Amikor a hét első napján, még virradat előtt a „Bocsánatosztó Názáreti” föltámadott halottaiból, arcán az Örökkévaló irgalmának bátorító derűje fénylett föl a sötétségben.

Egyedül volt. Senki sem várta. De ettől nem keseredett el. Egész valója sugárzott a gyengédségtől. Rendíthetetlen szeretettel viselte a hűtlenségeket.

Amikor nagyot sóhajtva kifújta a levegőt, azt lehetett hallani: „Békesség nektek!” (Evangélium János szerint 20,19) meg azt, amit a pásztorok harmincegynéhány évvel azelőtt hallottak a betlehemi éjszakában: „Ne féljetek!” (vö. Evangélium Lukács szerint 2,10).

Ezt mondta aztán mindenkinek, akinek megjelent és ugyanúgy törte meg a kenyeret, ahogy a szenvedése előtti este csütörtökön azon a bizonyos vacsorán, amikor azt is kérte, hogy cselekedjék mindezt, az ő emlékezetére (vö. Evangélium Lukács szerint 22,19).

Azóta a kenyér evése és a bor ivása a Vele való egyesüléssé magasztosul a szentmiseliturgia szentáldozásában, ahol titokzatosan, de nem, mint emlék van jelen, hanem mint elengedhetetlen és valóságos tápláléka a porból és az Örökkévaló Leheletéből összekevert istenképmás embervalóságnak, azoknak, akik beteljesülve hiszik nap mint nap azon ígéretét, hogy velük leszek a világ végezetéig (vö. Evangélium Máté szerint 28,20).

Annak idején sokszor beszélt az újrakezdés, az újjászületés örömének boldogságáról, mely megannyi ember életében vált megtapasztalhatóvá azóta is.

Persze, ha valaminek össze kell dőlni, ha valami csak külsőleg él, de belsőleg lehanyatlott és végleg a múlthoz tartozó, annak össze kell omlania! Az Örökkévaló nem restaurátor, vagy csak abban az értelemben, hogy mindent fölhasznál, amire a maradandó értékek új módon való megéléséhez szükség van. Derűje megerősít és bátorít az üdvösség felé vivő úton, s azt az örömöt kínálja, mely páratlan vigasztalással adja az ember tudtára azt a harmóniát, ami az Ő uralmának (országának) kapujához tud elvezetni.

Sokféle húsvét van manapság. Sokakban elevenedik meg szüleik, nagyszüleik korának húsvét ünneplése, miközben a divatosság újabb formái jelennek meg, míg mások a semmibe hullanak. A húsvéti ünnepkör minden hóbortosan babonás, természeti, ókori, középkori szokása és néphagyománya mellett Jézus Krisztus föltámadásának ünneplése tárja fel a mindent fölülmúló remény vigasztalását.

Az „ősi” és „bevált” ünneplés tapasztalata azt mutatja, hogy a húsvét egyszerre megmerítkezés Jézus Krisztus vérrel verejtékes gyötrődésében, elfogásában, kigúnyolásában, elítélésében, keresztre való fölfeszítésében, halálában, sírban nyugvásában és dicsőséges föltámadásában.

Ez a tapasztalat arra hív, hogy bízzuk életünket a Gondviselésre, aki ebben az ünnepben mutatja meg évről évre, hogy halálon túli reményt és örök életet tud adni az embernek, mely a szabadulás és a szabadság örömének útja.

A halottaiból Föltámadott adja meg a rendezett nyugalom békéjét, hogy reményekben gazdag derű töltse el mindenkinek a szívét-lelkét szerettei körében fényes húsvét napjaiban!