Tisztelettel emlékezünk Lőrincz Kálmán vezérezredesre

A Katolikus Tábori Püspökség

–

Katonai Ordinariátus

tisztelettel emlékezik a Magyar Honvédség egykori parancsnokára,

a 87. évében elhunyt

Lőrincz Kálmán vezérezredesre,

aki 1994-ben meghatározó személye volt a Tábori Lelkészi Szolgálat

több mint 40 év utáni újra indulásának.

 „Requiem aeternam dona ei Domine, et lux perpetua luceat ei”

Lőrincz Kálmán vezérezredes iránti tiszteletünk jeléül felelevenítjük azokat a gondolatait, amelyek a Katolikus Tábori Püspökség KÖZÖS KÜLDETÉSBEN Katona és lelkész az ember és a nemzet szolgálatában című könyvében jelentek meg 2018-ban a Zrínyi Kiadó gondozásában.

Lőrincz Kálmán nyugállományú vezérezredes:
TÁBORI LELKÉSZSÉG A MAGYAR HONVÉDSÉGBEN PARANCSNOKI SZEMMEL

„Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.”
(Ady Endre: Az Úr érkezése)

Gyakori beszédtéma és méltán vita tárgya napjaink értékzavara alapvetőnek tartott erkölcsi alapelvek módosulása, kétségbevonása, eltérő értelmezése. Ebben a helyzetben keressük a helyünket és szerepünket katonák és lelkészek közös értékeinkre alapozható stabilitást remélve.

Nekünk, katonáknak családi, iskolai neveltetésünk, képzettségünk, a katonai hivatás iránti elkötelezettségünk mellett a katonai gondolkodás adhat értelmi és érzelmi alapot nézeteink formálódásához. Az a katonai gondolkodás, amely nem csupán szakirányú szemlélet, hanem katonai erényeket, erkölcsi értékeket is magába foglaló életmód és hivatásfelfogás. A tábori lelkészséggel kapcsolatos nézeteimet, véleményemet meghatározó szempontok választása szubjektív. Másoknak nyilván az enyémtől eltérő racionális és emocionális tényezők határozhatják meg a szemléletét. Az általam bemutatottak lehetnek hiányosak, kiegészíthetőek vagy kérdésesek. Azonban aki nem vállalja ezt a kockázatot, az lemond a cselekvésről is.

1.
Az 1989-ben módosított alkotmány a Magyar Néphadsereg elnevezést 1990 március 15-i hatállyal Magyar Honvédségre változtatta. Ezt a változást mi katonák nem egyszerű, csak a külsőségeiben megnyilvánuló, hagyománykövető névváltozásként, hanem a honvédséggé válás kezdeteként értelmeztük. Ezt a változást olyan – időben ugyan egymástól eltérő – mégis jelentős események tették lehetővé, mint a szovjet csapatok kivonulása, a Varsói Szerződés felszámolása, a haderő pártirányításának megszűntetése és politikai semlegessége, valamint a haderőn belüli szabad vallásgyakorlás, a tábori lelkészség visszaállítása.
Több mint negyvenévi különlét után sem a befogadó katonai szervezetek parancsnokainak, sem a kinevezett lelkészeknek nem volt, nem lehetett a közös tevékenységre vonatkozó tapasztalata. Mégis a kezdeti bizonytalanság mellett közös megértéssel és akarattal egyre jobban kiteljesedik a parancsnokok és a tábori lelkészek együttműködése, a közös célok és azonosítható értékek bázisán. Közösek nemzeti kultúránk értékei, hagyományaink, azonosíthatóak a katonai gondolkodás és a katonai etika értékképzetei, a múlt tanulságai, az ember iránt érzett és viselt kötelességünk és felelősségünk.

Minden kultúra központi eleme a nyelv és a vallás. A magyar államot a kereszténység eszmevilága hozta létre. Az államalapítással egyidejűen történt a latin típusú római keresztény egyház megalapozása. A katonai gondolkodás egyik igen fontos jellemzője, hogy erőteljesen kötődik nemzeti kultúránkhoz, hagyományainkhoz, hadtörténelmünkhöz. A katonai hivatás olyan alapértékei mint a hagyomány, egység, közösség, testületi szellem, fontos elemei a katonai etika általános értékrendjének is. Carl von Clausewitz azon megállapítása, hogy a „katonai etika nincs időhöz és helyhez kötve” értelmezésünk szerint azt jelenti, hogy nem változó ideológiák függvénye. Nem az etika függ a változásoktól, hanem az erkölcs. Az etika hordozza azt az értékrendet, amire az erkölcs normatív igénye irányul. Az erkölcs azoknak az értékeknek és normáknak az összessége, amelyet általánosan elismer és magára nézve kötelezőnek tart valamely emberi közösség. Értelmezésünk szerint az erkölcs a személy önmaga és a közösség iránti felelősségét hangsúlyozza azzal, hogy nem az előírások teljesítésének a kötelezettsége, hanem az értékválasztáson alapuló, őszinte belső késztetés megnyilvánulása.

Konrad Lorenz figyelemre méltóan arra utal: „Ha nem kötelezzük el magunkat bizonyos értékek mellett, a tetteink következményére irányuló kérdés sem parancsolathoz sem tilalomhoz nem vezet.” Az erény, mint fogalom ma már kiveszőben van a mai szóhasználatból. Mégis azonosítható értékeinkre tekintettel említést érdemel. A négy úgynevezett sarkalatos erény Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás felfogásában: az okosság, az igazságosság, a bátorság és az önmérséklet. Sajátosan harmonizálnak ezekkel az úgynevezett nélkülözhetetlen katonai erények, mint a hazaszeretet, a hűség, a bátorság és a hősiesség, az igazságosság, a fegyelmezettség, a szerénység, a bajtársiasság és a becsületesség. A katonai hivatásfelfogás szerint az erények mindenekelőtt az ember, a katona méltóságának, önbecsülésének, a környezetével való egészséges viszonyának, a közbizalom megszerzésének alapvető feltételei voltak és maradnak.
Nemzeti önazonosságunk, magyarságunk kifejezője a nyelvünk, amelynek eredetisége a szerkezetén és a szellemiségén múlik. A legkevesebb szóval a legtöbbet képes kifejezni. Történelmünk során a nyelvünket a megszüntetésére irányuló erőszakos törekvések elleni védekezés őrizte meg.

A hagyomány – hivatásunk egyik alapértéke – mindenekelőtt az elődeinkkel való közösségvállalás, tanulságokkal övezett ösztönzés önazonosságunk megőrzésére. A honvédtisztek tudják, ha eszmei örökségünket, hivatásetikai értékeinket, hagyományainkat – nem tisztelve azokat – feladjuk, gyökértelenségbe sodorva önmagunkat, nem leszünk képesek katonai kultúránk érdemi alakítására.

Az 1848-49-es szabadságharc idején a honvédséggel együtt, annak részeként alakult meg a hadlelkészi szolgálat. Kiss Károly (1793-1866) az MTA kiemelkedő hadtudósa alkotta meg a honvédelem szóösszetételt. Az ő javaslatára nevezték el honvédnak az 1848 májusában felállított tíz zászlóaljat. Az OHB (Országos Honvédelmi Bizottmány) 1848 november 27-i rendelete pedig egyértelművé tette, hogy: „… a magyar hadsereg osztatlan egységűnek tekintetik ki, melynek minden osztályát a Magyar honvédsereg dicső nevezete egyaránt megilleti” Rövid idő alatt szerveződött önálló nemzeti hadsereggé a honvédség, 1848 december 1-tőlhivatalos nevén a magyar honvédsereg.

Az 1848-as szabadságharc kitörése után számos keresztény pap és szerzetes jelentkezett a honvédségbe hadlelkészi feladatra. Közöttük az egyik talán legismertebb Tompa Mihály (1817-1868) felvidéki lelkész, költő. „Levél egy kibújdosott barátom után” című versében írt intelme ma sem vesztette el aktualitását: „Ha hallanád szavam, tudom, mit érzenél: szívet cseréljen az ki hazát cserél.”

A hadsereg lelki gondozására Mészáros Lázár hadügyminiszter 1849 elején a minisztériumban külön hadlelkészi osztályt állíttatott fel. A honvédség és a tábori lelkészség együtt létezése hagyománnyá nemesült. Értelmezésünk szerint az válik hagyománnyá, amit az értelem és az érzelem egyaránt hitelesnek fogad el és magáénak tart.

A katonai vezetés mindenekelőtt az emberek vezetését jelenti. A katona csoportban, kötelékben oldja meg a feladatát, az a valóságos élettere. Az úgynevezett összekovácsolt katonai közösség olyan biztonságot jelent a tagjai számra, amelyet a parancsnokba vetett bizalom, a bajtársiasság, a felkészültség alapoz meg. Kiemelt jelentőségű tehát az erős csapatszellem kialakítása és fenntartása. Ebben jelentős szerepet vállalhat a tábori lelkész ismerve és alkalmazva a vallás értékközvetítő és közösségteremtő erejét.

A honvédtisztnek, parancsnoknak legáltalánosabb kötelessége: katonáinak megszervezése, felszerelése és kiképzése, beosztottjai tevékenységének megtervezése és vezetése békében és harcban, valamint a beosztottjairól való mindenoldalú gondoskodás. A tábori lelkész felismeri, hogy a kialakult helyzetben hol van rá a legnagyobb szükség, tudatában annak, hogy mindig, mindenkor az ember áll a katonai tevékenység középpontjában. Vele és általa valósulhatnak meg a katonai célkitűzések, feladatok. Tudnia kell, hogy a magyar katona hagyományosan elvárja parancsnokaitól a rendíthetetlenséget, empátiát, közvetlen jelenlétét és hatásgyakorlását a veszélyes helyzetekben, a következetességet és a gondoskodást. Erkölcsileg megalapozott hitele, tekintélye annak a katonai vezetőnek van , akinek a közvetítésével az általa képviselt értékek, normák az alárendeltek számára elfogadhatóvá, követhetővé válnak. A tapasztalat azt igazolja, hogy az erkölcsi hitelesség, a szakmai-vezetői felkészültség, az elfogadottság és a bizalom tehet vezetővé. Ugyanakkor minden parancsnoknak saját „arca” van és a maga egyéni módján jeleníti meg azokat az értékeket, tulajdonságokat, amelyekkel rendelkezik. Erre való tekintettel is fontos lehet a tábori lelkésszel való személyes kapcsolat.

A parancsnokok döntéseik során jelentős feszültségeket élnek át, amely főként abból adódik, hogy mindig fennállhat a kudarc lehetősége vele pedig a szégyen és a bűntudat megalázó élménye. A beosztottak nem kíváncsiak a parancsnok indulataira, kétségeire, esetleges szorongásaira, csak a józan ítélőképességére, határozott döntéseire és helytállására. Feszültségei oldására bizton fordulhat a tábori lelkészhez, aki megértéssel meghallgatja és segítheti őt. Mindegy, hogy a parancsnok melyik felekezet tagja, és hogy milyen mélyen vallásos, ha tudja, hogy az ember egyedi, egyszeri megismételhetetlen, önmaga és a közösség iránt felelőséget viselő személy. Létének elidegeníthetetlen lényege a spiritualitása. A parancsnokok esküvel fogadott kötelessége a beosztottjaikról legjobb tudásuk szerinti gondoskodás, azonban ez bármilyen sokrétű mégis részleges és korlátozott. A tábori lelkész szolgálatát semmi és senki más nem pótolhatja. Napjainkra, jelenünkre is aktualizálható figyelmeztetés Kant kategorikus imperatívusza: „Embertársadat soha ne kezeld eszközként, hanem mindig önmagába vett célként.”

2.

Damó Elemér százados a 17. honvéd gyalogezred 2. zászlóaljparancsnoka, első világháborús naplójából: „Az ezred pihenőben volt. Tábori lelkésze Kun páter Istentiszteletet tartott. Katolikus lévén misét mondott, amelyen minden keresztény felekezet részt vett. … Harc alatt a lelkész a segélyhelyre került, hogy a sebesülteknek és a haldoklóknak nyújtson vigaszt. Az Istentiszteletnek alkalmazkodnia kell a harctéri viszonyokhoz. Elégedjünk meg azzal is, ha a lövészárokban papunk velünk együtt imádkozik a Mindenek Urához. A háborús megpróbáltatások idején Istenre, Isten bátorító kezére, Istenbe vetett bizalomra és sorsunkba való belenyugvásra van szükségünk. Ezt kell a tábori lelkésznek előkészíteni olyan módon és eszközökkel, amelyek hadi viszonyok között lehetségesek. Itt minden pap az egy Isten szolgája, aki úgy szolgálja Istenét, hogy az Embert közelebb viszi hozzá.” Tanulságos lehet az ahogy látta és értelmezte az első világháború megpróbáltatásait, szörnyű veszteségeit átélt zászlóalj parancsnoka a tábori lelkész szolgálatot.

Közismert, hogy a félelem az, ami alapvetően befolyásolja a viselkedésünket. Katonai felfogás szerint a félelemnek az a szerepe, hogy figyelmeztessen a veszélyre, de nem az hogy elriasszon tőle. A bátorság azért fontos katonai erény, hogy a veszélyek, megpróbáltatások okozta félelem ne gátolhasson meg bennünket az áldozatvállalással is járó, szükséges katonai feladat végrehajtásában. A félelem leküzdésében igen fontos szerepe van a haza védelme iránti elkötelezettségnek, a csapatszellemnek, a hitnek és a lelkierőnek. A tapasztalat igazolja Albert Schweitzer megállapítását: „Minden e világon a lélek erejéből fakad, ha elég erős lelkűek vagyunk a siker, ha gyenge lelkűek vagyunk kudarc.”

A hit az összpontosított gondolat ereje, megingathatatlan bizonyosság, a legmagasabb szintű bizalom, olyan erő, amely mással nem pótolható. Karl Jaspers szerint:” …a hit nem tudás valamiről, amit bírok, hanem az a bizonyosság, amely vezet.” A hívő ember az imában személyes és közvetlen kapcsolatban van a mindenhatóval. Megszólítva érzi magát és személyesen szólítja meg. Hozzá fordul félelmében, életveszélyes helyzetében oltalmát, kegyelmét kérve és elfogadja a „legyen meg a Te akaratod”-at.

Az ún. „D” napon a csatornán való átkelés alatt, közvetlen a partraszállás előtt a kanadai csapatoknak a lelkészek a hajón is tartottak istentiszteletet.

A náci ideológia tagadta a vallást, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy katonáinak zöme, több mint 90%-a - a lakossághoz hasonlóan – hívő. A Wehrmachtban a vallást magánügynek tekintették, de a német haderőben ugyan minimális létszámban, szolgáltak tábori lelkészek. A háborút túléltek visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a német harckocsizóknak a bevetések előtt istentiszteletet tartottak és sokan imádkoztak Isten oltalmáért.

Az amerikai tábori lelkészek gyakran közvetlenül az arcvonalban a sebesült kiürítést végző egészségügyiekkel vettek részt az elesettek azonosító jeleinek összegyűjtésében és a végtisztesség megadásában, a sebesültek ellátásában.

Katonai közösségekben ritkán beszélnek a szeretetről, erről a legdinamizálóbb érzelemről. Arról a szeretetről, amely igazságos, határtalan, időtlen és nincsenek kategóriái, lényegét illetően nem kapni és elvárni, hanem érdek és viszonzás, feltétel nélkül adni, tenni és szolgálni. Nem adhat az ember nagyobb szeretetet annál, hogy az életét is kész feláldozni a többiek védelmében. Ennek adja bizonyságát az 1942-ben újra kiadott és a frontra eljuttatott kis tábori imakönyv a „Seregek Ura”. A háborús körülmények minden megpróbáltatásának kitett katonaapáink az imakönyv segítségével az otthon maradottakért imádkoztak. „Hadak Ura Istene! Szülőt, testvért, családi otthont hagytam el. Szent akaratod szerint azokat védeni táborba szállottam. Hideget, fáradtságot és éhséget, ellenség haragját értük viselem, s ha kell a legnagyobbat: az életemet is kész vagyok értük feláldozni.”

Belátható, hogy kiemelt szerepe van parancsnoknak és tábori lelkésznek katonáink lelki erejének fenntartásában, hitének megerősítésében, a katonai kötelesség teljesítésében, az emberi méltóság érvényesítésében minden körülmények között.

3.

A XX. századot a modern történelem legvéresebb, legkegyetlenebb, a gyűlölet évszázadaként tartjuk számon. A nemzetközileg elfogadott jogelveket a hadviselő felek egyike sem vette figyelembe. A II. vh. után is folytatódott a háború nélküli háborúskodás, a civilek, sebesültek, foglyok kegyetlen pusztítása, terrorizálása. Napjainkban a terrorizmus korában már hadijogról, emberi, személyiségi jogokról, humanizmusról egyre kevésbé beszélhetünk.

Hazánknak az elmúlt évszázadban nem sok sikerélményben lehetett része. Idegen hatalmaknak kiszolgáltatva fennmaradásáért küzdött. Rendszerváltásokkal kísérve négy államforma változás, négy határmódosítás, három idegen megszállás, három forradalom és két világháború jelentette számunkra hazánkat, népünket formáló XX. századot. Olyan nép a miénk, amilyenné a sorsa, a történelem alakította. Megtanult tűrni, szenvedni, lázadni és küzdeni, helytállni és reménykedve vállalni a sorsát. Keresztury Dezső írta „a reménykedő újrakezdés” népéről: „Lehet-e csodálkozni rajt, hogy azok, akiken annyiszor szántott végig véres ekéjével a történelem, akiknek annyifelé kellett illeszkedniök, hogy megmaradjanak, s akiket annyiszor újra meg újra becsaptak: cinikusak lettek, pragmatisták, vagy túlérzékenyen őrzik sebeiket, rögeszméiket, balítéleteiket?”

Korelemzők egyre gyakrabban figyelmeztetnek a spirituális megújulás szükségességére. Samuel P. Huntington „A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” c. könyvében írja: „Európában a nyugati kultúrát megrendítheti, ha központi összetartó eleme a kereszténység meggyengül. A vallásos hit, a vallásgyakorlás és az egyházi tevékenységben való részvétele hanyatlik Európában.” Az én generációm még azt tanulta, hogy ennek a földrésznek a fejlődési irányát a hellén kultúra, a római jog és a keresztény erkölcsi rend határozta meg. Sajátos e történelmi tény értelmezésének mai módosulása.

Bogár László írja egyik esszéjében: „Az elmúlt évszázad során a magyar nemzet szinte teljesen elvesztette spirituális pilléreit. Az első és legalapvetőbb kérdés a nemzet spirituális talapzatának helyreállítása.” Jelentőségének megfelelően hangsúlyozza Alaptörvényünk Nemzeti Hitvallása: „Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléséhez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.”

Az emberek általában a nyelv, a vallás, a történelem, a hagyományok és intézmények fogalmaival határozzák meg önmagukat. Lehet, hogy nem mindenki számára, de a nemzeti önazonosság az ember életének elemi feltétele, a lélek legerősebb támasza. Vállalnunk kell önmagunkat és nem puszta ösztönlényekként, tömegemberekként létezve hűtlenné válni a gyökereinkhez.

C. G. Jung úgy vélte, hogy a spirituális megújulásnak a saját kulturális örökségünkből kell táplálkoznia.

Lehet, hogy az általam fontosnak tartott szempontokkal, értékértelmezéssel nem mindenki ért egyet, azonban az értékalapú erkölcsi választás felelősségét senki sem kerülheti el.

T.S. Eliot azt írja, hogy minden népnek, nemzetnek megvan a maga saját alkotó stílusa. Következésképpen környezetünk változó jelenségeit nekünk magyarul kell megértenünk. Azonosítható értékeinkre alapozva parancsnokoknak és lelkészeknek közös feladata lehet nemzettudatunk és védelmi képességeink erősítése, vallásunk, anyanyelvünk, hagyományaink megőrzése, hiteles közvetítése, becsülve és tisztelve elődeink ezért tett erőfeszítéseit és áldozatvállalását.