Dr. Ladocsi Gáspár dandártábornok, tábori püspök:

A KERESZTÉNYÜLDÖZÉSEK

KEZDETEI

Róma az örök város ebben a nagy jubileumi esztendőben a földkerekség minden részéből várja a zarándokokat. A IV. századtól fogva - főképpen Damasus pápa (+384) - sokat adott arra, hogy a Rómába érkező keresztények tisztelettel vegyék körül Szent Péter és Szent Pál apostol fejedelmek emléke mellett az első keresztényüldözés vértanúit.

Amikor keresztényüldözések korát idézzük, két eszmét óhatatlanul is magunk előtt látunk. Az első három század keresztényüldözéseinek számát hagyományosan tíznek tartjuk. Több volt vagy kevesebb ez a történészek kutatásainak tárgya. Szent Ágoston volt az, aki az V. század elején az Egyház történelmét bemutatva a „konstantini fordulatig” eltelt három évszázadban, a keresztényüldözések számát apologetikus és kateketikai meggondolásból az egyiptomi tíz csapáshoz hasonlította. A második eszmei megragadást Salvador Dali adta számomra, aki az „Anyaszentegyház apotheózisa” című képen, a vértanúk egyházának három századát egy sziklában ábrázolta, amelyből vérpatakok törnek elő és folynak a tengerbe. Ezen szikla mellett lebeg egy női alak - ugyancsak az Egyház szimbóluma, és egyben felesége Gala volt a modellje - aki egyszerű ruhában öltözött és egyszerű fakereszt van a kezében. Későbbi korok Egyházát ünnepélyes főpapi körmenetként ábrázolja, a szimbolikus nőalak ruhája gazdagodik, de azt a benyomást kelti, mintha villámokból lenne szőve.

A keresztényüldözések kezdete két pólusra helyezhető. Az első a palesztínai pólus, a másik a római. Az apostolok cselekedetéből ismerjük, hogy az I. század végére, meghatározóan a Jaminia Zsinat után ( 92-94? ) a zsidóság elhatárolta magát végérvényesen „ a keresztény szektáktól”. Krisztus halála utáni fél évszázad telve volt feszültséggel. Első vértanúként Istvánt a diákónust ünnepeljük, aki az Isten jobbján látta Jézust ( ApCsel 7,56 ), ezért mint káromlót megkövezték, mivel Isten szentségébe vonta be a Názáretit. Prohászka Ottokár szépen és tömören jellemzi az első vértanú egyéniségét: kenyeret adott és követ kapott. Idősebb Jakab vértanúsága után következtek más vértanú sorsok, apostoli nemzedékhez tartozó személyiségek, mint ifjabb Jakab vagy Simon alakja. Kerényi Károllyal és Thomas Mannal vallhatjuk mi is, hogy „valami van a mítoszok alján”: jelen esetre alkalmazva a szentek legendái mélyen valami történeti igazság létezik. Ennek megfelelően számon tarthatunk Palesztínát körülvevő országokban keresztényellenes hangulatról, illetve üldözésekről. Ezen eseményeknek lehetett áldozata a tizenkét apostol többsége, és a számunkra oly fontos legendává vált Márk evangelista vértanúsága Alexandriában, akit később az ősi Aquileaban tiszteltek, de a IX: században a térség vezető szerepét átvevő Velence is magáénak akart; ereklyéjét legendásan megszerezte.

Rómában az apostoli nemzedékek korában való keresztény üldözésnek egy folyamatát láthatjuk magunk előtt. Claudius császár 49. esztendőben száműzte Rómából a zsidókat, ahogyan Suetonius megjegyzi, Crestus ügyében kitört zavargások miatt (Vitae Caes V,25.). Ekkor hagyta el Rómát Pál apostolt Korintusban felpártoló Aquilasz és Priszka (Apcsel 18,2). Valószínűsíthetjük, hogy a zsidó közösségek keretén belül térítő krisztushívők komoly feszültségeket okoztak. Ahogy Korintoszban Gallio prokonzul nem kívánt hitvitákba bocsájtkozni (Apcsel 18,12), úgy Claudius császár hivatalai sem Rómában. Római Szent Kelemen Korintosziakhoz írt levelének első része a keresztényüldözést kiváltó okok csíráját a széthúzásban, a pártoskodásban látta. Levelében következetesen idézi a midrás szabályai szerint, hogy ezek az emberi gyengeségek és hibák hogyan hívják ki Isten jogos haragját és büntetését.

Az első római keresztényüldözés Néró császár nevéhez kötődik, akinek uralkodása alatt 64. július 18-a éjszakáján Róma jelentős része lángba borult. Egyesek szerint maga a császár volt a tragikus esemény mögött, hogy a belvárosi romok helyén felépítse a Domus Aureát, vagyis aranypalotáját és az ősi várost elegáns márványpalotákkal gazdagítsa. A keresztényekre terelődött a gyújtogatás gyanúja. Őket éppúgy, mint a zsidókat sújtotta a vád: „odium generis humani”, vagyis az emberiség gyűlölete. Mivel elfogadott gyülekezési joguk nem volt, ezért „lucifuga natio”-nak is nevezték őket, vagyis a fény (= nyilvánosság) elől menekülő népségnek tartották. A hivatalviselőket nem érdekelte az ítélet és tiltás oka, hanem csak a ténye. A központi adminisztráció és hatalom rendelkezéseiben, leirataiban (rescriptio) egyértelműen bíztak. Tertulliánus a III. század elején a tiltó vádak indoklását kérte számon a birodalmi közigazgatástól, mert a gyakorlatban a halálos ítéletet hozóknak elég volt arra hivatkozni: „non licet esse vos”, vagyis nem szabad léteznetek; vagy a tiltás magyarázata: „nomen christianorium”, ez annyit jelent elég ok az elítélésre, hogy keresztények vagytok. Szent Jusztinusz vértanú, filozófus hiába érvel azzal, hogy ő a keresztények a birodalom hasznát és javát szolgálják, de a közigazgatási rendelkezéseket a hivatalviselők nem bírálhatták felül. Ezért is írja ő „a nyílt levél” formában megírt hitvédelmi iratát Antoninus Pius (135-61) császárnak és a törvényeket hozó illetve eltörlő testületnek, a római Szent Szenátusnak.

Róma felgyújtásának vádja a keresztényekre terelődött. Ők lettek a bűnbakok. Túl sokat prédikáltak arról, hogy ez a bűnös Babilon a pusztulás martaléka lesz, „a nagy parázna” elnyeri Istentől a büntetését (vö.:Jel 18). Tiberius, Caligula, Nero és Domitianus Rómájáról valóban lehetett keserűséggel beszélni. Nem csak a keresztények tették ezt, tették a költők is Ovidiustól Juvenalisig. De miért pont a keresztények? Bűnbakot mindenféleképpen találni kellett. Két szempontot figyelem előtt kell tartanunk. Az egyik Nero udvartartásában a pártoskodás napirenden volt. Érdemes odafigyelni arra a tényre, hogy Nero korábbi szerelme Akté - aki őt legyilkolása után eltemette - keresztény volt, vagy legalábbis hitjelölt, míg a „borostyánkő színű hajú” Poppea Szabina, császár utolsó nagy szerelme és felesége prozelita volt, vagyis a zsidó vallással szimpatizált. A III. századtól elterjedt a hír, hogy a két nő rivalitása szerepet játszott a tragikus eseményekben. Nero üldözése nem volt következetes, inkább teátrális módon végrehajtott megtorlás. Római Szent Kelemen már említi a század végén a mitológiai jelenetekben kivégzésre kényszerített keresztényeket, a legártatlanabbakat és legkiszolgáltatottabbakat: a gyermekeket és a nőket. A gyermekeket állatbőrbe varrva kergettek a vadállatok közé, nőket bikák szarvaira kötöztek fel, mint Dirkéket vagy a danaidák kegyetlen sorsát elevenítették fel általuk. Sienkiewicz Quo Vadis-a ennek ad népszerű lírai regényében tiszteletet és megemlékezést.

Az első keresztényüldözés hármas krízist okozott az egyházban. A világvéget váró apokaliptikus látomásoknak kedvezett Jeruzsálem ostroma és a keresztényüldözés, cskhogy mindkettő elmúlt tragikusan, de az Úr nem jött el lángba borítani ezt a bűnös világot, - így sokan kiábrándultak, elhagyták a hitet. „Boldogtalanok a kételkedők” (dipszükhia), hirdeti már Római Szent Kelemen is. Igaz még száz évig tudták igazítani a látnokok és a próféták az időpontokat a kitartás érdekében, de a mennyei Jeruzsálem nem szállt le, sem Pepuzában, sem Tiatíra határában (Kisázsia), sem másutt. Ennek az eredménye azután az lett, hogy az egykori rajongó Tiatírát Nagy Konstantin kemény rendeletével tudták csak visszatéríteni a kereszténységre.

A második krízist a hittagadók újrajelentkezése okozta. Vajon megbocsátható-e nekik, vagy ítéljen felettük az Úr, ha eljön. A Zsidókhoz írt levél az eljövendő Úrra bízza ezt (Zsid. 6,3k), Hermász látomásai egyetlen lehetőségű (una poenitentia) bűnbocsánatról beszélnek nagyon homályosan, tágabb vagy szűkebb értelemben, vagyis csak most ez alkalommal egyszer vagy mindenki élhet életében egyszer ezzel a lehetőséggel.

Harmadik krízist a keresztény misszió okozta, amely már nem a zsidóságra támaszkodott, hanem a görög-római kultúrvilágot vette figyelembe. Ezen a keresztény eszmékkel szimpatizáló embereknek nem lehetett hivatkozni az ószövetségi Szentírásra, istenkultuszról alakított gondolatvilágukat át kellett formálni. Nagy veszedelmet jelentett egyrészt azon csoportok ténykedése, akik mereven ragaszkodtak a mózesi törvény előírásaihoz, például ahhoz, hogy húsvét ünnepe Nisan 14-én legyen, bármely napra esik, sőt az Eukarisztia mellett még a húsvéti bárány pászka szertartását is megtartották. A másik oldalról jelentkezett az antijudaista irányzat, amely még az újszövetségi Szentírásból is visszautasította az ószövetségre való hivatkozásokat, vagy egyszerűen a teremtő Istent kemény dualizmusban a romlás és rontás szellemének tartotta. Velük szemben kellett megfogalmazni: hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében, és Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban. Ennek az irányzatnak kemény képviselője volt Markion, a pontuszi püspök fia, aki Rómában kétszázezer szeszterciuszt ajánlott fel tanításának elfogadásáért. Hetven évvel később Tertulliánusz indulatoktól nem mentes hangnemben utasította vissza.

Ugyanúgy léptek fel a gnosztikusok is ezen gondolkodásmódot felhasználóan. Valentinusnak akkora sikere volt bizonyos keresztény és félkeresztény körökben, hogy a II. század negyvenes éveiben majdhogynem a római egyház püspöke lett.

A hivatalos keresztényüldözés ekkor még nem bontakozott ki, de az apostoli hitletéteményt őrző egyházat számos belső feszültség morzsolta illetve edzette meg. Osztom a véleményt azon tanáromnak, aki figyelmünkbe ajánlotta az apostolok utáni nemzedékek életét és küzdelmeit, állítva azt, hogy ebben a hetven évben voltaképpen az egyház legtöbb problémája felvetődött és megoldáskeresésben irányt mutatott.

A politikai keresztényüldözés erősödött, hiszen az egyház kilépett a kislétszámú vallási közösségek keretéből; társadalmi tényezővé lett egyre nagyobb hangsúllyal. A kereszténység szemére vetett vádakat talán úgy lehet összefoglalni, hogy nem akart beilleszkedni a római birodalom követelte rendszerbe, inkább ő akarta alakítani a társadalmi életet. Nem zárt közösség kívánt maradni, hanem a missziót feladatának tekintette. A kor divatos, integráló szinkretizmusát elutasította, számára például Héliosz nem volt azonosítható Krisztussal, a mitológia istenei csak Krisztusra világítottak (Alexandriai Kelemen). A megosztottság ugyanúgy megoldások elé állította a keresztény közösségeket, de ugyanakkor segítette is a hitbeli felfogások tisztázását. A filozófiai és teológiai - használom ezt a kifejezést, a kor gyakorlata szerint: vagyis az istenség tulajdonságairól való gondolkodás - kérdések megválaszolása hozzájárult ahhoz, hogy a régi eszméket új váltsa fel. Nem békében történt ez, hanem évszázados provokációban, kihívásokban és küzdelmekben. Ezért tanulságos számunkra a megmérettetés ezen idejének ismerete.