Beszéd a Szolnoki Vártemplom fölszentelésének 200. évfordulóján

2024. október 27.

Kedves Testvéreim!

Az első keresztény nemzedékek abban látták az Ó- és az Újszövetség közötti különbséget, hogy az előbbi „test szerinti” volt, míg az utóbbi a „Lélek szerinti”. Izrael egyetlen Istenének egyetlen temploma volt, a jeruzsálemi, mely kövekből épült. Az Újszövetség Főpapjának, Jézus Krisztusnak a templomát nem emberkéz építette, mert az a mennyben van, a benne bemutatott áldozat pedig egyszeri és mindenkorra szól: Jézus saját vérével lépett be az igazi Szentek Szentjébe: „Krisztus azonban mint a jövendő javak főpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a világból való sátoron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett.” (Levél a zsidóknak 9,11-13)

Így a földön voltaképp nincs templom, illetve, ha mégis templomról beszélünk az Lélek szerinti, ahogy írja Péter apostol írja első levelében: „Hozzá járultok, mint élő kőhöz, akit az emberek elvetettek ugyan, de Isten kiválasztott és megtisztelt. Ti is, mint élő kövek, felépültök rajta lelki házzá, szent papsággá lelki áldozatok bemutatására, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.” (2,4-5)
Ennek a Lélek szerinti templomnak az alapja Krisztus, melyet Pál apostol így mutat be: +Isten nekem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem; más pedig arra épít. De mindenki ügyeljen, hogyan épít rá. Mert a lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat… Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek?” (Első levél a korintusiaknak 3,10-11.,16)

Pál apostol az efezusiaknak írt levelében egy másik képet is használ erre a templomra, ahol az apostolok és a próféták jelentik az alapot, de a szegletkő Krisztus: „nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és szent templommá növekszik az Úrban. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.” (Levél az efezusiaknak 2,19-22)

Valójában Isten örök és végérvényes temploma maga az ember, Pál apostol ezért a Krisztust magára öltött emberről beszél, illetve az ember testéről úgy szól, mint a Szentlélek templomáról: „Nem tudjátok, hogy a testetek Krisztus tagja?... Vagy nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma, aki bennetek van, s akit Istentől kaptatok, tehát nem vagytok a magatokéi?... Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben.” (Első levél a korintusiaknak 6,15. 19-20)

Ami az egyház közösségét befogadó épületeket illeti, a keresztény nemzetek szóhasználatában nem lettek „templomok”. Erről mondtunk le a magyar a nyelvújítás korában. Az európai nyelveken a templomépület neve a benne lévőket fejezi ki: Egyház. A régi magyar nyelv hű volt ehhez; ennek emlékét őrzi a székesegyház szavunk, és eleink szép mondása: Megyek a szentegyházba. Mivel reformkori nyelvújítóink a klasszicizmus bűvöletében éltek, mely – joggal-jogtalanul – egyfajta antiklerikalizmussal párosult, ezért templomnak nevezték a szentegyházakat, és ezt hagyták ránk szóhasználati örökségül. Sajnálhatjuk, hogy más, a keresztény eszmei világ által formált nemzeti nyelvekkel ellentétben nem egyháznak mondjuk templomainkat.

Kedves Testvéreim!

A templomot alapvetően a krisztusi közösség otthonának tartjuk, amelyet megerősít az első századokban gyakorlata, ahol az istentiszteleti helyek „keresztény otthonok”, Domus Ecclesiae voltak, olyan családi házak, amelyeknek egy vagy több terme nagyobb közösség befogadására is alkalmas volt. Ilyen volt Tirannosz háza Efezusban, ahol Pál apostol tanított: „Bejárt a zsinagógába, bátran tanított három hónapon át, és meggyőzően vitatkozott Isten országáról. Mivel azonban egyesek megátalkodtak és nem hittek, sőt gyalázták az Úr útját a sokaság előtt, eltávozott tőlük. Külön hívta a tanítványokat és nap mint nap egy bizonyos Tirannosznak az iskolájában mondott beszédet. Ez két esztendeig tartott, így mindazok, akik Ázsiában laktak, zsidók és pogányok, hallották az Úr igéjét. (Az apostolok cselekedetei 19,8-10)
Ilyen épületekről beszélnek az afrikai vértanú-akták és ilyet ástak ki a régészek a kelet-szíriai határváros, az Eufrátesz melletti Dura Európosz 1922-36 közötti feltárásakor.

A III. század első felében a krisztushívők viszonylagos békét és szabadságot élveztek, számuk egyre nőtt, főleg a tartományok fővárosaiban, így szükségük volt egy-egy nagyobb terem méreteit meghaladó fedett tér építésére. Az oszlopsorokkal beépített vásárcsarnokok, fedett közterek épületmodelljét vették át, ezeket latinul forum-nak, görögül bazilikának nevezték, mert Keleten ezek a csarnokok a hellenisztikus királyok kegyeként épültek.

A bazilikában a rögzített és kiemelt hely a püspöki szék (cathedra) volt. Minden közigazgatásilag számba vehető területnek volt püspöke, aki maga volt az egyház szíve: tanított, végezte a szent cselekményeket, más egyházakkal tartotta a kapcsolatot, nap mint nap gondoskodva híveiről, akiknek mindenféle ügyét is intézte. Bizonyára ismeretes mindenki előtt Szent Ágoston élete, aki Hippo Regius püspökeként zseniálisan sokoldalú gondolkodó és páratlan buzgósággal megáldott lelki vezető volt, s szinte hihetetlen módon egyesítette magában a püspöki feladatokat, a megannyi teológiai mű megírását, a folyamatos tanítást és a hozzáfordulók ügyes-bajos dolgaival – elnézést a szóhasználatért „tyúkpereikkel” – való törődést. A II. Vatikáni Zsinat is ennek a kornak a szellemében emelte ki a püspök szolgálatának jelentőségét.

A fölépülő bazilikák oszlopcsarnokait kezdetben nem díszítették szobrok, mert az antik világ bálványai még ott álltak a tereken, de a képeket sem kedvelték eleinte, nehogy a bálványimádás pótlékai legyenek, mindazonáltal a kor díszítőművészetét teljesen nem elutasították el.

A kereszténység szabad kibontakozásának évszázadaiban a IV. és az V. században az egyházak figyelmi középpontja az elmozdíthatatlan oltár lett (fölötte oszlopokon ciborium), melyet a belső tér keleti fala előtt középütt emelvényen helyeztek el, s törvényszerűen vele szemben volt a főbejárat, ami nyugati falon nyílt, és így rajzolódott ki a szentegyház tengelye. Egészen a reneszánsz korig így keletelték a templomokat. A felkelő Nap Krisztus szimbóluma volt, amely a püspöki szék feletti ablakon ragyogott be.

Az első évezred szentegyházaiban nem volt szószék, orgona, oltárszekrény (tabernákulum), de gyóntatószék sem, mert más volt a bűnbánati gyakorlat, hiszen kezdetben nagyobb nyilvánosságot kapott.
A püspök a katedrában ülve tanított, a Szent szövegeket a szentély és a templomhajó határán álló ambóról (az anabainó – fölmegy – igéből emelvény) olvasták fel.
A szószék a koldulószerzetesek buzgó tevékenysége során került a templomhajóba.
A szent zene kezdetben az ember „hangszerére” az énekre épített, ennek emlékét őrzi a gregorián zene. A templomoktól ma már elválaszthatatlan orgona, a „hangszerek király/a/nője”, eleinte az uralkodók diadalmas bevonulását a „triumfust” szolgálta, csak később építették ki csodálatos gazdagságát.

Oltáriszentséget – a mai módon – a XII. századig nem őriztek, csak a betegek számára elviendő részt tartották a templomok pasztofóriumaiban, egy falbavájt szekrénykében együtt a szent olajokkal. A tabernákulum IV. lateráni zsinat (1215) után lett általánossá, mellyel a keresztesháborúk idején túlzásba vitt és kétesértékű ereklyetiszteletet is igyekeztek kiszorítani az igaz Krisztus Test tiszteletével.
Az oldalkápolnák és különösen a mellékoltárok koszorúja a gallikán liturgiában jelent meg a VI. században, majd kolostorok templomaiban (hogy egyszerre több pap végezhessen szentmisét), de igazában csak a XIII. századtól kedve terjedt el. Korábban a nagyobb templomok középtengelyén sorakoztak az oltárok a IX. századtól fogva, mert nagyjából ekkortól ajánlja az egyház a miseszolgáltatást.

Kedves Mindnyájan!

A szentegyház nemcsak a híveket gyűjtötte össze az Istennel való találkozásra, hanem a közösség önértelmezését is kifejezte. Az ókeresztény kor hívei a közösség otthonának, ugyanakkor a zarándok egyház ideiglenes állomáshelyének tekintették templomaikat. Az 563-ban fölszentelt konstantinápolyi Szent Bölcsesség templomot (Hagia Spohia) úgy építették meg, hogy a János jelenései könyvben leírt mennyei Jeruzsálemet ábrázolja. A román és gótikus templomok ugyancsak a mennyországot akarták a hívek számára érzékeltetni, ezért került főkapujuk fölé az Utolsó Ítélet Krisztusa.

Mindezen rövidre fogott tények el kell, hogy gondolkoztassanak bennünket, hogy mi mit látunk vagy mit akarunk látni itt Szolnokon a Vártemplomban.

Korunkban sok esztendeje hangoztatott nézett lett, hogy az Istennel való kapcsolattartáshoz nincs szükség közvetítőkre, így egyházra, papokra, szentmisékre, istentiszteletre, templomra sem, hiszen Isten mindenütt jelen van, s ez azt jelenti, hogy tisztelete, a hozzá szóló imádság nem kötődik sem helyhez, sem időhöz, imádkozhatunk mindenhol mert ő mindenütt elérhető.

Mindez nem egy önálló gondolat, hanem valójában a kereszténységnek köszönhető, annak az egyetemes istenképiségnek, mely által föltekintünk arra a mindenek fölött álló Istenre, aki átöleli az egész kozmoszt és átölel bennünket. Az említett meglátás valójában tehát a kinyilatkoztatás gyümölcse, annak a gyümölcse, hogy Isten megmutatta nekünk önmagát, hiszen csak ezért ismerjük őt, csak ezért imádkozhatunk hozzá, mert elmondta nekünk, hogy kicsoda ő valójában.

Mivel a kinyilatkoztató Isten „elmondta”, hogy hogyan öltött testet a földi térben és időben, ezért a neki kijáró tiszteletadás, a hozzá fohászkodó ima, a vele való beszéd, és az istentiszteleti liturgia is illendő, hogy testet öltő legyen, éspedig annak a Jézus Krisztusnak a közvetítésével, aki értünk emberré lett, hogy általa forduljunk a három személyű egy Istenhez.

Már Pál apostol teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy a bor és a kenyér Krisztus testévé és vérévé válik, hogy ő, a Föltámadott van közöttünk és adja magát nekünk eledelként. Erre mutat rá az a nagyon határozott nyomatékosság, amellyel a János szerinti evangélium 6. fejezetében találkozunk a kenyérszaporítás után, amelyre még az apostolok is azt mondták, hogy kemény beszéd. („az én Atyám adja nektek az igazi mennyből való kenyeret… Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak… Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg… Én vagyok az élet kenyere…. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él… Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon… Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne… aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog.« (Evangélium János szerint 6,32kk.)

Az Eucharisztia célja valójában – mely mindig teljesen világos volt az Egyház történetében – a mi saját átváltozásunk, vagyis, hogy Krisztussal egy testté és egy lélekké váljunk, ahogy Pál apostol írja a korintusiaknak: „Aki pedig az Úrral egyesül, egy Lélek ővele.” (Első levél a korintusiaknak 6, 17). Krisztus Eucharisztikus teste át akar alakítani bennünket, össze akar bennünket kapcsolni, hogy ezáltal mindnyájan az ő valódi testévé váljunk.

Az Eucharisztiában Krisztus az ő valódi testét adja nekünk ajándékként, a teljesen jelenlévő önmagát. Ebben az ajándékozó odaadásban belép hozzánk és meghív bennünket, hogy mi is adjuk magunkat őneki, ahogy a Galatákhoz írt levélben olvashatjuk: "Élek de már nem én élek hanem Krisztus él bennem.” (2, 20). A szentáldozás így lesz valóban emberi, ugyanakkor embert fölemelő és átváltoztató esemény.

Krisztus Eucharisztikus Teste táplálkozásra való, mégsem közönséges kenyér. Magunkhoz venni őt egy spirituális, teljes embert érintő folyamat. Az őt „enni” azt jelenti, hogy engedem bebocsátani őt magamba, mely által át tud alakulni az énem, a személyem, és meg tud nyílni a vele és a másokkal való szeretetteljes közösségre. Ezért a szentáldozás mellett mindig ott van az imádás, vagy talán nem is mellette, hiszen az áldozás akkor éri el a maga mélységes mélységét, ha azt is imádás kíséri, imádás övezi. Ez válik sajátságosan nyilvánvalóvá azokban a templomokban, ahol Eucharisztia van, mert ott a templom nem egy üres tér, hanem annak az Úrnak a jelenléte élteti folyamatosan, aki az Eucharisztia ünnepléséből ered, s aki el szeretne vezetni bennünket magához. Egy templom, ahol az örökmécses ég, mindig több, mint egy kő építmény, mert ott mindig vár ránk és hív az Úr, mert eucharisztikussá akar tenni, elő akar készíteni a szentáldozásra, de az ő újbóli eljövetelére is.
Az utolsó vacsora termében alapított titok így válhat meghatározóvá az életünkben, ugyanakkor így válhat sajátságosan megtapasztalhatóvá a krisztusi tanítás.

Adja Isten, hogy ezt a tapasztalatot – amely eljuttat bennünket az Úrhoz – soha ne veszítsük el és azon buzgólkodjunk, hogy egyre inkább eucharisztikus keresztények, krisztusi emberek legyünk. Krisztusi emberek, akik sajátságosan Isten által lefoglaltak, akik azzal foglalatoskodnak életük zarándokútján, hogy ott, ahol vannak, a mindennapok körülményeiben valóra váltsák Krisztus követését.
Kereszténységünk bár vallási hovatartozást is jelöl, de leginkább azt jelenti, hogy a belőle fakadó értékek olyan kincsek, melyek nélkül az emberi élet nem csak, hogy szegényebb lenne, de társadalmunk sem tudna megfelelően működni.

Végezetül egy számomra értékes írásból szeretnék megosztani Kedves Mindnyájukkal néhány gondolatot. Robert Schuman, Alcide De Gasperi és Konrad Adenauer olyan világot álmodtak meg, melyben érvényesülnek a kereszténységhez tartozó értékeknek kell érvényesülniük, ugyanakkor ők voltak azok, akik, a keresztény elveket életpéldájukkal is vonzóvá szerették volna tenni mindenki számára (Gasperi és Schuman boldoggá avatási eljárása folyamatban van, és Adenauert is felterjesztették az eljárás megindítására). Természetes, hogy féltjük világunkat, a Földet, Európát, vagy hazánkat a megannyi olyan ideológiai irányzattól, amelyek megkérdőjeleznek alapvető etikai értékeket, de a megoldás, vagy egyfajta kiút abban rejlik, hogy újra és újra felfedezzük saját kereszténységünk Krisztushoz való tartozásának valódiságát és megpróbáljuk azt életre váltani. Ha rendben van az Isten és ember, az ember és ember, az ember és a természet közötti kapcsolat, akkor nem kell félnünk az értékeket negligálni akaró vagy semmibe vevő ideológiáktól. Ha rendben van az istenkapcsolatunk, s azt mindennapi imával ápoljuk, akkor mindegy, hogy milyen ideológiák jelennek meg körülöttünk. (vö. Sáhó Eszter: Ma is létezik inkvizíció. In: A közelség örömhíre. Győr, 2024.)

Hiszem, hogy a kiút-megoldás, a jövő és a megújulás – minden gyarlóságunk, gyöngeségünk és bűnünk ellenére – a mindennapok példamutatásában, a krisztusi szeretet megélésében keresendő, amely nemhogy nem könnyű, de nehéz, ugyanakkor szép és gyönyörű feladatunk. Amikor ma és a jövőben kilépünk ebből a kettőszáz éves templomból, vigyük el magunkkal a Krisztussal való találkozásunkat embertársaink közé, a hétköznapok sűrűjébe, a mindennapok körülményeibe, családjainkba, munkahelyünkre, mindenhová, ahová zarándokéletünk útján eljutunk és kínáljuk föl életünk példájával Názáreti Mesterünk szabadító igazságát, örömhírének irgalmas jóságát. Ámen.