A szent, aki sajátságos talentumával másokat szolgált – Szent Kristófra emlékeztek Szántódpusztán

Fél évszázada tartják meg Szántódpusztán Szent Kristóf ünnepén a búcsút és az autók megáldását. A jubileumi szentmisét július 29-én, szombaton este Kocsi György plébános meghívására Berta Tibor dandártábornok, katonai ordinárius celebrálta.

50 évvel ezelőtt Lékai László akkori veszprémi apostoli kormányzó, későbbi esztergomi bíboros érsek elevenítette fel Szántódon a Szent Kristóf búcsú több évszázados hagyományát és indította az autók megáldását – idézte fel a kezdeteket homíliájában Berta Tibor tábori püspök a jubileumi szentmisén. Az ünnepre azóta is évről évre nagy számmal érkeznek a környéken élők, illetve a nyaralók. Szent Kristóf legendáját sokan ismerik és alakja nagyon népszerű az utazók, autóvezetők körében. „Hatalmas termetű ember volt, aki erejét szerette volna felajánlani a világ leghatalmasabb urának. A legenda szerint egy király szolgálatába szegődik, aki bár hatalmas uralkodó volt, de félt az ördögtől, így Kristóf az ő szolgálatába áll. Ám az ördög megijedt egy útszéli feszülettől, ezért úgy gondolta, akkor szolgájuk azt, aki ott, azon a feszületen van” – elevenítette fel a szent alakját Berta Tibor. „Egy remete hivatást választó Krisztuskövető ember ad neki tanácsot: keresztelkedj meg, és legyél Jézus Krisztus szolgája, a hatalmas testi erődet pedig ajánld az embertársaid szolgálatára! Letelepszik egy sebes folyású folyó mellé, s átviszi mindazokat, akik egyedül nem tudnak vagy félnek átkelni. Egyik éjszaka gyermek hangját hallja a kunyhója előtt, aki megkéri, hogy vigye át a folyón. A gyermek könnyű, de ahogy a folyó közepére érnek, Kristóf úgy érzi, mintha a világmindenséget hordozná a vállán, s az nehezedik rá. Amikor átérnek, a gyermek azt mondja neki: nemcsak a világmindenséget érezted a válladon, hanem azt, aki ezt alkotta, akiért ez a világmindenség létrejött. Kristóf a középkorban nagy tiszteletnek örvendett. Várfalakra, templomok külső falára festették alakját. „Az egyszerű, nagyon mély hit jelenik itt meg, mert úgy tartották, hogy aki megpillantja őt, annak nem esik semmi baja, vagy legalábbis aznap nem hal meg. Nagyon érdekes az igazi hívők egyszerű, mély hite. Ha valaki meg akarja tudni igazából, mi az egyház, akkor azokhoz kell elmennie, akik nagyon egyszerű, igazi hitben élnek – hangsúlyozta a tábori püspök. „Az egyház ott van azokban és azok között, akik egyszerűen befogadják a hit ajándékát, és abból élnek. Mai korunkban azt gondoljuk, hogy rengeteg mindent tudunk már. Mi hívők is azt gondoljuk, hogy nagyon sokat tudunk az egyházról. De találkozhatunk még ma is olyan egyszerű, igazi hittel, amelyből erőt tudunk meríteni. Persze, ez egy nagyon sajátságos és erőteljes küzdelem, amelyben meg kell hajolnunk az Isten előtt. De aki meg tud hajolni, az rugalmas lélekkel bír, és aki rugalmas lélekkel bír, azt a különféle életkörülmények viharai nem fogják eltörni. Ahogy nagyon okosan megfogalmazta valaki, hogyha megaláznak bennünket, és le kell térdelnünk, az a legjobb pozíció az istenkeresésre. Amikor úgy érezzük, hogy nagyon lent vagyunk, hogy semmi sem sikerül, hogy körülvett bennünket rengeteg fájdalom, kétségbeesés, gond, akkor, ha nagyon rugalmasan meg tudunk hajolni, le tudunk térdelni, higgyük el, a legjobb helyen vagyunk ahhoz, hogy az Isten szavát meg tudjuk hallani, be tudjuk fogadni, kérlelő és könyörgő imádságainknak a jutalmaként. A meghajláshoz bátorság kell, melyet nem könnyű megszerezni, mert újra és újra le kell küzdenünk a kényelmesség számos kísértését, különösen is azt, ami a saját és leginkább önző érdekeink kielégítését illeti. Persze nem igazán könnyű – számos alkalommal egyenesen nagyon nehéz – szenvedélyes radikálissal szeretni az evangéliumot, Jézus Krisztust, s az ő örömhírét.
Lelkünk világát sokszor és sokféle módon kell képeznünk, hogy újra és újra meg tudjuk haladni a papírformát hozó előírásos kereszténységet.
Mindaz, aki belevágott ebbe a számos „kalandokkal” teli életmódba nagyon jól tudja, hogy éppen olyan nehéz ma örömmel vállalni evangéliumi egyszerűség és szegénység, az örömteli, derűs cölibátus és a föltétlen engedelmesség ígéretét, mint a házastársi hűséget, a teljes odaadottságot, a családért való megannyi áldozatvállalást.
Nem könnyű és nem egyszerű legyőzni a felszínesség és az alkalmazkodás állandó kísértését, a modernitás álságos hamisságának megannyi ravasz és csábító képét és hangját. Aki megpróbálja, nap mint nap, újra és újra Isten felől nézni a világot és az embert, ha így néz a másik emberre, ha így tekint a világra, akkor minden borzalmas és gyötrelmekkel teli körülmény ellenére - megsejt valamit abból a harmóniából, amelyről a Teremtés Könyvének első sorai szólnak: az Isten és az ember édenkerti barátságának állapotáról.
Mindebben nagy feladatunk, hogy az utat - a sajátunkat és másokét - állandóan nyitva tartsuk az Isten felé. XVI. Benedek pápa ezt mondta arra kérdésre, hogy hány út van az Istenhez: annyi, ahány ember van. Mindenkinek saját, külön útja van, amelyre rá kell találnunk.
Istent kell nap mint nap, újra és újra életünk középpontjába állítani mert ha ő van a középpontban, akkor bár a körülmények adta nehézségek és problémák nem lesznek könnyűek, talán még elviselhetőek sem, de az a reménység ott tud munkálkodni bennünk hogy az Isten országa megjelenítésében részt vehetünk.
Kereszténységünk – a teológiai, dogmatikai, biblikus megfontolások valamint a hitéleti elveken és szabályokon túl – az Isten tapasztalás létmódja a felebarátaink szolgálatában és szentmiséink megünneplésében, ahol Jézus Krisztus a szentáldozás közösségében egy olyan együttes cselekvésre hív bennünket, amely nem a betűkön vagy a betűkhöz való ragaszkodáson alapszik, hanem egy olyan belső híváson, egy olyan belső kényszeren, amelyet a Szentlélek állandóan inspirál.
El tudjuk-e fogadni a Szentlélek buzdításait, elfogadjuk-e Isten nekünk szóló szavát, föl akarjuk-e fedezni, meg akarjuk-e találni sajátságos egyéni adományainkat, a csak nekünk szóló hívást, tehetségünk talentumait?
Az a mi nagy feladatunk, hogy abból a találkozásból, ami itt is meg fog történni, ezen az oltáron, a szentáldozásunkból, abból a legkisebb és legcsekélyebb istentapasztalatból amelyet meg tudunk élni, valamiképpen elmondjuk valamit, megjelenítsünk valamit ott, ahol élünk, a családban, a munkatársaink között. Ez egy nagy munka, ahogy a Krisztus-követés is az, hogy nap, mint nap odaállítsam őt az életem középpontjába. Akarunk-e valójában csatlakozni Szent Kristófhoz? Akarunk-e felebarátaink szolgálatába állni? Akarunk-e mi is Krisztus-hordozók lenni?
A legenda szerint a remete először a böjtöt, majd az imádságos virrasztást ajánlja, de Kristóf azt mondja, hogy ezeket nem szeretné, mert ő nem alkalmas ezekre.
Valamennyien hordozunk valamilyen értéket, valamilyen nagyszerűséget, evangélium szerinti talentumot, amellyel a mások javát szolgálhatjuk, de ezeket újból és újból, nap mint nap meg kell keresnünk, hogy embertársainkat segítsük az üdvösség felé vezető úton.

Amikor fölfestették a várfalakra, vagy a templomok falára a képét, akkor az volt előttük, hogy az ő alakja az olyan, a gyermek Jézussal a vállán, mint az Oltáriszentség, az Eucharisztia fölmutatása. Akarunk-e Krisztus-hordozók lenni a hétköznapokban? Egy-egy vasárnapi órára könnyű - egy életen át elképesztően nehéz. De újból és újból meg kell próbálnunk. Azokat a kincseket, talentumokat keressük meg magunkban, amivel másokat tudunk szolgálni! Hiszem azt, hogy ha ezzel a lelkülettel próbáljuk és törekszünk élni az életünket, akkor valamiképpen az a gondviselő Isten, aki hazavár bennünket abba az országba, amelyet itt elkezdünk megvalósítani, akkor ez a hazaérkezés és célba érkezés nemcsak egyfajta jutalom lesz, hanem egy nagyszerű örömünnep is mindannyiunk számára” – zárta szentbeszédét a katonai ordinárius. A szentmise végén a tábori püspök és Horváth József alezredes, kiemelt tábori lelkész megáldották a búcsúról hazaindulók járműveit.