Karácsony, a Fiúisten megtestesülése óta mindenek prédája helyett mindenek ételévé, táplálékává lettünk, s tudjuk, hogy a természet rettenetes törvénye mögött valójában a szeretet örökös áldozása a végső realitás.

 

 

Pilinszky János: Karácsonyi gondolatok (részlet)

Egész létünk a szeretet isteni „túlkapásainak” a drámája. Ennek a drámának áll mintegy centrumában a megtestesülés titka az isteni ártatlanság makulátlanul tiszta jegyeivel. Így – a teremtő lemondás jegyében – a karácsony egyszerre az egész teremtés elfogadásának és szeretetben való fölülmúlásának az ünnepe. Isten szeretete és szabadsága a valóságos helye: innét univerzalitása. Ezért, hogy jó hírével mindent bevilágít, hogy térben és időben minden – ami szép és igaz – tudva, nem tudva feléje mutat, s méltán meríthet világosságot belőle.

De mint a szívünkben lakó isteni szikra, tiszta szeretet: a megtestesült Isten is csak szinte észrevétlenül léphetett közénk. Igaz: kicsiny, mérhetetlenül kicsiny fény ez – de reális. Ugyanaz a szelídség, mely engedelmességre bírta a teremtett univerzumot, és gyengédségének erejével a kereszt vereségén túl meggyőzte a világot.

A karácsonyi bölcsőben a kisdedek ártatlanságával fekszik ez az ártatlan Isten, kinek szeretete soha többé nem hagyja nyugton szívünket. Békéje örök kísértője minden békétlenségnek, szelídsége minden háborúságnak. A karácsonyi ünnep külsősége mit se ér e tiszta, ártatlan és egyetemes szeretet nélkül. Vajon valaha is meg fogja teremni valódi gyümölcseit közöttünk?

 

 

Pilinszky János: Katolikus szemmel

A karácsony úgy érkezik meg minden esztendőben, mint maga a decemberi hónap, havával és téli gondjaival, költészetével. Akár a telet, mintha az ünnepeket is elegendő volna rábíznunk a csillagok járására, hogy a nagy égi mechanizmus engedelmesen, évről évre meghozza számunkra. De ez nem így van. Az ünnep nem csak „ránk köszönt”, az ünnepet ki is kell érdemelnünk.

Annak, akinek az ünnepet már csak az idő körforgása hozza meg, annak számára lassan kihűl a karácsony melege, kiürül jelentése, míg végül kínos teherré válik.

Az ember kivételes lény. Pillanatról pillanatra rászabott életét, azt, amitől percre se tud megszabadulni, kell pillanatról pillanatra kiérdemelnie, megtalálnia. Életünk e terhes és fölemelő ellentmondásának egyik legszebb diadala, értékmérője: a valóban megtalált ünnep. Azt jelenti, hogy a gépieset, a közönyöset, a mereven ránk szabottat sikerült szabadsággá, értelemmé, szépséggé emelnünk. A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de enélkül a „pillanat” nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk.

Amikor kihagy az ünnepből a megemelő többlet, ebben valami mélyebb és alapvetőbb baj árulja el magát. Egész hitünket, annak mélységét, forrását kell megvizsgálnunk. Harcba kell szállnunk azért, ami elveszett, hogy a járulékos elemek nyomasztó romhalmaza alól ismét kiszabadítsuk a lényeget: emberi időnk isteni jelentését.

De ehhez ismét egész hit kell, s nemcsak az adott egy-két nap, hanem az egész esztendő erőfeszítése, istenkeresése.

A tét nem kevesebb: vissza tudunk-e találni a valódi evangéliumi hit és szeretet vonzásába, vagy mind kilátástalanabbul messze sodródunk tőle. Életünk monoton körforgását számunkra egyedül ez a tengely emelheti az öröklét jelképévé, a mennyei körök előképévé.

 

 

Szabó Magda: Ókút (részlet)

Megvoltak a magunk sajátos szokásai. Anyám minden süteményt jóval hamarabb megsütött, mint megjött volna az ünnep, nagy papírdobozba borította, s kinn hagyta a tüllajtós kamaraszekrényben, amelyből karácsonyig az utolsó szemig mindent kiettünk, dacosan lázadva az ünnep minden olyan megfogalmazása ellen, hogy ahhoz valamifajta, pláne rituális étel szükséges. „A karácsony – mondta apám – lelkiállapot, nem étkezés.” Nem is volt nálunk szentestére egy falat sütemény se már, mikor boldog ünnepeket kívánni mentünk ünnep első napján, minden háziasszony elragadtatva nézett bennünket, mert mi voltunk az egyedüli vendégek, akik rávetették magukat a beiglire, és boldogan felfalták, amit elibük raktak. Gyönyörű karácsonyaink voltak, író szüleim játékos kedvét viselték magukon; nem ajándékok, inkább jellegük, szagok, hangulatok emléke rögzült bennem, fény, sziporkázó ezüst meg pattogó kályhatűz apró neszei, a kemény december ragyogásában. Odakinn mint valami orgona, mereszti öles jégcsap sípjait az eresz, a szél tép ajtót-ablakot, marokra fogja a havat, górálja az üveget, apám a fa alatt Krisztus urunknak áldott születéséről énekel, ezermester kezével betlehemet fabrikál, kifaragja a szent családot puha fenyőfából, s gyöngéd ujjakkal vattaágyat vet a pici Jézusnak, akinek jászlát tehénkék és szamárkák szagolgatják.

 

Babits Mihály: Csillag után

Ülök életunt szobámban,

hideg teát kavarok...

Körülöttem fájás-félés

ködhálója kavarog.

Kikelek tikkadt helyemből,

kinyitom az ablakot

s megpillantok odakint egy

igéretes csillagot.

 

Ó ha most mindent itthagynék,

mennék a csillag után,

mint rég a három királyok

betlehemi éjszakán!

Gépkocsin, vagy teveháton –

olyan mindegy, hogy hogyan!

Aranyat, tömjént és mirrhát

vinnék, vinnék boldogan.

Mennék száz országon át, míg

utamat szelné a vám.

»Aranyad tilos kivinni!«

szólna ott a vámos rám.

»Tömjéned meg, ami csak van,

az mind kell, az itteni

hazai hatalmak fényét

méltón dicsőíteni.«

Százszor megállítanának, -

örülnék, ha átcsuszom:

arany nélkül, tömjén nélkül

érnék hozzád, Jézusom!

Jaj és mire odaérnék,

hova a csillag vezet,

te már függnél a kereszten

és a lábad csupa seb,

s ahelyett hogy bölcsőd köré

szórjak tömjént, aranyat,

megmaradt szegény mirrhámmal

keserüszagu mirrhámmal

kenném véres lábadat.

 

Gaál Szilárd: Karácsony éjjel

Elmondom nektek a csodát,

Azt a csillagos, téli éjszakát,

Amikor bölcső lett a jászol,

Együtt térdelt király s a pásztor,

Amikor üstökös ragyog.

 

Nem látta még se föld, se ég,

Sem a messze tűnt századok,

Megnyílt a menny,

S Földön, lenn

Jászolhoz gyűltek az angyalok.

 

Azon az éjjen a világ

Látta, hogy egyszülött fiát

Jászol ölébe tette.

A csodát ámulta minden,

Gyermekké lett az Isten.

 

Rég volt, bizony.

Mégis, azon a szent napon

Azóta csodák történnek,

Ha újra szól a régi ének,

Angyal suhan a város felett.

 

Mikor a szív nagyobbat dobban,

Zöld ágak között gyertya lobban,

Csodát kutat a sok gyerek.

Míg a szemükben égi a fény,

Tudni fogod, hogy van remény.

 

Sík Sándor: A napkeleti bölcsek

Ama csillag után.

A holdsugaras hideg éjszakán,

Mint egy fehérfő, csendes álom,

Úgy vonult el a komoly karaván.

És elöl ment a három.

 

A sziklás föld mogorván és kopáron

Feküdt el lábaik alatt.

Méltóságos sora a száz tevének

A harmaton halkan haladt.

És mintha fehér árnyak lengenének,

Úgy vonult végig a fehér sereg

A völgyön, akol nem nőttek virágok,

S a városon, ahol az emberek,

Nem virrasztottak és nem énekeltek

S akol nem látta őket senkisem.

 

És így suhant el csendesen

Életre éledt vágya Napkeletnek,

Az ezredéves éjszakán.

Ama csillag után.

 

Utassy József: Karácsony

Holdra ül az Életfavágó,

szalonnát süt csillagparázson.

- hova, hova, Három Királyok?!

- Betlehembe. Itt a karácsony.

 

- Siessetek csak, menjetek csak,

kísérjeten utatokon a csillag,

köszöntsétek fiamat illőn,

a Megváltót, kit Mária ringat!

 

- Urunk Teremtőnk Istenünk

Viszünk aranyat, tömjént, mirhát,

de vinnénk mi a félvilágot,

ha bírnánk Urunk ha bírnánk

 

- Jól van, jól van, Három Királyok,

menjetek csak Isten hírével,

mert hideg lesz, nagyon hideg,

farkasordító hideg éjjel.

 

Nagy Gáspár: Karácsonyéji  ár(v)ulás

Gyanútlanul hó esik a földre

gyanútlanul Ő most születik

gyanútlanul mondom a köszöntést

gyanútlanul mindörökre így

 

Gyanútlanul persze sok a pásztor

gyanútlanul három a király

gyanútlanul imbolyog a jászol

gyanútlanul ki mellette áll

 

Gyanútlanul rágcsálják a szalmát

gyanútlanul most még szamarak

gyanútlanul serdülő JÚDÁSOK

gyanútlanul Heródes alatt

 

Gyanútlanul szikrázik az égbolt

gyanútlanul olvad el a hó

gyanútlanul szépen megfeszítik

gyanútlanul minden ELADÓ

 

Utassy József: Karácsonyfa

Kis szobámba varázsodva

áll egy fényes karácsonyfa.

 

Tetejében ezüst torony,

hol maga az Isten honol.

 

A fa alatt három király:

Gáspár, Menykért meg Boldizsár

 

lesik ámuldozva hosszan:

ki tündököl a jaszolóan?

 

S virraszt ama csillag fénye

immáron kétezer éve

 

Babits Mihály: Karácsonyi ének

Miért fekszel jászolban, ég királya?

Visszasírsz az éhes Barikára.

Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:

mégis itt rídogálsz, állatok közt.

 

Bölcs bocik szájának langy fuvalma

jobb tán mint csillag-űr szele volna?

jobb talán a puha széna-alom,

mint a magas égi birodalom?

 

Istálló párája, jobb az neked,

mint gazdag nárdusok és kenetek?

Lábadhoz tömjén hullt és arany kulit:

kezed csak bús anyád melléért nyult...

 

Becsesnek láttad te e földi test

koldusruháját, hogy fölvetted ezt?

s nem vélted rossznak a zordéletet?

te, kiről zengjük hogy „megszületett”!

 

Szeress hát minket is, koldusokat!

Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.

Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk

törékeny játékunkat, a reményt.

 

Weöres Sándor: Nem akadt hely

Lukács 2:7

Nép a nép hátán nyüzsög Betlehemben,

s hogy jött, Akit évezredek óta vártak

- mily szégyen ez - a vaksággal vert ember

nem adott helyet az Isten Fiának

 

Ím, legelőször barmok szeme tágul

ámulattal az égi jövevényre,

s egy vén istálló korkarit jászolábul

elégült meg milliók lelki éhe.

 

Nem volt hely! S ma sincs! Lelkünk tele van,

száz indulat zsibongó népe lakja,

s Krisztus bolyong, az Isten hontalan!

 

....Feléd vezet ma szent Karácsony napja,

s szennyes szívem szállásának felajánlom:

fogadd el, Jézus, s tégy Uram, Királyom!

 

 

Lukács László: A karácsonyfa elterjedése

Napjainkban karácsony fénypontja Európa nagy részén és szinte világszerte az európai kultúrától befolyásolt földrészeken is a karácsonyfa, pedig mai formájában alig több mint kétszáz éves múltra tekinthet vissza.

Kialakulásának bölcsője a XVI-XVII. századi Elzász és Baden, a Rajna felső szakaszának vidéke. Közvetlen előzményére, a téli, karácsonyi májusfára utaló legkorábbi történeti adatokat itt találták meg a német néprajzkutatók. 

A XVI. századi Elzász erdészei számára kiadott utasításokból megtudjuk, hogy városi polgárok, céhtagok az erdőkben karácsonyi májusfákat vágtak. Egy polgár legfeljebb egy fát vághatott, s az sem lehetett 8 lábnál, azaz két és fél méternél magasabb. Egy 1555-ben keletkezett erdővédelmi törvény megtiltotta a karácsonyi májusfák vágását. Az elzászi Schlettstadtban a céhtagok által 1600 körül a céhházban felállított karácsonyi májusfát már közelebbről ismerjük: almával, ostyával díszítették, amit vízkeresztkor a gyerekek lerázhattak róla. Straßburgból egy 1605-ben keletkezett útleírás már a szobákban felállított fenyőfákról tudósít, amelyeket színes papírrózsákkal, almával, ostyával, cukorral díszítettek

A gyertyás karácsonyfát elsőként Lisolette pfalz-i grófnő említette 1708-ban írt levelében, amely gyermekkorának színhelyére, a heidelbergi palotára, az 1660-as évekre vonatkozik. A Rajna felső vidékéről a XVIII. század folyamán a közép- és észak-német területek lakói is átvették a karácsonyfa-állítás szokását.

A szászországi Zittauból 1737-ből arról értesülünk, hogy annyi feldíszített, gyertyás karácsonyfát állítanak, ahány megajándékozott személy van a családban. Az ajándékokat a karácsonyfák alá helyezték. Goethe még diákkorában, 1765-ben, Lipcsében ismerkedett meg a karácsonyfával, amelynek a német nyelvterületen való gyors elterjedésében Werther szerelme és halála című, 1774-ben megjelent levélregényének is nagy szerepe volt. Goethe Európa-szerte népszerűvé vált művében gyertyával, cukorkával és almával feldíszített karácsonyfáról írt.

Berlinben az első karácsonyfákat báró Wilhelm von Humboldt nyelvész, a Berlini Egyetem alapítójának házában állították 1815-ben. Berlinben és a német nyelvterület számos más vidékén is a karácsonyfa a XIX. század utolsó harmadáig kiszorította a korábban kedvelt karácsonyi piramist. Agathe Nalli-Rutenberg a régi Berlinről szóló könyvében 1912-ben így emlékezett vissza erre a gyerekkorában lejátszódó folyamatra: "Abban az időben, Berlinben a gyerekeknek karácsonyra friss fenyőfa helyett gyakran egy úgynevezett piramist állítottak fel, amit egyik karácsonyról a másikra megőrizhettek. Ez egy tarka papírral és aranyflitterrel borított faállvány volt; de a mi házunkban karácsonyra mindig egy valódi, frissen illatozó erdei fa jelent meg, méghozzá mesés nagyságú. Egészen a mennyezetig kellett érni, különben a szemünkben nem lett volna valódi értéke".

Heinrich Heine Atta Troll című költeményéhez 1846 decemberében, párizsi száműzetése idején írt előszavában a németországi karácsony jellemzőjeként említette a gyertyás karácsonyfát. 

Bécsben az első karácsonyfát a Berlinből idekerült Arnstein bankárcsalád házában állították 1814-ben. A császárvárosban akkor még különösnek számító eseményről a metternichi rendőrség bizalmas jelentéséből értesülünk. Fontos szerepet játszott a karácsonyfa bécsi meggyökereztetésében egy német hercegnő, Henriette von Nassau-Weilburg, Károly főherceg, az asperni győző felesége, aki 1816-ban állított először karácsonyfát kislánya számára. A Habsburg főhercegné kezdeményezése a bécsi arisztokrata- és művészkörökben már a következő év karácsonyán követőkre talált. A karácsonyfa teljes bécsi győzelme az 1830. és 1840. közötti évtizedben következett be: 1842-ben azt írta a drezdai esti újság, hogy a karácsonyfa a legszegényebb bécsi családoknál sem hiányozhat.

Ferenc József 1860-ban a Bécs melletti Laxenburgból még a távoli Madeira szigetére is küldött karácsonyfát, a magát ott gyógykezeltető Erzsébet királynénak.

Budán és Pesten az első karácsonyfákat az erős német és osztrák rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családokban állították az 1820-as évek végén. A karácsonyfa-állítás divatját a martonvásári grófnő, Brunszvik Teréz hozta Bécsből Budára: 1828-ban már karácsonyfát állított az általa alapított krisztinavárosi első kisdedóvó intézetben.

Báró Podmaniczky Frigyes a Budapesti Hírlap 1884-es karácsonyi számában közzétett visszaemlékezésében, valamint 1887-ben kiadott naplójában is azt állítja, hogy a karácsonyfát drezdai születésű édesanyja, gróf Noszticz-Jäckendorf Elza, egy szász királyi miniszter lánya honosította meg Pesten 1828-ban. Podmaniczky Frigyes szép visszaemlékezéséből képet alkothatunk egy reformkori pesti arisztokrata család karácsonyestjéről: "Elérkezvén karácsony napja, hat órakor háromszoros csengetés hirdette a mi karácsonyfánk megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme s mi gyermekek - öten voltunk - egy szoba közepén elhelyezett nagy asztalon, mindegyikünk külön megtalálta karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat. Még most is előttem lebeg e szeretetteljes kép, az apánk komoly, áhítatos magatartása, az anyánk jóságos tekintete, a repeső öröm a gyermekarcokon, melyeknek pírján megtört a viaszgyertyák halvány fénye. Az est azzal telt el, hogy mindegyikünk apróra megvizsgálta a nyert ajándékokat s mindegyikünk külön forró, hálás kézcsókkal megköszöné azokat a boldog szülőknek. Szüleinktől néhány tanácsot és intelmet kellett meghallgatnunk. Az akkor hallott szavak mélyen vésődtek lelkünkben, s egész éven, mint intő jobb lebegett előttünk. A karácsonynak mai formák szerint való megünneplését, vagy helyesebben magát a karácsonyfát édesanyám honosította meg hazánkban…"

Vay Sándor ezzel szemben a Jövendő című folyóiratban, 1905-ben ezt állítja: "A Christbaum (karácsonyfa) divatját József nádor harmadik felesége, Mária Dorottya hozta be nálunk." Mária Dorottya württembergi hercegnő volt, tehát a karácsonyfa elzászi, badeni törzsterületének szomszédságából került Budára 1819-ben.

A karácsonyfa első említésére elég későn bukkanunk a magyar irodalomban. Ugyan báró Eötvös József Ercsiben, 1835-ben írt irodalmi tanulmányában a XIV. Lajos-kori francia irodalomról azt írta, hogy az nem erős tölgyhöz, hanem "inkább ama fácskához hasonlatos, melyre karácsonykor gyermekeknek ajándékokat aggatnak". Első szépirodalmi említésével Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi elbeszélésében találkozunk: "Annyi ablak ki volt világítva az utcákon, fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus…"

Magyarországon a karácsonyfa nagyobb mértékben csak az 1848-49-es szabadságharc után kezdett meghonosodni. Korábban még a vidéki birtokain élő magyar arisztokrata családoknál is hiányzott. Báró Splény Béla Pest megyei, pátyi földbirtokos 1877-ben keletkezett emlékirataiban a reformkor kezdetéről, az 1824/25. év fordulójáról jegyezte fel: "A most divatozó karácsonyfák akkor még nem váltak szokássá…" A fővárosban és a dunántúli városokban aránylag gyorsan, falun jóval lassabban terjedtek. Az 1860-as években már rendszeresen nagy fenyőfavásárokat rendeztek a régi pesti városháza előtti téren. A magyar falvakban a XIX. század utolsó harmadában még főként csak a protestáns papok, a tanítók, a jegyzők, az uradalmi alkalmazottak családjainál állítottak karácsonyfát. A polgárság körében a XIX. század második felében az ifjúsági irodalom és a képes újságok írói és rajzolói népszerűsítették a karácsonyfa állítás szokását. Nagy szerepük volt a karácsonyfa megismertetésében az újságok karácsonyi mellékleteinek és a karácsonyra küldött képes levelezőlapoknak is. A Székesfehérvár melletti Sárkeresztesen az 1880-as években a református lelkipásztor és író, Babay Kálmán családjánál állítottak először karácsonyfát, a falu lakosságánál csak az első világháború után lett általános.

Ennél korábban megjelent a karácsonyfa a vidéki kastélyokban, ahol gyakran az uradalmi cselédek vagy gyermekeik is karácsonyi ajándékot kaptak a földbirtokostól. A karácsonyfát így a kastélyban dolgozó személyzet, de az uradalmi cselédség is megismerhette. Népszerű vadászírónk, Széchenyi Zsigmond (1898-1967) így örökítette meg az első világháború előtti uradalmi karácsonyt a Székesfehérvárral szomszédos grófi birtokukról, Sárpentele pusztáról:

"Hogy az ajándékokat a Kisjézus hozza - ezt tán még elhitették velem ideig-óráig. Hanem azt, hogy a karácsonyfát is ő hozná - azt bizony sohasem! Hogy is hitethették volna, mikor azt minden istenadta karácsonykor mi hoztuk az erdőről - apámmal ketten! Havas karácsonykor szánon hoztuk, különben kocsin.

Így hát huszonharmadikán befogatott, vitt magával baltát-fűrészt, kihajtott az erdőre.

Nem is egy fát hoztunk olyankor, hanem rendszerint négyet. Az iskolás gyerekekét, a magunkét, az "Öreg"-ét meg a nagymamáét. Nagyság szerint sorolom fel őket. Az iskolás gyerekeké volt a legnagyobb, hiszen az a kocsiszínbe, a Sárpentelén fellelhető legtágasabb helyiségbe került, annak plafonja, pedig magasabb volt az ebédlőénél. Nagyanyámnak viszont, aki a kert túlsó végén épült "Kislak"-ban székelt, jóval kisebb karácsonyfa kellett.  Huszonnegyedikén már reggeltől kezdve a kocsiszínben foglalatoskodtunk. Akkorra kiürítették, kitolták belőle a különféle hintókat-kocsikat-kordékat, egymás tetejére állított szánokat, helyettük hosszú asztalokat sorakoztattak a falak mellé, köröskörül. Középre pedig a nagy karácsonyfát állították. Azt díszítettük. Létrára kapaszkodva aggattuk rá a szokásos miegymást, még a legnehezebben elérhető ágvégre is csíptettünk gyertyatartót. Aztán nagy szakajtóvékában hordtuk be az iskolás gyerekeknek szánt ajándékot. Mindenkinek jutott meleg ruha, vastag kesztyű, játékszer meg irdatlan nagy dióskalács. Az asztalokon szép sorjába teregettük a fényes papírba takart csomagokat. Mindegyikre gondosan készült névcédulát tűztünk…"

A karácsonyfa megismertetésében, elterjesztésében nagy szerepet játszottak a fővárosban és a városokban polgárcsaládoknál szolgáló, majd férjhezmenetelük után a falujukba visszatérő cselédlányok is. Végül hazai elterjesztésében az árvaházak, óvodák és a gyermekkórházak is szerepet játszottak, ahol már a XIX. század második felében rendszeresen állítottak karácsonyfát a gyermekek számára.

Megjelent a templomokban is. Kiskunfélegyházán Móra Ferenc (1879-1934) gyermekkorában állítottak első alkalommal karácsonyfát a katolikus templomban. Az író Szép karácsony szép zöld fája… című önéletrajzi elbeszélésében így emlékezett vissza erre a nagy eseményre: "Nyolcéves voltam, a harmadik elemibe jártam, és először léptem a közszereplés terére. A közszereplés tere az öregtemplomunk volt. Úri divatot kezdtek a városunkban, karácsonyfát állítottak fel a szentélyben az oltár mellett, s kerestek valami alkalmas kis rongyost, aki a mennyei fenyőt felköszöntse."