VIANNEY SZENT JÁNOS

áldozópap

Jean Marie Baptiste Vianney ars-i plébános  a franciaországi Dardillyben született Lyon mellett, 1786. május 8-án. Szülei, Matthieu Vianney és Marie Beluze hat gyermeket neveltek, közülük ő volt a harmadik. Az elemi iskola óráin csak néha vehetett részt, mert apjának kellett segítenie a munkában, ezért kezdetben alig tudott írni és olvasni. a francia forradalom vallásellenessége miatt sok pap, aki tovább folytatta a szentségek szolgáltatását plébániáján, rejtőzködni kényszerült. A Vianney család továbbra is részt vett a miséken, noha ez illegális volt, így távoli birtokokra kellett járniuk, hogy hitüket titokban gyakorolhassák. Elsőáldozására titokban készült föl 1799-ben. nővérétől tanult írni és olvasni. 1805-ben amikor az egyházat az állam már kiengedte az illegalitásból, 19 éves korában apja beleegyezett, hogy elhagyja a birtokot és M. Balley, Ecully plébánosa tanítsa, többek közt latinra, aritmetikára, történelmre, földrajzra. is tanult. Tanulmányai 1809-ben ismét félbeszakadtak, amikor besorozták Napóleon seregébe, ahol megbetegedett, majd felgyógyulása után egy dezertáló csoporthoz került, végül 1810-ben tért vissza hetett Ecullybe. A lyoni érseki helynöknek és Balley pártfogásának köszönhetően befejezte tanulmányait és pappászentelték és 1815 augusztus 14-én mutatta be első szentmiséjét. Balley abbé káplánja lett, aki azonban két és fél múlva meghalt. Püspöke plébánoshelyettesi kinevezéssel Arsba küldte, ahol azt tapasztalta, hogy a vallásosság a francia forradalom éveinek egyházüldözései következtében nagy károkat szenvedett. minden buzgósága ellenére nagyon egyedül volt. Alig evett valamit. Éjszakánként fogta a lámpását, átment a templomba, bezárkózott, és ott virrasztott az Oltáriszentségnél. Megérkezése után két évvel súlyos lelki válságon ment át, ezért teljes reményvesztettségben kérte a lyoni érsektől, hogy elhagyhassa Arsot, de a Saone folyó áradása miatt nem tudott elutazni, így feladta távozási tervét. Belevetette magát a munkába: felújította öreg templomát, és a környékbeli falvakban részt vett a hitélet fellendítésére akkoriban mindenfelé tartott népmissziókban, ahol többnyire csak gyóntathatott. Miközben a többi pap között -saját szava szerint - olyan volt, mint a falu bolondja, azokat, akik rábízták magukat követték őt, sőt néhány család, akiket megragadott szava és élete, áttelepült Arsba, s lassanként maga a falu is kezdett megváltozni. De hamarosan jelentkezett a sátáni válasz is ellenségeskedés, gyanusítás, irigység formájában. Éjszai látomások gyötörték, sötétség fejedelme éjnek idején kereste fel, és próbálta teljes reménytelenségbe és kétségbeesésbe hajszolni., ezért alig aludt Tanácstalanságában sokszor a szomszédaitól kért segítséget, így több hívője puskával a vállán vonult a plébániára, hogy együtt virrasszanak vele. A félelmetes és kegyetlen jelenségek mindennapos próbatétet jelentettek számára. Bántották a bírálatok is, amelyek mindenfelől érték, nyugtalanította teológiai műveletlensége és egyre nőt a szomszédos plébánosokkal való feszültség. meggyötörték a pásztort. A szentmise volt az egyetlen forrás, ahol felüdülést talált. Ekkor határozta el, hogy a Gondviselésről elnevezett arsi iskolát átalakítja a szegény és kitett kislányok otthonává.  Minden délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is, amikor lisztet szaporított. Ezzel az otthonnal olyan anyagi gondot vállalt magára, amely haláláig elkísérte. 1832-től egyre többen jöttek Arsba, a környező falvakban gyorskocsi-szolgálatot szerveztek, hogymindenki eljuthasson az arsi paphoz, ha gyónni akart nála, szinte éjjel és nappal gyóntatott.  1843-ban a lelkipásztori munkától és belső, titkos harcaitól úgy kimerült, hogy súlyosan megbetegedett, közel került a halálhoz, a betegek szentségét is felvette, és a környezete már búcsút vett tőle. De rövidesen talpra állt és felgyógyulása uelmenekült falujából. Az emberek azonban utána mentek, s mikor megtalálták, erőszakkal vitték vissza. Tudatlanságának terhétől nyomasztva és a munkától túlterhelve segítőtársat kért egy megfelelően képzett pap személyében, akit miután megkapott hamarosan zsarnokoskodni kezdett felette. Ez az állapot hét évig tartott, mialatt ő teljesen visszahúzódott, csak mentegette káplánja erőszakosságát és szenvedett. Közben nyomorúsága ellenére megadatott neki a szó, amellyel szíveket tudott megnyitni, és - anélkül, hogy észrevette volna - csodákat művelt. Az évenként Arsba zarándokló emberek száma pedig a százezer felé közeledett. Amikor püspöke elhelyezte a káplánt, attól félt, hogy ismét egyedül marad, ezért püspöke új káplánt küldött melléje. Lassan mindenét szétosztotta a szegények között, vagy amije volt, az ő javukra eladta. A tisztelet megnyilvánulásai ellenére - püspöke tiszteletbeli kanonokká, a kormányzat pedig 1855-ben lovaggá tette -meg volt győződve semmiségéről. 1859 augusztus 4-én halt meg. X. Pius pápa 1905-ben boldoggá, XI. Pius pápa 1925. május 31-én szentté avatta, 1929-ben pedig a plébánosok patrónusává nyilvánította.

Olvasmány Vianney Szent János áldozópap hitoktatásából

Fiacskáim! Fontoljátok meg: a keresztény ember kincse nem a földön, hanem a mennyben van. Tehát gondolatainkat is oda kell irányítanunk, ahol a kincsünk van.

Az embernek az a hivatása és feladata, hogy imádkozzék és szeressen. Ha imádkoztok és szerettek, íme, ez az ember boldogsága itt a földön.

Az imádság nem más, mint egyesülés Istennel. Ha valakinek a szíve tiszta és Istennel egybefonódott, valamiféle gyönyörűség és kedvesség tölti el, és ez megittasítja, és csodálatos fénnyel veszi körül. Ebben a bensőséges egyesülésben olyan lesz Isten és a lélek, mint két egybeolvadt gyertya, amelyet különválasztani már senki sem képes. Fölségesen szép dolog Istennek ez az egybefonódása parányi teremtményével; olyan boldogság ez, amelyet fel sem lehet fogni!

Mi méltatlanok lettünk arra, hogy imádkozzunk, de végtelen jóságában Isten megengedte nekünk, hogy beszélgessünk vele. Imádkozásunk tehát Istennek tetsző kedves áldozat.

Fiacskáim, a ti szívetek kicsi, de az imádság majd kitágítja, és képessé teszi arra, hogy szeresse Istent. Az imádkozás azt eredményezi, hogy már előre megízleljük a mennyországot, hogy a mennyországból is eljusson már valami hozzánk. Soha sincs imádság az édes vigasz utóíze nélkül. Az imádság ugyanis méz, amely a lelken elömlik, és azzal jár együtt, hogy minden édessé válik. Imádkozáskor – ha helyesen történik – a fájdalmak eloszlanak, mint nap hevére a hó.

Az is az imádság eredménye, hogy nagyon gyorsan elrepül az idő, és oly gyönyörűség tölti el az embert, hogy észre sem veszi az idő hosszúságát. Halljátok csak: amikor Bresse faluban voltam plébános, egy alkalommal szinte valamennyi paptársam beteg volt, hosszú utakat bejárva jó Urunkhoz imádkoztam, és az idő – higgyétek el nekem – egyáltalán nem tűnt fel hosszúnak.

Vannak olyanok is, akik egészen belemerülnek az imádságba, mint a halak a hullámokba, azért, mert egészen átadták magukat a jó Istennek. Nincs semmi megosztottság a szívükben. Ó, mennyire szeretem ezeket a nemes lelkeket! Assisi Szent Ferenc és Szent Koletta látták is Urunkat, és társalogtak vele olyan módon, mint ahogyan mi beszélgetünk egymással.

S ezzel szemben, mi hányszor eljövünk a templomba, és nem tudjuk, hogy mit is tegyünk itt, vagy mit is kérjünk! Ámde valahányszor valamelyik embertársunkhoz elmegyünk, nagyon is jól tudjuk azt, hogy milyen ügyben mentünk oda. Sőt, vannak emberek, akik a jó Istenhez – úgy látszik – így szólnak: „Csak egy-két szavam lenne hozzád, és máris továbbmegyek…” Gyakran gondolok arra, hogy midőn imádkozni jövünk az Úr elé, teljesülne is minden kívánságunk, ha valóban élő hittel és igazán tiszta szívvel kérnénk azt.

Könyörgés

Mindenható és irgalmas Istenünk, te Vianney Szent János áldozópapot csodálatos lelkipásztori buzgósággal tüntetted ki. Add, hogy közbenjárására és példája nyomán szeretetünkkel megnyerjük testvéreinket Krisztusnak, és velük együtt eljussunk az örök dicsőségbe. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.