Gondolatok Szent István király ünnepére

„Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek… amikor férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók.”[1]

Az emberiségnek, a népeknek, államoknak és intézményeiknek, de az Egyháznak is meg volt a gyermekkora, amikor úgy teremtettek kapcsolatot, úgy gondolkodtak, s formáltak ítéletet, mint egy gyermek. A felnőtt ember – optimális esetben – nem szégyenli magát a gyermekkoráért, ugyanakkor józanul megállapítja, hogy felnőttként másképp gondolkodik és viselkedik.

Mindennek meg van – ahogy a Prédikátor könyve mondja – a maga ideje: „születésnek-halálnak, vetésnek-aratásnak, lebontásnak-építésnek, sírásnak-nevetésnek, hallgatásnak-szólásnak, szeretetnek-gyűlölködésnek, háborúnak-békének.[2]

Szent István korában másnak, másképp és máshogy volt itt az ideje.

A keresztény spiritualitás odafigyel az idők jeleire és tanul belőlük, így voltak olyan elemei, amelyek idejüket múlták, és vannak folyamatosan megújuló részei, amelyeket a helyes valóságlátás és valóságértékelés tud érvényre juttatni a Lélek segítsége által.
Nem elég útra lelni,

  az úton menni kell!

  Egyedül is! – Elsőnek,

  elől indulni el!

Nem elég elindulni,

  de mást is hívni kell!

  S csak az hívjon magával,

  aki vezetni mer.[3]

Első királyunk merte vállalni az elindulás hatalmas felelősségét, és alkalmasnak bizonyult a vezetésre. A középkorkutatók legtöbbje megegyezik abban, hogy a legnagyobb államférfi volt történelmünk folyamán. Olyan uralkodó, aki az irányítás tudományát számos kihívás mellett meg tudta valósítani, amelynek az is része volt, hogy határozottan tovább építette apja Géza nagyfejedelem állam és egyházszervezést elindító munkáját.

István király rendkívüli módon fajsúlyos, számos egyéni meglátással bíró egyéniség volt, erőskezű, hovatovább vaskezű hadvezér, aki az ország belső nyugalmát és külső békéjét egyaránt meg tudta valósítani.Több mint két évtizedes viszonylagos nyugalomban való kormányzása – mely alatt ugyanakkor pl. szorgalmazta a várépítést(!) – nagyban segítette azt a sokirányú építkezést, melyet a későbbi viharok bár megtépáztak, de lerombolni nem tudtak.

Uralkodása alatt egy sereg erélyes és emberpróbáló döntésre kényszerült, melyek ma is indulatos vitákat képesek kiváltani. Az Árpád-házi szentek különös sajátossága az érzékeny lelkiismeret, így István királyról is kijelenthető, amit Szent László király fogalmazott meg a Monte Cassinó-i apáthoz írt levelében: „(Jóllehet) bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül.”[4]

Szent István egyik fő műve a magyarság keresztény hitre való áttérítése, amely bár mai szemmel vállalhatatlan és kíméletlen elemeket is mutatott, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy a nép már a vándorlás éveiben is ismerte a kereszténységet, a letelepedés utáni hittérítés pedig nagyban támaszkodhatott a Kárpát-medence keresztény hagyományaira, de a bizánci előzményekre is.  Nem volt kisebb feladat a vándorló nép helyhez kötése, a magyar törzsek sajátságos szövetségének kialakítása, amely biztosította a belső rendet és a határok védelmét. Életmentő felismerés volt, hogy a magyarság akkor maradhat meg, ha nyitunk a nyugati gondolkodás és kultúra felé, amelyből ugyanakkor nem alárendelt függés, hanem egy önálló állam jött létre.

Talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy nagyfejedelmi időszakával együtt a mintegy 41 éven át tartó uralkodás emberfeletti feladat volt. 1038-ban bekövetkezett halálakor egy kész megyerendszert, (írásos) törvényeken nyugvó, nyugat-európai típusú államot, a pápa és számos uralkodó által elismert, önálló keresztény királyságot hagyott hátra, s ezután bár nagyon nehéz évtizedek következtek, amit létrehozott, kiállta az idők próbáját. Az, hogy mi itt mindnyájan magyarul beszélhetünk, s hogy egy több mint ezer éve tartó államiságot ünneplünk, az neki köszönhető, akit – elsőként a világi uralkodók közül – éppen államszervező tevékenysége miatt avattak szentté. Első királyunk olyan példakép tud lenni, akit nem kell eszményíteni; műveinek máig ható eredményei mindennél beszédesebben mutatják nagyformátumú alakját.

Szent István előrelátó vagy még inkább mélyre látó államférfi volt, amely Istenbe vetett hitéből fakadt. Ez hit, az átimádkozott éjszakák hite – legendái elbeszélik, hogy sokszor imádkozott éjszaka – a Szentírást nem csak olvasó, hanem radikálisan tettekre váltó hit volt. Ugyanakkor a megváltásra szoruló ember hite is, amely tudatában volt gyöngeségének, de azoknak a kísértéseknek is, amelyek a Teremtés könyvének engedetlenségétől kezdve azt sugallják, hogy Istent feleslegesként, de legalábbis másodrangúként, sőt zavaró tényezőként tekintse az ember és háttérbe szorítsa azon dolgok mögé, amelyek éppen sürgetően fontosnak mutatkoznak egy-egy adott élethelyzetben. Ezek a kísértések a körülöttünk levő kisebb és nagyobb környezetünket is érintik, ahogy azt XVI. Benedek pápa írta: „A világot saját erőből Isten nélkül rendbe hozni, csak a saját teljesítményre építeni, Istent, pedig mint illúziót félre állítani; ez a kísértés fenyeget bennünket sokféle alakban.”[5]

Szent István király uralkodói cselekedeteit megelőzte egy sajátságos elvonulás az imádságba, amelyből kialakult egy belső összeszedettség, mely ellen tudott állni a kísértő torzításoknak. Helyesen imádkozó ember volt, aki elfogadta Isten uralmát (Jöjjön el a te országod!), s annak hordozójává vált életmódjában, így sajátságosan jelenvalóvá tudta tenni Isten uralkodását, és annak életet átformáló erejét. Királyi méltósága, az élenjárás kiváltsága, a hatalom igézetének kísértése, nem mosta el benne a mindennapi ember tudatát, az embervolt gyöngeségeit. A legendák úgy ábrázolják, mint aki törődik az elesettekkel, vagyis mint aki tanúságot akar tenni embertiszteletről és emberszeretetről. Ő, aki, mint király meglehetősen keménykezű bíró volt, a legendák szerint eltűrte, hogy az éhes koldusok kifosszák és bántalmazzák.

Királlyá való koronázása és országalapító tevékenységének kezdete egybeesett a Krisztus utáni első ezredforduló világvég várásának babonás gondolatokat terjesztő feszültségével, de a kereszténységen belüli kiliaszta tévtanítás megjelenésével is, mely Krisztus második eljövetelét és földi uralmának megvalósulását hirdette. Minden bizonnyal Szent István királyunkat is megérinthették az ezredvég szorongásai, de józan hite éppúgy megóvta őt a túlzásokba eső rajongás vagy a félelem különféle formáitól, de egy evilági tökéletes ország kiépítésének kísértésétől is. Az első évezred végén azzal az Egyházzal fogott hozzá az országépítéshez, amely az evangélium tanítását tisztán akarta megőrizni.

István király hitének tisztaságából fakadó valóságérzékkel vette tudomásul a kereszténység képviselőinek gyengeségeit, korának botrányos egyházi problémáit, amelyek azt a kísértést hordozták, hogy a magyarság ne maradjon a krisztusi úton, vagy térjen vissza a pogánysághoz. De ő nem vetette el a kereszténységet. Különbséget tudott tenni a hit és a hitet hirdető között, Krisztus követése és a magukat krisztuskövetőknek mondók között. Meg tudta látni azt az Egyházat, mely tagjaiban bár sokszor bűnös és nagyon gyenge, de az Isten segítsége által a maga egészében a krisztusi tanítás üdvösségszerző erejét képviseli, belső erői mindig olyan megújulást tudnak hozni, mely egyedül Istenre épít.

Nem volt jelentéktelen az a kísértés sem, hogy a kialakuló állam magába zárkózzék, és csak a saját erejében bízzon, vagy látva a nagy birodalmi erőket megadja magát és behódoljon. István király hitében nagyon jól tudta, hogy Isten minden nemzetnek más-más természetet, lelki alkatot adott. Ezért fogadott be idegeneket, ha tudást és a szellem erejének értékeit hozták, vagy látta barátságosan vendégül a zarándokokat, akik magyar földön keresztül igyekeztek a Szentföld felé, de megannyiszor nyomban kardot ragadott, ha mások a kereszténység köntösében, de a hatalom igényével jöttek és behódolásra akarták kényszeríteni a magyarságot.

A Krisztus útjáról való letérés, az Istennel perbeszálló és az őt elhagyó kísértés talán akkor volt a legnagyobb az életében, amikor fiát és trónjának örökösét, Imre herceget 1031-ben elveszítette. De éppen gyászában és az utódlás kérdésében mutatkozott meg leginkább a gondviselő Istenbe vetett hitének páratlan ereje, amikor elfogadta, azt, amin nem tudott változtatni, ugyanakkor bátorsággal vállalta a lehetséges legalkalmasabb megoldást. Amikor fia halála után élete végén – elsőként a királyok közül – a Boldogasszonynak, az Istenanyának ajánlotta az országot pontosan ezt tette, mégpedig fiúi lelkülettel. Személyes és uralkodói drámájában, arra tanít, hogy mennyire szükséges az Istenbe vetett bizalom.

Szent István az ország és a népe javát akarta, korának valóságát figyelembe véve.  Nem volt álmodozó, sem idealista, abból indult ki ami „van”. Az pedig, hogy mi „kell”, ebből következett. Ez volt hitének és politikájának is az alapja. Meggyőződését és a lelkiismeretét követte, így nagy példa a ma embere számára.

Az 1015-ben Imre hercegnek megfogalmazott Intelmekben[6] szilárd értékrendet, világos útmutatást adott. Katonai nyelven szólva a hercegnek egyfajta parancsot adott, amelyben egyik alapvető rendezési szempont: olyan parancsot lehet kiadni, amit végre is lehet hajtani. Tapasztalatokon alapuló bölcsessége, vezetői képessége, apai gondoskodása jelenik meg az Intelmekben, aholsajátos életvezetési tanácsokat ad fiának, hogy az önfegyelem eszközeivel hogyan kövessen olyan nemes célokat, amelyek nem csak az ő személyes, de a köz javát is előmozdítják.

Az atyai szeretet bensőséges és mély istenhitből táplálkozó hangján fogalmazta meg fiának, hogy miképpen irányítson egy országot, föl hívva a figyelmét az örök igazságokra és értékekre: a katolikus hit megőrzésére, az egyház és az egyházi személyek megbecsülésére, főemberek és a katonák tiszteletére, a vendégek és jövevények gyámolítására, a szülők tiszteletére, türelemre, igazságosságra, az imádság gyakorlására, alázatra, mértékletességre, szelídségre, becsületre, irgalmasságra, szemérmességre.

Az Intelmekben uralkodói tapasztalatait örökítette meg, így abban egyfajta állambölcsesség is megjelenik. Az »örök királyságot és koronát« szem előtt tartó király érzékenységet mutatott a »földi királyság s korona« érdekei iránt is. Ebben az értelemben az Intelmek politikai testamentumaként is felfogható.[7]

Az Intelmek negyedik része a főemberek és a katonák tiszteletéről szól: „Az uralom negyedik dísze a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, szerénysége, szívessége és bizalma. Mert ők országod védőfalai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói. Legyenek ők, fiam, atyáid és testvéreid... Katonáskodjanak, ne szolgáljanak, uralkodj mindannyiukon harag, gőg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden...”.

A katonák megbecsülésének követendő példáját állított utóda és a következő nemzedékek elé. Bölcsessége megszólítja a ma emberét, vezetőket, elöljárókat, egyháziakat és világiakat, mindazokat, akik a közügyekben részt vesznek, és a mai Magyar Honvédség valamennyi katonáját is. Az Intelmek időtálló sorai megfontolás tárgyát képezhetik jelen világunk állapotában, melyben nagy szomorúsággal és nem kis döbbenettel kell megállapítani – bár a történelem során sajnos nem először – hogy az emberi közösség életében olyan mérhetetlen erővel előtörő gonoszság kapott lábra, mely még az ember rosszra való hajlamából is csak nehezen magyarázható meg. Miközben a közeli háború miatt emberek sokasága mutatta fel a segítő és áldozatos szeretet nagyszerű és követendő példáját, azt is tapasztaljuk, hogy világunk mindennapjaiba is beférkőztek a megfoghatatlan provokációk, gyűlöletkeltő indulatok, a fölkorbácsolt erőszakosság megnyilvánulásai.

A mai három szentírási részben van egy mély közös pont: a szív, vagyis az ember legmélyebb lényege, az én. A mai fegyelem nélküli, összekuszált, zavaros ideológiájú, indulatokkal, figyelmetlenségekkel és önzéssel teli világban csak úgy tudunk a békesség, a józanság és a rendezettség útjára lépni, ha meg tudjuk tisztítani legbenső világunkat, az énünket, a szívünket.

„Fiam nagy gonddal őrizd a szívedet”, hallottuk a Példabeszédek könyvéből[8] majd Pál apostol szavait olvastuk föl az Efezusiakhoz írt leveléből: „Szívük megátalkodottságának a következménye minden romlás.”[9]

Az én – személyiségünk legmélyebb lényege – képes arra, hogy egy másik énnel személyes kapcsolatba lépjen. Ebből lesz a MI. De maradandó ez a MI? A mai evangéliumi részletben[10]  találhatjuk meg a választ a sziklára épített házzal, mely a szikla szilárdsága miatt nem dőlt össze a viharban. A szikla az Isten, az ingyenes szeretetben fönnálló Szentháromságos Egy Örök Isten, Atya és Fiú és Szentlélek. Szent István király minden evilági meggondoláson túl azért volt korszakalkotó és zseniális, mert az Egyház által a Szentháromságos Egy Istennel való kapcsolatba vezette be a magyarságot. Abba a személyes kapcsolatba, amely azt tudja mondani: Szeretlek Uram! Ezt a kapcsolatot, meg kell tanulni, illetve mai világunkban újra kell tanulni! Az Egyház ezt a szeretetkapcsolatot ajánlja fel a világnak, az Isten Szentháromságos életéből eredő szeretetkapcsolatot, amely az egyetlen szilárd pont, amiben megkapaszkodhatunk.

A szív megromlása az, amikor az én önmagába fordul, és csak magával foglalkozik. A megátalkodott szív csak az én-nel, csak önmagával törődik. Emiatt van az elfordulás, majd a következetes szembe szegülés és az elidegenedés Istentől – aki a teljes személyesség –, s ennek következménye az igazság megismerésének elutasítása, az értelem megromlása, a békétlen zaklatottság, gyűlölködés és háborúskodás, hamis ideológiák követése és a hiábavalóságokon való zavaros gondolkodás.

Ha személyiségünk, énünk, szívünk legmélye kapcsolatba lép Jézus által az Atyával a Szentlélekben, akkor ez menthet meg bennünket, családjainkat, nemzetünket, országunkat.

Szent István Intelmeiben a katolikus hit megőrzéséről beszél az első helyen, hiszen az embernek el kell magát helyeznie a világban, mert ez ad értelmet egy-egy közösségnek, népnek, országnak. Első királyunk ezt a hitet tartotta fontosnak, mely vallja, hogy a világot Isten teremtette és gondviselésével kíséri, ezért az egyes embernek és a népek életének is értelme van. Ez a hit abban is eligazít bennünket, hogy nem az ember uralkodik a világmindenségben, hanem az Örökkévaló Isten, akit nem félelemből kell tisztelnünk, hanem mert a neki megadott köteles tisztelet és dicsőitő elismerés a mi javunkat szolgálja, nekünk, családjainknak, közösségeinknek, nemzetünknek, s végső soron az egész világnak válik a javára. Ez a hit utat mutat abban is, hogy miképpen kell az embernek megbecsülnie a másik embert, milyen módon lehetséges megvalósítani a közösségi együttélést, nem beszélve a teremtett világ és a természet törvényszerűségeinek tiszteletben tartásáról. A hit végül abban is segít, hogy átérezze az ember és az emberi közösség azt a felelősséget, amely hozzátartozik a mindennapi élet feladataihoz.

A VII. intelemben első királyunk így figyelmeztet: „Ha a bölcsekkel jársz, bölcs leszel, ha a bolondokkal forgolódsz, társul adod magad hozzájuk,[11] ugyanakkor „A szenttel szentté leszel, az ártatlannal ártatlan, a kiválasztottal kiválasztott”[12]

Adja Isten, hogy követve első királyunkat a szentek, bölcsek, és az ártatlanok vezessenek bennünket minden ügyünkben! Szent István király, könyörögj hazánkért és népünkért!

Ámen.

Berta Tibor dandártábornok, püspök, katonai ordinárius beszéde 2022. augusztus 20-án Szent István király ünnepén hangzott el a Budapesti Szent István Bazilikában.