Lektor- és akolitus avatás a Katolikus Tábori Püspökségnél

2025. február 4-én Berta Tibor tábori püspök, Magyarország katonai ordináriusa lektorrá avatta Bozó Tibor altábornagyot, majd lektorrá és akolitussá avatta Mudra József ezredest, Somorjai Péter főtanácsost. Az avatás alkalmául a Katolikus Tábori Püspökség lelkészeinek rendszeres, havi állománygyűlése szolgált, melynek keretében a katonai ordinárius szokás szerint közös, koncelebrált szentmisét mutatott be a püspökség budapesti székházának kápolnájában. Szentbeszédében az ordinárius kihangsúlyozta, hogy az avatással az Anyaszentegyház hivatalosan is felelősségteljes szolgálatot bízott az új lektorokra és akolitusokra, melyhez a szentelmény erejéből Isten sajátos segítő kegyelmeket ad életállapotuk megszenteléséhez és szolgálatuk beteljesítéséhez. A püspök a szertartás után annak a Bibliának dedikált példányait ajándékozta a fölavatottaknak, melyre a lektorrá avatásuk során kezüket helyezték. 

***

A szentmise ünneplésekor a hívő közösség sajátságos módon maga mögött hagyja a megsebzett, időhöz kötött világot és mintegy belép az örökkévalóságba. Amikor hívő lélekkel a templom szentélyébe tekintünk, az oltár körül tevékenykedő szolgálattevők az Isteni Fölség jelenlétében levőkre kell, hogy emlékeztessenek bennünket.

Antióchiai Szent Ignác vértanú püspök (50 k.–110-115 k.) tudósít legkorábban az egyházi elöljárók három (püspök, pap, diakónus) hierarchikusan rendezett kategóriájáról: „Iparkodjatok mindent Isten akaratával összhangban cselekedni: tehát a püspök áll az élen… a presbiterek az apostolok testületét helyettesítik, a diakónusokra pedig Jézus Krisztus szolgálata van bízva…” (Levél a magnésziaiakhoz).

Órigenész (184–254) egyháztanító, Tertullianus (160 k.–220 u.) egyházi író és a különböző egyházjogi gyűjtemények – Didakhé (2. sz. eleje), Didaszkália (225–250), a Traditio Apostolica (218k.) – a püspököt, papot, diakónust a klérus szóval nevezi meg.

3. századi írások tanúsítják, hogy a keresztény közösségek egyes tagjai a liturgiákon különböző szolgálatokat végeztek: cantor (énekes), ostiarius (ajtónálló), lector (olvasó), exorcista (ördögűző), acolythus (kísérő).

Az intézményességgel szerveződő egyházban ezek szolgálatok a lépcsőzetesen felépülő egyházi rend egymást követő állomásai lettek a papsághoz vezető úton. A szolgálatok sorrendje évszázadokon keresztül meghatározta az egyházi rend fogalmát, amelyben különbséget tettek a kisebb (ostiarius, lektor, exorcista, akolitus, szubdiakónus) és nagyobb (diakónus, áldozópap) rendek között.

VI. Pál (1897–1978) pápa 1967-ben a Sacrum diaconatus ordinem kezdetű rendeletével újra életre hívta az állandó diakonátus intézményét, majd 1972-ben Ministeria quaedam kezdetű rendelettel – eltörölve a kisebb rendeket – a lektorátust és az akolitátust olyan liturgikus szolgálatoknak minősítette, amelyek nincsenek fenntartva a szolgálati papságra készülők számára, ugyanakkor mindkettőt avatással (institutio) lehet elnyerni.

A lektor (felolvasó) felavatása az Evangélium előtti szentírási könyvekből vett részek (olvasmány, szentlecke) felolvasására történik, de ő terjesztheti elő a Hívek könyörgésének kéréseit és ő mondhatja Válaszos zsoltárt az olvasmányok között, ha nincs zsoltárénekes. Amikor a szentmiséhez az oltárhoz vonulnak és nincs diakónus, megfelelő ruhában ő viheti az Evangéliumos könyvet.  

Az akolitus (a magyar kifejezés a görög ἀκόλουθος -akolouthos, „kísérő” szóból származik) felavatása az oltár szolgálatára, valamint az áldozópap és a diakónus segítésére történik. A felavatott akolitus fő teendője a szentmisén és más szertartásokon a liturgikus könyvek, edények (pl. kehely és annak felszerelései), eszközök (pl. füstölő, szenteltvízhintő) előkészítése, átadása, tartása (szertartáskönyvek), visszarendezése, valamint az Eucharisztia tabernákulumból (oltárszekrényből) való előhozatala. A szentmisén elsősorban felajánláskor (ha nincs diakónus ő helyezheti el az oltáron a kelyhet és annak felszereléseit és a Misekönyvet) és az áldoztatás kapcsán van feladata, így mint a szentáldozás rendkívüli kiszolgáltatója megáldoztathatja a híveket a szentmisén, de azon kívül is, akár a templomban, akár otthonaikban, ugyanakkor vezethet közösségi imádságokat, igeliturgiát és temetési szertartást. A szentmisén a ki- és bevonuláskor ő viheti a keresztet az égő gyertyával vonuló két ministráns között. Ha kell, segít a papnak a nép adományainak átvételében, de ő viheti az oltárhoz az ostyát és a bort. Ha tömjéneznek, ő tartja a pap elé a füstölőt, és mellette van, amikor a pap megtömjénezi az adományokat, a keresztet és az oltárt, mely után ő tömjénezi meg a papot és a népet. A felavatott akolitus segítheti a papot a nép áldoztatásában, ha két szín alatt áldoztatnak, diakónus hiányában ő nyújtja a kelyhet az áldozónak, illetve ő tartja a kelyhet, ha bemártással történik az áldoztatás.  Az áldozás után segít a papnak vagy a diakónusnak a szent edények purifikálásában és elrendezésében.

A római rítusú Egyház mai gyakorlatában az akolitus avatás az a pont, amikor egy-egy közösségében a liturgikus szolgálatot rendszeresen és elkötelezetten teljesítők vagy a szerpapságra, és áldozópapságra készülők először kapnak az Anyaszentegyháztól az egyházmegyét vezető püspök áldása által ünnepélyes felhatalmazást a liturgikus cselekményen történő szolgálat elvégzésére. Az akolitus olyan felavatott személy, aki ismeri a liturgikus szabályokat, otthonosan mozog a szent térben, gazdája és őre mindazon a liturgikus könyveknek, ruháknak, eszközöknek, amelyeket a szentmisén és más szertartásokon használ az Egyház.