Köszöntő és szentbeszéd

a Lehár Emlékév lezárásán

2021. november 14. Sarlós Boldogasszony Székesegyház

Excellenciás Megyéspüspök Úr, Kedves János atya! Főtisztelendő Helynök Úr, Kedves atyák, Kedves Kispapok!
Nagyrabecsült Kormánymegbízott Úr, Megyei és Városi Elöljárók, Fegyveres és Rendvédelmi Szervezetek Képviselői, Lovagrendek Képviselői! Kedves Testvéreim, Tisztelt Katonák!

Hálás vagyok a gondviselésnek, hogy az egyházi liturgikus év 33. vasárnapján együtt ünnepelhetjük a szentmisét Isten népének szombathelyi egyházában, a püspöki széktemplomban.
A szentmise ünneplése Jézus Krisztus utolsó vacsorájának és keresztáldozatának a jelen időben megnyilvánuló eseménye a liturgiában, amelyhez oda tudjuk vinni a mi életünket.
Szentmisénk ünneplése egy emlékévnek a lezárása, ezért lélekben és gondolatainkban idehozzunk mindazokat, akikért ezt a szent áldozatot fölajánljuk.
A 145 évvel ezelőtt született Lehár Antal ezredest, aki tizenhárom éves korától kezdett elmélyedni a hadtudomány, a hadászat és a hadviselés nem könnyű világában.
Ide hozzuk az oltárra Lehár ezredes egykori beosztottait, a császári és királyi 106. gyalogezred valamennyi katonáját.
Kedves Testvéreim! Azért, hogy fölajánlásaink kedvesek tudjanak lenni a mi Mennyei Irgalmas Atyánk előtt, kérjük most a Szentlélek Isten bátorítását gyöngeségeink, vétkeink és bűneink töredelmes megvallásához, s így méltó módon ünnepelhessük Urunk szent titkait.


Kedves Mindnyájan!

A Katolikus Egyházban a liturgikus év végéhez közeledünk, amely sajátságos módon a világvége egyfajta előképe. Ebben az időszakban a mi Názáreti Mesterünk, Jézus Krisztus igehirdető tanításának azon részei kerülnek előtérebe – ahogy ezt hallottuk a mai szentírási részletből – amelyek, mint úgynevezett apokaliptikus beszédek, a végső időkre hívják föl a figyelmet.

A Márk szerinti evangéliumból hallott részlet – amely valamiképpen Izajás, Dániel és Zakariás próféták jövendöléseit is idézi – bármennyire félelmetesnek és riadalmat keltőnek tűnik is első hallásra, valójában nem más, mint buzdítás, erőt adó reményteljesség és leginkább vigasztalás.
Urunk, Jézus Krisztus az apostolokat és bennünket is az elkerülhetetlen végidő bekövetkeztével buzdít kitartásra és helytállásra, mert Isten mindazokat, akik állhatatosan, reménykedve kitartanak Szent Fia, Jézus Urunk mellett, azokat összegyűjti a világ minden részéről.
Márk evangéliumának ez a mai részlete a könyv 13. fejezetéből való, amely az elejétől a végéig a végidőkről szól, azzal kezdve, hogy Jézus megjövendöli a nagy-nagy kövekből épült Jeruzsálemi Templom pusztulását egészen addig a mondatig, amelyben éberségre buzdít bennünket.

Az egyetemes, Isten által adott kinyilatkoztatásból erőteljesen kiviláglik, hogy a gondviselés Istene nem az emberi félelemre épít, nem akar bennünket ijesztgetni, nem is manipulálja az embert, hanem mindig a felelősségre, a személyes felelősségre irányítja a figyelmet, amelyben természetesen mindig ott van a választás és a döntés szabadsága.

Ugyanakkor ez az egyetemes és isteni kinyilatkoztatás nagyon határozottan kijózanító is tud lenni: a szenvedést, az emberi élet megannyi nehéz, fájdalmakkal, gonoszságokkal teli helyzetét és körülményeit úgy állítja elénk, mint amelyeket nem lehet elkerülni, nem lehet megúszni.

Az Istennel való közösség nem a szenvedések helyett van, hanem egyenesen ezekben van, illetve mindezeken túl. Názáreti Mesterünk, Jézus Krisztus az üldöztetéseket, a szenvedéseket, a fájdalmas és nehéz körülményeket olyan alkalmaknak tekinti, amelyek az Őróla való tanúságtételnek a helyei, olyan időszakok, amikor minden nehézség között is nyilvánvalóvá tud válni a gondviselő Isten iránti szeretet kimutatása, amelynek valósága a felebarátaink felé megmutatkozó cselekedetekben fénylik föl a maga teljességében, és csak ott fénylik föl igazán.

Nem tisztem megítélni az első nagy világégés ok-okozati tényezőit, a több millió katona, és köztük a több százezer magyar katonaelődünk halálának kiáltó kérdését és kérdő kiáltását, de azt igenis bátran ki merem jelenteni, hogy a Lehár Antal ezredes által parancsnokolt 106. gyalogezred katonái számos alkalommal föl tudták mutatni a felebarát iránti irgalmas szeretet jézusi tanításának valóra váltását az olasz fronton.
Bizonyos, hogy erre ösztönözte őket otthonról hozott, őseiktől, nagyszüleiktől, szüleiktől elsajátított vallásos hitük, az ezred tábori lelkészeinek buzgó lelkipásztorkodása, s magának báró Lehár Antal ezredesnek a példamutatása, amelynek egyik megnyilvánulását olvashatjuk a 106. gyalogezred első parancsában, ahol a „Bátorság és hűség” jelmondat után ez áll: „Az új gyalogezred elő kiáltása egy bensőséges ima legyen, amely Urunkhoz, Istenünkhöz kíván utat találni.”

Bizonyos vagyok abban is, hogy ezen ezredparancs további sorait és mondatait számos alkalommal szem előtt tudták tartani az alakulat tisztjei és altisztjei, és azok a Moson, Sopron, Zala és Vas vármegyéből származó katonák, akiknek fontos volt, hogy az adott pillanatban valóra váltsák a háború adta katonai szabályokat és a kereszténység tanítását, amelyek a csaták és ütközetek „vasesőjében” alig voltak összeegyeztethetők.
S mégis megtörtént, hogy ebben a nyomorúságos helyzetben – azt is mondhatnánk, hogy földi pokolban – is igyekeztek segíteni. Bár maguk is sokszor éheztek, de számos alkalommal lemondtak a kiporciózott élelmiszeradagról az olasz civil lakosság javára.
Heteken át cukor nélkül itták a kávét, hogy az összegyűjtött édességet oda tudják adni az olasz kisgyerekeknek.
Szénát gyűjtöttek a civil lakosság megmaradt fejősteheneinek, hogy a csecsemőknek és a kisgyerekeknek legyen elegendő tej. Az ezred orvosa ingyen gyógyította a polgári lakosságot, nem fogadva el pénzt, sem más adományt, sőt, még ő gyűjtetett ruhát a rászoruló olaszoknak.

Mondhatnánk, aligha világraszóló tettek ezek, de még ha apró és hétköznapi cselekedetek is, kiérződik belőlük az igazi emberség és az Istenbe vetett hit csodája.
Így jelenik meg előttünk annak az altisztnek az alakja, aki az egyik visszavonulásnál, mintha csak megérezte volna, hogy közel van életének a vége, kenyeret és szalonnát ad oda Lehár ezredesnek, s néhány pillanat múlva elsodorja őt a Piave folyó.

Kedves Mindnyájan!
A Lehár Emlékév lezárásával ismét fény derülhetett egy elfeledett és elfeledtetett magyar katonatiszt életére, és ráirányította sokaknak a figyelmét a 106. gyalogezred történetére és katonáira.
Köszönet érte mindazoknak, akik az Emlékévet megálmodták, megszervezték és lehetővé tették, hogy számos helyen megemlékező ünnepségek voltak ebben az esztendőben. Köszönet és nagyrabecsülés illeti őket és azokat is, azoknak az értékes munkáját, akik révén megszülethetett a „Csak egy hűséges szolgája urának” című könyv báró Lehár Antal ezredesnek, a katonának az életéről és visszaemlékezéseiről.

Őszintén hiszem és bizakodva remélem, hogy mindezek hozzájárulnak majd ahhoz, hogy mindinkább föltáruljon előttünk az elfeledett és megtiport történelmünk, amelynek tanulságait levonva, példaértékű személyiségeit megismerve és alakjukat újra és újra fölidézve, áldozatot vállaló hőseinket és katonáinkat nem feledve, úgy tudunk élni ebben az országban, hogy az evangéliumból, hitünkből és az igaz emberségből erőt merítve, föl tudjuk mutatni életünk körülményeiben mi is valamennyien a maradandó szeretet jótetteit, amelyek által az Isten uralma kézzelfoghatóvá válik mindannyiunk és az egész világ előtt. Ámen.