Berta Tibor katonai ordinárius gondolatai advent első vasárnapján

Az első adventi vasárnap liturgiája arra a folyamatos lelki éberségre hív, hogy már mostani múlandó életünkben az örökkévalókhoz ragaszkodjunk.

Ebben a nagyon nehéz feladatban segítségünkre tud lenni Izajás próféta tanítása, aki rávilágít az embervolt gyöngeségeire, a bűn és a gonoszság hatalmának való kiszolgáltatottságára, de amelynek beismerése, vétkeink megvallása elvezet az Istenhez, aki elébe siet annak, aki az igazsághoz szabja a tetteit.

Aki el tud jutni arra a fölismerésre és bevallja, hogy megkeményített szívével letért az Isten által kijelölt útról, akit át tud járni a bűnei miatti méltatlanság érzülete, abban meg tud születni az a belátás, hogy kizárólag a Teremtő Isten tud valóban segíteni az emberen.

Mindazok, akik kérik az Urat, akik nap, mint nap tudatosítják magukban elégtelenségüket és megannyi alkalmatlanságukat, el tudnak jutni arra az állapotra, amelyben egyre jobban fölismerik: minden igyekezetükkel hálát kell adniuk azért, hogy Jézus Krisztus – aki, első eljövetelekor magát megalázva testet öltött – megnyitotta az örök üdvösség útját előttük.

A most kezdődő advent minden napjának reggelén emeljük föl egész életünket Istenhez és kérjük, mutassa meg nekünk irgalmas szívét, térítsen magához bennünket, ragyogtassa ránk arcát, és töltsön el bennünket szent elhatározással, hogy éberen, virrasztva tudjunk odaállni a közelgő Krisztus elé.

Ebből az éber várakozásból születhet meg a megtérés és az ebből fakadó egymásra való odafigyelés, amely a jótettekkel válik nyilvánvalóvá.