Homília
Szent Gellért püspök ünnepén
Budapest, Szent István Bazilika
2021. szeptember 24.
Szent Gellért vértanúpüspök ünnepén, az imént a Máté szerinti evangéliumból hallottunk egy részletet, mely az evangélium 10. fejezetéből való. Ebben a fejezetben arról olvashatunk, hogy Jézus összehívja tizenkét tanítványát, s hatalmat ad nekik, hogy kiűzzék az ördögöket és meggyógyítsanak minden betegséget és gyengeséget. Egy paranccsal küldi őket: „Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa!”
Lelkükre köti, hogy ne vigyenek magukkal tarisznyát, sarut, botot, s csak egy ruhájuk legyen. Figyelmezteti is a 12 apostolt, hogy úgy küldi őket, mint bárányokat a farkasok közé, ezért legyenek okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok; legyenek óvatosak az emberekkel, mert bíróság elé hurcolhatják őket, ahol tanúságot kell tenniük, de mindezektől ugyanakkor ne féljenek, mert nem kell töprengeniük, hogy mit mondjanak, mert majd az Atya Lelke szól belőlük. Nyíltan megmondja a tizenkét apostolnak, hogy az ő nevéért gyűlöletesek lesznek mindenkinek a szemében, mert ez olyan időszak lesz, amikor halálra adja a testvér a testvért, az apa a gyermekét, a gyermekek szüleik ellen támadnak és a vesztüket okozzák, de aki mindvégig kitart a hitben az üdvözülni fog. Aztán ismét bátorítja őket, – s itt hangzik el az imént felolvasott rész – hogy ne azoktól féljenek, akik a testet megölik, mert a lelket nem tudják megölni, de attól a Valakitől igenes féljenek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani! Ezért az a tanítvány, aki tanúságot tesz róla, vagyis aki megvallja őt az emberek előtt, azt ő is megvallja majd Atyja előtt, de azokat, akik megtagadják őt, ő is megtagadja Atyja előtt, aki a mennyekben van.
A Máté szerinti evangélium 10. fejezete Jézus Krisztus kemény szavaival zárul le: Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembe állítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Aki apját, anyját, fiát, lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja. Mindezek a szavak tudjuk jól, hogy nem a testvéri, szülői és atyafiságos szeretet megkérdőjelezései, hanem a krisztuskövetés elengedhetetlen elkötelezettségéről szólnak
Kedves Mindnyájan!
Joggal kérdezhetné bárki, hogy az előbb elmondottak, hogyan kapcsolódnak a 980 körül Szent György napján született Szent Gellért vértanú-püspökhöz, aki a magyar honvédelmi hagyományok szerint a műszaki katonák fegyvernemi védőszentje is.
A Gellért püspökről szóló kisebb legendában ezt a szép megfogalmazást olvashatjuk róla: „Ő velencei szülők által kapta a napvilág fényét, gyermekkora óta elkezdett Isten kegyelmének ösztönzésére Urunknak, Jézus Krisztusnak szolgálni, és az evangéliumi írásoknak mindenben szót fogadni. Gyermekkorában öltötte magára a szerzetesi élet ruháját, és az ősszülők balra vivő útját elkerülve az Istenhez hasonlóvá alkotott új ember ösvényén járt. Az engedetlenség miatt elhagyott föld, azaz a Paradicsom örömeit már serdülő korában törekedett megszerezni.”
A Gellért püspökről megírt életrajzokból azt is tudhatjuk, hogy kisgyermek volt, amikor betegsége miatt szülei a Szent Márk-székesegyházzal átellenben lévő Szent György-szigetre vitték, mert úgy látszott, hogy nem marad életben. A szülők fogadalmat tettek: ha a gyermek a sziget bencés szerzeteseinek imájára meggyógyul, Istennek szentelik az életét, és mindjárt a monostorban hagyják. A gyermek fölgyógyult, ott maradt, és fokozatosan bevezették őt a kor szellemi és Szent Benedek rendjének lelki életébe. Huszonöt éves korában rendtársai a monostor apátjának helyettesévé, perjellé választották, majd Bolognába küldték tanulmányi folytatására, ahonnan 7 év múltán tért vissza, majd nemsokára megválasztották apátnak. 3 évre rá lemondott a monostor vezetéséről, hogy a Szentföldre indulhasson, de a gondviselésnek más tervei voltak.
Erről így számol be a róla szóló kisebb legenda: „Hogy tehát őszinte lélekkel élje a szent életet, az Úr sírját kívánta meglátogatni… keletre igyekezett… hogy fáradtságos zarándoklat által ő is megkapja… a Krisztusban adott áldást. Így jutott el Pannónia tájaira, amelynek kormányát akkor az igaz keresztény király, István tartotta.”
Gellért 1015-ben hajóval indult útnak két társával a mai Zadar felé, de egy tengeri vihar Isztria partjai felé sodorta őket, ahol a mai Poreč melletti Szent András-szigeten tudtak kikötni, és az ottani bencés monostorban találtak menedéket. Amíg itt voltak az ott tartózkodó pannonhalmi apát arra kérte, hogy jöjjön Magyarországra, amelynek Gellért eleget is tett, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hazánkon keresztül könnyebben eljuthat a Szentföldre. 1015. májusában érkeztek Pécsre, majd Mór pécsi püspökkel és Asztrik pécsváradi apáttal Székesfehérvárra mentek István királyhoz, aki marasztalta, majd megbízta 8 éves fiának, Imre hercegnek a nevelésével. A trónörökös 7 évig tartó tanítása után Gellért a Bakonyba vonult, a mai Bakonybélbe, ahol remete életet élt 1028-ig, mert ekkor István király megbízta a csanádi egyházmegye megszervezésével.
Első királyunk halála után a vallási és trónviszályok idején Gellért a lázadók kezére került. 1046 szeptemberében a diósdi Szent Szabina-templomban szentmisét mutatott be, majd mikor három társával a pesti révhez közeledett a besenyő Vata törzsfő emberei rájuk törtek, majd a püspököt a később róla elnevezett Kelen-hegy szikláiról a mélybe taszították. Holttestét ideiglenesen a mai belvárosi főplébánia-templom helyén álló Boldogasszony-templomban temették el, később átszállították Csanádra. Szent László uralkodása idején, 1083-ban avatták szentté István királlyal és Imre herceggel együtt.
Gellért püspök István király társa lett az országépítésben, ugyanakkor a püspök és a király lelki azonosulása más szép formában is realizálódott, ez pedig az a tisztelet, amely Jézus Krisztus édesanyja, Mária, az Istenszülő irányába nyilvánult meg, s mely egészen különleges és példa nélküli volt.
István király országát, népét és koronáját először 1000-ben ajánlotta föl az Istenanyának, mely által Mária Magyarország királynőjévé, István király és törvényes utódai a mennyi királynő földi társuralkodóivá, népe és országa pedig Mária örökségévé és országává, s annak polgáraivá lettek.
Ebben a misztikus cselekményben Gellért kislegendája szerint a püspöknek is volt része: „Az ő tanítása nyomán a magyar nemzet Krisztus anyjának nevét ki nem ejti, hanem csak úrnőnek mondja…”. Ezer táján az ’úr’ még kizárólag a király neve volt. Az ’asszony’ név az ’úr’-éhoz hasonlóan akkor a királynő kizárólagos neve, jelentése szerint ’úrnő’ volt, melyet korai okleveleink is igazolnak. Magyarország királynője, ’asszonya’, Szent István felajánlása folytán Mária lett, de mivel az országnak e földön is volt ’asszonya’, – István felesége Gizella – idővel meg kellett különböztetni a földi ’asszonyt’ a mennyeitől. Erre szolgált az akkori szent szavunk, a boldog. Így született meg a Boldogasszony elnevezés. Később a „Nagy” toldalék a kisebbik Boldogasszony ünnepe miatt vált szükségessé.
A Gellért püspökről szóló kislegenda az ő érdemének tudja be, hogy a magyarok az Istenanyát az országfelajánlás után nem nevezték többé Máriának, hanem Asszonynak. Az Ave Maria XIV. században keletkezett második versszaka bizonyítja ezt ékesen, melynek eredeti szövege így kezdődik: „Szent Mária, Isten Anyja…”. A magyarok ajkán ma is úgy hangzik, amint őt 1000-ben szent királyunk István nevezte „Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja…”
Mindezek után szeretnék most egy részletet fölolvasni Szent Gellért püspök 14. századi Nagy legendájából: „Történt aztán egy napon, amikor írt, s úgy megiramlott képzelete, hogy észrevétlen álomba szenderült, odament hozzá egy szarvastehén a borjával, s mellette mindketten leheveredtek a földre. Egyszerre a hím – egy farkas elől menekülve – közébük rontott, s szarvastehénnel elfutott, de kicsinyét Gellért mellett hagyta, ő pedig mikor hajlékába tért, a szarvasborjú követte, ő meg kenyérrel etette, úgy, hogy többé el nem szakadt tőle. Máskor pedig Gellért egy tarisznyát vitt a házába, s azt látta, hogy ajtaja előtt egy farkas hever. Észrevette, hogy sebesült, kinyitotta hát az ajtót, és a farkas vele együtt bement. Letette a tarisznyát, a farkas pedig lába előtt a földre terült, s föl sem kelt addig, míg meg nem gyógyult. Attól a naptól fogva aztán a szarvasborjú is meg a farkas is ott maradt. Kijártak a rétre és egymást nem bántották.
Lehet, hogy mai korunkban ezek az események – hadd tegyem hozzá csodás események – amelyet a legendaírók Gellért bakonybéli remetesége idejéből följegyeztek értelmetlen mesének tűnnek. A középkori ember számára ugyanakkor ez nem valami történet, elbeszélés vagy eseményleírás volt, hanem és sokkal inkább egy olyan történés, amelyben a beléje rejtett üzenet volt a döntő, amelyre felfigyeltek.
Hiszen, aki egy kiszolgáltatott állat iránt könyörületes, mennyire inkább az embertársaival, vagyiaz elesettekkel, az árvákkal, a mások által megsebesítettekkel, a betegekkel.
Aki beengedi a farkast a remetelakba, az arra is képes, hogy a kockázatra való tekintet nélkül segítséget nyújtson, megbocsásson, és minduntalan megelőlegezze a bizalmat a másik ember iránt,
A szarvas és a farkas természetük és szabadságszeretetük miatt nem kötődnek az emberhez, mégis megmaradtak Gellért mellett, mellyel a legenda azt tanítja, hogy a figyelmes szeretet jótettei képesek megalapozni az állhatatosságot, a hűséget, az önzetlenséget és az ezekben való kitartás gyakorlását.
A felnövekvő szarvast soha nem bántotta a farkas, sőt együtt töltötték az időt a réten, mely azt akarja megértetni, hogy a gondoskodó szeretet arra is képes, hogy az ellentétes természetek békéjét megvalósítsa és maradandóan biztosítsa.
Mindez ugyanakkor arról is meg győzte meg a régieket, hogy Gellért eszményien alkalmas az egyházi vezető tisztségére.
Gellért püspök ezen lelkisége-szellemisége szolgálhat magyarázatul arra, miért volt lelki rokonságban és barátságban István királlyal. Azok, akik elfogadják Isten létét, azt is föl tudják ismerni, hogy a Gondviselő akarata nyilvánult meg e két személyiség találkozásában. Termékeny kapcsolatuk elsősorban nem pusztán a hivatali együttműködésben – Imre herceg nevelése, békét teremtő nemzetközi kapcsolatok építése, zarándokházak felállítása, egy nehéz közegben megalapított egyházmegye megszervezése – nyilvánult meg, hanem abban a közös fölismerésben, hogy a hit transzcendens világában jobban biztosíthatják az általuk szolgált nép és ország jövőjét, mint bármilyen más múlandó földi eszközzel.
Mai korunkban is vannak olyan gondviselés általi lelki-szellemi találkozások, amelyek arra tudnak ösztönözni, hogy az országépítés szép munkájában a közös szolgálat reményteli távlatokat nyithat meg a jövő békéjének megteremtésében.
Gellért püspök több alkalommal is szembekerült azokkal, akik nem, vagy felszínesen, vagy csak színleg fogadták el a kereszténységet. Erről a püspök így vélekedett a róla szóló kislegenda szerint: „Pártokra szakadt Magyarország, és a papoktól a világiakig kivonja magát a kereszténység igájából. Az én munkámat és igehirdetésemet is lenézik, és nem fogadják be az Isten igéjét. A szerzetesek tarka ruhákban járnak, és hozzájuk nem illő társaságokban mulatnak, a visszavonultsággal felhagyva a magányos életet nem kedvelik.”
Számos kutató úgy gondolja, hogy a „kivonja magát az ország a kereszténység igájából” kifejezés sokak szerint nem nyílt szembefordulást jelent a kereszténységgel, nem hitehagyást, hanem valamiféle laza, a keresztény szellemiséggel már nem azonosuló életszemlélet elhatalmasodására utal.
Végezetül a ma hallott evangéliumhoz kapcsolódóan Gellért püspök életének egyik megrázó eseményét szeretném föleleveníteni mindannyiunk számára. István király halála után egyik nővérének a fiát Orseolo Pétert (1011-1046) koronázták királlyá, de később lázadás tört ki ellene, ezért elmenekült az országból. Ekkor Aba Sámuelt választották királlyá, aki azonban hamarosan népszerűtlenné vált, ezért a nemesek egy csoportja összeesküdött ellene, mire ő lemészároltatta a lázadókat. 1044 húsvétján Gellért püspök megtagadta tőle az ünnepi koronázást önkényeskedő, törvényt nem tisztelő uralma miatt, és uralmának közeli végét jósolta. Az elbeszélő legenda szerint Aba Marosszéken főembereket és püspököket küldött Gellért püspökhöz, hogy az ország koronáját ő tegye a fejére. Mivel Gellért erre nem volt hajlandó, az ott levő püspökök koronázták meg, majd a papságnak meg a népnek díszes kíséretében bevezették a templomba. Gellért azonban eltelve Szentlélekkel fölment az emelvényre és rettenthetetlenül feddeni kezdte a királyt kegyetlensége miatt ezt mondva: „A szent nagyböjti idő a bűnösöknek bűnbánatra adatott, az igazaknak jutalmul. Te viszont, ó, király, kardod gyilkosságával beszennyezted, tőlem meg elragadtad az atya nevet, mert hiszen ma nincsenek körülöttem legkedvesebb szülötteim. Ezért ma semmi irgalmat nem érdemelsz. Én pedig, mivel elkészültem arra, hogy Krisztusért meghaljak, elmondom neked a jövendőt. Íme, az eztán következő harmadik évben ellened támad a bosszuló kard, és elveszi tőled a királyságot, amelyet te csellel szereztél.”
Mikor hallották ezt azok, akik értették a latin nyelvet, intettek a tolmácsnak, hogy hallgasson, aki maga is megrettent Gellért ezen szavaitól, de a püspök hangos kiáltással így kezdte korholni: „Istentől félj, a királyt tiszteld, az atyai szót ne rejtsd el!”, mire a tolmács kénytelen-kelletlen lefordította a főpap szavait.
Vajon nem rímelnek-e Gellért püspök szavai a mai evangéliumi részlet Jézus által mondott szavaival: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni! Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani. Ne féljetek, hisz sokkal többet értek ti a verebeknél.” A két „Ne féljetek!” bátorítás Isten határtalan gondviselésébe vetett bizalomra szólít föl mindannyiunkat, míg a „Féljetek” figyelmeztetés a felelősségünket hangsúlyozza.
Gellért püspökben ott volt, ez az isteni gondviselés iránti bizalom; az a föltétlen bizalom, mely ugyanakkor nem vakmerő, és az a bizalom mely a következményekkel is számol. Ebben a reményteljes bizalomban ott van az az üdvösséges félelem, mely tart attól, hogy elronthatja azt a jót, amelyet a gondviselő Isten az emberben és az ember által akar művelni a világban.
Jézus Krisztus követése az itt és most szentségére hív bennünket abban a feladatban, amelyben minduntalan oda kell figyelnünk arra az állandó készenlétre a Mennyei Atya felé, aki Szent Fia, Jézus Krisztus által megmentett bennünket az örök haláltól és szeretetének irgalmas jóságával gondoskodik rólunk és a világról.
Adja meg a gondviselő Isten mindannyiunknak, hogy minden időben föl tudjuk ismerni az őrá való odafigyelés által, hogy a tevékeny szeretetben mi az a feladat, amelynek révén embertársainkat az üdvösség felé segíthetjük. Amen.
