Főoldal / Hitünk és életünk / Ünnepek / Egyházi ünnepek / VIRÁGVASÁRNAP

VIRÁGVASÁRNAP

Az Úr szenvedésének vasárnapja

 A nagyhét első napja. Leggyakoribb neve: a Küriaké tón baión (görög), Dominica palmarum (latin): ‘a pálmaágak vasárnapja’, az Úr Jézus jeruzsálemi bevonulására utal. Azokon a területeken, ahol nincs pálmafa, használatos a virágvasárnapnév, mely zöldellő vagy virágzó, Magyyarországon a legkorábban virágzó fűzfaágakra utal (barka). A szenvedés 2. vasárnapja név a húsvéti idő utolsó két hetére, a szenvedés idejére utal; ezen belül a feketevasárnaphoz képest a második vasárnap a virágvasárnap.

Liturgiájának sajátossága a barkaszentelés, a virágvasárnapi körmenet és evangélimként a passió, lehetőleg énekelve. A liturgikus reformig a Máté passió hangzott el. 1967-től „A" évben a Máté, „B" évben a Márk, „C" évben a Lukácsk-passió hangzik el.

Virágvasárnap az Úr Jézus szenvedésének kezdete. A nép messiásként fogadja Jézust, de úgy, amiből látszik, hogy teljesen félreértették az egész nyilvános működését, igehirdetését, azt, amit Önmagáról mondott. Győztes királyként fogadják, ezért terítik eléje ruháikat, tördelnek pálmaágakat, azt gondolták ugyanis, hogy csodatévő hatalmával most fogja legyőzni a rómaiakat, és alapítja meg Dávid birodalmát. Jézus azonban nem politikai uralmat akart létrehozni, nem politikai értelemben vett ország az Ő Országa, amelynek eljöveteléért naponta imádkozunk a Miatyánkban: "Jöjjön el a Te Országod". A tömeg ünnepli Jézust, mint Megváltót, de nem értik meg Őt, ez Passiójának, szenvedésének kezdete. Lelkileg szenved, a meg nem értéstől, félreértéstől, s közben a zajos tömeg olyat követel Tőle, amit nem tud, és nem is akar megtenni.

A liturgia barkaszentelési körmenettel kezdődik, ami jeruzsálemi eredetű, ahol ilyenkor pálmaágakat szenteltek és azzal vonultak be a templomba, emlékezve Jézus ünnepélyes bevonulására. A barka az újjáéledő természet első jele, így Európa ezen a részén a pálmák örökzöldjét helyettesítik, szimbolizálva az élet legyőzhetetlenségét, amit Krisztus szerzett meg nekünk. A szentelt barkához sok hiedelem kapcsolódott, használták orvosságként, vihar ellen, de ezek a szokások a tisztelet mellett sokszor babonásak.

 

Passió a Szent Lukács  szerinti evangéliumban (22,14-23,56)

Amikor eljött az óra, asztalhoz ült az apostolokkal együtt, 15és azt mondta nekik: »Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvednék. 16Mert mondom nektek: többé nem eszem belőle, amíg be nem teljesedik az Isten országában.« Azután fogta a kelyhet, hálát adott, és így szólt: »Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között. Mert mondom nektek: mostantól fogva nem iszom a szőlő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa.« Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!«Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet, és azt mondta: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik.(Kiv 24,8; Jer 31,31) 21De íme, az áruló keze az enyémmel együtt van az asztalon. Mert az Emberfia ugyan elmegy, amint el van rendelve, de jaj annak az embernek, aki elárulja őt!« Erre ők kérdezgetni kezdték egymástól, hogy ki az közülük, aki ezt megteszi?

Versengés is támadt köztük arról, hogy ki a nagyobb közülük. Erre azt mondta nekik: »A nemzetek királyai uralkodnak a népeken, és akiknek hatalmuk van fölöttük, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így tegyetek, hanem aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és aki elöljáró, legyen olyan, mint a szolga. Mert ki nagyobb: az, aki az asztalnál ül, vagy az, aki felszolgál? Nem az, aki az asztalnál ül? Én mégis úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál.
Ti kitartottatok velem megpróbáltatásaimban, ezért nektek adom az országot, amint nekem adta Atyám, hogy asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse felett.

Simon, Simon! A sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited, és egykor megtérve, megerősítsd testvéreidet.« Ő erre azt mondta neki: »Uram, kész vagyok veled a börtönbe és a halálba is menni!« De Jézus azt felelte: »Mondom neked, Péter: mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor is letagadod, hogy ismersz engem.«

Aztán azt mondta nekik: »Amikor erszény, táska és saru nélkül küldtelek titeket, szenvedtetek-e valamiben hiányt?« Ők azt felelték: »Semmiben.« Majd így folytatta: »Most azonban akinek erszénye van, vigye magával, hasonlóképpen a táskát is; akinek pedig nincsen, adja el a felső ruháját, és vegyen kardot. Mert mondom nektek: be kell teljesednie annak rajtam, ami írva van: ‘A gonosztevők közé számították’. Mert ami rólam szól, az beteljesedik.« (Iz 53,12) Erre ők így szóltak: »Uram, íme, itt van két kard.« Ő pedig azt mondta nekik: »Elég!«

Aztán elindult, és szokása szerint az Olajfák hegyére ment; követték őt a tanítványok is. Amikor odaért, azt mondta nekik: »Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!« Majd mintegy kőhajításnyira eltávolodott tőlük, és térdre borulva így imádkozott:»Atyám! Ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd.« Ekkor megjelent neki egy angyal az égből, és megerősítette. Aztán a halállal tusakodva még buzgóbban imádkozott. A verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei. Majd felkelt az imádságból, és odament a tanítványaihoz, de a szomorúságtól alva találta őket. Azt mondta nekik: »Miért alszotok? Keljetek föl, imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!«

Még beszélt, amikor egy sereg közeledett; Júdás vezette őket, egy a tizenkettő közül. Odament Jézushoz, hogy megcsókolja.Jézus azonban azt mondta neki: »Júdás! Csókkal árulod el az Emberfiát?« Azok, akik körülötte voltak, látva, hogy mi készül, azt mondták: »Uram, közéjük vágjunk karddal?« Egyikük rá is csapott a főpap egyik szolgájára, és levágta a jobb fülét. De Jézus azt felelte: »Hagyjátok, elég!« Aztán megérintette a fülét, és meggyógyította. Akkor Jézus ezt mondta azoknak, akik ellene jöttek, a főpapoknak, a templomőrség tisztjeinek és a véneknek: »Mint rabló ellen, úgy jöttetek kardokkal és dorongokkal. Amikor nap mint nap köztetek voltam a templomban, nem emeltetek rám kezet, de ez a ti órátok, és a sötétség hatalmáé.«

Megragadták tehát őt, és a főpap házába vitték. Péter pedig messziről követte. Amikor tüzet raktak az udvar közepén és körbeülték, Péter is közéjük ült. Egy szolgáló meglátta, hogy ő is ott ül a tűznél, szemügyre vette, és azt mondta: »Ez is vele volt!«De ő tagadta: »Asszony, nem ismerem őt!« Nem sokkal ezután egy másik látta meg, és így szólt: »Te is közülük való vagy.« Péter azt felelte: »Ember! Nem vagyok!« Körülbelül egy óra múltán ismét erősítgette egy másik: »Bizony, ez is vele volt, hiszen galileai.«Péter erre így szólt: »Ember! Nem tudom, mit beszélsz!« És azonnal, mikor még beszélt, megszólalt a kakas. Akkor az Úr hátrafordult, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, hogy azt mondta neki: »Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor is megtagadsz engem.« Ekkor kiment, és keservesen sírni kezdett.

A férfiak pedig, akik őrizték, gúnyolták és verték őt. Letakarták az arcát, és azt kérdezték tőle: »Prófétálj! Ki ütött meg téged?«És egyéb szidalmakkal is illették.

Mihelyt megvirradt, egybegyűltek a nép vénei, a főpapok meg az írástudók, és főtanácsuk elé vitték. Így szóltak: »Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk!« Ő azt felelte nekik: »Ha megmondom nektek, nem hiszitek el; ha pedig kérdezlek titeket, nem feleltek. 69De mostantól fogva az Emberfia a hatalmas Isten jobbján fog ülni«. (Dán 7,13; Zsolt 110,1) Erre mindnyájan azt mondták: »Tehát te vagy az Isten Fia?« Jézus azt felelte nekik: »Ti mondjátok, hogy én vagyok.« Azok erre így szóltak: »Mi szükségünk van még tanúságtételre? Hiszen mi magunk hallottuk a saját szájából.«

Akkor mindannyian fölkerekedtek, és elvitték Pilátushoz. Ott így kezdték vádolni: »Azt tapasztaltuk, hogy ez félrevezeti népünket, megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt mondja magáról, hogy ő a Messiás király.« Pilátus megkérdezte tőle: »Te vagy a zsidók királya?« Ő azt felelte: »Te mondod.« Pilátus erre kijelentette a főpapoknak és a tömegnek: »Semmi vétket sem találok ebben az emberben.« De azok erősködtek, és azt mondták: »Föllázítja a népet tanításával egész Júdeában, Galileától kezdve egészen idáig.«

Ennek hallatára Pilátus megkérdezte, hogy ez az ember Galileából való-e. Amint megtudta, hogy Heródes uralma alá tartozik, elküldte Heródeshez, aki maga is Jeruzsálemben volt azokban a napokban. Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült. Már régóta szerette volna őt látni, mert hallott felőle, és remélte, hogy a szeme láttára valami csodát tesz. Hosszasan kérdezgette, ő azonban semmit sem felelt. A főpapok és az írástudók pedig ott álltak, és hevesen vádolták. Heródes a kíséretével együtt megszégyenítette őt, csúfot űzött belőle, aztán fehér ruhába öltöztette, majd visszaküldte Pilátushoz. Azon a napon Heródes és Pilátus jó barátok lettek, előtte ugyanis haragban voltak egymással.

Pilátus pedig összehívta a főpapokat, a nép vezetőit és a népet, s azt mondta nekik: »Idehoztátok nekem ezt az embert, mint a nép lázítóját. Kihallgattam előttetek, de semmi vétséget sem találtam ebben az emberben mindazok közül, amikkel vádoljátok. Sőt Heródes sem, mert visszaküldte őt hozzánk. Láthatjátok tehát, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem követett el. Megfenyítem ezért, és szabadon bocsátom.« Erre valamennyien fölkiáltottak: »Veszítsd el ezt, és bocsásd el nekünk Barabást!« Őt valami lázadásért és gyilkosságért vetették börtönbe, amely a városban történt. 2ilátus ismét szólt hozzájuk, mert szabadon akarta bocsátani Jézust. De azok kiáltoztak: »Feszítsd meg, feszítsd meg őt!« Ő azonban harmadszor is szólt hozzájuk: »De hát mi gonoszat tett? Semmi halált érdemlő dolgot nem találtam benne. Megfenyítem tehát, és elbocsátom.« De azok nem tágítottak, hanem nagy hangon követelték, hogy feszítse meg. A lármájuk egyre erősödött. Pilátus ezért úgy döntött, hogy legyen meg, amit kívánnak. Amint kérték, szabadon bocsátotta azt, akit lázadásért és gyilkosságért vetettek börtönbe, Jézust pedig kiszolgáltatta akaratuknak.

Miközben elvezették, megragadtak egy bizonyos Simont, Cirenéből valót, aki a mezőről jött, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után. Nagy népsokaság követte őt, köztük asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus odafordult hozzájuk, és így szólt: »Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok! Magatokat és gyermekeiteket sirassátok! Mert jönnek majd napok, amikor azt mondják: ‘Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak!’ 3kkor azt kezdik majd mondani a hegyeknek: ‘Szakadjatok ránk!’ És a halmoknak: ‘Takarjatok el minket!’ (Óz 10,8) Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi lesz a szárazzal?«

Vele együtt vittek két gonosztevőt is, hogy kivégezzék. Amikor a Koponyahelynek nevezett helyhez értek, megfeszítették őt ott, és vele a gonosztevőket is, az egyiket jobbról, a másikat balról. Jézus ekkor így szólt: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.« A ruháit elosztották, és sorsot vetettek rájuk. (Zsolt 22,19) A nép bámészkodva állt ott, a főemberek pedig így gúnyolták őt: »Másokat megmentett, mentse meg most magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja!« (Zsolt 22,8) A katonák is gúnyolták őt. Odamentek, ecettel kínálták, és azt mondták: »Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!« Felirat is volt fölötte: »Ez a zsidók királya.« A megfeszített gonosztevők közül az egyik szidalmazta: »Nem a Krisztus vagy te? Szabadítsd hát meg magad, és minket is!« De a másik megrótta ezekkel a szavakkal: »Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat sem cselekedett.« Aztán így szólt: »Jézus, emlékezz meg rólam, mikor eljössz országodba.« Ő azt felelte neki: »Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!«

A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, a kilencedik óráig.  A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: »Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!« E szavakkal kilehelte a lelkét.(Zsolt 31,6) Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Istent, és így szólt: »Ez az ember valóban igaz volt.« Az egész sokaság, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verve hazatért. Jézus minden ismerőse, és az asszonyok, akik Galileából követték őt, távolabb állva figyelték mindezt.(Zsolt 38,12)

Volt egy József nevű, derék és igaz férfi, a főtanács tagja, aki nem értett egyet a határozatukkal és tetteikkel. Arimateából, a zsidók egyik városából származott, és maga is várta az Isten országát. Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és egy sziklába vágott sírba helyezte, amelyben még senki sem feküdt. A készület napja volt, és közeledett a szombat. Az asszonyok, akik Galileából jöttek vele, utánamentek, és megnézték a sírt, hogy miképpen helyezték el a testét. Aztán hazatértek, illatszereket és keneteket készítettek, de a szombatot a parancs szerint nyugalomban töltötték.

 

Himnuszok és olvasmány az imaórák liturgiájában

Olvasmányos imaóra himnusza

Zengd, ó, nyelv, a győzedelmet,

mely dicső harc vége lett,

s a keresztnek szent jeléről

mondj dicsérő éneket;

ilyen hősi áldozattal

csak Megváltónk győzhetett.

 

Szánta Isten, hogy kísértve

vétkeztek az ősszülők,

mert az átkos alma révén

csak halálra leltek ők,

s Fát jelölt ki, mely a másik

fának átkát oldja föl.

 

Üdvösségünk drága művét

rend kívánta, szent, örök,

hogy okosság nyerjen harcot

százfortélyú rossz fölött:

onnan jöjjön gyógyulás is,

hol sebet a bűn ütött.

 

Mikor hát a szent időnek

teljessége ránk köszönt,

küldetett az égi várból

ama drága Egyszülött,

és a tiszta szűzi méhben

testruhába öltözött.

 

Harminc éve már lepergett,

földi élte ennyi csak;

kínhalála küldetés volt,

önként vállalt áldozat:

ő a Bárány, kit magasba

a keresztfa felmutat.

 

Jézust, Atyját és a Lelket

szent himnuszunk zengje meg,

Hármas-Egynek dicsőségét

énekeljék mindenek,

mert az ő nagy kegyességük

a világnak üdve lett! Ámen.

 

Reggeli dícséret himnusza

Epeital elepeszti,

vérzi testét szeg, tövis;

lándzsa forrást nyit szívében:

ömlik drága vér s a víz;

ez a szent hab mos fehérre

eget, tengert, földet is.

 

Hű keresztfa, minden fánál

százezerszer nemesebb:

virág, lomb, fa, drága termés

erdőn nem nő becsesebb.

Édes ág te, édes szeg te,

de a terhed édesebb.

 

Hajtsd meg lombod, ó, magas fa,

nyisd ki védő ágaid.

Születtél bár oly keménynek,

most az egyszer légy szelíd,

és öleld át puha-lágyan

nagy Királyod tagjait!

 

E világnak áldozatját

méltón csak te fogtad át,

hullámhányta életpályánk

révbe rajtad át talált,

s mert a Bárány vére mosta,

le is győzte a halált.

 

Jézust, Atyját és a Lelket

szent himnuszunk zengje meg,

Hármas-Egynek dicsőségét

énekeljék mindenek,

mert az ő nagy kegyességük

a világnak üdve lett! Ámen.

 

Napközi imaóra himnusza

Magasztos üdv örömhírét

hívő világ ma ünnepeld:

bűntől megváltó Jézusunk

halál urát tiporta el.

 

Pálmák, olajfák ágait

lengetve tódul a tömeg:

„Dávid fiának hódolat!” –

útján ujjongva zengenek.

 

A legfőbb szent Uralkodó

elé siessünk hát mi is,

dalolva himnuszát, vigyük

örömnek pálmaágait!

 

Segítse botló lépteink

a boldogító égi kéz,

hogy zengjük mindig mindenütt

a hála méltó éneket.

 

Atyának szól dicséretünk,

és áldjuk egyszülött Fiát,

s Vigasztaló Lelkűknek is

dicsőség mindörökkön át! Ámen.

 

Esti dícséret himnusza

Királyi zászló jár elöl,

keresztfa titka tündököl,

hol megfeszítve haldokolt

ki minden testet alkotott.

 

Kegyetlen lándzsa verte át

gonosz vasával oldalát,

belőle víz és vér ömölt,

mely szennyet, vétket eltörölt.

 

Rajtad tündöklik, drága fa,

királyi vérnek bíbora;

ó, választott jeles faág,

ki szent testét karoltad át!

 

Világ bűnének zálogát

te hordtad értünk, boldog ág;

a mérleg voltál, s rajt' e test

pokolra-süllyedőt emelt.

 

Köszöntünk, oltár s áldozat,

hol szenvedésből fény fakadt,

az élet rajtad halni szállt,

s megtörte holta a halált.

 

Kereszt, üdvöz légy, szent remény!

A szenvedésnek ünnepén,

növeld a jók kegyelmeit,

és oldd a bűnös vétkeit!

 

Szentháromság, dicsérjenek,

üdvösség kútja, mindenek;

s kiket megvált a szent kereszt,

kegyelmed mindig óvja meg. Ámen.

 

 

Olvasmány Szent András krétai püspök szónoklataiból

Jöjjetek, mi is menjünk fel az Olajfák hegyére, fussunk Krisztus elé, aki Betániából ma visszatért, és önként vállalta a tiszteletreméltó és boldogító szenvedést, hogy bevégezze üdvözítésünk szentségét, mi pedig az előttünk járóval találkozzunk. 

Íme, jön, és önként Jeruzsálem felé veszi útját. Jön, aki értünk alászállt a magas égből, hogy minket, akik a bűn mélységébe zuhantunk, fölemeljen magához, amint a Szentírás mondja: minden fejedelemség, hatalom, erő és minden néven nevezendő méltóság fölé (Ef 1, 21). 

Íme, jön, nem dicsőséges fényben, nem győzelmi pompában. Nem vitatkozik – úgymond –, és nem kiabál, senki sem hallja szavát (Mt 12, 19). Hétköznapi ruhában és egyszerű kísérettel, szelíden és alázatosan vonul be. 

Nosza, siessünk mi is ezzel a szenvedésére igyekvővel, tartsunk együtt azokkal, akik elébe vonultak. De ne úgy, hogy pálmaágakat és ruháinkat terítsük útja elé szőnyeg gyanánt, hanem amennyire csak tőlünk telik, megalázódó lélekkel, őszinte szívvel és elhatározással mi magunk boruljunk le elébe, hogy befogadhassuk a hozzánk jövő Igét, és így magát az Istent, akit soha senki föl nem foghat. 

Urunk örül annak, hogy ilyen szelídnek mutatkozik előttünk, hiszen ő valóban szelíd, de a mi esendő gyarlóságunk fölé emelkedik. Örül annak, hogy közénk jött, hogy hasonló lett hozzánk, és hogy e hasonlósága által magához emel bennünket, és visszavezet magához minket. 

Aki jóllehet a mi áldozataink és kicsinységünk fölött áll, amint a Szentírás is mondja: – gondolom, saját dicsősége és isteni természete miatt is – felszállt az egekbe, az örök egekbe(Zsolt 67, 34). Ennek ellenére azonban egyáltalán nem szakította meg a velük való kapcsolatát, és az embereket a földi élet alacsonyságából egyik dicsőségről a másikra emeli, hogy végül a maga mennyei dicsőségébe vigye. 

Ezért tehát saját magunkat terítsük Krisztus lába elé, ne pedig a ruháinkat, ne elfonnyadó fa- és cserjeágakat, amelyek már gyümölcsöt sem hozhatnak, és az emberi szem előtt is csak pár óráig szépek. Mi inkább az ő kegyelmébe és magába Krisztusba öltözzünk, amint a Szentírás is mondja: Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra (Gal 3, 27). Mi magunk boruljunk ruháink helyett a lábai elé. 

Mi pedig, akiket előbb a bűn bíborvörösre festett be, de azután a keresztség vizébe merülve már a bárány hófehér gyapjának csillogó fehérsége ékesít, most már ne fonnyadó pálmaágakat, hanem saját magunkat mutassuk be győzelme jutalmaként a halál legyőzőjének. 

Mondjuk hát mindennap a boldog gyermekek énekét, lelkünk átszellemült pálmaágait lengetve feléje: Áldott, aki az Úr nevében jön: Izrael királya! (Jn 12, 13)

 

Pilinszky János: Virágvasárnap

Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót. Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő „szamaracska”. S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a „kövek kiáltanának!”.

Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az Evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága.

Amikor Jézus „dicsőségesen” bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.

Az igazi, a tulajdonképpeni „megdicsőülés” még hátravan. Erről az Evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.

„Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad…” „Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”

 

Szabó Magda: Ókút

De a legszebb, az örök, az igazán üdvösséges, a kettőnk – apám és én – közös titkaként kedvenc ünnep mégsem a karácsony volt, hanem egy kisebb jelentőségű nap, egy másik ünnep voltaképpeni előkészítője, bevezetője, a virágvasárnap. Apám nemigen hívta ezen a néven, gyerekkoromban minden idegen szót hűségesen utána mondtam, ezt is így jegyeztem meg, ahogy ő tanította: Palmarum. Miért szerette annyira, fűződött-e ifjúságában valami különleges élmény hozzá, vagy egyszerűen csak mindig örömre kész természetét ragadtatta el, hogy olyankor többnyire már jön a tavasz, kivirítanak a kertjében ápolt virágok, illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a böjti szelek, hozzák a langyos esőket, nem tudom. Mi köze volt hozzá, mit vállalt végül is a húsvét ideológiájából, sose jöttem rá, szenvedélyes, de mindig szemérmes egymáshoz ragaszkodásunk alaptörvénye volt, hogy egyikünk sem kérdezett a másiktól semmit, amiről a másik nem jelezte, hogy szívesen nyilatkoznék. Hogy protestantizmusa valami egészen specifikus, a maga gondolkodásához szabott, cseppet sem ortodox valami volt, azt lehetetlen lett volna észre nem vennem, hogy hitünk teológiai tételeit csak részben fogadta el, s bizonyos kérdésekben meglepő módosítást végzett Kálvin tanain, abból se csinált titkot. Néha már azt hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási, százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét, és Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi vár rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva ugyanazon a tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja, és a Golgotára kíséri. A nagy király jön, hozsanna, hozsanna, zeng a kiáltás előtte-utána, zöld ágakat szeldelnek útjára, békességet hoz népe javára. Áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe… Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene, nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az Pallagpusztán is.

 

Jókai Anna: Ima – virágvasárnap alkonyán

Istenem.

Az az alkony.

A földbe döngölt örökzöldek.

A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek.

Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva.

Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben.

Istenem.

Ez a piszkos alkony

a hamis csillogású nappal után –

Mert semmi sem volt a híg fényben valódi:

sem a csődület, sem az ujjongás,

sem az integető pálmaágak

sem a fejhangon intonált hozsanna.

Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk.

Nem itt dőlt el a sorsunk.

Istenem.

Alkony van.

Kivérzett eufória.

A tömeg berekedt.

Vedel, zabál:

Vacsorál.

A Tévé elé ül.

Új üvöltésre készül.

A „feszítsd meg” élvezetesebb.

A kereszthalál érdekesebb.

Istenem.

A nagypéntek a valóság.

Nem csap be engem.

A virágvasárnap illúzióját

engedd elfelednem.

 

 

Szabó Lajos: Imádság Virágvasárnapra

Urunk, mi nagyon gyakran beállunk a tömegbe, és azt sem tudjuk igazán, hogy mit kiabálunk. Sokszor sodródunk együtt az emberekkel. Alig látjuk a lépések értelmét, de sietünk, rohanunk és idegeskedünk. Állíts meg minket a rohanásban, szólíts meg minket a te hangoddal és irányítsd lépéseinket arra az útra, ahol te jársz.

Urunk, mi nagyon könnyen elhisszük, hogy igazunk van. Képtelenek vagyunk meghallgatni másokat, mert tele vagyunk a saját gondolatainkkal és érzéseinkkel. Tégy minket alkalmassá arra, hogy valóban meghalljuk a kérő, könyörgő vagy éppen örömtől lelkendező testvéreink hangját. Segíts az úton körülnézni. Irányítsd tekintetünket azokra, akiknek még út sem jut önző világunkban.

Urunk, szeretnénk most azokra is gondolni, akik lemaradtak az úton, vagy csalódottan visszafordultak. Adj erőt nekünk ma ahhoz, hogy a félig kidőlt fákat megtámogassuk, a száradásnak indult növényeket vízhez jutassuk. Az elromlott levegőjű falvakat és városokat kiszellőztessük, az embereket elválasztó falakon tágas ajtókat vághassunk.

Mozdíts minket tettekre. A bevonuló tömeg soraiba engedj be minket igaz énekkel és méltó ajándékkal. Lemaradástól és kidöléstől Te óvj meg bennünket. Emeld magasabbra tekintetünket, hogy távolra is jól lássunk. Ne engedd, hogy folyton azt gondoljuk: “nincs vesztegetni való időnk”. Add, hogy időnk legyen számodra, hogy a Jeruzsálembe vezető úton megtaláljuk a kiutat zsákutcáinkból. Formáld át úgy az indulásunkat, hogy végre tudomásul vegyük, veled menni a kivezető úton a legnagyobb megtiszteltetés.

Urunk, Te adj igazi tartalmat minden ma vonuló tömegnek, hogy csak nemes célok vezéreljenek embereket. Legyen látványos és vonzó a téged követő tömeg, hogy sokak figyelmét felkeltse. Hogy érdeklődők sokasága vegye körül földön élő egyházadat. Tárd ki szélesre templomaink kapuit, hogy sokan induljanak el onnan vagy érkezzenek meg oda, de mindig tehozzád. Ámen.

 

Katonai Ordinariátus © Minden jog fenntartva