Diakónusszentelés a Mátyás-templomban

Június 7-én, a hónap első szombatján Berta Tibor dandártábornok, tábori püspök, katonai ordinárius öt állandó diakónust szentelt a Budavári Nagyboldogasszony Plébániatemplomban a katonai ordinariátus szolgálatára.

A Mátyás-templomban az ünnepi szentmise nagybevonulással kezdődött: díszegyenruhába öltözött katonák vitték elöl a történelmi zászlókat, utánuk a szentelendők és az asszisztencia következett, az ének és zenei szolgálatot a Katonai Ordinariátus XXIII. János pápáról elnevezett püspöki kórusa és a Budapest Helyőrség Zenekar látta el.

Könyörgésében így fogalmazott a tábori püspök: „Kérünk, hogy választottaidnak, akiket ma a szerpapság tisztségére emeltél, adj tevékenységükben buzgóságot, szolgálatukban szelídséget, az imádságban pedig állhatatosságot.”

Az evangélium után kiválasztották a jelölteket, nevükön szólítva őket: Emri László, Kiss Bertalan, Mudra József, Müller Csaba, Szalay György, melynek végén a püspök ezt mondta: „Az Úristen és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus segítségével kiválasztjuk ezeket a testvéreinket a szerpapság rendjére.”

Ez a liturgia a közösség ünnepe, hiszen az egyházi rend az egyetlen szentség, amit az Egyház nem köteles bárkinek kiszolgáltatni, aki megfelelő módon kéri: az egyházi közösség az, amely erre a szolgálatra kiválasztja azokat a testvéreket, akiket arra alkalmasnak talál. Éppen ezért fontos a kiválasztás, amit a Mindenszentek litániájának végén háromszoros könyörgés követ Istenhez szólva, „hogy e kiválasztottakat megáldjad, megszenteld és felszenteld”.

Homíliájában Berta Tibor baráti hangon, személyesen szólította meg a szentelendőket: „Kedves Bertalan, Csaba, György, József, László! A most elhangzott evangéliumi részlet abból a szövegkörnyezetből való, amelyet a Krisztus által alapított közösség utolsó vacsorának nevezett el, ahol Jézus egy hosszabb beszédben és imádságban arra akarja ráirányítani apostolainak a figyelmét, hogy mit tart a leglényegesebbnek. Amikor barátainak szólítja őket, parancsot ad: szeressétek egymást. Azt akarja elfogadtatni tanítványaival, hogy a szeretet a másik ember, az Isten képmására teremtett személy tiszteletének a kifejeződése, méltóságának elismerése, az érte való áldozatok vállalása. Ez a szeretet egy értelmi belátás, amely gátat tud szabni az emberi érzések szertelen hullámzásának, az akaratot pedig arra készteti, hogy az ember valamiképpen nyilvánvalóvá tegye a másik ember felé a szeretet kézzelfogható megnyilvánulásait. Az igazi szeretet fegyelmezett, ezért figyelmesen odafigyelő, és észre tudja venni, hogy a másik embernek mire van szüksége valójában. Ez a szeretet egy sajátságos szolgálat, amely akkor érvényesül, amikor feladatainkat lelkiismeretesen, áldozatkészen és állhatatosan látjuk el. Ez a szeretet vezessen benneteket, amikor betartjátok a Magyar Honvédség, a Katasztrófavédelem és Büntetés-végrehajtási Szervezet szabályzóinak előírásait és szolgálati beosztásaitokból fakadó kötelességeket, vagy amikor végrehajtjátok az elöljárók intézkedéseit, de akkor is, amikor a mindennapok megannyi apróságnak tűnő helyzetében helytállóan végzitek szolgálatotokat, amely által nemcsak a megbecsülést és a bizalom légkörét érdemlitek ki magatok körül, de elejét tudjátok venni az önzésből fakadó megannyi káros jelenségnek is.

Kívánom nektek, hogy diakónusként védelmezzétek a személyiséget, az embert. Legyetek mindig megértőek, de kritikusak is. A különféle problémákban, napi válságokban és nehéz körülményekben fedezzétek föl az Istenbe vetett hit titokzatos alkalmait, a hit szépségét, s mindeközben vessétek el a Krisztustól kapott tanítás magvait. Legyetek mindig szabadok, megértők és türelmesek, úgy forduljatok az emberekhez, ahogyan magatokhoz fordulnátok. Mondjátok meg az igazat minden sértő árnyalat nélkül, szavaitok legyenek kristálytiszták és szilárdak, hogy a Krisztusban horgonyzó optimizmust sugározzák, s így kifejezésre jusson a minden gondon túláradó öröm. Legyetek az öröm barátai és ne legyen tőletek idegen semmi, ami emberi.
Bízzatok abban, hogy az Istenbe vetett hitetek – mely hozzásegít a világ és saját életetek egyre teljesebb megértéséhez is – utat nyit azok felé, akikkel a diakónusi szolgálat során találkoztok.
A fölkészülés ideje véget ért – hála ezért azoknak a professzoroknak, paptanároknak, oktatóknak, akik ebben részt vettek – s úgy tűnhet, hogy elérkeztetek ahhoz a célhoz, amelyet kitűztetek. De ez a cél egyből a startvonal is – valójában kezdet. A szentelmény az Egyházban egy kezdet, növekedés, virágzás, terméshozás. Most kezdődik az igazi munka – és ígérem, lesz bőven. Adja Isten, hogy buzgósággal végzett imáitok megerősítsék bennetek az elköteleződés hűségét a diakónusi szolgálatban!”

A szentbeszéd után a jelöltek fogadalomtétele következett: „Ígérsz-e engedelmességet nekem és utódaimnak? – Igérek. – Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned.” Ezután a püspök imádságra szólította fel a népet: „Most imádkozzunk kedves testvéreim, Istenhez, a Mindenható Atyához, hogy szolgájára, akit a szerpapság rendjébe kegyesen felvesz, árassza ki áldásának kegyelmét.” A jelöltek arcra borultak és a kórus, a hívekkel közösen – a húsvéti idő miatt – állva elénekelte a Mindenszentek litániáját.

Ezt követően az újonnan szentelt diakónusok beöltöztek rendi ruhájukba: arany színű, átlósan viselt stólát és dalmatikát adtak rájuk. Ezután a diakónusoknak a püspök  ezen szavakkal át az evangéliumos könyvet: „Vedd Krisztus evangéliumát, amelynek hirdetője lettél. Ügyelj arra, hogy amit olvasol hidd, amit hiszel, tanítsd és amit tanítasz, kövesd is.”

Majd a jelenlévő többi diakónussal együtt a béke jelével köszöntötte őket, átnyújtotta nekik az evangéliumos könyvet és ők előkészítették az oltárt – a szentmise a felajánlással folytatódott.

 

A szertartás végén a tábori püspök így köszönt el: „Elképesztően sok munka vár rátok. Az, aki a hitének a horgonyát Krisztusba veti, sok munkát fog találni, hogy állandóan menjen azok közé, akik még nem ismerik Őt és mutassa meg nekik az Ő arcát. Sok-sok erőt kívánok nektek és mindenkit bíztatok arra, hogy imádkozzunk értük!”

A tábori püspök szentbeszéde alább olvasható:

Főtisztelendő Áldozópap, Tisztelendő Diakónus Testvéreim, Kedves Tábornok Urak, Kedves Mindnyájan!

Kiss Bertalan, Emri László, Mudra József, Müller Csaba és Szalay György Krisztus szeretetének sürgetésére jött ma ide, hogy a szerpapság rendjére legyen fölszentelve. A fölkészülés ideje véget ért – hála ezért azoknak professzoroknak, paptanároknak, oktatóknak, akik ebben részt vettek – s úgy tűnhet, hogy elérkeztek ahhoz a célhoz, amelyet kitűztek önmaguk elé. Mi, akik itt vagyunk ennek leszünk tanúi, ugyanakkor imáinkban támogatóik, hogy – amint majd elhangzik – a megkezdett jót tegye bennük teljessé a mi Urunk.

Kedves Bertalan, Csaba, György, József, László!

Nagyon bátor az elhatározástok egy olyan történelmi időben, amikor az emberiség egy újabb zűrzavarokkal teli korszakát éli. A különféle veszélyek és a számtalan válság sokféle félelmet, nyugtalanságot, szorongást, de megannyi dühös indulatot is gerjeszt az élet szinte valamennyi területén. A rendellenes folyamatok fölerősödése, a hazugságok, féligazságok, rágalmak, a milliónyi információ miatt lassan fölborulni látszó világban nehéz az eligazodás. Nem kedvez az sem, hogy az értékekre és az eligazító pontokra fordítandó odafigyelés és időráfordítás a teendők és elfoglaltságok, de az egyre sekélyesebb időtöltések miatt a csekélynél is kevesebb mostanság.

A kereszténység és a keresztény kultúra – mely nagyon sokáig meghatározó alapja volt az emberek életének – a jelenlegi társadalom túlnyomó részét alig érinti meg, s bár Isten létét nem kérdőjelezi meg az emberek nagyobb része, de a többség alig számol ővele a mindennapokban. Nem kétséges, hogy a kereszténység sokat veszített jelentőségéből, s az is tapasztalat, hogy tovább fog változni egy olyan világban, ahol az élet központjában azok az újítások állnak, amelyek a jólétet, a gyorsan múló élményt és a szórakoztatást szolgálják. Sokan gondolják úgy, hogy az Istenbe vetett hit, a vallás és a vallásosság csupán egy a kultúrtényezők sorában, vagy amelyet magánügyként kell kezelni.

De ez a helyzet mutatja meg napnál világosabban, hogy Krisztus Egyháza kihívás. Annak a közösségnek, amelyet Jézus Krisztus Péterre bízott – bármennyire gyengék és bűnnel sebzettek is a tagjai – éppen Krisztus miatt van kihívó ereje, egyfajta ellenmondás vagy ahogy Péter apostol írja botrány, a botlás köve, a botrány sziklája (vö. Péter első levele 2,7-9) s, mely fölött képtelenség csak úgy napirendre térni.

Krisztus Egyháza útjában van a hamis és megtévesztő ígéretnek, s nem hagyja az embereket a maguk teremtette ideológiákban megnyugodni, hanem szembeszegül velük megvédve az emberi lét értékét. Krisztus Egyháza nem lehet szövetségese a korszellemnek, mert Mesteréhez hasonlóan mindig nevén kell neveznie a bűnt, ugyanakkor meg kell szólítania mindenkit. Azt akarod, hogy rosszul élj, azt akarod, hogy tönkre menj, én azonban ezt nem akarom. Dorgálnom kell téged, ha ez neked nem is tetszik – olvashatjuk Szent Ágoston egyik beszédében: Hippo püspöke egy példát is mond ezzel kapcsolatban arról az apáról, aki álomkórban szenved, s akit ezért a fia állandóan felébreszt, mert a gyógyulásának ez az ára. Az apa azonban azt mondja: hagyj aludni, halálosan fáradt vagyok, de a fiú azt mondja: én nem hagyhatlak aludni téged. A jóért való radikális nyugtalanságban nem hagyhatjuk egymást aludni a bűnökben, a gyarlóságokban, mert az a halálunkat okozza.

Kedves Mindnyájan!

Mindannyiunk előtt ismert, hogy a most elhangzott evangéliumi részlet abból a szövegkörnyezetből való, amelyet a Krisztus által alapított közösség utolsó vacsorának nevezett el, ahol Jézus egy hosszabb beszédben és imádságban arra akarja ráirányítani apostolainak a figyelmét, hogy mit tart a leglényegesebbnek. Amikor barátainak szólítja őket, parancsot ad: szeressétek egymást. A Szentírásban a parancs magában foglalja az élet megsegítését, a tanítást, az Isten üdvözítő művére való utalást, a megfelelő magatartásra történő utasítást és a következmények megjelölését. Amikor Jézus parancsba adja a szeretetet, azt akarja elfogadtatni tanítványaival, hogy a szeretet a másik ember, az Isten képmására teremtett személy tiszteletének a kifejeződése, méltóságának elismerése, az érte való áldozatok vállalása. Ez a szeretet egy értelmi belátás, amely gátat tud szabni az emberi érzések szertelen hullámzásának, az akaratot pedig arra készteti, hogy az ember valamiképpen nyilvánvalóvá tegye a másik ember felé a szeretet kézzelfogható megnyilvánulásait. Az igazi szeretet fegyelmezett, ezért figyelmesen odafigyelő, és észre tudja venni, hogy a másik embernek mire van szüksége valójában. Ez a szeretet egy sajátságos szolgálat, amely akkor érvényesül, amikor feladatainkat lelkiismeretesen, áldozatkészen és állhatatosan látjuk el.

Kedves Bertalan, Csaba, György, József, László!

Ez a szeretet vezessen benneteket, amikor betartjátok a Magyar Honvédség, a Katasztrófavédelem és Büntetés-végrehajtási Szervezet szabályzóinak előírásait és szolgálati beosztásaitokból fakadó kötelességeket, vagy amikor végrehajtjátok elöljárók intézkedéseit, de akkor is, amikor a mindennapok megannyi apróságnak tűnő helyzetében helytállóan végzitek szolgálatotokat, amely által nemcsak a megbecsülést és a bizalom légkörét érdemlitek ki magatok körül, de elejét tudjátok venni az önzésből fakadó káros jelenségeknek is.

Kívánom nektek, hogy diakónusként védelmezzétek a személyiséget, az embert. Legyetek mindig megértőek, de kritikusak is! A különféle problémákban, napi válságokban és nehéz körülményekben fedezzétek föl az Istenbe vetett hit titokzatos alkalmait, a hit szépségét, s mindeközben vessétek el a Krisztustól kapott tanítás magvait! Legyetek mindig szabadok, megértők és türelmesek, úgy forduljatok az emberekhez, ahogyan magatokhoz fordulnátok! Mondjátok meg az igazat minden sértő árnyalat nélkül, szavaitok legyenek kristálytiszták és szilárdak, hogy a Krisztusban horgonyzó optimizmust sugározzák, s így kifejezésre jusson a minden gondon túláradó öröm! Legyetek az öröm barátai és ne legyen tőletek idegen semmi, ami emberi!

Jézus Krisztus Egyházának lesztek a diakónusai. Azért fohászkodom ebben a szentmisében, hogy szerpapi szolgálatotokban legyetek annak az Egyháznak a munkásai, mely Krisztus minden földi mértéket szétfeszítő üdvözítő tettéből meríti azt az erőt, amely a kereszt szégyenfáján vált nyilvánvalóvá, amikor legyőzte a világot, a bűn és a Sátán uralmát (vö. Evangélium János szerint 16,33)!

Talán vakmerőség, de szeretném kissé megtoldani XVI. Benedek pápa gondolatát, mely szerint a papoktól az emberek egyetlen dolgot várnak: legyenek szakértők abban, hogy ők miként találkozhatnak Istennel. Azt gondolom, hogy ez a diakónusokra is áll: mint a lelki élet mesterei, tanúskodjatok a kinyilatkoztatott Igében rejlő isteni örök bölcsességről.

Ehhez nagy szükség van az alázatos őszinteségre, hogy az isteni irgalom iránti bizalmat meg tudjátok őrizni Urunk szüntelen dicsőítésében. Életeteknek – amelyben újra és újra nagyon tudatosan fel kell tárnotok és meg kell értenetek hivatástok szépségét – Krisztusban gyökerezőnek kell lennie. Nap mint nap kifejezetten örüljetek majd annak, hogy mint a felebaráti szeretet napszámosai, Urunk nyomába szegődhettek, akik, minden reggel úgy indulnak el szolgálatuk útjára: kiknek a javára akar küldeni ma a Jóság.

Bízzatok abban, hogy Istenbe vetett hitetek – mely hozzásegít a világ és saját életetek egyre teljesebb megértéséhez is – utat nyit azok felé, akikkel a diakónusi szolgálat során találkoztok.

Ebben a krízisektől megterhelt világban, ahol megannyian szenvednek a bizonytalanságok okozta különböző félelmekben, szinte mindenki Istenhez kiált, még akkor is, ha ez sokakban nem is tudatosul.

Óriási feladat előtt álltok: minden gyengeség ellenére személyes példátokkal és minden erőtöket bevetve segítenetek és támogatnotok kell a rátok bízottakat a lelki átváltozás és átalakulás útján, hogy a Lélek fegyverzetében vívják meg az Úr csatáit életük küzdelmeiben.

Mint a lelki élet szakembereinek, föl kell mutatnotok, hogy a hit nem rombolja a gondolkodást, az Istennel való „foglalkozás” nem jár önfeladással és veszteséggel, sőt az ember akkor találja meg igazi önmagát, ha elveszíti magát Istenben, ami gyógyszer az elszemélytelenedés betegségére is.

Körültekintő óvatossággal, ugyanakkor kellő határozottsággal, kifinomult lelki érzékenységgel és elszánt akarattal végezzétek a diakónusi teendőket, nem idegenkedve és nem félve az új lehetőségektől sem, melyek arra ösztönözhetnek, hogy az Egyház kincseit és kipróbált formáit hogyan lehet átmenteni a jövőbe.

A leendő diakónusi szolgálatban nagyon koncentráltan fogjátok megtapasztalni, a társadalom sokszínűségét, a vallásosság és vallástalanság sokféleségét. Nap mint nap találkoztok majd elkötelezett katolikussal, a nagy- és dédszüleik népegyházi hagyományait és gyermekkoruk vallási élményeit hordozóval, rendíthetetlen más felekezetekhez tartozókkal. Lesznek keresők, egykedvűen közömbösek, és számosan olyanok, akik több vallást és egyházi felekezetet is kipróbáltak már és csalódottak, vagy kiábrándultak papokból, lelkészekből. Ott lesznek az ideológiai és világnézeti sokféleségben nevelkedett spirituális szinkretisták, de azok is, akik az etikai, erkölcsi, vallási értékek iránt érzéketlenek, a lelki, szellemi ernyedtségben levő kényelmességet kedvelők, a gyakorlati és harcos ateisták, nem beszélve a relativizmus diktatúrájának áldozatairól.

Mindannyiukhoz szól a diakónusi szolgálat, valamennyiüket meg kell szólítani, ugyanakkor valamennyiüket meg is kell hallgatni, keresve az esetleges közös alapot és nevezőt, fölkínálva lelki és lelkiségi erőforrásainkat, kincseink, értékeink és hagyományaink gyógyító erejét. Mindez állandóan odafigyelő éber szívet, állhatatosságot, el nem lankadó kitartó akaratot, verejtékes munkát, mindennapos küzdelmet kíván tőletek. Munkátok bőven lesz! A küldetés programját, ugyanakkor nem több és nem kevesebb határozza meg, mint Urunk, Jézus Krisztus és az ő példájának követése, amely a mindennapok szolgálatában válhat kézzelfoghatóvá, ugyanakkor példa értékűvé.

S hogy ez miként valósítható meg? Peter Wust (1884–1940) német filozófus arra a kérdésre, hogy ismeri-e a varázskulcsot, amellyel az életbölcsesség utolsó kapuját ki lehet nyitni, így válaszolt: Ez a varázskulcs az imádság. A lét nagy dolgait csak az imádkozó szellemek kapják ajándékba.

Adja Isten, hogy buzgósággal végzett imáitok megerősítsék bennetek az elköteleződés hűségét a diakónusi szolgálatban! Vezessen benneteket a Bölcsesség, az Értelem, a Jótanács, a Tudomány, a Lelki erősség, a Jámborság, és az Istenfélelem Szentlelke! Ámen.

 

*

Az újonnan felszentelt diakónusok

Emri László egy borsodi faluban nevelkedett, vallásukat gyakorló katolikus szülők gyermekeként. A közösség által adott értékek, irányok nem múltak el nyomtalanul, de egyre jobban halványodtak, ahogy a családtól, a falu közösségétől is távolodott. Feleségével, Bettivel a már közös életük is egy új lendületet vett, de talán ez is csak egyfajta szinten tartás volt. Két gyermekük született: Stefánia és Olívia, akik már egyetemisták. Talán napra pontosan 10 évvel ezelőtt vettek részt egy lelkigyakorlaton, amelyet Vadakel atya tartott, és ez adott a családnak egy újabb lendületet. Így vállaltak egyre több szerepet a helyi közösségek életében. Ahogy engedték, hogy ami történik, megtörténjen és belépjenek az előttük nyíló ajtókon, úgy váltak egyre nyitottabbakká is. Mindezek hozzásegítették őket ahhoz, hogy örökbe fogadják Kiarát és Tamást. Isten nemcsak a lendületet, pontosabban a Szentlelket biztosította az útjunkon, hanem az útra is küldött vezetőket: Bereczkei Miklós és Kecskés Attila atyákat, akik mai napig segítik életüket. Ugyanakkor ezek a hatások és az atyák éber és helyes érzéke a jóra indította Lászlót. Gépészmérnökként teológiát tanult, majd egyre több lelkipásztori kisegítői feladatot, hitoktatást, börtönlelkészi munkát vállalt. „Így jutottam el ide, pontosabban jutottunk el ide feleségemmel, hogy egy végérvényes pecsétet kérjek püspök úrtól az életemre, életünkre a diakónussá szentelés által.”

Kiss Bertalan 1987-ben született Budapesten. 2005-ben érettségizett a Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnáziumban. 2011-ben nősült meg, öt gyermek édesapja, feleségével hatodik gyermeküket várják. 2014-től a Budapest Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánián szolgált szertartóként. 2015-től a Belvárosi Szent Mihály-templomban működő Foederatio Internationalis Juventutem magyar tagszervezetének vezetője, majd ugyanezen nemzetközi szövetség elnöke 2016-tól 2022-ig. Utóbbi minőségében részt vett az Ifjúsági Szinódus Szentszék által szervezett nemzetközi előkészítő konferenciáján, valamint a krakkói és panamai Ifjúsági Világtalálkozó szervezésében is. 2021 áprilisában szertartóként kezdte meg szolgálatát a Katonai Ordinariátusnál. 2010-ben szerzett alapszakos bölcsészdiplomát vallástudomány szakiránnyal a Zsigmond Király Főiskolán, majd 2024-ben katekéta lelkipásztori munkatárs BA-diplomát az Esztergomi Hittudományi Főiskolán. A tartalékos modulkiképzés elvégzése után 2025. május 25-én tett ünnepélyes katonai esküt a Hősök Terén 1277 tartalékos katona egyikeként.

Mudra József 1969-ben született Debrecenben. 1987-ben érettségizett a Monori József Attila Gimnáziumban, majd felvételt nyert a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolára. 1990. augusztus 20-án avatták hadnaggyá. Szakközgazdász egyetemi diplomát 1998-ban a Budapesti Közgazdasági Egyetemen, katonai logisztikai vezető diplomát 2003-ban a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen szerzett. Katonai szolgálatait Székesfehérváron, Ercsiben és Budapesten látta el.. Jelenleg Budapesten szolgál ezredesi rendfokozatban dandárparancsnokként. 2004-ben nősült, három gyermek édesapja. Felesége szintén hivatásos katona. A Budapest-ferencvárosi Assisi Szent Ferenc Plébánia aktív tagja, 2012-től lelkipásztori kisegítő, 2015-től a képviselő testület világi alelnöke. Berta Tibor katonai ordinárius támogatásával jelentkezett a diakónus képzésre. Szolgálatát a Katonai Ordinariátus kötelékében a Tisztviselőtelepi Magyarok Nagyasszonya Plébániatemplomban és alkalmanként a Budapest-ferencvárosi Assisi Szent Ferenc Plébániatemplomban fogja ellátni.

Müller Csaba tűzoltó főtörzszászlós 1973. szeptember 30-án született Szőnyben. Szakmai útját az esztergomi Bottyán János Műszaki Szakközépiskolában kezdte, ahol elektronikai műszerész technikusként végzett. A katonaság után rövid ideig ipari területen dolgozott, majd 1999-től a Tatabányai Tűzoltóság kötelékében vonulós tűzoltóként és különleges szerkezelőként szolgált. 2012-től a Komárom-Esztergom Vármegyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság műveletirányító referenseként lát el felelősségteljes feladatokat. 1995-től az egyházközség aktív tagja, 2020 óta a szákszendi közösség világi elnöke. 2014–2018 között elvégezte a katekéta-lelkipásztori kisegítő képzést, 2018-tól pedig hitoktatóként is tevékenykedik a helyi óvodában és általános iskolában. Jelenleg a Hittudományi Főiskola mesterképzésén hittanárként és nevelőtanárként tanul, valamint a Magyar Honvédség megbízásából, a Tábori Püspökség diakónusnövendékeként készült szentelésére. Nős, három fiúgyermek édesapja.

Szalay György 1960 októberében született Siófokon. 1998 óta a Honvédkórháznál honvédelmi alkalmazottként dolgozik. 2011-ben végezte el a katekéta-lelkipásztori munkatárs szakot a Sapientia Hittudományi Főiskolán. A Katolikus Tábori Püspökséggel és a Budapesti Katolikus Kórházlelkészséggel szorosan együttműködve lelkipásztori munkatársi és beteglátogatói feladatokat lát el Honvédkórházban. 2015-ben pasztorális tanácsadói mesterfokú diplomát szerzett a Sapientia Hittudományi Főiskolán. Több mint 10 éve folytat segítő beszélgetéseket betegekkel, katonákkal, a kórház dolgozóival.

Fotó: Wágner Csapó József

Ujváry-Radics Gabriella/Magyar Kurír

[galeria]